Regisztráció  Belépés
lenke1964.blog.xfree.hu
Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább. "A világ minden szépségéért sem akarnám elcserélni az egyéniségemet, még a... Varga Lenke
1964.08.18
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/9 oldal   Bejegyzések száma: 83 
A mi büszkeségünk, Hortobágy (Hortobágy)
  2017-01-12 19:09:40, csütörtök
 
 
Mindenkinek más, és más jut eszébe - e szó hallatán. Aki hegyek közt nőtt fel, dombok között kergetőzött annak a nagy magyar puszta, valljuk be őszintén nem sokat jelent. Őt nem nyűgözi le az égbe nyúló síkság, nem úgy, mint az Alföld koronázatlan költőjét, Petőfit. A Hortobágy azonban annak ellenére, hogy első látásra nem tűnik igen változatosnak, mint ahogy azt Petőfi számos költeményében meg is örökítette. A végtelen Rónák, delelő gulyák látványa egy idő után minden utazót magával ragad, és ha úgy fordul az időjárás a vendégmarasztaló sár egy ideig nem is ereszt az Alföldként nevezett pusztaságból.
Kezdjük az elején, mikor ez a vidék még teljesen más arcát mutatta az erre vetődő halandónak. A kezdetek-kezdetén a Hortobágy még halban, vadban gazdag mocsaras vidék volt. Ebben az időben még nem kietlen pusztaság, hanem aránylag elég sűrűn lakott terület volt. Erre vonultak el a népvándorlás során a korabeli törzsek, értékes emlékeket hagyva maguk után. Az emlékek alatt a több mint 200 kunhalmot, avagy más néven kurgánt értem, aminek pontos rendeltetést nem sikerült még megállapítani.
Egyes tudósok szerint, szállás, őrzőállás, illetőleg temetkezési hely lehetett a kúp formájú, nagy átmérőjű 3-5 méter magas képződmény. Sajnos, az elmúlt évszázadok alatt több kunhalmot kiraboltak, napjainkban azonban mindegyik állami tulajdonban van, így megrongálásuk ma már bűncselekménynek számít. Talán így sikerül a jövő generációinak is átörökítenünk valamint a honfoglalás kori örökségünkből.
Térjünk vissza a ,,magyar sivatag" kialakulásának történetéhez. A kezdeti virágzást a tatárjárás törte derékba. A XIII. században az addig fejlődő területek elnéptelenedtek és a török hódoltság alatt tovább csökkent a népsűrűsége. Bár sokan azt állítják, hogy a Hortobágy pusztasága, szárazsága, gyérsége már évezredek óta adott, de a valóságot mindannyian ismerjük, mely szerint a Széchenyi István által kezdeményezett folyószabályozás nagyban hozzájárult a Hortobágy mai arculatának kialakulásához, kiszáradásához. A Tisza kanyarulatainak elvágásával mocsarak és lefolyástalan vízfelületek jöttek létre, ezek a mai halastavak ősei. Így alakult ki valójában alig két évszázada a magyar préri, mely igazából jellegét tekintve nem sokban különbözik az amerikaiak világhírű vadnyugati prérijétől. A ma westernként emlegetett cowboy legendák is csak egyszerű tehén pásztorokról szólnak, akik a magyar pusztában is ugyanúgy megtalálhatóak, a maguk nem oly nemzetközi ismertségnek örvendő történeteikkel. Vagyis a magyar puszta is legalább annyira vadnyugati, mint mondjuk a texasi préri!
A hazánk első nemzeti parkja, a Hortobágy 1973-ban, 52.000 hektárral jött létre, amely mára 72.000-re nőtte ki magát, és 1999 óta az UNESCO világörökségeinek is részét képezi. Az előbb szó esett a lefolyástalan vízterületekről, melyek mára az emberi beavatkozás révén hatalmas halastórendszerré fejlődtek. Összefüggő területük eléri a 6.000 hektárt. Ez számunkra azért jelentős, mert a Hortobágyi halastavakat a Ramsari egyezmény értelmében nemzetközileg védett vízimadár fészkelő és költőhelyként tartják számon (akárcsak a Kis-Balaton területét).
Külön programot jelent a madarak megfigyelése. A madárleseken gubbasztó turistáknak, megfigyelőknek a legnagyobb élményt a madárvonulások jelentik. Már a vadlúd vonulása is nagyon látványos a több tízezer tavon megpihenő lúddal, de az igazi élmény a Horobágyi Nemzeti Park címerállatának, a darunak a vonulása. Az eddigi feljegyzett legnagyobb daruvonulás alkalmával több, mint 55.000 egyedet számláltak meg. A költöző madarak állománya csupán csak egy kicsiny része Hortobágy ornitológiai büszkeségének. Jelentős még a ragadozó madár állomány, melyről egy átfogó kiállítást tekinthetünk meg a Kőrszínben.
Ne higgye azonban kedves Olvasóm, hogy a kietlen pusztákat csupán állatok lakják, és apró növények borítják! Az állatokon túl laknak itt még napjainkban is szép számmal emberek, méghozzá a magyar western cowboyai, a pásztorok. Az ő életükben is komoly hierarchia alakult ki. A legfontosabbak a csikósok, vagyis a ménekre vigyázó pásztorok. Viseletüket a bő kék nadrág és ing jellemzi, melyhez barna vagy fekete mellényt viselnek. A nyári nap melegétől a nemezes fekete kalap védi őket. A ranglétra második fokán a marhapásztorok, vagyis a gulyások állnak, őket követik a juhpásztorok, a juhászok. Viseletük a suba, vagyis a juhszőrből készült vállra teríthető kabát volt. A subához három juh gyapja szükséges. Minél gazdagabb volt valaki, annál több juh gyapjából készítette a subáját. A ranglétra legalsó fokán a kondások, azaz a disznópásztorok álltak. Az ő viseletük szegényes és egyszerű volt, bő fehér nadrág és ing. Cipőként, csizmaként lábszárra tekert bőrszíjat hordtak.
