Regisztráció  Belépés
lenke1964.blog.xfree.hu
Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább. "A világ minden szépségéért sem akarnám elcserélni az egyéniségemet, még a... Varga Lenke
1964.08.18
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/22 oldal   Bejegyzések száma: 210 
Andersen: "JÓL VAN, APJUK!"
  2017-04-02 17:07:44, vasárnap
 
 

Elmondok most egy történetet, amit még gyermekoromban hallottam, de azóta is, valahányszor eszembe jut, egyre szebbnek találom. Mert a mesék olyanok, mint némely derék ember: ahogy vénülnek, úgy szépülnek, s bizony ezt jólesik látni!

Jártál-e már falun, s láttál-e afféle zsúptetős, meszelt falú igazi öreg parasztházat? Zsúpfödelét felveri a fű, zöld moha párnázza, a kéményén meg gólya fészkel, mert az nem hiányozhat róla: Kidőlt-bedőlt a fala, alacsonyak az ablakai, s csak egyet lehet közülük kinyitni. A kemence úgy domborodik, mint egy gömbölyű pocak; a kerítésen kihabzik az orgonavirág, egy görbe derekú fűzfa tövében tócsa kéklik, kacsa bukdácsol benne a fiókáival. Hogy el ne felejtsem: még egy láncos házőrző is van ott; mindent és mindenkit megugat.

No, hát szakasztott ilyen parasztház állt egy faluvégen, öreg házaspár lakott benne, egy paraszt meg a felesége. Kevésen eltengődtek, s még fölös jószáguk is volt: a lovuk, amely ott legelészett naphosszat az országút szélén. A parasztember néha ezen lovagolt be a városba, máskor meg a szomszédok kérték kölcsön, s viszonozták ezzel-azzal, de hát több hasznot nem hajtott a ló. Ezért elhatározták, hogy vásárra hajtják a lovat, eladják vagy elcserélik hasznosabb jószágért. De mi legyen az?

- Azt te tudod a legjobban, apjuk! - mondta az asszony. - Éppen ma van hetivásár a városban, eredj, add el a lovunkat pénzért vagy más jószágért. Te mindig okosan cselekszel. Eredj hát a vásárra!

Megkötötte szépen az ura nyakravalóját, mert ahhoz ő értett jobban; kettős csokrot kötött rá, ami legényes külsőt adott az öregnek. Még a kalapjáról is leveregette a port, aztán megcsókolta, s az ember elkocogott a lován, amelyet vagy elad ma, vagy elcserél hasznosabb jószágért. Majd tudja ő, hogy lesz a legjobb!

Tűzött a nap, egy tenyérnyi felhő sem látszott az égen. Vásárosok verték föl az országút porát; ki kocsin, ki lovon, ki csak gyalogszerrel. Rekkenő hőség volt, egyetlen fa sem kínált árnyékot végig az úton.

Kocogott a mi emberünk a lován, s szembetalálkozott egy másik paraszttal, aki tehenet hajtott az országúton, olyan takarosat, amilyen csak lehet egy tehén.

"Ez biztosan jó tejelő - gondolta a paraszt, amikor szemügyre vette. - Hátha cserélnénk!"

- Hallod-e, koma! - szólította meg a tehenes embert. - Állj csak meg egy szóra! Megegyezhetnénk. Nézd meg a lovamat, többet ér, mint a tehened, de nekem a tehén jobb hasznot hajtana. Cserélsz-e velem?

- Cserélek én! - mondta az, s nyomban megkötötték az egyezséget.

A mi emberünk most már hazafordulhatott volna, hiszen amiért útnak indult, azt elvégezte. De ő már eltervezte magában, hogy a vásárba megy, hát nem akart róla elmaradni. Ballagott hát tovább, hajtotta a tehenet, az is ballagott, s nemsokára utolértek egy embert, aki egy birkát vezetett az országúton. Szép birka volt, sűrű gyapjas, jól kihízott.

"Ez volna még csak jó nekünk! - gondolta a parasztember. - Ellegelészhetne az árokparton, télen meg bejöhetne közénk a jó melegre. Hasznosabb lenne, ha tehén helyett birkát tartanánk. Talán megalkuszunk."

A birkás ember, persze, nem is kívánhatott jobb cserét, megkötötték hát gyorsan a vásárt, s a paraszt továbbhajtotta a birkáját az országúton. A keresztútnál szembejött vele egy ember, jókora ludat vitt a hóna alatt.

- Ez aztán a kövér lúd! - szegődött mellé a mi parasztunk. - Milyen szép hájas, milyen finom a tolla! Madzagot kötnénk a lábára, elúszkálhatna nálunk a tócsában. Legalább nem kellene kidobni az anyjuknak a kenyérhaját. Hányszor mondta: "Ha egy libánk lehetne!" Hát most megkaphatja, ha ugyan cserélsz velem! Megköszönöm szépen, ha odaadod a birkámért!

Hogyne adta volna! A mi emberünk elbúcsúzott a birkájától, s tovább-baktatott a lúddal.

Közel volt már a városhoz, egyre sűrűbben jöttek-mentek az országúton a vásárosok, emberlárma, állatbőgés hangzott mindenütt. Árokparton vezetett az út, a sorompóőr krumpliföldje mellett, ahová a tyúkját szokta kikötni, hogy világgá ne fusson. Suta farkú tyúkocska volt, kancsal is egy kicsit, de különben elég takaros formájú. "Koty, koty! - mondogatta, hogy mit gondolt közben, nem tudom, de a mi emberünk azt gondolta, ahogy meglátta:

"Sose láttam szebb tyúkot, mióta a világon vagyok! Még a papék tojójánál is szebb! De jó lenne nekünk! Egy tyúk mindig talál szemet, még a vak is, ahogy mondják; maga keresi meg a kenyerét. Jól járnék, ha megkaphatnám a ludamért!"

- Cserélnél-e velem? - kérdezte a tyúk gazdájától.

- Biz az nem volna rossz! - felelte ravaszul a sorompóőr, s már kész is volt a vásár. A paraszt nagy vígan tovább-bandukolt a tyúkkal.

Bizony, elég sokat végzett útközben, míg a városba tartott. Meleg volt nagyon, fáradt is volt a mi emberünk, s igen megkívánt egy korty pálinkát, egy falás kenyeret. Útjába esett egy kocsma, hát gondolta, betér egy kicsit. Éppen be akart menni, amikor kinyílt a kocsmaajtó, s a csaposlegény lépett ki rajta; teli zsákkal a vállán. Az ajtóban egymásba botlottak.

- Mit viszel a zsákban? - kérdezte a paraszt.

- Rothadt almát - felelte a csaposlegény. - Jó lesz a disznóknak.

- Kár azoknak! - mondta a paraszt. - De szeretném, ha az anyjuk láthatná ezt a tenger sok almát! A mi öreg fánkon egyetlenegy szem termett az ősszel. Fel is tettük az almáriumra, ott állt, amíg el nem rothadt. Ez is valami - mondta az anyjuk. - No, most láthatná, mi a valami. De megörülne!

- Odaadom én, de mit adsz érte? - kérdezte a csaposlegény.

- A tyúkomat!

Odaadta a tyúkját, megkapta a rothadt almát, s bement a kocsmába. A zsák almát nekitámasztotta a kemencének - nem gondolt vele, hogy befűtötték. Tele volt a kocsma: lókupecek, marhahajcsárok ittak odabenn; két ánglius is volt köztük; olyan gazdagok valamennyien, hogy majd kirepedt a zsebük a sok aranypénztől. Poharazgattak, s fogadásokat kötöttek, hogy milyeneket, mindjárt megtudjátok.

- Sisss! Sisss! - Mi sustorog a kemence mellett? Sülni kezdett az alma a zsákban.

- Hát ez meg mi?

Megtudták hamarosan. A mi emberünk elbeszélte nekik, milyen jó vásárt kötött: egy tehenet kapott a lováért, azért meg egy birkát, elmondott mindent rendre, egészen a rothadt almáig.

- No megállj csak, ad neked az anyjuk, ha hazamégy! - mondták az ángliusok.

- Ad hát - csókot ad! - felelte a paraszt. - Azt mondja majd: "Jól van, apjuk!"

- Kössünk fogadást! - mondta a két ánglius. - Fogadjunk egy hordó aranyban. Száz aranyat teszünk egy ellen, hogy szorulsz ma az asszonytól! - Nem kell egy hordó, egy véka is elég - mondta szerényen a paraszt. - De én csak egy zsák almát tehetek föl, no meg magamat és az anyjukomat, ha beéritek vele.

- Üsse kő! - mondták az ángliusok, s a markába csaptak, megkötötték a fogadást.

Befogták a kocsmáros szekerét, felültek az ángliusok, felült a mi emberünk is, földobták a rothadt almát, s elhajtottak a paraszt házához.

- Adjon isten, anyjuk!

- Fogadj isten, apjuk!

- Elcseréltem a lovunkat.

- Hiszen érted te a dolgodat! - dicsérte meg az asszony, s megölelte az emberét; nem törődött se a zsákkal, se az ángliusokkal.

- Egy tehenet adtak érte.

- Istennek hála, lesz tej a háznál! - örült meg az asszony. - Aludttej kerül az asztalunkra, sajt meg friss vaj! De jó cserét csináltál!

- Az ám, csakhogy a tehenet meg odaadtam egy birkáért!

- Okosan tetted! - szólt az asszony. - Neked mindig helyén van az eszed! Nemcsak juhtejünk lesz, meg juhsajtunk, de gyapjúharisnyánk meg gyapjúujjasunk is! A tehén nem ad gyapjút, kárba veszejti a szőrét! Jól van, apjuk!

- Hanem a birkát elcseréltem ám egy lúdért!

- Te mindenre gondolsz! Márton-napkor hát libapecsenye kerül az asztalunkra! Azt se tudod, mivel szerezz örömet nekem! Kikötjük a libát a tócsa mellé, s még hízik is Márton-napig!

- De nincs ám meg a liba se! Elcseréltem egy tyúkért! - mondta az ember.

- Tyúkért! Azt tetted még csak jól! Lesz tojásunk, lesz kiscsirkénk, egész fészekalja! De régóta vágyom rá!

- Úgy ám, de a tyúkot meg odaadtam egy zsák rothadt almáért!

- Jól van, apjuk! Igen jól van! Mindjárt megcsókollak érte, te kedves! Mert tudod-e, mi történt velem?

Amikor elindultál a városba, azt gondoltam, valami igen jót készítek, mire hazajössz: hagymás rántottát. Tojás még csak volt a háznál, de hagyma egy szem se. Gondoltam, átmegyek a tanítóékhoz, mert nekik termett hagymájuk, tudom. Hanem az a vén tanítóné olyan zsugori, hogy még egy szem hagymát is sajnált tőlem. - Hagymát? - azt mondja. - Nem termett a kertünkben semmi, még egy rothadt almám sincs! Még azt se adhatok! - No, én most adhatok neki tízet is vagy akár egy teli zsákkal: Jól van, apjuk, igen jól van! - Azzal megcsókolta az urát nagy örömében.

- Ez aztán igen! - kiáltott fel a két ánglius. - Elkótyavetyélte mindenét, de a jókedve megmaradt. Ez csakugyan aranyat ér!

S egy teli véka aranyat adtak a parasztnak, aki kapott a feleségétől - nem szidást, hanem csókot!

Látjátok, milyen hasznos, ha az asszony minden tettéért dicséri az urát, s elismeri, hogy neki van a legtöbb esze.

Szép történet ez! Én gyermekkoromban hallottam, most megtudtad tőlem te is, s nem felejted el soha, hogy amit apjuk tesz, az mindig jól van!
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Andersen: A BOLHA MEG A TANÁR
  2017-04-02 17:06:40, vasárnap
 
 

Volt egyszer egy léghajós, aki nagyon megjárta: kipukkadt a léggömbje, ő pedig lezuhant, és összetörte minden csontját. Inasát, a léghajósinast, két perccel előbb küldte le ejtőernyővel, ez volt a fiú szerencséje, mert hajaszála se görbült meg. Gazdája mellett sok tapasztalatot szerzett, fölcsaphatott volna maga is léghajósnak, csak éppen léggömbje nem volt, s pénze se, hogy szert tegyen rá.

Hogy eltengődjék valahogy, bűvészmesterségre adta a fejét, megtanult a hasából beszélni, s attól fogva hasbeszélőnek nevezték. Ifjú volt és daliás, s amikor kiserkedt a bajusza, és szép ruhákat vett magának, akár grófnak is nézhették volna. Tetszett a hölgyeknek; egy hajadont úgy megbolondított daliás külsejével és bűvészetével, hogy az mellé szegődött, és elment vele idegen országokba. A bűvész ott tanárnak mondta magát - szerényebb már nem is lehetett volna.

Folyton azon törte a fejét, hogyan szerezhetne léggömböt magának meg ifjú feleségének. Akkor aztán járhatnák a világot! Csakhogy nem volt módja hozzá. - Majd lesz! - vigasztalta magát.

- De mikor! - sóhajtotta az asszony.

- Ne búsulj, még fiatalok vagyunk. Én még sokra vihetem a tanári pályán. Addig pedig morzsákon is megélünk.

Az asszony hűségesen segített neki, ott ült az ajtó előtt, és árulta a jegyeket az előadásra, márpedig ez didergető mulatság télvíz idején! Egyik bűvészmutatványban is segített a férjének. A tanár egy jókora asztalfiókba zárta a feleségét, s amikor a következő pillanatban újra kihúzta a fiókot, üres volt - az asszony egy másik, rejtett fiókba bújt át hirtelen. A közönség ámult, szemfényvesztő mutatvány volt.

