Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/9 oldal   Bejegyzések száma: 89 
Tanulságos történetek 9.
  2023-01-10 20:30:19, kedd
 
 










TANULSÁGOS TÖRTÉNETEK 9.









AHOGY MÁSOKAT LÁTUNK


Egy fiatal pár új környékre költözött. Másnap reggel, amikor reggeliztek, a fiatal nő látta, hogy szomszédja kiteregette a mosott ruhákat

- Az a ruha nem túl tiszta - mondta. - Nem tudja, hogyan kell helyesen mosni. Jobb mosószerre lenne szüksége.

A férje nézte, de hallgatott.

Valahányszor a szomszédja kiakasztotta a mosott ruhákat, hogy megszáradjon, a fiatal nő ugyanazt a megjegyzést tette.

Körülbelül egy hónappal később a nő meglepődött, amikor egy szép tiszta mosást látott a vonalon, és így szólt a férjéhez:

- Nézd, megtanulta, hogyan kell helyesen mosni. Vajon ki tanította meg neki ezt?

A férj azt mondta:

- Ma reggel korán keltem, és megtisztítottam az ablakainkat.


Az ablak történetének tanulsága:

Így van ez az élettel is. Az, ahogy másokat nézünk, az ablak tisztaságától függ, amelyen keresztül nézünk. Mielőtt az ablakon kinézve ítélkezünk mások felett, először nézzünk tükörbe, és tisztítsuk meg saját ablakunkat.

Légy óvatos mások megítélésével







EMBERI JÓSÁG


Egy fiatal nő tért be az étterembe. Ebédidőben érkezett, majdnem tele volt minden helyiség. A pincér hellyel kínálta, majd hozta az étlapot. Miután a hölgy kiválasztotta, hogy mit fog enni, az embereket figyelve várakozott. Ahelyett, hogy a mobiltelefonjába merült volna, ahogyan a legtöbben tették, ő inkább érdeklődve nézelődött.

Ahogy a szemei az étterem vendégeiről az ablakon keresztül az utcára tévedtek, egy hajléktalan férfit pillantott meg. Sovány, ötvenes éveinek végén járó, beesett arcú ember volt, akiről látszott, hogy borzasztóan nehezen éli meg, hogy az utcán kell élnie.

A nő egy darabig figyelte, ahogy a férfi sóvárgó szemekkel nézi az előtte elhaladó embereket, és reménykedve keresi a tekintetüket, de mindhiába. Senki nem foglalkozott vele. Túl szerény volt ahhoz, hogy bármit is kérjen magának, de látszott, hogy nagy szüksége lenne segítségre.

Időközben megérkezett a hölgy ebédje. Frissen sült, puha hús és vegyes köret - mindig minőségi ételt választott, erre odafigyelt. Megköszönte a pincérnek, majd gondolkodás nélkül felállt, megfogta a tányérját és az evőeszközöket, majd az étteremből kisétálva átnyújtotta azokat az éhező férfinak.
A hajléktalan férfi hirtelen nem is tudta, hogy mit kezdjen a semmiből érkező jó cselekedettel. Felcsillant a szeme, elrebegett egy köszönömöt, majd lesütött szemmel enni kezdett. Minden falatot kiélvezett; élete talán legszebb lakomája volt ez.

Miután végzett az ebéddel, a hölgy visszavitte a tányért és az evőeszközöket az asztalára, majd a számlát kérte. Az üzletvezető, aki végignézte az iménti esetet, a pincér fülébe súgott valamit, majd sarkon fordult és ment tovább a dolgára.

Amikor a pincér megérkezett, a hölgy megnézte a számlát, amin ez állt:

,,Az emberi jóság ingyenes.
Köszönjük, hogy nálunk járt.







CSODÁT VENNI


Egy csoda nem a természet törvényeitől függ, hanem magasabb törvények működésétől. Isten mindig természetfeletti módon, a hitünk alapján cselekszik.

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.
Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi. Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét.

Ez használt!

- És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon. - Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam - tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.

- Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon. - Az öcsém nagyon beteg és egy csodát szeretnék venni neki.

- Tessék? - fordult hozzá a patikus.

- A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?

- Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.

- Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.

A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jólöltözött férfi volt. Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:

- Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?

- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel - csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége, de Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.

- Mennyi pénzed van? - kérdezte a chicago-i férfi.

- Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig hallhatóan - Ez az összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.

- Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a férfi - Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.

Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt:

- Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk,
hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.

A jólöltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény -láncolatról, ami idáig vezetett.

- Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya - vajon mennyibe került volna?

Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe. No és egy gyermek töretlen hitébe. Egy csoda nem a természet törvényeitől függ, hanem magasabb törvények működésétől. Isten mindig természetfeletti módon, a hitünk alapján cselekszik.







ÉJSZAKAI TELEFONHÍVÁS


A telefoncsörgésre riadtam fel. Hirtelen rápillantottam az órám világító számlapjára - mindjárt éjfél. Megrémültem, a szívem zakatolt.

- Mama? - alig hallom a suttogást a telefonban. Azonnal a lányomra gondoltam. Amikor a síró hang érthetővé vált, megszorítottam a férjem kezét.

- Mama, tudom, hogy késő van. De... ne szólj semmit, engedd, hogy én beszéljek! És mielőtt megkérdeznéd, igen, ittam. Néhány kilométerrel odébb csaknem lehajtottam az útról és...

Még lélegzetet vettem elengedtem a férjem kezét. Valami nincs rendben!

- ... és annyira megijedtem. Arra tudtam csak gondolni, hogy meghaltam. Én... én haza akarok menni. Tudom, hogy rosszat tettem, hogy elszöktem, tudom, hogy belebetegedtél az aggodalomba. Napok óta telefonálnom kellett volna neked, de féltem... féltem.

Belezokogott a telefonba. Ismét a lányom arcát láttam magam előtt. - Azt hiszem...

- Nem! Kérlek, hadd fejezzem be. Kérlek!

Megpróbáltam közbeszólni, de ő folytatta.

- Mama, terhes vagyok. Tudom nem lett volna szabad innom... különösen most nem, de hát úgy félek! Mama, annyira félek!

A hang elhallgatott, az ajkamba haraptam, és éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel. Férjem hangtalanul kérdezte:

- Ki az?

Nem válaszoltam, mire felugrott, kiment a szobából és pillanatokkal később a fülére szorított hordozható telefonnal jött vissza. Valószínűleg a telefonáló meghallhatta a kattanást, mert megkérdezte.

- Ott vagy még? Kérlek ne tedd le! Szükségem van rád! Olyan magányos vagyok.

Miközben a telefont szorongattam, segítséget várva ránéztem a férjemre.

- Itt vagyok, nem teszem le - mondtam.

- Meg kellett volna mondanom neked, mama. Tudom, hogy meg kellett volna mondanom. De hát, amikor beszélgetünk, te folyton csak azt hajtogatod, hogy mit kell csinálnom. Minden förmedvényt elolvasol arról, hogyan kell beszélni a sexről, és csak beszélsz. Nem figyelsz rám. Soha nem hagyod, hogy elmondjam, mit érzek. Mintha az én véleményem, az én érzelmeim nem is lennének fontosak. Azért, mert az anyám vagy, azt hiszed, ismered az összes választ. Néha azonban nem válaszokra van szükségem, csupán azt szeretném, ha figyelnél rám. - Nagyot nyeltem, miközben ránéztem az éjjeliszekrényemet beborító ,,hogyan beszéljünk a gyerekeinkkel" irományokra.

- Figyelek rád - suttogtam.

- tudod, amikor már újra irányítani tudtam a kocsit, a kisbabára gondoltam, és arra, mi lesz velünk. Akkor hirtelen megláttam ezt a telefonfülkét, s mintha máris hallottam volna a hangodat, hogy nem szabadna inni, és autót vezetni... Taxit hívtam, haza akarok menni.

- Ez nagyszerű drágám - mondtam megkönnyebbülten.

A férjem közelebb jött, leült mellém, megfogta a kezemet. Kézszorítása azt jelentette, hogy helyesli amit mondok és teszek.

- Azt hiszem, már tudnék vezetni.

- Nem! - vágtam rá. - kérlek, várd meg a taxit. Ne tedd le a kagylót amíg a taxi oda nem ér.

- Haza akarok menni ,mama!

- Tudom, de tedd meg ezt az anyád kedvéért. Kérlek várd meg a taxit.

Csak akkor könnyebbültem meg, amikor hallottam, hogy a háttérben valaki a taxit emlegeti.

- Hazamegyek, mama - Kattanás, a telefon elnémult.

Felkeltem az ágyból, és bementem a 16 esztendős lányom szobájába. Sötét vett körül. A férjem utánam jött, átölelt, állát a fejemhez szorította. Letöröltem a könnyeimet.

- Meg kell tanulnunk, hogy figyeljünk rá - mondtam.

- Minden rendben - fordított maga felé. Átölelt én pedig a vállába fúrtam a fejem Perceken át álltunk így, aztán hátra léptem, lenéztem az ágyra.

- Mit gondolsz, meg fogja valaha tudni, hogy rossz számot hívott? - kérdezte a férjem.

Ránéztem az alvó lányunkra.

- Talán nem is volt olyan rossz az a szám.

- Mama, papa, mit csináltok? -szólt egy hang a takaró alól.

Odamentem a lányomhoz, aki álmosan bámult a sötétbe.

- Gyakorlunk - válaszoltam.

- Mit gyakoroltok? - motyogta, miközben visszafeküdt, a szeme becsukódott, már aludt is tovább.

- Hogy odafigyeljünk rád - suttogtam és megsimogattam az arcát.

Christine Craig







ÉLET VIZÉNEK KÚTJA




Volt egyszer egy kislány, szép volt, tündöklően szép, még a Napnál is ragyogóbb, mert tiszta szívével soha nem bántott meg senkit.

Egy napon aztán apja kiküldte őt a kútra az élet vizéért:

- Menj, vidd ezt a vödröt, és merítsd bele a kútba... Amikor megtelik vízzel, gyere vissza hozzám...
Úgy tett a lány, ahogy az apja kérte, mikor a vödör színültig telt a kút friss vizével, elindult hazafelé.
Ám mire hazaért, egy üres vödröt tartott a kezében.

- Mi történt? - kérdezte az apja.

- Ó, semmi... a vödröt, ahogy kérted belemerítettem a kútba, és megtöltöttem az élet friss vizével...

- Hiszen ez a vödör üres - mondta az apja, és nevettek mindketten. - Hová lett, gyermekem, az élet vize?

- Mindent úgy tettem, ahogy tanácsoltad. Ám ahányszor csak belemerítettem a vödröt a tiszta vizű kútba, megjelent egy ember, s mert szomjas volt, neki adtam az utolsó csöppig...

Így ment ez végtelenségig, míg a kút ki majdnem száradt.

Végül épp annyi vizet adott, amennyivel az utolsó vödröt telemertem.

Az apa mosolygott:

- És hol van az a víz?

- Mindenfelé... amerre jártam, mindenkinek adtam belőle, aki kért.


"Adj jót, ha adni tudsz - ha jót nem tudsz adni, ne adj semmit."







FÉLELEM A HALÁLTÓL


A halál a városfalnál ül, és vár. Egy okos ember érkezett a városba, aki meglátja őt és megkérdezi:

- Halál, te mit keresel itt?

A halál azt válaszolja:

- Bemegyek a városba, és elviszek 100 embert. Az okos ember beszalad a városba, és azt kiáltja:

- Jön a halál, 100 embert el fog vinni!

Az emberek beszaladtak a házukba és több hétre bezárkóztak. 5000 ember halt meg. Amikor az okos ember elhagyta a várost, a halál még mindig ott ült. Az okos ember dühösen kiabált:

- 100 embert akartál elvinni, de 5000 halt meg!

A halál így válaszolt:

- 100-at elvittem, időset, beteget, mint mindig. A többit a félelem vitte el ... ezért te vagy a felelős!









A KIRÁLY ÉS A BÖLCS


Egy bölcs haladt át a híres király fővárosán. Séta közben észrevett egy pénzérmét az úton. Felvette. Meg volt elégedve egyszerű megélhetésével, és nem használta ezt az érmét. Így azt tervezte, hogy annak adományoz, akinek szüksége van rá. Egész nap mászkált az utcákon, de nem talált senkit. Végül elérte a pihenőhelyet, és ott töltött egy éjszakát.

Másnap reggel felébred a mindennapi tevékenységére, és látja, hogy egy király háborúra kész hadseregével egy másik állam megszállására készül. Amikor a király meglátta a bölcset állni, megparancsolta, hogy állítsák le a seregét. Odament a Bölcshöz, és azt mondta:

,,Ó, Nagy Bölcs, háborúba indulok, hogy megnyerjek egy másik államot, hogy az államom bővülhessen. Szóval áldj meg, hogy győzzek!"

Gondolkodás után Sage egy pénzérmét adott a királynak! A királyt ez zavarta és bosszantotta, mert mi haszna van egyetlen érmének, miközben ő már az egyik leggazdagabb király!

Kíváncsian megkérdezte egy bölcset: ,,Mit jelent ez az egyetlen érme?"

Egy bölcs elmagyarázta: ,,Ó, nagy király! Tegnap találtam ezt az érmét, miközben a fővárosa utcáin sétálgattam. De nem volt hasznom belőle. Ezért úgy döntöttem, hogy egy rászorulónak adományozom. Estig mászkáltam a fővárosodban, de nem találtam ilyet. Mindenki boldog életet élt. Úgy tűnt, elégedettek voltak azzal, amijük van. Így hát nem találtam senkit, akinek odaadja ezt az érmét. De ma, ennek az államnak a királya, még mindig szeretne többet nyerni, és nem elégedett azzal, amije van, úgy éreztem, szüksége van erre az érmére.

A király belátta hibáját, és feladta a tervezett háborút.


,,Meg kell tanulnunk elégedettnek lenni azzal, amink van. Igen, mindannyian többre vagy jobbra vágyunk, mint amennyi már van, de ne veszítsük el az örömünket arra ami már meg van.
Akadnak olyanok, akiknek nem biztos, hogy az van, ami nekünk, és lesznek, akiknek sokkal több van, tőlünk. Ne hasonlítsuk össze a miénket másokéval, legyünk boldog és elégedettek, éljünk egészséges életet.










RAJZOLD LE A BÉKESSÉGET!

 
Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet. A feladat egyszerűnek látszott, s ő nyomban neki is látott.

Rajzolt tengert, széltől mentesen, rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült..., s a kép összegyűrve a szemétre került. Nem békesség volt a papíron, hanem szélcsend és unalom.

Aztán újabb rajzba kezdett, s egy szundító öreg bácsit festett.

De békességet nem ábrázolt ez sem, nekiállt hát, hogy tovább keressen.

Rajzolt virágot, csöndes téli tájat, békésen legelésző birkanyájat...

A papírkosár lassan tele lett, s közben be is esteledett.

Ám az este sem volt békés, messziről hallatszott a mennydörgés. Vihar közeledett, az ég rengett, a festő az ablaknál töprengett. Nézte a szélben sodródó leveleket, a villámokat, mik átjárták az eget. A ház előtti tölgy recsegve hajlongott, kövér esőcseppek verték az ablakot.

A festő nem tudta, tovább hogyan legyen, Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.

Tekintete ekkor ismét a fára esett, s ott meglátta, amit egész nap keresett. A fa egyik vastag benső ágán, úgy a fának szíve táján, a viharról szinte mit sem sejtve, ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve. Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.

Ez hát az igazi békesség.

- Uram, te megmutattad békességedet! - szólt a festő, és nem tévedett.

Csodálatos isteni békesség ez, mit a viharban alvó madár jelképez.

A világ legyen bármily nyugtalan, ha szívünkben Isten békessége van. Ő minden gondot vállára vesz, s bennünket szabaddá, békéssé tesz. Az Ő békessége tökéletes, minden félelemtől mentes.
Nekünk szánja ezt a békességet, s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.







A VÁROS KÚTJA

 
Volt egyszer egy király, akinek vára egy magas hegy tetején állt, és a birodalmára nézett. Az uralkodó annyira népszerű volt, hogy a közeli város lakói mindennap ajándékokat küldtek neki, és születésnapját az egész királyságban megünnepelték.

Az emberek szerették, mert közismerten bölcs és igazságos volt az ítéleteiben. Egy napon tragédia sújtott le a városra. A város vize beszennyeződött, és minden férfi, nő és gyermek megőrült. Csak a király nem, akinek saját kútja volt. Nem sokkal a tragédia után, a bolond városlakók beszélni kezdték, hogy a király “különösen" viselkedik, az ítéletei nem helyesek, és a bölcsessége színlelés csupán. Néhányan az is feltételezni merészelték, hogy a király megőrült. Népszerűsége hamarosan szétfoszlott. Az emberek már nem hoztak neki ajándékokat, nem ünnepelték a születésnapját. A hegy tetején élő magányos királynak nem maradt senkije. Egy nap elhatározta, hogy lemegy a hegyről és ellátogat a városba. Meleg nap volt, ezért ivott egyet a város kútjából. Aznap éjjel hatalmas ünneplés volt a városban, az emberek boldogok voltak, hogy imádott királyuk “visszanyerte a józan eszét".

(Dan Millman - A békés harcos útja)


Így járhatunk, ha hatással van ránk a világ.







VIHAROS TENGER


Egy férfi épp csak megnősült és a feleségével hazafelé tartottak. Egy tavon keltek át egy csónakban, mikor hirtelen egy nagy vihar támadt.

A férfi egy harcos volt, de a nő nagyon megijed, mert úgy tűnt, hogy szinte reménytelen a helyzet.

A csónak kicsi volt és a vihar tényleg hatalmas volt, és bármely pillanatban elsüllyedhettek. De a férfi csendben ült, nyugodtan, csendesen, mintha semmi sem történt volna.
A nő remegett és azt mondta:

- Te nem félsz? Lehet ez lesz az életünk utolsó pillanata! Nem úgy néz ki, hogy képesek leszünk elérni a másik partot. Csak ha valami csoda meg nem ment minket; másképp biztos a halál. Te nem félsz? Őrült vagy, vagy mi? Te kőből vagy, vagy mi?

A férfi nevetett és kihúzta a kardját. A nő még tanácstalanabb lett: Mit csinál?
Ekkor a férfi közel rakta a meztelen kardot a nő nyakához, annyira közel, hogy csak egy pici rés maradt, majdnem érintve a bőrét. Azt mondta:

- Félsz?

A nő elkezdett nevetni és azt mondta:

- Miért kellene félnem? Ha a kard a te kezedben van, miért kellene félnem? Tudom, hogy szeretsz engem.

A férfi visszatette a kardját és azt mondta:

- Ez a válaszom: tudom, hogy Isten Szeret engem, és a vihar az Ő kezében van. TEHÁT AKÁRMI IS FOG TÖRTÉNNI, AZ JÓ LESZ. Ha túléljük, jó; ha nem éljük túl, jó, mert minden az Ő kezében van és Ő nem képes semmi hibát véteni.




 









 
 
0 komment , kategória:  Irodalom - Próza  
Andersen Hókirálynő c. meséje és filmváltozata
  2022-12-21 15:00:48, szerda
 
 










ANDERSEN HÓKIRÁLYNŐ C. MESÉJE ÉS FILMVÁLTOZATA (The Snow Queen, 2005







I. Hans Christian Andersen meséjének fILMVÁLTOZATA


A jéggé fagyott szív is enged a szeretet melegének.

"Kay és Gerda egymás szemébe néztek, s fülükbe csendült az a régi ének:

Rózsa nyílik, szirma hull az ágra,
kicsi Jézus, látunk nemsokára!"


Tartalom:

A hókirálynő gyermekkorunk kedvenc filmje volt. Izgultunk, hogy Gerda meg tudja-e menteni Kayt, akinek a szívét jéggé változtatta a gonosz Hókirálynő. Nagyon boldog érzés volt, hogy Gerda szeretete, amely soha nem szűnt meg a megpróbáltatások és nehézségek ellenére sem, legyőzte a szeretetlenséget és vissza adta Kayt.

Amikor Gerda összebarátkozik Kay-jel a két gyermek barátsága idillinek tunik. Egy nap a gonosz, hideg szívu Hókirályno meglátogatja Kay-t, és magával viszi országába, az örök jég birodalmába. Gerda azonban nem nyugszik bele abba, hogy elvesztette Kay-t. Megfogadja, hogy ha addig él is, felkutatja a Hókirályno birodalmát, és visszahozza Kay-t. Gerda még nem is sejti, mennyi akadályt kell legyoznie kituzött célja elérésének érdekében. A tél boszorkánya pedig rendkívül veszélyes ellenfél...

forrás:https://www.gloria.tv/video/DT34mQChnpCN2MuzZTx4ezGgR

Rendezte: Julian Gibbs
Szereplők: Pax Baldwin, Sydney White, Juliet Stevenson, Tiffany Amber Knight, Colleen Williams, Brian Akins


Link








II. ANDERSEN MESÉJE

Hans Christian Andersen: A HÓKIRÁLYNŐ


MESE HÉT KÉPBEN


ELSŐ MESE: egy tükörről és cserepeiről


Hallgassátok csak! Már kezdjük is a mesét. Mire a végére érünk, többet tudunk majd, mint most, az elején. Volt egyszer egy gonosz manó. Gonosznál is gonoszabb volt; maga az ördög. Egy nap veszett jókedve támadt, mert olyan tükröt sikerült csiszolnia, amely elé ha szépet és jót tartottak, semmivé vált a lapján, a haszontalan és rút dolgokat pedig erősen felnagyítva és kidomborítva verte vissza. A legszebb zöldellő tájakat főtt spenótnak mutatta, a legjobb embereket fertelmes arcúaknak ábrázolta, vagy úgy, mintha tótágast állnának; az arcok úgy eltorzultak, hogy senki rájuk nem ismerhetett; akinek egy szeplőcske aranylott az arcán, az bizonyosan ragyás képűnek látta magát a tükörben. - Ugyan tréfás holmi! - dörzsölte a kezét az ördög. Ha istenes, jámbor gondolatokba merült ember tekintett a tükörbe, vigyorgó, torz pofának mutatta a tükör - örülhetett a gonosz ördög! Bűvészinasai - mert bűvésziskolája is volt az ördögnek! - csodát emlegettek, azt mondták, végre híven megláthatja mindenki, milyenek az emberek. Elvitték a tükröt a világ minden tájára, s végül már nem volt ország, nem volt ember, akinek torzképét vissza ne verte volna a gonosz tükör. Akkor az égbe akartak felrepülni a tükörrel. Hanem egyszer csak kicsúszott a kezükből, s lezuhant a földre, ahol millió meg billió cserépre törött szét. Ebből pedig még az eddiginél is nagyobb baj kerekedett. Mert a tükör némelyik darabja alig volt nagyobb egy homokszemcsénél; ezek a parányi szilánkok szétrepültek az egész világon, s akinek ilyen kis szilánk a szemébe került, az mindennek a fonákját látta, mert a tükör minden csepp darabjának ugyanolyan gonosz ereje volt, mint az egész tükörnek. Másoknak a szívébe fúródott egy kis tükörcserép, s az volt a legrettenetesebb, mert a szív jéggé fagyott tőle. Voltak akkora tükördarabok is, hogy ablakrámába illeszthették, de ebből az ablakból nem volt tanácsos az arra haladó barátokat nézni; némelyik darabból szemüveget készítettek, s ugyancsak nehéz volt az ilyen szemüve­gen keresztül helyesen és igazságosan ítélni meg a dolgokat. Az ördög úgy nevetett, hogy a hasa rengett belé, csiklandozta a pompás ötlet. A levegőben még szállingóztak a széttört tükör porszemnyi szilánkjai. No, majd mindjárt többet hallunk róla.


MÁSODIK MESE: egy kisfiúról meg egy kislányról


Benn, a nagyváros szívében, ahol olyan sok a ház meg az ember, szűken vannak hely dolgában, s a legtöbb embernek nincs kertje, beérik hát a cserépbe ültetett virágoskerttel. Volt a városban két szegény kisgyerek, akiknek mégis nagyobb kertjük volt egy cserépnyinél. Nem voltak testvérek, de éppen úgy szerették egymást, mintha azok lettek volna. Szüleik szemközt laktak egymással, egy-egy padlásszobában, ahol két szomszédház teteje majdnem összeér, s a tető alatt ereszcsatorna húzódik. A két padlásszoba ablaka a tetőre nyílt, csak az ereszt kellett átlépni, hogy az egyik ablaktól a másikig jusson az ember.

Mindkettőjük szülei földdel tömött faládát állítottak az ablakukba, abban zöldségfélét nevelgettek, még rózsát is; mindegyik ládában virágzott egy kis rózsatő, szépen cseperedett mind a kettő. A gyerekek szüleinek aztán az jutott eszébe, hogy a két faládát keresztbe fektethetik az ereszcsatorna fölött egyik ablaktól a másikig. Meg is tették, olyan volt, mintha két virágzó sövény kötné össze a két kis padlásablakot. Borsóindák csüggtek mélyre a két ládából, a két rózsatő hosszú ágai körülfonták az ablakokat, koronájuk egymáshoz hajolt; virágokkal meg levelekkel pompázó diadalkapuhoz hasonlítottak. A faládák igen magasan voltak, a gyerekek nem mászhattak fel oda, de szüleik megengedték nekik, hogy átvihessék egymáshoz kis zsámolyukat, s a rózsafák árnyékában kedvükre játszhassanak.

Persze télen szó sem lehetett erről a mulatságról. Az ablakokat néha sűrűn belepte a jégvirág, de a gyerekek ilyenkor rézpénzt melegítettek a kályha oldalán, és a jeges üvegre nyomták. Szép kis kerek ablakot olvasztottak rajta, rátapasztották fél szemüket, s átkukucskáltak egy máshoz a kisfiú meg a kislány. A fiúcskának Kay volt a neve, a leánykának Gerda. Nyáridőben egy ugrással ott teremhettek egymásnál, télen nehezebb volt: sok-sok lépcső lefelé, aztán sok-sok lépcső felfelé. Kint pedig hideg volt, kavargott a hó.

- Rajzanak már a fehér méhek! - mondta a kisfiú nagyanyja.

- Királynőjük is van? - kérdezte Kay, mert tudta, hogy az igazi méheknek van.

- Hogyne volna! - felelte a nagyanyja. - Ott repül, ahol a legsűrűbben rajzanak a hópihék. Ő a legnagyobb; soha nem pihen meg a földön, felrepül újra meg újra az ólomszínű felhők közé. Téli éjeken néha átsuhan a város utcái felett, s benéz az ablakokon, olyankor festi azokat a csodálatos jégvirágokat az üvegekre.

- Igen, a mienkre is festett - mondta egyszerre a két gyerek, s most már látták, hogy igaz a mese.

- Ide is bejöhetne a Hókirálynő? - kérdezte a kislány.

- Jönne csak! - kiáltotta a kisfiú. - Ráültetném a meleg kályhára, s egyszerre elolvadna.

De a nagyanyja megsimogatta a haját, s új mesébe kezdett.

Este, amikor a kis Kay lefekvéshez készülődött, gondolt egyet, fölkapaszkodott az ablak előtt álló székre, és kikukucskált a befagyott üveg kerek kis ablakán; odakinn gyéren szállingóztak a hópihék, s az egyik, a legnagyobbik, odalibbent a virágláda szélére. Ott megült aztán nőni kezdett, nőttön-nőtt, végül sudár hajadon lett belőle; finom fehér fátyolruhája pehelycsillagok millióiból volt összeszőve. Szép volt és törékeny; tündöklő fehér jég volt a teste, mégis élő, eleven; a szeme úgy sugárzott, mint az ég csillaga, de nyugtalan és tétova volt a tekintete. Az ablak felé bólintott, és intett a kezével. A kisfiú rémülten szökkent le a székről, s akkor úgy látta, mintha egy nagy, fehér madár suhant volna el az ablak előtt.

Verőfényes, csikorgó hideg nap virradt, de aztán megjött az olvadás; elközelgett a tavasz, kisütött a nap, fű zsendült a mezőkön, fészket raktak a fecskék, az emberek kitárták az ablakokat, s a két jó pajtás megint kiült kiskertjébe ott fönn, a két padlásszoba előtt.

Soha olyan szépen nem virult a két rózsatő, mint ezen a nyáron; a kislány egy dalt tanult a rózsáktól, s amikor énekelte, mindig a maga rózsáira gondolt; megtanította kis pajtásának is, s attól fogva együtt énekelték:

Rózsa nyílik, szirma hull az ágra.
kicsi Jézus, látunk nemsokára!

Fogták egymás kezét, megcsókolták a rózsatő valamennyi virágát, felnéztek a sugaras égre, s úgy énekeltek a magasság felé, mintha a kicsi Jézus odafönn üldögélne. Milyen csodálatosan szép nyár volt az; milyen jólesett az üde rózsaágak alatt hűsölni, amelyekről soha le nem fogyott a virág.

Kay és Gerda kinn ültek a csöppnyi kertjükben, és állatokat meg madarakat nézegettek egy nagy képeskönyvben. A nagy toronyban éppen elkondították az ötöt, mikor Kay felkiáltott:

- Jaj, milyen nyilallást érzek a szívemben! A szememet is szúrja valami. - Gerda hevesen átölelte a nyakát, Kay hunyorgott, pislogott, de a kislány nem látott a szemében semmit.

- Azt hiszem, már nincs benne - mondta Kay. Pedig bizony benne volt. A földre zuhant varázstükör egy parányi szilánkja volt, amely - emlékszünk még rá? - kicsivé zsugorított vagy eltorzított minden szépet és jót, a rosszat és gonoszat pedig felnagyította, és kidomborította az apró hibákat mindenben és mindenkiben. A szegény kisfiúnak éppen a szívébe fúródott egy ilyen gonosz kis szilánk. Nemsokára jéggé fagyasztja a szívét. Fájdalmat már nem érzett, de a szilánk ott volt a szívében.

- Mit bőgsz? - förmedt a kislányra. - Hogy elcsúfít a sírás! Ne sírj, hát semmi bajom! Pfuj! - kiáltott fel hirtelen. - Azt a rózsát ott féreg rágta! Ez meg milyen görbén nőtt! Milyen csúnya is ez a rózsatő! Akárcsak ez a korhadt láda, amelybe ültették. - Durván belerúgott a faládába, aztán leszakította a két rózsát.

- Mit csinálsz, Kay? - kiáltotta ijedten a kis Gerda, s amikor Kay látta a kislány rémületét, még egy rózsát leszakított, otthagyta kedves kis pajtását, s beugrott padlásszobájuk ablakán.

Később, amikor Gerda átvitte neki a képeskönyvet, kicsúfolta; s azt mondta, hogy pólyások nak való; ha a nagyanyja mesélt neki, minduntalan közbevágott, kötekedett vele, máskor meg utána osont, szemüveget biggyesztett az orrára, s éppen úgy tett-vett és beszélt, mint a nagyanyja. Pompásan utánozta az öregasszonyt, sokat nevettek rajta az emberek. Hamarosan az utca minden lakójának beszédét és járását utánozni tudta. Kay felfedezte és kifigurázta minden furcsaságukat és rútságukat, s az emberek nem győzték csodálni: milyen éles szemű, eszes fiú!

Pedig az üvegszilánk tette élessé a szemét, a szívét meg a másik üvegszilánk fagyasztotta jéggé, ezért kötekedett még a kis Gerdával is, aki pedig egész lelkéből szerette.

Egészen új játékot eszelt ki, olyanokat, amelyekben a legfőbb szerepe az értelemnek volt. Egy téli napon, amikor heves szél kavarta a hópelyheket, egy jókora nagyítólencsét vitt ki a szabadba, és kék kabátja csücskével felfogta a pelyheket.

- Nézd a nagyítón át, Gerda, milyen érdekes! - mutatott a pihékre; csakugyan: a pelyhek csodálatosan nagyok voltak, akkorák, mint egy-egy különös virág vagy tízágú csillag; gyönyörűség volt a szemnek. - Milyen művészi a rajzuk! Mennyivel érdekesebbek, mint az igazi virágok! Tökéletesek, minden szirmuk szabályos. Kár, hogy elolvadnak.

Nemsokára vastag kesztyűben, szánkóval a hátán lépett az utcára. Gerdának a fülébe kiáltotta: - Megengedték, hogy a nagy téren szánkózzam, ahol a többi fiú! - és már ott se volt.

Azon a téren a legvakmerőbb fiúk hancúroztak; sokszor a parasztszekerek saroglyájához kötötték a szánkójukat, s jó darabon húzatták magukat. Most is éppen ezzel mulatoztak. Amikor a legvígabban voltak, egy fehérre festett, nagy szán repült feléjük; bolyhos fehér prémbe burkolózott, fehér prémsapkás alak ült a bakján. A szán kétszer megkerülte a nagy teret, és Kay gyorsan hozzákötötte kis szánkóját. A fehér szán egyre gyorsabban száguldott vele, bekanyarodott a legközelebbi utcába; a szán kocsisa hátrafordult, nyájasan íntett Kaynak, s annak úgy tetszett, mintha már régóta ismerné. Valahányszor el akarta oldani kis szánkóját, marasztalóan intett neki, és Kay tovább húzatta magát; végül kiértek a város kapuján. Ott olyan sűrűn kavargott a hó, hogy a fiú nem látott tovább az orránál, de a szán csak röpült; Kay nagy sietve eloldotta a kötelet, de hiába, nem tudott szabadulni, mert a kis szánkó mintha odatapadt volna a nagyhoz, s úgy száguldott a nyomában, mint a szélvész. Kay segítségért kiáltott, de nem hallotta meg senki; szakadt a hó, iramlott a szán, s néha nagyokat ugrott, mintha sövényeken, árkokon kellett volna átrepülnie.

Egyre nagyobb hópelyhek kavarogtak körülötte; akkorák voltak már, mint egy-egy fehér madár. Hirtelen felröppentek a szán útjából, a szán megállt, s a bakon ülő alak felemelkedett. Bundája, sapkája csupa hó volt; Kay csak most látta, hogy asszonyféle, ragyogó fehér testű, karcsú, sudár teremtés: a Hókirálynő maga.

- Jó darab utat megtettünk! - szólalt meg a Hókirálynő. - De úgy látom, fázol. Bújj bele a medvebundámba! - Maga mellé ültette Kayt a szán bakjára, beletakargatta a bundájába, s a fiú úgy érezte, mintha nyakig süppedt volna a hóba.

- Fázol még? - kérdezte tőle a Hókirálynő, és homlokon csókolta. Hideg volt a csókja, jégnél is hidegebb. Kaynak egyenesen a szívére szaladt a jeges lehelet, s még keményebbre fagyasz totta félig jéggé vált szívét. Egy pillanatra úgy érezte, hogy meghal, de aztán jóleső érzés fogta el; s nem is érezte a metsző hideget.

- A szánkóm! Ne felejtsd el a kis szánkómat! - kapott észbe, amikor magához tért. A szánkóba befogtak egy fehér hópehely madarat, s az sebesen röpült vele a nagy fehér szán nyomában. A Hókirálynő újra megcsókolta Kayt, s az akkor egyszerre elfelejtette a kis Gerdát, nagyanyját, s mindent, amit otthon hagyott.

- Most már nem csókollak meg többet! - mondta a Hókirálynő. - Mert még megfagynál.

Kay felnézett rá; olyan szép volt! Mintha most nem is jégből lett volna az arca, mint akkor, amikor az ablakból beintett hozzá; tökéletes lénynek látta, s egy cseppet sem félt tőle. Eldicsekedett neki, hogy milyen jó fejszámoló, még törtekkel is tud fejben osztani, szorozni; tudja, hány négyzetmérföld az ország területe, s hány lakosa van. A Hókirálynő csak nézte és mosolygott. Kaynak egyszerre úgy rémlett, hogy nagyon keveset tud, s fölnézett a végtelen, magas égre. A Hókirálynő akkor felkapta és vitte, röpítette a nagy, fekete felhők közé. Vihar zúgott-tombolt körülöttük, úgy zengett, mintha régi-régi dalokat énekelt volna. Erdők és tavak, tengerek és szárazföldek fölött repültek, mélyen alattuk orkán bömbölt, farkasok üvöltöttek, hó sziporkázott, felettük pedig nagy hangú, fekete varjak szálltak csúnya károgás sal. De a magasban tisztán fénylett a hold nagy tányérja, s azt nézte Kay a hosszú, hosszú téli éjszakában, mindig csak a holdat; nappal a Hókirálynő lába előtt feküdt, és mélyen aludt.


HARMADIK MESE: a varázslóasszony virágoskertjéről


Ugyan mi történt a kis Gerdával, amikor pajtását hiába várta vissza a szánkózásból? Hol lehet Kay? - senki sem tudta. A fiúk csak annyit tudtak róla mondani, hogy egy pompás fehér szánhoz kötötte kis szánkóját; befordultak a legközelebbi utcába, aztán eltűntek a város kapuján. Nem tudta senki, hová röpítette Kayt a szán, sok könnyet ejtettek érte, a kis Gerda sokáig siratta. Később híre futott, hogy Kay meghalt, belefulladt a városszélen kanyargó folyóba. Milyen hosszú és sötét téli napok voltak azok!

Aztán meleg napsütésével egyszer csak beköszöntött a tavasz.

- Kay elment és meghalt! - panaszolta el a napfénynek Gerda.

- Nem hiszem el! - felelte a napfény.

- Elment és meghalt! - kiáltotta Gerda a fecskéknek.

- Nem hisszük el! - csivitelték a fecskék, s végül már a kis Gerda sem hitte el a szomorú hírt.

- Felhúzom az új piros cipőmet! - mondta egyik reggel. - Azt, amit még nem látott Kay. Aztán elmegyek a folyóhoz, és azt kérdem meg felőle.

Kora reggel volt; Gerda megcsókolta az alvó nagyanyját, felhúzta az új piros cipőjét, és nekivágott egymaga az útnak; a város kapuján át a folyóhoz ment. - Igaz-e, hogy te vetted el az én játszópajtásomat? - kiáltotta oda a víznek. - Neked ajándékozom a szép piros cipőmet, ha visszaadod.

Úgy látta, mintha a hullámok biztatóan intenének feléje. Akkor lehúzta legféltettebb kincsét, az új piros cipőjét, s beledobta a folyóba, de nem tudta messzire hajítani, hát a hullámok visszasodorták a partra, mintha a folyó nem fogadná el Gerda nagy áldozatát, mert cserében úgysem tudja visszaadni Kayt. De Gerda azt gondolta, az a baj, hogy nem tudta elég messzire dobni a piros cipőt, ezért beült egy csónakba, amely ott rengett a nádasban, kiült a szélére, s onnan hajította a vízbe.

Hanem a csónak nem volt kikötve, s a kislány első mozdulatára megindult a vízen lefelé. Amikor Gerda észrevette, ki akart szállni belőle, csakhogy a csónak már messze volt a parttól, röpült lefelé a folyón kis utasával.

A kis Gerda sírva fakadt ijedtében, de nem hallotta meg senki a sírását, csak a verebek, azok meg nem tudtak segíteni rajta, csak kísérték a csónakot, és vigasztalóan csiripelték magasból: - Itt vagyunk! Itt vagyunk! - A csónakot sebesen sodorta az ár, a kis Gerda csöndesen kupor gott a sarkában, csak harisnya volt a lábán; piros cipője ott bukdácsolt a csónak nyomában, de nem érhette utol, mert azt gyorsabban röpítették a hullámok.

Szép tájak vonultak el mellette mindkét parton, pompázó virágok, öreg fák, lankás domb oldalak, ahol tehenek meg birkák legeltek, de embert nem látott sehol.

- Talán éppen Kayhoz visz a folyó - reménykedett a kis Gerda, s felderült a kedve. Felállt a csónakban, és órák hosszat nézte a zöldellő partokat; aztán egy nagy cseresznyéskert felé közeledett a csónak, a kertben kicsi ház állt, szalmatetős, de ablakaiban különös kék meg piros üveg tündökölt, előtte pedig két fakatona őrködött, s tisztelgett a fegyverével a folyó minden utasának.

Gerda kiáltott nekik, mert eleven katonáknak gondolta őket; a fakatonák persze nem válaszol tak. A kislány hamarosan közelebb ért hozzájuk, mert a hullámok a part felé sodorták a csónakot.

Gerda még nagyobbat kiáltott nekik, mire egy öreg, öreg asszony sántikált elő kampósbotjára támaszkodva a házacskából. Nagy szélű kerti kalap volt a fején, telefestve szebbnél szebb virágokkal.

- Szegény gyermek! - mondta szánakozva az öregasszony. - Hogy kerültél a sebes folyó sod rába, amely ilyen messzire röpített? - Azzal belegázolt a vízbe, kampósbotjával kicsáklyázta a csónakot a partra, és kiemelte belőle a kis Gerdát.

A kislány örült, hogy szilárd földet érzett a lába alatt, de félt is egy kicsit az ismeretlen öregasszonytól.

- Gyere hát, és mondd meg, ki vagy, és hogy vetődtél ide? - biztatta az a kislányt.