A pásztorkodás majdnem egész éves elfoglaltságot jelentett, hisz a pásztorok kora tavasszal kihajtották az állatokat a pusztába, és késő őszig nem is hajtották vissza őket az istállókba. Ezt nevezték ridegtartásnak. Sajátos életmódot folytattak, saját művészetük és ízviláguk alakult ki.
Ennek az egyedi népművészetnek legjelesebb bizonyítékai a pásztorbotok. A rajtuk lévő rovátkák nem csak esztétikailag voltak szépek, de egykoron komoly közgazdasági, vagy inkább könyvelői szerepük is volt. Az írni nem tudó pásztorok így számoltak el ősszel a gazdáknak, hogy hány állatot kapott megőrzésre, hány múlt el, hány új példány jött a világra. Később innen alakultak ki a rovásfák, melyeknek egy példánya tavasszal a gazdánál maradt, másik felére a nyár folyamán a pásztor vezette az állatállományban bekövetkezett változásokat.
A pásztorok szűkszavú emberek voltak, de saját szórakoztatásukra társaságukban sokat énekeltek, és számos népdalunk nekik köszönhetően így maradt fenn. Bár szegények voltak, de szegényes étrendjük a magyar konyha kínálatában a mai napig nemzetközi hírnévnek örvendő ételeket hagyományozott. Kitűnő példa erre a nevében is máig élő közismert gulyás, vagy a kevésbé ismert slambuc, vagy más néven öhöm.
Ezt az ételt hagyomány szerint bográcsban szalonnazsírban pirított krumpliból és száraztésztából készítik. Az étel akkor készült el, amikor a massza 33 forgatás után egy labdába állt össze. Ekkor a közepén üreges asztalra helyezték a bográcsot, a slambuclabdát pedig annyi cikkelyre szelték, ahányan voltak és megszórták a kezdéskor kisütött szalonna pörcével. Annak idején nem volt mindenkinek külön tányérja, hanem mindannyian a bográcsból ettek egy erre a célra kifejlesztett meghosszabbított nyelű kanállal. Ha többet szeretnénk megtudni a pásztorok életéről, akkor látogassunk el Hortobágy település szívében található Pásztormúzeumba. Amennyiben úgy érezzük, hogy már mindent tudunk a pásztorok életéről, akkor javaslom, tegyünk egy kis terepszemlét, látogassunk el a tettek mezejére, vagyis oda ahol a mindennapi élet zajlott, ki a pusztába.
Az Epona lovasfaluban lehetőségünk van lovas kocsival kikocsikázni és megtekinteni a Hortobágy híres állatait. Legelsőnek a szürke marhát, mely mára világszerte ismert kiváló és egészséges húsáról. A magyar szürkemarha minden példánya törzskönyvezett, és szigorúan ellenőrzött. Köztudott ugyanis, hogy a ridegtartás és a természetes táplálkozása révén a szürkemarha - mely nevével ellentétben születésekor pirosas színű - immúnis a kergemarha kórra. Utunk során megtekinthetjük még a csavartszarvú rackajuhokat is, melyeket elsősorban gyapjuk miatt tenyésztettek, de a húsát is fogyasztották. Végül de nem utolsó sorban tekintsük meg a mangalicákat, a hosszú szőrű zsírsertéseket. A kocsikázás során részesei lehetünk egy rövid csikósbemutatónak is. A csikósok különböző ügyességi játékokat mutatnak be nekünk, hajdanán ezekkel a mutatványokkal csapták a szelet a hajadon lányoknak. A kocsikázásból visszatérve nézzünk be a lóistállókba és a fazekasműhelybe is, ahonnan akár kedves szuvenírt is vihetünk az otthon maradt ismerőseinknek.
Feltételezem, hogy mostanra már megéhezett a puszta vándora. Mi mást is javasolhatnék, mint egy ízletes ebédet a híres hortobágyi Nagycsárdában, közvetlen a kilenclyukú híd tövében, ahol több híresség is megfordult. Járt itt többek között az Alföld és a 48-as forradalom költője Petőfi Sándor, és Móricz Zsigmond is. Feltétlenül kóstoljuk meg a tagadhatatlanul helyi specialitásnak számító hortobágyi húsos palacsintát. Ebéd után pedig tehetünk egy sétát Európa leghosszabb, 170 méter hosszú egybefüggő kőhídján, vagy közelről is megismerkedhetünk a puszta halászaival és eszközeivel egy motoros csónakázás során a Hortobágy folyón. A település legnagyobb és legősibb rendezvénye a minden év augusztusában összehívott a híres hidivásárt, ahol minden hagyományos kézműves mesterség képviselteti magát. Annak idején nem volt itt település, hanem csak a híd a Hortobágy folyón és a partján álló Nagycsárda a kocsiszínnel. Ezért azonosította a kor embere az itt megtartott vásárt az Alföld legnagyobb hídjával és nevezte el ez alapján a hídnál lévő vásárnak, rövidebben hidivásárnak.
Sokan úgy gondolják, hogy ha látták a falu elején kiállított hortobágyi tankcsatának emléket állító harckocsit, a híres kilenclyukú hidat, a hajdani lóistállókból, szekérszínekből kialakított a körszínt és pásztormúzeumot, valamint a folyó bal partját uraló Nagycsárdát, akkor mindent láttak a Hortobágyon. Sajnálom ezek az emberek, mivel mindannyian tévednek, és ha ebben a hiszemben távoznak Hortobágyról, akkor még a negyedét sem látták a nemzeti parknak. Remélem azért írásommal sikerült felkeltenem sokak érdeklődését és kíváncsiságát a magyar préri iránt és ottjártukkor nem ,,csak kipipálják" a látnivalókat a ,,bédekkerjükben", hanem a szinte kötelezőnek számító kocsikázáson túl felkeresik a nemzeti park több területén található bemutatókat, tanösvényeket, múzeumokat, csárdákat, részt vesznek esetleg egy madárlesen, vagy biciklire ülve szelik át a Róna látogatható területeit. Az eddig látottak után, egy sétarepülés során pedig mindannyiunk számára bebizonyosodik, hogy ha megismertük, és a szívünkhöz nőtt a nagy alföldi pusztaság, akkor annak, aki gépen száll fölé többé már nem csak térkép e táj.