Egy este aztán, ahogy a fiókot kihúzta, ő sem látta a feleségét, nemcsak a közönség elől tűnt el - nem volt sem az első fiókban, sem a mögötte levőben, de még a házban sem. Ez már az asszony bűvészete volt. Megelégelte a fiókokban bujkálást, s nem is tért vissza soha többé. A szegény bűvész attól fogva csak szomorkodott, elfelejtett nevetni, s nevettetni se tudott többet. Így lassan elmaradozott a közönsége, a bűvészmesterség alig hozott valamit a konyhára. A tanár lerongyolódott, végül már nem maradt semmije, csak a jókora bolhája, amit még a felesége hagyott rá, s ezért igen nagy becsben tartotta. Szelídítette, oktatgatta, megtanította kecses táncot lejteni, puskával tisztelegni, ágyút elsütni, persze csak afféle játékágyút.

Büszke volt nagyon a bolhára, a bolha is büszke volt a maga tudományára, lehetett is! Tanult bolha lett, méghozzá emberi vér csörgedezett az ereiben, bejárta a nagy városokat, hercegek, hercegnők kegyes tetszését nyerte meg. Újságok írtak róla, falragaszok hirdették sokféle tudományát. A bolha tudta magáról, hogy nagy hírű személyiség, aki kenyeret ad egy tanárnak, de akár egy egész családot is el tudna tartani.

Büszke volt, és híres volt, mégis, ha utaztak a tanárral, harmadik osztályra váltott jegyet, mert azt tartották, hogy az éppen olyan gyorsan jár, mint a többi. Hallgatag megegyezés volt köztük, hogy halálig együtt maradnak, soha meg nem házasodnak, a bolha agglegény marad, a tanár meg özvegy. Ami majdnem mindegy.

- Ahol az embert egyszer szerencse érte, oda ne térjen vissza többé - azt tartotta a tanár. Jó emberismerő volt, s ez is nagy tudomány.

Teltek az évek, lassan már minden országot bejártak, egyedül a vadak földjén nem voltak még. A tanár tudta a vadakról, hogy keresztényhúst esznek, de hát ő nem volt igazi keresztény, a bolha még úgyse, s ő nem is lett volna valami kövér falat. Így hát bátran nekivágtak az útnak, remélve, hogy nagy sikereket aratnak a vadak országában.

Utaztak gőzösön, utaztak vitorláshajón; a bolha mindenütt szerepelt, s ezért ingyen utazhattak. Végre megérkeztek a vadak országába.

Egy ifjú kis hercegnő uralkodott itt, alig tizennyolc esztendős, de már egy ország gondja nyomta a vállát. Igaz, maga akarta, mert elvette a hatalmat királyi apjától meg anyjától, ilyen erőszakos kis teremtés volt: Páratlanul szép és páratlanul neveletlen.

Amikor meglátta a bolhát puskával tisztelegni meg ágyút sütögetni, úgy belehabarodott, hogy azt mondta: - Vagy ő, vagy senki! - Valósággal tombolt a szerelemtől, pedig azelőtt is elég tombolós természetű volt.

- Kedves, okos, megnyerő ifjú ez! - mondta a bolhára az apja is: - Bár emberré lehetne!

- Azt csak bízd rám, öreg! - mondta a lánya; bizony csúnya dolog, hogy vérbeli hercegnő létére így beszélt az apjával, de mondom, páratlanul neveletlen volt. Azzal a keze fejére ültette a nagy hírű bolhát.

- Ember vagy, tudd meg, és velem együtt uralkodol! - mondta neki. - Csakhogy azt kell ám tenned, amit én akarok, különben agyonütlek, a tanárodat pedig megeszem vacsorára.

A tanárt egy nagyteremben szállásolták el. Különös terem volt az: cukornádból rakták a falait, a tanár hát torkoskodhatott volna kedvére, de ő nem szerette az édességet. Nem közönséges ágya volt, hanem függőágya; abban ringatózott egész nap, s azt képzelte, hogy léghajón utazik, amilyet mindig kívánt magának.

A bolha ottmaradt a hercegkisasszony mellett, hol a kis kezén ült, hol a fehér nyakán. A hercegkisasszony kitépett egy szál hajat, annak egyik végét a bolha lábára köttette a tanárral, a másik végét maga erősítette oda nagy korallfüggőjére.

Szép napok voltak azok, a bolha is boldog lehetett - legalább a hercegkisasszony azt gondolta. Csak a tanárnak volt keserves: csavargó természete már vitte volna tovább, egyik városból a másikba, szerette volna újra még újra olvasni az újságokban, hogy neki mennyi türelemre és észre volt szüksége ahhoz, hogy a bolhát emberi tudományokra tanítsa. Itt egész nap csak a függőágyban himbálta magát, hevert, lustálkodott, és nagyszerű ebédeket evett: friss papagájtojást, zsiráfsonkát meg elefántszemet, mert az emberevők nem mindig esznek ám embert, csak ünnepnapon; csemegének.

A szegény tanárt majd elemésztette a szörnyű unalom. Rég otthagyta volna már a vadak országát, de a bolha nélkül nem mehetett, hiszen hogyan bűvészkedett, hogyan élt volna meg nélküle? Vissza kell szerezni a bolhát! Az pedig nem könnyű. Sokáig törte a fejét, amíg kisütötte, mitévő legyen. Akkor felkiáltott: - Megvan!

- Felséges uram - állt a hercegkisasszony apja elé -, nem ülhetek tovább tétlen! Hadd tanítsam meg tisztelegni minden alattvalótokat! Ez az, amit a világ legnagyobb országaiban műveltségnek neveznek!

- És engem mire tudnál megtanítani? - kérdezte a felség.

- Legnagyobb tudományomra: elsütni egy ágyút, de úgy, hogy megrendüljön a föld, s a legízesebb madarak sült pecsenye alakjában potyognak eléd. Akkorát dörrenjen az ágyú, s olyan magasra csapjon a lángja.

- Ide azzal az ágyúval! - adta ki a parancsot a hercegkisasszony apja. Hanem a vadak országában nem volt egyetlenegy ágyú sem, csak a bolha ágyúja, az pedig kicsi volt a mutatványhoz.

- Öntök én egy nagyobbat - ajánlkozott a tanár. - Csak adasd hozzá, ami kell: finom selymet, tűt meg fonalat, kötelet meg zsinórt, aztán gyomorcseppeket a léggömb számára, hogy könnyebben fölemelkedhessék. Akkor dörren csak igazit az ágyú.

Megkapott mindent hiány nélkül.

Összesereglett az egész ország népe, mindenki látni akarta a nagy ágyút. De a tanár nem engedett egészen közel senkit, amíg a léggömb útra készen nem állott.

A bolha ott ült a hercegkisasszony keze fején, onnan bámészkodott. A tanár most már egészen megtöltötte a léggömböt; alig tudta féken tartani, olyan mehetnékje volt.

- Igen tüzes - mondta a tanár -, magasabbra kell vinnem, hogy lehűljön. - Azzal beleült a léggömb alatt függő kosárba.

- Nem boldogulok egyedül! - kiáltott ki aztán. - Léghajósinas kellene ide, hogy segítsen nekem! De erre csak egyvalaki alkalmas: a bolha.

- Nem szívesen engedem - aggódott a hercegkisasszony, de azért odanyújtotta a bolhát a tanárnak, aki a keze fejére ültette.

- Oldjátok el a köteleket! - kiáltotta. - A léggömb most felszáll egy kicsit!

Azt gondolták: most jön az ágyú!

A léggömb pedig emelkedett, szállt, szállt egyre magasabbra, végül eltűnt a felhők között, s örökre elhagyta a vadak országát.

A neveletlen hercegkisasszony meg az apja meg az anyja meg a vadak egész népe csak állt és várt. Ma is ott állnak, és várják vissza a léggömböt, a tanárt meg a nagy hírű bolhát. Ha nem hiszed, utazz el a vadak országába, ott mindenki csak róluk beszél. Azt remélik, hogy ha az ágyú lehűl, visszatérnek közéjük.

Csakhogy nekik több eszük van ám! Dehogy mennek vissza; itthon vannak a hazájukban, most már első osztályú jegyet váltanak a vasúton, mert a nagy léggömb sokat hoz a konyhára. Nem kérdi tőlük senki, hol tettek szert a léggömbre. Békében élnek, jómódban: nagy hírű és megbecsült emberek ők - a bolha meg a tanár.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Andersen: TIZENKETTEN A POSTAKOCSIN
  2017-04-02 17:05:57, vasárnap
 
 

Csikorgott a fagy, szélcsend volt, a tiszta ég csupa csillag.

- Bumm! - ágyúlövés köszöntötte az új esztendőt; Szilveszter éjszakája volt, és tizenkettőt kongattak a toronyban.

- Tra-ra! Tra-ra! - zengett a kürt. Jókora postakocsi állt meg a városkapu előtt. Tizenkét utasa volt, többen nem is fértek volna el benne.

- Éljen! Éljen! - hangzott ki a vidám köszöntő a házakból, ahol teli poharak csendültek össze az új esztendő tiszteletére.

- Boldog új esztendőt! Jó szerencsét, egészséget, takaros kis feleséget! Baj, bosszúság elkerüljön az új esztendőben! - kívántak egymásnak szerencsét az emberek.

Rázták egymás kezét, összekoccantották poharukat, hogy csak úgy csengett. Javában folyt az ünnepi vigasság, amikor a postakocsi tizenkét utasával megállt a város kapuja előtt.

Ugyan kiket hozhatott? Az utasoknak rendben volt az útlevelük, málhával érkeztek, még ajándékot is hoztak nekem, neked, mindenkinek a városban. Kik lehetnek, s mit hoztak nekünk?

- Jó reggelt! - köszöntötték a kapu őrét.

- Jó reggelt! - felelte az, mert az óra már elkongatta az éjfelet. Aztán megkérdezte az első utast, amikor kilépett a kocsiból: - Mi a neve? Mi a foglalkozása?

- Nézd meg az útlevelemben! Tudsz olvasni! - felelte az első utas. - Én: én vagyok! - szép szál legény volt, prémes bekecset, prémmel bélelt csizmát viselt. - Az vagyok, akiben annyian reménykednek. Látogass meg holnap, újévi ajándékot kapsz tőlem. Rézpénzt meg ezüstpénzt hajigálok az emberek közé, bálokat rendezek, harmincegy bált, ennyi éjszaka áll rendelkezésemre. A hajóim jég közé fagytak, de a szobámban jó meleg van: Kalmár vagyok. Január a nevem.

Nyomban utána a második utas szökkent le nagy vidáman a postakocsi hágcsóján, álarcosbálok, komédiák, táncos mulatságok fő-fő mestere. Nem volt nála egyéb, csak egy nagy hordó.

- Ebből a hordóból ugranak majd ki farsangkor a jókedv ördögei! - kiáltotta. - Mert mulatni akarok meg mulattatni, amíg tart az élet, mert az egész családból az én időmet szabták a legrövidebbre. Csak huszonnyolc napom van. Talán megtoldják még egy nappal, de az se sokkal több. Éljen a vígság!

- Tilos a csendháborítás! - intette rendre az őr.

- Nekem ugyan nem tilos! - kiáltotta hetykén az utas. - Karnevál hercege vagyok. Február a nevem.

Előbukkant a harmadik utas is. Ösztövér legény volt. Ínséges formájú, mint a böjt maga. Időjóslással foglalkozott, s az bizony nem valami zsíros hivatal. Nem volt rajta egyéb dísz, csak egy kis ibolyacsokor a gomblyukában; de nagyon apró ibolyákból.

- Március, hopp! - kiáltott rá a negyedik, aki nyomban utána lépett ki a kocsiból, és meglökte az előtte állót. - ugorj be az őr szobájába, jó puncsot főztek ott, érzem a szagát! - De ez a negyedik csak lódított, áprilist akart járatni a társával, így mutatkozott be az őrnek. Bolondos legénynek látszott, olyannak, akinek több az ünnepnapja a munkás napjánál. - Föl-alá táncol a kedvem! - rikkantotta. - S ahogy a kedvem tartja, eső esik, vagy nap süt. Sír az egyik szemem, nevet a másik, ezt csinálják utánam! Csupa nyári ruha van a ládámban, de nem vagyok bolond, hogy fölvegyem! Itt vagyok! Tavaszi lakkcipőben, de téli kesztyűben megyek sétálni vasárnap.

Nyomában egy hajadon libbent le a kocsiról.

- Május vagyok! - mutatkozott be. Bükkfalevél színű selyemruhát viselt, kökörcsin koszorút a hajában; szagosmüge illata áradt a ruhájából olyan erősen, hogy az őr eltüsszentette magát. - Egészségére! - mosolygott rá a hajadon. Ó de gyönyörű szép volt! Énekelni is, de nem a színházban, hanem kinn a zöld erdőben, a maga gyönyörűségére.

- Most jön a menyecske! - kiáltották, s lesegítették az ifjú Június asszonyt a kocsihágcsón. Szép, sudár teremtés volt, rátarti és fürge mozgású. Látszott rajta, azért jött a világra, hogy munkára tanítsa az álomszuszékokat. De lakomát is adott, méghozzá az esztendő leghosszabbik napján, hogy vendégeinek ideje legyen a sokféle jót elfogyasztani. Járhatott volna a maga hintaján is, de postakocsin döcögött a társaival, ezzel is mutatva, hogy cseppet sem gőgös. Különben sohasem utazott egyedül: mindenüvé elkísérte öccse, a Július.