Gerda rendre elmondott mindent, az öregasszony fejcsóválva hümmögött, s amikor a kislány megkérdezte tőle, nem látta-e errefelé Kayt, azt felelte, hogy a fiú még nem ért el idáig, de elér bizonyosan, ne búsuljon érte Gerda, szedjen inkább cseresznyét a kertben, és nézze meg a virágait, mert ilyen szépeket képeskönyvben sem látni, s még meséket is tudnak a virágok, mindegyik mást. Azzal kézenfogta Gerdát, bevezette a kis házba, és becsukta az ajtót.

Ragyogtak a magas ablakok kék, piros meg sárga üvegei, csodálatos színekben szűrődött át rajtuk a napsugár; az asztalon pompás cseresznye volt egy tálban, és Gerda annyit ehetett belőle, amennyit csak akart. Míg a cseresznyét szemelgette, az öregasszony aranyfésűvel fésülgette a kislány fénylő, hullámos haját, amely olvadt aranyként folyta körül zsenge rózsa szirom arcát.

- Mindig ilyen kedves kis leánykára vágyódtam! - mondta az öregasszony. - Meglátod, milyen jó lesz itt nálam! - Fésülte, fésülte Gerda haját, s ahogy fésülte, a kislány egyre jobban elfeledte fogadott testvérét, Kayt, mert az öregasszony értett a varázslathoz. Nem gonosz boszorkány volt, csak a maga mulatságára fűzte a varázslómesterséget: most azért, hogy a kis Gerdát megtartsa magának. Kiment a kertjébe, kampósbotjával suhintott egyet rózsái felé, s azok egyszeribe nyomtalanul elsüllyedtek, bármilyen pompásan virultak is még az imént. El kellett tűnniük, nehogy a kis Gerdának eszébe jusson róluk a maga rózsafája, elveszett pajtása. Az öregasszony attól tartott, hogy Gerda elszökik tőle, hogy megkeresse Kayt.

Aztán kivezette Gerdát virágoskertjébe. Ó, mennyi szépség volt ott, s micsoda illat áradt. Ott pompázott mind a négy évszak valamennyi virága: képeskönyvben sem látni gyönyörűbb tarkaságot. Gerda ugrált örömében, s kinn játszott a kertben, míg csak le nem nyugodott a nap a magas cseresznyefák mögött. Az öregasszony este puha ágyat vetett neki ibolyavirággal töltött piros selyempárnákkal. Gerda édesdeden aludt, s olyan szépeket álmodott, mint egy királykisasszony a lakodalma napján.

Másnap megint odakint játszhatott a napsugaras kertben a csodálatos virágok között, s így telt aztán sok-sok napja. Ismert már minden szál virágot, mégis úgy érezte, hogy egyfajta virág hiányzik a kertből, csak azt nem tudta, melyik. Egy nap kinn ült a kis ház előtt, és az öregasszony kalapjában gyönyörködött, s a kalap legszebb festett virágában, egy rózsában. A varázslónő elsüllyesztette kertje rózsáit, de a kalapjáról bizony elfelejtette eltüntetni a rózsát, nem gondolt vele. Így jár, aki feledékeny.

- Nicsak! - kiáltott fel a kis Gerda. - Ebben a kertben nincsenek rózsák! - Végigfutott a virág ágyások között, és kereste, kereste a rózsát, de bizony nem talált egy szálat se. Leült szegény ke egy ágyás szélére, és sírva fakadt. Csakhogy a könnyei éppen oda hullottak, ahol egy rózsatő elsüllyedt, s ahogy a forró könnyek leszivárogtak a földbe, kihajtott a rózsatő, s éppoly szépen virult, mint azelőtt. Gerda átölelte az ágait, megcsókolta a virágokat, otthoni kedves rózsafájára gondolt, s eszébe jutott elveszett pajtása.

- Ó, mennyi időt elvesztegettem itt! - kiáltotta. - Hiszen Kay után indultam. Nem láttátok errefelé? - kérdezte a rózsákat. - Mit gondoltok: eltűnt vagy meghalt?

- Nem halt meg - felelték a rózsák. - Mi lenn jártunk a föld alatt, a halottak mind ott vannak, de a te pajtásod nem volt köztük.

- Köszönöm, kedves rózsák! - hálálkodott a kis Gerda. Futott a többi virághoz, kelyhük fölé hajolt, és megkérdezte tőlük:

- Nem láttátok-e Kayt, a pajtásomat?

De a virágok csak nyújtózkodtak a napfényben, s álmodták a maguk meséit. Gerda sok-sok mesét meghallgatott, de Kayról nem esett szó egyik mesében sem. Hallgassuk meg azért, mit meséltek a virágok.

- A keskeny hegyi út fölött - kezdte a folyondár - ódon lovagvár magaslik; sűrű örökzöld folyja be vörös kőfalait, kiugró erkélyét. Szépséges hajadon áll az erkélyen, áthajol a korláton, és az ösvényt figyeli. Nincs üdébb rózsabimbó az ágon, nincs könnyedebben szálló almaszirom, mint ő, zizegő szépséges selyemruhájában. Nem jön, még mindig nem jön?

- Kayt kérdezed? - vágott közbe Gerda.

- Én csak a magam meséjét mondom, a mesét, amit álmodtam - felelte a folyondár.

Hát a kis hóvirág mit mesél?

- Két kötélen deszka himbálózik az ágak között - a hinta. A hintán két szép leányka ringatózik, fehér a ruhájuk, mint a hó, kalapjukon hosszú zöld selyemszalag; bátyjuk kettőjük között áll a hintán, karjával tartja a kötelet, mert az egyik kezében pohár van, a másikban agyag pipa: szappanbuborékot fúj. Száll a hinta föl-le, szál a buborék, színes, mint a szivárvány; az utolsó még ott imbolyog a pipán, ringatja a szellő. A hinta száll, a csepp fekete kutya meg - könnyű az is, mint a buborék - két lábra áll, úgy kéri, hadd hintázzon ő is kicsit; száll vele a hinta tovább, a kiskutya fölhemperedik, vakkant egyet mérgében; a gyerekek ingerkednek vele, és szétpattannak a szappanbuborékok... Szálló hinta, szétpattanó buborék - ez az én mesém.

- Szép mese lehet, de olyan szomorú hangon csilingelted el! És te sem beszélsz Kayról, a pajtásomról!

Hallgassuk meg akkor, mit mesél a jácint.

- Volt egyszer, hol nem volt, három leánytestvér, gyönge és törékeny teremtések; az egyik mindig piros ruhában járt, a másik kékben, tiszta fehérben a harmadik. Teliholdkor kézen fogva táncoltak a csendes tóparton. Nem tündérek voltak, hanem halandók gyermekei. Édes illat áradt a levegőben, s a lányok eltűntek az erdőben; erősödött az illat, s egyszer csak három koporsó siklott ki az erdő sűrűjéből a tóra - a három szépséges lány feküdt bennük. Szentjános bogarak röpködtek körülöttük, mint lebegő zöld fényű gyertyák. Alszanak a táncos lábú leányok, vagy meghaltak? A virágillat azt mondja, halottak, az estharang is halottakat sirat.

- Milyen szomorú a meséd! - búsult el Gerda. - És olyan erős az illatod, a halott lányok jutnak eszembe róla. Hát igazán meghalt a kis Kay? A rózsák lenn voltak a föld alatt, s azt mondják; nem látták odalenn.

- Csing-ling! - csengettyűztek a jácint csepp harangjai. - Mi nem Kaynak harangozunk, hiszen nem is ismerjük. Csak a mesénket mondjuk, az egyetlen mesét, amit tudunk.

Gerda akkor a boglárkához hajolt le, amely sárgán ragyogott zöld levelei között.

- Úgy ragyogsz, mint egy parányi nap! - csodálta meg a kislány. - Mondd meg nekem, merre keressem kedves pajtásomat!

A boglárka ragyogó szemmel nézett fel Gerdára. Ugyan milyen mesét tud? Az ő meséje se Kayról szól.

- Egy kis udvarra melegen sütött le az isten napja a tavasz első reggelén. A szomszéd ház fehér faláról lesiklottak a napsugarak a földre; a fal tövében kibontotta szirmait a tavasz első sárga virága, úgy ragyogott, mint az arany a napsütésben. Öregasszony üldögélt odakinn a széken, unokája, a szegény kis cseléd, éppen hazatért, és megcsókolta nagyanyját. Szerető csókjában érződött aranyszíve. Arany volt a szíve, arany a szava, arany a tavasz napsugara. Az én mesém csak ennyi - mondta a boglárka.

- Szegény öreg nagyanyó! - sóhajtott fel Gerda. - Biztosan hiányzom neki, búsul utánam, mint ahogy Kay után búsul. De nem búsul sokáig, hazamegyek hamarosan, s hazaviszem Kayt is! A virágoktól ugyan nem tudok meg róla semmit, azok csak a maguk meséjét tudják, hiába faggatom őket. - Azzal fölcsippentette a szoknyáját, hogy gyorsabban tudjon futni, de a nárcisz gáncsot vetett neki, amikor át akarta ugrani. Gerda megtorpant, lehajolt a hosszú szárú sárga virághoz, és megkérdezte: - Tudsz talán valamit?

Ugyan mit felelt neki a nárcisz?

- Látom magamat! Látom magamat! - ujjongott. - Ó, milyen édes az illatom! Fönt egy kis padlásszobában egy kis táncosnő nyújtózkodik félig pőrén; hol az egyik lábára áll, hol a másikra, lába előtt hever az egész világ. Micsoda szemfényvesztés! A teás fazékból vizet önt egy tálba, és kimossa a fűzőjét, amely egyenesen tartja a derekát. Dicséretes dolog a tisztaság! A fogason ott függ fehér ruhája, azt is maga mosta, a háztetőn szárította. Felveszi, és sáfrány színű kendőt kanyarít a nyakába, az még fehérebbnek mutatja a ruháját. Kinyújtja a lábát - ni, milyen magasra! Magamat látom! Magamat látom!

- Nem vagyok kíváncsi a mesédre! - mondta a kis Gerda. - Mondd el másnak! - Azzal továbbszaladt a kert vége felé.

A kiskapu zárva volt, de Gerda olyat rántott a rozsdás kilincsen, hogy letörött, a kapu kitárult, s Gerda nekivágott mezítláb a messzi világnak. Háromszor is visszanézett, de nem üldözte senki. Nagyon elfáradt, s leült egy nagy kőre. Amikor körülnézett, látta, hogy vége a nyárnak, késő őszre jár, csak a napfényes kertben, ahol a négy évszak valamennyi virága együtt volt, nem vette észre.

- Istenem, de sok időt elvesztegettem! - kiáltotta Gerda. - Már ősz van! De most már nem állok meg többet! - Fel is kelt nyomban, és továbbindult. Ó, hogy elfáradt, hogy megsebezte gyönge kis lábát az út! Hideg és kopár volt körülötte a táj, megsárgultak a füzek keskeny levelei, hideg köd ülte meg a fákat, száraz levelek kerengtek le a földre. Csak a kökény kínálta még gyümölcsét, de az olyan savanyú volt, hogy összehúzta az ember száját. Ó, milyen szürke, milyen szomorú a messzi világ!


NEGYEDIK MESE: a királyfiról és a királykisasszonyról


Gerdának megint meg kellett pihennie; ott, ahol leült, egy nagy varjú gubbasztott a havon. Egy darabig nem mozdult, csak a feje járt ide-oda, ahogy szemügyre vette a kislányt, aztán egyszer csak megszólalt: - Kár, kár! Várj, lány! - Elég rosszul ejtette a szavakat, de jó szívvel volt a kis Gerdához, megkérdezte tőle, hová-merre ilyen egyedül. Ezt a szót: egyedül, Gerda nagyon jól megértette, szíven is ütötte a szó. Elbeszélte a varjúnak rendre egész életét, s végül megkérdezte, nem látta e Kayt ezen a tájon.

A varjú komolyan bólintott; és rejtelmesen csak ennyit mondott: - Talán! Talán!

- Csakugyan? Láttad volna?! - kiáltott fel a kislány, s majdnem megfojtotta a varjút, úgy ölelte-csókolta.

- Várj! Várj! - intette le a varjú. - Csak lassan! Azt hiszem, Kay volt, akit erre láttam. Ha nem, akkor alighanem elfelejtett téged a királykisasszony kedvéért.

- Hát királykisasszonynál lakik? - ámult el Gerda.

- Úgy ám! - felelte a varjú. - Várj, elmondom mindjárt, de a ti nyelveteken nagyon nehezemre esik a beszéd. Értesz-e varjúnyelven?

- Nem, azt nem tanultam. De a nagyanyám tud varjúul, még a te beszédet is tudja. De kár, hogy nem tanultam meg tőle!

- Kár! - bólintott a varjú. - No de nem baj, majd elmondom, ahogy tudom, embernyelven, bár biztosan sok hibát ejtek. - És elmondta, amit tudott:

- Ebben a birodalomban, ahová kerültél, él egy királykisasszony; igen nagyon okos teremtés, mert elolvasta a világ valamennyi újságját; olyan okos, hogy elolvasta, és nyomban el is felejtette az újságok minden sorát. A múltkor éppen a trónján üldögélt, ami bizony nem olyan kellemes dolog, mint az emberek gondolják. Ott ült, mondom, s egy dalt kezdett dúdolgatni. Így szólt valahogy: ,,Férjhez megyek én, miért is ne mennék!" Férjhez akart menni csakugyan, de olyan emberhez, akinek, ha beszélnek vele, mindig helyén van a nyelve; akinek nem a rang és származása minden tudománya, mert az bizony elég unalmas dolog. Összedoboltatta hát a királykisasszony udvarhölgyeit, s amikor ezek meghallották úrnőjük szándékát, jókedvre derültek. ,,Derék dolog! - mondták. - A múltkor magam is ezen törtem a fejemet!"

Elhiheted minden szavamat - folytatta a varjú -, nem toldok hozzá, el sem veszek belőle. A menyasszonyom szelídített varjú, szabadon sétál a palotában, tőle tudom az egész históriát.

Persze hogy a varjúnak a kedvese is varjú, hiszen a madaraknál is úgy van: minden zsák megleli a foltját.

- Attól fogva szívekkel keretezve és a királykisasszony névaláírásával ékesítve jelentek meg az újságok - folytatta a varjú -, és hírül adták, hogy minden daliás ifjú bebocsátást nyer a palotába, elbeszélgethet a királykisasszonnyal, s ha akad köztük egy, aki olyan okosan és fesztelenül társalog, mintha csak otthon volna, azt választja férjéül a királykisasszony. Elhiheted - mondta a varjú -, olyan igaz, mint hogy itt ülök. Lett a hírre nagy lótás-futás, odasereglett a birodalom valamennyi ifja, de senki sem tudta megállni a helyét sem az első napon, sem a másodikon. Szaporán pergett pedig a nyelvük odakinn az utcán, de amikor beléptek a palota kapuján, és megpillantották a testőröket talpig ezüstben, meg a lakájokat végig a lépcsőn talpig aranyban, amikor meglátták a fényárban úszó, hatalmas termeket, valamennyinek torkán akadt a szó. Hát még amikor megálltak a királykisasszony trónja előtt! Elvesztették a fejüket, s nem tudtak okosabbat, mint elismételni a királykisasszony utolsó szavát, pedig az arra igazán nem volt kíváncsi. A kérők mintha mákonyos álomba merültek volna odabenn, akkor eredt meg csak a nyelvük, amikor újra kinn voltak az utcán. Hosszú sor várakozott a palota előtt, a városkapunál volt a sor vége. Ott voltam én is, mert kíváncsi voltam rájuk. Megéhez tek, megszomjaztak a várakozók, a palotában pedig még egy pohár langyos vizet se adtak nekik. Az okosabbak ugyan vittek magukkal vajas kenyeret, de azt nem osztották meg társaik kal, azt gondolták magukban: ,,Hadd tántorogjanak csak az éhségtől, legalább nem kellenek a királykisasszonynak!"

- És Kay? Mikor beszélsz már Kayról? - vágott közbe türelmetlenül a kis Gerda. - Talán ő is ott volt a várakozók között?

- Várj! Várj! - intette türelemre a varjú. - Mindjárt hallasz róla is. A harmadik napon egy fiatal legényke érkezett a palota elé. Se hintója, se lova, ment nagy hetykén egyenest a palotába. Ragyogott a szeme, akár a tiéd, szép hosszú haja volt, de a ruhája kopott és szegényes.

- Kay volt, csak ő lehetett! - ujjongott. Gerda. - Hát nyomára akadtam! - tapsolt örömében.

- Egy kis batyu volt a hátán - folytatta a varjú, de , a kislány közbevágott:

- A kis szánkója volt, azt húzta magával, amikor eltűnt.

- Lehet - hagyta rá a varjú. - Nem néztem meg olyan apróra. De azt tudom a szelídített meny­asszonyomtól, hogy amikor belépett a palota kapuján, és meglátta a testőröket talpig ezüstben, meg a lépcsőn a lakájokat talpig aranyban, bizony nem akadt a torkán a szó. Csak biccentett nekik, és azt mondta: ,,Unalmas lehet itt a lépcsőn álldogálni! Inkább bemegyek!" Fényben úsztak a nagy termek, titkos tanácsosok és kegyelmes urak járkáltak mezítláb, és arany edényeket hordtak körül; áhítat foghatta el, aki körülnézett idebenn. Hanem az ifjú legényke cseppet sem ijedt meg, pedig ugyancsak nyikorgott a csizmája.

- Ő volt, biztos, hogy Kay volt! - kiáltotta Gerda. - Az új csizma volt rajta, amikor elment; otthon is hallottam a nyikorgását.

- Bizony elég hangosan nyikorgott! - folytatta a varjú. - S belépett nagy vidáman a királykis­asszonyhoz, aki egy gyöngyszemen ült, de az akkora volt, akár a rokka kereke. Körülötte az udvarhölgyei a komornáikkal meg a komornáik komornáival, meg a főrangú lovagok az inasaikkal meg az inasaik inasaival, meg azoknak a szolgáival, akik annál jobban feszítettek, minél lejjebb álltak a sorban. Az inasok inasainak szolgái csak bocskorban járnak, de pillantást se lehet vetni rájuk, olyan büszkén állnak az ajtóban.

- Ó de rettenetes lehet! - mondta a kis Gerda. - És mondd csak, megkapta Kay a királykisasszonyt?

- Volnék csak ember, nem varjú, bizony pályáztam volna magam is a kezére, bár nekem már gyűrűs menyasszonyom van. No de mindegy. Azt mondja a szelídített kedvesem, az ifjú legénykének éppen úgy a helyén volt a nyelve, mint nekem, amikor varjúnyelven beszélek. Merészen és ékesen beszélt; nem is leánykérőbe jött, csak azért, hogy megtapasztalja a király kisasszony híres okosságát, s tetszett neki, hogy őt is okosnak tartja a királykisasszony.

- Kay volt, nem lehetett más! - vágott közbe megint Gerda. - Mindig olyan okos volt, még törtekkel is tudott szorozni és osztani, méghozzá fejben! Ugye, elvezetsz ahhoz a palotához, kedves varjú?

- Nem olyan könnyű dolog ám az! - felelte a varjú. - Várj csak, hogy is lehetne? Majd meg kérdem a szelídített menyasszonyomtól, ő majd tanácsol valami okosat. Mert azt mondhatom neked, hogy ilyen magadfajta kislány sose juthatna be egyenes úton a palotába!

- Én bizony bejutok! - mondta Gerda. - Hiszen ha Kay meghallja, hogy ott vagyok, kijön értem, és bevisz.

- Várj! Várj meg annál a kerítésnél! - mondta a varjú, azzal búcsút biccentett és elrepült.

Öreg este volt, mire visszatért.

- Kár, kár! Tiszteltet a menyasszonyom - mondta, amikor letelepedett Gerda mellé -, és küldött neked egy darab kenyeret; a konyhából emelte el, mert ott van elég, te meg nagyon éhes lehetsz. A palota kapuján semmiképp se léphetsz be, hiszen mezítláb vagy, s utadat állnák a talpig ezüst testőrök meg a talpig arany lakájok. De ne búsulj, bejutsz azért a palotába! A menyasszonyom tud egy kis hátsó lépcsőt, amely egyenest a hálószobába vezet, s azt is tudja, hol a hálószoba kulcsa.

El is indultak mindjárt, mentek a palota kertjébe, a nagy fasorba, ahol sárga levelek hulldogáltak. Amikor a palota utolsó ablaka is elsötétedett, a varjú egy kis hátsó ajtóhoz vezette a kis Gerdát. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, csak betámasztva.

Ó, hogy kalimpált a kislány szíve! Hogy dobogtatta a félelem meg a vágy! Úgy érezte, mintha rosszban járna, pedig csak azt akarta megtudni, Kay van-e a palotában. Ő lehet, csakis ő; Gerda olyan tisztán emlékezett Kay okos szemére, szép hosszú hajára; szinte maga előtt látta, ahogy mosolyog, mint otthon, amikor a rózsáik alatt üldögéltek.

De megörül Kay, ha viszontlátja kis pajtását, ha megtudja, mekkora utat tett meg érte, és mennyit sírdogáltak odahaza, amikor ő eltűnt. Gerda előre örült a találkozásnak, de félt is tőle.

Elindultak felfelé a hátsó lépcsőn, ahol egy szekrényen kis lámpás pislákolt; amikor fölértek, ott állt előttük a padlón a varjú szelídített menyasszonya, kíváncsian forgatta a fejét jobbra-balra, s jól szemügyre vette Gerdát, aki illedelmesen meghajolt, ahogy nagyanyjától tanulta.

- Vőlegényem sok szépet beszélt önről, kis kisasszonyom! - kezdte választékos modorban. - Az ön életútja, hogy úgy mondjam, rendkívül megindító. Szíveskedjék tartani a lámpát, én majd előre megyek. Erre egyenesen, itt nem találkozunk senkivel.

- Mintha már jönne is valaki a hátunk mögött! - figyelt föl Gerda. Hirtelen elsuhant előtte valami, mint falra vetődő árnyék: lobogó sörényű, karcsú lábú paripák, vadászapródok, lovagló urak és dámák.

- Ezek csak álomképek - mondta a varjúmenyasszony. - Jönnek, és vadászatra viszik a fényes uraságok gondolatait. Nagyon jól teszik, legalább nyugodtabban megfigyelhetjük az ágyban maradt testüket. Remélem, ha majd magas méltóságra jut, nem feledkezik meg a háláról.

- A világért sem! - felelte az erdei varjú.

Bejutottak az első terembe. Rózsaszínű virágos atlasz borította a falakat, itt már messze előttük vágtattak az álombeli lovasok, de olyan sebesen, hogy Gerda nem is láthatta a fényes uraságokat. A következő terem még káprázatosabb volt, álmélkodva néztek körül. Végre a hálóterembe értek. Ennek a mennyezete olyan volt, mint egy kristályüveg levelű pálmafa koronája; középen két liliomkehely formájú függőágy ringott tömör aranyszáron. Az egyik liliomkehely fehér volt, abban a királykisasszony feküdt, a másik piros - a kis Gerda abban akarta keresni Kayt. Félrehajtotta az egyik píros szirmot, s egy napbarnított nyakat látott a fehér vánkoson. - Igen, ez Kay! - kiáltott fel hangosan Gerda, s fölébe tartotta a lámpát. Az álomképek lovascsapata visszanyargalt a szobába, a királyfi felébredt, és Gerda felé fordult - nem, mégsem Kay volt.

Csak a nyaka emlékeztetett Kayra, de különben ő is ifjú volt és szép. Fehér liliom ágya szirmai közül kitekintett a királykisasszony is, és megkérdezte, mi történik. A kis Gerda sírva fakadt, és elmondta neki egész történetét, s azt is, amit a varjak tettek érte.

- Szegény gyermekem! - sajnálta meg a királyfi meg a királykisasszony, aztán megdicsérték a két varjút; azt mondták, megbocsátják, amit tettek, de azért máskor ne tegyenek ilyet. Különben majd megkapják a jutalmukat.

- Szóljatok: a szabadságot választjátok, vagy valami biztos állást mint udvari varjak? - kérdez te a királykisasszony. - Akkor benneteket illetne a konyha minden hulladéka.

A varjújegyesek illedelmesen meghajoltak, és a biztos állás mellett döntöttek, mert öregségükre gondoltak.

- Bizony jó lenne, ha vénségünkre is volna mit a tejbe aprítanunk! - bólogattak.

A királyfi felkelt, s a kis Gerdát fektette a maga ágyába - többet nem tehetett érte. A kislány összekulcsolta a kezét, és hálásan gondolta: ,,Milyen jók az emberek meg az állatok!" - aztán behunyta a szemét, és édesen elaludt. Az álombeli alakok megint besuhantak a szobába; most nem vadászok voltak, hanem szánkóhúzó angyalok. A kis szánkón Kay ült és integetett. De mindez csak álom volt, s amikor Gerda felébredt, hirtelen eltűnt az egész jelenés.

Gerdát másnap tetőtől talpig selyembe-bársonyba öltöztették, s azt mondták neki, maradjon a palotában, jobb dolga sehol nem lehet. De Gerda csak egy kocsit kért meg egy lovat, s egy pár kis cipőt, hogy útra kelhessen a messzi világba, megkeresni Kayt.

Megkapta a cipőt, karmantyút is kapott, szépen felöltöztették, s amikor kilépett a palotából, egy vadonatúj színarany hintó gördült a kapu elé; a királykisasszony meg a királyfi címere tündöklött rajta, mint az égi csillag; kocsis a bakján, inas a hátsó ülésén, fullajtár a kocsi előtt, s mindegyiknek aranykorona volt a fején. A királyfi meg a királykisasszony maga segítette be Gerdát a hintóba, és szerencsés utat kívántak neki. Az erdei varjú, aki már feleségül vette szelídített menyasszonyát, elkísérte három mérföldnyire; melléje telepedett az ülésre, mert ha háttal ült a menetiránynak, szédült; a varjúmenyecske a palotakapuban búcsúzott tőlük sebes szárnycsapkodással; nem kísérte el őket, mert fejfájás kínozta - alighanem túlságosan sokat evett, amióta udvari állásba jutott. Az aranyhintó édes pereccel volt kibélelve, az ülésen gyümölcs meg mézescsók halmozódott.

- Isten veled! Isten veled! - búcsúzott Gerdától a királyfi meg a királykisasszony. Gerda sírva fakadt, és vele sírt a varjú is kerek három mérföldön át; ott aztán elbúcsúzott tőle. Szívszakasztó búcsú volt. A varjú felrepült egy ágra, s fekete szárnyával addig integetett, míg csak el nem tűnt a szeme elől a hintó, amely úgy tündöklött, mint a nap.


ÖTÖDIK MESE: a kis rablóleányról


Sötét rengetegen hajtottak keresztül, ahol a hintó úgy világított, mint az égő fáklya. Meg is látták mindjárt az erdei haramiák, s nem volt maradásuk.

- Aranyból van a hintó! Aranyból! - kiabáltak. Előugrottak a sűrűből, elkapták a lovak zabláját, agyonütötték a fullajtárt, a kocsist meg a kisinast, és Gerdát kiráncigálták az aranyhintóból.

- Gömbölyű, takaros, látszik, hogy dióbélen hizlalták - dicsérte egy öreg haramiaasszony. Bozontos szakálla volt, és sűrű szemöldöke belelógott a szemébe. - Akár egy szép, kihizlalt bárány! Igen jóízű lesz! - Azzal kihúzta éles kését; úgy villogott a pengéje, hogy az embernek végigfutott a hátán a hideg.

- Juj! - visított fel a következő pillanatban; kislánya, akit a hátán hordozott, a szilaj és neveletlen kis vadóc; úgy beleharapott a fülébe, hogy öröm volt látni. - Te, te undok teremtés! - rivallt rá az anyja, s megfeledkezett Gerdáról.

- Legyen a játszótársam! - kiáltotta a kis rablóleány. - Adja ide a karmantyúját meg a szép ruháját, s aludjék mellettem! - Olyat harapott megint az anyjába, hogy az nagyot ugrott, és körbe forgolódott fájdalmában. Az erdei haramiák harsányan nevettek rajta:

- Nicsak, milyen fiatalosan táncol a kölykével!

- Hadd üljek a hintóba! - kiáltotta a kis rablóleány, s amit akart, az úgy is lett, mert nagyon makacs teremtés volt, s el is kényeztették alaposan. Bele is ült a kis Gerdával a hintóba, s árkon-bokron keresztül hajtott az erdő sötét mélye felé. A kis rablóleány annyi idős lehetett, mint Gerda, de erősebb, vállasabb és sötétebb bőrű; a szeme fekete és szomorkás tekintetű. Hirtelen megölelte Gerdát, és azt mondta:

- Ne félj, nem ölnek meg addig, amíg én meg nem haragszom rád. Ugye, te királykisasszony vagy?

- Nem - felelte Gerda, s elmondta a rablóleánynak minden hányattatását, beszélt neki Kayról meg arról, hogy mennyire szereti.

A rablóleány komolyan ránézett, bólintott, és azt mondta:

- Akkor sem ölnek meg a haramiák, ha megharagszom rád, mert akkor magam öllek meg. - Aztán felszárogatta Gerda könnyeit, és belemélyesztette a kezét a puha és meleg karmantyúba.

Egyszer csak megállt a hintó; egy rablóvár udvarának közepén voltak. A vár falán hatalmas repedések tátongtak, hollók és varjak röppentek ki réseiből, s óriási vérebek vágtattak elő; akkorák, hogy széttéphettek volna egy embert. Ugatni nem ugattak, mert úgy idomították őket.

Az ódon, füst fogta teremben nagy tűz égett a kőpadló közepén, füstje felgomolygott a mennyezetre, s ott tört ki a szabadba; ahol rést talált. Egy nagy üstben leves fortyogott, s nyársakon vadnyulak meg házi nyulak sültek.

- Ma éjjel velem alszol meg az állatkáimmal - mondta a rablóleány. Ettek, ittak, aztán behúzódtak, egy sarokba, ahol szalmazsákok meg szőnyegek hevertek. Fölöttük a léceken, rudakon vagy száz galamb bóbiskolt, s a két kislány közeledtére mozgolódni kezdtek.

- Ezek az én galambjaim! - mondta a rablóleány, s elkapta a szélsőt. Megragadta a lábait, s úgy megrázta, hogy az rémülten vergődött a kezében. - Csókold meg! - kiáltotta, és Gerda arcába vágta a galambot. - Ott meg az erdei alattvalóim ülnek - mutatott egy falmélyedésre, amelyet lécekből tákolt ajtó rekesztett el. - Vadgalambok; zárva kell tartani őket, mert különben kirepülnek! Ez meg az én kedves öreg állatom. Bé! - és egy rénszarvast vonszolt elő az agancsánál fogva. Az állat nyakán rézabroncs csillogott, azon vastag kötél. - Ezt is rövid pórázon kell ám tartani, mert különben megszökik. Minden este megcsiklandozom éles késemmel a nyakát; attól nagyon fél. - És a falrepedésből hosszú pengéjű kést húzott elő, s végig húzta a rénszarvas nyakán. A szegény állat rémülten rúgkapált, a rablóleány jóízűt nevetett rajta, aztán a fekhelyéhez húzta Gerdát.

- A kést is magad mellé teszed, ha lefekszel? - kérdezte Gerda, és félősen nézte az éles kést.

- Igen, mellettem van akkor is, ha alszom - felelte a rablóleány. - Sose tudni, mi történik. De mondd csak el még egyszer, mit is meséltél a pajtásodról, s mért is vetted nyakadba a világot! - És Gerda újra elmondta töviről hegyire a történetét; fölöttük búgtak a ketrecben a vadgalambok, a szelídek békésen aludtak. A kis rablóleány egyik kezével átkarolta Gerda nyakát, a másikban a kést szorította, s már aludt is, hallatszott nyugodt lélegzete. Hanem Gerdának nem jött álom a szemére, hiszen azt se tudta, mi vár rá, élet vagy halál. A lobogó tűz körül rablók üldögéltek, ittak, duhajkodtak, a haramiaasszony meg bukfenceket hányt széles jókedvében. A kis Gerda szívszorongva nézte.

Odafönt megszólaltak a vadgalambok:

- Bur-ruk, bur-ruk! Mi láttuk a kis Kayt! Fehér madár röpítette a szánkóját, ő maga meg a Hókirálynő szánján ült, alacsonyan szálltak az erdő fölött; mi a fészkünkben ültünk, a Hókirálynő ránk lehelt, s csak ketten maradtunk életben, a társaink mind odavesztek. Bur-ruk, bur-ruk!

- Mit mondtatok? - nézett föl a kis Gerda. - Hová ment a Hókirálynő? Mit tudtok róla?

- Azt gondoljuk, a lappok földjére röpült a szánján, ott lehet a birodalma, mert ott soha el nem olvad a hó meg a jég. Kérdezd csak meg a rénszarvast!

- Igen, ott örök a hó meg a jég, és gyönyörű az élet! - sóhajtotta a pányvára kötött rénszarvas. - Szabadon szökellhet a szarvas a fehéren vakító; tágas völgyekben. A Hókirálynő ott ütötte fel a nyári sátrát, de téli palotája fenn van az Északi-sark felé, azon a szigeten, amit Spitzbergáknak hívnak.

- Ó, Kay, kedves kicsi Kay! - suttogta Gerda.

- Elhallgass, mert beléd vágom ezt a nagy kést! - intette csendre a rablóleány. Gerda reggel elmond ta neki, amit a vadgalamboktól hallott, s a kis rablóleány igen komoly arcot vágott, de aztán megrázta a fejét és azt mondta:

- Hihetetlen! - Mégis megkérdezte a rénszarvastól: - Tudod-e, merre van a lappok földje?

- Ki tudhatná ezt nálam jobban? - felelte a szarvas, és felragyogott a szeme. - Ott születtem, ott nevelkedtem, ott nyargalásztam a fehér hómezőkön.

- Jól figyelj! - szólt a rablóleány Gerdához. - Látod, a férfiak mind elmentek, csak anyám maradt itt. Ő reggelenként meghúzza a nagy üveget, aztán szundít egyet, s akkor majd meglátjuk, mit tehetünk.

Azzal kiugrott az ágyból, az anyja nyakába borult, megráncigálta a szakállát, és kedvesen köszöntötte:

- Szép jó reggelt, édes bakkecském!

A haramiaasszony csupa szeretetből olyan fricskát adott neki, hogy kék-zöld lett az orra.

Aztán csakugyan húzott egy jót az üvegből az asszony, majd elszundított. A rablóleány csak ezt várta, odament a rénszarvashoz, és így szólt hozzá:

- Szívesen megcsiklandoználak még néhányszor a késemmel, mert olyankor mindig olyan mulatságosan viselkedett, de ez most már mindegy. Eloldom a kötőfékedet, és szabadon bocsátalak, hogy elvágtathass szülőföldedre, a lappok országába, s magaddal vihesd ezt a kislányt. A Hókirálynő palotájában él a legkedvesebb pajtása. Különben magad is hallhattad a históriát, elég hangosan mondta, te meg mindig hallgatózol.

A rénszarvas boldogan szökdelt; a rablóleány a hátára ültette a kis Gerdát, nyeregnek a kis vánkosát adta alája, s nagy gondosan hozzá is kötözte a kislányt a szarvashoz.

- Most már mindegy! - mondta. - Visszaadom a prémes csizmádat is, mert hideg lesz ott északon. Hanem a karmantyúdat megtartom, mert az nagyon tetszik nekem! Nem fázol azért, ne félj! Odaadom az anyám kesztyűjét, akkora, hogy a könyöködig ér. Húzd fel no! Nicsak, akkora benne a kezed, mint az én csúfságos anyámé!

A kis Gerda sírva fakadt örömében.

- Ne bőgj, azt nem szeretem! - kiáltott rá a kis rablóleány. - Most már végre vidámabb arcot vághatnál! Nesze, itt van az útra két kenyér meg egy sonka, ha megéhezel! - Fölkötötte azt is a rénszarvas hátára, aztán kitárta az ajtót, becsalogatta a nagy kutyákat, végül elvágta a szarvas kötőfékét éles késével, és rákiáltott az állatra:

- Vágtass! Úgy vigyázz erre a kislányra, mint a szemed világára!

Gerda odanyújtotta nagy kesztyűs kezét a rablóleánynak, és elbúcsúzott tőle. A szarvas már röpült is vele árkon-bokron, sötét rengetegen át, mezőkön, mocsarakon keresztül, ahogy csak bírta a lába. Mögöttük farkasok üvöltöttek, hollók károgtak a fejük felett. ,,Zupp-zupp!" - hangzott odaföntről, mintha az ég hirtelen elvörösödött volna.

- Ó, az északi fény, a rég nem látott északi fény! - kiáltott fel a rénszarvas. - Nézd, hogy tündököl a magasban!

És röpült tovább, mind sebesebben, éjjel-nappal vágtatott pihenés nélkül. Mire a két kenyér meg a sonka elfogyott, megérkeztek a lappok országába.


HATODIK MESE: a lapp asszonyról meg a finn asszonyról


Alacsony házikó előtt állt meg a szarvas - ó, micsoda nyomorúságos tanya volt az! Födele leért egészen a földig, az ajtaja olyan alacsony volt, hogy a benne lakók csak hason csúszva járhattak ki-be. A háznép nem volt otthon, csak egy öreg lapp asszony tett-vett a házban, egy halzsírmécs pislogó fényénél: éppen halat sütött. A rénszarvas nyomban elbeszélte neki Gerda históriáját, de még annál is előbb a magáét, mert azt sokkal fontosabbnak tartotta. Gerda úgy összefagyott a hosszú úton, hogy még a száját se tudta mozdítani.

- Ó, szegénykéim! - sopánkodott a lapp asszony. - Hosszú út áll még előttetek! Még száz mérföldet kell vágtatnotok, amíg a finnek földjére értek - ott lakik most a Hókirálynő; s minden este tűzijátékot rendez. Majd írok néhány sort erre a szárított tőkehalra, mert papírom nincs, adjátok át a finn asszonynak, az majd okosabb tanácsot tud adni, mint én.

Miközben Gerda megmelegedett, és éhét-szomját elverte, a lapp asszony megírta levelét a szárított tőkehalra, lelkére kötötte a kislánynak, hogy vigyázzon rá, aztán felkötözte megint a rénszarvas hátára, s az elvágtatott vele. Fent a magasban megint fölhangzottak a cikkanó hangok, csodálatos kék sugarú északi fény tündökölt egész éjjel előttük - végül megérkeztek a finnek földjére, s bekopogtak a finn asszony kéményén; mert ajtaja nem volt a házának.

Rekkenő hőség volt a szobában, a finn asszony félig pőrén járt-kelt odabenn. Gerdáról nyomban lerántotta a ruhát, a csizmát, a kesztyűt, hogy ne legyen olyan melege, a rénszarvasnak egy darab jeget tett a homlokára, aztán elolvasta a tőkehalra írott levelet, elolvasta másodszor, harmadszor is, s amikor már betéve tudta, a tőkehalat beledobta a bográcsba, hiszen abból még pompás leves lesz. A finn asszony nem tékozolt el semmit.

A rénszarvas neki is, elmondta élete történetét, aztán a kis Gerdáét. A finn asszony okosan hunyorogva hallgatta, nem szólt rá semmit.

- Te olyan okos vagy - bókolt neki a rénszarvas -, tudom, hogy egy cérnaszállal össze tudod kötni a világ valamennyi szelét. Ha a hajós ki tudja oldani az egyik csomót, akkor jó szelet kap a vitorlája, ha a másodikat kioldja, erős szél zúg el a tenger fölött, ha meg a harmadikat és a negyediket kibogozza, olyan orkán támad, hogy erdőket csavar ki tövestül. Adhatnál ennek a kislánynak olyan bűvös italt, hogy tizenkét ember ereje költözzék belé, és legyűrhesse a Hókirálynőt!

- Tizenkét ember ereje? Az bizony nagyot segítene rajta! - mondta a finn asszony, azzal egy deszkaállványhoz lépett, levett róla egy összegöngyölt, nagy állatbőrt, és kiterítette; különös betűk voltak rajta, s az asszony olvasni kezdte, de olyan nagy erőfeszítésébe került, hogy csak úgy csorgott a verejték a homlokáról.

A rénszarvas tovább kérlelte, a kis Gerda meg olyan könyörögve függesztette rá könnyes szemét, hogy a finn asszony megint hunyorogni kezdett, és a rénszarvast félrehívta a sarokba. Friss jeget tett a fejére, s közben odasúgta neki:

- Az a Kay nevű fiú csakugyan a Hókirálynő palotájában van, s ott nagyon jól érzi magát, azt hiszi, nincs is különb hely a világon. De ennek az az üvegszilánk az oka; ami a szívébe fúródott, meg az a másik csepp üvegdarab, amely a szemébe esett. Amíg azokat ki nem veszik onnan, addig nem válhat igazi emberré, s a Hókirálynőnek mindig hatalma lesz rajta.

- Nem adhatnál a kis Gerdának olyan italt, hogy ő meg a Hókirálynőnél legyen erősebb? - kérdezte a szarvas.

- Nagyobb hatalmat, mint amekkora ennek a kislánynak van, nem adhatok; nem látod, milyen nagy ez? Egy szál maga, mezítláb vágott neki a messzi világnak, és emberek, állatok állanak a szolgálatába. Tőlünk nem kaphat hatalmat, az ő hatalma a jó szíve, ártatlan lelke. Ha magától nem jut be a Hókirálynő palotájába, és nem tudja kivenni az üvegszilánkot Kay szívéből és szeméből, akkor mi sem tudunk segíteni rajta. Két mérfölddel arrább már a Hókirálynő kertje kezdődik - vidd oda a kislányt, s tedd le a hóra, a vörös bogyójú, nagy bokor tövébe, de aztán ne szaporítsd a szót a cimboráiddal, hanem siess vissza hozzám.