 
 
0 komment , kategória:  Hortobágy  
A Hortobágyi csárda
  2015-12-04 11:57:59, péntek
 
  A Hortobágyi csárdát Debrecen városa 1699-ben a pusztán átvezető ún. Sóút mentén, a Hortobágy folyónál lévő vámszedőhely és postaállomás mellett építtette. Az elmúlt korok igényeinek megfelelően többször átépítették, bővítették, végleges történeti formáját a XIX. század elején nyerte el. A Hortobágyi csárda története, mint a nagyobb utak és folyóvízi átkelőhelyek mentén települt csárdáké, szorosan kapcsolódott a mellettük létesült szekérálláséval és a hídéval. A híres Kilenclyukú híd a Hegyaljáról szállított dácittufából és kockakövekből épült 1827-1833 között. Az utazókon, marhahajtókon kívül a környéken legeltető pásztoroknak, közeli falvak és tanyák lakosságának is fontos intézménye volt a csárda. A puszta életében jelentős szerepet betöltő Hídi vásárnak is központi helye volt a csárda, ahol sikeres üzletre rögtön áldomást is ihattak a felek. A több mint háromszáz éves épület, ahogy a múltban, ma is az utazók és a turisták igényeit igyekszik kiszolgálni.



 
 
0 komment , kategória:  Hortobágy  
A vasaló
  2015-12-04 11:57:07, péntek
 
 

a Tiszántúl északi részén, a Hortobágy környéki pusztai legelőkön pásztorok által használt, a tűzhely védelmére állított fedetlen, kör, ovális vagy körte alaprajzú nád- vagy kukoricakóró építmény. A debreceni Hortobágyon a pásztorkunyhó szerves része volt, kezdetleges formái azonban a II. világháborúig mindenütt megtalálhatók voltak, ahol a tűzhely a pásztorkunyhóban nem kapott helyet. A vasaló és az ugyanezen funkciót betöltő tüzelőkarám mindig külön állott a kunyhótól, általában a kunyhó bejáratával szemben. A földbe ásott árokba állított, befelé dűlő, két-három rendben megkorcolt nádfal a tüzet és az ételt főző pásztort védelmezte az esőtől és a széltől. A vasalóban csak az élelemtartó láda, a főző- és evőeszközök kaptak helyet. A tűz a közepén égett, fölötte → szolgafán lógott a bogrács. A fejős juhászok vasalószerű tüzelőkarámjában sárból rakott katlanban tüzeltek. A név eredete ismeretlen



 
 
0 komment , kategória:  Hortobágy  
A Búsuló Juhász
  2015-11-05 19:39:32, csütörtök
 
  Botjára támaszkodik a juhász, állát kezén nyugtatja,
Merengőn néz maga elé, homlokát ráncolja...
Hetven év terhe nyomja egykor széles vállát,
Rég elfeledte ifjúkora minden kedves álmát.

Megélt két háborút, látott vért és halált,
Túlélőként eltemette mindkét szép fiát.
Felesége gyenge szíve nem bírta a terhet,
Istenem, de rég volt már, mikor ő is elment!

Egymagára maradt hát bújával, bajával,
Haragban vala az egész, nagy világgal!
Megbékélt aztán, élni kell s tenni,
Dolgozni becsülettel - akkor lesz mit enni!

Ezt diktálta vére, példaként ezt látta,
Újrakezdeni százszor, ahogy apja csinálta!
Pásztornak állt - "Ez magányosnak való..."
Társa két jó kutyája: Bogár és Fakó.

Komótos léptekkel járja a pusztát,
Vén farkasként, ki elvesztette párját.
Nem mulat többé, ezt hozta az élet,
Hallgatag ember kit a munka éltet.

Egyik nap a másik után - eljönnek sorra,
Arcán a ráncok gyülekeznek sorba.
Szemébe könny szökik, ha rágondol a múltra,
Lassan ő is elkészül a legvégső útra...

Búsul az öreg juhász, botjára támaszkodik,
Némán néz maga elé, sohasem panaszkodik.
Hetven év terhe az, mi idős vállát nyomja,
Összes kedves álma ott fekszik a porba...



 
 
0 komment , kategória:  Hortobágy  
Hortobágy...
  2015-11-04 16:02:01, szerda
 
 
Túl a rónát lepő öntéseken angol ló látszik nyargalni. Hátán karcsú lovagot repít, kinek körrajzát összeolvasztja a távolság.

Hortobágyot özön borítá. A Tisza-Füred és Nánás felől kiöntött, a Hortobágy folyam feldagadt, a pusztai tavak megnőttek, káka és nád közepén felül, s a hortobágyi csárda mint egy félemlett Ninive állt a szennyes tenger között. Az ó-testamentomi szűzvizen isten lelke járt, itt döglött marhák, kósza tutajok, czibált szénakazlak, s megmosdatott utczák minden szemetje uszkált a habtalan síkon, melyre bőségben teríti nádpelyhet a büzhödt szellő.

Néhol zöld oázok szorultak szigetül az öntések közé, miken ló, birka, szarvasbarom, ember s juhászkutyák éltek szoros közelben, remegve az inség főfokát, mely a koppadt gyepen, a nem szabadítás bizonyos hitében rájok várt. Két dereglye ugyan szépen kimenthetné, de a deszkák önmagokat nem szülik hajóvá, s miért fáradna a magyar óvszerért veszélyek előtt, holott veszély alatt sincs kedve azt tenni?!

A tulkok szomorúan állongtak gyökig legelt szigetek szélein, s mit máskor nem, érzékeny szemet emeltek az égre, tán egy titkos ösztön elősejtésével, míg a rezgő víz eltorzítá nyurgult árnyaikon a nem őket illető arczkifejezést.

