Regisztráció  Belépés
lenke1964.blog.xfree.hu
Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább. "A világ minden szépségéért sem akarnám elcserélni az egyéniségemet, még a... Varga Lenke
1964.08.18
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/21 oldal   Bejegyzések száma: 204 
A kis gyufaáruslány…
  2017-01-20 21:01:31, péntek
 
 
Szilveszter éjjeli pompában a város
Csillog-villog. Varázslatos. Lüktetése csábos.

Hideg van. Havazik. Tiszta jég a járda,
Szélén áll rongyokban egy árva leányka.

Ormótlan göncökben kuporog a csöppség,
Mezítláb - mert cipőjét elvesztette nemrég...

Futott a kis árva, nehogy elgázolják
Széles út közepén autók eltiporják.

Cipőjét elnyelte egy pocsolya mélye,
Oly nagy volt lábára anyja ˝öröksége˝.

Didergett szegényke. A nagy jövés-menésben
A járókelőknek gyufát árult éppen.

Nem vett tőle senki...Volt aki ránézett,
De szánalom szívében ettől még nem ébredt...

Akadt ám olyan is, kinek az volt gondja,
Ruháját ne érje a lány ócska rongya...

Magányosan gubbaszt, mint egy beteg állat,
Fényre vágyva szegény, gyufát gyújt: egy szálat.

Fellobban, él a láng. Ez az Isten fénye:
Láttára boldogság költözött szívébe.

Öröme azonban nem tartott sokáig,
A gyufa elégett - ámde itt egy másik...

Felrémlik, felsejlik az imbolygó lángba`
Meghalt édesanyja tündöklő alakja...

Anyukám! Anyukám! Mért hagytál itt engem?
Ha szerettél - mért kell most egyedül lennem?

Elalszik a gyufa. Oszlik a káprázat...
Újat gyújt a kislány, nem egyet - de százat...

Anyukám, könyörgöm - gyere vissza értem.
Nem jó ez a világ, nem szeretnek engem...

Már a földre roskad, ott zokog a gyermek,
Mért érik a gyengét ily lelki gyötrelmek?

Gyere Kicsim, gyere - nem hagylak el többé -
Melletted maradok most már mindörökké...

Hallotta a hangot - édesanyja szava
Hívta őt a mennybe: egy szebb, jobb világba...

Boldog volt a gyermek, mosoly ült arcára...
Másnap megtalálták - megfagyott a lányka.
/Pallag Ria/
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
AZ OKOS KISNYÚL és az OKTONDI POCOK
  2017-01-18 18:23:05, szerda
 