A finn asszony felültette Gerdát a rénszarvas hátára, s az nyargalt vele, ahogy csak győzte.

- Otthagytam a prémes csizmámat! Otthagytam a kesztyűmet! - kiáltotta vágtatás közben Gerda. A jeges hideg nyomban figyelmeztette rá. De a rénszarvas nem mert megállni, röpült tovább, míg csak a vörös bogyójú, nagy bokorhoz nem ért. Ott letette a kislányt, megcsókolta, fényes, nagy könnyeket hullatott, s már iramlott is visszafelé. A kis Gerda meg ott állt a bokor tövében mezítláb, kesztyű nélkül a finnek rémítően hideg földjén.

Futásnak eredt, szaladt, ahogy a lába bírta; egyszer csak nagy sereg hópehely közelgett szembe vele. Nem az égből hullottak - az ég tiszta volt, és tündöklött az északi fénytől -, a földön vonultak seregestül; s minél közelebb értek, annál jobban nőttek. Gerdának azok a nagy és csodálatos rajzú hópehely-virágok jutottak eszébe, amiket Kay mutatott neki a nagyítóüvegen keresztül. Ezek a hópelyhek a valóságban is nagyok voltak, nagyok és félelmetesek, mert elevenek: a Hókirálynő előőrse közeledett a kis Gerda felé. Különös alakú lények voltak, az egyik csúnya, nagy sünhöz hasonlított, a másik összefonódott kígyók gomolyagának látszott, borzas szőrű, kövér medvebocsnak a harmadik. De ragyogó fehér egytől egyik valamennyi, hiszen eleven hópelyhek voltak.

De most nézzünk Kay után: mi történt közben ővele? Neki persze eszébe se jutott a kis Gerda, azt meg még úgy se gondolta, hogy hajdani pajtása ott kinn áll a palota előtt.


HETEDIK MESE: arról, hogy mi történt a Hókirálynő palotájában, és mi történt később


A palota falai magasan kavargó hóörvények voltak, kapui meg ablakai metsző szelek. Száznál is több terme volt a palotának, kisebbek-nagyobbak aszerint, hogy hogyan kavargott a hó. A legnagyobbik terem több mérföld hosszú volt; valamennyit tündöklő északi fény világította be. Hatalmas termek voltak, üresek, jéghidegek és fehéren szikrázók. Nem rendeztek itt soha mulatságot, még egy szűkebb körű medvebált sem, ahol a hóvihar fütyülte volna a talpalávalót, s a jegesmedvék két lábra állva ropták volna a táncot, finom és illedelmes mozdulatokkal; társasjátékot se játszottak itt soha, pofácskájukat és mancsukat összeütögetve; ezüstróka-kisasszonyok sem pletykálgattak el délutáni kávé mellett - hidegek és néptelenek voltak a Hókirálynő tágas termei. Az északi fény tüzei olyan szabályosan gyúltak fel és lobbantak ki, hogy könnyen ki lehetett számítani, mikor tündöklik a legmagasabban, s mikor a legalacsonyabban. Az egyik végeláthatatlan terem közepén befagyott tó csillámlott. Jégtükre ezer darabra repedt szét, de olyan egyforma darabokra, hogy valóságos műremek volt a tó. Ennek a tónak a kellős közepén trónolt a Hókirálynő, ha otthon volt - azt mondta, hogy az Értelem tükrének közepén ül, s ez a leghívebb tükör a világon.

A kis Kay már kék, majdnem fekete volt a hidegtől, de nem vette észre, hogy fázik, mert a Hókirálynő csókjától elmúlt a borzongása; a szíve már különben is jégcsappá változott. Lapos, éles jégdarabokat rakosgatott egymásra meg egymás mellé, valami formát akart adni nekik, mint amikor mi apró falemezekből alakokat próbálunk kirakni, amit kínai játéknak neveznek. Kay művészi mintákat, alakokat rakosgatott ki jégből; tökéletes remekek voltak. Az értelem jeges játéka volt ez, az ő szemében nagyszerű és roppant fontos időtöltés - a szemébe hullott üvegszilánk miatt látta annak. A mintákból egy írott szót próbált formálni, de sohasem sikerült neki azt a szót kirakni, amit szeretett volna ,,Örökkévalóság." Pedig a Hókirálynő azt mondta neki: ,,Ha azt a szót ki tudod rakni, újra a magad ura leszel, s én neked ajándékozom az egész világot, még egy pár új korcsolyát is ráadásul." Ezzel az egy szóval kínlódott hát Kay, de nem tudta kirakni.

- Én most meleg országokba repülök - mondta egy napon a Hókirálynő. - Elszállok, és lenézek a nagy, fekete fazekakba! - A tűzhányókra gondolt, az Etnára meg a Vezúvra, ahogy az emberek nevezik őket. - Megfehérítem egy kicsit az oldalukat! Ez a dolgom, meg jót is tesz a citromnak, szőlőnek. - Azzal nagy suhogva elrepült, Kay meg ott maradt magára a sok mérföldes, kihalt teremben, merőn nézte a jégdarabjait, és olyan erősen gondolkozott, hogy majd összeroppant a feje. Mozdulatlanul ült, néma csendben, aki látta, azt hitte volna, hogy megfagyott.

Akkor lépett be a kis Gerda a palota nagy kapuján. Metsző szelek vették körül, de Gerda elmondta az esti imádságát, s egyszerre elnyugodtak a szelek, mintha aludni készülnének. A kis Gerda belépett a fehéren tündöklő, nagy, kihalt terembe, s végre meglátta kedves pajtását. Megismerte mindjárt, a nyakába borult és megölelte:

- Kay! Édes, kedves Kay! Végre megtaláltalak!

Kay nem mozdult, csak ült hidegen és mereven, Gerda meg zokogni kezdett nagy fájdalmában, forró könnyei Kay mellére hulltak, leszaladtak a szívért, felolvasztották a jeget, s kimosták onnan a gonosz tükörszilánkot. Kay, mintha álomból ocsúdott volna, Gerdára nézett, s a kislány akkor elénekelte azt a régi dalt

Rózsa nyílik, szirma hull az ágra,
kicsi Jézus, látunk nemsokára!

Kaynak végre megeredt a könnye, úgy záporozott, hogy elúszott vele a másik kis tükörszilánk; most ismerte csak meg Gerdát, és ujjongva kiáltotta:

- Gerdám, édes kicsi Gerda! Hol voltál ilyen sokáig? És én hová kerültem? - körülnézett és megborzongott. - Milyen dermesztő hideg van itt! S milyen üres és kihalt minden! - És forrón átölelte Gerdát, aki sírt meg nevetett boldogságában. Ó, milyen öröm volt ez! Még a jégdarabkák is táncra kerekedtek jókedvükben, s amikor elfáradtak és megpihentek, éppen azt a szót formálták ki, amelyről a Hókirálynő azt mondta, hogy ha Kay ki tudja rakni, megszűnik a hatalma fölötte, neki ajándékozza az egész világot s még egy új korcsolyát is ráadásul.

Gerda megcsókolta Kay arcát, s az egyszerre kivirult, megcsókolta a szemét, s abból tiszta fény sugárzott; csókot lehelt kezére, lábára, s a fiú tagjait erő töltötte el. Hazajöhetett most már a Hókirálynő, nem tartottak tőle. Készen volt már Kay szabadságlevele, ott állt kirakva fényes jégbetűkkel.

Kézen fogták egymást, és kifelé indultak a Hókirálynő roppant palotájából. Nagyanyóról beszélgettek meg az ereszcsatorna fölött viruló rózsatövekről, s amerre elhaladtak, elültek a szelek, kisütött a nap. A vörös bogyós, nagy bokor tövében ott várta őket a rénszarvas, mellette a duzzadó tőgyű fiatal rénszarvastehén. Megitatta a két pajtást meleg tejjel, s meg csókolta őket. A két szarvas aztán a hátára kapta Kayt meg Gerdát, s először a finn asszony hoz vágtatott velük. Jól felmelegedtek nála, a finn asszony útba igazította őket, merre van hazafelé. Aztán folytatták az utat, betértek a lapp asszonyhoz is, aki új ruhákat varrt nekik, és megjavítgatta Kay szánkóját. Innen mindannyian együtt indultak tovább, szánkójuk mellett ügetett a két rénszarvas; egészen hazájuk határáig kísérték a gyerekeket. Ott már kipattantak az első rügyek. Kay meg Gerda hálásan búcsúztak el a két szarvastól meg a lapp asszonytól. - Isten veletek! - kiáltották. Megszólaltak a tavasz első madarai, kizöldültek az erdők, s a fák közül gyönyörű paripa vágtatott elő. Gerda mindjárt ráismert: az aranyhintót húzta valamikor. Fiatal lány ült a lovon, fején égőpiros sapka, az övében pisztolyok - a kis rablóleány volt, aki megunta az otthonülést, és észak felé vette útját, amíg rá nem un arra a vidékre is. Aztán majd más földre vándorol. Nyomban megismerte Gerdát, Gerda is őt - nagyon megörültek egymásnak.

- Szép legény vagy, mondhatom, hogy így elcsavarogtál! - kiáltott Kayra a kis rablóleány. - Ugyan, megérdemled-e, hogy a világ végére is utánad menjenek?

De Gerda megsimogatta a rablóleány arcát, s azt tudakolta, hogy él-e a királyfi meg a király kisasszony.

- Messze járnak azok, idegen országba utaztak! - felelte a rablóleány.

- Hát a varjak?

- A varjúférj meghalt - felelte a lány. - A szelídített varjúmenyecske megözvegyült, s gyásza jeléül egy kis fekete fonalat kötött a lábára. Folyton siránkozik, gyötrelem hallgatni a sok fecsegését. De mondd el most te, hogy értél oda, s hogy akadtál rá.

Gerda meg Kay egymás szavába vágva mondták el történetüket.

- Sok beszédnek sok az alja! - kiáltott a kis rablóleány, aztán kezet rázott mind a kettőjükkel, és megígérte nekik, hogy ha egyszer elvetődik a városukba, meglátogatja őket. Aztán elnyargalt a messzi világba. Gerda meg Kay kézen fogva továbbindultak; zöldellő, virágzó tavaszi tájakon vitt át az útjuk, messze előttük harangok zengtek-bongtak, s ők ráismertek városuk magas tornyaira - igen, az ő nagy városuk volt, ott laktak valamikor. Be is fordultak hamarosan a házuk kapuján nagyanyó ajtójához, fel a lépcsőn, be a szobába, ahol mindent a régi helyén találtak. Az óra a régi nótát mondta: ,,tik-tak", ugyanúgy forogtak körbe a mutatói, de velük mégis nagy változás történt: amikor átlépték a küszöböt, észrevették, hogy felnőttek lettek. A nyitott ablakon behajoltak az eresz alatt a virágzó rózsaágak, ott álltak a kisszékeik, rá is ült ki-ki a magáéra, s megfogták egymás kezét. A Hókirálynő palotájának jeges és kopár pompáját úgy elfelejtették, mint egy lidérces álmot. Nagyanyó ott ült az áldott verőfényben, és néhány sort olvasott a bibliából: ,,Bizony mondom néktek, ha csak olyanokká nem lesztek, mint ezek a kisdedek, nem juttok be a mennyeknek országába!"

Kay és Gerda egymás szemébe néztek, s fülükbe csendült az a régi ének:

Rózsa nyílik, szirma hull az ágra,
kicsi Jézus, látunk nemsokára!

Ott ültek egymás mellett, felnőttek s mégis gyermekek, gyermekek a szívük mélyén. Nyár volt, verőfényes, gyönyörű nyár.


V É G E


Link


















PÁL APOSTOL SORAIVAL KÍVÁNUNK MINDENKINEK BOLDOG, BÉKÉS ÉS MEGHITT KARÁCSONYI ÜNNEPEKET ÉS BOLDOG ÚJ ÉVET!


 
 
0 komment , kategória:  Irodalom - Próza  
Tanulságos történetek 8.
  2022-12-20 20:30:45, kedd
 
 










TANULSÁGOS TÖRTÉNETEK 8.









ANYAI SZERETET




Egy legenda szerint az Úr angyala egy gyönyörű napon elindult a mennyből e régi világ irányába. Itt végigment a mezőkön és városokon, és napnyugtakor megigazgatva aranyszárnyának tollait, ezt mondta: ,,Most már vissza kell térnem a világosság világába, vajon mit vigyek magammal itteni látogatásom emlékéül? Ó, mily gyönyörűek és illatosak a virágok! Leszakítom azokat és csokorba fogom."

Elhaladva egy falusi otthon mellett, a nyitott ajtón át meglátott egy csecsemőt, aki édesanyja arcára mosolygott, s az angyal így szólt:

,,E kisbaba mosolya szebb, mint a kezemben levő rózsák, ezt is magammal viszem."

Aztán föltekintett a bölcső mellett álló édesanyára, aki szeretetét árasztotta kicsinyére, mint kiapadhatatlan forrást, és megcsókolta gyermekét.

,,Ó - mondta az angyal -, ennek az édesanyának a szeretete a legértékesebb, amit láttam az egész világon. Ezt is magammal viszem."

E három kinccsel a kezében visszarepült a gyöngykapuk felé, és mielőtt belépett volna, elhatározta, hogy megvizsgálja emlékeit.

Legnagyobb meglepetésére a virágok már elszáradtak, és nem látszottak szépnek. A kisbaba mosolya is elváltozott, de az édesanyai szeretet megőrizte teljes frissességét, szépségét és illatozását.

Eldobta az elszáradt rózsákat, az elváltozott mosolyt, és a kapukon áthaladva köszöntötték a menny seregei, amelyek összegyülekeztek, hogy megtekintsék, mit vitt magával.

Így szólt: ,,Ezt az egyetlen kincset találtam a földön, amely megőrizte illatát és szépségét a menny felé vezető úton. Az egész világon a legdrágább kincs az édesanya szeretete."







EMBER A FOLYÓBAN!


A kínai parasztok a folyó partján, a rizsföldeken dolgoztak. Kemény, embert próbáló munka. Tűzött a nap, fülledt, párás volt a levegő.

Épp az új rizspalántákat ültették el, mikor egyikőjük arra lett figyelmes, hogy valamit sodor a folyó. Kicsit közelebb mentek és látják, hogy egy öregembert visz a víz, de szemmel láthatólag az öreg nem csinál semmit. Még akkor sem, mikor a sebes áradat a folyó fenekére nyomja. Pár perc múlva meg újra feldobja a víz. A parasztok otthagyták a munkájukat és szaladtak a sebes folyó partján, hogy majd botokkal és kötelekkel kihúzzák az öreget a partra. Mert azt látták, hogy az öregember él, csak épp nem próbálkozik kiúszni a partra, vagy inkább nem tud egyedül kijutni. A folyó sodrása erősödött, a parasztok a futástól és az egész napi kemény munkától hamar elfáradtak. A testet a folyó egyre gyorsabban sodorta. Lassan abbahagyták a rohanást és kifulladva a folyó partján a sziklákra ültek és nézték, hogyan sodorja el a testet a víz. Reménytelenül lemondtak a megmentéséről.

Kisvártatva arra lesznek figyelmesek, hogy csurom vizesen ugyan, de az öregember jön feléjük a parton, szemmel láthatóan semmi baja.

- Hé, öreg, hogyhogy itt vagy!? Hisz a víz elsodort téged, le és fel nyomott a habokban, és te semmit sem csináltál, még akkor sem mikor mi feléd nyújtottuk a botokat. Nem úsztál, nem küzdöttél az életedért. Hogyhogy mégis itt vagy és semmi bajod?

Az öregember elmosolyodott, s így szólt:

- A titkom rendkívül egyszerű. Türelemmel vártam a kedvező pillanatot. Amikor a habok feldobtak, akkor teleszívtam a tüdőmet levegővel, mert tudtam, hogy hamarosan le fog nyomni a víz. És mikor lent voltam a fenéken, akkor pedig nem aggódtam, tudtam, hogy ez az állapot nem tarthat örökké, és a víz hamarosan feldob a felszínre. Nem kapálóztam, mert tudtam, hogy a víz sodrása erősebb nálam és csak arra ügyeltem, hogy az áramlatokat jól kihasználjam, ne ütődjek sziklához, kidőlt fához. Azt is tudtam, hogy a folyó nem lesz mindig ilyen erős, ott lent a völgyben lelassul a sodrása és ott könnyűszerrel ki tudok jutni a partra. Ez az én titkom, semmi más. Mindig kihasználom az áramlat adta lehetőségeket, és aszerint cselekszem. Nem bánkódom, ha a víz lenyom, és akkor sem ujjongok, mikor a felszínen visz, hisz tudom, mindennek van kezdete és vége.

A parasztok csodálkoztak az öreg szavain, mégis igazat adtak neki. Egyedüli módja, hogy az életét meg tudta menteni az, ahogy így cselekedett. Elmondása szerint követte a benne lévő hangot.

Az ember mindig a jóra tör, hogy még jobb legyen, de néha napján bejönnek kisebb, nagyobb bosszúságok is. És mikor az életedet ezek a kis dolgok zavarják, akkor gondolj arra, hogy sem a rossz, sem a jó nem tart örökké. A szép pillanatokat meg kell ragadni és meg kell élni, mert gyorsan elszállnak. El kell raktározni, hogy a téli napokra is jusson belőlük.







A KERÍTÉS MELLETTI SÍR


William Barclay írt egy katonai szakaszról, melynek tagjai a második világháború egyik csatájában elveszítették egyik barátjukat, és szerették volna tisztességgel eltemetni.

Találtak egy templomot, mögötte temetővel, amit fehér kerítés vett körül. Megkeresték a papot, és megkérdezték, hogy eltemethetik-e barátjukat a templom temetőjében.

,,Katolikus volt?" - kérdezte a pap.

,,Nem." - felelték a katonák.

,,Akkor nagyon sajnálom. A temetőt az anyaszentegyház tagjai számára tartjuk fenn. De eltemethetik a barátjukat a kerítésen kívül. Gondoskodom róla, hogy gondozzák a sírját." - válaszolta a pap.

,,Köszönjük, atyám." - felelték a katonák, és eltemették barátjukat a temető mellett, a kerítés túloldalán.

Amikor véget ért a háború, a katonák még egyszer el akartak látogatni barátjuk sírjához, mielőtt hazautaztak. Emlékeztek rá, hol volt a templom, és a sír a kerítésen kívül. Keresték, de nem találták. Végül felkeresték a papot, hogy megkérdezzék, hol a sír.

,,Uram, nem találjuk a barátunk sírját." - mondták a katonák a papnak.

,,Nos - válaszolt a pap - miután önök eltemették elesett bajtársukat, valahogy nem tűnt helyesnek a számomra, hogy ott legyen eltemetve, a kerítésen kívül."

,,Akkor áthelyezte a sírját?" - kérdezték a katonák.

,,Nem" - felelt a pap. - ,,A kerítést helyeztem át!"

Pontosan ezt tette értünk Isten. Nem érdemeljük meg, hogy ,,a kerítésen belül" legyen a helyünk. Nem érdemeljük meg, hogy a Mennybe kerüljünk, ha meghalunk. Isten azonban kegyelmesen elmozdította a kerítést. Elküldte Fiát, Jézus Krisztust, hogy meghaljon értünk, hogy mi is tagjai lehessünk örökkévaló családjának.

,,Békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala kaptunk hitben szabad utat." Rómaiakhoz írt levél 5:1-2.







A KIRÁLY KOCSISA


Volt egyszer egy király, aki egy magas hegy tetején lakott. Összes hű alattvalója lent élt a völgyben. A hegy csúcsán álló palotához egyetlen meredek, kanyargós út vezetett a hegy oldalán. A király szerette alattvalóit, és azok is szerették őt, úgyhogy minden nap meglátogatta őket. Az út nagyon veszélyes volt le a hegyről, de a királynak volt egy megbízható embere, aki a kocsit hajtotta.

Egyik nap meghalt a kocsis, és kihirdették az egész királyságban, hogy a királynak új kocsisra van szüksége. Versenyt hirdettek, hogy a legméltóbb ember nyerhesse el ezt az állást.

Elérkezett a nagy nap, és három ember állt ki, hogy megmutassák: méltók ,,a király megbízható kocsisa cím elnyerésére. Az első ember felugrott a kocsira, és elkezdett villámgyorsan lefelé száguldani, s közben nagyon gyorsan és ügyesen vette be a kanyarokat, időnként elég közel járva a sziklafal széléhez, de nagyon jó idő alatt ért le a hegy aljára. Ahogy leért, a nép vadul éljenzett, és azt kiabálták:

,,Ő lesz az! Ő lesz az!"

A következő kocsis csettintett egyet az ostorával, és még gyorsabban száguldott le, mint az első kocsis. A hintó szinte repült lefelé a hegyről, hajszál híján kerülve el a balesetet, de azért biztonságban érve le a hegy aljára, méghozzá rekordidő alatt. A tömeg még hangosabban éljenzett, és azt kiabálta: ,,Ő lesz az! Ő lesz az!"

A harmadik kocsis felugrott a kocsira, és szilárd kézzel tartva a gyeplőt, elindult lefelé a meredek, kanyargós úton. A tömeg azt várta, hogy még gyorsabb, még lélegzetelállítóbb iramot fog látni. Ez a kocsis azonban a hegy felőli oldalon maradt, minél távolabb a puszta sziklafaltól, óvatosan és magabiztosan vett be minden egyes kanyart. Ahogy leért a hegy aljára, a tömeg csalódottan hallgatott. A király azonban így szólt: ,,Ő lesz az! Ő lesz az!"

A tömeget meglepte a király választása, de a király tudta, hogy jobb olyan kocsist választani, aki a hegy felőli oldalon, a biztonsághoz közel marad inkább, minthogy szükségtelenül kockára tegye saját és királya életét.

Néha mi is olyanok vagyunk, mint az első két kocsis. A lehető legközelebb merészkedünk a világ ,,sziklapereméhez (zene, öltözködés, együtt járás, viselkedés), és nem vesszük észre, milyen veszélybe sodorjuk saját magunkat és másokat is. Fontos, hogy közel maradjunk Istenhez és az általa nyújtott biztonsághoz.







MIRDAD KÖNYVE (részlet)


"Nézzetek felfelé, hogy lássátok, ami lent van. Nézetek lefelé, hogy lássátok ami fent van.
Éppen annyit ereszkedjetek lefelé, amennyit felfelé mentetek - ellenkező esetben elvesztitek egyensúlyotokat.

Ma tanítványok vagytok. Holnap tanítók lesztek. Hogy jó tanítók lehessetek, jó tanítványokká kell lennetek.

Nem kell azzal próbálkoznotok, hogy a rosszat eltávolítsátok a világból, még a gyomnövényekből is lehet jó trágya a földnek. (...)

Kizárólag magas és erős fákból nem lesz erdő. Mindig szükség van bozótra és kúszónövényre is.
A képmutatást lehet álcázni - egy bizonyos határig; de nem lehet örökre elleplezni, mint ahogy elpusztítani és kiirtani sem.(...)

Állítsatok magas világítótornyot, de ne hívogassátok az embereket, hogy jöjjenek és nézzék meg. Nincs szükségük hívogatásra azoknak, akik fényre vágynak.

A bölcsesség teher a félig-bölcs számára, az ostobának pedig ostobaság. Segítsétek a félig-bölcsnek terhét hordozni, az ostobát kerüljétek; a félig-bölcs sokkal jobban tudja őt tanítani, mint ti.(...)

A megszabadulás útján a kevés sokkal többet ér, mint a sok.

Nem egyszer, nem kétszer, nem is csak százszor kell felemelnetek azt, ki megbotlik, amikor követni próbál benneteket. Emeljétek fel mindaddig, egészen addig, amíg már nem botlik meg többé, visszaemlékezve arra az időre, amikor ti is gyermekek voltatok.

Kenjétek meg a szíveteket és az értelmeteket bocsánattal, hogy álmaitok se akadozzanak.

Az élet különböző fajtájú és hőfokú láz, az ember rögeszméitől függően - s az emberek mindig önkívületben vannak. Boldogok, akiket a szent szabadság önkívülete ragadott magával, ami a szent belátás gyümölcse.

Az emberek lázai megváltoztathatók. A háború lázát a béke lázává lehet változtatni. Az arany felhalmozásának lázát a szeretet felhalmozásának lázává lehet változtatni. Ez a Szellem alkímiája és ti arra vagytok hivatottak, hogy ezt gyakoroljátok és tanítsátok.

Hirdessétek az életet a haldoklóknak, az élőnek pedig a halált. De azoknak, akik a győzelem után áhítoznak, a mindkettőtől való megszabadulást hirdessétek..."

Mikhail Naimy: Mirdad könyve (részlet)










RONDA, A MACSKA
 

Mindenki a lépcsőházban, amelyikben lakom tudta, hogy ki volt Ronda. Ronda az ott lakó fiúmacska volt. Ronda három dolgot szeretett ezen a világon: verekedni, a szemétben turkálni és mondhatjuk úgy, a szerelmet.

Ezeknek a dolgoknak a keveréke a kint töltött élettel elegyítve bizony hatással volt. Rondának kezdetben csak egy szeme volt és ahol a másiknak kellett volna, hogy legyen, ott egy tátongó űr volt. Ugyanazon az oldalon a füle is hiányzott, a bal lába valamikor el lehetett törve és egy furcsa szögben gyógyult meg, aminek következtében úgy nézett ki, mintha mindig a sarkon fordulna be.

Farkát már régóta elvesztette, a legapróbb kis csonkkal hagyva őt, amit állandóan ráncigált és hirtelen meg-megrángatott. Ronda egy sötétszürke bundás macskafajta lett volna, csak éppen a fején, nyakán, sőt vállain levő sérüléseket vastag sárga sebek borították. Minden alkalommal mikor valaki meglátta Rondát ott ugyanaz volt a reagálása: "Milyen ronda macska!"

Minden gyermeket figyelmeztettek, hogy nehogy hozzá nyúljon. A felnőttek kővel dobáltak, lelocsolták, vízsugárral spriccelték mikor házukba próbált beosonni, vagy a kis mancsait az ajtóba szorították, ha nem akart elmenni. Ronda mindig ugyanúgy reagált. Ha locsolócsővel spriccelted ő csak állt, átázva, amíg csak meg nem untad és abba nem hagytad. Ha dolgokkal dobáltad, nyurga testét lábaid köré csavarta megbocsátóan.

Amikor csak gyermekeket pillantott meg, szaladt eszeveszett nyávogással és fejét a kezeikhez nyomta, szeretetükért könyörögve. Ha valaki valaha fölvette azonnal nyalogatta az ingét, fülbevalóját, vagy amit csak éppen talált.

Egy nap Ronda a szeretetét a szomszéd kutyáival osztotta meg. Ők nem a legkedvesebben válaszoltak és Ronda szörnyen szét lett marcangolva. Lakásomban hallottam sikoltozásait és megpróbáltam segítségére sietni. Mire odaértem ahol feküdt, egyértelmű volt, hogy Ronda szomorú kis élete már a végét járja.

Ronda egy nedves kis körben feküdt, alsó lábai és csípője szörnyen kicsavarva helyükből, egy tátongó szakadás ott, ahol fehér szőrméje elöl végigvonult. Ahogy fölvettem és megpróbáltam hazavinni hallottam hörgését és levegőért kapkodását, éreztem ahogy küszködik. ,,Borzasztó fájdalmat okozhatok neki" gondoltam magamban, azután egy ismerős húzást éreztem, egy nyalogatásszerű érzést a fülemen.

Ronda, a borzasztó fajdalmai közepette, szenvedve és láthatóan haldokolva mégis a fülemet próbálta nyalogatni. Közelebb húztam magamhoz. Fejét tenyeremhez dörzsölte, majd egyetlen aranyszínű szemét felém fordítva egy halk dorombolást hallottam. Legnagyobb fájdalmában is, ez a csúnya, összetört, sebektől tarkított macska csupán egy kis szeretetet kért, talán egy kis együttérzést.

Abban a pillanatban úgy véltem Ronda volt a legszebb és szeretet teljesebb teremtmény, amit valaha láttam. Soha egyetlen egyszer sem próbált megharapni, megkarmolni, elmenekülni tőlem vagy küszködni bármiképpen. Ronda csak nézett rám, teljesen bízva abban, hogy fájdalmát enyhítem.

Ronda meghalt a karjaimban mielőtt beérhettem volna a házba. 

Csak ültem és nagyon hosszú ideig öleltem azon gondolkozva, hogy egy megsebzett,eltorzult kis kóbor macska, mennyire megtudja változtatni a véleményemet arról, hogy mit jelent a valódi lelki tisztaság, teljesen és őszintén szeretni.

Ronda többet tanított nekem az adásról és együttérzésről, mint ezer könyv, tanítás vagy talk show valaha tehette volna, és ezért örökre hálás vagyok. Ő kívülről volt megsebezve, de én belül hordtam sebeimet és eljött az idő számomra, hogy továbbmenjek és tanuljak meg őszintén és mélyen szeretni.

Eljött az ideje annak, hogy mindenemet odaadjam azoknak, akik fontosak számomra. Sok ember gazdagabb, sikeresebb, kedveltebb, szebb akar lenni, de én csak olyan szeretnek lenni, mint Ronda.
 
Bacsi Irma - USA







SZÁZ BŰN KÖNNYEBB, MINT EGY?
KŐ A VÍZBEN


Milinda, a hatalmas király azt mondta az öreg papnak: 

- Te azt mondod, hogy aki száz éven keresztül mindenféle lehetséges rosszat elkövet, de a halála előtt bocsánatot kér Istentől, újjászülethet az égben. Viszont ha valaki csak egy bűnt követ el, de azt nem bánja meg, akkor a pokolban végzi. Igazságos ez? Száz bűn könnyebb, mint egy?

Az öreg pap így válaszolt a királynak:

- Ha fogom ezt a nagy követ és a víz felszínére helyezem, le fog süllyedni és elmerül vagy lebegni fog?

- Elmerül - válaszolta a király.

- És ha fogok száz nagy követ, egy csónakba teszem őket, és a csónakot pedig a vízre lököm, le fognak süllyedni, vagy lebegni fognak?

- Lebegni fognak.

- Akkor száz kő és egy csónak könnyebb, mint egy kő?

A király nem tudta mit válaszoljon, az öreg pedig elmagyarázta:

- Így van, király, az emberekkel is. Bármennyi bűn terheli is vállukat, ha Istenre támaszkodnak, nem kerülnek a pokolba. Az pedig, aki csak egyszer vétkezik ugyan, de nem kéri Isten irgalmát, el fog veszni







SZERETET SEBHELYEI


István ezt ma találtam és annyira megtetszett hogy meg akartam osztani veled,mivel angolul volt gondoltam lehet nem fogod jól érteni ,ezért lefordítottuk, fogadd olyan nagy szeretettel amilyennel küldöm neked,és ha jónak látod továbbíthatod ,nagy örömmel veszem,tisztelettel<<<Irma>>>

Az ÚR feltámadt, Ő valóban feltámadt!

Ennek az áldott évszaknak a lelkületében, Húsvétkor, mikor elismerjük drága URunk és Megváltónk,Jézus Krisztus feltámadását, mint a legcsodálatosabb áldozati ajándékot, amit nekünk ajándékozott, hadd osszak meg egy inspirációs történetet, amit egy gyönyörű és kedves személytől, a kedves testvéremtől kaptam.

*

Néhány éve, egy forró nyári napon, Dél Floridában, egy kisfiú úgy döntött, hogy úszik egyet a házuk mögötti régi kis tóban. Sietve, hogy minél hamarabb a hűvös vízbe ugorhasson, kiszaladt a hátsó ajtón, maga mögött hagyva cipőt, zoknit és inget, ahogy futott, repült a vízbe, nem véve észre, hogy amint ő úszik a tó közepe fele, egy aligátor épp a part fele úszott. Apja, aki a kertben dolgozott, észrevette, hogy a kettő egyre közelebb és közelebb kerül egymáshoz. Rémülten rohant a vízhez, kiabálva a fiának, amilyen hangosan csak bírt. Apja hangját hallva a kisfiút aggódás fogta el és gyorsan megfordult és a part fele úszott apjához. De már túl késő volt. Amint elérte apját az aligátor is elérte őt. A partról az apa megragadta kisfiát a karjától pont abban a pillanatban, mikor az aligátor annak lábait ragadta meg. Ez egy hihetetlen huzavonához vezetett a kettőjük közt. Az aligátor erősebb volt az apánál, de az apa túl szenvedélyes volt ahhoz, hogy elengedje fiát. Egy gazda épp arra vezetett és a sikoltozásokat hallva, autójától odarohant, célzott és lelőtte az aligátort.

Rendkívüli módon, több hetes kórházi tartózkodás után, a kisfiú életben maradt. A lábát hatalmas sebhelyek torzították az állat erőszakos támadása révén. És a karján, mély karmolások voltak, ahol apja körmei húsába vájtak a kétségbeesett erőfeszítésben, hogy megtartsa az ő szeretett fiát. Az riporter az újságtól, aki a trauma után meginterjúvolta a fiút, megkérdezte, ha láthatná a fiú sebhelyeit. A fiú felhúzta a nadrágszárát. És utána, nyilvánvaló büszkeséggel, így szólt a riporterhez: De nézd a karjaimat! Nagy sebhelyek vannak a karjaimon is. Azért vannak, mert Apám nem engedett el!

Te és én azonosulhatunk ezzel a kisfiúval. Nekünk is vannak sebhelyeink. Nem, nem egy aligátortól, hanem egy fájdalmas múlt sebhelyei. Némelyek azok közül a sebhelyek közül csúnyák és mély megbánást okoztak. De, némely sebhelyek barátom azért vannak, mert Isten visszautasította, hogy elengedjen. A vívódásaid közepette Ő ott volt és beléd kapaszkodott. Az Ige arra tanít, hogy Isten szeret téged. Te Isten gyermeke vagy. Ő meg akar védeni és gondodat viselni minden nap. De néha meggondolatlanul veszélyes helyzetekbe gázolunk, nem tudva hogy mi vár ránk. Az élet tava tele van veszélyekkel és mi elfelejtjük, hogy az ellenség lesben áll, hogy ránk támadjon. Ekkor kezdődik el a huzavona, és ha az Ő szeretetének a sebhelyei a karodon vannak légy nagyon, nagyon hálás!

Ő eddig sem és ezután se fog soha elengedni!

Isten megáldott, hogy te mások számára áldás lehess. Sose tudhatod, hol van egy-egy ember az ő életében és min megy épp keresztül. Soha ne ítéld egy másik ember sebhelyeit, mert nem tudhatod, hogy kapta őket...    

Bácsi Irma USA-Sacramento







VAK VAGYOK, KÉREM SEGÍTSENEK!

 
Vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap táblával, a következő szöveggel:

VAK VAGYOK, KÉREM SEGÍTSENEK!

Arra ment egy újságíró és látta a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát és a másik oldalára írt egy mondatot.

Délután visszatért a vak emberhez és látta a kalapban sok pénz van. A vak felismerte lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit.

Az újságíró így válaszolt:

- Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.

Mosollyal az arcán távozott. A Vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt:

TAVASZ VAN, ÉS ÉN NEM LÁTHATOM!!!







"EMBERSÉGES" VÉGREHAJTÓ


Fél kettőkor csengettek a tízemeletes panelépület nyolcadik emeleti lakásának ajtaján. Az ajtónyílásban a végrehajtó és a rakodó álltak. A csengetésre tízévesforma kislány nyitott ajtót.

- Csókolom! Anya mindjárt jön, a Karcsikát eteti éppen. Addig tessenek bejönni a szobába, körbenézni, hogy mit lehet elvinni! - mondta és bevezette őket az egyszerű, de ízlésesen berendezett otthonba. Bentről, a kisszobából az asszonyka kiszólt.

- Jöjjön, végrehajtó úr, nézzen körül, rögtön jövök én is. Nélkülem is felmérheti az elvinni való értéktárgyakat!

A végrehajtó és sofőrje beóvakodtak a nagyszobába. Megálltak a szoba közepén és tekintetük végigsiklott a szoba berendezési tárgyain, mozdítható, nem létfontosságú értéktárgyak után kutatva. Tekintete a színes TV-én, egy újnak tűnő szekrénysoron és két, a falon lógó olajfestményen állapodott meg. Közelebb lépett a képekhez. Mindkettő elég réginek látszott. Tájképet ábrázoltak. Számára ismeretlen festő képei voltak. Közelebb lépett. Leemelte az egyiket és megnézte a hátuljára ragasztott tanúsítványt. 1953-ban készült. Huszadik századi hazai festő műve. Dunát lehet belőlük rekeszteni. A hetvenes években a Kultúrcikk Ipari Vállalat kisteherautóival a Képcsarnok raktáraiból felpakolt kortárs művészek elfekvő képeivel megrakodva az újonnan átadott panellakásokat járó ügynökök éves részletre árusították őket. Jó, ha megérnek egyenként 8-10 ezer Ft-ot.

Miután végzett a terepszemlével kiballagott a konyhába. Kihúzta a viaszosvászonnal letakart konyhaasztal alól a hokedlit. Kézhátával lesöpörte az asztallapról a morzsákat és elővette a dossziét. Kivett egy foglalási jegyzőkönyvet. Elkezdte felírni sorban: l db használt szekrénysor 45. 000 Ft, egy db használt színes Tv 32. 000 Ft, két olajkép 16. 000 Ft. Itt tartott, amikor előjött a kisszobából a fiatalasszony. A vízcsapnál lemosta kezét, megtörölte a radiátorra terített konyharuhában és kezet nyújtott a végrehajtónak.

- Jó napot kívánok! Elnézést, hogy megvárakoztattam Önöket, azt hiszen nélkülem is el tudják végezni a munkájukat az urak! Főzhetek egy kávét?

- Köszönjük, elfogadjuk. Asszonyom, tisztában van azzal, hogy a lakáson négyszázezer Ft. jelzálogkölcsön van bejegyezve, melyért, mivel nem fizették ki a Banknak, a férj elhalálozása miatt, önöknek kell jótállni. Mivel többszöri felszólításra sem törlesztettek, így foglalásra, majd később a kiegyenlítetlen, még fennmaradó összeg ellenértékeként árverezésre kell bocsátanom az ingatlant.

-Tudomásul veszem, - sóhajtotta a fiatalasszony és kitöltötte az időközben lefőtt kávét. A végrehajtó, miközben a kávéját kavargatta, megkérdezte.

- Hogy történhetett meg, hogy itt maradtak ennyi adóssággal?

- A férjem kényszervállalkozóvá vált a saját vállalatánál. Biztosítása nem volt. Minimálbér után fizetett adót, Tb járulékot. Amíg tudott dolgozni jól ment. Megvolt mindenünk. Hanem tavasszal rosszul lett. Kiderült gyomorrákja van. Erre vettük fel a két kölcsönt. Próbáltuk az orvosokat megfizetni. Kellett a gyógyszerekre, a csodadoktorokra. Szerettük volna kijátszani a halált, de a halál ügyesebb volt nálunk... sajnos szegény Alfrédem pokoli kínok közt meghalt. Én fizetés nélküli szabadságot vettem ki és itthon ápoltam. Mire visszamentem volna tanítani, megszüntették a státuszomat.

Mit kezdjen magával egy kirúgott matematika tanárnő? A lakásrezsit fizetni kell, a gyerekeknek enni kell, tudni, adni, néha egy-két ruhadarabra, cipőre is kell költeni. Felvettem hát lakásfelújításra a másik 200 ezret. Az is elment a gyógyításra. A kezeim között lehelte ki a lelkét. De legalább a családja, a gyerekei vették körül utolsó óráiban. Nem bántam meg, hogy felvettem a kölcsönöket. Őérte tettem. Mondogatta pedig szegény, hogy Ancikám, hagyjatok meghalni! Gondoljatok a jövőtökre, ne költsünk az orvosokra, csodaszerekre, nekem a nélkül is végem van! Nem hallgattam rá.

- A szülőktől, rokonoktól nem tudna kölcsönkérni, hogy legalább elkezdje törleszteni? Meg tudnánk úgy oldani, hogy halasztást kérnek, mondjuk két évre. Nem kellene a lakást elárverezni! Legalább 100. 000 Ft-ot kellene befizetnie. Most ahogy összeszámoltam, ha nagy jóakarattal becsülöm is fel, nyolcvanezer körüli összeget tudunk elvinni. Az ágyakat nem rekvirálhatom el a gyerekek alól, a gyerekbútor semmit nem ér, a mosógépet nincs szívem elvinni, a többi kacattal nem tudok mit kezdeni. Ékszerei nincsenek?

- Voltak, de mindent eladtam, zálogba tettem, nem tudtam kiváltogatni őket. Minden, ami értékünk volt elment a gyógyításra. Az orvosok a végsőkig hitegettek, biztattak bennünket, pedig tudták, hogy nincs remény! És a főorvos az utolsó pillanatban is zsebre gyűrte a hálapénzt! De, legalább a lelkiismeretem tiszta. Én mindent megtettem.