Egy ily kisded világra szilaj farkas szorult. Tiz naptól törekvék megszökni a menhely börtönéből, mely szabadságát vevé el, hogy életét megtartsa. Most fáradtan fekszik, de hunyorgó szemhéja alól kivillog a düh és éhség zöld ragyogványa. Körében hantokra hasgatva a felkörmölt gyep, s itt-ott friss porhanyó föld, mint hangyaboly, vagy finom vakandturás, miket mérgében kapart a szokatlan fogoly. E hányások közein agg kan csontváza van szórva tördelt darabokban, melyet szerelmi kalandban lepett az áradás, s vész óráin a ragadozó martaléka lőn. E csontokra nem lehet ismerni, bordák és gerincz szerte marczongva, koponyája s magok a legkeményebb sódarcsontok keresztkasul őrve a mardosás mély karczaival. Csak az állkapczában egy csonka vén agyar mutatja, hogy a zsákmány, csatához szokott kan vala. Most felkél a szép vad hűtelen nyugtából, mely éhségét nem csillapítá. Hosszat nyujtózik kiöltött nyelvvel, s hirtelen felszökik egy öl magasba. Visszaestében kiharap a földből egy darab hantot; majd kiköpve azt, fájdalmasan nyalja mély sebét, melyet a küzdő kan czombján hasított. Eleven húsig nyalja a sebet, mígnem vér serked rajta, és kínosan ordít a közben, mely mértföldekig hallik a néma víz felett. Azonban éhsége vadabb mint a fájdalom. Megrohanja a vázmaradványokat. Foga csattog mint az edzett aczél, ínye vérzik, s egy két töredéket elnyel az éles csontokból. Majd az állkapczát ragadja fogai közé, s fület hegyezve ügetni kezd, megcsalva önmagát az emészthetlen zsákmánynyal. De a sziget szűk, nem adhat tért a haragban futónak. Keskeny körben üget a vízszegélyeken, mint egy iskolába kényszerített ló. Dühe nő, s tért keres. Megáll, gerinczén borzad az ordas szőr, éles szemekkel benézi a látkört, de annak roppant területe csak víz és ég. Látja, nincs menedék, még egyszer belemar a száraz állkapczába, de az agyar ágya nem enged. Bőszülten rázza oldalt és fel s alá, aztán messze veti magától, keresztül ordítja a vizi pusztát, s szilaj szökések közt szaglálja a földet. Rugni s kaparni kezd rövid szünetre egy friss hányást. Szemei zöldveres tüzet lövelnek az alatt, s csattogva kapkod a legyek után, mik a bűzös csontokat megdongják. Végre győzött a természeti ösztön, megszelídült az éhség hatalmára, s foghegyen, finnyás nyámmogással enni kezdi a nyers földet, mely nála rendesen az éhhalál végmenedéke.

Az alatt a látkör alján felhők ütik fel rohanó fejöket tömött kerek gomlyokban, miket hamar hasábokra oszt s ujra szétterít a nyugoti szél. Erős, kövér cseppeket szakaszt le, s hulló terheikkel megragyásítja a sima vizeket. Távol lárma kél a határon, roppant sereg vadlúd repül igen alant, nádast keresve a vész előtt. Kisértő hangjokat hallja az éhes ragadozó. Oly közel, s hallatlan bőségben vonulnak felette, oly étvágyköltőleg látja elnyúlni a jóizű nyakat, melyet csak puha tollazat véd, s szép ifju czombokat, mig a ludak röptében feléje függenek. Tátott torokkal ugrándozik a kecses lények után, nyelvéről lecseppen az étvágy nedve, csak fél öllel tudna följebb ugrani, övé a boldogság. Hiába, az ostoba libák nem tartják szerencsének torkába búvni, s csupa tiszteletből a körmös kalandorhoz, felcsapnak magasra biztosb vidékekbe.

Most a fergeteg nő, a szél dühe szétömlik a vízterén, s féloldalra dönti a megeredt záport, mely, mint vízsodronyból rakott zuhatag, szakadt le. A mén nyerít, a tehenek bőgnek, s a juhnyáj mint egy nyomott nép, sír az apró szigeteken. A vész Körmösig hozza a szájízköltő hangot. Mennyi kövér falat, mily úri különféleség, kivált az alázatos juhok, melyek sem rugni, sem öklelni nem tudnak! hozzá mily horpasztó éhség, s mégis neki goromba földet kell nyelnie minden zsír nélkül! Hajh! ezt tűrni, ennyi csábításra stoicusnak lenni nem lehet. Ő szabadnak születék, hogy ragadozhasson. Beszökik a vízbe, hogy rohanjon az áruló hang felé. De a víz mély, s messze, messze tart. Egy ösztön szól benne, mit az állat is ért, az úgynevezett életi. «Szigetemen világos hogy élek, gondolá, vagy gondolhatá magában, mert érzem, hogy éhezem. E víz itt a sírverem, mihelyst elnyelem, vagy magam elnyeletem. Sírontúl ugyan nyájas örömre hí birka- s tulokbőgés, de ki tudja, nem fognám-e örökre sírban hagyni becses fogaimat, hogy ne legyen mivel harapni a túlélet pecsenyéjébe. Azért jobb lesz visszaragaszkodnom, annyival inkább, mert ez a disznó jég szörnyen püföl.» Körmösdeák alkalmasint ilyesmiken jártatá agyát, mert a gyepre csakugyan visszaszállásolt. Még egy pár próbát tőn a bőgő áldozatok felé, de étvágyán kifogott az életé, s mérges nyifogás közt sérült oldalára fekvék, hogy sebét ne verhesse a kavicsnyi jég. Orrát verhenyes szügyébe vágta, félig húnyt szemhéján felborzolá a szőrt, s akkor jajdult fel egy-egy oldalkapással, ha szemen vagy fültövön üté egy jégtojás.