 
A kisnyúl és a pocok szomszédok voltak. Mind a kettő takaros kis kuckót épített. A kuckóra erős ajtó került, nehogy ragadozó törhessen be a kis lakókhoz. A kisnyúl még egy szellőztető-nyílást is épített a kuckó bejárata fölé. Nevette is érte a pocok eleget.
- Oktondi vagy, kis pocok! -oktatta őt a nyúl. - -Ez a szellőztető-nyílás biztosítja számomra a jó levegőt még télen is. S ha valaki kopog, a nyíláson keresztül láthatom, ki az.
- Mi szükség van erre; -legyintett az oktondi pocok. - Ha valaki kopog, kinyitom az ajtót, és megnézem, ki az.
- És ha a róka vagy más ragadozó kopogna?
- Ó, őket azonnal megismerem a járásukról és hangjukról.
Történt pedig, hogy a róka egy téli napon vadászatra indult. Bejárta az erdőt, a rétre is kimerészkedett, de egy árva bogarat sem talált. Hosszas szimatolás után rátalált a nyúlkuckóra. Bekopogott.
- Ki van odakünn? -kérdezte a kisnyúl.
A ravasz róka vékony, nyúlfióka-hangon sírni kezdett:
- Esik a hó, bőrig áztam, egész éjjel itt künn fáztam. Szegény, vándor nyuszi vagyok, eressz be, mert majd megfagyok.
- Ejnye, de furcsa hangod van! -gyanakodott a kisnyúl a szokatlanul hosszú sírás hallatán.
A róka azonban tovább sírt, tovább jajveszékelt:
- Meghűltem, jaj, fáj a torkom, csipet mézem sincsen otthon.
Kérlek, testvér, eressz be. Róka jár a sűrűbe.
- Csizmát húzok, várj egy csöppet! - válaszolta az okos kisnyúl, s óvatosan felkapaszkodott a szellőztető-nyíláshoz. Hát látja ám a ravasz rókát, amint ott táncol a kuckója előtt.
- Ne húzz csizmát, kis testvérem, siess értem, jó testvérem.
Szegény, beteg nyuszi vagyok, ha nem sietsz, meg is halok.
Az okos kisnyúl jót nevetett a róka ravaszságán, és így kiáltott ki a kuckóból:
- Ejnye, ejnye, hazug róka! Kedved támadt jó nyúlhúsra?
Hiába sírsz nyuszi módra, hiába sírsz, felismerlek, a kuckómba nem eresztlek.
A róka elkotródott a nyúlkuckó elől, s a pocoknál próbálkozott. Halkan, finoman kopogtatott, s mint egy valóságos mezei pocok, cincogni kezdett.
- Cin, cin, cin, cin, bőrig áztam, esik a hó, jaj, átfáztam. Szegény, vándor pocok vagyok, eressz be, mert künn megfagyok.
A pocok kicsit furcsállta ezt a hangos cincogást, és kikiáltott: "Ejnye, de furcsa hangod van!" -A róka tovább sírt, tovább cincogott.
- Meghűltem, jaj, fáj a torkom, csipet mézem sincsen otthon.
Kérlek, testvér, eressz be. Megfagyok a hidegbe!
A kis pocok azonban még mindig gyanakodott.
- Csizmát húzok, várj egy csöppet! -húzta az időt.
A róka a legszelídebb pocokhangon kérlelte:
- Ne húzz csizmát, kis testvérem! Siess értem, jó testvérem.
Róka van a sűrűben, tüstént megfog! Eressz be!
"No -gondolta az oktondi kis pocok-, ha ennyire fél a rókától, akkor csak igazat mondhat." Kinyitotta az ajtót. Ez kellett a rókának: nyakon csípte az oktondi pockot, és már vitte is.
(Varga Katalin: Gőgös Gúnár Gedeon)
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A BARNA MACKÓ Kuckója
  2017-01-15 21:09:57, vasárnap
 