Piros arcú legény volt ez a Július, szalmakalap hetykélkedett a fején. Kevés málhája volt, nem is jó a nagy melegben sokat cipelni, csak fürdősapkáját meg úszónadrágját lóbálta a kezében.

Aztán az anyja következett, Augusztus asszonyság. Ez aztán ügyes asszony volt! Gyümölcsöt árult, halastavai voltak, érett kalászú gabonaföldjei. Széles szoknyájában szaporán jött-ment, csak úgy égett a kezében a munka, maga hordta a kancsót a mezőre az aratóknak. - Arcod verítékével szerzed a te kenyeredet! - ez volt a jelszava.

De az aratóünnepen aztán nem sajnálta a jókedvet a munkásembertől.

Utána egy férfi lépett ki a kocsiból, festőféle volt, a színek mestere: Szeptember. Ha akarta, vörösre, aranyosra, barnára festegette az erdő minden zöld levelét. Munka közben feketerigók hangján fütyörészett; ráérős idejében komlósört erjesztett, mert ehhez is értett. Egy festékesdoboz meg egy nagy ecset volt minden útipoggyásza.

Földesúr formájú bátyja követte a sorban; most is a szántás-vetés járt az eszében, egyre azon törte a fejét; elvetett-e mindent idejében. De a vadászat örömeiről se feledkezett meg: vadászpuska csöve meredt Október uraság válla mögött, vadászkutya szökdelt a sarkában, dió csörgött-zörgött a tarisznyájában. Temérdek málhája volt, még egy újfajta ekét is hozott magával. Egyre csak a földről beszélt, de alig lehetett érteni a szavát bátyja hangos prüszkölésétől meg krákogásától.

Olyan náthás volt ez a szegény November, hogy lepedőt használt zsebkendőnek, de még így, betegen is el kellett kísérnie a béreseket az új helyre, ahová beszegődtek. Azzal vigasztalta magát, hogy majd kigyógyul a meghűlésből, ha fát fűrészel - mert egy fatelep fűrészmestere volt. Estelente fakorcsolyákat faragcsált a parasztgyerekeknek, mert tudta, hogy hamarosan szükségük lesz rá.

Utolsónak az öreg December anyóka kászálódott le a kocsiról. Parazsasfazekat hozott a kezében, mégis didergett. De a szeme fénylett, mint két tiszta csillag. Másik kezében virágcserép: egy zsenge kis fenyő zöldellt benne. - Ezt mindenüvé magammal viszem - mondta. - Ápolom, gondozom, hogy karácsonyig nagyra nőjön, és színes gyertyácskák, aranyalmák, bábuk teremjenek az ágain. Akkor alája ülök magam is, előveszem a meséskönyvemet, és mesélek belőle a gyerekeknek. Azok csöndben ülnek, hallgatnak, de a karácsonyfa ágain megelevenednek a bábuk, a kis viaszangyal a fa csúcsán megrázza aranyporos szárnyát, s leröppen a gyerekekhez, megcsókolja őket.

- No, mehet a kocsi tovább! - kiáltott a városkapu őre. - Megvan mind a tizenkét utas. Jöhet a következő postakocsi!

- Előbb ezt a tizenkettőt bocsátjuk be a kapun - mondta a városkapitány. - Lépjenek be sorra, egymás után! Az útlevelük itt marad, egy-egy hónapig érvényes mindegyik. Tessék belépni, Január uraság!

A Január nem kérette magát.

Majd jövő ilyenkor elmondom, mit hozott nekem a tizenkét utas; nekem, neked, mindnyájunknak. Most még nem tudom, s azt hiszem, nem tudják ők maguk sem, mert különös időket élünk.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Andersen: OLE LUKÖIE
  2017-04-02 17:05:08, vasárnap
 
 
Nincs a kerek világon senki, aki olyan gyönyörű meséket tudna, mint Ole Luköie. De szépen is tud mesélni!

Estefelé, amikor a gyerekek még asztalkájuknál vagy kis zsámolyukon üldögélnek, meglátogatja őket Ole Luköie. Papucsban jár; csöndesen, lábujjhegyen óvakodik fel a lépcsőn, halkan kinyitja az ajtót, és édes tejet permetez a gyerekek szemébe, csak egy-két finom cseppecskét, de ennyi éppen elég ahhoz, hogy a kicsinyek összehunyorítsák a szemüket, és ne láthassák őt. Ole Luköie halkan mögéjük oson, rálehel a nyakukra, s leheletétől elnehezül a gyerekek feje. De ez nem fáj, inkább jólesik nekik, hiszen Ole Luköie jótevője a gyerekeknek: azt akarja, hogy csöndben maradjanak, amikor lefektetik őket, és szépen elaludjanak, mert csak úgy tud nekik mesélni.

Amikor aztán alusznak a kicsinyek, Ole Luköie leül az ágyuk szélére. Díszes a ruhája, szép selyemkabát van rajta, de hogy milyen színű, azt nem tudnám megmondani: zöld, piros és kék fényben ragyog, ha mozdul egyet. Egy-egy esernyőt tart mindkét hóna alatt; az egyiken csupa gyönyörű kép van - ezt a jó gyerekek fölött feszíti ki, s a gyerekek csodálatos meséket álmodnak egész éjszaka. A másik ernyőn semmi sincs - ezt a haszontalan és szófogadatlan gyerekek fölé tartja, akik aztán úgy alusznak reggelig, mint a tuskó, s amikor fölébrednek, nem emlékeznek semmire.

Hallgassuk meg, mit mesél Ole Luköie egy Hjalmar nevű kisfiúnak.

HÉTFŐ

- Jól figyelj! - mondta Ole Luköie az első este, amikor Hjalmart lefektette. - Most feldíszítem a szobádat!

A cserepekben nyíló virágok abban a szempillantásban hatalmas fákká növekedtek, hosszú ágai befutották a szoba falait és mennyezetét - olyan volt az egész szoba, mint egy pompásan zöldellő lugas. Minden ágon virágok fakadtak, szebbek és illatosabbak, mint a rózsák, s az ízük - ha megkóstolta volna őket az ember - a befőtt ízénél is édesebb lett volna. Gyümölcsök is csüggtek az ágakon, ragyogtak, mint a színarany; édes kalácsok, tele mazsolával. Csodálatos látvány volt! Hanem egyszer csak szívszaggató jajgatás hangzott az asztalfiókból, ahol Hjalmar iskolakönyvei feküdtek.

- Hát ez mi? - kérdezte Ole Luköie. Odament az asztalhoz, és kihúzta a fiókot. A palatábla nyögött, jajgatott: a számtanfeladatban, amelyet Hjalmar ráírt, hibás volt egy szám, s a palatábla majd kettétörött bánatában. A palavessző úgy ficánkolt, rángatta zsinórját, mint egy kiskutya - segíteni akart a bajon, de nem tudott. Panaszos sírás hallatszott Hjalmar irkájából is, rettenetes volt hallgatni. Az irka lapjain, a sorok elején, nagy betűk sorakoztak egymás alatt, egy kicsit jobbra dőlve, egészen a lap aljáig - ezek voltak a mintabetűk. Mellettük ugyanolyan betűk töltötték meg a sort - legalábbis aki írta, azt hitte, hogy ugyanolyanok. Azokat a betűket Hjalmar rajzolta - úgy dülöngéltek ott, mintha keresztülbuktak volna a vonalon, pedig rá kellett volna állniuk.

- Látjátok, így kell állnotok! - mutatta nekik az első betű. - Így, egy kicsit oldalra dőlve, ilyen merész lendülettel!

- Ó, szívesen állnánk úgy - felelték Hjalmar betűi -, de nem tudunk, hiszen alig állunk a lábunkon!

- Akkor hát csukamájolajat kell bevennetek! - mondta nekik Ole Luköie. - Nem, nem! - kiabálták a betűk, s egyszerre olyan katonásan kihúzták magukat, hogy öröm volt nézni.

- Ma nem tudok mesélni - mondta Hjalmarnak Ole Luköie. - Rendre kell tanítanom ezeket a betűket. Egy-kettő! Egy-kettő! - vezényelte. És a betűk olyan délcegen sorakoztak az irkába, akár a minták, amelyekhez igazodniuk kellett. Hanem amikor Ole Luköie elment, és Hjalmar reggel megnézte az irkáját, bizony éppen úgy düledeztek, tántorogtak a szegény betűk, mint azelőtt.

KEDD

Alighogy Hjalmar lefeküdt, Ole Luköie kicsiny varázsfecskendőjével megpermetezte a bútorokat, s azok egyszerre megszólaltak: mindegyik magáról beszélt.

A komód fölött aranykeretes, nagy festmény függött, tájképet ábrázolt; hatalmas, vén fák zöldelltek rajta, a fűben virágok hajladoztak, s az erdőt folyó szelte át, messzire kanyargott, öreg kastélyok alatt egyenesen a háborgó tenger felé tartott.

Ole Luköie ráhintett néhány varázscseppet a képre, s lám - a madarak víg énekbe kezdtek, a faágak lágyan suhogtak, fölöttük lassan vonultak a felhők, árnyékuk átsuhant a tájon.

Akkor Ole Luköie fölemelte a kis Hjalmart egészen az aranyos keret széléig, lábát ráhelyezte a festett tájra, a magas fűbe, s már ott állt a kisfiú az erdőszélen, rásütött az ágak között átszűrődő napfény. Aztán leszaladt a folyóra, beleült a kis vitorlásba, amely ott ringatózott a part közelében; piros-fehérre festett kis csónak volt, rajta a vitorla úgy csillámlott, mint az ezüst, és hat hófehér hattyú húzta. A hattyúk nyakán aranyabroncs ragyogott, fejükön kékes fényű csillag tündökölt. Már röpítették is a csónakot az erdőn keresztül, ahol a fák rablókról és boszorkányokról, a virágok pedig bűbájos, parányi tündérekről mondtak meséket, s elsusogták, amit a pillangóktól hallottak. Arany- meg ezüstpikkelyű, csodálatos halak úsztak a csónak után; néha felcsapódtak a víz színére, megcsobbantva a folyó tükrét; a levegőben kicsi és nagy, piros és kék tollú madarak kettős sorban vonultak a csónak után; szúnyogok táncoltak, és cserebogarak brummogtak körülötte. Valamennyi Hjalmart akarta követni, s mindegyik mesét mondott neki.

Ó, milyen csodálatos vitorlázás volt az! Hol sötét és sűrű volt az erdő, hol meg úgy tündökölt, mint valami napsütötte virágoskert; a parton üveg- és márványpaloták magaslottak, erkélyeiken királykisasszonyok integettek; azok a kislányok voltak, akikkel Hjalmar játszani szokott. Karjukat nyújtogatták, cukormalac volt a kezükben, a legtakarosabb, amit csak árulnak a kalácssütő asszonyok. Hjalmar, amikor elsiklott az erkély alatt, elkapta az egyik cukormalac lábát, a királykisasszony azonban erősen fogta, s a malac kettétörött - Hjalmar kezében maradt a nagyobbik fele. Mindegyik palota előtt kicsi királyfiak álltak őrséget; aranyveretű kardjukat magasra emelték, és mézeskalácshuszárokat meg ólomkatonákat hajigáltak Hjalmar csónakjába - igazi királyfiak voltak!

Erdőket, tereket, nagyvárosokat szelt át a folyó, amelyen a csónak siklott; elérkezett Hjalmar abba a városba is, ahol dajkája lakott. Nagyon szerette őt ez a dajka, kicsiny korában a karján ringatta; most nyájasan integetett feléje a partról, s egy dalocskát énekelt, amit maga költött Hjalmarnak:

De sokszor gondolok reád,
Hjalmar, te kedves lélek!
Simogatnám szép arcodat,
csókolva becéznélek.

Vigyáztam első lépteid,
s el kellett tőled válnom...
Amerre jársz, kedves fiú,
az isten óvjon, áldjon!

A madarak vele énekeltek, a virágok lágyan hajladoztak szárukon, s az öreg fák lassan bólogattak, mintha nekik is mesét mondana Ole Luköie.

SZERDA

Odakinn esett az eső, csak úgy szakadt. Hjalmar álmában is hallotta. Amikor Ole Luköie kinyitott egy ablakot, látta, hogy majdnem a párkányig ér a víz, valóságos tenger van odakinn, s egy csodálatos hajó ringatózik a ház előtt.

- Velem jössz-e, kicsi Hjalmar? - kérdezte Ole Luköie. - Ma éjszaka idegen országokba hajózunk, s reggelre itthon leszünk.

Hjalmar egy szempillantás múlva ott állt ünneplő ruhájában a pompás hajón, s már sütött is a nap. Végighajóztak az utcákon, megkerülték a templomot, s kiértek a nyílt tengerre. Sokáig hajóztak, már partot se láttak, amikor egy csapat gólyát pillantottak meg a magasban - ők is hazájukból keltek útra, meleg országok felé vándoroltak. Elnyúlt csapatban repültek, nagy út volt már mögöttük! Az egyikük olyan fáradt volt, hogy alig tudta emelgetni a szárnyát; utolsónak repült, s nemsokára messze elmaradt társaitól. Végül kiterjesztett szárnnyal mind mélyebbre ereszkedett; egypárat még csapott a szárnyával, de hiába, nem tudott fellendülni a magasba. Lábával megkapaszkodott a hajó árbocában, lecsúszott a vitorlán, s a fedélzetre zuhant. A hajóinas ketrecbe zárta, a tyúkok, kacsák, pulykák közé; a szegény gólya csüggedten kuporgott közöttük.