A pusztai vész folyvást nőtt. A fehérhasú felhők mint könnyű habok merültek egymásba, s itt-ott földig ereszték kesely farkaikat. A szél ákászgalyakat hurczolt a záporban, miket mérföldekből rabolt, a jég sűrün omlott, mintha termett fa gyümölcsét erőszak rázná le, s a sík vizet felverte, hasonlóul a forró olajhoz, mely habzik és bugyog a szörnyű tűz felett.

Egy vészbetört szent ének hangzott s oszlék fel erőtlenül a vad morajban, s utána egykedvűn zúgott ég és víz. A szél visszakanyarult, s ujra megjelent a kétség szózatja. Gyönge női hang éneklé buzgón a zsoltár sorait:


Haragodnak nagy voltában,Ne feddj meg uram engem.

Csattogó dördület válaszolt, mely megrendíté a földet Kardszagtól Ohatig. A táj rémsötét lőn, az elemharcz tetőpontig jutott. A széltorlat bömbölt, örvénynyé kavarva a záport, s csattogtatva az összevert jeget. A lázadó állatok torz haragban bőgtek a viharzenéhez, míg vészharangokat vert félre a kapkodó szélroham, távol falvaktól ragadozva el a harapdált hangot. A szent zsoltár, tört énekben töredezett elő e vad lázadás közt:

Busúlt gerjedezésedben Ne büntess meg istenem!

Irtóztatos villám harsant el. Egy pillanatra bevilágitá a láthatárt, s messze fenékszínen megmutatá az istenben bizót. Térdelő paraszthölgy látszék a víz között két ölnyi szárazon. Keblét és karjait kisdedére hajtá, hogy elfedje az úr haragjától. Rajta semmi öltöny, mind csecsemőjét védi az, kinek az áthütő nedv szörnyű halált hozhat. Gazdag barna haját lebontá, sátorúl terítni hideg vállaira. Szemében rémület és éhség, arcza elkékedt a csapkodó vésztől, s rajta vérgyöngyök mosódnak el, hajadon fejéről a jég sebeiből serkedők. Maga tépett sírkereszt, haja gyászlobogó. Ajkán szent ének töredezik fel, erőtlenül éhsége miatt s elverve a haragos széltől. Buzgó hit, vértanúi remény éled lelkében isten mentő irgalmáért, de a test roskad, s nem bir hitelt biztosítni a vallás szavának. Felette, magasban ég a kergető villám, vörös világgal gyujtva a vihart. E fényvonal körében ragyog a fehér jég mint bő ezüst, a villámtér betelve mennyei derüvel, alant porrátört zápor s nedügőz képez ködfelhőt, s benne a fény alatt mint mater dolorosa térdel az ájtatos nő. Felséges rafaeli kép.

Két óra mulva kiderült. A lég megelevenűle, a nap szétönté meleg szerelmét, lanyhán szárogatva a fürdött természetet, s egy tenyérnyi felhő sem foltozá a mennyet.

Hófehéren ragyogott ki tőből az ujvárosi templom, s itt-ott fényesen csillant meg a rézkakas egy-két messze tornyon, vagy falu nyelén, mint a csikós mondja. Millió szárnyassal népesült meg a lég, a vizi zsákmányok ismét nyugton usztak a mocskos oczeánon, s a falvak harangja isten igazában hirdette az alkonyt.

A parasztnő lesimítá a vérében festett hideg vízgyöngyöket, s törlő kezeiből kimerüle képén a nyomorrajz, melynek színeit eddig könyű, vérveríték, s a csapkodó zápor kivenni nem hagyák.

Kedves ifjú kép, mig éhség és rémület be nem roskaszták, most kisértő dúlt ábra, mely senyvesztő sír fogai közül látszik kikelni, hogy magát s az élőket üldözze.

Ajka fakó, arczbőre kékedő és száraz, szemalja szederjes, s medrében üveg lencsékké látszanak merevülni a beesett szemek, mikre a sovány szemöldcsont komor árnyat vet.

Gyermekét tapintja, ha él-e? s meleg sóhaját a reszkető kisded keblébe leheli, hogy megtartsa a szabadítás örömeig, mit isten próbája után kegyesen remél.

Egy máztalan edényt sóvárgva forgat, nincs-e még oldalán némi maradvány, de a tápot már napok előtt végkép levakará arról.

Hajából kifacsará az esőt, s olvadó jegeket, gyermekét megenyhíté anyacsókjaival, s a róna látkörén védkar után vigyáz.




 
 
0 komment , kategória:  Hortobágy  
Petőfi Sándor : ÁRVALÁNYHAJ A SÜVEGEM BOKRÉTÁJA…
  2015-11-04 15:38:14, szerda
 
  Árvalyányhaj a süvegem bokrétája,
Árva leány a szerelmem violája;
Azt magamnak kinn a pusztán szakasztottam,
Ezt magamnak a faluban választottam.

Gyönyörű kis szőke leány a kedvesem,
De hogy jó lesz, még abban sem kételkedem.
A kék virág tiszta búza között terem,
Mátkámnak is kék virág van a szemiben.




 
 
0 komment , kategória:  Hortobágy  
Petőfi Sándor : PUSZTÁN SZÜLETTEM…
  2015-11-04 15:36:56, szerda
 
 
Pusztán születtem, a pusztán lakom.
Nincs födeles, kéményes hajlokom;
De van cserényem, van jó paripám:
Csikós vagyok az alföldi rónán.

Szőrén szoktam megűlni a lovat,
Ha ide vagy oda útam akad;
Nem szükséges a nyereg a hátán -
Csikós vagyok az alföldi rónán.

Gyócs a gatyám, patyolat az ingem.
Nem vettem, a rózsám varrta ingyen.
Hej, maholnap az én piros rózsám
Csikósné lesz az alföldi rónán.



 
 
0 komment , kategória:  Hortobágy  
Kilenclyukú híd - Hortobágy
  2015-10-04 20:52:14, vasárnap
 
 
A Hortobágy jelképe, a történelmi Magyarország leghosszabb közúti kőhídja a Kilenclyukú híd.