 
A barna mackó sok, erős fából kuckót rakott, mert látta, nemsokára jön a tél.
Arra jött a kékcinke.
- Kié ez az erős kuckó? Méz Ároné, a mackóé?
Jó lenne itt lakni nekem is!
- Tessék! Tessék! - tessékelte be a barna mackó.
Most már ketten voltak.
Arra sétált az őzike.
- Nini! Kuckó! Erős! Barna! Ki lakik itt?
- A barna mackó és én, a kékcinke - felelte a cinke.
- Bár itt laknék én is - bőgött az őzike -, nemsokára jön a tél, és én félek tőle!
- Tessék! - tessékelte be a barna mackó.
Jött a kis borz.
- Barna kuckó, erős kuckó! Ki lakik itt?
- A barna mackó, a kékcinke és én - felelte az őzike.
- Jó lenne itt laknom nekem is! - kiáltott a kis borz
- Tessék! - terelte be őt is a barna mackó.
Nemsokára arra futott két rémült béka.
- Brekeke! Brekeke! Itt a tél! Jaj nekünk!
- Ne sírjatok! - kiáltott a kis borz. - Itt a kuckó! Bújjatok be!
Bebújtak.
Jött a cincér, a kabóca, a tarka fácán. Jött a kis sün és a mezei pocok. Jött a mókus és a nyúl.
Utoljára érkezett Rőt Elek, a róka. A barna mackó őket is betessékelte a kuckóba. Jókor, mert már követte őket a tél. A barna mackó a kuckót be is zárta.
S ekkor érkezett a farkas. Üvöltözött, kiáltozott.
- Méz Áron! Te kócos állat! Miért zártál ki ebből a jó erős kuckóból? Én is itt akarok telelni.
- A kuckó már tele van - felelte a barna mackó.
- Elférek a sarokban - üvöltötte a farkas.
- Ott a borz, a kis sün és a nyúl lakik.
- Elférek az ajtó előtt.
- Ott Rőt Elek, a róka van.
- Elférek az asztal alatt.
- Ott a fácán ült le az őzikével.
- Elférek az ágy alatt.
- Ott a kékcinke, a mezei pocok lakik és a két béka.
- Elférek talán a falon is - felelte a farkas, mert már erősen fázott.
- Ott a cincér és a kabóca ül.
- Barna mackó! Jó Méz Áron! Barátom! - sorolta a fázó farkas. - Egy kis rést kérnék!
- Nem! Nem! - rázta a fejét a barna mackó.
- Farkasnak nem raktam kuckót. A kis állatok rám bízták életüket, és félnek a farkaskörmöktől. Én őrzöm téli álmukat, őrzöm békéjüket. Keress más kuckót!
Futott, futott a farkas a néma utakon, a zúzmarás fák között, ám kuckót nem talált. Sokan látták a barna mackó kuckója előtt üvöltözni. A kuckó néma volt. A kis állatoknak nem kellett félniük a farkastól. Erős, okos állat, a jó barna mackó óvta életüket.
(Varga Katalin: Gőgös Gúnár Gedeon)
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
VARGA KATALIN: A KESZtyű
  2017-01-13 14:48:46, péntek
 
 
Valaki az erdőben elvesztett egy hatalmas, szőrmével bélelt bőrkesztyűt. Ott feküdt a galagonyabokor aljában. Barna színe teljesen egybeolvadt a környező avar színével. A kis állatok mégis észrevették. A kesztyű meleg volt, tágas volt, kuckórakásra kiváltképpen alkalmas. Beköltöztek hát a kesztyűbe:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.

Ha beköltöztek be is rendezkedtek. Utána munkához láttak. Mindenki a saját mesterségéhez. Hű micsoda sürgés-forgás, micsoda kalapálás, kattogás, csattogás hallatszott a kesztyűből:
a pocok cipót talpalt,
a cinke ruhát varrt,
a béka órát javított,
a szarvasbogár bútort gyalult
s az öreg, rövidlátó hangya kötögetett.
De egyszer csak vége szakadt a munkának. A kis állatok megéheztek. Hozzáfogtak a z ebédfőzéshez. Főtt, rotyogott az ebéd a kesztyűben:
a nagyujjban bableves,
a mutatóujjban mákos csík,
a középső ujjban töltött káposzta,
a gyűrűsujjában sonkacsülök
s a kisujjában tejbegríz.
Délután egy kicsit pihentek. Majd saját mulatságára mindenki muzsikált egy kicsit. Ez volt még csak az igazi zaj, ricsaj, zenebona!
a pocok hegedült,
a cinke zongorázott,
a béka szájharmonikázott,
a szarvasbogár trombitált
s az öreg, rövidlátó hangya sírdogált.
Estére elunták a mókát. Vacsoráztak. Egy kicsit sétáltak a patakparton. Utána a kesztyű tágas tenyerében klubnapot tartottak:
a pocok és a béka sakkozott,
a cinke televíziót nézett,
a szarvasbogár újságot olvasott
s az öreg, rövidlátó hangya énekelt és kötögetett.
Tíz órakor elbúcsúztak egymástól. Aludni ment mindenki a kesztyű ujjaiba:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.
f.: Gőgös Gúnár Gedeon
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
VARGA KATALIN: TÉLI Lakoma
  2017-01-13 14:46:28, péntek
 