- Hol dolgozik? A munkahelyén nem tudnak segíteni?

- Óvodában vagyok dadus. Ők sokat segítenek. A kisfiú ott van velem, míg dolgozom. Ingyen étkezünk. A maradékot hazahozom éthordóban. Mindig marad, mert naponta van egy-két lemondás. Este, amikor lefektetem őket, a lépcsőházat takarítom, az is hoz valamit a konyhára. Komolyan mondom magának, sokszor kétségbeesésemben, már azon gondolkodom, hogy árúba bocsátom a testemet. Még fiatal vagyok, kívánatos... Mindent megtennék, csak utcára ne kerüljünk. Nem bánom, vigyen el mindent, ami mozdítható! Vigye a mosógépet is, a hűtőt is! Talán összejön az a 100. 000 Ft.

- Jól van, asszonyom. Hozzáírom a hűtőgépet, a gyerekbútort, az annyi, mint 105. 000 Ft. Megkérem magának a halasztást és a részletfizetést a helyzetére való tekintettel. Láthatja, nem vagyok én olyan szemét, szőrösszívű végrehajtó, mint sokan hiszik! Ürítsék ki a szekrényeket, majd Cicvarek kolléga segít, aztán lehordja a rakodóval a teherautóra sorban. - mondta és arra az időre amíg a kipakolás folyik, bement a nagyszobába és leült a Tv-vel szembeni fotelba. Bekapcsolta a készüléket és keresett egy adót találomra. Mindegy mivel üti el a kínos perceket, csak terelje el a figyelmét erről a kellemetlen dologról. Legszívesebben leitta volna magát, mint annyiszor máskor, ha besokallt a sok szomorú rekvirálástól.

Amint üldögélt, betotyogott a három év körüli aranyszőke hajú kisfiú, Karcsika. Odasompolygott elébe, megérintette a térdét. A végrehajtó összerezzent az érintésre. Kérdő tekintetet vetett a csöppségre. A kisfiú, félénken megszólalt.

- Bácsi, nézzünk mesét!

- Ahogy gondolod - mondta Pemete és átkapcsolt a mesecsatornára. A kisfiú az ölébe fészkelődött. Érezte a friss, üde gyerektest illatát. Ült és mereven bámult maga elé. Gondolatai messze jártak. Látta amint az ötvenes években apját bekényszeríttették a TSZ-be. Amint az utolsó tehenet, a lovat is a kiscsikóval, elhajtották a közösbe. Teherautóra pakolták az ekét, boronát, mindent. Ott maradtak a gazdasági épületek kifosztva, üresen. Mikor elmentek az apja nem szólt semmit. Csak ült a gyújtóst aprító tőkén és mereven maga elé bámult. Aztán elindult a padlásfeljáró felé. Felment. Felakasztotta magát a mestergerendára. Ottmaradtak a semmire. Anya, ők hárman, gyerekek és a nagymama. Élni kellett, tanulni, iskola mellett a háztájiban dolgozni, hogy megéljenek valahogy...

Múltba révedéséből Cicvarek hangja riasztotta fel.

- Végeztünk, főnök, vinnénk a TV-ét. - a végrehajtó beleegyezően bólintott. Cicvarek kihúzta a konnektorból a TV-dugóját. Elsötétedett a készülék. Ekkor szokatlan dolog történt. A kisfiú leugrott az öléből és a TV-t cipelő Cicvarek lábaiba csimpaszkodva sírt, kis öklével ütötte, ahol érte.

- Ne vidd el e mesedobozomat! Nem engedem, ne, ne! - sikoltotta. Majd mikor belátta, hogy erőlködése semmit sem ér és vele együtt kifelé lépked az ember a szobából, mint egy tolvaj, hirtelen elengedte a lábát és visszaszaladt a végrehajtóhoz. Felkuporodott az ölébe, átkarolta a nyakát és sírva, hüppögve sikoltotta bele az arcába.

- Bácsi, te, hagyod, hogy ellopják a mesémet? Hát Te sem tudsz segíteni? - csak szorította a nyakát, könnyeivel összemaszatolva a végrehajtó arcát. Ekkor végleg betelt a pohár. Pemete ölébe kapva a gyereket, hirtelen felpattant, kilépett a folyosóra. Még elérte a liftre várakozó Cicvareket.

Ennyit mondott csak neki: - vidd vissza a TV-t!

- De, főnök... - aggályoskodott Cicvarek. Pemete ellentmondást nem tűrően nézett rá. A sofőr tudta, ha a főnök szemei villámokat szórnak, akkor nem szabad ellenkezni. Elindult hát vissza a készülékkel a szobába. Pemete a gyerekkel a karjaiban, arcukat egymás arcához szorítva bement a szobába és leült a fotelba. Megvárta, míg Cicvarek bekapcsolja a TV-ét. A kisgyerek átölelve a nyakát, csókolta, ahol érte és sírva-kacagva hüppögött.

- Tudtam, hogy nem engeded, tudtam, szeretlek bácsi, te jó ember vagy!

Pemete megrázkódott. Az értetlen arccal előtte ácsorgó Cicvarek zökkentette vissza a valóságba.

- Mi a téma főnök? - kérdezte aggódó arccal, arra gondolván, főnöke kiakadt, mint a kakukkos óra. - Pemete ránézett és csak ennyit mondott neki.

- Hozzatok vissza mindent! A szentségit ennek a rohadt világnak!

Miután mindent visszahordtak, akkor így fordult a sírva hálálkodó fiatalasszonyhoz.

- Idefigyeljen Müllerné! Én kifizetem az adósságát! Na, de ne gondolja, hogy csak úgy, eltüntetem a sarát, vegye ezt hitelnek, amit majd apránként ledolgozik nálam!

Én agglegény vagyok. Minden hétvégén eljönnek hozzám a gyerekekkel. Kitakarít, kimossa a szennyest, két napra megfőz. Megebédelnek nálam, és éthordóban elviszi a vasárnapi ebédjüket. Na, megegyeztünk?

Az asszony megütődve nézett rá, aztán a plafonra pillantott, hogy ha most nem szakad le, akkor, mégis csak van Isten. A könnyeivel küszködve csak bólintani tudott.

Pemete átadta a lakáscímét, telefonszámát és miután mindent visszaraktak a helyére úgy, ahogy jöttek, el is tűntek. Elvitte őket a fagyos őszi szél.

- Az Egyujjasba! - adta ki az utasítást a sofőrnek - be akarok rúgni! A kocsmába érve így szólott a csaposhoz: Irmuskám, bülbülmadaram! Ma mindenki az én vendégem!

- Mi történt végrehajtó úr, csak nemhogy, magára szakadt az OTP?

- Nem, Irmuska, ennél súlyosabb a helyzet: megérintette a lelkemet a Jó Isten!

forrás: Internet

 











 
 
0 komment , kategória:  Irodalom - Próza  
Munkatárssá lépnek elő a francia irodalom „négerei?
  2022-11-18 21:30:38, péntek
 
 




MUNKATÁRSSÁ LÉPNEK ELŐ A FRANCIA IRODALOM ,,NÉGEREI"


Lassan előlépnek a homályból, nevet kapnak a francia irodalom ,,négerei", de a szakértők szerint ezzel együtt is a megjelenő könyvek mintegy harmadának ,,nem egészen tisztázott az apasága".
MTI.


Ez a megállapítás a párizsi Le Figaro Magazine-ban olvasható, a hetilap hosszabb írásban foglalkozott azzal, hogy nem egy híres szerző műveibe titokban idegen tollak is ,,besegítenek". Mint ismeretes, maga Balzac is pályája elején más szerzők számára dolgozott, mivel úgy akkor még többet kereshetett, mintha kezdőként saját neve alatt publikál.

2001-ben például Loana, a Loft Story című első francia valóságshow nyertese könyvet írt történetéről. A műből 120 ezer példány kelt el, s a borítón Loana mellett egy bizonyos Jean-Francois Kervéan neve is feltűnt. A férfi később a l'Expressnek elmondta: ,,Én írtam a szöveget és Loana hagyta jóvá, amikor elkészült. Addig az volt a szokás, hogy a 'néger', nevét nem tüntetik fel. Ám mivel egész Saint-Tropez látta, hogy folyton ott trappoltam mögötte, az a döntés született, hogy nevemet társszerzőként feltüntetik a belső címlapon. Ezért 100 ezer frankot kaptam".

Azóta a könyvkiadás szabályai átalakultak, és az ,,irodalmi néger" fogalom kiment a divatból. Ma ,,munkatársnak" nevezik őket, és a kiadók a borítón kisebb betűvel vagy a belső oldalon a cím alatt feltüntetik a nevüket. Az ilyen ,,bedolgozó" írók főleg az önéletrajz műfajában jeleskednek, és dokumentumok alapján alkotnak.

Ez a kiadói forradalom Franciaországban Bernard Fixot-nak, az XO kiadó vezetőjének köszönhető. Amikor ugyanis Fixot hírét vette, hogy Paul-Loup Sulitzer egy ,,munkatárssal" együtt írja műveit, elhatározta, hogy az illető nevét feltünteti a könyvben. Így jelent meg Loup Durand a borítón Sulitzer neve mellett. Ez az őszinteség nem akadályozta meg, hogy a páros még jó néhány bestsellert publikáljon.

Miután a francia kiadók rájöttek, hogy a munkatárs megnevezése nem csökkenti a példányszámot, csaknem kivétel nélkül elfogadták az új játékszabályt. A munkatárs manapság pontos szerződést köt a kiadóval, ebben szerepel a tiszteletdíj összege és a munka terjedelme is. Több kiadói forrás szerint egy ,,munkatárs" honoráriuma könyvenként 5 ezer és 15 ezer euró között mozog, a legtapasztaltabbak ezen felül még bizonyos százalékot kaphatnak az eladott példányok után. Mivel a szerzői jog az eladott könyv árának 8-15 százaléka között mozog, a ,,munkatárs" ennek 30-50 százaléka közötti összeget kaphat, ez a könyv ,,fő személyiségének" , névleges szerzőjének, illetve az elvégzett munka természetétől is függ.

A munkatárs egyes esetekben csak átolvassa és kijavítja a ,,sztár" kéziratát a publikálás előtt, más esetekben ő végzi az adatgyűjtést, és ő szerkeszti a könyvet a fő személyiség nevében. A ,,sztár" és a munkatárs néha alig 30 órát tölt együtt, a személyiség vall az életéről, a munkatárs jegyzeteket készít, és igyekszik stílusát az illető beszéd- és gondolkodásmódjához igazítani. ,,A kapcsolat vagy létrejön, vagy nem, egyfajta szerelem első látásra - vagy semmi. Olyan tevékenység ez, amelyben arra törekszünk, hogy a másik tükrévé váljunk" - mondta el Catherine Siguret, aki ,,munkatársként" olyan személyiségek könyveit írta, mint például Claudia Schifferét, a szupermodellét vagy több ismert médiasztárét.

Mindazonáltal Armelle Brusq dokumentumfilm-rendező szerint, aki a témáról filmet is forgatott, ma is vannak ,,igazi irodalmi négerek", akiknek a nevét sohasem árulják el - sőt, ő úgy véli, hogy a Franciaországban ma megjelenő könyvek mintegy harmadának ,,kétes a szülőapja". A ,,túlságosan termékeny" szerzők műveit szerinte sok esetben ,,négerek" írják. Ezt persze lehetetlen ellenőrizni. Anne-Sophie Demonchy, a Magazine des livres munkatársa több oknyomozó riportot írt a témáról. Az ő következtetése egyszerű: ,,a kiadónak rokonszenves szerzőre van szüksége egy szép történettel, így nem áll érdekében elárulni, hogy a könyvet egy 'néger' írta".







Csalás vagy egyszerű üzlet?

Nincs ideje megírni a szakdolgozatát,
pedig sürgeti a határidő? Esetleg saját
könyvet szeretne, de nem ért az íráshoz?
A legegyszerűbb megoldás, ha bérírót
fogad. Nem kell aggódnia, hogy lebukik:
alig bizonyítható, hogy dolgozatát nem
saját kezével írta, bérkönyvet kiadni
pedig egyenesen divat lett manapság.
Na de mennyi az az annyi?

Olvassa el a témában írt cikkünket!



Csalás vagy egyszerű üzlet? - a bérírás gyakorlata

Link



Shakespeare vagy nem Shakespeare - ez itt a kérdés!

Link


Ál-Petőfik

Link







 
 
0 komment , kategória:  Irodalom - Próza  
Tanulságos történetek 7.
  2022-11-07 22:00:12, hétfő
 
 










TANULSÁGOS TÖRTÉNETEK 7.









MARY JONES BIBLIÁJA


Írta Joachim Langhammer


Az 1800-as évek tavaszának egyik napján útra kelt a 16 éves Mary Jones a walesi Langfihangelből (Anglia), hogy Bala városában Charles lelkésznél vásároljon egy Bibliát. Kilencórányi utat kellett megtennie. Mivel szegény takácsok gyermeke volt, levette a cipőjét, hogy kímélje, és mezítláb tette meg a hosszú utat. Mary nyolcéves korában nagy örömére eljárhatott a szomszédos faluba az újonnan megnyitott iskolába, a barátságos Evansné pedig meghívta, hogy olvasson a Bibliájából. A kislány a bibliaolvasás által hitre jutott.

Akkoriban csak a gazdag embereknek volt Bibliájuk, Mary szülei azonban túlságosan szegények voltak ahhoz, hogy vehessenek maguknak egyet. Mary Jonesnak így hát csak egyetlen kívánsága volt: hogy legyen egy saját Bibliája. Hat teljes évig félretett minden ezüstpénzt, amelyet szorgalmas munkával keresett a kertben és a földeken, a szomszédoknál és a barátoknál. Végre eljött a nagy nap, amikor úgy vélte, elég pénzt gyűjtött össze, és elment a falusi lelkészhez Bibliáért. Neki azonban nem volt, és Maryt a kilencórányi járásra levő városba irányította.

Amikor megérkezett Balába, Charles lelkész egyre jobban és jobban elcsodálkozott, miközben ennek a bátor gyermeknek a történetét hallgatta, aki hat éven át gyűjtögette a pénzt egy saját Bibliára. De neki sem volt walesi dialektusban írt Bibliája. A gyermek könnyekben tört ki. Vajon hat évi kemény munkája hiábavaló volt? A lelkészt annyira megindította Mary zokogása, hogy ez a szívbeli fájdalom olyan volt számára, mint egy prédikáció. Akkor eszébe jutott, hogy van még egy Bibliája a szekrényben, amely másnak volt szánva, de úgy döntött, hogy ezt most odaadja a túláradóan boldog kislánynak. Mary az örömtől ragyogva és hálásan búcsúzott el Charles lelkésztől, hogy ismét kilenc órát gyalogoljon mezítláb hazáig. Fáradtan, de nagyon boldogan borult szülei karjába: ,,Van Bibliám! Hála legyen Istennek!"

Charles lelkész azonban nem tudott megnyugodni, mert a kis Maryvel való élménye mélyen megérintette. 1802 telén elutazott Londonba, a vallásos iratok terjesztésére alakult társaság ülésére. Ott mindenkinek elmesélte a történetet. Ez minden jelenlévőt láthatóan megindított, és villámcsapásszerűen felismerték, milyen nagy az ínség a nép körében, mert nincs Bibliájuk. Hughes lelkész így azt javasolta, hogy alapítsanak társaságot a Szentírás terjesztésére. Ez 1804 márciusában Londonban meg is történt. Így jött létre a ,,Brit és Külföldi Bibliatársulat". Azóta, az elmúlt 200 év során Bibliák millióit és millióit küldték szét az egész világba. Ennek elindítója azonban egy gyermek vágya volt, aki szeretett volna egy saját Bibliát. Milyen csodálatos!

Mary Jonesnak és Bibliájának története az elmúlt századok legmegragadóbb bizonyságtételei közé tartozik, amely arról szól, hogy mennyire éhezik és szomjúhozzák az emberek Isten szavát, a Szentírást. Mary Jones 1866. december 28-án halt meg, 82 évesen. Nem tudunk részleteket utolsó pillanatairól, csupán azt, hogy drága Bibliáját halálos ágyán Robert Griffiths tiszteletesre hagyta. Ez a Biblia most a Brit és Külföldi Bibliatársulat tulajdonában van, és ez a walesi Biblia utolsó kiadása, amely a Társulat megalakulása előtt megjelent. Benne van Mary Jones kézírásával - talán ez volt az első, amit megtanult angolul - egy feljegyzés, hogy ő ezt a Bibliát 1800-ban vette, amikor 16 éves volt.







MEGHATÓ ELŐADÁS


Volt egyszer egy Shakespeare-színész, aki nagy hírnévre tett szert egyszemélyes előadásaival, melyek során klasszikus művekből olvasott, illetve mondott el részleteket. Előadását mindig a huszonharmadik zsoltár drámai elszavalásával zárta. Kivétel nélkül minden este, amikor a színész elkezdte szavalását - Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm - a tömeg feszülten figyelt. A zsoltár végén pedig viharos tapssal, fennállva ünnepelték a színészt, aki hihetetlen képességgel keltette életre a zsoltárt.

Egyik este azonban, éppen amikor a színész a huszonharmadik zsoltár szokásos elmondására készült, egy fiatalember felállt a nézőtéren, és így szólt:

- Uram, megengedné, hogy ma este én mondjam el a huszonharmadik zsoltárt?

A színészt meghökkentette ez a szokatlan kérés, de megengedte a fiatalembernek, hogy előrejöjjön, kiálljon a színpad közepére, és elszavalja a zsoltárt. Gondolta, hogy ennek a gyakorlatlan fiatalembernek a képessége úgysem vetekedhet az ő tehetségével.

A fiatalember halk hangon kezdte szavalni a zsoltár szavait. Amikor a végére ért, nem volt taps. Nem állt fel a közönség a tetszését kinyilvánítani, mint más estéken tette. Csak sírást lehetett hallani. A nézőket annyira meghatotta a fiatalember előadása, hogy minden szem megtelt könnyel.
A színész döbbenten fordul a fiatalemberhez:

- Ezt én nem értem. Én már évek óta szavalom a huszonharmadik zsoltárt. Egy egész élet gyakorlata és tapasztalata áll mögöttem, de soha nem voltam képes úgy meghatni a közönséget, ahogy ön tette ma este.
Mondja, mi a titka?

A fiatalember alázatosan így felelt:

- Nos, uram, ön ismeri a zsoltárt, én pedig ismerem a Pásztort!

Nem elég csupán ismerni a Biblia tartalmát, történeteit, mondásait és tanításait. Ha nem ismered a Szerzőjét, a Biblia is csak ugyanolyan könyv lesz számodra, mint a többi. Ha azonban Jézus Krisztusba veted a hitedet, és személyes kapcsolatba kerülsz az Atya Istennel, akkor a Biblia valóban élő és ható lesz számodra, ,,élesebb minden kétélű kardnál" (Zsidókhoz írt levél 4:12.)

forrás: laudeturkincsek.blogspot.com


23. Zsoltár Dávid zsoltára

Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.
Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.
Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.
Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam.
Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az ÚR házában lakom egész életemben.







MIÉRT NEKEM KELL MEGHALNOM ANYU?


Részlet egy haldokló lány utolsó telefonbeszélgetéséből...

"Elmentem egy buliba Anyu, s emlékszem a szavaidra. Megkértél, hogy ne rúgjak be, így nem ittam semmit. Büszke voltam, ahogyan azt előtte megmondtad. Nem ittam alkoholt vezetés előtt Anyu, és a többiek gúnyolódtak is. Tudtam, hogy igazad volt Anyu, és hogy neked mindig igazad van. A buli lassan véget ért, és mindenki hazaindult. Ahogy az autóhoz léptem, tudtam, hogy épségben haza fogok érni: nevelésed alapján-felelősségteljesen és büszkén!

Lassan mentem Anyu, s bekanyarodtam egy kis utcába. De a másik sofőr frontálisan belém hajtott. Ahogy fekszem itt a járdán Anyu, hallom a rendőröket, hogy a másik sofőr ivott. És most én vagyok az, akinek ezért fizetnie kell!

Itt fekszem! Haldoklom!

ANYU KÉRLEK SIESS!

Hogy történhet ez velem? Az életem kipukkan, mint egy lufi! Körülöttem minden tiszta vér Anyu, legtöbb az én vérem!
Hallom, az orvos azt mondja, hogy már nem tud segíteni rajtam. Csak azt akarom mondani Anyu, esküszöm, tényleg NEM ittam. A többiek voltak, akik ittak. A másik sofőr is ilyen buliban volt, mint én. Egyetlen különbség: ő volt az, aki részeg volt, és én vagyok az, aki most meghal!

MIÉRT isznak az emberek Anyu?

Erős fájdalmaim vannak, mint a késszúrás, olyan erősek!
A férfi, aki belém jött, fel-alá szaladgál, én itt fekszem... és haldoklom.
Ő meg csak néz rám hülyén!

Mondd meg a bátyámnak, hogy ne sírjon Anyu.

És mondd meg apunak, hogy legyen most bátor!
Ha már a mennyországban leszek Anyu, írasd a sírkövemre: "Apja lánya".

Valaki mondhatta volna neki, hogy ne igyon, ha vezet. Ha mondta volna neki valaki, most nem kellene meghalnom.

Már alig kapok levegőt .... anyu, nagyon félek ....

Kérlek ne sírj miattam Anyu! Mindig ott voltál, mikor szükségem volt rád!

Mielőtt elmegyek, kérdezem:

Nem én vezettem részegen,akkor miért nekem kell most meghalni???


Kérlek benneteket!
Próbáljuk megismertetni mindenkivel, hogy felfogják, mit is jelent mindez!
Csak emlékeztetőül, hogy miért kell elvenni az ittas vezetők jogsiját.
Gondolkodj el rajta!!!


Egy lány utolsó telefonbeszélgetéséből az édesanyjával - Videó

Link








MENNYIT ÉR AZ IMÁDSÁG?


Az egyedüli ember, aki próbálta ezt megmérni, még mindig nem tudja. Egyszer azt gondolta, hogy kitalálja. Ez akkor történt, amikor volt egy kis zöldségüzlete a város nyugati végén. A világháborút követő karácsony előtti héten történt mindez.

Egy fáradt kinézésű asszony ment az üzletébe és kért annyi élelmiszert, ami elegendő ahhoz, hogy karácsonyi vacsorát készítsen a gyermekeinek. Az üzletes megkérdezte tőle, hogy mennyit tud rá költeni. Az asszony ezt felelte: "Férjem meghalt a háborúban, semmit nem tudok fölajánlani, csak egy kis imádságot.&#8220;

Az üzletes megvallotta utólag, hogy nem nagyon volt szentimentális azokban a napokban. A zöldségüzletet nem lehetett fönntartani imádságok alapján. Ezért így szólt: "Írja le egy papírra&#8220;, aztán folytatta munkáját. Legnagyobb meglepetésére az asszony elővett ruhája zsebéből egy papírlapot és átadta az üzletesnek, miközben ezt mondta: "Már meg is írtam az éjszaka, amikor őrködtem beteg gyermekem ágyánál.&#8220;

A zöldséges átvette a papírt, mielőtt fölocsúdott volna meglepetéséből, és aztán már sajnálta is, hogy ezt kérte. Mert mit tudna csinálni az imádsággal, és mit tudna rá válaszolni. Aztán egy ötlet fogamzott meg benne. A mérleg egyik tányérjára, a súlyok helyére tette a papírlapot anélkül, hogy elolvasta volna és így szólt: &#8220;Meglátjuk, mennyi élelmiszert ér az imádság.&#8220;

Legnagyobb meglepetésére a mérleg nyelve nem mozdult, amikor rátett egy kenyeret a másik tányérjára. Zavarában és meglepetésében újabb élelmiszereket rakott rá, amit csak elérhetett hirtelen a kezével, mert közben a vásárlók is figyelték. Próbált kemény lenni, de sem sikerült neki. Arca elvörösödött és dühös volt, mert meglátszott rajta a zűrzavar. Végre így szólt: "Ez minden, amit a mérleg képes megmérni. Itt van egy zacskó. Tegye bele az élelmiszereket, mert el vagyok foglalva.&#8220; Az asszony mélyet sóhajtva és könnyek között kézbe vette a zacskót és kezdte belepakolni az élelmet, közben ruhájának az ujjával törölgette a szemét. Az üzletes nem akart odanézni, mégis észrevette, hogy elég nagy zacskót adott az asszonynak, és nem telt meg egészen. Ekkor odagurított neki egy nagy sajtot, anélkül hogy szólt volna. Amikor az asszony távozott, az üzletes megvizsgálta a mérleget. Vakarta a fejét és meglepetésében fölfedezte a titkot. A mérleg eltört.

A zöldséges ma már idős ember. Haja fehér, de még mindig ugyanazon a helyen vakarja a fejét, amint visszaemlékezik az esetre. Sohasem látta az asszonyt ismét, de azelőtt sem találkozott vele. Mégis egész életében jobban emlékezett az asszonyra, mint bárki másra a világon, és gyakran gondolt rá. Tudta, hogy ezt az esetet nem ő találta ki, mert még mindig megvolt az a papírlap, amire az asszony az imádságot írta:

"Kérlek, Uram, add meg a mi mindennapi kenyerünket nékünk ma!&#8220; (Máté 6: 11).







ORVOSI SZEMPONTBÓL NINCS REMÉNY...


Erzsébet 17 éves. A télen barátnőivel síelni ment a hegyekbe. és ott olyan szerencsétlenül esett, hogy úgy vitték le hordágyon a völgybe. Ilyesmi gyakran megtörténik a hegyekben. Erzsébet nem törte el sem a kezét, sem a lábát, mozdulni mégsem tudott többé. Először az esés közben bekövetkezett sokk hatására gondoltak, de később megállapították: hátgerincének néhány csigolyája úgy összezúzódott, hogy minden kis mozdulás óriási fájdalmat jelentett a számára
Az eset reménytelennek tűnt. Megoperálni nem lehetett. A lány 2 évig feküdt nyakig gipszben. Csak a fejét mozdíthatta kissé.

Édesanyja vasárnaponként vonattal utazott lányához a a kórházba Útközben elnézte a kirándulók örömet sugárzó arcát, és azon gondolkodott, mit is mond majd szerencsétlen lányának. Befejező szavai minden látogatáskor ezek voltak:

- Erzsikém légy bátor. Egy napon meggyógyulsz.

Erzsébet pedig azt felelte minden alkalommal:

- Soha többé nem leszek én egészséges, mama...

Anyja erőltetve mosolygott, és biztatta:

- Dehogynem, az orvosok megígérték nekem....

Két év múlt el és Erzsébet még nem gyógyult fel. Amikor betegtársai egymás után elhagyták a kórházat, elköszöntek tőle és ezt mondogatták:

- Te is itt hagyod egyszer a kórházat Erzsébet. Hinned kell ebben!

Az anyja pedig hozzátette:

- Gyermekem, higyj Istenben!

- Ah milyen messze van az Isten...

A kórház otthonná tud változni. Ha valaki két évet tölt benne, elveszti reményét, hogy valaha is elhagyja. Még az ablakon sem tudott kinézni, azt is másoknak kellett megmondani:

-Már rügyeznek az orgonák. Pár nap múlva ki is virágoznak.

Máskor meg ezt:

- Milyen gyönyörűen nyílnak a rózsák a kertben.

Erzsébet nagyon sok virágot kapott. A látogatók megrendültek a fiatal lány szerencsétlenségén és néhány szál virágot helyeztek ágyára minden alkalommal. Erzsébet hálásan mosolygott. Mégis akkor örült a legjobban, amikor valaki szappant vitt neki ajándékba. Akkor a betegápoló nővér azzal mosdatta minden reggel és este. Ha a fejét megfordította, a párnáján érezte a levendula erős illatát, és közben gyermekkoráról ábrándozott, amint szülőfaluja domboldalán virágot gyűjtögetett.

Ágnes nővér Erzsébet körül foglalatoskodott, mert látogatónap volt, vasárnap.

- Nővér, megérkezett már az édesanyám? - kérdezte Erzsébet.

- Igen, lent van és beszélget az orvossal.

- Az orvossal? Miért?

- Nem tudom.

Amikor édesanyja a szobába lépett, arca szinte át volt szellemülve.

- Gyermekem! - mondta, és örömet mutatva ölelte át a gipsztömeget, amely a lányát körülvette. - Gyermekem, gyermekem! - mondogatta, és könnyek árasztották el az arcát.

- Te sírsz, mama?

- Örömömben! Éppen most beszéltem az orvossal. Azt mondja, hogy néhány hónap múlva felkelhetsz. Csak erős akaratod legyen, és meggyógyulsz.

- Orvosi szempontból nincs többé remény - közölte valójában az orvos.- Tegnap újra megvizsgáltuk a lányát. Ami a legrosszabb, teljesen elvesztette a reményét és átadta magát szerencsétlenségének. Mit csináljunk? Csodák sajnos nem léteznek..
.
Két emelet választotta el leánya szobáját a folyosótól, ahol az orvossal beszélgettek. Két szörnyű emelet. Az anya lassan, nehézkesen haladt felfelé a lépcsőkön. Azon gondolkodott mit is tegyen. Hogyan segíthetne gyermekén, hogy visszanyerje bizalmát, reményét, még ha sohasem gyógyulhat is meg.

Amikor gyermeke ágyára ült, minden tisztázódott előtte. Észrevette leánya arcán a hitetlenkedést: szemmel láthatólag nem hitt az orvossal való beszélgetés meséjében.

- Mama kérlek ne mondj hazugságokat!

- Miért hazudnék? - mondta csodálkozva az anya, és hangja másként rezgett, mint szokott. - Jövő vasárnap majd meglátod, bebizonyítom, hogy hamarosan meggyógyulsz.

- Bebizonyítod? Hogyan?

- Hozok neked valamit, amit még a megbetegedésed előtt kívántál.

Amikor az anya hazautazott, otthon átkutatta az egész házat, összetörte az agyagmalacot, de nem sok pénzt tudott összeszedni. Minden héten el kellett mennie a kórházba, és nem mehetett üres kézzel, a csekély nyugdíjból pedig nem sokat takaríthatott meg. Gondolkozott. Azután levette jegygyűrűjét és megsimogatta. Akkor határozottan felállt és elment az ékszerészhez.

- Asszonyom, nagyon vékony - mondta az ékszerész

- Igen tudom, éveken át hordtam.

Az ékszerész leszámolta a pénzt. És az anya olyasvalamit vásárolt, ami lánya számára a legszükségtelenebb a világon: egy gyönyörű új kerékpárt. Amilyet Erzsébet mindig is kívánt.

És megint eljött a vasárnap. Az anya a kórház bejáratánál állt kimelegedve, kicsit kócosan. Hozta magával a csillogó új kerékpárt.
.
- Kerékpár, mama! - nyitotta tágra szemét Erzsébet a csodálkozástól. - Te komolyan hiszed, hogy fel fogok kelni? Hát mégis igaz, amit az orvos mondott? Meggyógyulok! mama, Ó milyen boldog vagyok!...

A csoda elkezdődött. Amit nem tudott elérni az orvostudomány, azt véghez vitte egy csillogó kerékpár. Nyolc hét múlva Erzsébet először hagyta el az ágyát. Milyenek voltak azok az első lépések...!

Ma minden nehézség nélkül kerékpározik, azon a kerékpáron, amit édesanyja, maga is reménytelenségbe esve, utolsó pénzéből vásárolt.

Igen, így történt. És egészen bizonyos, hogy ha majd egyszer Erzsébet édesanyja a jó Isten trónusa elé áll, különös mosollyal a tekintetében fogja mondani:

"Ugye megbocsátod nekem, Uram, hogy én magam sem hittem a dologban..."

(Jo Hanns Rösler)







ÖREG HALÁSZ


A házunk éppen szemben volt a baltimore-i Johns Hopkins kórház épületével. Az alsó szinten laktunk, a felső szintet pedig bérbe adtuk a klinika járó betegeinek.

Egy nyári estén éppen vacsorát készítettem, amikor kopogást hallottam az ajtón. Kinyitottam, és egy ritka csúnya öregembert pillantottam meg. Alig magasabb nyolcéves fiamnál, gondoltam, miközben végigmértem görnyedt, összeaszott testét. A legvisszataszítóbb az arca volt, mely az egyik oldalon feldagadt, és vörös vadhús borította. A hangja meglepően kedvesen csengett:

- Jó estét. Azt szeretném megtudni, volna-e kiadó szobájuk egy éjszakára. Ma reggel érkeztem kezelésre a keleti partról, de csak holnap reggel megy busz visszafelé.

Elmondta, hogy dél óta igyekszik szobát szerezni sikertelenül.

- Gondolom, az arcom miatt van. Tudom, hogy rémesen néz ki, de a doktor azt mondja, még néhány kezelés és ...

Egy pillanatig tétováztam, de amit ezután mondott, az meggyőzött:

- Elalszom a hintaszékben is a verandán. A buszom kora reggel indul.

Biztosítottam róla, hogy találunk neki ágyat, de addig is lepihenhet a verandán. Bementem a házba és befejeztem a vacsorakészítést. Amikor elkészültem, megkérdeztem az öreget, hogy csatlakozik-e hozzánk..

- Köszönöm, nem. Van elég ennivalóm - mondta, és felmutatott egy barna papírzacskót.

Miután befejeztem a mosogatást, kimentem hozzá beszélgetni a verandára.

Hamar észrevettem, hogy ennek a pici embernek a testében hatalmas szív dobog. Elmondta, hogy halászatból él és segíti a lányát, akinek öt gyermeke van és a férje egy súlyos gerincsérülés következtében nyomorék. Mindezt nem panaszkodva mondta. Minden második mondatában hálát adott Istennek az áldásaiért. Hálás volt azért, mert a betegsége, mely valószínűleg valamilyen bőrrák, nem jár fájdalommal. Megköszönte Istennek, hogy erőt ad neki a munkához.
Lefekvés előtt beállítottunk neki egy tábori ágyat a gyerekszobába. Amikor reggel felkeltem, az ágynemű takarosan összehajtogatva feküdt az ágyon, és a kis öreg kint volt a verandán. Visszautasította a reggelit, de mielőtt elindult a buszhoz, akadozva, mintha valami nagy szívességet kérne, azt mondta:

- Lehetséges lenne, hogy legközelebb is itt szálljak meg, amikor kezelésre jövök? Nem okozok felfordulást, elalszom egy székben is.

Rövid szünetet tartott, majd így folytatta:

- A gyerekeinek hála nagyon otthonosan éreztem magam. A felnőttek általában megriadnak az arcomtól, de úgy tűnik, a gyerekeket nem zavarja.

Közöltem vele, hogy szívesen látjuk újra.

A következő alkalommal, valamivel reggel hét után érkezett. Egy nagy halat és egy kiló gyönyörű osztrigát hozott ajándékba, még sohasem láttam ekkorákat. Azt mondta, aznap hajnalban foga őket indulás előtt, így biztosan finomak és frissek lesznek. Tudtam, hogy a busza hajnali négykor indult, és elgondoltam, hánykor kellett felkelnie, hogy halászhasson előtte.

Az elkövetkezendő évek során többször megszállt nálunk egy-egy éjszakára, és sosem jött üres kézzel. Mindig hozott nekünk halakat, vagy osztrigát, vagy zöldséget a kertjükből. Máskor csomagokat küldött, mindig expressz küldeményt, halat és osztrigát vagy friss parajt, kelkáposztát, melynek előzőleg minden levelét gondosan megmosta.

Mivel tudtam, hogy három mérföldet kell gyalogolnia a postáig és nagyon kevés a pénze, kétszeresen értékesnek éreztem ezeket a küldeményeket. Miközben időről időre átvettem figyelmessége apró bizonyítékait, gyakran eszembe jutott a szomszédom megjegyzése, melyet akkor tett, amikor a halász először hagyta el a házunkat:

- Maguknál aludt az a borzalmas külsejű öregember a múlt éjjel? Én kiutasítottam. Elveszítheti a vendégeit, ha ilyeneket szállásol el.

Lehet, hogy igaza volt, időnként néhányan miatta álltak tovább. De ha ismerték volna őt, talán könnyebben viselték volna betegségeiket. Tudom, hogy a mi családunk mindörökre hálás lesz neki, amiért megismerhettük..

Megtanultuk tőle, hogy a rossz dolgokat panasz nélkül kell elfogadni, a jó dolgokért, pedig hálát kell adnunk Istennek.

Nemrégiben meglátogattam egy barátomat, akinek melegháza van. Megmutatta a virágait. A legeslegszebb egy éppen nyíló aranyszínű krizantém volt.

Legnagyobb meglepetésemre egy horpadt, rozsdás vödörben állt. Azt gondoltam magamban, ha az enyém lenne ez a virág, a legszebb cserepembe tenném. A barátom szavai azonban jobb belátásra térítettek:

- Elfogytak a cserepeim, és mivel tudtam, hogy ez milyen szép lesz, úgy döntöttem, jó lesz neki ez a régi vödör is - magyarázta.

- Nem kell sokáig benne maradnia, úgyis nemsokára kiültetem a kertbe.

Biztosan elcsodálkozott rajta, amiért olyan jót nevettem szavain, de éppen ilyen jelenetet képzeltem el a mennyben: "Itt ez a különlegesen szép lélek. Nem bánja, ha ebben a kicsi, rút testben kell élnie." De ez már egy másik történet. Isten kertjében régóta biztosan büszkén magasodik ez a drága lélek!







A PRÉDIKÁTOR


Egy hideg vasárnapon történt. A templom parkolója hamar megtelt. Ahogy kiszálltam a kocsimból, arra lettem figyelmes, hogy a testvérek valamit sugdolóznak, miközben bemennek a gyülekezetbe. Ahogy közelebb értem, észrevettem egy embert, amint támaszkodik a templom falának. Már majdnem egészen lefeküdt, mintha aludna. Egy hosszú, nagyon rongyos viharkabát volt rajta és egy kalap a fejére húzva, hogy már az arcát sem lehetett látni. Egy kb. 30 éves cipő volt rajta, ami olyan kicsi volt rá, hogy kilógtak a lábujjai. Gondoltam, hogy hajléktalan és hogy alszik, így bementem a templom ajtaján. Bent elkezdtünk beszélgetni. Szóba került a kint fekvő hajléktalan is. Az emberek csak mosolyogtak és suttogtak, de senki sem volt hajlandó behívni, hogy üljön le. Én sem. Néhány perc múlva elkezdődött az istentisztelet. Mindenki a prédikátort várta, hogy foglalja el a helyét, és szóljon az Igéből, amikor kinyílt az ajtó. Bejött a hajléktalan, fejét lehajtva végigsétált a padok között. Az emberek zavarban voltak és suttogtak, meg arcokat vágtak. Végigment a szószékig, ahol aztán levette e kalapját és a kabátját. Elszorult a szívem. Ott állt a prédikátorunk... ő volt a hajléktalan. Senki sem szólt egy árva szót sem.

A prédikátor elővette a Bibliáját és letette.

- "Testvéreim, azt hiszem, nem kell mondanom, hogy miről fogok ma prédikálni."

Aztán elkezdett énekelni egy éneket, amelynek így hangzottak a szavai:

- "Ha tudok segíteni valakin, amint elmegyek mellette. Ha tudok egy vidám szót, mi megnevettette. Ha meg tudom mutatni, hogy az ő útja helytelen, akkor már nem hiábavaló az életem."

Vajon hiábavaló az én életem?







PRÓBATÉTELEK


Egy leány panaszkodott az édesapjának, hogy rosszul mennek a dolgai. Belefáradt az állandó eredménytelen harcba. Nem tudta, hogyan menjen tovább az életében, mert kimerültnek érezte magát. Úgy tűnt számára, hogy valahányszor megold egy problémát, mindig új probléma jelenik meg életében.

Édesapja szakács volt. Kézen fogta őt és elvitte a munkahelyére.Fogott három fazekat és vizet forralt bennük. Amikor forrni kezdett a víz, az egyikbe sárgarépát, a másikba tojást és a harmadikba kávészemeket rakott. Főzés közben egyetlen szót sem szólt, csupán rámosolygott a leányára. A lány türelmetlenül várakozott, magában azt kérdezve, vajon mit akar tenni az édesapja. 20 perc elteltével apja eloltotta a tüzet, majd egy tálba rakta a tojásokat, egy tányérba a sárgarépát és kitöltötte a kávét egy csészébe.Ezután megkérdezte lányától:

- Kedvesem, mit látsz itt?

- Tojást, sárgarépát és kávét - válaszolta ő.

Ekkor arra biztatta, hogy tapintsa meg a sárgarépát. A lány megtapintotta és érezte, hogy puha. Ekkor arra kérte, hogy hántsa le a tojás héját és a lány, érezte, hogy a tojás nagyon kemény. Ekkor arra kérte ot, hogy kóstolja meg a kávét. A lány nevetve kortyintott az illatos nedűből, majd megkérdezte:

- Mit jelentenek mindezek, apám?

Az édesapja elmagyarázta ekkor neki, hogy mind a három elemet ugyanolyan körülmények közé helyezték: forró vízbe. Csakhogy mindhárom elem különbözőképpen reagált erre:
A sárgarépa megpuhult és törékennyé vált.
A tojások erősen megkeményedtek.
Ellenben a kávé, megváltoztatta a vizet.