Egy régi fahíd helyén épült klasszicista stílusban 1827 és 1833 között. A híressé vált kőhídnak a folyó két partján lévő, ún. ellenfalak közt mért távolsága 92,13 méter, míg teljes hossza 167,3 méter.

A pusztai állathajtás könnyebbségére szolgált az a tervezői lelemény, amely a feljárókat szélesedőre tervezte: a felhajtott gulyát, ménest a híd így mintegy kitáruló karként fogadta, megkönnyítve ezzel a jószágot hídra terelni igyekvő pásztorok, csikósok dolgát.

A fahídtől a kőhídig A Kilenclyukú elődje, az 1697-ben épült fahíd az elhasználódás és a nagy forgalom miatt egy idő után már nem felelt meg a követelményeknek, egyre többet kellett javítani, s így a fenntartása is egyre több pénzbe került.

Debrecen városa ezért már 1825-ben elhatározta annak lebontását, s helyette új kőhíd építését.

Több tervváltozat megtekintése után Povolny Ferenc javaslatát fogadták el, amelynek kivitelezéséhez 1827-ben kezdtek hozzá, s 1833-ban fejezték be, a régi fahidat pedig ekkor lebontották.

A település legnagyobb rendezvénye a minden évben augusztus 20-án összehívott híres hídivásár, ahol minden hagyományos kézműves mesterség képviselteti magát. Annak idején nem volt itt település, hanem csak a híd a Hortobágy folyón és a partján álló Nagycsárda a kocsiszínnel. Ezért azonosította a kor embere az itt megtartott vásárt az Alföld legnagyobb hídjával és nevezte el ez alapján a hídnál lévő vásárnak, rövidebben hídivásárnak.




 
 
0 komment , kategória:  Hortobágy  
Esteledik, alkonyodik
  2015-10-04 19:03:02, vasárnap
 
  ESTELEDIK, ALKONYODIK,
GULYA, MÉNES TAKARODIK

Ha körülnézel az Alföldön, hatalmas szántóföldeket látsz, a zöld akácfák között apró tanyák fehérlenek és a távolban falvak, városok körvonala sejlik. Képzeld el, hogy mit láthattál volna itt néhány évszázaddal ezelőtt! A kövér füvű legelőkön címeres szarvú szürkemarhák rázták a kolompot. Ahol a legelőt szárazabb szikes váltotta fel, az apró füvet juhnyájak legelték. A folyó menti árterek és a lápok haragoszöld, vizenyős rétjein kondák túrtak táplálék után. Az állatokat pásztorok őrizték. Szántó kevés volt, a földművelő parasztok csak éppen annyi gabonát termeltek, amennyi kenyérnek kellett.

A magyarság ősi gyökerekkel rendelkező, de csak a török uralom alatt megerősödő gazdálkodási formája az Alföldön a szilaj, másként rideg állattartás volt. A jószág éjjel-nappal, télen-nyáron kint élt a réten vagy a pusztán. Nappal a füvet legelte, szomját a természetes vizekből oltotta. Az éjszakát ott töltötte, ahol ráesteledett. A szilajon tartott állatok szinte vadak módjára, nyájakban éltek. Ezt az életmódot a mi éghajlatunkon leginkább a magyar szürkemarha, a rackajuh , a szalontai sertés és a parlagi ló bírta. Az így tartott állatok tejét, húsát és igaerejét nem hasznosították az emberek. Az állatok jelentették gazdáik vagyonát, ezért szaporulatukat gondosan számon tartották.

A pásztorok mindig ott legeltettek, ahol a nyájak a legjobb táplálékhoz juthattak. A vizenyős, mocsaras területeken (például a Hortobágyon és a Nagykunságban) az állatok egész életüket a rétben töltötték. A folyók mentén (például a Sárréten, a Rétközben és a Bodrogközben) a vizek áradása szabályozta a legeltetés rendjét. Nyáron és télen a nyájak a folyóparti rétek dús füvét legelték. Tavasszal és ősszel, amikor a folyók kiáradtak, a pásztorok az ártól védett, magasabb területekre terelték a jószágot . Az ilyen gazdálkodást ártéri gazdálkodásnak nevezik. Az ártereken nemcsak legeltettek, hanem gyümölcsöt és szőlőt is termesztettek. A vizek gazdag halzsákmányt nyújtottak az embereknek. Az ártéri gazdálkodás a honalapítás korától egészen addig jellemző volt, amíg le nem csapolták a lápokat, a mocsarakat, és nem szabályozták a folyókat. Erre a 19. század végén került sor azért, hogy az ország egyre gyarapodó népességét elláthassák élelemmel. Így a lecsapolással nyert szántóföldeken is gabonatermesztésbe kezdhettek.

A ridegen tartott szarvasmarhák pásztorai a gulyások voltak. Együtt éltek a rájuk bízott állatokkal. A gulyát csak nagyon ritkán hagyták el. Olyan is akadt közöttük, aki évtizedekig sem fordult meg a városban. A gulyások nem alapítottak családot. Általában a szabad ég alatt aludtak, legfeljebb kemény tél idején építettek maguknak menedéket. Mi volt a dolguk? Őrizték és védték a gulyát. Legfőbb segítőtársaik a hatalmas termetű magyar pásztorkutyák, a komondorok voltak . A gulyások télre nádfalú karámokat építettek az állatoknak a legelőn süvítő erős, hideg szél ellen . Amikor a faluban élő gazdának szüksége volt egy jószágra, kiment a rétbe, és a gulyások fogták ki neki a kiszemelt állatot. Ha új marhát hoztak a gulyába, a gulyás vette nyilvántartásba