 
Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek és fáztak.
Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vett elő. A tököt felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat megsütötte. A tökmagot megpörkölte.
Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte a kockás sáljával. Az illatozó sülttök-darabokat tálcára rakta, és kiült az odúja elé.
- Itt a finom, forró, mézízű eledel! - rikkantotta.
A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok:
a róka,
a farkas,
a vadkan és a két fia,
az őz, a borz és a nyúl.
- A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál.
- Brumma, brumma! Mi lehet ez? - indult a lakomázók felé.
Hű, de megörült a jó ételnek! Hat darabot falt fel belőle. Mikor vége lett a lakomának, örömében meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.
A kis sün beköltözött Medve Pálhoz.
Pipázgattak, dominóztak, és hozzá pörkölt tökmagot rágtak.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
HOLLE anyó
  2017-01-11 11:29:50, szerda
 
  Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.
Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:
- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!
Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!
A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.
Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:
- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.
Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.
De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.
- Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:
- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!
- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.
Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.
- Innét most már mehet magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.
A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.
- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.
A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.
Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott:
Kukurikú! Mi történt?
Aranyos lányunk hazatért!
A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
De a lusta lány azt felelte:
- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!
Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.
- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.
Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.
Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.
- Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.
- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.
A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:
Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!
A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.
(Grimm fivérek)
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Árvácska
  2017-01-06 20:50:29, péntek
 
  Szelíd arcú, szép, fiatal asszony sétálgatott egy szép nagy kertben. Nézte a virágokat, és megállt a sárga, lila, bordó árvácskák előtt, s így sóhajtott fel: - Olyanok, mintha bársonyruhás kis leánykák lennének! Majd mindjárt utána felnézett az azúrkék mennyboltozatra, összetette a két kezét és felfohászkodott: - De jó volna, ha nekem édes, bársonyos arcú kisleányom lenne! Mindig selyembe, bársonyba öltöztetném, becézgetném, dédelgetném. A szelídarcú fiatal asszony sóhajtását bizonyára meghallotta egy fehér szárnyas kisangyalka, mert rövid idő múlva csakugyan küldött neki az Istenke egy bársonyos arcú kicsi leányt. Nagyon boldog volt az asszony, és kisleányát elnevezte Árvácskának. Árvácskából nemsokára igazi kis árva lett, mert édesanyja egy nap nagyon beteg lett és meghalt. A kisleánnyal ettől fogva senki sem törődött. Fáradtan, éhesen bolyongott, és valahogyan kitévedt a kert kapuján. Úgy eltévedt, hogy nem is találta már meg visszafelé az utat. Fázott Árvácska, és éhezett, a kimerültségtől pedig alig bírta vonszolni magát. - Óh, édes anyácskám! - zokogott fel. - Miért hagytál magamra? Lásd, amióta elmentél, mindenki bánt. Szép, szelíd arcú anyácskám, gyere vissza fázó, éhező Árvácskádhoz! Két kis kezét összetette Árvácska. Felnézett az azúrkék mennyboltozatra. Várta, hogy megnyíljon a mennyország és kilépjen rajta anyácskája. Ekkor egyszerre csak emelkedni kezdett a lába. Kicsi szárnyakat érzett két vállán, és repülni kezdett egyre magasabbra. Ott látta magát a szép nagy, kertben, ahol szelídarcú anyácskájával sétálgatott. Lábai alatt friss zöld pázsit terült el. A rózsák bársonyosan simogatták, a violák feléje nevettek. Az árvácskák közül kilépett egy apró tündérke. Sárga cipőcskét nyújtott feléje és lila bársony ruhát, csilingelő édes hangján így szólt: - Íme, fogjad kis Árvácska! Szép, szelíd arcú anyácskád küldi mindezt. Öltözz fel gyorsan, és gyere velem, hogy hozzá vihesselek. - De tüske szúrta meg a kezemet, kő nyomta meg a lábamat, össze-vissza tépett a bozót! - Hogyan menjek így anyácskám elé? Megijed tőlem, ha így lát viszont. - Ebben az esetben nem tudok mást mondani, mint hogy vissza kell menned a Földre. Ha nem akarod, hogy anyácskád búslakodjon, tovább kell ott tűrnöd és szenvedned. - De a szép sárga cipellőcskéket, a lila bársony ruhácskát magammal vihetem? - kérdezte Árvácska. - Nem - válaszolt a tündér -, mert ha visszamész, oda egyebet kell vinned, úgyhogy nem marad hely ezek számára. - Vajon mit? - nézett fel gyorsan a leányka. - Előbb el kell határoznod magadat, hogy itt akarsz-e maradni, felhúzod-e a bársony cipellőcskéket, felveszed-e a lila bársonyruhát, és anyácskád elé sietsz. De akkor nem szabad ám arra gondolnod, hogy megfájdul a szíve, ha meglátja kezeden a tüskék nyomát, ha észreveszi, hogy lábadat kő sebezte fel. Akkor erősnek és keményszívűnek kell lenned, és el kell viselned, hogy anyácskádat sírva lásd viszont. - Nem, nem, nem, jóságos tündérke, csak ezt ne! - sikoltott fel Árvácska. Inkább visszamegyek a drága cipellőcske nélkül, a lila bársony ruhácska nélkül, de azt nem bírom el, hogy anyácskám sírjon. - Menj hát, kedves, jószívű kis Árvácska! - simogatta meg az angyalka a leányka fejét. És vidd magaddal ezt a fehér virágot, hintsd szét mindenfelé, amerre gyermekeket látsz, hogy valamennyinek jusson belőle. Isten veled és ne félj! Anyácskád két szeme idefent virrasztani fog fölötted, és összekulcsolt két keze azért imádkozik, hogy neked odalent ezentúl jó dolgod legyen, mert te ezt méltán megérdemled. - Menj, kis Árvácska, és vidd magaddal e fehér virág képében a gyermeki szeretetet!  
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A tökéletes üveggolyó
  2017-01-06 20:50:03, péntek
 