- Mit gondolsz, te melyikhez hasonlítasz ezek közül? - kérdezte lányától az apa.

Amikor a mostoha körülmények kopognak ajtódon, te hogyan válaszolsz erre?
Egy látszólag kemény sárgarépa vagy-e, akit megérint a fájdalom és elveszíti keménységét?
A tojáshoz hasonlítasz, aki képlékeny szívvel és folyékony szellemmel indul, azonban egy kegyetlen esemény után, keménnyé és rugalmatlanná válik? Te kívül ugyanolyan maradtál, azonban belül megkeseredett a szíved? Vagy, egy kávészem vagy? A kávé megváltoztatja a forró vizet, a neki fájdalmat okozó elemet.

Amikor a víz eljut a maximális forráspontra, a kávé kiengedi legjobb aromáját és zamatát.

Ne hagyd magad legyőzni! Emelkedj sorsod fölé és az élet kegyetlenségei csupán megfelelő alkalmat jelentsenek számodra ahhoz, hogy kiengedd "édes kávé zamatodat"! A döntés a Te kezedben van!







RÉMÜLET


Apa és fia egy festmény, a Guernica előtt állt. A kép rémületbe ejtette a srácot, aki előbb csak elfehéredett, utóbb csendesen sírva fakadt. Az apa látta a történteket, de meg se moccant - háta mögött fejcsóválva súgtak össze az öregasszonyok. Nem sok idő kellett, hogy egyikük fogadatlan prókátorrá váljon: a nő nagymamás gügyögéssel, csokoládéval a kezében indult megvigasztalni a gyermeket, de az erő, ami a férfi tekintetéből vágódott felé, úgy sodorta el, mint száraz levelet a viharos őszi szél.

Ekkor az apa fiához fordult, és megszólalt:

- Fiam, mit látsz?

A fiú könnyeit nyeldekelve hajolt közelebb a kép mellett lévő táblához, és lassan betűzte:

- Pablo Pic... asso: Gu... Guernica.

A férfi elmosolyodott, majd újra megkérdezte:

- Fiam, mit látsz?

- Egy festményt. Apa, ez iszonyú! Emberek halnak meg, és az a ló...

- Fiam,mit látsz?

A kisfiú lassan abbahagyta a hüppögést. Elszánt tekintettel, állát vakargatva meredt a képre, majd egyszer csak megszólalt:

- Színeket.

- Ez az! - kiáltott elégedetten a férfi. Gyengéden megsimogatta a kisfiú fejét, leguggolt, s amikor tekintetük egy vonalba ért, megszólalt.

- Nem látsz mást, csak színeket. Az iszonyat nem bennük van; ezek ugyanazok a színek, amelyekből a szivárvány is áll! Az elméd, a fejedben lévő képek teremtik a félelmet: a tegnapi film, a tegnapelőtt olvasott könyv... vagy akár az, ahogyan édesanyáddal nevelünk.

A férfi elhallgatott, térdeplő alakjából szeretet áradt. Elégedetten nézte fia szemében az értelem csillogását, s miután látta, hogy szavai gyökeret eresztettek, tovább beszélt.

- Mert bizony, mi is tévedhetünk. A lehető legjobbat próbáljuk adni neked, de tévedhetünk. Akaratlanul is beléd ültethetünk olyan gondolatokat, melyek hatására a színek helyett félelmet látsz. S míg mi, édesanyáddal a lehető legkevésbé akarunk befolyásolni, sajnos a körülötted élő emberek pont fordítva vannak ezzel: minden pillanatodat megpróbálják elvenni, hogy a valóság helyett azt lásd, amit láttatni akarnak veled, hogy... HOGY A SZÍVEDBEN FÉLELEM LEGYEN SZiVÁRVÁNY HELYETT!

A férfi karjába vette fiát, s miközben a következő kép elé léptek, megszólalt:

- Mindig jusson eszedbe: amikor azt hiszed, hogy igaz, amit látsz, valójában nincs más, csak színek. Csak részek. Csak pacsmagok. Ami pedig az önálló színekből képet alkot, az nem az igazság, csak a lehetőségek egyetlen tükröződése.







TESTVÉRI SZERETET


Paul egy autót kapott karácsonyra a testvérétől. Karácsony este, amikor kijött az irodájából, egy utcagyerek ámuldozva járkált a csillogó-villogó új kocsi körül.

- Uram ez az ön autója? - kérdezte.

Paul biccentett. - A bátyámtól kaptam karácsonyra.

A fiú meghökkent.

- Azt akarja mondani, hogy a bátyja adta magának ezt az autót, és magának ez semmibe se került? Öcsém, bárcsak.. Elbizonytalanodott.

Paul persze tudta, hogy fogja a fiú folytatni. Bizonyára azt kívánja, hogy bárcsak neki is ilyen testvére lehetne. Amit azonban a srác mondott, tetőtől talpig megrázta.

- Bárcsak-folytatta a gyermek - én is ilyen testvér lehetnék!

Paul csodálkozva nézett a fiúra, majd ösztönösen hozzátette:

- Elvigyelek egy körre?

- Ó, igen! Szeretném.

Rövid kocsikázás után a fiú-szemében különös fény csillogott - Paulhoz fordult:

- Uram, megtenné, hogy megáll a házunk előtt?

Paul titkon elmosolyodott. Már sejtette, mit akart a fiú. Meg akarta mutatni a szomszédoknak, hogy egy nagy kocsi hozta haza. De megint tévedett.

- Megállna ott, a lépcsőknél? - kérte a fiú. Felfutott a lépcsőn, s Paul nemsokára hallotta, ahogy jön visszafelé. De már nem olyan gyorsan, mint ahogy elment. Karjaiban mozgássérült kisöccsét cipelte. Leültette a legalsó lépcsőre, egészen odabújt hozzá, majd rámutatott az autóra:

- Itt van, Öcskös, amiről fent beszéltem neked! A bátyjától kapta karácsonyra, és egy fillérbe se került neki. Egy napon én is ilyet akarok neked adni. Akkor majd te is láthatod azt a sok szép dolgot a karácsonyi ablakokban, amiről mindig megpróbáltam mesélni neked.

Paul kiszállt az autóból, beemelte a béna fiút az első ülésre. Csillogó szemű bátyja pedig beszállt a háta mögé, és megkezdődött hármójuk felejthetetlen ünnepi kocsikázása.

Azon a karácsonyon Paul megértette, mire gondolt Jézus, amikor ezt mondta:

Nagyobb boldogság adni!


És íme az Isten ajándékba adta néked mindazokat, kik te veled hajóznak. (Ap. Csel. 27:24)


2022.11.09. 22:00.
Látogatóim száma:
Ma: 9793
e Hét: 15155
e Hónap: 22924
e Év: 612945
















 
 
0 komment , kategória:  Irodalom - Próza  
Tanulságos történetek 6.
  2022-10-13 21:45:16, csütörtök
 
 










TANULSÁGOS TÖRTÉNETEK 6.









GYÁSZJELENTÉS - A JÓZAN ÉSZ HALÁLÁRA (NYUGODJÉK BÉKÉBEN)


Ma egy szeretett barátunk halálát siratjuk: a Józan Észét, aki sok éven át volt közöttünk. Senki sem tudja biztosan, hány éves volt, mivel születési adatai már régen elvesztek a bürokrácia útvesztői-ben.
Emlékezni fogunk rá, mert olyan értékes leckéket adott nekünk, mint "dolgozni kell, hogy tető legyen a fejünk felett" és "mindennap kell olvasni egy keveset"; hogy tudjuk, miért lel aranyat, ki korán kel és, hogy felismerjük olyan mondatok érvényességét, mint "az élet nem mindig igazságos" és "lehet, hogy én vagyok a hibás".

Józan Ész egyszerű és hatásos parancsok ("addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér") és megbízható szülői stratégiák szerint élt.

Egészsége akkor kezdett gyorsan romlani, amikor jó szándékú, de hatástalan szabályokat kezdtek alkalmazni:

- jelentések egy hatéves kisfiúról, akit szexuális zaklatással vádoltak, mert megpuszilta egy osztálytársát;

- kamaszokról, akiknek iskolát kellett változtatniuk, mert feljelentették drogot áruló társukat,

- vagy a fegyelmezetlen diákját megdorgáló tanítónő elbocsátása csak rontott az állapotán.

Józan Ész akkor kezdett háttérbe szorulni, amikor szülők csak azért támadtak a tanárokra, mert azok végezték el azt a munkát, amelyben a szülők csődöt mondtak: fegyelmezetlen gyermekeik fegyelmezését.

Még tovább hanyatlott, amikor az iskoláknak szülői engedélyt kellett beszerezniük ahhoz, hogy beadjanak egy aszpirint, bekenjenek egy gyereket naptejjel, ugyanakkor tilos volt tájékoztatniuk a szülőket, ha egy diáklány teherbe esett, pláne ha abortuszt akart csináltatni.

Józan Észnek elment a kedve az élettől, amikor a tízparancsolat erkölcsi üzenete nevetségessé vált, a legtöbb egyház üzletté aljasult, és amikor a bűnözők kezdtek különb elbánásban részesülni, mint áldozataik.

Józan Ész számára kemény csapás volt arról értesülni, hogy az ember már nem védheti meg magát egy tolvajtól a saját házában, ellenben a tolvaj beperelheti őt, ha kezet emel rá, és hogy ha egy rendőr megöl egy bűnözőt, még akkor is, ha ez utóbbinál fegyver volt, azonnal eljárás indul ellene aránytalan védekezés miatt.

Józan Ész halálát megelőzte

- szüleié: Igazságé és Bizalomé,

- feleségéé: Bölcsességé,

- leányaiké: Felelősségé és Törvényességé,

- fiuké: Ésszerűségé.

Túlélik (de nem gyászolják!) szörnyű mostohatestvérei: ,,Hívják ide az ügyvédemet", ,,Nem én voltam", ,,Ne szólj bele" és ,,A társadalom áldozata vagyok"...

Nem voltak sokan a temetésén, mivel nagyon kevesen értesültek arról, hogy elment.







GYERE HAZA GYERMEKEM!


A leány életében először minden olyan érdekes volt, de azután minden szertefoszlott, és nem maradt más, mint a nyomorúság. Végül is Chicago alvilágában kötött ki. Zajos mulatságokat csapott barátaival és barátnőivel, szíve mélyén azonban ott volt az elveszett otthon utáni vágy.

Anyja egész éven át várt gyermekére. Szívesen utána ment volna, hogy megkeresse, de hol? A szeretet találékony. Levelet írt. De hová? Leányának címét a bűnügyi rendőség sem tudta már évek óta felfedezni.
Csináltatott magáról egy csomó fényképet, úgy, ahogy volt, a szomorúságtól megöregedve; a képeket papírlapra ragasztotta, és minden egyes papírra felírta:

Gyere haza, Anyád vár!

A képeket azután elvitte azokra a szórakozóhelyekre, ahova a chicagói alvilág járt,
és engedélyt kért, hogy a falra akaszthassa. Vajon ér ez valamit? Elolvassa a lánya? És ha igen, hallgat rá?

Sötét éjszaka volt. Az egyik bárban valami nótát játszott a zenekar. Fiatal nő imbolygott a bárpult felé a bűnbarlangon végig. Lelke üres volt, élete elrontva. Hirtelen megállt, mint akit villám sújtott végig.

A falon egy idős asszony képét látta....

Szívszaggató sikoltás hallatszott: Anyám !

Egy órával később otthon volt.

Csupán négy szó : nem sok !

De ebben a négy szóban benne van annak a levélnek a tartalma is , amit Isten küld Neked.

Gyere haza !

Valaki aki nagyon szeret, vár Rád !

Isten is így vár rád! Ha megfáradtál, eltévedtél akkor ne feledd: Ő mindig vár Reád!







HA TUDTAM VOLNA ...


Az angol királynő gyakran ellátogat a Bob Morrow kastélyhoz. Egy alkalommal, amikor egyedül sétált ott, elkezdett esni az eső. A legközelebbi parasztháznál keresett menedéket. A hölgy, aki ajtót nyitott, nagyon dühös volt amiatt, hogy valaki ebben a kora reggeli órában háborgatni merészeli. Résnyire kinyitotta az ajtót, és kimordult:

- Mit akar?

A királynő nem mutatkozott be, csak egyszerűen megkérdezte:

- Kölcsönkaphatnék egy esernyőt?

- Egy pillanat! - mormogta az asszony. Bevágta az ajtót, egy pillanatra eltűnt, majd kihozta a legócskább ernyőt, amit csak talált - olyat, aminek néhány merevítőbordája törött volt, és vásznát apró lyukak tarkították. Kidugta az ajtón, és azt mondta: - Itt van.

A következő reggel a királyné teljes kísérete odavonult díszegyenruhában a parasztház elé. A kíséret egyik tagja bekopogott, és a következő szavak kíséretében adta vissza az ernyőt az asszonynak:

Asszonyom, Anglia királynője köszöni Önnek. Elmenőben még hallotta, hogy az asszony azt motyogja:

- Ha tudtam volna, a legjobbat adtam volna neki.


Vizsgáljuk át életünket, idézzük fel emlékeinket! Volt olyan történet amikor jobbat adhattunk volna, mint amit valójában adtunk?

Gondoljunk mennyei Atyánkra, aki a legjobbat adta nekünk:

Jn 3,16 - Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.







HŰSÉG ÉS SZERETET...


Történetünk egy morózus idős férfiról szól,- akinek senkije nem volt, nem szeretett senkit, és mogorvasága miatt őt sem szerette senki...
Haragban volt az egész világgal, időnként talán még saját magával is...

Egy külvárosi kerítés nélküli rozoga házban tengette életét, nyugdíja nem volt. A segély, amit kapott, éppen csak ahhoz volt elég, hogy ne haljon éhen. Alkalmi munkákból élt, mert még dolgozni tudott. A szomszédoktól kapott maradék főtt ételt ette, mert magának nem főzött soha.

Volt egy kutyája, akit csak azért tartott, hogy távol tartsa a házától az idegeneket, de nem kapott tőle simogatást, inkább csak szitkokat, mert rajta töltötte ki a mérgét.

Egyik alkalommal az egyik szomszédtól,- disznótoros kóstolót kapott, amely maradékát az álló fára akasztotta, de nem elég magasra. Örökké éhes kutyáját nagyon izgatta a csomagból áradó kolbász illata, és felugrott érte. Meg is dézsmálta rendesen.

Mikor gazdája észrevette, hogy mi történt, seprőnyéllel kegyetlenül megverte, és elkergette a háztól. Akárhányszor visszatért, mindig elzavarta, ezért csak éjszakára mert visszalopakodni a házhoz. Hajnalig őrizte a házat a lábtörlőként használt rongyra kuporodva.

Aztán visszament a szeméttelepre, ahol némi élelmet talált magának.

Egy éjszaka miközben a lábtörlőn feküdt furcsa szagot érzett, ezért hangos ugatásba kezdett, de a gazdája csak nem ébredt. Elszaladt a legközelebbi szomszédok háza elé, és ott ugatott, amíg elő nem jött a házigazda.

Elkezdett hazafelé szaladni,- majd rögtön vissza, amiből a szomszéd megértette, hogy baj történt. Hideg éjszaka volt,- de felöltözött, és átment a kutyával a szomszéd házához.

Bezörgetett az ablakon, de semmi életjelet nem látott odabent. Ezért vállával belökte a rozoga ajtót, ami rögtön engedett a nyomásnak. Odabent nagy füst volt, és sötétség, csak a holdfény vezette az ablakhoz, amit kinyitott. A friss levegő hamar átjárta a kis szobát, és az öreg fuldokolva kezdett köhögni, de nem engedte, hogy orvost hívjanak hozzá. Mint később kiderült, régi vaskályhájából dőlt a füst, de végül megúszta.

Nagyon elszégyellte magát, mikor megtudta, hogy kivert kutyája hívta fel a szomszédok figyelmét a veszélyre. Ezután sokszor szólítgatta a kutyát, akinek még neve sem volt, csak "takarodj". A kutya megértette, hogy gazdája már nem haragszik rá, és visszament hozzá.

Utána már nemcsak szidást, hanem simogatást is kapott gazdájától, aki teljesen más ember lett. Örült, hogy őt is szereti valaki, méghozzá minden érdek nélkül. Már nem a saját magára gondolt hanem kutyájára is akit "fickónak" nevezett el - Inkább ő nem evett eleget, csak a kutyának is maradjon. Az emberekhez is másként kezdett viszonyulni. Kibékült a világgal, mert a kutyája megtanította szeretni.

Nem is csoda, hogy ilyen volt hiszen a szüleit nem ismerte soha, gyermekotthonban nőtt fel, és csípő ficama miatt erősen bicegett, ami miatt még csúfolták is a gyerekek. Az öreg még két évig élt szeretetben kutyájával. Egy késő őszi napon ágynak esett, és nem sokkal utána tüdő gyulladásban meghalt. Télen volt a temetése. Utolsó útjára Fickó is elkísérte.

A hűséges ebet gazdája sírján találták csonttá fagyva.







ILYENEK ISTEN ÚTJAI?




Egy öreg remete kunyhója előtt feküdt és azt gondolta: ,,Hiszen már elég régen élek ezen a világon, de hogy abban minden rendben volna, és hogy Isten útjai mindig jók és bölcsek lennének, abba sehogyan sem tudok belenyugodni." Ezzel a gondolattal aludt el, és egy álmot látott.

Azt álmodta, hogy egy hang szólt hozzá az égből: ,,Kelj fel, János, és menj ki a világba, megmutatom neked Isten útjait!" Felkelt, vette a botját és kilépett az erdőbe. Nemsokára eltévedt. Sehogyan sem talált kiutat, és félelmében kiabálni kezdett, hogy valaki meghallja. Egy ismeretlen férfi lépett hozzá és így szólt: ,,Gyere velem, mert egyedül nem tudod megtalálni az utat ebben az erdőben."

Estére egy házhoz értek. A házigazda barátságosan befogadta, s bőségesen ellátta őket étellel, és szállást adott nekik, mert így mondta: ,,Boldog napot ünneplek ma. Ellenségem kibékült velem és barátságunk megpecsételésére egy arany poharat ajándékozott nekem." - Másnap azt kívánták a házigazdának, hogy Isten jutalmazza meg irgalmasságáért. A remete azonban észrevette, hogy kísérője titokban kivette a szekrényből az aranypoharat, batyujába csúsztatta, és amint továbbmentek, magával vitte. A remete ezért már-már megharagudott, de kísérője így szólt:

,,Hallgass! Ilyenek Isten útjai!"

Ezután megint egy házhoz jutottak. A házigazda azonban fösvény volt, káromkodott és szitkozódott a kéretlen vendégekre. Gúnyolta és bántotta őket. ,,Innen el kell mennünk" mondta a kísérő, ,,és le kell ráznunk cipőinkről a port." De még mielőtt elindultak, odaajándékozta a házigazdának a szép aranypoharat. Az csodálkozott és nem tudta, hogyan jön hozzá. ,,Mit csinálsz itt?" fortyant fel a remete, de a másik az ujját szájára tette és így szólt:

,,Hallgass! Ilyenek Isten útjai!"

Estére ismét egy emberhez érkeztek. Ez nagyon jó valaki volt, csak nagyon szomorú. Elmondta, hogy munkájával nem tud boldogulni, üldözi őt a balszerencse, mindenét el kell adogatnia. Nincs neki már egyebe, csak a rozzant viskója, üres falaival. ,,Isten meg fog segíteni", mondta a kísérő. De távozásuk előtt fogta a lámpát és felgyújtotta a házat a fejük fölött. ,,Állj!" kiáltotta a remete és meg akarta akadályozni, de az azt mondta:

,,Hallgass! Ilyenek Isten útjai!"

A harmadik nap estéjén egy olyan férfihez jutottak, aki szívélyesen fogadta őket, de nagyon komor, magába zárkózott ember volt. Csak a kis fiacskájához volt nagyon kedves. Egyetlen gyermeke volt és nagyon szerette. A remetének ez nagyon tetszett. Amikor reggel elbúcsúztak, azt mondta a házigazda: ,,Én nem tudlak benneteket elkísérni, a fiam majd megmutatja nektek az utat a padlóig, amely átvisz a vízen. De vigyázzatok a gyermekre, nehogy valami baja legyen!"
,,Isten meg fogja őrizni", mondta a kísérő és kezet nyújtott a házigazdának. Mikor a keskeny pallóhoz értek, amely alatt zúgott a víz, a gyerek vissza akart térni. De a kísérő így szólt: ,,Menj csak előre!" Mikor a palló közepére értek, megragadta a gyermeket tarkójánál fogva, fölemelte a magasba és lehajította a folyóba.

A remete most már nem tartóztatta magát s kísérőjére kiáltott:

,,Te képmutató ördög! Inkább pusztuljak el a vadonban, vagy tépjenek szét a vadállatok, mintsem hogy veled még csak egy lépést is tovább menjek! Ezek lennének Isten útjai, amelyeket meg akarsz mutatni? Hazudsz és menj a hazugságoddal a pokolba!"

De ebben a pillanatban a kísérő angyallá változott. Mennyei fény sugározta körül és így szólt:

,,Halljad János! Az a pohár, amelyet elvettem a barátságos embertől, meg volt mérgezve. A fösvény bűnei büntetéséül a halált üríti ki belőle. A szegény, szorgalmas ember ismét felépíti a házát, és a hamu alatt kincset fog találni. Ezáltal kijut nyomorúságából. Az az ember, akinek a gyermekét vízbe dobtam, hírhedt gonosztevő. Gyermekéből, akit rosszul nevelt, idővel gyilkos lett volna. Most pedig az apa szívét gyermekének elvesztése bűnbánatra fogja indítani, maga a gyermek pedig jó helyen van. Te nem ismerted ki magad Isten útjainak bölcsességében és igazságosságában. Lásd! Most láthattál belőle egy darabot. Légy megelégedett ezután!"

Ezzel az angyal eltűnt. A remete felébredt, bement a kunyhójába és ettől a naptól fogva kigyógyult minden kételyéből."







JANE WELSH NAPLÓJA


A nagy skót esszéíró és történész, Thomas Carlyle, feleségül vette a titkárnőjét, Jane Welsh-t. Az asszony továbbra is a férjének dolgozott, de megbetegedett. Carlyle, aki nagy odaadással végezte munkáját, nem igazán vett tudomást arról, hogy az asszony beteg, és hagyta, hogy tovább dolgozzon. De az asszony rákos volt, és végül ágynak esett. Bár Carlyle igazán szerette a feleségét, úgy találta, hogy nincs elég ideje arra, hogy sok ideig mellette legyen, vagy sok figyelmet fordítson rá.

Aztán az asszony meghalt.

A temetés után Carlyle bement Jane szobájába, és meglátta az asszony naplóját az asztalon; felvette, és olvasni kezdte. Egy teljes oldalon csak egyetlen sor állt:

,, Tegnap egy egész órát töltött velem, és ez olyan volt, mint a mennyország; nagyon szeretem őt."

A valóság, melyet meglátni addig valamiért túlságosan vak volt, most metsző élességgel hasított belé. Túl elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye, milyen sokat jelent Jane-nek. Visszagondolt, hogy milyen sokszor kötötte le a munkája, és egyszerűen nem vett tudomást a feleségéről. Nem látta a felesége szenvedését. Nem látta a szerelmét.

A következő oldalra lapozva olyan szavakat olvasott, melyeket sohasem tudott elfelejteni:

,,Egész nap füleltem, hogy hallom-e a lépteit az előszobában, de most már késő van, és azt hiszem, ma már nem fog jönni."

Visszatette a naplót az asztalra, és kirohant a házból. A barátai találtak rá az asszony sírja mellett, sárral borítva. Szemei vörösek voltak a sírástól, könnyek csorogtak le az arcán. ,,Bárcsak tudtam volna, bárcsak tudtam volna" - zokogta.

Jane halála után Carlyle a közélettől visszavonult és nem nagyon próbálkozott az írással.

Mint elhagyott és fájó lelkű asszonyt, megszólít téged az ÚR, és mint ifjú menyasszonynak, ha megvetett volt is, ezt mondja Istened: Egy rövid szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal összegyűjtelek. Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked - mondja megváltó URad.
Ézsaiás 54,6-8

Élvezd az életet feleségeddel, akit szeretsz, hiábavaló életed minden napján, amivel Isten megajándékozott a nap alatt. Mert ez a te osztályrészed az életből, és az, amiért fáradozol a nap alatt.







JÓL NÉZZÉTEK MEG FELESÉGETEKET


Vasárnap délután történt. London egyik legszegényebb negyedében egy nagy összejövetelen kellett beszélnem. Ha férfiakhoz szólok, gyakran gondolok a feleségükre is. Így történt, hogy igehirdetésem közben hirtelen ötlettől vezérelve a következőket mondtam:

- Férfiak! Most egy pillanatra eltérnék a témánktól és személyes tanácsot szeretnék adni. Ma határozzátok el, hogy az összejövetel után kivételesen egyenesen hazamentek. És miközben otthon a teát isszátok, jól nézzétek meg a feleségeteket és próbáljátok meg olyannak látni, amilyen akkor volt, amikor elkezdtetek udvarolni neki. Utána kerüljétek meg az asztalt és csókoljátok meg!

Majd folytattam a beszédemet és nem gondoltam többet a jószándéku tanácsra. Egészen a legutóbbi napokig. Nemrégen ugyanis épp az irodám felé tartottam, amikor az utca túloldalán egy férfit láttam meg, aki élénken integetett felém. Vártam, amíg át tudott jönni a zebrán.

- Uram - mondta komoly hangon - szép kis ügybe kevert.

- Én? Magát?

- Igen, ön!

- De hiszen én nem is ismerem. Kicsoda ön tulajdonképpen?

- Annak semmi köze a dologhoz, hogy ki vagyok. De szép kis históriába kevert.

- De hogyan? Miért?

Még mindig halálosan komolyan nézett rám:

- Nem emlékszik, hogy mit mondott West Hamben a férfi-összejövetelen? - kérdezte.
- Dehogynem.

- Jó, én is ott voltam, és nem emlékszik már, hogy mit mondott?

Gondolkoztam.

- Azt hiszem, hogy Isten szeretetéről beszéltem.

- Igen. És nem emlékszik már, hogy még mit mondott?

Ez már nem jutott eszembe, és meg is mondtam neki.

- Nem emlékszik, hogy azt mondta, menjünk egyenesen haza és jól nézzük meg a feleségünket?

- Ja, igen, most jut eszembe, de ez okozta volna a bajt?

- Igen, ugyanis megtettem.

- És mi történt?

- Először még valamit el kell mesélnem önnek. Tehát amikor kijöttünk az összejövetelről, egy páran ott ácsorogtunk és azt mondtuk, hogy igaza van, otthon kell elkezdeni. Nem mondtam a többieknek, mit határoztam el, de azt gondoltam, hogy hazamegyek és megteszem, amit mondott. Tehát ahelyett, hogy még sokáig beszélgettünk volna, mint általában, és a beszédet és az igehirdetőt kritizáljuk, rögtön hazamentem, és amikor hazaértem, a tea már kész volt. Tehát leültem és jól megnéztem a feleségemet.
Uram, micsoda megrázkódtatás! Megpróbáltam ugyanis elképzelni, milyen csinos volt akkoriban, amikor elvettem feleségül. Sok mindent ígértem neki, és keveset vagy semmit nem tartottam meg belőle. 14 éven keresztül csak csalódások, gondok, szegénység és munkanélküliség jutott neki velem együtt, és sok szívtelenséget is kapott tőlem. Mindez nyomot hagyott az arcán, ezért döbbentem úgy meg.

- És - kérdeztem - mi történt aztán?

- Aztán felálltam, megkerültem az asztalt és megcsókoltam. De ő csak hátrált, és pofon ütött.

- És mit tett ön?

- Uram, ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy egy másik alkalommal azt mondta, hogy tartsuk oda a másik arcunkat is, ezért még egyszer megcsókoltam. Még egy pofont kaptam és feleségem így szólt:

- Mi történt veled?

- Megpróbáltam elmondani, mit mondott nekünk az összejövetelen - mindenre már nem emlékeztem, de a gyerekek is hallották,és most el akartam önnek mondani. Újra elkezdtük szeretni egymást, az egész család. A kicsik most újra járnak vasárnapi iskolába, és a feleségemmel mi is olyanok vagyunk, mint a gyerekek, mert mindketten szeretjük Istent. Uram, jó tudni, hogy Isten megbocsátott, és mi is megbocsátottunk egymásnak. Biztosíthatom, szükségem volt rá, mert jó asszony a feleségem.

Ezt a történetet három oldalról hallottam, az apától, az anyától és a legidősebb fiútól. Kikérdeztem a gyereket a részletekről, és elmesélte, hogy amikor apja 'sokkot' kapott, az első hatás hihetetlen csodálkozás volt.

- Még sohasem láttam, hogy az apám megcsókolja anyámat. Egyszerűen nem akartam elhinni. Nem tudtam, mi történt vele. De amikor anyám pofon ütötte, és ő nem ütött vissza, majd hanyatt estem.

Megdöbbenését meg tudtam érteni.

- Igen? És utána mit gondoltál?

- Tudja, hallottam, hogy mit mondtak, és ha már akkor megtettem volna, amit ma megtettem (szívét és életét egészen komolyan Istennek adta), akkor, azt hiszem, nagyon sok keserűséget megspórolhattam volna magamnak.

(G.F.Dempster - Evangéliumi életképek )







KÁVÉS CSÉSZÉK


Egy csoport diák, akik nagy karriert futottak be, összejöttek, hogy meglátogassák régi egyetemi tanárukat. A beszélgetés hamar panaszkodásba csapott át a stresszes élet és munka kapcsán.

A tanár, kávét ajánlva fel vendégeinek, kiment a konyhába, s egy nagy kannányi kávéval és többféle csészével tért vissza: porcelán, műanyag, üveg; néhányan simák voltak, néhány közülük drága és ritkaság volt, s szólt, hogy mindenki szolgálja ki magát. Amikor minden diák kezében egy csésze kávé volt, a tanító így szólt:

- Megfigyeltétek, minden szép és drága csésze elkelt, hátrahagyva az olcsó, műanyag csészéket. Habár mindannyiótoknak az a természetes, hogy mindenből a legjobbat kívánjátok önmagatoknak, ez a problémáitok és a stresszetek forrása is. Amit valójában mindenki akart, az a kávé volt, s nem a csésze, de tudatosan a jobb csészékre vadásztatok, s egymás csészéit figyeltétek.

- Feltételezzük, hogy az Élet a kávé, s a munkahelyek, a pénz, és a társadalmi pozíció a csészék. Ezek csak eszközök az Élethez, de az élet minőségét nem változtatják meg.

- Néha, azzal, hogy csak a csészére figyelünk, elmulasztjuk élvezni a benne lévő kávét.

Tehát, barátaim, ne engedjétek, hogy a csészék irányítsanak....a kávét élvezzétek helyette.







KERÉKPÁRRAL A NIAGARA FÖLÖTT


Egy amerikai prédikátor története

Egy nap egy George nevű férfi kifeszített egy kötelet a Niagara felett, és közölte a körülötte álló emberekkel, hogy végigmegy a kötélen biciklivel. Az emberek felhördültek, de amint látták, hogy George valóban leveszi a gumikat a bringája kerekéről és a kötélre állítja a szerkezetet, biztatni kezdték.

Ahogy haladt, az emberek egyre hangosabban kiabáltak

- Gyerünk George! Hiszünk benned! Meg tudod csinálni, hiszünk benned!

George átért a túlpartra, majd visszafordult és az emberek üdvrivalgásától
kísérve visszakerekezett. Az emberek éljenezték, ünnepelték:

- Fantasztikus voltál, George, hittünk benned, tudtuk, hogy megcsinálod.

- Na, akkor ki ül fel a vázra, hogy átvigyem? - kérdezte George.

Az emberek döbbenten, é haragosan húzódtak vissza.

- Senki sem bízik bennem? - kérdezte George - Hisz az előbb még mindannyian hittetek.

Ekkor a tömegből előlépett egy kislány, és azt mondta, ő felül a vázra, és átmegy George-dzsal. Az emberek felbőszültek erre, szidni kezdték George-ot, amiért egy gyerek életét kockáztatja. Ahogy azonban a bicikli a túlpart felé közeledett, elnémultak. A kerékpár a túlparton visszafordult, és ahogy közeledni kezdett, a néma csendet ismét az éljenzés, az üdvrivalgás váltotta fel.

- Fantasztikus vagy, George! Hittünk benned, és megcsináltad!

Ekkor valaki megkérdezte a kislányt:

- Hogyan volt annyi bátorságod, hogy felülj a vázra George elé?

- Úgy, hogy ez az ember az apám. És nem csak hiszek benne, hanem bízom is benne.







KERTÉSZ, AKI CSAK A VIRÁGOKAT SZERETTE


Ugyan ki látott már rossz embert virágot öntözni, gondozni és bennük gyönyörködni. De,hogy semmit sem szabad túlzásba vinni, igazolja azt az alábbi történet:

A kertész nagyon szerette a virágokat, reggeltől estig csak az illatos növényekkel foglalkozott. Más nem is érdekelte, csak a rózsái, liliomai, a szebbnél szebb színekben pompázó virágai. Öntözgette, kapálgatta, trágyázta őket. Ám ennek a családnak volt családja is. Jó felesége, aki csak türelmesen nézte, hogy az ura egész napját a virágainak szenteli, és másra nem is futja az idejéből. De amúgy nem volt rossz ember. Volt két szép fia is, akiknek titokban fájt a szívük, hogy édesapjuk a virágokat simogatja és nem őket, a virágokkal beszélget és nem velük, a virágok növekedését lesi és nem az övékét. De hát amúgy nem volt rossz ember.

Teltek az évek. A felesége meghalt, a fiai megnősültek, és elköltöztek otthonról.

Mondhatnánk a szegény kertész egyedül maradt és szomorú lett. De nem úgy volt, szinte észre sem vette a változást. Ott voltak a virágai. Amíg ereje volt, szikrányi bírása, kapálgatta és törődött velük. Egyáltalán nem ismerte az unokáit, mivel fiai úgy érezték, fölösleges lenne meglátogatni őt, úgy sem érdekelnék a gyerekek. Ha esetleg egy új virágfajtát hoznának neki megmutatni! De egy unokát? A kertésznek is eljött az ideje és a Teremtő magához szólította. A temetésén nem siratta senki. Csak a virágok hullatták a szirmaikat, de csak azért, mert elnyíltak vagy kiszáradtak. Hisz a virágnak nincs szíve. A kertész nem hiányzott senkinek, mert ő sem szeretett senkit, nem törődött senkivel, a virágjaival nem szerzett örömet másoknak, csak saját magának.

Azt mondják, hogy addig élünk, míg valaki emlékszik, vagy gondol ránk. A kertészre bizony nem gondolt senki.

De amúgy nem volt rossz ember.







KÚTBA ESETT SZAMÁR


Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek.

Mindegyik kézbe kapott egy lapátot és elkezdtek a földet a kútba hányni. A szamár megértette mi történik és először rémisztően üvöltött. Aztán,mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később mikor már elhallgatott a paraszt kíváncsian hajolt a kút fölé.

Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami furcsát csinál. Lerázza magáról a ráeső földet, letapossa és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, az ismét lerázta magáról és egyre feljebb és magasabbra került.. Hamarosan mindenki azon ámuldozott, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!

Az élet válogatás nélkül minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, az életben maradásért az, hogy lerázd magadról! Ne hagyd magad betemetni! Tegyél egy lépést a szabadságod felé!

Minden probléma egy lehetőséget ad a továbblépésre. Bármilyen nehézségből van kiút, és ha nem adod fel, nem állsz meg akkor megnyílik a szabadulás útja.

Rázd meg magad és lépj egyet feljebb!







KISLÁNY A BÖRTÖNBEN - MEGHATÓ KARÁCSONYI TÖRTÉNET


Hat évvel ezelőtt, december 24-én be kellett mennem dolgozni. Ahelyett, hogy a Karácsony estét a feleségemmel és a kislányommal otthon töltöttem volna, a börtönben az igazgatói teendőimmel voltam elfoglalva.

Másnap reggel a börtönből kijövet a munka után hazasiettem. A csípős hidegben az utcán egy kislányt láttam, aki vékony ruhában harisnya nélkül, lyukas cipőben volt felöltözve. A kislány a kezében egy toalett papírba csavart kis csomagot tartott. Azon gondolkodtam, hogy ki lehet ez a kis teremtés, de a fáradság miatt nem álltam meg érdeklődni, hanem inkább továbbsiettem. Mivel a hátam mögött valamit hallottam, megálltam. Amikor megfordultam, ugyanazt a kislányt láttam magam előtt.

- Mit akarsz? - kérdeztem.

- Uram, Ön a börtön igazgatója? Nincs otthonom, az anyukám két héttel ezelőtt halt meg. A halála előtt azt mondta, hogy az apukám a börtönben van és talán látni szeretné a kislányát. Kérem, engedje meg, hogy meglátogathassam az apukámat. Ma karácsony van és meg szeretném ajándékozni ezzel a kis csomaggal.

- Nem lehet, nem engedhetem meg. - válaszoltam és elkezdtem tovább menni. Alig tettem néhány lépést, azt éreztem, hogy valaki meghúzta a kabátomat és esdeklő hangon azt mondta:
könnyes szem

- Kérem, legyen szíves megengedni! - Nagy könnycseppek voltak a szemében és elérzékenyülve a kis ajka remegett.- Uram, - mondta -, ha Önnek egy kislánya lenne, akinek a mamája meghalt volna és Ön a börtönben lenne és a kislányának nem lenne hová menni és senki se szeretné, nem gondolja, hogy a kislánya találkozni szeretne az apukájával?

Torkomat addigra a sírás szorongatta és a szemeim könnyekkel teltek meg.

- De igen, én is szeretném és találkozni fogsz az apukáddal!

Amikor visszamentünk az irodámba, akkor megkértem a fegyőrt, hogy hozza fel a 37-es zárkából a foglyot. Ahogy a fogoly az irodámba lépett és meglátta a kislányát erélyes hangon azt kérdezte:

- Nelli, mit csinálsz itt? Mit akarsz? Menj haza az anyádhoz!

- Kérlek apukám, ne haragudj! - mondta sírva a kislány. - Anyuka meghalt és a halála előtt megkért, hogy gondoskodjak a kis Jimmyről, mert te nagyon szeretted. Ő is szeretett téged.

Ezután zokogva elcsukló hangon azt mondta:

- De Jimmy is meghalt!

Azután a toalettpapírba tekert kis csomagot kibontotta, amiből kivett egy kis göndör hajfürtöt, amit az apukája kezébe tett, majd ezt mondta:

- Mielőtt Jimmyt eltemették volna, ezt vágtam le a hajáról.

Addigra a 37-es zárka foglya, mint egy gyerek, velem együtt zokogott. Majd a kislányát felemelte, mialatt a meghatódottságtól magát visszatartva az egész teste remegett. Ekkor az irodámból kimentem.

Kb. egy órával később, amikor visszamentem a 37-es zárka foglya a börtön kabátját levette és azt mondta:

- Börtönigazgató úr, kérem engedje meg, hogy ezzel a kabáttal a kislányt betakarhassam.

Közben a kemény férfi arcáról könnyek peregtek.

- Nem. - mondtam. - A kabátot tartsa meg, a kislánya többé nem fog fázni. Elviszem magammal az otthonomba és gondot viselek róla.

- Az Isten áldja meg! - mondta zokogva a fogoly.

A kislányt hazavittem és sok éven át nálunk lakott.

Később az Úr Jézus Krisztust hit által a szívébe fogadta és komoly hívő lett belőle. Idővel a 37-es zárka foglya is átadta szívét a Megváltónak és az életében történt változás miatt kegyelemben részesült. Utána szabadon engedték. Most becsületes emberként a lányával lakik, akinek a kis karácsonyi ajándéka a megkeményedett bűnös szívét megtörte.







LÁBNYOMOK


Egy ember egy éjszaka azt álmodta, hogy az Úrral sétál a tengerparton.

Jelenetek villantak fel az életéből. Minden egyes jelenetnél két, párhuzamos lábnyomot látott a homokban: az egyik az övé volt, a másik az Úré.

Amikor élete utolsó jelenete is véget ért, visszafordult, és szemügyre vette a homokban látható lábnyomokat.

Meglepődve vette észre, hogy élete során több alkalommal csak egy sor lábnyomot lát.
Arra is rájött, hogy ezek éppen élete legnehezebb és legszomorúbb időszakaira esnek.
Nem hagyta nyugodni a dolog, s megkérdezte az Urat:

- Uram! Azt ígérted, ha úgy döntök, hogy követlek, akkor mindig velem leszel. De íme, épp a legnehezebb időkben csak egyetlen sor lábnyom látható. Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna Rád?

Az Úr így felelt:

- Drága gyermekem! Szeretlek, és soha el nem hagynálak.Azért látsz néhol csak egyetlen sor lábnyomot, mert amikor a legnehezebb időszakokat élted át, amikor igazán szenvedtél, akkor a karjaimban vittelek
















 
 
0 komment , kategória:  Irodalom - Próza  
Tanulságos történetek 5.
  2022-08-25 20:30:34, csütörtök
 
 










TANULSÁGOS TÖRTÉNETEK 5.