- Nézzétek ezt a nagy legényt! - mutogattak rá a tyúkok.

A pulyka olyan kövérre fújta föl magát, hogy majd kipukkadt, s megkérdezte a gólyától, kiféle-miféle. A kacsák hátráltak, és hápogva taszigálták egymást. - Várj csak! Várj csak! - kiáltozták.

És a gólya beszélt nekik a meleg Afrikáról, a piramisokról meg a struccmadárról, amely úgy vágtat a sivatagban, mint egy szilaj paripa. A kacsák azonban egy szót sem értettek a meséjéből, hát oldalba lökdösték egymást, és azt mondták.

- Ugye, mindnyájan egyetértünk abban, hogy buta?

- Persze hogy buta! - mondta a pulykakakas, aztán mérgeset hurukkolt. A gólya hallgatott, tűnődött - Afrikára gondolt.

- Milyen pompás, karcsú lába van! - gúnyolódott vele a pulyka. - Mennyiért vette rőfjét?

- Hahaha! - hahotáztak a kacsák; a gólya úgy tett, mintha nem is hallotta volna.

- Nevessen velünk - biztatta a pulykakakas -, mert ez nagyon jó tréfa volt. Vagy talán sérti a méltóságát? Ó, ó! Úgy látszik, ön eléggé korlátolt teremtés, beérjük mi egymás társaságával is, magunk között igen jól elszórakozunk - És hurukkolt, a kacsák meg hápogtak; nagyon vígan voltak.

De Hjalmar odament a baromfiketrechez, kinyitotta, a gólyát szólította, s az kilépett hozzá a fedélzetre. Most már kipihente magát, s ahogy Hjalmar felé bólintott, mintha köszönetet mondott volna. Aztán kiterjesztette szárnyát, fellendült a magasba, s elröpült dél felé. A tyúkok káráltak, a kacsák hápogtak, a pulykakakas meg olyan dühbe gurult, hogy tűzvörös lett a feje.

- Holnap levest főzünk belőletek! - mondta nekik Hjalmar, s akkor felébredt. Ott feküdt a kis ágyában. Csodálatos útra vitte Ole Luköie ezen az éjszakán!

CSÜTÖRTÖK

- Most pedig - mondta Ole Luköie - mutatok neked valamit, ha nem ijedezel. Mindjárt itt terem egy egérke.

Egy szempillantás múlva már ott ült a tenyerén egy kedves, takaros kisegér.

- Azért jött - folytatta Ole Luköie -, hogy meghívjon az egérlakodalomra. Ma éjszaka mennyegzőt tart itt két kisegér. A padló alatt laknak, édesanyád éléskamrájában. Igazán szép lakásuk van!

- De hogy férek én be az egérlyukba? - kérdezte Hjalmar.

- Azon ne törd a fejed! - felelte Ole Luköie. - Bízd csak rám, majd én kicsire varázsollak! - Azzal rápermetezett Hjalmarra, s a fiú egyre kisebb lett, végül akkorára zsugorodott, mint a kisujjam. - Kölcsönkérheted az ólomkatonád ruháját, éppen illik rád, társaságban különben is jól fest az egyenruha!

- Igen, igen! - kiáltotta örömmel Hjalmar, s már rajta is feszült az egyenruha - olyan volt benne, mint a legdélcegebb kis ólomkatona.

- Szíveskedjék még a fejére tenni az édesanyja gyűszűjét - tanácsolta a kisegér. - Akkor aztán indulhatunk a lakodalmas házhoz.

- Hát személyesen vezet el bennünket, kedves egérkisasszony? - kérdezte Hjalmar. De már indultak is.

Leereszkedtek a padló egyik résén, s egy hosszú folyosóra értek, amely olyan alacsony volt, hogy a gyűszűsüveg majdnem súrolta a mennyezetét. Korhadt fadarabok világították be.

- Ugye, milyen pompás illat van itt? - kérdezte az egérke, aki vezette. - Szalonnabőrrel kenték be az egész folyosót. Igazi ünnepi pompa!

Beléptek a lakodalmas terembe. Jobb kéz felől kicsiny egérhölgyek sorakoztak; cincogtak, vinnyogtak, mintha a legjobb barátnők volnának valamennyien. Bal felől egér uraságok álldogáltak, hosszú bajszukat pödörgették. A terem közepén, egy kivájt sajtkarikában, ott állt az ifjú pár; mindenki szeme láttára hevesen csókolóztak, hiszen jegyesek, s hamarosan férj-feleség lesznek.

Gyűltön-gyűltek a vendégek; az egerek majdnem agyontaposták egymást ezért a jegyespár kiállt az ajtóba, hogy senki se léphessen se ki, se be. A terem is, akár a folyosó, szalonnabőrrel volt bekenve, ez volt az egész lakoma, de csemegének megmutattak egy borsószemet, amelyre egy kisegér rávéste a fogával a jegyespár nevét, azaz a nevük első betűjét. Rendkívüli meglepetés volt!

A vendégek megállapították, hogy szép lakodalom volt, és nagyon jól mulattak. Hjalmar aztán hazament; igazán előkelő társaságban volt, de megelégelte a sok csúszás-mászást, kisujjnyi termetét meg az ólomkatona egyenruháját.

PÉNTEK

- Nem is hinnéd, hány felnőtt szeretne magához csalogatni - mondta Hjalmarnak Ole Luköie. - Különösen azok, akik valami rosszat tettek. "Kedves kicsi Ole - mondják -, nem jön álom a szemünkre, álmatlanul hánykolódunk egész éjszaka, s látjuk minden gonosz tettünket - csúf manók képében ülnek az ágyunk szélén, s forró vizet fröcskölnek ránk. Jöjj el, kedves Ole, kergesd el őket, hadd legyen jó álmunk! - Aztán mélyet sóhajtanak és hozzáteszik: - Szívesen megfizetjük! Jó éjszakát, Ole! Ott a pénz az ablakban!" De én nem pénzért teszem - mondta Ole Luköie.

- Mit csinálunk ma éjszaka? - kérdezte Hjalmar.

- Nem tudom, volna-e kedved még egy lakodalomba elmenni. Másféle lesz, mint a tegnapi volt. A nővéred nagy fiúbabája, Miska, veszi feleségül Kati babát. Ráadásul születésnapjuk is van, hát sok ajándékot kapnak.

- Azt már ismerem - mondja Hjalmar. - A nővérem, valahányszor új ruha kell a babájának, mindig születésnapot vagy lakodalmat rendez neki. Ilyent már ezerszer láttam.

- De ma éjszaka éppen az ezeregyedik lakodalmat tartják, s több nem lesz. Ezt az utolsót különös pompával ülik meg. Nézz csak oda!

Hjalmar az asztalra nézett. Kicsiny papírmasé ház állt rajta, ablakain fény szűrődött ki, előtte ólomkatonák tisztelegtek fegyverükkel. A jegyespár a földön ült, elgondolkozva hajladozott az asztalláb felé, s nyilván volt okuk a töprengésre. Ole Luköie felöltötte a nagyanyó fekete kabátját, és összeadta őket. Amikor a szertartás véget ért, a bútorok rázendítettek egy szép kórusra szövegét a ceruza írta, s a takarodó dallamára énekelték:

Zúgjon az éljen, rajta csak!
Az új párt éltesse az ének,
habár nem hallják kórusunk,
mert kócból vannak ők, szegények.
Hurrá! Hurrá! Kócból, bizony,
de csak zengjen az ének!

Aztán a jegyesek megkapták az ajándékokat, de előre kikötötték, hogy ennivalókat ne hozzanak nekik; hiszen jóllakhattak szerelemmel.

- Nyaralóhelyre vagy külföldre menjünk nászútra? - kérdezte a vőlegény, s tanácskozásra hívta a fecskét, aki annyi földet bejárt, meg a kotlóstyúkot, aki már ötször költött ki csibét. A fecske a gyönyörű meleg országokról beszélt neki, ahol édes és nehéz szőlőfürtök teremnek, ahol olyan langyos a levegő, és csodálatos színekben pompáznak a hegyek. Idehaza bizony nem látni ilyet!

- De ott nem terem ilyen gyönyörű kelkáposzta! - vélte a tyúk. - Csibéimmel vidéken töltöttem egy nyarat; volt ott egy homokgödör, amelyben kapirgálhattunk, azonkívül szabad bejárásunk volt egy kelkáposztás kertbe! Ó, milyen zöld volt! Én nem tudok szebbet elképzelni.

- De hiszen egyik kelkáposzta éppen olyan, mint a másik! - mondta a fecske. - Meg aztán itt sokszor olyan rossz idő van!

- Igaz, de már megszoktuk - felelte a tyúk.

- Csakhogy itt hideg van és kemény fagy!

- A kelkáposzta éppen azt szereti! - mondta a tyúk. - Különben vannak meleg napok is. Négy éve teljes öt hétig tartott a nyár! Olyan hőség volt; hogy alig tudtunk lélegezni. Azonkívül itt nem élnek olyan mérges állatok, mint ott. Nálunk rablók sincsenek. Gazember, aki nem azt tartja, hogy a mi országunk a legszebb a világon! Az nem is érdemli meg, hogy itt éljen!

Elsírta magát a tyúk, és így folytatta:

- Egyszer én is utaztam! Tizenkét mérföldet vittek egy puttonyban! Nem volt nagy élvezet, mondhatom!

- Megfontolt asszonyság ez a tyúk - mondta Kati baba. - Én nem tartom nagy élvezetnek a hegymászást - föl-le, föl-le, unalmas az! Menjünk el inkább a homokgödörhöz, és sétáljunk a kelkáposztás kertben!

És úgy is tettek.

SZOMBAT

- Mesélsz? - kérdezte a kis Hjalmar, amikor Ole Luköie lefektette.

- Ma este nem lesz rá időnk - mondta Ole Luköie, és legszebbik esernyőjét feszítette ki a kisfiú fölött. - Nézd csak meg ezeket a kis kínaiakat!

A kifeszített esernyő olyan volt, mint egy nagy kínai csésze, amelyre kék fákat, tornyos hidakat meg bólogató kis kínaiakat festettek.

- Holnapra szépen fel kell díszítenünk az egész világot - mondta Ole Luköie -, mert ünnep lesz, vasárnap. Felmegyek a toronyba megnézni, szépen kifényesítették-e a harangokat a templom tündérei, mert csak akkor szép zengő a hangjuk. Kimegyek a mezőre, megkérem a szelet, fújja le a port a füvekről és levelekről. Nehezebb munkám is lesz: le kell hoznom a csillagokat, fényesre dörzsölnöm valamennyit. Majd a kötényembe szedem őket, de előbb megszámozom, a csillagokat is meg a helyüket is odafönn, mert csak úgy tudom mindegyiket visszatenni oda, ahova való. Ha nem ügyelek erre, akkor nem tudnak szilárdan megállni az égen, és csillaghullás lesz, egyik a másik után bukfencezik alá.

- Hallja, kérem, Luköie úr! - szólalt meg egy régi arckép, Hjalmar ágya fölött a falon. - Én Hjalmar dédapja vagyok; köszönöm, hogy annyi szép mesét mond a kisfiúnak, de kérem, ne zavarja meg a fejét! A csillagokat nem lehet leszedni az égről és kifényesíteni! Azok égitestek, akár a mi földünk, s éppen ez a nagyszerű bennük!

- Köszönöm, öreg dédapó! - mondta Ole Luköie. - Köszönöm! Te vagy a család legvénebbik feje, de én még nálad is öregebb vagyok ám! Mondj mesét magad, ha az enyém nem tetszik!

Azzal hóna alá kapta az esernyőjét és elment.

- Már a véleményét se mondhatja meg az ember! - dohogott a régi kép. És Hjalmar felébredt.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Andersen: BODZA-ANYÓKA
  2017-04-02 17:03:15, vasárnap
 
 

Volt egyszer egy kisfiú; aki egy nap megfázott: kiment az utcára, és átázott a cipője. Elég különös dolog volt, mert napok óta egy csepp eső sem esett. A kisfiút levetkőztette az édesanyja, ágyba fektette, s behozatta a teafőzőt, hogy egy csésze jó bodzateát főzzön neki, mert az jót tesz ilyenkor. Akkor lépett a szobába a mulatságos öregúr, aki a ház legfelső emeletén lakott; egy szál maga, mert nem volt se felesége, se gyereke. Pedig a gyerekeket nagyon szerette, annyi mesét meg történetet tudott, hogy gyönyörűség volt hallgatni.

- Idd meg szépen a teát - mondta a kisfiúnak az édesanyja. - Akkor talán mesét is hallhatsz jutalmul.

- Új mesét bizony nem tudok - mondta az öregúr, és szelíden rázta a fejét. - Hogyan ázhatott át a kisfiú cipője? - kérdezte.

- Magam sem értem - felelte az édesanya.

- Mikor mesél a bácsi? - türelmetlenkedett a kisfiú.

- Először azt szeretném tudni, de egészen pontosan, hogy milyen mély a lefolyó csatorna odaát a kis utcában, amerre iskolába mégy?

- Éppen a cipőm száráig ér - felelte a kisfiú -, ha a legmélyebb helyen lépek bele.

- Hát látod, ott ázik át az ember cipője - bólintott az öregúr. - Most persze mesét vársz tőlem, pedig mondom, nem tudok újat.

- Majd kitalál a bácsi - mondta a kisfiú. - édesanyámtól azt hallottam, hogy amit csak lát, mindenből mesét tud csinálni, s amihez csak nyúl, abból történet kerekedik.