 
Volt egyszer egy tökéletes üveggolyó, sem egy repedés, sem egy kisebb hiány, horpadás nem volt rajta, gyönyörű gömbölyű volt, állandóan fényes... Vigyázott is magára nagyon, nehogy valami baja essen, állandóan tisztán tartotta magát és fényesen, de mégsem volt boldog.
Nem volt barátja, pedig a tökéletességét, még azzal is fokozta, hogy minden üveggolyónak segített, ahol és ahogyan csak tudott. Kedves volt hozzájuk, ha valami hiányzott nekik, a sajátját is odaadta és mégis hiába iparkodott, csak csak nem akart senki barátkozni vele. Sokszor bánatosan nézte a többi üveggolyót, amint vidáman, néha-néha egymásnak koccanva, nagyokat kacagva csilingelésükkel, egymással játszadoztak, egyik másik, még a sárba is bele-bele gurult, nem törödve azzal, hogy elveszíti fényét.....
Ilyenkor ő kézségesen szaladt oda, lemosni, szárazra törölni, hogy a másik visszanyerje csillogását, de alig kapott mást, mint egy köszönömöt, és a másik nem maradt vele barátkozni, játszani, hanem gyorsan visszagurult a többiekhez és a következő pillanatban, már nem is ragyogott olyan szépen.
Sehogyan sem tudta ezt megérteni a tökéletes üveggolyó..... és elgurult egy bölcs emberhez.
- Nocsak-nocsak, hát te mit keresel itt? - kérdezte.
- Szeretném, ha válaszolnál nekem. Miért nem szeret engem a többi üveggolyó? Tisztelnek,becsülnek, de nincs egy igazán,jó barátom, pedig mindent megpróbátam, hogy legyen legalább egy....!
Nézte , nézte az ember az üveggolyót, sehol egy karcolás, sehol egy horpadás és gyönyörűen csillogott.
- Tudod, kedves üveggolyó elárulom a titkot : Túl tökéletes vagy!És, hogy rajtad kivül, kevés ilyen van, a legtöbb üveggolyónak van valamilyen hibája, de nem törödik vele, mert tudja bármilyen ő, mégis csak egy üveggolyó. Mégha nem is tökéletes. De, ha téged meglát, meglátja tökéletességed és szépséged, eszébe juttatod, hogy ő nem tökéletes, pedig egyik, másik iparkodik, hogy ők is olyanok legyenek. Csakhogy ők akkor nem érzik jól magukat, csak feszengenek, eltűnik a vidámságuk, a természetességük, még végül úgy döntenek, hogy nem baj, ha nem tökéletesek, de van barátjuk, hiszen a barátjuk sem tökéletes, de ők így szerették meg egymást....és eszükbe sincs emiatt szomorkodni.
Az üveggolyó sokáig hallgatott, legbelül nagyon szomorú lett, hiszen ő sem tehet arról, hogy tökéletesre formálták, ahogyan a többiek sem, hogy nem tökéletesek.
Megköszönte az embernek a választ, és kigurult az ajtón, miközben nedvesen csillogott, mintha sírna....