Gulya keríti be cserényemet,
húsz komondór estrázsál engemet

Régi feljegyzések tanúsága szerint gyakoriak voltak a szigorú telek, amikor csontkaparó hóviharok jártak és dermesztő csillagfényes éjszakák. Ilyenkor bizony ezerszámra pusztult el a szegény jószág. A jószág mellett ott sínylődtek a pásztorok is. Kerek nádkunyhójuk szemben állott a karámmal. Akkora volt, hogy a számadó két-három bojtárjával ellakhatott benne. Körül a fal mentén nádkévéből és gúnyából fekhelyet vetettek maguknak. Középen égett a tűz: főztek, melegedtek nála, és világításra is ez szolgált. Hogy a kunyhó lobbot ne vessen, belül trágyával betapasztották. A füst a csúcson vágott kerek lyukon szállt el. Ha nem égett a tűz, hamar kihűlt a kunyhó, ha pedig égett, olyan meleg volt bent, hogy félig levetkezve, a bojtárlegények meg mezítelenül tanyázgattak a vackon, meg az ülőhelyül bevitt zsombékokon. Gatya, rövid derekú vagy derekatlan ing, bocskor, a lábszárra szőrös bőrből kapca, széles kalap, kacagány, szűr, bunda - ennyiből állott az öltözetük. Nadrágot, kabátot sohasem viseltek. Semennyiért se vettek volna ilyesmit magukra. Vászonruhájokat újkorukban beavatták, nehogy az élősdiek tanyát üssenek benne, mivel sohasem mosattak.

(Részletek Szűcs Sándor A régi Sárrét világa című könyvéből)

Sem betyártól, sem vadtól nem félek...

Mikor a tél beköszöntött, az ordasok kibújtak rejtekhelyeikről, és kerülgetni kezdték a nyájat. A bojtárok éjjel-nappal a nyáj mellett strázsáltak, amelyik lefeküdt is, nyitott szemmel aludt, mint a nyúl. Ropogtak a nádból rakott pásztortüzek. A nádi farkasok csorgó nyállal, zölden csillogó üveges szemekkel nézték a pihenő gulyát. Ha a nádkéve tüze hamvadásnak indult, topogni kezdtek, majd rettentő üvöltésbe fogtak. A pásztor hirtelen felérzett szendergéséből, és botra kapott. Többi társai is felpattantak a szomszédos pásztortüzek mellől. A borjú nagyságú, szeges örvű komondorok vonítva és nyüszítve keringettek a nyáj és a pásztorok között. A marhák megtorpanva, reszkető inakkal, meredt szemekkel, nagyokat fújva, öklelésre szegezett szarvakkal várták a bekövetkezőket. - Eriggy csak te! Elébe csak! Hajrá! - kiáltások hangzottak. A komondorok vinnyogva mérlegelték az ellenség erejét, s ha túlerőben érezték magukat, megszalajtották az ordasokat. De jaj volt, ha elmérték a farkukat! A farkasok egy perc alatt széttépték szegény hű állatot, s berontottak a nyáj közé.

(Részlet Györffy István A szilaj pásztorok című írásából)



 
 
0 komment , kategória:  Hortobágy  
Hortobágyi Hídivásár
  2015-10-04 18:46:18, vasárnap
 
 
A vásár története

A ma is országos hírű vásár elválaszthatatlan a kilenclyukú hídtól. Móricz Zsigmond vallja, hogy A híd a középpont a Hortobágy megfoghatatlan végtelenségében.

A híd nemcsak névadója a vásárnak, hanem közismert szimbóluma e sajátosan magyar tájnak, a pusztának, Hortobágynak, Debrecennek, Hajdú-Bihar megyének, régiónknak és hazánknak. Debrecen városa a nagy kereskedelmi utak kereszteződésénél hamar jelentős vásározó hellyé válik. A hortobágyi hídi vásár egyike Debrecen valaha országos hírű és a szomszédos népek által is számon tartott vásárainak.

A pusztai vásár keletkezése az idők homályába vész. Évszázadokon keresztül nem más, mint a sőrések jószágszedése és a gulyáknál, méneseknél vagy félre eső csapszékeknél alkudozó, cserélgető, kupeckedő pásztorság tiltott, szabad- vagy betyárvására, amelyeket futó- vagy zöldvásárként is ismerünk. Később már az írásokban említik, régen meglévő vásárnak tudják, és nem is hídi vásárnak nevezik, mert eredendően nem a híd mellett volt. Így szinte már hivatalosnak tekinthető a pünkösdöt követő hét szerdáján a legelők szélén szervezett adok-veszek. A gulyaszéli vásár lassan, szinte észrevétlenül húzódik a híd mellé, majd nyárvégi sokadalommal is bővült, s 1825-ben már a lóvásárt is itt tartják, 1846-ban a piacos marhát is ide hajtják fel.

Egy már meglévő helyzetet kívántak elfogadtatni Nánássy Ferenc gazdasági egyesületi elnök és Békeffy László titkár 1890-ben a debreceni előjárósághoz benyújtott javaslatukkal. A Tiszántúl legjelentősebb vásárává akkor vált, amikor a vasút megépítését követően 1892-ben hivatalosan is szabadalmazták, engedélyezték évi kétszeri megtartását, szabályozták működését és a híd mellett nem kis költséggel a vásárteret is kialakították. Ettől kezdve a vásár forgalma folyamatosan bővül, a helyi gazdaközösség anyagi megelégedésére. Vásári helypénzt és az idegen területről felhajtott jószág után legeltetési díjat szednek.

A környékbeli megyék népe találkozott itt. Azonban mindenkinél jobban a pásztorok készültek rá évenként. Ha csak szerét tehették nem maradtak el. Ez volt a nagyszabadság, szinte egyedüli kimozdulási lehetőség a helyhez kötött ember számára. Ha kellett száz kilométert is utaztak szekéren, lóháton, vonaton még akkor is, ha semmit sem akartak venni vagy eladni, de találkozhattak ismerősökkel, cimborákkal. Nagy büszkesíg vót, ha a hídi vásáron megjelenhetett az ember.- mondják a pásztorok. A hortobágyi hídi vásár alapvetően állatvásár, vagy baromvásár. Itt legnagyobb számban lovak cseréltek gazdát, de ezerszám hajtottak fel ide hízott szarvasmarhát, sertést, juhot és birkát is.