- Igen, csakhogy nem az olyan mesék és történetek az igaziak. Hanem amelyek maguktól jönnek el hozzám, kopogtatnak belülről a homlokomon, és azt mondják: itt vagyok!

- Most nem kopogtatnak? - kíváncsiskodott a kisfiú. Az édesanyja nevetett, beleszórta a kannába a szárított bodzavirágot, és ráöntötte a forró vizet.

- Meséljen a bácsi! Meséljen!

- Nem jön ám a mese éppen akkor, amikor akarja az ember! Nagyobb úr az annál: akkor érkezik, amikor kedve tartja. Várj csak - kiáltotta hirtelen. Éppen itt van. Ott ni, abban a teáskannában.

A kisfiú csodálkozva pillantott a teáskannára, amelynek födelét mind magasabbra emelte föl a gőz, végül bodzavirág üde, fehér ernyője habzott ki belőle; karcsú ágak sarjadtak ki mellette, nőttek, nyúltak, még a kanna csőréből is; szétágaztak, összefonódtak, gyönyörű bodzabokorrá terebélyesedtek; aztán fává sudarasodott a bokor, ágai ráhajoltak a kisfiú ágyára, félretolták a függönyöket - hogy virult, hogy illatozott a csodálatos fa! Nyájas arcú öregasszony üldögélt az ágak sűrűjében; különös ruhája zöld volt, mint a bodza levele, és fehér bodzavirágok díszítették - nem tudta az ember, kelméből varrták, vagy élő lombból és virágból.

- Ki az a néni? - ámult el a kisfiú.

- A régi rómaiak és görögök driádnak nevezték - felelte az öregúr -, de ez nem a mi nyelvünkön van. A város szélén, a matróznegyedben jobb nevet találtak rá: Bodza-anyókának hívják. Ő az, figyelj rám, s nézd ezt a gyönyörű bodzafát!

- Éppen ilyen terebélyes és virágzó bodzafa zöldell odakinn a város szélén. Szegényes kis udvar szögletében nőtt, nődögélt; egy szép verőfényes délutánon két öreg ült az árnyékában: a vénséges vén matróz meg a vénséges vén felesége. Dédszülők voltak már, és az aranylakodalmukra készültek, de az esküvőjük napjára nem emlékeztek pontosan. Bodza-anyóka ott üldögélt az ágak között, és olyan nyájas arccal nézte őket, mint most téged.

- Én tudom, mikor lesz az aranylakodalmatok! - szólt közbe egyszer csak, de a két öreg nem hallotta, mert a hajdani időkről beszélgetett.

- Emlékszel-e? - tűnődött el az öreg matróz. - Aprócska gyerekek voltunk, és együtt szaladgáltunk, játszadoztunk ugyanebben az udvarban, ahol most ülünk. Zsenge vesszőket dugdostunk a földbe: kertet ültettünk.

- Emlékszem bizony - bólintott rá az öregasszony. - Meg is öntöztük a vesszőket, s az egyik bodzaág megeredt, kihajtott, nagy fává terebélyesedett, s most, öregkorunkban, hűs árnyékot terít ránk.

- Bizony, bizony - emlékezett az öreg matróz. - Ott abban a sarokban egy vizesdézsa állt, abban úsztattam a kis hajómat, amit magam farigcsáltam. De szépen úszott! Hanem aztán nemsokára én is kiúsztam másféle vizekre.

- De előbb még iskolába jártunk és tanultunk - mondta az anyóka. - Amikor először vettünk úrvacsorát, mind a ketten sírtunk meghatottságunkban. Délután aztán kézen fogtuk egymást, és fölkapaszkodtunk a Kerek-toronyba; Koppenhága meg víz fölött kinéztünk a messzi világba. Aztán Frederiksbergbe mentünk, ahol a király pompás hajói úsztak a csatornákon.

- Én meg nemsokára más vizeken jártam, hosszú esztendőkig hajóztam a messzi tengereken.

- Sokat sírtam utánad - bólogatott az anyóka. - Sokszor már azt hittem, sose látlak többet, holtan fekszel a tenger mélyében. Éjszaka néha fölkeltem, és a szélkakas fordulását lestem; de bizony akárhogy fordult, hiába vártalak. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna: egy nap zuhogott az eső, s megszólalt a szemeteskocsi csengője a ház előtt, ahol szolgáltam. Lementem a szemetesvödörrel, s megálltam a kapuban - milyen csúf idő volt! -, és ahogy ott álltam, odalépett hozzám a postás, és egy levelet nyomott a kezembe, a te leveledet! De nagy utat tehetett meg az a levél! Rögtön feltéptem és elolvastam, sírtam is, nevettem is örömömben. Azt írtad, hogy a meleg országokat járod, ahol a kávé terem. Elképzeltem - de szép is lehet! Amit csak leírtál, én azt mind magam előtt láttam, arról is elfeledkeztem, ahogy ott állok a zuhogó esőben a szemetesvödörrel. Egyszer csak átölelte valaki a derekamat...

- Te meg olyan pofont adtál annak a valakinek, hogy csak úgy csattant.

- Nem tudhattam, hogy te vagy, hogy a leveleddel egy időben érkezel haza. Milyen daliás legény voltál - de hiszen most is az vagy -, sárga selyemkendő a zsebedben, a fejeden fényes kalap, olyan uras formád volt! Ó, hogy szakadt az eső, csupa locspocs volt az utca.

- Nemsokára megesküdtünk - folytatta az emlékezést az öreg matróz.

- Emlékszel-e még? Aztán megszületett az első fiunk, és sorra követte a többi gyerek: Maria, Niels, Peter meg Hans Christian.

- Aztán lassan felnőttek, derék emberekké váltak valamennyien, mindenki szereti őket.

- S most már az ő gyermekeiknek is vannak gyerekeik - mondta az öreg matróz.

- A dédunokáink. Jó fajta! Hanem én úgy emlékszem, mintha ilyentájban lett volna az esküvőnk.

- Jól emlékszel! Éppen ma van az aranylakodalmatok napja! - szólt ki az ágak sűrűjéből Bodza-anyóka, s kihajolt a két öreghez; azok azt hitték, hogy a szomszédasszony bólint át nekik. Csak nézték egymást, egyikük keze a másikén nyugodott. Nemsokára megérkeztek a gyermekeik meg az unokáik, akik jól tudták, hogy ezen a napon ünneplik aranylakodalmukat az öregek, reggel már meg is köszöntötték őket, de az öreg pár megint elfelejtette. Arra emlékeztek csak, ami igen régen történt, arra egészen tisztán emlékeztek. A bodzafa erős illatot árasztott, a leáldozó nap fényébe vonta a két öreget. Kipirult a két öreg arc; legkisebbik dédunokájukban gyönyörködtek, aki ott táncolt körülöttük, és boldogan kiabálta, hogy ma este nagy ünnep lesz náluk, sült krumpli is lesz vacsorára. Bodza-anyóka mosolyogva bólogatott az ágak között, és együtt kiáltott éljent a többiekkel.

- Hiszen ez nem mese! - mondta a kisfiú, aki hallgatta.

- Talán csakugyan nem az - mondta a mesemondó öregúr. - Kérdezzük csak meg Bodza-anyókát!

- Idáig nem mese - mondta az anyóka -, az csak ezután következik. A legcsodálatosabb mese mindig a valóságból nő ki; különben az én szép bodzafám se hajtott volna ki a teáskannából. - Azzal átölelte a kisfiút, kiemelte az ágyból, és ölébe vette; a virágzó bodzaágak sűrűje összezárult mögöttük, mintha árnyas lugasba léptek volna. Egyszer csak a levegőbe emelkedett velük a lugas, s ők repültek - de gyönyörű utazás volt! Bodza-anyóka egy szempillantás alatt szépséges leánykává változott; csak a ruhája maradt a régi: nagy, fehér virágos, levélzöld kelme. Egy fürt fehér bodzavirág illatozott a mellén, fürtös aranyhajában bodzavirág koszorú; nagy szeme kéken csillogott - gyönyörűséges volt ránézni. Megcsókolták egymást a kisfiúval; éppen egyidősek voltak, és egyformán vidámak.

Kézen fogva léptek ki a lugasból, s megálltak a szülői ház virágoskertjében. Az üde pázsit szélén ott állt az apa sétabotja, egy karóhoz támasztva. Az ő kedvükért még a bot is megelevenedett. Ahogy meglovagolták, nyerítő lófejjé változott a sétabot fényes gombja, lobogni kezdett pompás fekete sörénye, négy erős, karcsú lába nőtt, izmos volt és tüzes, s már vágtatott is velük a pázsitágy körül.

- Most elnyargalunk messzire, sok-sok mérföldre! - kiáltotta a fiú. - Abba az udvarházba, ahol tavaly voltunk! - Körbe-körbe vágtatott velük a ló a gyepágy körül, s a kislány, aki - tudjuk jól - Bodza-anyóka volt, nem más, hangosakat kiáltott:

- Falun vagyunk! Falun vagyunk! Nézd azt a parasztházat! Úgy gömbölyödik ki a kemencéje a falból, mint egy óriási tojás! És a bodzafa fölébe teríti az ágait, kakas tépdel alatta, és jó falatot kapar a tyúkoknak - látod, milyen kevélyen sétál? Most a templomhoz érünk, ott áll a dombtetőn az öreg tölgyek alatt; az egyik vén fa már félig elkorhadt. Ez meg a kovácsműhely, tűz lobog benne, és a félmeztelen emberek olyanokat ütnek az üllőre, hogy csak úgy rajzik a sok piros szikra. Tovább, tovább, menjünk a pompás udvarházba!

S mindaz, amit a fiú háta mögött ülő kislány mondott, megjelent a szemük előtt, pedig csak a gyepágy körül nyargaltak körbe-körbe. Aztán a kert ösvényein játszottak; kis kertet ültettek; a leányka levette fejéről a bodzavirág koszorút, és elültette - meg is eredt, mint az, amit az öreg pár ültetett gyerekkorában, ahogy nemrégen emlegették. Aztán kézen fogták egymást, mint azok az öregek valamikor, de nem kapaszkodtak föl a Kerek-toronyba, a frederiksbergi parkba se mentek el, nem: a kislány átölelte a kisfiút, s már repültek is végig egész Dánián. Tavasz volt, aztán nyár lett, az ősz is beköszöntött, leesett a hó; a fiú szemében ezer meg ezer kép tükröződött, a kislány pedig egész úton azt dúdolta a fülébe: - Ne felejtsd el soha! - A bodzafa illata mindenüvé elkísérte őket. A fiú látta a sok rózsát, a bükkfák friss hajtásait, de a bodza még azoknál is édesebben illatozott, mert virága a kislány mellén fehérlett, s a fiú repülés közben néha ráhajtotta a fejét.

- Milyen gyönyörű itt a tavasz! - tekintett körül a kislány: rügyező bükkerdőben álltak, szagosmüge illatozott, halványpiros kökörcsin nyitogatta szirmait a zöld fűben. Ó, ha mindig tavasz lehetne Dánia jó szagú bükköseiben!

- De szép itt a nyár! - mondta a kislány, miközben lovagkorból itt maradt régi várak fölött suhantak el; az öles téglafalaknak és a csipkés bástyáknak csatornák kék vize tartott tükröt, a tükrön hattyúk úsztak, és fel-felnéztek az öreg fák összeboruló sátrára. A földeken hullámzott a vetés, mint a tenger, az árkokat piros meg sárga virágok szőnyege bélelte, a palánkokat befutotta a vadkomló meg a szulák; este felbukkant a hold nagy, kerek tányérja, s a holdas réteken szénapetrencék mézes illata áradt. - Ugye, nem felejted el soha? - suttogta a kislány.

- Gyönyörű az ősz ezen a tájon! - mondta aztán. Kitágult, és mélyebben kéklett fölöttük az égbolt, piros, sárga, zöld színekben pompáztak az erdők. Vadászkutyák falkája iramodott a fák közt, kiáltozó vadmadarak húztak el az ősök sírdombjai fölött, amelyeken szederindákkal befutott ódon kövek meredeztek. A sötétkék tengeren vitorlák fehérlettek, öregasszonyok, lányok meg gyerekek ültek a szérűkön, és nagy edénybe gyűjtötték a komló leszüretelt virágát; az ifjak énekeltek, az öregek manókról meg varázslókról mondtak meséket. Nem lehet ennél szebb a kerek világon!

- Ó, a tél! De szép itt a tél is! - kiáltott fel újra a kislány. Téli fák alatt álltak, az ágakon, mint a fehér korall, tüskésedett a zúzmara; a léptek alatt úgy csikorgott a hó, mintha újdonatúj csizmát húzott volna mindenki, s az égen egymás után lobbantak el a hullócsillagok. Karácsonyfát gyújtottak a szobában, volt nagy öröm, szíves ajándékozás; a falusi házakban megszólalt a hegedű, almaszeletekkel dobálóztak az ünneplők, s a legszegényebb gyermek is azt mondta - Mégiscsak szép a tél!

Bizony az volt, gyönyörű szép! A kislány megmutatott a fiúnak mindent, s közben folyton érezték a bodzavirág édes illatát, s látták a szélben repkedő fehérkeresztes piros zászlót, azt a zászlót, amely alatt messzi tengereken vitorlázott a városszéli öreg matróz. A kisfiú lassan ifjúvá serdült, s nekivágott a nagy vizeknek, megjárta a meleg országokat is, ahol a kávé terem. A lány búcsúzáskor levette kebléről a fehér virágot, azt adta neki emlékül. Az ifjú a zsoltároskönyvében őrizte, s valahányszor idegen országban kinyitotta a könyvét, rámosolygott az emlékezés virága. Minél többször nézte, annál üdébben fehérlett a virág, az ifjút a dán erdők illata csapta meg, s a virág parányi szirmai között tisztán látta a kislány arcát. A nagy, kék szempár szelíden rátekintett, s az ifjú a suttogást is hallotta: - Szép itt a tavasz, a nyár, az ősz, a tél! - És képek ezrei merültek fel az emlékezetében.