 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A RENDÍTHETETLEN ÓLOMkatona
  2016-12-29 16:54:59, csütörtök
 
 
Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket. Puskájuk a kézben, szemük egyenesen előretekint, piros-kék egyenruhájuk pompázó szép. Amikor kinyitották a dobozt, amelyben feküdtek, meghallották az első szót ebből a világból: "Ólomkatonák!" Ezt egy kisfiú kiáltotta, és boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta az ólomkatonákat. Sorba állította őket az asztalon. Egyik katona szakasztott mása volt a társának, csak a huszonötödik különbözött valamennyire a többitől: fél lába volt, mert őt öntötték utolsónak, s két lábra már nem futotta az ólomból. De fél lábán is éppen olyan szilárdan állott, mint társai a két lábukon. Mégis éppen ez az egy volt az, akinek a sorsa különösre fordult.
Az asztalon, ahol az ólomkatonákat fölállították, sok más játék is volt, de valamennyi közt a legszembetűnőbb egy takaros kis papírmasé kastély. Apró ablakain egyenest a termeibe lehetett látni. Előtte parányi fák szegélyeztek egy tükördarabkát, amely tavat akart ábrázolni. Viaszhattyúk úsztak a tavon, és visszatükröződtek benne. Minden takaros és csinos volt a kastélyban, de a legtakarosabb mégis a tárt kastélykapuban álló kis teremtés volt. Őt is csak papírból ragasztották, de szoknyáját a legfinomabb gyolcsból varrták, vállát keskeny kék pántlika födte - ez volt a ruhadereka -, a mellén pedig egy nagy aranycsillám rózsa tündökölt, akkora, mint a kis hölgy arca. A papírhölgyecske táncosnő volt; két karját kitárta, egyik lábát pedig olyan magasra nyújtotta, hogy az ólomkatona nem is látta, és azt gondolta, hogy féllábú, mint ő maga.
"Ez volna még csak nekem való feleség - gondolta -, bár túlságosan előkelő, lám, kastélyban lakik! Nekem csak egy skatulya a házam, abban is huszonötödmagammal szorongok, oda nem vihetem. Hanem azért mégiscsak meg kell ismerkednem vele!" Azzal lefeküdt, egész hosszában, egy tubákosszelence mögé, innen jól szemügyre vehette a finom hölgyecskét, aki fél lábon álldogálva sem veszítette el egyensúlyát.
Este lett, a többi ólomkatona bevonult skatulya házába, nyugovóra tért a háznép is. Most a játékok keltek életre, s végre maguk is játszhattak: hol az ollót meg rabló-pandúrt játszottak, bált rendeztek. Az ólomkatonák izgatottan dörömböltek skatulya házuk falán: ők is szerettek volna játszani, de nem tudták fölemelni a skatulya födelét. A diótörő bukfenceket hányt, a palavessző csikorogva szaladgált a táblán: olyan lárma kerekedett, hogy a kanári fölébredt a kalitkájában, és énekbe kezdett, méghozzá versben. Ketten voltak csak, akik nem mozdultak a helyükről: az ólomkatona meg a kis táncosnő, aki fél lába hegyén egyenesen állott, s két karját a magasba tárta éppúgy, mint addig; a katona is éppolyan rendíthetetlenül állt a fél lábán, s nem vette le a szemét a táncosnőről.