EGY ASSZONY KÉT FIA

Egy asszonynak volt két fia...

Sok mese kezdődik így. 'Egy asszonynak volt két fia'. Amikor az asszony életet adott a két gyermeknek, még nem sejthette, hogy mennyire különböző sors jut majd nekik osztályrészül...

Még nem sejthette, hogy amikor ő öregen és elesetten egy kórházban tölt majd egy karácsonyt, és a két fia eljön őt meglátogatni, az egyik majd öltönyben és nyakkendőben, a jólfésültség nyilvánvaló jeleivel, pöffeszkedve és hangosan jótékonykodva tüsténkedik majd az ágya körül - elnagyolt mozdulatai közben legalább ötször megtaszítva a szomszédos beteg ágyát -, míg másik fia a tanyán megszokott öltözékben, poros nadrágban és csizmában, kalapját gyűrögetve áll majd, csillogó szemekkel nézve édesanyját távolabbról, hogy engedje testvérét szerepelni.

Az asszony akkor még nem sejthette, hogy miközben ő majd minden sejtjével élvezi a műanyag tálkában behozott ünnepi vacsorát, az a fia, aki az ételt hozta neki, rá sem néz majd, csak türelmetlenül dünnyög valamit válaszul arra, ahogyan ő az ízeket dicséri, miközben másik fia már a látványtól is jóllakik, ahogyan mosolyogva nézi idős édesanyja örömét.

Egy öregasszonynak volt két fia. Az egyiküknek 'jól felvitte az Isten a dolgát', ahogyan mondani szokás, a másik ismerte Istent, Aki megtanította őt a valódi szeretetre és a valódi puszikra. Egy asszonynak volt két felnőtt fia. Ő mindkettőnek azt mondta a búcsúzásnál, 'kisfiam'. De az a fia, aki ennivalót hozott neki, elfordította a fejét, ahogyan a búcsúzásnál megpuszilták egymást. A másik fia, akinek magának is alig volt valamije, a látogatás alatt csak ritkán jutott szóhoz. De hát sokszor megesik ez, a valódi Szeretet csendes. A valódi, cuppanós puszi hangját viszont mindenki hallotta a kórteremben.

(megtörtént eset alapján)

Forrás: Ahogy érzed







EGY TEÁSCSÉSZE MEGPRÓBÁLTATÁSAI


Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.

A férj megkérdezte az eladót:

- Szabad megnéznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.

A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:

- Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól: - Hagyj békén! - üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:

- Még nem.

Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.

- Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta:

- Még nem.

Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:

- Még nem.

Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.

- Most már jobb. - gondoltam.

Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle. - Hagyd abba! Hagyd abba! - kiáltottam. De csak ingatta a fejét:

- Még nem.

Aztán újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először.Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:

- Még nem vehetlek ki.

Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett. Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:

- Nézd meg magad!

Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:

- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én! -hitetlenkedtem. Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! - kiáltottam

- Szeretném, ha emlékeznél arra - mondta - tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.

Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltelek akkor amikor hozzáfogtam a munkához.

* * *

Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: &#8216;Engedj ki!'. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: - Mi történik velem? Minden olyan zavaros. De Ő tudja,hogy mit - miért tesz. Bízz benne!

szerző : Ismeretlen







ELSZALASZTOTT LEHETŐSÉGEK


Ez egy régi történet egy fiatalemberről, akinél egy éjjel megjelent egy angyal és csodálatos dolgokról mesélt neki, amelyek az életben várnak rá. Minden lehetőség adott lesz számára, hogy hatalmas vagyonra tegyen majd szert, a társadalom megbecsült tagja lehessen, és egy gyönyörű nőt vegyen feleségül.Emberünk egész életében várta, hogy az ígért csodálatos dolgok valóra váljanak, de nem történt semmi és végül egyedül, és szegényen halt meg.

Amikor a Mennyország kapujához ért, meglátta az angyalt, aki sok-sok évvel ezelőtt meglátogatta álmában, és felelősségre vonta:

- Te hatalmas vagyont ígértél nekem, társadalmi rangot és gyönyörű feleséget. Egész életemben vártam, ... de nem történt semmi."

- Én neked nem ígértem ezt - válaszolt az angyal. - Én ezeknek a dolgoknak a lehetőségét ígértem neked, de te elmulasztottál élni ezekkel a lehetőségekkel.

Az ember megdöbbent.

- El sem tudom képzelni, miről beszélsz!" - mondta.

- Emlékszel, egyszer volt egy ötleted, de te féltél, hogy nem sikerül, ezért nem tettél semmit? - kérdezte az angyal.

Az ember bólintott.

- Mivel te visszautasítottad a megvalósítást, az ötletet néhány év múlva egy másik embernek adták, aki nem ijedt meg a nehézségektől, és ha visszaemlékszel, akkor ez az ember az egyik leggazdagabb ember lett a környéken.

- És arra emlékszel-e, - folytatta az angyal - volt egy eset, amikor a várost óriási pusztítás érte, sok ház romba dőlt, sok ezer ember nem tudott szabadulni a romok alól. Neked lehetőséged lett volna segíteni a bajbajutottakon és a túlélőket kimenteni, de te féltél, hogy ha elmész otthonról, akkor betörnek hozzád és kirabolják a házadat, ezért nem mentél el segíteni a hívó szóra, hanem otthon maradtál.

Az ember szégyenkezve bólintott.

- Ez egy hatalmas lehetőség volt, hogy száz és száz ember életét megmentsd, a város összes életben maradt lakója tisztelt volna téged. - mondta az angyal.

- És emlékszel arra az asszonyra, arra a fekete hajú nőre, aki neked annyira tetszett? Nem hasonlított egyik nőre sem, akikkel korábban, vagy későbbi életedben találkoztál, de azt gondoltad, hogy sose menne férjhez egy olyan emberhez,mint te, féltél, hogy elutasít, és elmentél mellette.

Az ember újra bólintott, de már sírt.

- Igen barátom, - mondta az angyal - ő a feleséged lett volna, vele sok gyermeket neveltetek volna, vele igazán boldogságban éltél volna egész életedben.

Hasonló lehetőségek adódnak mindnyájunk életében, de gyakran, ehhez a történetbeli emberhez hasonlóan, mi is megengedjük, hogy a félelem felülkerekedjen rajtunk, és megzavarjon bennünket, hogy éljünk a lehetőségekkel.

Nem megyünk oda másokhoz, mert félünk az elutasítástól.

Nem beszélünk az érzéseinkről, mert félünk, hogy kinevetnek bennünket, és nem bízzuk rá magunkat más emberre, mert félünk a fájdalomtól, ha elveszítjük. De még nincs veszve semmi. Mi még életben vagyunk. Elkezdhetjük kihasználni az előttünk álló lehetőségeket.

Elkezdhetünk létrehozni lehetőségeket saját magunk számára.







ELUTASÍTOTT BIBLIA




Egy végzős egyetemista fiú már hónapok óta kinézett magának egy sportkocsit az egyik autószalonban. Tudta, apjának nem okozna gondot, hogy megvegye neki, ezért volt olyan bátor, és ezt kérte magának ajándékba annak örömére, hogy befejezi az egyetemet. A fiú véletlenül megtalálta az apja íróasztalán a kocsi megrendelőlapját. Nagyon megörült, hogy meg fogja kapni a kocsit, és izgatottan várta a diplomaosztó napját.

Amikor végre eljött a nagy nap, és megkapta a diplomát, édesapja behívta az irodájába, és ezt mondta:

- Fiam! Büszke vagyok rád, és nagyon szeretlek! Örülök, hogy ilyen jól helyt álltál az egyetemen, és most elkezdheted a nagybetűs életet. Hadd nyújtsam át sok szeretettel ezt az ajándékot - és erre egy szép díszdobozt vett elő.

A fiú izgatottan kezdte el kinyitni a dobozt, és döbbenten látta, hogy egy Biblia volt benne, melybe arannyal bele volt gravírozva a neve. Nagyon mérges lett és ezt üvöltötte:

- Apám! Van egy csomó pénzed és erre csak egy Bibliát vagy képes ajándékba adni!? - végül mérgében elrohant, és otthagyta a Bibliát a kis díszdobozban.

Évekkel később a fiú nagyon sikeres lett az üzleti életben. Volt egy jó állása, csodálatos családja és mindenki egészséges volt. Egyik nap eszébe jutott az édesapja, hogy meg kellene látogatnia, mivel már idős volt. A diplomaosztó napja óta nem látta. Miközben ezen gondolkodott, telefonon hívták és közölték vele a szomorú hírt, hogy az édesapja meghalt. Nagyon megdöbbent!

Amikor elkezdte intézni a temetés körüli teendőket, elment az apja házába, mivel szüksége volt néhány hivatalos papírra. Belépett a házba szomorúság és megbánás fogta el. Apja iratai között keresgélve megtalálta azt a Bibliát, amit kapott tőle. Érintetlenül ott volt az asztalán, ahogy azt ő ott hagyta.

Könnyes szemmel nyitotta ki, és az első oldalon a Máté 7:11 szerepelt apja kézírásával: - Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?

És ahogy olvasta ezt az igét, a Biblia hátuljából kicsúszott egy slusszkulcs. Annak a sportkocsinak a kulcsa, amit apjától kért. A bilétáján a szalon neve, ahol átveheti, és egy megjegyzés: kifizetve.
Milyen sok alkalommal utasítjuk vissza Jézus ajándékait, csak azért, mert nem abban a csomagolásban kapjuk, mint ahogyan azt kértük!

forrás: igeforum.com (Szép Laura.)







ÉN VAGYOK A FOLYÓ


Egyes kelet-afrikai törzseknél, ha ikrek születnek, még mindig érvényes a régi szabály: Az egyik gyermeket ki kell tenni, mert két gyermeknek nincs meg az esélye az életben maradásra. Két gyermeket nem tud szoptatni az anyjuk, az egyiknek tehát meg kell halnia, hogy a másik felnőhes­sen. A sztyeppén egy-egy bokor alá teszik, hogy a hiénák egyék meg, vagy egy fo­lyóba vetik, hogy a krokodilok falják fel.

Amikor egy bennszülött lelkészt egy, a Kilimandzsárótól délre eső faluba hívtak, hogy keresztelje meg az előkészítő oktatáson átment keresztelendőket, talált ott egy idős asszonyt. Már vagy hatvanéves lehe­tett, s volt mellette egy hatéves kisfiú. Az ő fia, állította az asszony. A lelkész úgy vélte, hogy semmi esetre sem lehet az ő gyermeke, legfeljebb az unokája. De az asszony csak nevetett és megismételte:

- De igen, ez az én fiam! - Ott volt a felnőtt fia is és ő elmondta, hogyan jutott az anyja a kisfiúhoz.

Mintegy hat évvel azelőtt volt, hogy ő vízért ment a folyóra. Ezt ott a Pangani felső folyásánál a férfiak végzik. Másutt lányok és asszonyok járnak nagy korsókkal a vízért, de ebben a folyóban sok a krokodilus, ezért a férfiak a veszélyes vízmerítést nem engedik a nőknek, maguk mennek vízért.

Visszafelé jövet találkozott egy emberrel a faluból, aki egy újszülöttet vitt a karján. Kérdezte tőle, hogy hova viszi a gyermeket, az pedig ezt felelte:

- A feleségem ikreket szült, két fiút. Az egyik öregasszony, aki segített neki a szülésnél, a karomba tette ezt a gyermeket, hogy vigyem a folyóra. Tudod, hogy az ősök akarata szerint csak egy gyermek maradhat életben.

A vízhordó ezt felelte:

- De ezt nem teheted meg!

Az ember azonban kitartott a szándéka mellett:

- Ez a szokás! - mondta. - A szokás ellen nem tehetünk semmit.

- De Isten parancsolatot adott az embernek, s az így szól: Ne ölj! - S amikor látta, hogy a gyermek apja még mindig vonakodik, egyre nyomatékosabban magyarázta neki, hogy a gyermeket nem szabad a folyóba dobnia. Végül az ember így kiáltott fel:

- Jól van. Hajlítsd be a karod!

A vízhordó letette a korsót, behajlította a karját, az ember pedig beletette a gyermeket, és így szólt:

- Te vagy a folyó, amelybe a gyermekemet vetem. Ha hazamegyek, ezt mondom: A folyóba vetettem a gyereket. Számomra meghalt, örökre meghalt!

Ezzel elment, a vízhordó pedig csak állt ott karján a gyermekkel. Majd hazavitte az anyjához, az pedig elfogadta, táplálta és felnevelte. És ez a gyermek most ott volt a keresztelendők között.

Következménye van annak, ha valaki ezt mondja egy másik embernek: "De Isten parancsolatot adott nekünk..." Az ilyet akkor a szaván lehet fogni. Ha bármilyen formában Istenre hivatkozunk - pl. azzal is, hogy "keresztyén"-nek mondjuk magunkat - akkor másoknak joguk van ahhoz, hogy szavunkon fogjanak.

Mert az olyan hit, amelynek nincsenek következményei, semmit sem ér! Ezt mások néha jobban tudják, mint mi magunk. Minden pillanatban, minden mozdulatnál felvetődik számunkra a kérdés, hogy amit igaznak ismertünk fel, azt hogyan váltjuk cselekedetre. Ez a szükséges próba: Megfelelnek-e a tetteink a szavainknak?

forrás: Bácsi Irma e-mail







FAIR PLAY




Évekkel ezelőtt a Seattle-i para olimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek)felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.

A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindegyikük megállt és visszafordult.Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát.Segítettek neki felállni,majd mindnyájan összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon.

A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak.

Mit üzen ez a történet nekünk? Valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog az életben nem az egymás felett aratott győzelem . mert csak a minden áron győzni akarás a célunk - önzővé válhatunk, talán még le is nézzük a lemaradottakat, kizárjuk életünkből a szeretetet.

Ha le tudsz mondani érdekeid érvényesítéséről, a győzelem mámoráról, akkor meglátod a másik ember küzdelmét is.

Az életben sokkal fontosabb ha másokat is győzelemhez tudunk segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy dicsőségünkről le kell mondani.

EGY GYERTYA NEM VESZÍT SEMMIT AKKOR SEM , HA MEGGYÚJT EGY MÁSIKAT.

/ismeretlen szerző


Találtam egy videót ahol hasonló esemény lett rögzítve. Nem tudom, hogy a film szereplői olvasták-e ezt a történetet, vagy az élet produkálta ezt. De azt tudom, hogy mindnyájan győztesek lettek, emberségből, együttérzésből.

Link








FÉLELEM A FELTÁMADÁSTÓL


Maffattal, a misszionáriussal történt.

A Jézus Krisztusról szóló evangéliumot egy napon a dél afrikai Makaba királynak hirdette, aki a főnökei és udvari emberei körében ült. Amikor Maffat a feltámadás szót kimondta, a királyból kitört a dühös harag:

- Micsoda, a halottak fel fognak támadni?

- Igen!

- Apám és anyám is?

- Igen!

- Azok is, akiket a vadállatok téptek szét?

- Azok is!

- És azok is, akiket én megöltem?

- Igen, azok is. Mindenki!

Erre rettenetes indulattal kiáltotta:

- Nem szabad nekik feltámadni! Lehetetlen, hogy feltámadjanak!


Ha rettegni kell azok haragjától akiknek mi okoztunk fizikai és lelki sérüléseket akkor jogos lehet ez a félelem. De ha úgy élünk, hogy ne tudjanak minket vádolni tetteink miatt akkor akkor a feltámadás lehetősége nem rettegést hanem örömet hoz számunkra.

forrás: ismeretlen







FEHÉR KENDŐ


A vonat lassan közeledett az állomás felé. Mindenki izgatottan várta, hogy hazaérkezhessen.

Feltűnt nekem egy fiatalember, aki idegesen tekintett ki az ablakon. Miután szóba elegyedtem vele, feltárult előttem szomorú élettörténete.

Fiatalon szülei ellen lázadva megszökött otthonról. Nem bírta a szülői ház légkörét. Új barátaival mindent kipróbált, amitől otthon óvták, intették.

Hamarosan börtönben találta magát, ahol nagyon megbánta addigi életét.

Éppen ma szabadult. Nem volt hová mennie, ezért írt a szüleinek, hogy bocsássanak meg neki, és fogadják vissza a szülői házba. Azt is megírta, hogy megérti, ha nem tudnak neki megbocsátani. A délutáni vonattal fog érkezni.

Ha szülei készek visszafogadni, kössenek a kert égén lévő diófára egy fehér kendőt, amit ő a vonatról láthat, különben tovább utazik. Amikor a vonat a kanyarhoz közeledett, a fiún egyre nagyobb feszültség lett úrrá.

Arra kért, hogy nézzem meg, ott van-e a fán a megbocsátást jelentő kendő. A kanyarban feltűnt a vén diófa. Felkiáltottam a látványtól. A fa tele volt kendőkkel, sőt lepedőkkel, nehogy a fiú tovább utazzon.


Erről a történetről a" Tékozló fiú" jut eszembe Lukács evangéliumából. Csupán az összehasonlítás kedvéért is érdemes elolvasni, és rögtön kitűnik belőle a szülő megbocsátása gyermeke iránt. Ugyan igy bocsájtja meg Isten is megbánt és őszintén elé tárt bűneinket is.







FEHÉR ZSEBKENDŐ


A férfi a járda szélén ült, és az utcát bámulta. Néhányan visszafordultak, és a pillantásukkal végigmérték a borotválatlan arcú, görnyedt vállú és szakadt cipőjű idegent. Ő azonban ezt észre sem vette, mert gondolata a távoli múltban járt. Már nem egy éhenkórász csavargó volt, aki az elmúlt éjszaka a vasúti híd alatt aludt, hanem egy kisfiú, aki egy piros téglaházban lakott a szomszéd utcában, több mint 20 évvel ezelőtt. Ki tudja, azóta talán már le is rombolták azt a házat. Csak remélni merte, hogy közben nem taposták agyon az árvácskákat. Különös, hogy milyen tisztán emlékezett az árvácskákra, a hintára, amit az apja fölszerelt neki, meg a kerti útra, ahol biciklizni tanult. Hónapokig tartott, míg sikerült elég pénzt félretenni arra a biciklire!

Hirtelen vállat vont, mert a képek élénksége szinte fájt. Gondolataiban inkább továbbment még vagy tíz évet. A biciklit közben felcserélte egy motorkerékpárral, és attól kezdve ritkábban látogatott haza. Közben állása is akadt, és barátokban sem volt hiány. A szülei mindig szomorúnak látszottak, és valahogy olyan unalmas volt a társaságuk - a kocsmában sokkal jobban érezte magát. Ezekre, az évekre nem is nagyon akart visszagondolni. Amikor eladósodott, hazament, pénzt akart kérni a szüleitől. Teával kínálták, de a végén nem tudta elmondani, miért is jött. Azt viszont jól tudta, hogy apja hol tartja a pénzt, és amikor kimentek a kertbe, minden nehézség nélkül hozzájutott a pénzhez.

Akkor látta szüleit utoljára. Külföldre ment, és szülei semmit sem tudtak róla, sem az évekig tartó bolyongásról, sem a börtönbüntetésről. De ott, a cellájában sokat gondolt rájuk, különösen éjszakánként. Amikor nem tudott elaludni és csak forgolódott, miközben a hold fénye végigpásztázta a falat; de sokszor eszébe jutottak! Ha kiszabadul, még egyszer szeretné látni őket, ha még életben vannak egyáltalán, és akarják őt látni!

Amikor idejét letöltötte, munkát keresett a városban, de valahogy nem tudott megnyugodni. Mintha valami húzta, vonta volna hazafelé, és ettől a sürgető érzéstől nem tudott szabadulni. Minden alkalommal, amikor az utcákat járta, valami eszébe juttatta a kis téglaházat és a kisfiút, aki az iskolából szaladt hazafelé.

Nem akart pénz nélkül érkezni, ezért vagy gyalog, vagy autóstoppal tette meg a hazaút nagy részét. Hamarabb is hazaérkezett volna, de hirtelen elbizonytalanodott. Mi joga van ahhoz, hogy ilyen állapotban a szülei szeme elé kerüljön? Vajon össze tudnák egyeztetni ezt a tönkrement, megviselt férfit azzal a fiúval, akit annyira szerettek, és aki olyan nagy csalódást okozott nekik?

Vett magának ennivalót, és szinte az egész napot egy fa alatt töltötte. A levél, amit aznap este adott postára, rövid volt nagyon, de órákig tartott, mire megírta. Ezekkel a szavakkal zárta:

,,...tudom, nem várhatom, hogy egyáltalán látni akartok...rajtatok áll! Csütörtök reggel korán eljövök az utca végébe. Ha szeretnétek, hogy jöjjek, akasszatok ki egy fehér zsebkendőt a régi szobám ablakába! Ha ott lesz a zsebkendő, jövök. Ha nem akkor búcsút intek a régi háznak, és tovább megyek."

És most elérkezett a csütörtök reggel. Ő pedig megérkezett az utca végébe. De most, hogy ott volt, egyáltalán nem találta sietősnek a dolgot. Csak leült a járdára, és a köveket bámulta. Nos, hát mindörökre nem várhat vele, és - ki tudja - közben talán el is költöztek. Ha nem lesz ott a zsebkendő, megpróbál érdeklődni, mi lett velük, mielőtt elmenne a városból. Ahhoz még nem volt bátorsága, hogy végiggondolja, mit is tenne, ha a szülei nem akarnák látni őt.

Nagy nehezen felállt, mert minden porcikája sajgott a járdán töltött éjszaka után. Az utca még mindig árnyékban volt. A hűvös hajnali levegőben megborzongott, és lassan odament a vén platánfához, ahonnan tisztán, világosan lehetett látni a régi házukat. Egy pillanatig csukott szemmel állt az ágak alatt. Majd mély lélegzetet vett, és kinyitotta a szemét. Azután meg csak állt és állt, szemét meresztve bámult!

A nap már rásütött a kis piros téglaházra, de most már nem kis piros téglaháznak látszott, mert a ház össze fala ünnepi fehérbe öltözött! Minden ablakban lepedők lógtak, párnahuzatok, törülközők, abroszok, zsebkendők és szalvéták, a padlásszobából pedig fehér muszlinfüggönyt fújt ki a szél a tetőre. Az egész ház úgy ragyogott a reggeli napsütésben, mintha hóból épült volna! Szülei semmit sem bíztak a véletlenre! A férfi felemelte a fejét, és a megkönnyebbülés kiáltása szakadt fel belőle. Azután végigszaladt az utcán, s egyenesen be a nyitott ajtón át!

Isten vár. Várja, hogy akik elveszettek voltak, most visszataláljanak Teremtőjükhöz. Ő nem örül az emberek nyomorúságain, nem örül a szenvedéseiken, és nem örül, amikor a szakadékba beleesnek. Ő kinyújtja a kezét, és ki akar menteni mindenkit, hogy megismerjék az Ő végtelen kegyelmét. Isten otthagyja a kilencvenkilencet, csakhogy azt az egyet /aki lehet, hogy éppen te vagy!/ megtalálja és visszafogadja.

,,...nagyobb öröm lesz a Mennyben egy megtérő bűnösön, hogy nem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége a megtérésre."


/ Lukács 15, 7/

,,Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett!"







FELELJ SZÉPEN, HA KÉRDEZNEK!


Felelj ha kérdeznek...

"Én tudom, hogy ha kérdeznek tőlem valamit, akkor szépen felelnem kell, mert ha nem felelek, akkor rám szólnak, hogy felelj szépen, ha kérdeznek. Amíg kicsi voltam, könnyű volt szépen felelni, mert vagy azt kérdezték tőlem, hogy hogy hívnak? vagy azt, hogy hány éves vagy? Jó Micikének a kistestvéremnek, mert ő még kicsi, és tőle most is csak azt kérdezik, hogy hogy hívják, és hány éves, és erre még ő is tud szépen felelni.

... Amióta nagy vagyok, sokkal okosabb lettem, mint kicsi koromban voltam, mégis ritkán mondják, hogy nahát, milyen okos ez a gyerek, hanem rám szólnak, hogy ekkora fiú hogy mondhat ilyen butaságot! Amióta nagy vagyok, hiába szeretnék mindig szépen felelni, ha kérdeznek, sokszor nem tudom, hogy mit feleljek.

... Én szeretnék szépen felelni, ha apukám azt kérdezi tőlem, mi újság? de nem tudok szépen felelni, mert sose tudom, hogy mi az, ami újság, és mi nem. Nekem az az újság, ha a barátom kap egy biciklit, ha a piros kisautóm megelőzi a kéket, és ha találkozom az utcán a szomszéd kislánnyal. De apukám nem erre kíváncsi, hanem arra, hogy feleltem-e az iskolában, kész vagyok-e a leckémmel, és miért jöttem később haza. Ezért aztán, ha kérdezi, mi újság, mindig azt felelem, hogy semmi.

.... Igazán szerencse, hogy a szomszédban lakik Kálmán bácsi, aki mindig ráér, mindenre válaszol, és sosem kérdez olyat, amire nem tudok felelni... Kálmán bácsi sosem kérdezi azt tőlem, hogy mi akarok lenni, hanem azt kérdezi, hogy ha felfedező leszek, akkor mit fedezek fel szívesebben, őserdőt, ahol meleg van meg tigris, vagy jégmezőt, ahol hideg van és fóka.

... Mondtam is otthon, hogy jó volna, ha mindenki olyanokat kérdezne, mint Kálmán bácsi, mert sokkal könnyebb arra felelni, hogy miről énekelhet a tévében a néni, amikor nincs hang, csak kép, és milyen színűnek látom a vizet, és milyen nevet adnék egy újszülött vízilónak az Állatkertben, és mire tanítanám meg először a papagájomat, ha volna, mint arra, hogy miért bőgsz, meg mi újság, meg mit főzzek, meg mi van ezen nevetnivaló.

... ha majd én leszek felnőtt, úgy fogok kérdezni a gyerekektől, hogy sose kelljen rájuk szólnom, felelj szépen, ha kérdeznek! Addig is sokat beszélgetek Micikével, és ha kérdez tőlem valamit, nem azt mondom neki, hogy semmi közöd hozzá, hanem azt, hogy ekkora lány hogy mondhat ilyen butaságot! Hadd örüljön a Micike, hogy már ő is megnőtt."

Janikovszy Éva







FÉLTETT GYÖNGYLÁNC


Egy anyuka elment vásárolni majdnem 5 éves kislányával. Bejárták az egész bevásárlóközpontot, és amikor elindultak haza, útközben megálltak egy utcai árusnál. A kislány meglátott egy ragyogóan szép gyöngynyakláncot.

- Kérlek, anya! Megkaphatom? Légyszi, légyszi...

Anyukája gyorsan megnézte, hogy mennyibe kerül. Csak 890 Ft volt.

- Kislányom, ha rendben tartod a szobádat egy hétig és rendesen a helyére pakolod a játékaidat, a következő héten megveszem neked, amikor erre járunk.

A kislány izgatottan várta a jövő hetet. A szobájában azelőtt soha nem látott rendet tartott, annyira vágyott arra a nyakláncra.Végül eltelt egy hét, és eljött a nap, amikor ismételten vásárolni mentek. Az anyuka nagyon megdicsérte kislányát, hogy milyen szép rendet tartott egész héten, és megvette neki a nyakláncot.

Végtelen nagy öröm volt a kislány szívében. Nagyon szerette azt a nyakláncot. Mindig hordta, vasárnapi iskolában, óvodában még lefekvés előtt sem vette le. Csak amikor muszáj volt ,fürdésnél és amikor úszni ment az uszodába, amúgy mindig rajta volt.

A kislány édesapja nagyon szerette a lányát. Bármi egyéb dolga volt is, lefekvés előtt mindig felolvasott neki egy mesét. Az egyik este, amint befejezte az egyik történetet, ezt kérdezte a lányától:

- Kislányom szeretsz engem?
- Ó, apa, tudod, hogy nagyon szeretlek!
- Akkor kérlek, add nekem a nyakláncodat.
-J aj, apa, azt ne! Inkább oda adom a kedvenc babámat, vagy az egyik lovacskát, amit tőled kaptam szülinapomra. - válaszolta a kislány.
- Értem, kicsim. Apa szeret téged. Jó éjszakát! - és adott egy jó éjt puszit a homlokára.

Egy héttel később a mese után az édesapja ismét ezt kérdezte a kislányától:

- Szeretsz engem? Akkor add nekem a nyakláncodat.
- Jaj, apa, azt ne. Inkább a babaházat vagy a kedvenc fésűmet. - kérlelve válaszolta a kislány.
- Rendben kicsim. Tudod, apa szeret téged.- És gyengéden átölelte.

Pár nappal később este, amikor az apa ment felolvasni a mesét, és belépett a szobába látta, hogy kislánya pigyeregve ül az ágyán.

- Kislányom, mi a baj? Mi történt?" - kérdezte szelíd hangon.

Pár perc hallgatás után, remegő kézzel, odanyújtotta a nyakláncot édesapjának:

-Tessék, apa, neked adom.

Az apuka elvette és utána elővett a jobb zsebéből egy kis dobozt.

- Ez a tied, egyetlenem.

A kislány megszeppenve vette el, és nyitotta ki a kis dobozt. Egy eredeti igazgyöngyökből álló nyaklánc volt benne, mely ezerszer szebb és gyönyörűbb volt, mint az előző. Minden este az apuka zsebében volt, aki arra várt, hogy kislánya odaadja neki a nyakláncot, hogy még jobbat, még szebbet adhasson neki.


Ilyen a szeretett! Sokszor ragaszkodunk foggal, körömmel káros, szükségtelen dolgokhoz, kapcsolatokhoz,megszokásokhoz, amiket szinte lehetetlennek érzünk feladni. De azÚr mégis azt kéri tőled, hogy add fel őket!







GAZDAG EMBER ÉS A KISFIÚ


A férfi magányosan élt, hatalmas házában senki sem várta este. Amikor azt kérdezték, miért, cinikus nevetéssel válaszolt:

- A nővel csak baj van, ráadásul olyan, mint a meztelen csiga: csupaszon jön, amikor meg megy, viszi a házat. A gyerekeket pedig nem szeretem. Amíg kicsik, büdösek és sokba kerülnek, amikor már nagyobbak, állandóan nyavalyognak...és ne mondd, hogy olyan aranyosak! Ez csak az ostobák közhelye! Az arcukra már óvodáskorukban rá van írva, hogy milyen ostoba és rosszindulatú felnőtt lesz belőlük...

Úgyhogy a férfi egyedül élt. Igazgatta a vállalatait, golfozott, sokat olvasott, és utazott, ám egyszer, amikor a város szegénynegyedén hajtott keresztül, defektet kapott. Káromkodva szállt ki az autóból, ám miután telefonon segítséget hívott, elégedettsége visszatért, mert örömmel töltötte el a tény, hogy minden problémát képes megoldani...

Ekkor vette észre a gyereket.

A kisfiú - aki még öt nyarat sem élt meg - egy kerítés vasrácsába kapaszkodott, és némán figyelte őt. Apró testét rongyok fedték, s noha a kéregetők jellegzetes kisugárzását árasztotta, nem szólt egyetlen árva szót sem.

Csak nézett.

A férfi nem hatódott meg, ezer ilyet látott már - mi több, még csak el se fordult. A legtöbb ember gyenge, hogy őszinte nyugalommal fogadja egy koldus közeledését, ám őt más fából faragták: rezzenéstelen arccal állta a rászegeződő tekintetet, mi több, még bele is merült a gyermeki szempárba...

S akkor megszédült.

Erővel vágta mellbe valami, pedig a fiú pillantásából hiányzott minden emberi: pici lelke nem sugárzott haragot, dühöt, félelmet vagy örömöt, egyszerűen nem volt benne semmi. A férfi nem bírta elfordítani a fejét, pedig a kölyök szembogara, mint két feneketlen üreg, a halál ürességével dermesztette szívét. Azok néznek így, akik a kelleténél többet láttak az élet mocskából.

Egész nap ez a pillanat járt a fejében. Hiába golfozott a ragyogó napsütésben, a semmi hűvöse vele maradt; hiába döntött magába nemesebbnél nemesebb borokat, szájában csak por és hamu íze fakadt. Nem tudott aludni, forgolódott a hatalmas ágyban, és a plafonra szerelt tükörben nem látott mást,csak egy halott szempárt...

Amikor másnap a kormány mögé ült, eleinte még győzködte magát, hogy nem érdekli a gyerek, és csak azért megy arra, mert úgy rövidebb, aztán egyszer csak lélekben vállat vont,és nem színészkedett tovább önmaga előtt. Igenis látni akarta...

A kisfiú pontosan ott állt. A férfi csak nézte a merev szempárt, a mozdulatlan testet. Meg akarta szólítani a gyereket, de amikor ki akart szállni az autóból, elkezdett izzadni a tenyere. Ahogy az ajtó felé nyúlt, görcsbe rándult a gyomra-és elhajtott.

A felkelő nap újra a vasrács mellet érte. Még most se tudott megszólalni, de egy doboz tejet már a fiú kezébe tudott nyomni. Másnap egy fürt szőlőt hozott, harmadnap egy hatalmas szendvicset, negyednap pedig...

Amikor a férfi húsz esztendővel később haldoklott, halálos ágya mellet egyedül a fiú állt. Nemcsak hogy jóvágású fiatalember lett belőle, de kivételes intelligenciájának hála, az élet dzsungelében is megállta a helyét. Együtt töltött éveik alatt igaz barátokká váltak, több szeretetet és figyelmességet adtak egymásnak, mint a legtöbb vér szerinti család.

A fiú szemében őszinte könnyek ragyogtak, ahogy fogta a férfi ráncos kezét. Mindenét odaadta volna, hogy a sok jót meghálálhassa nevelőapjának, de a halállal szemben tehetetlen volt. Nem tudta megmenteni.

Ebben a pillanatban a férfi kinyitotta a szemét, és halkan megszólalt.

- Ne gyötörd magad. A halál elől nincs menekvés, de most, a kapuban már látom, hogy ez nem elmúlás, hanem születés. Egy új kaland kezdete. S tudod, azért szállhatok most fel az égbe, mert a VALÓDI haláltól te, - akkor ott, a kerítésnél - megmentettél.







TŰZOLTÁS VAGY LAKOMA


Egy férfi levágott egy kövér borjút, meggyújtotta a grillt, és ezt mondta a lányának:

"Lányom, hívd meg a szeretteinket és szomszédainkat, hogy egyenek velünk..."

A lánya az utcára vonult és azt kiabálta:

"Segítsetek eloltani a tüzet apám házánál!"

Néhány pillanatra egy csapatnyi ember jött be, a többi meg úgy tett, mintha nem hallotta volna.

Az emberek, akik jöttek, addig ettek, ittak, amíg elegük nem volt. Az apa elképedt, és a lányához fordult, majd azt mondta:

"Azok, akik eljöttek, azokat még sosem láttam! Hol vannak a szeretteink, rokonaink, barátaink?"

Azt mondta a lány:

"Akik elhagyták otthonukat, hogy segítsenek nekünk eloltani a házunkban a tüzet, és nem a buli miatt, ezek érdemlik meg a nagylelkűségünket és a vendégszeretetünket! "


Konklúzió:
Ki nincs veled egy nehéz pillanatban, ne nevezd barátnak, testvérnek, családtagnak...
Mert ők azok, akik a nehéz időkben nevetnek rajtad, és nem érdemlik meg a kedvességed, nagylelkűséged, és figyelmed.













 
 
0 komment , kategória:  Irodalom - Próza  
Tanulságos történetek 4.
  2022-07-11 21:00:02, hétfő
 
 










TANULSÁGOS TÖRTÉNETEK 4,










ARANY A BIBLIÁBAN




Azt mondják, az ifjú Károly herceg egyszer egy parasztnál szállt meg. Feltűnt neki a polcon fekvő öreg Biblia.

- Szokta olvasgatni a bibliát? - kérdezte a parasztot.

- Hogyne szoktam volna - felelte - minden nap egy fejezetet Felség!

Mikor a paraszt kiment a szobából, egy aranyat tett a herceg a Biblia lapjai közzé és visszatette a polcra. A herceg búcsúzáskor buzdította a parasztot, hogy csak olvassa továbbra is szorgalmasan a Bibliát, nagy kincset fog találni benne. A paraszt megígérte, hogy minden nap fog olvasni egy fejezetet belőle.

Egy év múlva újra arra járt a herceg. Kérdezte:

- Nos, olvassa még a Bibliát?

- Minden nap egy fejezetet Felség!

- Vegye csak le azt a Bibliát!

A herceg felnyitotta a Bibliát és a paraszt nagy ámulatára kivette az arany pénzt, amit egy éve beletett és visszacsúsztatta a mellényzsebébe.

- Mondja, miért hazudott? Ha olvasta volna a Bibliát, megtalálta volna benne az aranyat...







ÁRVERÉS


Egy vagyonos ember és a fia minden különleges művészi alkotást össze akartak gyűjteni. Minden megtalálható volt a gyűjteményükben Picassótól-Raphaelig. Gyakran leültek együtt és csodálták a nagyszerű munkákat.

Mikor a vietnami konfliktus kitört, a fiú elment a háborúba. Bátran életét adta, mikor megmentett egy másik katonát. Amikor az apa megtudta, mélyen gyászolta egyetlen fiát.

Hónapokkal később, épp Karácsony előtt kopogtattak az ajtón. Egy fiatalember állt az ajtóban, hatalmas csomaggal a kezeiben. Így szólt:

- Uram Ön nem ismer engem. Én vagyok az a katona, aki a fiának köszönheti az életét. Aznap sok embert mentett meg. Éppen engem vitt biztonságba, mikor egy golyó szíven találta, és ő azonnal meghalt. Gyakran beszélt nekem Önről és a művészet iránti szeretetéről. - A fiatalember felemelte a csomagját. - Tudom, hogy ez nem nagy valami. Nem vagyok nagy művész, de azt hiszem, a fia szeretné, ha ezt megtartaná.

Az apa kinyitotta a csomagot. A fiáról készült portré volt, amit a fiatalember festett. Csodálta, hogy a katona mennyire meg tudta ragadni a fia személyiségét. Az apa szemei megteltek könnyel.
Megköszönte neki a képet, és felajánlotta, hogy kifizeti.

- Óh, nem uram, soha nem tudom visszafizetni, amit a fia értem tett. Ez ajándék.

Az apa jól látható helyre akasztotta a portét, így ha látogatók jöttek, a fiáról készült kép volt az első, amit megmutatott nekik a kollekcióból.

Néhány hónappal később az ember meghalt.

Sor került a képek elárverezésére. Sok befolyásos ember összegyűlt, és izgatottan várták, hogy megvehessék az értékes képeket a saját gyűjteményükbe. A fiúról készült kép az emelvényen volt. Az árverésvezető kopogtatott a kalapáccsal.

- Az árverést ezzel a képpel kezdjük. Ki akarja megvenni ezt a képet?

Kiáltott valaki hátulról.

- Látni akarjuk a híres képeket. Hagyja ezt!

Az árverésvezető azonban hajthatatlan maradt.

- Mennyi a kikiáltási ára ennek a képnek? Ki kezdi el az ajánlást? 100$-ért, 200$-ért?"

Egy másik hang mérgesen kiáltotta.

- Nem azért jöttünk, hogy ezt a képet nézzük! Mi Van Goghot, Rembrandtot akarunk! Gyerünk már az igazi képekkel!

De az árverésvezető tovább folytatta.

- A fiú, a fiú. Kinek kell a fiú?

Végül egy ember szólalt meg a terem hátuljából. Ő volt hosszú ideig az embernek és fiának kertésze.

- Elviszem 10$-ért.

Szegény ember lévén, az volt minden, amit fel tudott ajánlani.

- Ki ajánl érte 20$-t?

- Adja neki oda 10$-ért! Nézzük a mestereket!

-10$ az ajánlat. Ki ad érte 20$-t?

A tömeg kezdett mérges lenni. Nem akarták ezt a képet. Sokkal értékesebb festményeket szerettek volna a gyűjteményükbe. Az árverésvezető csapott a kalapáccsal.

- Először, másodszor, eladva 10$-ért.

Egy ember a második sorból közbekiáltott.

- Gyerünk már a többi képpel!

Az árverésvezető letette a kalapácsot.

- Az aukciónak vége.

- Mi lesz a festményekkel?

- Sajnálom. Mikor felhívtak, hogy levezessem ezt az aukciót, elárultak nekem egy titkot, mely a végakaratban feltétel volt. Egészen eddig nem mondhattam el. Csak a fiú portréja volt eladó. Aki azt megveszi, az örökölheti az egész vagyont, beleértve a festményeket is. Az, aki elviszi a fiút, megkap mindent.


Isten is nekünk adta az Ő Fiát kb. 2000 évvel ezelőtt, hogy értünk meghaljon a kereszten.

Hasonlóan az árveréshez, az üzenet ma is ugyanaz. A Fiú, a Fiú, ki viszi el a Fiút? Hiszen akié a Fiú, az megkap mindent vele együtt.