Így telt el sok-sok esztendő, öregember lett az ifjúból, s most ott üldögélt öreg feleségével egy virágzó bodzafa alatt; fogták egymás kezét, éppen úgy, mint a matróznegyedbeli ház udvarán a délapó meg a délanyó. Emlegették ők is a régi időket, aranylakodalmuk napján tűnődtek. A bodzavirág koszorús kék szemű kislány ott ült az ágak sűrűjében, nézte őket, bólogatott s megszólalt: - Ma van az aranylakodalmatok! - Aztán kivett két virágot a koszorújából és csókolt lehelt rájuk. A virágok először ezüstösen fénylettek, aztán aranyszínben tündököltek; akkor a két öreg fejére tette a két virágot, s azok egyszeriben aranykoronává változtak. Úgy ült dédapó az illatozó fa alatt dédanyóval, mint egy koronás király koronás asszonyával. Elmesélte az öregasszonynak Bodza-anyóka történetét, amit még kisfiú korában hallott, s mind ketten úgy vélték, hogy a mesében sok minden van, ami mintha éppen róluk szólna; ezek a részek tetszettek nekik a legjobban.

- Bizony, így igaz! - szólalt meg a kék szemű kislány az ágak között. - Vannak, akik Bodza-anyókának hívnak, vannak, akik driádnak, pedig van más nevem is: Emlékezés. Itt ülök az ágak sűrűjében, a nőttön-növekvő fa homályában; emlékszem és mesélek. Hadd látom, megvan-e még a virágod?

Az öregember kinyitotta a zsoltároskönyvét - ott pihent benne a bodzavirág, olyan üdén, mintha nemrég tették volna bele. Az Emlékezés bólintott, s az aranykoronás két öreg békésen sütkérezett a nyugvó nap piros fényében. Aztán lehunyták a szemüket, és - és? - ezzel bizony vége is a mesének.

A kisfiú ott feküdt az ágyában, nem tudta, hallotta-e a mesét vagy álmodta; a teáskanna mozdulatlan állt az asztalon, nem nőttek ki belőle virágos ágak; felkelt a mesemondó öregúr is, hazaindult, s már be is tette maga mögött az ajtót.

- Milyen gyönyörűt láttam, édesanyám! - kiáltott fel a kisfiú. - A meleg országokban jártam.

- Elhiszem, kisfiam - felelte az anyja. - Aki két csésze forró bodzateát megiszik, az el is jut a meleg országokba! - Gondosan betakargatta a fiát, nehogy megfázzon. - Jól aludtál, amíg én arról vitatkoztam a mesemondó bácsival, hogy mesét hallottunk-e vagy igaz történetet.

- Hát Bodza-anyóka hová lett? - nézett körül a kisfiú.

- Visszabújt a teáskannába. Hadd maradjon csak ott.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Hans Christian Andersen: PÖTTÖM PANNA
  2017-04-02 17:01:15, vasárnap
 