A vásár kialakulásában legnagyobb szerepe a pénzügyi megfontolásnak, belátásnak volt. A legeltető állattartásban ugyanis téli legelő híján, legnagyobb költség a vásárolt takarmányon való teleltetésből keletkezett. Az a cívis gazda, aki ezt a költséget nem tudta vállalni, az a legelőn kikerekedett jószágát már nyáron felhajtotta a hortobágyi hídhoz és ott továbbadta tehetősebb gazdának, kereskedőnek, kupecnek, tőzsérnek, csiszárnak vagy vágónak. A megálló alkura, megkötött vásárra áldomást ihattak a csárdában, lacikonyhákon, alkalmi zöldvendéglők sokaságában. Az egyikben rezes banda fújta, a másikban cigányzenekar húzta, amott az öreg Rimóczi egyedül muzsikált. Nótáztak a boros torkúak, táncra kerekedtek az eleven lábúak. Bizony jól kerestek a muzsikások, mert az ittas ember gond nélkül hányta a pénzt, különösen a pásztorembernek volt jég a hóna alatt. A bemelegedő vendégekkel gyakran megesett, hogy akár egy csikó, vagy ökör árát is elmulatták jókedvükben.

A vásárok nemcsak az árucserének kereskedelmi helyszíneit adják, hanem a népi műveltség, a hírek, az ismeretek megismerésének, cserélődésének formáját is. A vásári sokadalom vonzotta a különféle rangú és rendű embereket, históriásokat, koldusokat, ponyvaárusokat, komédiásokat, jósokat, mutatványosokat, erőművészeket, csalókat, szerencsejátékosokat, cirkuszosokat, lókötőket, gyógyítókat, sütögetőket, gyors vendéglősöket, a hiszékenység vámszedőit, szélhámosokat, a könnyű szerrel megélni vágyókat. A nagy embersokaságból itt többen keresték, de csak kevesen találták meg a szerencséjüket.

Az állatvásár elképzelhetetlen volt kirakodó vásár nélkül. Felsorakoztak portékáikkal a debreceni és környékbeli kézműves mesterek. Bazáros, rőfös, mézeskalácsos, csizmadia, szűcs, gubás, nyerges, szíjgyártó, kalapos, kolompos, kampóárus, csutorás, fazekas, gombos, fésűs, csont és szarufaragó, hálókötő, szappanos, gyertyaöntő, enyvfőző, íjkészítő, szűrszabó, kovács, faragó, asztalos, tímár, kefekötő, köszörűs és késes, bádogos, üveges, kádár, kerékgyártó, esztergályos és ács, köteles, pipás, takács, szőrtarisznyás, kosár- és kaskötő, borbély, fodrász, rézműves és piperész.

A két világháború között fellendült kereskedelem kikényszeríti, hogy Debrecen városa 1931-ben, Hortobágyon újra két országos állatvásár megtartására kapjon jogosítványt. A második világháború végletesen szétzilálja az állatállományt, az azt követő időszak gyökeresen átalakítja a tulajdonviszonyokat, a jószágtartás és a legelőgazdálkodás körülményeit. A hídi vásár elsorvadt, majd megszűnt.

A Hortobágyi Intézőbizottság kezdeményezésére a hídi vásárt a második világháborút követően 1965 óta újra évről évre megtartják. Sokat változott arculata, elsősorban kirakodó vásár, állatvásárt már nem tartanak.

Állandóságát sokadalma adja. Debrecenből és a környék településeiről ma is kígyózó kocsisorok hozzák a vásárba vágyó népet.

A régi vásárok hangulatát Jókai Mór, Kuthy Lajos, Móricz Pál, Móricz Zsigmond, Szép Ernő, Veres Péter írásai és Oláh Gábor, Gulyás Pál, Illyés Gyula, Gellért Sándor versei tükrözik. Móricz Zsigmond 1934-ben írt ,,Komor ló" című novellájának megfilmesítésével, a filmszalag is megőrizte a vásár forgatagát.

Szép Ernő a húszas években írja vásári élményeit:
Guba, suba, ködmön. Gyönyörű portéka: nincs egy lélek, aki venne valamit. Háromszáz pengő egy fejedelmi varrottas irhás suba. A vásáros paraszt szűcs felveszi, hajbókol előre-hátra benne, úgy lengeti a nehéz subát, nézze tekintetes uram, milyen bősége van ennek a subának. Gyönyörű, virágos szűrök. Száztól kétszáz pengőig. Ma reggel 8 óráig nem jött vevő. Szeredások. Kurta varrott, hímes női ködmönök. Világdivatot lehetne verni velök!


Veres Péter (1936) így számol be a hídi vásárról:
Nincs itt se aszfalt, se vízvezeték, se csatorna, se rendőr, csak az Isten napja süt le ingyen a földre, de az aztán süt, mert még csak valami girhes fák sincsenek. A szódások és a málnások hiába jegelnek, déltájban már olyan mindenük, mint a mosogatólé. S a lacikonyhák előtt a nap is segít a kolbászsütésben... De van más jövedelemforrás is, a híres kilenclyukú híd. Aki átmegy rajta, fizet, ha visszajön, megint fizet. Egy kerékpár 8 fillér, szekér 22 fillér és így tovább rang szerint... Szokatlanul korán, már déltájban bomlik a vásár, a jószágokat csapatostul hajtják visszafelé, utánuk a szekértábor is megbomlik, s a szétfutó országutakon végeláthatatlan szekérsor vonul hazafelé...

Írta: Gencsi Zoltán



 
 
0 komment , kategória:  Hortobágy  
     1/9 oldal   Bejegyzések száma: 83 
2017.05 2017. Június 2017.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 147 db bejegyzés
e év: 1592 db bejegyzés
Összes: 29988 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3388
  • e Hét: 16009
  • e Hónap: 73451
  • e Év: 494047
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.