BESZÉLŐ FÁK


Élt egyszer egy dombtetőn három fa. Gyakran beszélgettek, elmondták egymásnak álmaikat, vágyaikat. Az első fa egyszer így szólt:

- Belőlem egy kincsesláda lesz. Megtöltenek majd arannyal, ezüsttel és sok sok drágakővel.
Külsőmet is megfaragják, mindenki csodálni fogja szépségemet.

A második fa is elmondta vágyát:

- Belőlem hatalmas hajót fognak ácsolni az emberek. Császárok és királyok fognak utazni rajtam,
hogy bejárják a Föld minden zeg-zugát. Utasaim biztosnak fogják érezni magukat rajtam!

A harmadik fa is beszélni kezdett:

- Szeretnék magasra megnőni, hogy az erdő legmagasabb fája legyek. Az emberek mindenhonnan
látni fognak engem a dombon, én pedig arra fogok gondolni, hogy nagyon közel kerültem az istenhez
és a mennyek országához. Minden idők legmagasabb fája lesz belőlem, az emberek örökké rám fognak emlékezni.

Elmúlott néhány év, jöttek a favágók. Megnézték az első fát és az egyik ember azt mondta:

- Ez a fa nagyon erős, ha kivágom, biztosan megveszi tőlem az asztalos -, és nekifogott, hogy a fát kivágja.

A fa nagyon boldog volt, mert tudta, hogy az asztalos belőle kincsesládát fog készíteni.A második fánál is megszólalt egy favágó:

- Ez egy nagyon magas fa, a hajógyárban biztosan jó pénzt fogok kapni érte.

A második fa is boldog volt, érezte, hogy álma beteljesült. Nagy hajót fognak ácsolni belőle.
Amikor a favágók a harmadik fához értek, az nagyon elszomorodott. Úgy érezte reményei szertefoszlottak.

Egy favágó megszólalt:

- Ezzel a fával nincsenek terveim. Kivágom és anyagát elteszem.

Az első fából az asztalos egy jászolt készített. Betették egy istállóba és megtöltötték szénával.
A második fából egy kis halászcsónak készült. A fa reményei, hogy fedélzetén császárok és királyok fognak hajózni, széjjelfoszlottak. A harmadik fát szálfákká vágták össze és darabjait egy sötét helyre rakták.

Sok év múlott el és a fák már megfeledkeztek álmaikról. Egy napon egy asszony és egy ember jött be az istállóba ahol az asszony egy gyermeket hozott a világra és a kisdedet elhelyezte a szénával telt jászolba, amely az első fa anyagából készült. A fának eszébe jutott egykori álma és rájött arra, hogy a világ legnagyobb kincsét őrzi.

Ismét elmúlott sok sok év és néhány ember beült egy csónakba, amely a második fa anyagából készült. Az emberek közül az egyik fáradt volt és elaludt. Nagy vihar tört ki és a fa arra gondolt, hogy a belőle készített csónak képtelen lesz ellenállni a hullámoknak. Az emberek felébresztették alvó társukat, aki felállt, a szél felé fordult és elkiáltotta magát: ,,Béke veled!". A vihar egy csapásra elmúlt. A fa, amelynek anyagából készült a csónak, rádöbbent arra, hogy fedélzetén a királyok királya tartózkodik, aki képes volt még a legerősebb vihart is lecsendesíteni.

Végül valaki jött, vállára tették neki a harmadik fa szálfáiból készített keresztet. Terhét egy város utcáján vitte, ahol az emberek szidalmazták és gúnyolták őt.

Amikor megálltak, az embert felszögezték a keresztre amit azután felállítottak a dombon.
A harmadik fa rádöbbent arra, hogy álmai neki is megvalósultak, erős maradt, magasan áll egy domb tetején, és nagyon közel került Istenhez mert Jézus testét hordja magán.


Amikor úgy látod, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt elgondoltad, jusson eszedbe,
hogy az istennek tervei vannak veled. Ha hiszel benne, meg fog ajándékozni terved megvalósításával.

Mind a három fának álmai valóra váltak, talán nem éppen úgy, ahogyan azt egykor elképzelték.Mi sem tudhatjuk, hogy az istennek milyen tervei vannak velünk. Még, ha olyanok is, amilyennek nem vártuk, mert az ő útjai kifürkészhetetlenek.







BOCSÁSS MEG ÉS LÉPJ TOVÁBB!


A megbocsájtásnak igen kevés tennivalója van a másik emberrel; ez a Te döntésed.

Olyan, mint a széndioxid kilégzése a testedből, mert tudod, ha magadban tartod az csak ártani fog.

Ezért engedd ki. Rajta - bocsásd ki. Hagyd, hogy az összes keserűség kimenjen, és helyére lélegezd be a szeretetet!, megbocsátást, elengedést! Tudom nehéz.

A szeretet próbája a megbocsátás, elengedés.

Ha valamit nem bocsátasz meg, újraéleszted. Ez okozza azt, hogy pikkelsz másokra. De így megrabol annak örömétől, hogy szeress és szeretve légy. Micsoda veszteség!

A meg nem bocsátás egy köldökzsinór, mely a múltadhoz köt. Amikor megbocsátasz elvágod ezt a zsinórt. Ha nem akarod elvágni, akkor olyan emlékekhez kötöd magad, melyek a végtelenségig befolyásolhatnak. Így aztán a problémás dolgok generációról generációra öröklődnek.

Vedd át a parancsnokságot és mondd azt: ennek itt és most vége van!

Gyakorold a megbocsátást! Aki téged megbántott azzal ugyan úgy, mint akiket te bántottál meg. A problémás ügyeket nem elásni, hanem megbeszélni kell! Amikor ezt meg tudod tenni a szíved megpuhul, az elméd szabaddá, a látásod tisztává és a beszéded kedvessé válik. Tudom nehéz félretenni sok mindent, de valakinek el kell kezdeni. És hidd el megéri!

És ha te megbocsátasz másoknak Isten is megbocsátja a te vétkeidet.

&#8220;És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek" Máté 6,12







BÖLCS ÉS A VÁNDOR




Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:

- Milyenek itt az emberek? - tudakolódta.

- Hová valósi vagy? - kérdezett vissza az öreg bölcs.

- Athéni vagyok.

- És felétek milyen nép lakik? - kérdezett tovább az öreg.

- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.

- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. - mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.

- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! - válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.

- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! - mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:

- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:

- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.







EGY DOLLÁROS CSODA


Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón. A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.
Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a lábát a padlón.

Semmi. Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit
csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!

- És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon. - Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam - tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.

- Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon. - Az öcsém nagyon beteg és egy csodát szeretnék venni neki.

- Tessék? - fordult hozzá a patikus.

- A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?

- Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.

- Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.

A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jólöltözött férfi volt. Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:

- Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?

- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel - csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége. De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.

- Mennyi pénzed van? - kérdezte a Chicago-i férfi.

- Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig hallhatóan - Ez az összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.

- Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a férfi - Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára. Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt: -Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel.

- Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.

A jólöltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen.

Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett.

- Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya - vajon mennyibe került volna

Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba







EGY GYERMEK ÜZENETE SZÜLEIHEZ


Ne vegyél nekem dolgokat, amelyekre Te hiába vágytál! Ne érezz bűntudatot, ha nem tudsz megadni nekem mindent, amire fáj a fogam. Néha csak azért kérek valamit, hogy láthassam, hol a határ.

Add nekem az idődet! Kérdezd meg, mi történt az iskolában! Beszélgess velem arról, hogy mit gondolok!

Érdeklődj afelől, hogyan oldom meg feladataimat!

Taníts engem a jóra! Mondd el, mi a rossz!
Vitassuk meg terveinket! Bátoríts választásaimban!

Dicsérj, ha megérdemlem! Terelj jó útra, ha tévedtem!
Higgy nekem, bízz bennem!

Irányításoddal jó utat fogok választani. Ha magam mellett tudlak, nem csatlakozom bandákhoz, távol tartom magam az alkoholtól és a drogtól.

Magyarázd meg nekem a gyógyszerhasználat szabályait, és figyelmeztess a droghasználat veszélyeire!

Szeress, és hagyd, hogy szeresselek !

Szeress akkor is, ha rossz vagyok! Mutasd ki szeretetedet még abban az esetben is, ha nem tetszik neked a viselkedésem! Bocsáss meg nekem! Fejezd ki megértésedet tévedésemkor!

Add értésemre, hogy mindig van esély az újrakezdésre! Engedd meg, hogy tetteimért én vállaljam a felelősséget! Javíts ki, mondd el, ha tévedtem, de sose tedd ezt mások előtt! Kérlek, sose hasonlíts másokhoz, különösen ne a testvéreimhez! Büntess meg, ha rosszat teszek! Ismerd el, ha jót cselekszem!

Ne parancsolj nekem, kérj tőlem! Ez összetartozásunk érzését jelenti számomra. Ha megkérsz valamire, boldogan megteszem. Bánj velem úgy, mint a legjobb barátoddal!

Figyelj rám, ha szeretnék megbeszélni veled valamit! Még csak gyerek vagyok, de nekem is vannak gondjaim, aggodalmaim. Tiszteld bánatomat, fájdalmamat! Mondd sokszor, hogy szeretsz engem!

Erősíts meg abban a tudatban, hogy különleges vagyok, és mindig szeretni fogsz, bármi történjen is!Mindenekelőtt tanítsatok a szeretetre, a hitre, az emberek, az országunk tiszteletére!

Segítsétek a gyerekeket!


Jézus azt mondta:
"...Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa."
(Lk 18:16)







AZ EZÜSTMŰVES


A mester a tűz előtt ült, kezében tartotta a fogóvasat, melynek végén izzott a fém. Az inas kérdezgette őt:

- Miért tartod az ezüstöt a tűzben?
- Azért, hogy minden szennyeződés kiégjen belőle, és nagyon tiszta és nagyon értékes legyen.

- De miért nézed folyamatosan?

- Azért, hogy a kellő pillanatban tudjam kivenni, akkor, amikor már nincsen benne semmi szenny, de még nem égett meg a tiszta fém a tűzben.

- És mikor van ez a megfelelő pillanat?

- Amikor meglátom benne a saját arcvonásomat.

A mester egy kicsit elhallgatott, aztán csendesen hozzáfűzte:

- Tudod, ugyanígy van velünk a jó Isten is. Csak addig hagy bennünket a földi élet tisztító tüzében, amíg meg nem látja bennünk saját arcvonásait. Egy pillanattal sem tovább.







ÉLETADÓ VIRÁG


Az ember egykedvűen ballagott haza az orvostól. Kezeit zsebre vágva, nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé meredt szomorúan. Egyedül volt, nem tartozott senkihez, nem tartozott felelősséggel senki iránt. Ezért vette tudomásul olyan lakonikus nyugalommal a diagnózist: nem gyógyítható.

Nem fájt neki semmi, csak rótta az utcákat, a szemerkélő esőben, hideg, alattomos szélben. Épp csak a komfortérzet miatt hajtotta fel a gallérját. Vagy tán csak megszokásból. Hiszen már úgysem számított semmi. Gondolatai sem voltak... már nem.

Befordult az ismerős sarkon, gépiesen, megszokott módon. Semmi nem változott reggel óta, amikor elindult. Szürkeség, beton, pocsolyák....ahogy mindig is. Nem mindig volt ilyen. Ó dehogy. Valamikor régen szebb volt számára minden. Voltak érzelmei, boldog napjai, nevetés...béke, nyugalom. Ez már egy ideje a múlté...megfakult, ő meg belefásult.

Nem is izgatta magát a kialakult helyzet miatt, hiszen vesztenivalója nem volt már egy ideje. Tudomásul vette az állapotát, küzdeni nem akart, nem volt ereje hozzá. Persze nem dobja el az életét, azért bolond nem volt sosem, de megbékélt valahogy. Ment, lassan, fejét lehajtva, szemben a széllel. Szürke-szürke-szürke. Lépésre-lépés.

Hirtelen megállt...valami megbontotta a sötét egyhangúságot. Mivel eddig is a földet bámulta a lába előtt, észre kellett hogy vegye. A virágot..... Azt a virágot. Ami még reggel nem volt sehol. Hogy is lett volna, hiszen csupa beton minden. Kicsi volt, és nap sárga. Hihetetlen módon vakított a szürkeség közepén. Meglepődött...nagyon régen nem látott ilyen szépet. Pedig semmi különös, csak egy nap sárga kis foltocska... egy betonrepedésben. Hogyan? Mióta? Miért? Kérdések sorjáztak a fejében, miközben szinte megbabonázva nézte az árva kis életet. Közben pillanatonként meghökkent saját magán is. Régóta nem érdekelte szinte semmi, és most egyszerre itt áll, és nézi ezt a pici csodát...És kérdések fogalmazódnak meg benne. Furcsa érzés volt...megint érezni. Érdeklődni valami iránt, szépnek látni valamit. Már el is felejtette szinte hogy milyen az. Nem tudott szabadulni. A virág tisztasága, léte, kisugárzása fogva tartotta. Lehajtotta a gallérját, leguggolt a növényke elé...észre sem vette hogy az eső már elállt. Úgy általában semmit nem érzékelt most maga körül. De talán mégis: melegedett. Amit még nem tudott az az, hogy nem az idő, hanem ott bent valami. Kinyújtotta az ujjait, óvatosan megérintette a virág szirmait, nem tudta miért teszi, csak érezte hogy meg kell tennie. Puha volt és meleg. Meglepően szokatlan ez egy virágtól. És ez a melegség lassan felkúszott a férfi kezén. Nem értette mi történik. Egy virág csak, nem is valami ritkaság vagy bódító illatú csoda...és mégis más. Megállította, mozdulatra, gondolatokra kényszerítette...és nem eresztette tovább. Úgy érezte tennie kell valamit, mert a növényke itt menthetetlenül elpusztul, lehet hogy még ma. Nem tudta volna megmagyarázni hogy miért teszi, hogy mit akar, csak vitte valami sosem volt érzés...a virág élni akarása teljesen letaglózta, magával ragadta. Pár lépésre volt csak otthonról, mégis rohant. Szerszámok, kapkodás...aggódás, türelmetlenség...már arra sem volt ideje hogy meglepődjön önmagán. Kimelegedett, megcsillant a szeme, arcába új szín költözött. Félt hogy elkésik, pedig a virágnak szüksége van rá! Honnan ez a bolondság? Mit csinálok? Ötlött fel benne egy pillanatra. De már futtában csak. Vitték a lábai, a szíve...azok az érzések amiket már rég eltemetett magában.

Lélekszakadva ért vissza az utcára...a virág várta. Kinyílva, ragyogóbban mint valaha. Mintha mosolyogna...gondolta a férfi. És visszamosolygott. Fogta a szerszámait, és óvatosan nagy figyelemmel kiszabadította a növényt a beton fogságából. Az arca elé emelte, és a virág hálásan hozzá hajolt. Felvitte a lakásba, és helyet, meg fészket csinált neki egy régi cserépben, amiben eddig a tollait, ceruzáit tartotta. Holnap veszek egy szebbet, gondolta, de valahogy érezte hogy a virágnak ez egy csöppet sem fontos. Elrendezte a földet, óvatosan beletette a növénykét és helyet csinált az ablakban egy védett helyen. Érje a nap, de a szél ne bántsa...gondosan, óvatosan. Ha már itt volt, rendet csinált. Pedig ki tudja már mikor utoljára. De most kellett, mégsem láthatod ezt nap mint nap....motyogta magában. Széthúzta a függönyt teljesen...beáramlott a fény. A virág felragyogott...ahogy még soha egyetlen virág sem amit eddig a férfi életében látott. Odaszögezte a férfi tekintetét...és ő végtelen nyugalommal és szeretettel nézte a kisnövényt. Órákon át. Beszélgettek, szavak, hangok nélkül, csak az érzékek nyelvén. Estére a virág nevet is kapott....Évának nevezte a férfi, mint az első nőt a földön, hiszen legalább akkora jelentőséggel bírt már az életében...mint Éva az emberiség történetében. És valahogy illett is Hozzá. És úgy is érezte hogy Ő az első... Az ember hosszú-hosszú évek óta nyugodtan és pihentetően aludt. Elkerülték a rémei, a fájdalmai. Reggel kipattant a szeme és a virágot kereste a tekintetével...ami nem volt nehéz, hiszen még elalvás előtt abba az irányba fordította az ágyát. Igen!! Ott volt...várta hogy a férfi felkeljen, és addig a reggeli napfényben illegette a szirmait...szerette a napot. A férfi megnyugodott...elmosolyodott és a székhez lépett ahová este a ruháit hajtogatta. Végigkutatta a zsebeit és megtalálta a gyűrött papírt amit még tegnap adtak neki az orvosnál...

Kisimitgatta, elolvasta újra.. egy név és egy telefonszám...egy új lehetőség, egy komolyabb esély....

Felemelte a telefont... tárcsázott...


Most már élni akart... volt kiért...







AZ IDŐS ÁCS


Az idős ács egy szép napon úgy döntött, ideje nyugdíjba vonulni. Főnökének elmondta, hogy bár hiányozni fog a kereset, amit a munkájáért kapott, mégis otthagyja a házépítést, mert többre értékeli a szabadidőt, amit az évtizedek során szép nagyra nőtt családjával tölthet.

- Valahogy majd csak elleszek; - mondta.

A főnök nagyon sajnálta, hogy elveszíti legjobb ácsmesterét, s arra kérte őt, hogy utoljára segítsen felépíteni neki még egy házat.

Az ácsmester ráállt, de nem telt el sok idő, és máris látni lehetett, hogy az utolsó házába a szívét már nem tette bele. Az elvégzett munka hanyag volt, a felhasznált anyagok minősége silány. Szomorú befejezése volt ez egy egyébként kiváló és elkötelezett ácsmester szakmai életének.
A ház átadására megjelent a főnök is, aki magával hozta a ház kulcsait, s azokat átadta az ácsmesternek.

- Ez a Te házad - mondta. - Ezt én adom ajándékba.

Az ácsmester meg volt döbbenve. Milyen kár... Ha tudta volna, hogy a saját házát építi, egészen másképp dolgozott volna.

Így van ez mindnyájunkkal. Építgetjük életünket nap-nap után, de sokszor nem éppen a lehető legjobbat adjuk magunkból. És aztán jön a hidegzuhany, amikor rádöbbenünk, hogy nekünk kell majd laknunk abban a házban, amit magunknak építettünk. Ha újra kezdhetnénk, egészen más életet építenénk.

Tehát nincs visszaút.

Te is építőmester vagy. Te is nap, mint nap kalapácsot fogsz kezedbe, hogy szöget verj be a falba, léceket illesztesz egymáshoz, falakat húzol fel.

Egyszer valaki úgy fogalmazott, hogy: "az élet egy csináld magad vállalkozás". Ahogy ma állsz a dolgokhoz, és ahogy ma döntesz, az szabja meg, hogy holnap hogyan élsz majd.
Építkezz okosan.


Ne feledd:

Úgy szeress, mintha senki nem bántott volna meg!

Úgy dolgozz, mintha nem lenne szükséged a pénzre!

Úgy táncolj, mintha senki sem figyelne!







AZ IGE HATALMA


Chicago városban egy hideg, sötét éjszakán beállt egy nagy hóvihar. Egy kisfiú újságot árult a sarkon, az emberek közül néhányan bent, páran kint voltak a hidegben. A kisfiú annyira fázott, hogy meg sem próbált több újságot eladni.

Odament egy rendőrhöz és megkérdezte:

- Uram, meg tudná mondani, hogy egy szegény fiú hol találhat meleg helyet, ahol éjszaka elalhat? Tudja, egy dobozban alszom a sarok után mindjárt lefelé a sikátorban, és ez elég hideg lesz számomra. Legyen olyan kedves, segítsen egy meleg helyet találnom éjszakára.

A rendőr végignézte a kisfiút és ezt mondta:

- Menj lefelé az utcában addig a nagy fehér házig és kopogtass be. Amikor ajtót nyitnak, te csak mondd azt, hogy János 3:16 és be fognak engedni.- A kisfiú megtette. Felment a lépcsőn, kopogott az ajtón és egy hölgy válaszolt.

A kisfiú felnézett és ezt mondta:

- János 3:16.

A hölgy ezt válaszolta:

- Gyere be fiam.

Bevezette a gyereket és leültette egy megrepedt aljú hintaszékbe a hatalmas régi öreg tűzhely előtt majd kiment. A fiú ott ült egy rövid ideig és gondolkodott: János 3:16... Én ezt nem értem, de ez biztosan felmelegít egy átfagyott fiút.

Később visszajött a hölgy és megkérdezte:

- Éhes vagy?

- Hát, csak egy kicsit. Jó pár napja nem ettem és találgattam, meddig bírom még valamicske étel nélkül.

A hölgy bevezette őt a konyhába és leültette egy csodálatosabbnál csodálatosabb ételekkel megrakott asztalhoz. A kisfiú csak evett és evett addig, amíg nem bírta tovább. Akkor ezt gondolta magában: János 3:16... Haver, én ezt nem értem, de egy éhes fiút jóllakottá tesz
A hölgy ezután felvezette a lépcsőn a fürdőszobába egy hatalmas fürdőkádhoz tele meleg vízzel. A kisfiú ott maradt és áztatta magát egy ideig. Amíg ezt tette, elgondolkodott: János 3:16... Ezt én nem értem, de egy piszkos fiúból tisztát varázsol. Az az igazság, hogy úgy igazán, még soha nem fürödtem egész életemben. Az egyetlen fürdőm az volt, amikor odaálltam a nagy öreg tűzcsap elé, amikor az kitört.

A hölgy bejött és kivitte, bevezette egy szobába, lefektette egy nagy régi puha ágyba, betakarta a nyakáig, jó éjt puszit adott neki és eloltotta a lámpát. Amíg ott feküdt a sötétben és kinézett az ablakon a lehulló hópelyhekre azon a hideg éjszakán, ezt gondolta magában: János 3:16... Ezt én nem értem, de egy fáradt fiút kipihentté tesz.

A következő reggel a hölgy visszajött és újra levitte a kisfiút ahhoz a nagy asztalhoz, tele ennivalóval.

Miután evett, visszavitte ahhoz a nagy, öreg repedt aljú hintaszékhez a tűzhely előtt és felemelte a nagy, öreg Bibliát. A hölgy leült a kisfiú elé és belenézett fiatal arcába.

- Érted a János 3:16-ot? - kérdezte szelíden.

A kisfiú felelt:

- Nem hölgyem, nem értem. Első alkalommal akkor hallottam, amikor a rendőr mondta, hogy ezt mondjam.

A hölgy kinyitotta a Bibliát a János 3:16-nál és elkezdett neki Jézusról beszélni. Ott, a nagy, öreg tűzhely előtt a kisfiú átadta a szívét és életét az Úr Jézusnak. A kisfiú ott ült és gondolkodott: János 3:16... Ezt nem értem, de egy elveszett fiút megmentetté tesz.

Tudod... bevallom, hogy nem értem, Isten hogyan akarhatta elküldeni az Ő Fiát, hogy meghaljon értem és Jézus hogyan egyezhetett bele, hogy megtegyen egy ilyen dolgot. Nem értem az Atya és az összes angyal gyötrelmét a mennyben, amint látták Jézust szenvedni és meghalni. Nem értem azt a nagyfokú szeretetet IRÁNTAM, ami Jézust a kereszten tartotta a haláláig. Én nem értem ezt, de egy életet teljes értékűvé tesz.


Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

János 3: 16

Ha te nem szégyelled ezt, kérlek, kövesd az utasításokat. Jézus mondta: ,,Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt." Csak akkor add tovább, ha érted ezt. Én szeretem Istent. Ő az én élet forrásom. Ő tesz engem működőképessé nap mint nap.










A MENNYORSZÁGBA UTAZÓ KILÁNY


A vonat éppen befutott a pályaudvarra. A peronon egy kislány várt az "útipoggyászával", egy szatyorral, amelybe a tervezett utazásra egy kis ennivalót csomagolt be. A kicsi felszállt, és talált egy ülőhelyet egy még nem egészen teli fülkében. Kutatva nézett körül, és megnézte az utasokat, akik azonban mind idegenek voltak. Fáradt volt a hosszú várakozástól, és úticsomagját fejpárnának használta, hogy kissé kipihenje magát. Amikor jött a kalauz, nagy bizalommal megkérdezte tőle, hogy szabad-e itt aludni. Ő barátságosan igennel felelt, de utána látni akarta a jegyet.

A kislány így felelt:

- Nincs jegyem.

Erre a következő beszélgetés alakult ki:

- Hova utazol hát?

- A mennybe megyek - hangzott a válasz.

A kalauz körülnézett, és csodálkozva válaszolt:

- Igen? És ki fizeti a vonatjegyet?

- Az Úr Jézus - felelte a kislány, és hozzáfűzte: - Ez a vonat nem a mennybe megy, és az Úr Jézus nem utazik rajta?

- Azt hiszem nem - válaszolta a kalauz, akit zavart a gyermek nyíltszívűsége. - De miből gondolod?

- Mert édesanyám gyakran énekelt egy éneket a vonatról, amely a mennybe megy, és az Úr Jézus kifizette az útiköltséget mindenkiért, aki azon utazik. De most már nem tudja többé énekelni. Nemrég meghalt. Ezért elhatároztam, hogy utána utazom, hogy ismét együtt legyek vele. Nem ismeri a dalt a vonatról, amely a mennybe megy? Nem énekli a kislányának, hogy el tudjon aludni? Vagy nincs kislánya? - kérdezte a kicsi, miután a kalauz csendben végighallgatta.

Megindult hangon válaszolt:

- Volt egy kislányom, körülbelül olyan idős, mint te, de már meghalt. Talán ő is a mennybe van.

- És most a bácsi odautazik, hogy viszontlássa? - kérdezte a kislány nagy együttérzéssel. Néhány utas érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Egyesek mélyen meghatódtak a kislány furcsa kérdéseitől. Valaki ezt mondta:

- Ez egy angyal!

- Nem, Kati vagyok. Az angyalok az Úr Jézusnál vannak a mennyben. - Ezután nagy bizalommal megkérdezte az utasokat:

- Mindannyian a mennybe utaznak? Annak nagyon örülnék! Biztosan mind szeretik az Úr Jézust, és imádkoznak Hozzá, ahogyan anyukám is mindig tette velem. Anyukám azt mondta, hogy mindenki, aki valóban hisz az Úr Jézusban, minden nehézség nélkül a mennybe kerül.

- Édesanyád biztosan jó asszony volt - szakította félbe az egyik utas a kislányt.

- Az én anyukám azonban sosem akarta, hogy valaki azt mondja neki, jó ember. Mindig azt mondta, hogy senki sem jó, csak egyedül Isten; és hogy nem azok az emberek jutnak a mennybe, akik azt hiszik, hogy jók, hanem csak azok, akiknek az Úr Jézus megbocsátotta bűneiket.

A kislány kék szemét a kalauzra emelte:

- De még mindig nem mondta meg, hogy a mennybe utazik-e. Nem akarja viszontlátni a lányát a mennyben? Vagy nem is hisz az Úr Jézusban?

A kalauz csöndben állt, és nem tudta, mit kezdjen a kislánnyal. Az egyik utas értésére adta, hogy kifizeti a kislány jegyét. A kalauz azonban így felelt:

- Meddig vigyük magunkkal a kislányt? Nem hagyhatjuk, hogy valahol csak úgy kiszálljon. Mi lesz ebből a gyermekből? - Komolyan aggódott miatta.

Nyugodtan kérdezett tovább a gyermek:

- Mit mondjak a kislányának, ha találkozom vele a mennyben? Mondjam neki azt, hogy az apukája most nem tud a mennybe jönni, de később eljön őt meglátogatni?

Az az utas, aki tanúja volt ennek a beszélgetésnek, és tovább mesélte az esetet, sajnálta, hogy a vonat éppen ekkor ért lakóhelye vasútállomásához, és le kellett szállnia. Később azonban megtudta, hogy Kati dolga jól végződött. Valaki oltalmába vette a kislányt, és hazavitte, ahol a hozzátartozói már aggódtak a gyermek miatt. Előzőleg semmit sem mondott nekik tervezett "mennyei útjáról".

Talán kicsit megmosolyogjuk a kislányt. De talán el kellene tűnődnünk ezen: Mi a megfelelő vonatot választottuk-e, és ismerjük-e a célállomást? Hova vezet életünk útja? Eldöntöttük-e már, hogy mi az úticélunk?















 
 
0 komment , kategória:  Irodalom - Próza  
Tanulságos történetek 3.
  2022-06-08 21:30:32, szerda
 
 










TANULSÁGOS TÖRTÉNETEK 3.









AZ ABLAK


Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben. Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.

Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.

Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.







A CSILLAG


Korán jött az őszi alkonyat. Mire nagyapa kifogta kocsija elől a lovakat és lecsutakolva az istállóba vezette őket, szinte teljesen sötét lett. Unokája, Ferkó, már ott türelmetlenkedett az istálló ajtajában. Szép csillagos este volt. Ilyenkor mindig csillaglesre indult nagyapa és unokája. Különös örömet jelentett számukra a csillagok nézése.

- Mondd csak, nagyapa, tényleg igaz, amit a múltkor mondtál: minden embernek van külön, saját csillaga?

- De még mennyire - válaszolt hamiskás mosollyal nagyapa-, ám csak annak a csillaga ragyog oly fényesen ott fenn az égen, aki itt a földön is sugárzó életet élt, és fényt árasztott maga körül.

- Fényt árasztani ? Úgy mint a szentjánosbogarak ? - csodálkozott az unoka.

- Nem egészen. Az ember tettei által válhat sugárzóvá, azzal, hogy másokat is hasonló cselekedetekre ösztönöz. Tudod, Ferkó, csillagnak lenni az Isten egén, ez a legnagyszerűbb dolog ezen a teremtett világon. A csillagok nappal magukba szívják a nap fényét, melegét, hogy aztán éjszaka kicsiny mécsesekként mindet a földre szórják.
Tulajdonképpen nekünk, embereknek is hasonló a dolgunk: Isten fényét felragyogtatni földi életünk során.

Míg nagyapa beszélt, tekintete izzott; mint a parázs, mintha két fénylő csillag ült volna szemében. Aztán hirtelen elhallgatott - most egész másra gondolt-, megfogta unokája kezét és csendesen csak ennyit mondott:

- Gyere, induljunk, hideg már az este.

Már jó ideje egyre rövidebbek lettek ezek az esti séták. Valahányszor Ferkó ezt megjegyezte, a válasz mindig így hangzott:

- Hiába, egyre fáradtabbak a lovak, már nem úgy húzzák a kocsit, mint régen.

Egyszer aztán nagyapa szokatlanul korán jött haza. Még a lovak csutakolása is elmaradt, pedig erre Ferkó emlékezete óta nem volt példa. Az alkony nagyapát már az ágyban találta. Arca lázban égett, szemei fényesen ragyogtak. Hamarosan megérkezett az orvos is, őt követte a tisztelendő úr. Nagyanya gyertyát gyújtott, mindenki csendben suttogott. Amikor a tisztelendő úr is elment, Ferkó észrevétlenül besurrant a szobába és az ágy szélére telepedett.

- Nagyapa, mi lesz a csillagokkal?

- Én már csak egy karnyújtásnyira vagyok tőlük. De hadd lám, tudod-e még, hogy mi a csillag dolga?

- kérdezte suttogó hangon nagyapa.

- Hogy magába szívja a nap fényét és éjszaka a földre szórja.

- És az emberé ?

- Hogy Isten szeretetét szívja magába, és mint égen a csillag, itt a földön mások felé sugározza.

- Úgy van. Látom, jól megtanultad. Ne feledd sohasem! Minden ember Isten csillaga. Úgy élj itt a földön, hogy egyszer majd az örökkévalóság egén ragyoghass - hangzott nagyapa utolsó tanítása a csillagokról.

Azzal lehunyta szemét és elaludt. Hajnalban már nem kelt fel, hogy friss abrakot tegyen lovai elé, s közben megbámulja a csillagokat. Csak aludt, aludt... végtelen álomba merülten; csendben, békén, csillagmosollyal az arcán.

Ferkó szívén átsuhant a keserű fájdalom. Hosszú hetekig nem találta helyét. De aztán újra eszébe jutottak a csillagok és nagyapa szavai. Most már az ő csillaga is ott fenn ragyog, a földről égi pályára lépve.

Felnézett a csillagos égboltra. Néhány pillanatig kétségbeesetten keresgélt, már-már sírásra görbülő szájjal. Egyszer csak meglelte, amit keresett. Rátalált nagyapa csillagára, közvetlenül a Göncölszekér felett: ott ült a bakon, ostorral kezében...

Kovács András







A CSODATEVŐ ERDEI MANÓ


A fogaim sajogtak. Tovább már nem halogathattam a dolgot. Nagy nehezen legyűrtem a fogorvostól való félelmemet és elhatároztam, hogy megcsináltatom őket. Igen ám, de miből? Másodéves egyetemista voltam és épp hogy fenn tudtam tartani magam részmunkaidős állásaimból. Talán a legrosszabb fogaim kikezelésére még futja a pénzemből.

Fellapoztam a telefonkönyvet és felhívtam az első gyalog megközelíthető fogorvost. Az asszisztensnő azt mondta, azonnal mehetek. Néhány perc múlva már a fogorvosi székben ültem és a fogorvos gondterhelten vizsgálgatta a számban lévő romhalmazt.

- Hm, a maga fogai bizony elég rossz állapotban vannak, de ne aggódjon, rendbe hozom valamennyit.

- Nem, azt nem tudom kifizetni- mondtam és már szálltam is ki a székből.

- Maga az egyetem diákja, ugye? - kérdezte.

- Igen...

- Nos, akkor néhány év múlva diploma lesz a kezében, és azután munkába fog állni.

- Ez a tervem.

- Nos, majd akkor kifizeti. Addig csak koncentráljon a tanulmányaira, a fogait pedig bízza rám.

Rámeredtem. Komolyan gondolta, amit mondott. Nyugodtan felvette a műszereit és nekiállt betömni a lyukakat.

Ettől a naptól kezdve hetente jártam hozzá, amíg az összes fogamat rendbe nem hozta. Miután megszereztem a diplomámat, állást vállaltam és rendeztem a számlámat.

Az ezt követő években csodatevő erdei manónak hívtam őt. Ezek olyan idegenek, akik váratlanul kerülnek elő a semmiből -az erdőből-, amikor szükség van rájuk. Adnak pénzt kölcsön vagy örökbe, nyersanyagot vagy felszerelést, ha az kell, megtanítanak dolgokra, esetleg veszélyektől mentenek meg, vagy megakadályozzák, hogy nagy hibákat kövessek el.

Kedves fogorvosom, bárhol is vagy, áldjon meg az Isten, és még egyszer köszönök mindent!

forrás: Laudetur hírlevél







A FODRÁSZ ÉS VENDÉGE


Egy ember elment levágatni a haját, és megigazíttatni a szakállát. Ahogy a fodrász dolgozni kezdett, kellemes beszélgetésbe elegyedtek. Sok mindenről szót ejtettek, különféle területeken.Végül szóba került Isten is, mire a fodrász határozottan kijelentette:

- Én nem hiszem, hogy Isten létezik.

- Miért ilyen biztos ebben? - kérdezte a vendég.

- Nos, csak ki kell nézni az utcára, hogy mindenki megértse, miért nem létezhet Isten. Most mondja meg őszintén, ha Isten létezne, hogy lehetne annyi beteg ember a világon? Hogy is hagyhatnának el szülők gyerekeket? Ha Isten létezne, se szenvedés, se fájdalom nem lenne. El nem tudok képzelni egy szeretettel teli Istent, aki lehetővé teszi mindezt körülöttünk.

A vendég gondolkodott egy kis ideig, aztán úgy döntött, hogy nem válaszol a fodrász feltevésére, mert nem akart vitába keveredni. Miután a fodrász befejezte a dolgát, a vendég fizetett, majd elbúcsúzott tőle és kilépett az utcára. A következő pillanatban szemébe ötlött egy ember, akinek hosszú, gondozatlan haja és loboncos szakálla volt. Piszkosnak és kulturálatlannak tűnt.

A vendég visszafordult, és megint belépett a fodrászüzletbe, ahol megszólította a fodrászát:

- Tudja mit mondok? Nem léteznek fodrászok a világon!

- Hogy mondhat ilyet uram? - kérdezte meglepetten a fodrász. - Hiszen itt vagyok én, én fodrász vagyok, nem? Épp most fejeztem be az ön hajának és szakállának a rendbetételét.

- Nem, nem! - erősködött a vendég. Fodrászok márpedig nem léteznek, hiszen ha léteznének, akkor nem lennének olyan hosszú, gondozatlan hajú és szakállú emberek az utcán, mint az az ember ott, látja?

- Ah, de hát attól még léteznek fodrászok! - válaszolt a mester. - Tehetek én arról, hogy az az ember nem jön be hozzám?

- Hát ez az! - bólintott rá a vendég. - Éppen erről van szó! Isten is létezik! Tehet Ő arról, hogy az emberek nem fordulnak Hozzá, hogy nem keresik meg Őt? Ezért van olyan sok fájdalom és szenvedés a világon.

Úgy mint a fodrász, mi is sokszor megtagadjuk, vitatjuk Isten létezését. Őt okoljuk problémáinkért, szenvedéseinkért, sikertelenségeinkért. Amikor, halljuk az evangéliumot, kapunk egy meghívást Isten házába, csak legyintünk: "Hol van erre időm?"

Még van időd, életed során bármikor megkeresheted Istent. Akkor részesülhetsz kegyelmében, megváltásában. Az örök élet részesévé válhatsz. De halál után ez a lehetőség már nem érhető el: Isten nélkül a végcél a Pokol.

Rajtad múlik melyiket választod.







A KÍGYÓ IGÉRETE


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy indián fiú, akit egy hónapra kiküldtek az erdőbe, mert ez a próba hozzátartozott a törzsi beavatáshoz. Ez idő alatt vigyáznia kellett magára, meg kellett védenie magát, és elegendő élelmet kellett találnia a túléléshez.

Néhány napig rendben is ment minden, egészen addig, amíg egy olyan helyre nem ért, ahol szemmel láthatóan nem volt túl sok ehető dolog. A fiú ennivalót keresve tovább vándorolt, de ahogy teltek-múltak a napok, az csak egyre kevesebb lett. Már nagyon éhes volt, amikor egy nagy hegyhez ért. Amint felfelé haladt rajta, egyszer csak egy csörgőkígyó siklott az útjába. A kígyó megszólalt:

- Kedves fiú, eltévedtem itt a hegyekben, és nem találom a lefelé vezető ösvényt. Tudom, hogy te ismered az utat. Szépen kérlek, vigyél le innét! Különben biztosan elpusztulok idefenn.

A fiú azt válaszolta:

- Ismerlek téged. Te a csörgőkígyó vagy. Egyetlen marásoddal megölhetsz!

A kígyó tovább próbálkozott:

- Kedves fiú, nagyon éhesnek tűnsz.

- Napok óta nem ettem - ismerte el a fiú.

- Ha megmutatod a hegyről levezető utat, megmutatom, hogy hol találsz ennivalót. Terített asztalhoz vezetlek, és táncolok neked.

A fiú hallgatott, a kígyó pedig táncolt neki egy kicsit. Aztán megszólalt a kígyó:

- Ugye szép vagyok, ha táncolok?

- Szép vagy, ha táncolsz, de tudom, mit tehetsz velem. Megmarhatsz és megölhetsz.

- Megígérem, hogy ha leviszel a hegyről, megmutatom neked az ételt, és nem bántalak - felelte a kígyó.

- Megígéred?

- Hát persze.

A fiú levezette a kígyót a hegy lábához, és a kígyó, ígéretéhez híven, megmutatta, hol van az élelem. Olyan lakomát terített a fiú elé, hogy az úgy érezte magát, mint egy király. A kígyó ezután táncba kezdett a fiú előtt, a fiú meg táncolt a kígyóval. Egy szempillantásnál is rövidebb idő alatt a kígyó a fiúra támadt, rárontott, és megmarta. A fiú a földre esett, és felkiáltott a fájdalomtól. Könnyek és jajkiáltások közepette a szemére hányta a kígyónak:

- Megígérted! Megígérted, hogy nem marsz meg!

A kígyó mosolygott, és így felelt:

- Amikor lehoztál, azt mondtad, hogy ismersz engem.

A világ csörgőkígyója, melyet akár a sátánnak is nevezhetünk, mindig olyan dolgokat ígér, amiket nem tud megtartani. Az élvezetek és a gazdagság, testi örömök ígérete is olyan álmokkal hiteget, amelyekben nem tudunk megálljt parancsolni vágyainknak. A világ tele van üres ígéretekkel, tele van előre gyártott megoldásokkal és könnyű utakkal. De egyik előre gyártott megoldás sem hozza meg azt a beteljesülést és boldogságot, amire mindennél jobban vágyunk. Egyik könnyű út sem vezet az életre, hanem inkább kiégésre, csalódásra és pusztulásra ...

"A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz - sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet - kevesen vannak, akik megtalálják."
Mt 7.13-14

forrás: ismeretlen







A MEGSÜTÖTT BIBLIA




Husz Jánost nevezhetjük a morva reformátornak és prófétának, de éppúgy mártírnak is. Lángoló bizonyságtétele ezrek és ezrek szemét nyitotta fel, hogy meglássák Krisztus megváltó munkáját.
De abban az országban nem sokáig tartott az evangélium nyilvános hirdetése.