 
Volt egyszer egy asszony, aki hiába sóvárgott gyermek után, pedig beérte volna egy pirinyóval is. Végül elment egy öreg javasasszonyhoz, és azt mondta neki:
- Gyermeket szeretnék, ha akkorkát is, mint a kisujjam fele. Adj tanácsot, mitévő legyek.
- Megmondom én - felelte a javasasszony. - Itt van ez az árpaszem. Nem közönséges árpaszem, ez nem olyan, ami a földeken terem, vagy amit a tyúkok elé szórnak. Ültesd el egy virágcserépbe, s várd meg, mi lesz belőle.
- Áldjon meg az Isten - hálálkodott az asszony, és tizenkét ezüstpénzt adott a jó tanácsért a javasasszonynak. Azzal hazament, elültette az árpaszemet, s az nyomban ki is hajtott, szemlátomást nőtt, s egy tulipán formájú pompás, nagy virágot hozott. A virág szirmai szorosan csukva voltak, mintha még csak bimbó lett volna.
- De szép virág! - gyönyörködött benne az asszony, aztán megcsókolta a pirossárga szirmokat. Alighogy érintette az ajkával, megpattant és felhasadt a bimbó; most már látszott, hogy igazi tulipán, de a szirmai rejtekében, parányi zöld széken, egy pöttömnyi leányka üldögélt, olyan szép és kedves, hogy gyönyörűség volt ránézni. Akkorácska volt csak, mint a kisujjam fele, s az asszony nyomban el is nevezte Pöttöm Pannának.
Egy szép, fényes dióhéj lett Pöttöm Panna bölcsője, derékalja kék ibolyaszirom, rózsalevél a takarója. Ebben aludt éjszaka, nappal meg az asztalon játszadozott: az anyja egy tányér vizet tett az asztalra, s a tányért virágokkal fonta körül.
A tányér vízben tulipánszirom ringatózott, azon csónakázott Pöttöm Panna. Két fehér lószőrszál volt az evezője, azzal hajtotta a csónakját a tányér egyik szélétől a másikig. Öröm volt nézni. Énekelni is tudott Pöttöm Panna, olyan lágyan, olyan szépen, hogy senki se hallott hozzá foghatót.
Egy éjszaka, amikor szép kis ágyában az igazak álmát aludta, egy fertelmes varangyos béka ugrott be az ablakon. Utálatos állat volt, kövér és nyirkos; egyenesen az asztalra pottyant, ahol rózsalevél-takarója alatt Pöttöm Panna aludt.
- Ez volna még csak a fiamnak való feleség! - örült meg neki a béka, azzal fölkapta Pöttöm Pannát dióhéj-ágyacskájával együtt, és kiugrott vele az ablakon a kertbe.
A kert alatt mocsaras partú, széles patak folydogált; itt, a mocsárban lakott fiával a fertelmes béka. Rút volt a fia is, pedig az az anyjára ütött.
- Kvak, kvak, brekeke! - Csak ennyit tudott mondani, amikor a dióhéj-ágyban szendergő gyönyörű kis teremtést meglátta.
- Ne kiabálj, mert felébreszted! - intette az öreg varangy. - Még elszökik tőlünk, hiszen olyan könnyű, mint a hattyúpihe! Majd ráültetjük egy széles vízirózsalevélre, hadd ringatózzék a patakon. Olyan, pöttöm és könnyű, hogy az a levél valóságos sziget lesz neki. És onnan meg se szökhet, amíg mi a mocsárban feldíszítjük a szobát, ahol majd laktok.
A patak vizén egy sereg vízirózsa nyílt, széles leveleik rásimultak a víz tükrére. Az öreg varangy azt a levelet választotta ki, amelyik a legmesszebbre nyúlott, s a legnagyobb volt; ide úszott ki Pöttöm Pannával, és bölcsőstül ráfektette a vízirózsalevélre.
Kora reggel kinyitotta a szemét a szegény kis Pöttöm Panna; körülnézett, s amikor látta, hol van, keserves sírásra fakadt. A zöld levelet víz vette körül, s a csepp teremtés sehogy se tudott volna kijutni a partra.
Az öreg varangy lázasan készülődött a mocsárban: sáslevelekkel meg sárga vízililiomokkal díszítette föl a szobáját, hogy kis menye tetszését megnyerje. Aztán rút fiával együtt kiúszott a vízirózsalevélhez, ahol Pöttöm Panna ringatózott. Előbb a dióhéj-ágyacskát akarták hazavinni, hogy a nászi teremben fölállítsák, mire Pöttöm Panna a házukba érkezik.
Az öreg béka mélyen meghajolt a vízben, és így szólt:
- Ez itt a fiam, akinek a felesége leszel. Pompásan éltek majd a mocsárban. - Kvak, kvak, brekeke! - A fia most se tudott okosabbat mondani.
Azzal apjával együtt fölkapta a szép kis ágyat, és elúszott vele, Pöttöm Panna meg ott maradt a levélen, és sírt keservesen. Nem akart a fertelmes békánál lakni, sem rút fiához feleségül menni. A patak mélyén úszkáló kis halak látták a két varangyot, azt is hallották, amit mondtak, s most kidugták a fejüket a vízből, látni akarták a békafiú menyasszonyát. Nagyon megtetszett nekik a gyönyörű kis teremtés, sajnálták, hogy a mocsárba akarják vinni a rút varangyok. Nem, ezt nem engedik!
Összegyűltek a vízben a levél zöld szára körül, és apró fogaikkal elfűrészelték. Hajrá, röpült a levél a patak színén, vitte Pöttöm Pannát olyan messzire, hogy a két varangy már nem érhetett a nyomába.
Sok város meg falu mellett hajókázott el Pöttöm Panna a levélen. A bokrokon ringatózó madarak, amikor meglátták, azt fütyülték: "Gyönyörű-ű! Gyönyörű-ű!" S a levél vitte, röpítette Pöttöm Pannát, egyre messzebb, messzebb, az ország határán is túl.
Egy szép kis fehér pillangó szegődött mellé, folyton körülötte csapongott, végül leszállt a levélre, mert Pöttöm Panna nagyon megtetszett neki. Pöttöm Panna boldogan hajózott a levélen: megszabadult a fertelmes varangyoktól. Pompás volt az utazás, napsugarak táncoltak a vízen, s az úgy ragyogott, mint a sárgaarany.
Pöttöm Panna leoldotta selyemövét, egyik végét a pillangóra kötötte, a másikat a levélhez erősítette; a levél most még sebesebben szállt a vízen, vitte kis utasait. Egy nagy cserebogár röpült el arra, s meglátta Pöttöm Pannát. Lábai közé ragadta, s már vitte is föl a fára, ahol lakott. A zöld levél továbbsiklott a vízen, s röpült vele a pillangó is, mert a selyemöv odakötötte, s nem tudott szabadulni. Istenem, hogy megijedt a szegény kis Pöttöm Panna, amikor a cserebogár fölrepült vele a fára! De legjobban a fehér pillangó sorsa szomorította, akit odakötött a levélhez: éhen pusztul, ha a selyemövet el nem tudja oldani! A cserebogár nem sokat törődött a pillangóval. Megtelepedett Pöttöm Pannával a fa legnagyobbik levelén, édes virágmézet adott neki enni, s azt mondta:
- Szép vagy, pedig cseppet sem hasonlítasz hozzánk, cserebogarakhoz!
Később meglátogatták őket a fán lakó cserebogarak. Szemügyre vették Pöttöm Pannát; a cserebogár-kisasszonyok legyintettek a csápjaikkal, és azt mondták: - Nyomorék szegényke, csak két lába van!
- Csápja meg egy sincs - ócsárolták mások.
- Fuj, és milyen vékony a dereka! Olyan, mint egy ember! Ó, de fertelmes csúnya! - mondták meg a véleményüket a cserebogár-hölgyek. Pedig Pöttöm Panna gyönyörű kis teremtés volt, azért tetszett meg a cserebogárnak is, aki elragadta. De most, hogy a többiek úgy ócsárolták Pöttöm Pannát, végül maga is csúnyának látta, s már nem kellett neki, mehetett a csepp teremtés, amerre akart. Fölkapta társaival együtt Pöttöm Pannát, leröpültek vele a fáról, s ráültették egy pitypangvirágra. Sírva fakadt Pöttöm Panna, amiért olyan csúf, hogy még a cserebogárnak sem kell. Pedig olyan szép volt, hogy hozzá foghatót álmában sem láthat az ember, olyan finom és kedves, mint egy rózsaszirom.
Szegény kis Pöttöm Panna egész nyáron egymaga élt a nagy-nagy erdőben. Fűszálakból ágyat font magának, s fölfüggesztette egy nagy sóskalevél alá, hogy eső ne érje. Virágmézet gyűjtögetett, az volt az étele, tiszta harmat az itala; így telt el a nyár, az ősz, aztán beállt a kemény, hideg tél. Elröpültek a tájról a madarak, amelyek olyan szépen énekeltek Pöttöm Pannának. Lehullottak a szirmok, a levelek; a nagy sóskalevél, amely alatt lakott, sárgult, zsugorodott, végül csak fonnyadt szára maradt meg. Pöttöm Panna szörnyen fázott, mert vékony kis ruhája is leszakadt róla, s maga olyan csepp és törékeny volt, hogy biztosan megfagy, ha valahogy nem segít magán. Leesett a hó is; egy-egy hópehely úgy zuhant rá, mintha ránk egy egész lapát havat dobnának, hiszen Pöttöm Panna akkorka volt csak, mint a kisujjam fele. Beburkolózott egy fonnyadt levélbe, de bizony az sem melegítette; majd megvette szegényt az isten hidege.
Az erdő közelében egy nagy gabonaföld húzódott; a gabonát persze rég learatták, szúrós torzs meredezett csak a fagyos földön. Pöttöm Panna szemében rengeteg erdő volt a tarló; hogy reszketett szegény a hidegben! De csak ment, ment a száraz torzsok között, míg egy mezeiegér házának ajtajához nem ért. A gabonaszárak alatt meleg, kényelmes odúja volt a mezeiegérnek, konyhája meg éléskamrája tele gabonával. Szegény kis Pöttöm Panna megállt az ajtajában, mint egy koldusleány, s egy szem árpáért kunyerált, mert kerek két napja egy falatot sem evett.
- Ó, te szegényke! - szánta meg a mezeiegér, mert jószívű öreg egér volt. - Kerülj beljebb, s ebédelj velem a jó meleg szobában!
És mert a kis teremtés nagyon megtetszett neki, így folytatta:
- Itt maradhatsz egész télen, csak a szobámat tartsd rendben, és mesélj nekem szépeket, mert nagyon szeretem a meséket.
Pöttöm Panna megtette, amit a jó öreg egér kívánt, és jól ment a sora a meleg odúban.
- Nemsokára vendégünk érkezik - mondta egyszer a mezeiegér. - A szomszédom minden héten meglátogat. Ő még jobb módban él, mint én, nagy termei vannak, és szép fekete bársonybundát visel. Ha feleségül venne, gond nélkül élhetnél. Csak a szeme gyönge, alig lát. A legszebb meséket mondd el neki, amiket csak tudsz.
A bársonybundás szomszéd meg is látogatta őket. Pöttöm Panna nem nagyon igyekezett a szomszéd kedvében járni, mert az egy kövér vakond volt. Gazdag és nagy tudományú, mondta róla a mezeiegér; lakása legalább hússzor akkora, mint az övé, csak a napot meg a virágokat nem szívlelheti. A vakond ócsárolta is őket, mert nem látta soha.
Pöttöm Panna énekelt a vendégnek, elénekelte, hogy "Szállj, szállj, katicabogár" meg azt, hogy "Megy a barát csutorával". A vakond beleszeretett Pöttöm Pannába a szép hangja miatt, de nem szólt semmit, mert megfontolt férfiú volt. Nemrégiben hosszú folyosót túrt a földben; a maga házát meg a mezeiegérét kötötte össze vele. Megengedte a mezeiegérnek meg Pöttöm Pannának, hogy sétálhassanak a folyosóban, amikor kedvük tartja, de figyelmeztette őket, hogy meg ne ijedjenek a halott madártól, amelyik a folyosójában fekszik. A madár nemrég halhatott meg, biztosan a tél elején, s éppen ott feküdt eltemetve, ahol a vakond a folyosóját túrta.
A bársonybundás szomszéd egy darabka korhadt fát vett a fogai közé, azzal világított, mert az fényt áraszt a sötétben, s előrement a hosszú folyosón. Amikor a halott madárhoz értek, a vakond nekivetette orrát a mennyezetnek, kilökött egy göröngyöt, s a lyukon behatolt a napfény. A folyosóban egy halott fecske feküdt, szép szárnyai egészen szorosra csukva, lába, feje mélyen behúzva a tollai közé: a hideg ölhette meg. Elszorult a szíve Pöttöm Pannának, mert nagyon szerette a madarakat, akik olyan szépen énekeltek neki egész nyáron. A vakond csak megtaszította kurta lábával a halott fecskét, és fitymálón mondta:
- No, ez se csicsereg többet! Nyomorúságos dolog fecskének születni! Hálát adok az istennek, hogy az én gyerekeim vakondok lesznek, nem madarak; az ilyenek egyebet se tudnak, mint csicseregni, télen aztán éhen vesznek.
- Okosan mondja, nagy tudományú szomszéd - bólintott rá a mezeiegér. - Mi haszna a madárnak a csicsergésből, ha beáll a tél? Éhezik meg fázik. De talán ez az előkelőséghez tartozik?
Pöttöm Panna nem szólt semmit, de amikor azok ketten hátat fordítottak a fecskének, fölébe hajolt, s megcsókolta a madár csukott szemét.
"Talán éppen ez énekelt olyan szépen a nyáron - gondolta. - Milyen sok gyönyörűséget szerzett nekem ez a kedves, szép madár!"
A vakond betömte a rést, amelyen leáradt a napfény, aztán hazakísérte szomszédait. Pöttöm Pannának éjszaka nem jött álom a szemére, felkelt az ágyból, és szénaszálakból szép nagy takarót szőtt. Odavitte a fecskéhez, ráborította, puha gyapottal rakta körül, s jó meleg fekhelyet készített neki a hideg földben.
- Isten veled, kedves madár! - súgta neki. - Isten veled! Köszönöm, hogy olyan szépen énekeltél nyáron, amikor zöldelltek a fák, és melegen sütött le ránk a nap.
Ráhajtotta a fejét a fecske mellére, de a következő pillanatban nagyon megijedt: belülről mintha hangos kopogást hallott volna. A fecske szíve dobogott, mind erősebben, mert a madár nem pusztult el, csak megdermedt a kemény hidegben, és most a meleg újra életre keltette.
Ősszel vándorútra kelnek a fecskék, meleg országokba repülnek, s ha valamelyik elmarad a társaitól, vagy későn kel útra, az megdermed a hidegben, és lezuhan, aztán beszitálja a hó.
Pöttöm Panna úgy megijedt, hogy minden ízében reszketett, mert a madár nagy, igen nagy volt hozzá képest, aki akkorácska volt csak, mint a kisujjam fele. Végül mégis összeszedte a bátorságát, még jobban körülpárnázta puha gyapottal az alélt fecskét, még a maga fodormentalevél takaróját is odavitte, és szépen betakargatta vele a madár mozdulatlan fejét.
Másnap éjszaka megint kiosont a fecskéhez; az már feléledt, de nagyon gyönge volt, csak egy pillanatra nyitotta ki a szemét, hogy megnézze Pöttöm Pannát, aki lámpás híján egy darabka korhadt fával állt előtte.
- Köszönöm a jóságodat, kedves szép leánykám! - szólalt meg a fecske gyönge hangon. - Olyan jól felmelegítettél! Nemsokára erőre kapok, és fölröpülhetek a melegre, a napfényes égre.
- Jaj, most hideg van ám odafönn! - mondta Pöttöm Panna. - Erősen fagy és havazik. Maradj csak ebben a meleg odúban, majd én gondodat viselem. Virágszirom-csészében inni adott a fecskének, s az elmondta neki, hogy egy tüskebokor ága sebezte meg az egyik szárnyát, azért nem tudott útra kelni a társaival, akik réges-rég elröpültek meleg országokba. Megpróbált utánuk szállni, de nem bírta a szárnya, lezuhant a földre; hogy hogyan került a föld alatti odúba, arra nem emlékszik.
Ott húzta ki a telet a fecske a meleg odúban; Pöttöm Panna ápolgatta, gondját viselte, s nagyon szeretgette. Nem tudott erről sem a mezeiegér, sem a vakond - jobb is, mert ők nem szenvedhették a fecskék népét.
Amikor beköszöntött a tavasz, és a nap átmelegítette a földet, a fecske istenhozzádot mondott Pöttöm Pannának, s az megnyitotta a rést, amit a vakond vágott a fény felé. Beragyogott a nap a föld alatti odúba; a fecske megkérdezte Pöttöm Pannát, nem akar-e a hátára ülni és útra kelni vele, messze-messze, zöld erdőkbe. De Pöttöm Panna tudta, hogy az öreg mezeiegér igen zokon venné, ha elhagyná.
- Nem mehetek - mondta szomorúan.
Hát akkor - isten veled, kedves szép leánykám - csivitelte a fecske, és kiröpült a napfényes ég alá.
Pöttöm Panna sokáig nézett utána, s a könnyei is kicsordultak, mert a fecske nagyon a szívéhez nőtt.
- Csivit, csivit! - kiáltott búcsút a madár, s elröpült a zöld erdők felé.
Pöttöm Pannának szomorúan folyt az élete a mezeiegér odújában. Nem mehetett fel a föld színére, ahol melegen sütött a nap. Az odú fölött már magasra nőtt a gabona; Pöttöm Pannának, aki akkorácska volt csak, mint a kisujjam fele, valóságos rengeteg volt a vetés.
- Ezen a nyáron meg kell varrnod a kelengyédet - mondta neki a mezeiegér. Mert a bársonybundás szomszéd, az unalmas vakond, végül is megkérte Pöttöm Panna kezét. - Gyapjút is, vásznat is kapsz eleget, hogy illendő kelengyéd legyen, hiszen a gazdag vakond felesége leszel!
Szegény kis Pöttöm Panna napestig a rokkát pörgette; a mezeiegér négy pókot fogadott föl, s ezek éjjel-nappal szőtték Pöttöm Panna kelengyéjét. A vakond minden este meglátogatta őket, és mindig csak arról beszélt, hogy nyár végén majd nem süt már ilyen forrón a nap, nem égeti kőkeményre a földet, mint most. Igen, majd ha vége lesz a nyárnak, lakodalmat ül Pöttöm Pannával. A szegény kis teremtés cseppet sem örült ennek, mert ki nem állhatta az unalmas vakondot.
Napkeltekor meg napszálltakor kisurrant a mezeiegér házából, s megállt az ajtaja előtt; néha, amikor szél borzolta a vetést, szétváltak a gabonaszárak, és Pöttöm Panna láthatta a kék eget. Elgondolta, milyen szép lehet odafönn a napfényes földön, s egyre a kedves fecske után sóvárgott.
De a fecske nem tért vissza hozzá, elröpült messze-messze, zöld erdőkbe. Mire ősz lett, Pöttöm Panna kelengyéjének utolsó darabja is elkészült.
- Négy hét múlva lakodalmat ültök! - mondta neki egy napon a mezeiegér. Pöttöm Panna sírva fakadt, és megmondta kereken, hogy nem akar az utálatos vakond felesége lenni.
- Ne akaratoskodj! - kiáltott rá a mezeiegér. - Ha makacskodol, megharaplak! Hálát adhatsz az istennek, hogy ilyen derék, szép férfiú választott magának feleségül. Különb bundája van, mint a királynak! Tele a konyhája, a kamrája - kívánhatsz-e jobbat?
Elérkezett hát a lakodalom napja. A vakond beállított, hogy levigye Pöttöm Pannát a föld mélyébe, ahová soha nem ér a napsugár, mert azt a vakond nem szenvedhette.
Elbúsult a szegény kis teremtés, hogy nem láthatja soha többé az isten szép napját, amit a mezeiegér házának ajtójából mégiscsak láthatott néha.
- Isten veled, szép fényes nap! - kiáltott föl a magasba. Elindult a mezeiegér házából a szúrós torzserdőben, mert a gabonát már learatták. Útjában megölelt egy kis piros virágot, amely előtte hajladozott.
- Isten veled, piros virág! Ha erre röpül egyszer az én kedves fecském, mondd meg neki, hogy tiszteltetem.
- Csivit! Csivit! - hangzott egyszer csak a magasból. Fölnézett: hát az ő fecskéje tért vissza. Megörült a kedves madár, amikor kis gondozóját megpillantotta. Pöttöm Panna elmondta neki, hogy szíve ellenére feleségül kell mennie az utálatos vakondhoz, vele kell laknia mélyen a föld alatt, ahonnan soha többé nem láthatja a szép napot. Elmondta, aztán sírva fakadt nagy bánatában.
- Hamarosan itt a kemény tél - mondta a fecske. - Elröpülök messze földre, meleg országokba. Velem jönnél-e? A hátamra veszlek; kösd magad az öveddel jó erősen a hátamra, s elröpítelek az utálatos vakond elől, elröpítelek hegyeken túlra, meleg országokba, ahol örökké nyár van, és még szebben süt a nap, ahol még gyönyörűbb virágok nyílnak, mint itt. Gyere velem, te kedves kis teremtés! Neked köszönhetem az életemet, te mentettél meg, amikor dermedten feküdtem a hideg földben.
- Veled megyek! - mondta Pöttöm Panna.
Fölült a fecske hátára, övével odakötötte magát a fecske legerősebbik tollához. Repült a fecske, erdőkön túl, tengereken is túl, örök hó borította, magas hegyek fölött. Pöttöm Panna fázott a magasban, de segített magán: bebújt a fecske meleg tollai közé, csak a fejecskéjét dugta ki, hogy lássa a magasból a gyönyörű földet.
Végül, nagy sokára, megérkeztek a meleg országba. Sokkal fényesebben tündöklött a nap, mint nálunk, kétszer olyan magas volt az ég: vadon termett a pompás kék meg fehér szőlő, a narancs, a citrom; mirtusz meg fodormenta illatozott, s az utakon gyönyörű gyermekek játszadoztak, tarka pillangókat kergettek.
De a fecske még itt sem szállt le, továbbsuhant Pöttöm Pannával, s alattuk egyre szebb lett a vidék. Dúsan zöldellő fák alatt, kéken csillogó tó partján egy régi kastély állott. Fehér márványfalai szinte világítottak. Magas oszlopaira szőlővenyige kapaszkodott, s az ormán fecskék fészkeltek. Itt volt Pöttöm Panna fecskéjének a fészke is.
- Ez a házam - mutatta a fecske. - Te meg válassz ki magadnak egy szép virágot odalenn, én majd beleültetlek a kelyhébe, s ott lakhatol kedvedre, szebb házat nem is kívánhatsz magadnak.
- Azt választom, azt a szépet! - kiáltotta Pöttöm Panna.
Egy háromfelé törött, szép fehér márványoszlop feküdt ott; körülötte nyíltak a legpompásabb fehér virágok. A fecske leröpítette Pöttöm Pannát, és ráültette a legszebbik fehér virág széles szirmára. Most ámult még csak a csepp teremtés! A fehér virág kelyhében egy ifjú ült, éppen olyan csepp, mint ő maga, csak fehér és áttetsző, mintha üvegből volna. A fején gyönyörű kis aranykorona, vállán tiszta fehér szárnyacskák. A fehér virágok tündére volt. Minden virágban lakik egy tündérifjú vagy egy tündérleány, de ez a virágtündérek királya volt.
- Ó, de gyönyörű! - súgta Pöttöm Panna álmélkodva a fecskének.
A kis tündérkirály nagyon megijedt a fecskétől, mert az hozzá képest valóságos óriásmadár volt, de amikor Pöttöm Pannát megpillantotta, elszállt az ijedelme, és öröm költözött a szívébe: soha életében nem látott hozzá fogható szép hajadont. Levette szépséges aranykoronáját, Pöttöm Panna fejére illesztette, megkérdezte tőle, hogy hívják, s akar-e a felesége, a virágtündérek királynéja lenni. Bizony, ez már más kérő volt, mint a fertelmes békafiú meg a fekete bársonybundás vakond. Pöttöm Panna nem sokáig gondolkozott, igent mondott a kis tündérkirálynak.
Kitárultak a virágok kelyhei, minden virágból egy-egy tündér lebbent ki, olyan szépek, hogy öröm volt rájuk nézni. Elhalmozták Pöttöm Pannát ajándékokkal: a legszebb ajándék egy pár fehér szárnyacska volt, amit nyomban fel is kötöttek Pöttöm Panna vállára, s most már ő is röpködhetett tündérnépével virágról virágra. Nagy volt az öröm, a vigasság; a fecske fönn ült a fészkében, és olyan szépen énekelt nekik, ahogy csak telt tőle. Örült Pöttöm Panna boldogságának, de szomorú is volt egy kicsit, mert nagyon szerette a kis teremtést, és a legszívesebben sohasem vált volna el tőle.
- Nem illik hozzád a neved - mondta a tündérkirály kicsi mátkájának. - Pöttöm Panna csúnya név, te pedig olyan szép vagy! Tündér Panna legyen a neved ezentúl.
- Isten veled! Isten veled! - csicsergett búcsút a fecske, s útra kelt a meleg országból, messze-messze, Dániába. Ott volt a másik fészke egy ablak fölött, a mesélő ember ablaka fölött. Ő csicseregte el a mesélő embernek ezt a történetet, így tudhattuk meg mi is.
Hans Christian Andersen
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A kis gyufaáruslány…
  2017-01-20 21:01:31, péntek
 
 
Szilveszter éjjeli pompában a város
Csillog-villog. Varázslatos. Lüktetése csábos.

Hideg van. Havazik. Tiszta jég a járda,
Szélén áll rongyokban egy árva leányka.

Ormótlan göncökben kuporog a csöppség,
Mezítláb - mert cipőjét elvesztette nemrég...

Futott a kis árva, nehogy elgázolják
Széles út közepén autók eltiporják.

Cipőjét elnyelte egy pocsolya mélye,
Oly nagy volt lábára anyja ˝öröksége˝.

Didergett szegényke. A nagy jövés-menésben
A járókelőknek gyufát árult éppen.

Nem vett tőle senki...Volt aki ránézett,
De szánalom szívében ettől még nem ébredt...

Akadt ám olyan is, kinek az volt gondja,
Ruháját ne érje a lány ócska rongya...

Magányosan gubbaszt, mint egy beteg állat,
Fényre vágyva szegény, gyufát gyújt: egy szálat.

Fellobban, él a láng. Ez az Isten fénye:
Láttára boldogság költözött szívébe.

Öröme azonban nem tartott sokáig,
A gyufa elégett - ámde itt egy másik...

Felrémlik, felsejlik az imbolygó lángba`
Meghalt édesanyja tündöklő alakja...

Anyukám! Anyukám! Mért hagytál itt engem?
Ha szerettél - mért kell most egyedül lennem?

Elalszik a gyufa. Oszlik a káprázat...
Újat gyújt a kislány, nem egyet - de százat...

Anyukám, könyörgöm - gyere vissza értem.
Nem jó ez a világ, nem szeretnek engem...

Már a földre roskad, ott zokog a gyermek,
Mért érik a gyengét ily lelki gyötrelmek?

Gyere Kicsim, gyere - nem hagylak el többé -
Melletted maradok most már mindörökké...

Hallotta a hangot - édesanyja szava
Hívta őt a mennybe: egy szebb, jobb világba...

Boldog volt a gyermek, mosoly ült arcára...
Másnap megtalálták - megfagyott a lányka.
/Pallag Ria/
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
AZ OKOS KISNYÚL és az OKTONDI POCOK
  2017-01-18 18:23:05, szerda
 
 
A kisnyúl és a pocok szomszédok voltak. Mind a kettő takaros kis kuckót épített. A kuckóra erős ajtó került, nehogy ragadozó törhessen be a kis lakókhoz. A kisnyúl még egy szellőztető-nyílást is épített a kuckó bejárata fölé. Nevette is érte a pocok eleget.
- Oktondi vagy, kis pocok! -oktatta őt a nyúl. - -Ez a szellőztető-nyílás biztosítja számomra a jó levegőt még télen is. S ha valaki kopog, a nyíláson keresztül láthatom, ki az.
- Mi szükség van erre; -legyintett az oktondi pocok. - Ha valaki kopog, kinyitom az ajtót, és megnézem, ki az.
- És ha a róka vagy más ragadozó kopogna?
- Ó, őket azonnal megismerem a járásukról és hangjukról.
Történt pedig, hogy a róka egy téli napon vadászatra indult. Bejárta az erdőt, a rétre is kimerészkedett, de egy árva bogarat sem talált. Hosszas szimatolás után rátalált a nyúlkuckóra. Bekopogott.
- Ki van odakünn? -kérdezte a kisnyúl.
A ravasz róka vékony, nyúlfióka-hangon sírni kezdett:
- Esik a hó, bőrig áztam, egész éjjel itt künn fáztam. Szegény, vándor nyuszi vagyok, eressz be, mert majd megfagyok.
- Ejnye, de furcsa hangod van! -gyanakodott a kisnyúl a szokatlanul hosszú sírás hallatán.
A róka azonban tovább sírt, tovább jajveszékelt:
- Meghűltem, jaj, fáj a torkom, csipet mézem sincsen otthon.
Kérlek, testvér, eressz be. Róka jár a sűrűbe.
- Csizmát húzok, várj egy csöppet! - válaszolta az okos kisnyúl, s óvatosan felkapaszkodott a szellőztető-nyíláshoz. Hát látja ám a ravasz rókát, amint ott táncol a kuckója előtt.
- Ne húzz csizmát, kis testvérem, siess értem, jó testvérem.
Szegény, beteg nyuszi vagyok, ha nem sietsz, meg is halok.
Az okos kisnyúl jót nevetett a róka ravaszságán, és így kiáltott ki a kuckóból:
- Ejnye, ejnye, hazug róka! Kedved támadt jó nyúlhúsra?
Hiába sírsz nyuszi módra, hiába sírsz, felismerlek, a kuckómba nem eresztlek.
A róka elkotródott a nyúlkuckó elől, s a pocoknál próbálkozott. Halkan, finoman kopogtatott, s mint egy valóságos mezei pocok, cincogni kezdett.
- Cin, cin, cin, cin, bőrig áztam, esik a hó, jaj, átfáztam. Szegény, vándor pocok vagyok, eressz be, mert künn megfagyok.
A pocok kicsit furcsállta ezt a hangos cincogást, és kikiáltott: "Ejnye, de furcsa hangod van!" -A róka tovább sírt, tovább cincogott.
- Meghűltem, jaj, fáj a torkom, csipet mézem sincsen otthon.
Kérlek, testvér, eressz be. Megfagyok a hidegbe!
A kis pocok azonban még mindig gyanakodott.
- Csizmát húzok, várj egy csöppet! -húzta az időt.
A róka a legszelídebb pocokhangon kérlelte:
- Ne húzz csizmát, kis testvérem! Siess értem, jó testvérem.
Róka van a sűrűben, tüstént megfog! Eressz be!
"No -gondolta az oktondi kis pocok-, ha ennyire fél a rókától, akkor csak igazat mondhat." Kinyitotta az ajtót. Ez kellett a rókának: nyakon csípte az oktondi pockot, és már vitte is.
(Varga Katalin: Gőgös Gúnár Gedeon)
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A BARNA MACKÓ Kuckója
  2017-01-15 21:09:57, vasárnap
 
 
A barna mackó sok, erős fából kuckót rakott, mert látta, nemsokára jön a tél.
Arra jött a kékcinke.
- Kié ez az erős kuckó? Méz Ároné, a mackóé?
Jó lenne itt lakni nekem is!
- Tessék! Tessék! - tessékelte be a barna mackó.
Most már ketten voltak.
Arra sétált az őzike.
- Nini! Kuckó! Erős! Barna! Ki lakik itt?
- A barna mackó és én, a kékcinke - felelte a cinke.
- Bár itt laknék én is - bőgött az őzike -, nemsokára jön a tél, és én félek tőle!
- Tessék! - tessékelte be a barna mackó.
Jött a kis borz.
- Barna kuckó, erős kuckó! Ki lakik itt?
- A barna mackó, a kékcinke és én - felelte az őzike.
- Jó lenne itt laknom nekem is! - kiáltott a kis borz
- Tessék! - terelte be őt is a barna mackó.
Nemsokára arra futott két rémült béka.
- Brekeke! Brekeke! Itt a tél! Jaj nekünk!
- Ne sírjatok! - kiáltott a kis borz. - Itt a kuckó! Bújjatok be!
Bebújtak.
Jött a cincér, a kabóca, a tarka fácán. Jött a kis sün és a mezei pocok. Jött a mókus és a nyúl.
Utoljára érkezett Rőt Elek, a róka. A barna mackó őket is betessékelte a kuckóba. Jókor, mert már követte őket a tél. A barna mackó a kuckót be is zárta.
S ekkor érkezett a farkas. Üvöltözött, kiáltozott.
- Méz Áron! Te kócos állat! Miért zártál ki ebből a jó erős kuckóból? Én is itt akarok telelni.
- A kuckó már tele van - felelte a barna mackó.
- Elférek a sarokban - üvöltötte a farkas.
- Ott a borz, a kis sün és a nyúl lakik.
- Elférek az ajtó előtt.
- Ott Rőt Elek, a róka van.
- Elférek az asztal alatt.
- Ott a fácán ült le az őzikével.
- Elférek az ágy alatt.
- Ott a kékcinke, a mezei pocok lakik és a két béka.
- Elférek talán a falon is - felelte a farkas, mert már erősen fázott.
- Ott a cincér és a kabóca ül.
- Barna mackó! Jó Méz Áron! Barátom! - sorolta a fázó farkas. - Egy kis rést kérnék!
- Nem! Nem! - rázta a fejét a barna mackó.
- Farkasnak nem raktam kuckót. A kis állatok rám bízták életüket, és félnek a farkaskörmöktől. Én őrzöm téli álmukat, őrzöm békéjüket. Keress más kuckót!
Futott, futott a farkas a néma utakon, a zúzmarás fák között, ám kuckót nem talált. Sokan látták a barna mackó kuckója előtt üvöltözni. A kuckó néma volt. A kis állatoknak nem kellett félniük a farkastól. Erős, okos állat, a jó barna mackó óvta életüket.
(Varga Katalin: Gőgös Gúnár Gedeon)
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
VARGA KATALIN: A KESZtyű
  2017-01-13 14:48:46, péntek
 
 
Valaki az erdőben elvesztett egy hatalmas, szőrmével bélelt bőrkesztyűt. Ott feküdt a galagonyabokor aljában. Barna színe teljesen egybeolvadt a környező avar színével. A kis állatok mégis észrevették. A kesztyű meleg volt, tágas volt, kuckórakásra kiváltképpen alkalmas. Beköltöztek hát a kesztyűbe:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.

Ha beköltöztek be is rendezkedtek. Utána munkához láttak. Mindenki a saját mesterségéhez. Hű micsoda sürgés-forgás, micsoda kalapálás, kattogás, csattogás hallatszott a kesztyűből:
a pocok cipót talpalt,
a cinke ruhát varrt,
a béka órát javított,
a szarvasbogár bútort gyalult
s az öreg, rövidlátó hangya kötögetett.
De egyszer csak vége szakadt a munkának. A kis állatok megéheztek. Hozzáfogtak a z ebédfőzéshez. Főtt, rotyogott az ebéd a kesztyűben:
a nagyujjban bableves,
a mutatóujjban mákos csík,
a középső ujjban töltött káposzta,
a gyűrűsujjában sonkacsülök
s a kisujjában tejbegríz.
Délután egy kicsit pihentek. Majd saját mulatságára mindenki muzsikált egy kicsit. Ez volt még csak az igazi zaj, ricsaj, zenebona!
a pocok hegedült,
a cinke zongorázott,
a béka szájharmonikázott,
a szarvasbogár trombitált
s az öreg, rövidlátó hangya sírdogált.
Estére elunták a mókát. Vacsoráztak. Egy kicsit sétáltak a patakparton. Utána a kesztyű tágas tenyerében klubnapot tartottak:
a pocok és a béka sakkozott,
a cinke televíziót nézett,
a szarvasbogár újságot olvasott
s az öreg, rövidlátó hangya énekelt és kötögetett.
Tíz órakor elbúcsúztak egymástól. Aludni ment mindenki a kesztyű ujjaiba:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.
f.: Gőgös Gúnár Gedeon
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
     1/22 oldal   Bejegyzések száma: 210 
2017.04 2017. Május 2017.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 110 db bejegyzés
e év: 1427 db bejegyzés
Összes: 29823 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3286
  • e Hét: 23951
  • e Hónap: 73745
  • e Év: 407457
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.