Husz Jánost máglyán elégették, patakokban folyt a keresztyénnek vére, és mindenütt vadásztak a Bibliára, hogy megsemmisítsék. Egy asszony, akinek legnagyobb kincse Bibliája volt, éppen a kemence előtt készült, hogy kenyeret süssön, mikor meghallotta, hogy az inkvizíció emberei átkutatják a falut és mindenkit foglyul visznek magukkal, akinél Bibliát találnak.

Gyors elhatározással a Bibliát belecsavarta az egyik kenyértésztába, amelyet aztán bevetett a kemencében. Utána betette a többi kenyeret is.

Nemsokára átkutatták a házát. Mindent feltúrtak a padlástól a pincéig. De hiába.

Mikor az inkvizítorok elhagyták a házat, a kenyér már megsült és a Biblia is kikerült a forró kemencéből.

És íme, a Biblia éppúgy nem szenvedett semmi kárt, mint egykor Sidrák, Misák és Abednego,akiket Nabukodonozor az égő tüzes kemencébe vettetett és onnét sértetlenül kerültek elő.

Ennek az asszonynak az utódai is drága örökségként őrizték meg ezt a Bibliát.

Az utolsó örökös egy Schebold nevű morva volt, aki Ohio-ban lakott és ezt a családi örökséget igen nagy becsben tartotta.

forrás: ismeretlen







A NAGYRAVÁGYÓ KŐFARAGÓ


Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt önmagával és az életével. Egy szép napon, amint mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók. "Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő" - gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység és azt kívánta, hogy bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene ilyen szegény kőfaragó módján tengetnie az életét. Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa és hatalom vette körül, mint amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt.

Egyszerre csak egy pompás gyaloghintót vittek el a háza előtt, benne egy magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. "Milyen hatalmas ez a hivatalnok" - gondolta. "Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék!"Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett hintón cipelték és a nép gyűlölte és reszketett tőle, az emberek földig hajoltak előtte, amerre csak járt.

A nyári nap forrón tűzött és a hivatalnok iszonyú kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről. "Milyen hatalmas a nap" - gondolta. "Bárcsak nap lehetnék!" Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá.

Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a nap és a föld közé, így a nap sokat vesztett az erejéből. "Milyen hatalmas ez a viharfelhő" - gondolta. "Bárcsak viharfelhő lehetnék!"

Ezután felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat mindenki kétségbeesésére.

Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. "Milyen hatalmas a szél!" - gondolta.

"Bárcsak szél lehetnék!" Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a házak tetejéről, tövestől csavarta ki a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített. Hanem egyszer csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan is igyekezett elfújni, csak állt rendületlenül. Egy hatalmas szikla volt az. "Milyen hatalmas ez a szikla" - gondolta. "Bárcsak szikla lehetnék!" Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon.

Ahogyan ott állt egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját és érezte, hogy farigcsálják az oldalát. "Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál? - kérdi. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.

Nekünk,embereknek,túl kicsi a hitünk! Ha valami rossz ér minket, akkor olyan könnyen feladunk, vagy eldobunk magunktól mindent!Értelmetlen! Miért nem bírunk tovább menni az úton?? Vajon mi az oka annak, hogy egy-egy csalódás miatt megrekedünk ott ahol vagyunk?!

Nem tudjuk elfogadni a dolgokat,amik megtörténnek, mivel mást akarunk,de milyen érdekes, hogy abba soha nem gondolunk bele, hogy talán az nem is lenne olyan jó számunkra... De persze mi ragaszkodunk a kicsinyes elképzeléseinkhez, amik a boldogságról szólnak, de annyira elvakultak vagyunk, hogy elfelejtjük átélni azokat a pillanatokat, amik most, a jelenben történnek meg velünk!







A SZERETET NAGYMESTERE


Úgy nőttem fel, hogy tudtam, más vagyok, mint a többiek, és ezt gyűlöltem.

Nyúlszájjal születtem, és amikor iskolába mentem, az osztálytársaim - akik állandóan gúnyoltak - nem hagytak bennem kétséget a felől, milyennek látnak mások; egy felhasított ajkú kislány, görbe orral, egyenetlen fogsorral, mélyről jövő, némileg artikulátlan beszéddel. Még egy léggömböt sem tudtam felfújni anélkül, hogy be ne fognám az orromat, és ha lehajoltam a kút fölé, hogy igyak, a víz az orromon csurgott kifelé.

Ha az osztálytársaim megkérdezték, "Mi történt s száddal?", azt mondtam nekik, hogy kisbabakoromban elvágta egy törött üveg. Valahogy elfogadhatóbbnak tünt balesetre hivatkozni, mint bevallani, hogy másnak születtem. Hétéves koromra szilárd meggyőződésemmé vált, hogy a családomon kívül soha senki nem lesz képes szeretni, vagy akár csak kedvelni.

Második osztályban Mrs. Leonard lett az osztályfőnököm.
Azóta sem tudom, mi volt a keresztneve - csak Mrs. Leonardnak ismertem. Töltött galamb típusú, csinos asszony volt, mindig jó illatú, párnás karokkal, csillogó barna hajjal és meleg, sötét szemekkel, melyek még azon ritka alkalmakkor is mosolyogtak, amikor a szája nem. Mindenki imádta. Egyszer azonban történt valami, és attól fogva én a többieknél is sokkal jobban rajongtam érte.

Elérkezett a rendes évi "hallásvizsgálat" ideje az iskolában. Az egyik fülemre alig hallottam, de ezt gondosan titkoltam, nehogy kiderüljön, hogy még ebben is különbözöm másoktól. Ezért aztán csaltam.

Megtanultam, hogy a csoportos teszteléseken akkor tegyem fel a kezem, amikor a többiek. A "suttogóteszten" azonban más módszert kellett bevetnem. A feladat az volt, hogy a gyerekek egyenként a falhoz mentek, oldalra fordultak és befogták az egyik fülüket. A tanárnő a tanári asztalról suttogva mondott nekik valamit, amit meg kellett ismételniük. Aztán a másik füllel is végigjátszották ugyanezt. Már az ovodában felfigyeltem rá, hogy senki nem ellenőrzi mennyire erősen fogja be a vizsgálati személy a távolabbi fülét, ezért színleltem.

Mint általában, most is utolsóként kerültem sorra, de a vizsgálat alatt végig azon gondolkodtam, valyon mit fog súgni nekem Mrs. Leonard. Az előző évből emlékeztem rá, hogy a tanárnő olyasmiket mondott, mint "Kék az ég" vagy, "Van új cipőd?"

Én következtem. A rossz fülemet fordítottam felé. A másikat először erősen befogtam az ujjammal, azután finomítottam a szorításon, hogy halljak. Vártam, és egyszerre csak meghallottam azt az öt szót, amelyet bizonyára Isten adott Mrs. Leonard szájába, és amely mindörökre megváltoztatta életemet.

Mrs. Leonard, ez a csinos, jó illatú tanárnő, akit imádtam, lágyan azt suttogta:

"Bárcsak az én kislányom lennél!"

Mary Ann Bird







A SZESZ DIADALÉNEKE


Ki mer síkra szállni velem? Kinek van olyan hatalma, mint nekem? Igen. Az én hatalmam óriási. Én a Sátán szolgálatában állok. Ő pedig a a világ ura. Az én uram kedvéért teljes munkát végzek. A test mellé megölöm a lelket is. A végén a nagy zsákmányt, a lekaszált embermilliókat odaadom az én uramnak, a Sátánnak. Én már megszámlálhatatlan milliókat terítettem le a földre. Aki meghódol, azt lehúzom a sárba, akár tanult, akár egyszerű ember. Én elrabolom az ifjútól az egészséget, a lánytól a tisztaságot, a férfitől az erőt. Én megnyitom a szív sötét forrásait, amelyekből gazság, gyalázat és mocskos beszéd bugyog elő.

Az emberekből tolvajt, hamis esküdözőt, gyilkost csinálok. Nincs parancsolat, amelyet naponta százszor áthágni ne segítenék. megtöltöm a börtönt. Milyen tehetségtelen hozzám képest minden zsarnok! Az emberek szívesen nekem áldozzák vagyonukat, feleségüket, gyermeküket, becsületüket, testüket, lelküket. Hatalmam az egész világra kiterjed. Szeretem és szólom a legnagyobb hazugságokat. Mikor a pálinkát kitalálták, azt hitték, hogy az élet italát találták meg, pedig a halál itala az. Ígérem, hogy megerősítem a testet, pedig tönkreteszem azt. Ígérek vidámságot, barátságot, és verekedést, erőszakot ébresztek.

Látod ott azt az embert az árokparton? Úgy fekszik ott, mint egy holttest. Ez az én művem. Hallod az utcán az ordítást? Nótának indult, és üvöltésben végződik. Hallod a szegény feleségek, anyák, gyermekek sírását? Ez mind az én hatalmam diadala! Akit egyszer megfogtam, nemigen eresztem el. keményen tartom. Akar, nem akar, innia kell! Ugyan ki száll velem síkra az én hatalmam ellen, ki tudná szabaddá tenni foglyaimat?

A tudomány? Nevetséges beszéd. Hallgattam én már magam is, mikor tudósok magyarázták, hogy megrövidítem az életet, hogy minden harmadik öngyilkos, minden második börtönlakó az én áldozatom, legtöbb közúti balesetet én okozok. Láttam, hogy néhány iszákosnak lúdbőrös lett a háta, egy kissé gondolkodóba esett, de estére kelve csak befordultak a kocsmába. Tudomány? Velem szemben? Falra hányt borsó!

Jó szándék? Nahát, az én utcám van igazán jó szándékkal kikövezve. pedig az én utcám nyílegyenesen a kárhozatba vezet. Látod azt az embert? Most tápászkodik fel a részeg álom után. Ó, hányszor megfogadta feleségének ,, ártatlan gyermekei " életére, hogy ,, ez volt az utolsó", de ma este is ott lesz az ivócimborák között! Az én hatalmam óriási! Én a Sátán szolgálatában állok!

Van valaki akitől félek, aki még az én kezemből is ki tudja ragadni a zsákmányt, aki az én rabszolgám bilincsét is el tudja oldani, aki előtt nekem reszketnem kell, aki elől menekülök:

Jézus!

Látod azt a házat, amelyből az ének zendül felénk?Az a Jézus háza. Ott nekem nincs semmi hatalmam. Ott bűnösök keresik az Isten szavát. Aki nekik egyedül békességet és szabadulást adhat. Ott is szól a zene, de nem a táncra. Ott is énekelnek, de nem az uramnak, a Sátánnak tiszteletére. Ott az én rabszolgáimat akarják megszabadítani a Jézus számára. Ott anyák, feleségek, gyermekek imádkoznak a fiú, a férj, az atya lelkéért, hogy az Isten adjon az elveszett számára kegyelmi időt, hogy megtérhessen és éljen. Nézd, most is egyről leszedik az én rongyaimat s fehér ruhába öltöztetik, hogy beállhasson a Bárány seregébe. Szeretném őket összetaposni s a lelkemen keresztülvonaglik a halálsejtelem. Nem jöhet-e idő, amikor a Bárány szavára az emberek összefognak s engem, mint egy bélpoklost kitaszítanak a világból?

Igen: ez a Jézus erősebb nálam, sőt erősebb az én uramnál, a Sátánnál is. Szerencsére erről az én szegény, buta rabszolgáim nem akarnak tudni ,s ha valaki mondja is nekik, a szemébe vigyorognak. Én megteszek minden, hogy észbe ne kapjanak. Bedugom fülüket, összezavarom lelküket, megkeményítem a szívüket, hogy ne hallgassanak Jézus hívó szavára.A míg bírjuk, konkurálunk a templommal, s a söntésbe hívogatjuk az embereket a Sátán imádására. Köztem és Jézus között soha nem lehet békesség.


*

Én az embereket rabbá teszem, Jézus szabaddá.

Én az embereket nyomorulttá teszem, Jézus boldoggá teszi őket.

Én gyűlöletet, haragot viszálykodást támasztok. Ő megtölti a szívet szeretettel.

Én lerombolok, aláaknázok minden földi szeretetet, Ő szerető szülőket, engedelmes gyermekeket, áldott családi életet teremt.

Ő új életet hoz, én halált.

Ő végtére paradicsomi örömöt s örök boldogságot ad híveinek, én a pokol örvényébe taszítom az enyéimet.

A Sátán is és én is tudom, hogy az időnk rövid, ezért minél több gyászt, pusztulást terjesztünk az emberek között.

forrás: Kis Tükör 1935 január







A SZIGET


Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.

Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.

A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Ő megkérdezte:

- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?

- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!

Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:

- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?

- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! - válaszolt a Büszkeség, - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!

Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:

- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!

- Oh, Szeretet! - mondta a Bánat - Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!

A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta a szeretet kérését.

Hirtelen megszólalt egy hang:

- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!

Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:

- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?

- Az IDŐ volt - mondta a Tudás.

- Az IDŐ? - kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?

A Tudás válaszolt:

- Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!







SZÖGEK A KERÍTÉSBEN


Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A kövekező hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe.

Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, és nem veszekedett senkivel sem.

Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki:

- Fiam, szépen viselkedtél, de nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben; soha többet nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel, összeveszel valakivel, és valami csúnyát mondasz neki, megsebzed; egy ugyanolyan sebet hagysz benne, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, az örökre seb marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb ott marad örökre. A szóbeli, verbális sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat, mint a testi, fizikai.

A barátok ritka ékszerek, akik megnevettetnek, bátorítanak. Készek meghallgatni, mikor szükséged van rá, támogatnak, és feltárják számodra a szívüket. Te a barátom vagy, és ezért megtisztelve érzem magam. Ha tudod, bocsásd meg nekem azokat a lyukakat, amiket a kerítésedben hagytam!












 
 
0 komment , kategória:  Irodalom - Próza  
Tanulságos történetek 2.
  2022-05-12 21:00:20, csütörtök
 
 










TANULSÁGOS TÖRTÉNETEK 2.









AZ ALMAFA TÖRTÉNETE


Réges-régen állt egy hatalmas almafa egy házikó kertjében. A kisfiú, aki itt élt a szüleivel, minden nap kijött, hogy játszhasson alatta, körbe-körbe szaladgált, felmászott rá, letépett egy almát róla, megette és lefeküdt a fa árnyékában pihenni.
Nagyon szerette ezt a fát, szeretett vele játszani. Telt-múlt az idő, a kisfiú felcseperedett. Többé már nem rohangált, nem játszott a fa körül, nem mászott fel rá.

Egy napon a fiú visszatért a fához és látta, hogy az szomorú.

- Gyere és játssz velem! - kérte őt a fa.

- Nem vagyok én már gyerek, nem játszok már a fák alatt. - válaszolta. Szükségem van játékokra, hogy a gyerekeim tudjanak mivel játszani. Ehhez pénzre van szükségem, hogy megvehessem őket.

- Sajnálom, de pénzem az nincs. Viszont leszedheted az almáimat és eladhatod őket a piacon. Így szerezhetsz pénzt a játékokra.

A fiú nagyon izgatott lett. Felkapkodta a földről a gyümölcsöket, leszedte az ágakról is mind. A fa boldog volt, hogy segíthetett neki, viszont a fiút nagyon sokáig nem látta ezután. Elszomorodott. Egy kis idő elteltével a fiú visszatért hozzá.

- Gyere, játssz velem! - kérlelte a fa.

- Nincs időm rá. Mennem kell dolgozni, hogy eltartsam a családom. Szükségünk van egy házra. Tudsz nekem segíteni?

- Sajnálom, de nekem nincs házam. De, ha úgy gondolod, vágd le az ágaimat és építsd fel a házad belőle. - próbált segíteni neki.

A fiú így is tett. Levágta a fa összes ágát, hazavitte és felépítette a saját házikóját. Az almafa nagyon boldog volt, hogy segíthetett a fiúnak, és, hogy boldognak látta őt. Telt múlt az idő és megint csak magányos maradt. A fiú nem látogatta őt.
Egy meleg nyári napon aztán, a férfi visszatért. A fa borzasztóan el volt ragadtatva, és örült neki, hogy újra láthatja őt.

- Gyere és játssz velem! - kérlelte.

- Öreg vagyok már én a játékhoz. Hajókázni szeretnék már a családommal, nyugodtan pihenni velük és kikapcsolódni. Tudsz nekem adni hajót? - kérdezte.

- Használd a vastagabb ágaimat, készíts belőle hajót magadnak. El tudsz hajózni bárhová majd, boldog lehetsz.

Így is tett a férfi. Levágta a fa vastagabb ágait is és elkészítette a saját hajóját. Nagyon hosszú útra indult, kikapcsolódni a családjával.

Végül, amikor a fához visszatért a férfi, több év elteltével:

- Sajnálom fiam. Nincs már semmim a számodra. Nincsenek almáim. - mondta.

- Semmi baj. Nincsenek már fogaim, amivel meg tudnám őket rágni. - reagált a férfi.

- Nincsenek már ágaim, hogy fel tudj rám mászni.

- Túl öreg lennék én már ahhoz!

- Tényleg nem tudok semmit adni neked fiú, csak a törzsem maradt meg. - mondta könnyezve a fa.

- Nincs is többre most szükségem, csak egy helyre, ahol lepihenhetek. Elfáradtam a hosszú évek során. - mondta a férfi.

- Tökéletes! Az öreg törzsem a legjobb hely, ahhoz, hogy lepihenj az árnyékában. Gyere és ülj ide mellém. - ezzel a férfi leült. A fa boldog volt, és immáron örömében könnyezett.

Ez a történet mindenkinek szól. A fa jelképezi a szüleinket. Amikor fiatalok vagyunk, szeretünk velük játszani. Amikor felnövünk, elhagyjuk őket, csak akkor látogatjuk meg, megyünk ,,haza" hozzájuk, amikor szükségünk van rájuk, vagy amikor bajban vagyunk. Nem számít, mi történik, a szüleink örökké velünk lesznek, mindent megadnak nekünk, amit tudnak, hogy boldogak lehessünk!
Lehet, úgy gondolod, hogy a fiú kegyetlen a fával, de így viselkedünk mi a szüleinkkel. Nem értékeljük azokat a dolgokat, amiket tesznek értünk, csak akkor, amikor már túl késő!

Tanulság: Kezeljük a szüleinket szerető gondoskodással! Mert csak akkor fogod megérteni az értékét annak az üres széknek, ami ott áll a nappaliban, ha már nem lesznek. Nem tudhatjuk, hogy mekkora szeretetet adnak nekünk ők, addig, amíg nem leszünk mi magunk is szülők!







APA ÉS FIA


Az apa fáradtan tér haza a munkahelyéről, és leroskad a fotelbe. Hétéves kisfia jön oda hozzá, és megkérdezi:

- Mondd Apa, neked mennyi az órabéred?

Az apja haragra gerjed:

- Miért kérded?! Csak nem valami hülye játékot akarsz megvetetni velem? Azonnal mars a szobádba!

A kisfiú szemébe könnyek jelennek meg, de illedelmesen felmegy a szobába, és becsukja maga mögött az ajtót. Ahogy az apa ül a fotelben, még forronganak benne a nap eseményei, ahogy a főnöke megint újraíratta vele a prezentációját, ahogy a kollégája 3 nappal a projekt vége előtt elment betegállományba... Kezébe temeti az arcát. "Mikor lesz ennek vége?" - kérdezi magától.

Aztán eszébe jut a gyerek. "Talán nem kellett volna így bánnom vele... Lehet, hogy csak egy ártatlan kérdés volt, és én értettem félre, azért mert úgy érzem, a környezetemben már mindenki rajtam élősködik." - gondolja magában, és elindul felfelé a lépcsőn.

Benyit a gyermek szobájába, ahol a fia a földön kuporogva játszik magában. A fiú felnéz, és újra megkérdezi:

- Apa, neked mennyi az órabéred?

- Négy dollár fiam.

- És tudnál nekem adni két dollárt?

Az apa gyanakvó tekintettel ránéz a fiára, és azon töpreng: "Remélem nem valami játékot akar venni belőle magának..." Majd meg is kérdezi tőle:

- Mire kellene neked az a két dollár?

- Mindjárt megmutatom! - mondja a gyermek sejtelmes mosollyal az arcán.

Apja előveszi a két dollárt, és odaadja a fiának. Mire a fiú benyúl a takarója alá, és előveszi a spórolt pénzét. Elkezdi összerakosgatni az aprót, ami összesen két dollárra jön ki. Hozzáteszi a most kapott másik két dollárt, és boldogan az apja felé nyújtja:

- Apa! Most, hogy kifizetem neked, tudsz velem is tölteni egy órát, hogy együtt játszunk?


Gondolkozz el!

"Bármit megtehetek, amit csak akarok. Illetve... egy dolgot mégsem: A 22 éves lányomat már nem tudom visszaültetni a hintába, hogy játszhassak vele."













Gyökössy Endre: RECEPT - A SZERETET SZABADSÁGÁHOZ


- Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám ,,kislánya" legyek a házasságban és ne feleség. Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá - rettenetes kimondani is -, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valójában engem öl. Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg. Mondja: mit tegyek?

- Mit tett eddig?

- Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.

- Mióta imádkozik ezért?

- Amióta tudom, hogy gyűlölöm.

- Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?

- Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.

- Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt?

- Hát, hogy szeretni tudjam.

- Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?

- Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.

- Szeretnék valami mást is ajánlani.

- Azért jöttem.

- Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?

- Igen, körülbelül így.

- Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban...

- A kereszten?

- Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket.

- De mit tegyek?

- Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud.

- De mondtam, hogy gyűlölöm.

- Meg akar gyógyulni?

- Igen.

- Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is.

- Mit tegyek hát?

- Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?

- Kiváltanám.

- Bevenné?

- Bevenném.

- Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?

- Írom.

- Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. Írja csak, írja! Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt - csak őt - beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.

- Már évek óta nem zongorázik.

- De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifejezést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit.

- A csókot is kell?

- Igen.

- Jaj!

- Miért, jaj?

- Mert évek óta nem csókoltam meg.

- Vállalja ezt a hetet így?

- Megkísérlem.

- Isten segítse.

Várom. Nem jött. Hetekig nem jött. De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva:

- Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta:

- De jó vagy mostanában hozzám.

- Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat. Aztán hozzátette:

- Adja másnak is oda ezt a receptet!







A HAL NÉLKÜLI HALÁSZOK PÉLDÁZATA


Történt egyszer, hogy volt néhány ember, akik halászoknak nevezték magukat, és íme, sok hal nyüzsgött a környék vizeiben. Az egész vidéket patakok és tavak tarkították, mindegyikben tömérdek a hal, és a halak éhesek voltak.

Azok, akik halászoknak nevezték magukat, heteken, hónapokon, éveken keresztül tanácskozásra ültek össze, és hivatásukról, a halászatról, a bőséges halállományról és arról beszélgettek, hogyan lehetne halászni.

Évről évre pontosan megfogalmazták a halászat jelentőségét, hivatásként emlegették a halászatot, és bejelentették, hogy a halász elsődleges feladata mindig is a halfogás.

Állandóan új és jobb módszerek, és a halászat új és jobb meghatározásai után kutattak. Ám egy dolgot nem tettek: nem halásztak.

Nagy, műgonddal megtervezett és költséges oktatóközpontokat építettek, amelyek eredeti és elsődleges célja az volt, hogy a halászokat megtanítsák a halfogás fortélyaira. Mindezek alatt az évek alatt tanfolyamokat tartottak a halak szükségleteiről, természetéről, osztályozásuk módszereiről, a halak pszichológiai reakcióiról, és arról, hol lehet halakat találni.

Az oktatóknak doktori címük volt a halászat tudományából, ám ezek az oktatók nem halásztak. Kemény, szorgalmas tanulás után évről évre sokan végeztek, és kaptak diplomát halászatból.

Egy, a halászat szükségességéről tartott tanácsozás után egy fiatal résztvevő elment halászni. Másnap arról számolt be, hogy két nagyszerű halat fogott. Kiváló fogásáért kitüntették, és felkérték, hogy lehetőség szerint vegyen részt az összes fontosabb tanácskozáson, ahol elmondhatja, hogyan akadt a horgára a két nagy hal. Abbahagyta tehát a halászatot, hogy legyen ideje beszámolni a többi halásznak, és filmet készítsen a nagy fogásról. Jelentős tapasztalata jutalmául beválasztották a halászok szövetségének elnökségébe is.

El kell ismernünk, hogy a ,,halászok" között sokan valóban odaadó bugalommal végezték a dolgukat, áldozatokat hoztak, és minden nehézséget vállaltak. Hiszen nem mesterüket követték-e, aki azt mondta: ,,kövessetek engem, és én emberhalászokká teszlek titeket"? Képzeljük el, hogy mennyire megsértődtek néhányan, amikor egyszer valaki felállt, és kijelentette, hogy akik nem fognak halat, nem is igazi halászok, akárhogy erősködnek. Megállapítása mégis helyesnek tűnt.

Halász-e az az ember, aki évről évre nem fog halat? Követi-e valaki a Mesterét, ha nem halászik?







ISMERNI A PÁSZTORT

23. zsoltár


Néhány évvel ezelőtt egy társadalmi rendezvényen Anglia egyik, akkoriban leghíresebb színészét megkérték, hogy szavaljon valamit az ott jelen lévő vendégek kedvéért. A színész bele is egyezett, és megkérdezte a közönséget, van-e valamilyen különleges kívánságuk, amit hallani szeretnének. Egy kis szünet után egy idős lelkész felállt, és ezt kérdezte: ,,Uram, el tudná nekünk szavalni a 23. zsoltárt?" Az ünnepelt színész arcán egy különös kifejezés suhant át. Egy pillanatig hallgatott, majd így felelt: ,,Igen, de csak egy feltétellel - hogy miután elszavaltam, kedves barátom, ön is ugyanezt fogja tenni." ,,Én? - kérdezte meglepetten a lelkész. - De hiszen én nem vagyok előadóművész. Mindazonáltal, ha ön így kívánja, megteszem."

Ezután a színész hatásosan, nagy pátosszal elkezdte szavalni a zsoltárt. A hangja és a hanglejtése tökéletes volt. Teljesen elbűvölte hallgatóságát, és ahogy befejezte, a vendégek óriási tapsviharban törtek ki. Majd, ahogyan a taps elhalkult, az idős lelkész is kiállt, és ő is elkezdte mondani a zsoltárt. A hangja nem volt különösebben figyelemreméltó; a hanglejtése sem hibátlan. Amikor befejezte, a csendet ugyan nem törte meg semmilyen tetszésnyilvánítás sem - de szem nem maradt szárazon a helyiségben, és a hallgatók közül sokan tiszteletteljes áhítattal hajtották meg fejüket és szívüket Isten előtt!

A nagy színész felállt. Kezét az idős lelkész vállára tette, és érzelemtől remegő hangon ezt mondta a közönségnek: ,,Barátaim, én el tudtam érni a szemeteket és a fületeket. Ez a férfi azonban elérte a szíveteket! A különbség csupán ennyi: én ismerem a 23. Zsoltárt - de ő ismeri a Pásztort!"








AZ ÖSSZETÖRT TÁNYÉR


Egy fiatalember, aki talán nem ismerte a tékozló fiú történetét vagy csak a példabeszéd kezdő sorait olvasta, egyszer elhatározta, hogy kikéri apjától a család rá eső örökségét, s elindul, hogy szerencsét próbáljon a világban. Az apja elé állt, s előadta, hogy jól ismeri a munkának az értékét, már képes magáról gondoskodni, tehát adják oda neki mindazt, ami jár neki a család vagyonából.

Az apja kicsit elcsodálkozott a kérésen, de a következőképpen egyezett bele:

- Amikor idehozod nekem az első tányért, amiért megdolgoztál, megkapod az örökrészed és elmehetsz.

- Mi sem könnyebb ennél - gondolta magában a fiú, aztán odament az édesanyjához, kért tőle egy tányért, amelyet az apjához vitt. Az apa átvette a tányért, rögtön megismerte a családi darabot, egy mozdulattal a földhöz vágta és csak ennyit mondott:

- Fiam, ezért nem te dolgoztál meg, hanem én.

A fiú másnapra új tervet eszelt ki, egy lopott tányért vitt, de apja tudván, hogy ilyen gyorsan nem lehet becsületes munkával egy tányért megszerezni, ezt is a földhöz vágta mondván:

- Fiam, ezért te nem dolgoztál meg.

A következő napon a fiú rokonoknál volt látogatóban, hosszasan dicsérte a szép étkészletet, aminek "jutalmaként" ajándékba kapott egy tányért. Ezt adta apjának, aki széttörte ezt is tudván, hogy biztosan ezért sem kellett megdolgoznia a fiának.

Negyednap a fiú egy barátjától kölcsönkért tányérral állt apja elé, aki - bár látszott rajta, hogy sajnálja - ezt is úgy vágta a földhöz, hogy azonnal ripityára tört, aztán ezt mondta:

- Fiam, ezért más dolgozott meg, de nem te.

A fiú kezdte megérteni, hogy mit hibázott, ezért a következő héten alkalmi munkát vállalt, hogy tányért tudjon venni. Egész heti fizetéséért még egy készletet sem kapott, csak mindössze öt tányért.
Az elsőt odaadta édesanyjának, a másodikat elvitte a boltba, ahonnan ellopta, a harmadikat odaadta ajándékba egy szegény koldusnak, akivel találkozott, a negyediket visszaadta a barátjának, akitől kölcsön kérte, s az ötödikkel boldogan indult apjához, s ezzel adta a kezébe:

- Apám, ezért megdolgoztam, ezt ne törd össze! Most már tudom, hogy mennyit kell dolgozni egy tányérért. Értékelem, hogy mennyit fáradoztál családunkért. Nem érdemlem meg ingyen azt, amiért te dolgoztál, ezért inkább itthon maradok.







Szeretet és Harag találkozása



Szeretet és harag


- Kopp,kopp! - kopogott a Szeretet a Harag szívkapuján.

- Ki az? - kérdezte a Harag.

- Én vagyok a Szeretet! - hangzott kintről a válasz.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezte nem túl barátságosan a Harag. - Tűnj innen, nincs szükségem rád! - rivallt a Szeretetre.

- Kérlek, ne küldj el, beszélgessünk! - kérte Szeretet a Haragot.

- Nekem semmi beszélni valóm veled, hagyj békén! - mordult Szeretetre a Harag.

- Ki bántott, kire haragszol ennyire? - érdeklődött kedvesen a Szeretet.

- Nem mindegy az neked! - förmedt a Harag a Szeretetre.

- Talán segíthetek, de kérlek csak egy kicsit engedj magadhoz közelebb! - kérlelte a Szeretet a Haragot.

- Hát, nem érted!? Senkivel sem akarok beszélgetni, s nincs szükségem senkire, hagyjál végre békén! - ordított most már a Harag.

- Jól van! Nem kérdezlek többet arról, hogy ki bántott, s mi szomorúságodnak, haragodnak oka, de szeretnék kérni tőled valamit! - mondta a Szeretet.

- Rendben, de ígérd meg, hogy utána békén hagysz, s elmész! - válaszolta a Harag, remélve, hogy végre lerázza magáról a hívatlan vendégét.

- Ígérem! - hangzott a felelet, miközben Harag egy lépéssel közelebb engedte magához a Szeretetet, aki így beléphetett szívkapuján.

Szeretet érezte a Harag lelkének mélységes fájdalmát, csalódottságát, de bízott abban, nem hiába kopogtatott be a Haraghoz.

- Nos! Amit kérnék tőled Kedves Harag, az nem más lenne, mint hogy bocsáss meg azoknak, akik ellened vétettek, akár szóval, vagy cselekedettel, s lépj tovább sérelmeiden!

- Miért kellene megbocsájtanom? Nem én okoztam a sok fájdalmat másoknak, hanem éppen fordítva történt! - értetlenkedett a Harag.

- Ennek több oka is van! Először is, mert Te jobb vagy azoknál, akik megbántottak! Másodszor, nem élhetsz örök életedben haraggal szívedben! S azért is, mert ha megbocsájtasz, akkor lelkedben újra lesz helye a szeretetnek, s képes leszel tovább menni az Úton, amit a Jóisten neked szánt. Tudom, nem könnyű! De ki ígérte, hogy az lesz? Hidd el, Mindenkinek megvan a maga keresztje, kinek ilyen, s kinek olyan! Még azoknak is, akik nem mutatják, s mosolyuk mögé bújnak. Hát, vegyél magadon erőt, bocsáss meg, merj változni, s változtatni gondolataidon, életeden! Hidd, hogy vannak, s történhetnek csodák, tárd ki szíved kapuját, s engedd a Fényt lelkedbe! Te döntesz, hogy kulcsra zárod szívkapudat, vagy tovább lépsz, s esélyt adsz az újrakezdéshez! Senki nem dönthet helyetted! Ehhez kívánok neked erőt, és tisztánlátást! - mondta a Szeretet kedvesen, majd egy lélekölelés után kilépett a Harag szívkapuján.

A Harag még jó ideig maga elé bámulva ült kedvenc foteljában, s csak töprengett az elhangzottakról, miközben mintha valami különös érzés kerítette volna hatalmába. Ő maga sem értette még, de érezte ahogy melegség árad szét lelkében.

Másnap reggel kinyitotta szívkapuját, engedte, hogy a Remény legfényesebb sugarai lelkébe hatoljanak, s újra mosolygott, míg a Szeretet előző este ott hagyott üzenetét olvasta, melyben ez állt:

"Szeress, hogy mások is szerethessenek! "







A TŰZ KÖZELÉBEN

(elképzelt beszélgetés)


Jézus idejében egy férfi megközelítette őt és így szólt:

- Mester, másokkal együtt és is nagyon jól tudom, hogy Isten Fia vagy és az igaz útra oktatsz mindenkit.
Mégis meg kell mondanom, hogy követőid, akiket apostoloknak nevezel és a közösségben élnek, nekem sehogy sem tetszenek.
Észre vettem azt is, hogy nem sokban különböznek a többi embertől. Nem is olyan nagyon régen az egyikkel volt egy erélyes összetűzésem. különben tudott dolog, hogy követőid egymással nem mindenben értenek egyet és nem is nagyon szeretik egymást. Ismerek közülük egyet, aki zavaros anyagiakkal foglalkozik...
Éppen ezért egy nagyon őszinte kérdéssel fordulok hozzád: Lehetek és is hozzád tartozó, ha apostolaiddal nem sokat törődök?
Ha megengeded azt is megmondanom, hogy szívesen vagyok keresztény, de semmi közösség, semmi egyház és egy apostol sem érdekel.

Jézus szeretettel és figyelemmel hallgatta.

- Ide figyelj! - mondta neki. - Volt egyszer egy kis embercsoport, akik szívesen leültek egymással és beszélgettek. Amikor rájuk sötétedet, összegyűjtöttek egy csomó fát és tüzet gyújtottak. Szorosan egymás mellett ültek és melegedtek. A tűz arcukat is megpirosította. Az egyik egyszer csak meggondolta magát és kivált közülük. Kezébe vett egy darab égő fát és egyedül, egy magányos helyen ő is leült.
A fadarab egy ideig az ő kezében is égett és világított. Nem kellett sokat várni, elhalványodott a tűz és ki is aludt.
A férfi sötétben maradt, és vacogott a hidegtől.
Nem sokat gondolkozott, fölállt, fogta az elszenesedett fadarabot és visszament barátaihoz. A fát a tűzre dobta és az hamarosan lángot fogott, ő meg leült barátai mellé. Melegedett és a tűz fénye visszaverődött az arcáról.
Jézus mosolyogva hozzáfűzte:
Aki hozzám tartozik, az a tűz mellett marad mint a többi barátaim. Ezt azért teszik, mert én azért jöttem a világba, hogy tüzet hozzak oda és nem is akarok mást, mint azt, hogy égjen.







UTAZÓ ANGYALOK


Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család házában töltse el. A család udvariatlan volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjek ki magukat. Ehelyett egy picike helyet kaptak a hideg pincében. Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt. Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt:

- A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.

A következő éjjelen mindketten egy nagyon szegény, de vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek.Miután azok azt a kevés ételt is megosztották velük, amijük volt, átengedték az angyaloknak az ágyukat, ahol ők jót aludhattak. Amikor a következő napon a nap felkelt, az angyalok könnyek között találtak a parasztot és a feleségét. Az egyetlen tehenük, akinek a teje az egyedüli bevételük volt, holtan feküdt a mezőn.

A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az idősebbet, hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Az első embernek mindene megvolt, mégis segítettél neki, vádolta. A második családnak kevese volt, és hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük.

- A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak,- mondta ismét az idősebb angyal. - Amikor a nagy ház hideg pincéjében pihentünk, észrevettem, hogy a falon lévő lyukban arany van. Mivel a tulajdonos olyan mohó volt és nem akarta megosztani szerencsés sorsát, betapasztottam a falat, hogy ne találhassa meg. Amikor a utolsó éjszaka a paraszt ágyában aludtunk, jött a halál angyala, hogy elvigye a feleseget. Helyette odaadtam a tehenet.

"A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak."

Néha pontosan az a jó, ami történt csak a dolgok nem annak mutatkoznak, aminek kellene.Ha bízol, csupán arra kell hagyatkoznod, hogy minden eredménynek megvan az előnye. Amíg nem telik el egy kis idő, ezt nem veszed észre...










VAK LÁNY AKI SZEMET KAPOTT


Volt egyszer egy vak lány. Gyűlölte magát a vakságáért. És gyűlölt mindenkit, kivéve szerető barátját. Ő mindig mellette állt, mindenben segítette. Egy nap azt mondta a lány:

- Ha látni tudnék, hozzád mennék feleségül.

Egy napon valaki ajándékozott neki egy pár szemet. Mikor levették a kötést, látott. Látta a barátját is.
Ő megkérdezte:

- Most, hogy már látsz, hozzám jössz feleségül?

A lány ránézett és látta, hogy a barátja vak. Már a fiú becsukott szeme is sokkolta. Erre nem számított. Már a gondolattól is irtózott, hogy egy életen keresztül a csukott szemeit nézze.
A barátja elment és másnap a lány levelet kapott, amiben ez állt:

- Nagyon vigyázz a szemeidre kedvesem, mert mielőtt a tiéd lettek volna, az enyémek voltak.


Nagyon sokszor megtörténik az életünkben, hogy olyan áldozatot hozunk valakiért,amellyel ártunk magunknak, mégis úgy érezzük, hogy meg kell tennünk, mert ezzel tudjuk kifejezni szeretetünket a leghatékonyabban. Aki bajban van, ígérget és fogadkozik, majd amikor rendeződnek a dolgai mindenről elfeledkezik. akkor csalódottak vagyunk és talán meg is bánjuk amit tettünk. De nézzük meg mit ír a szeretetről a biblia:

A Biblia ezt írja:

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.
(1Korintus 13:4-7)








VÁNDORÚT


Két ember útnak indult. Magukkal vitték az útra lámpáikat, amelyről tudták, hogy addig tart ameddig az életük. Valamennyit mentek. Megszólalt az első:

- Hosszú út áll még előttünk. Ki tudja, hogy a végére érünk-e valaha ? Elhatároztam, mielőtt még késő lenne visszafordulok.

- Miért torpannál meg? - felelte a másik- Alighogy elindultál. Ha visszafordulsz, elveszíted mindazt, ami még előttünk áll. És különben is kihez térsz vissza? Ott nincs senki, aki visszavárna.

- Hogy egész életembe menjek? - makacskodott tovább az első. Nem, inkább visszafordulok, és nyugalomban élek. Itt éhség gyötör, ott meg bőség. Megérem az öregkort, és meghalok, ahogy mások is, éjjel álmomban, anélkül, hogy valamit éreznék.

- Akkor, egyedül folytatom az utam - szólt a másik. Talán nem megyek rajta végig, de mindent elkövetek, hogy minél nagyobb távot tegyek meg, és a fényt minél távolabbra vigyem. Az úton járás adja meg az élet értelmét. Az út végén biztosan vár valaki, és hiszem szüksége van rám.
Ha semmi egyebet nem tudok adni neki, legalább egész életemen át feléje tartok, közelségének melegében egyszerűbb lesz meghalni, és az én közelségem pedig talán melegséget áraszt rá.

S ki-ki , ment a választott irányba.

Sok-sok idő múlva, az út nagy része után, a másik fáradtan megállt. Botjára támaszkodva, gyönge látásával, a megtett út felé tekintett.

- Öreg vagyok már. De még annyi út áll előttem, mint amennyit meg tettem. Nem. Nem érek célba soha. Távol vagyok attól, ahonnan elindultam...., és távol attól is, ahova tartok.

Levertségéből egy melegen csengő hang rázta fel:

- Nem vagy távol. Megérkeztél. Azon a napon, amikor hozzám indultál, én is elindultam feléd.
Kerestél, de én is téged. És most, amikor találkoztunk, örökre együtt maradunk.
És most megérezted, mit jelent az utazás, mert megérezted, mit jelent az élet, megtudod, hogy a halál nem igaz!













 
 
0 komment , kategória:  Irodalom - Próza  
     1/9 oldal   Bejegyzések száma: 89 
2022.12 2023. Január 2023.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 29 db bejegyzés
e év: 29 db bejegyzés
Összes: 4543 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2097
  • e Hét: 2097
  • e Hónap: 75911
  • e Év: 75911
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2023 TVN.HU Kft.