De tizenkettőt vert az óra, és hopp! - fölpattant a tubákosszelence födele, de nem tubák volt benne, nem bizony, hanem egy fekete ördögfiók, mert amit tubákosszelencének gondoltunk, az bűvös doboz volt.
- Hallod-e, te ólomkatona! - szólította meg az ördögfiók. - Minek mereszted a szemed olyanra, aki ügyet se vet rád?
Az ólomkatona úgy tett, mintha nem hallotta volna.
- No, várjuk meg a holnapot! - mondta az ördögfiók.
Reggel, amikor a gyerekek fölkeltek, az ólomkatonát az ablakpárkányra állították. Az ördögfiók műve volt-e, vagy a szélé: egyszer csak kivágódott az ablaktábla, s az ólomkatona hanyatt-homlok zuhant lefelé a harmadik emeletről. Rettenetes utazás volt. Fejjel zuhant az utcakőre, csákója meg a szuronya hegye két macskakő közé szorult, fél lába az égnek meredt.
A kisfiú rögtön leszaladt a szolgálóval, hogy megkeresse. Ott topogtak a közelében, mégse vették észre. Ha az ólomkatona elkiáltja magát: "itt vagyok!" - biztosan meghallották volna, de a katona nem tartotta illendőnek a kiabálást, mert egyenruhában volt.
Megeredt az eső, egyre sűrűbben kopogott, valóságos felhőszakadás támadt; amikor kisütött a nap, két utcagyerek futott el arra.
- Oda nézz! - kiáltotta az egyik. - Egy ólomkatona! Fölveszem, megcsónakáztatjuk.
Újságpapirosból csónakot hajtogattak, beleültették a közepébe az ólomkatonát, s az már röpült is lefelé az utcacsatornán; a két gyerek tapsolva futott mellette. Irgalmas isten! mekkora hullámok csapkodtak a csatornában, s micsoda erős sodra volt a víznek! Persze mert nagy eső esett. Táncolt, himbálózott a papírcsónak, forgott is olyan sebesen, hogy az ólomkatona beleremegett, de azért csak állt rendületlenül, arcizma se rándult, szemét előreszögezte, és keményen markolta a puskáját.
Aztán egyszer csak egy hosszú csatornahíd alá ért vele a papírcsónak. Olyan sötét volt körülötte, mint nemrég a skatulyában.
"Ugyan hová érek? - töprengett magában. - Ez biztosan az ördögfiók műve. Legalább a hölgyecske itt ülhetne mellettem, akkor nem bánnám, ha még egyszer ilyen sötét volna!"
Egy hatalmas vízipatkány bukott föl mellette; itt lakott a híd alatt a csatornában.
- Van útleveled? - kérdezte a katonától. - Ide az útlevéllel!
Az ólomkatona hallgatott, csak a puskáját markolta még keményebben.
Továbbröpült a csónak, és a vízipatkány utána iramodott. Huh! - hogyan vicsorgatta a fogait! Előrekiáltotta a forgácsnak meg a szalmaszálnak:
- Tartóztassátok föl! Tartóztassátok föl! Nem fizetett vámot! Nem mutatta meg az útlevelét!
De a víz sodra egyre erősebb lett; az ólomkatona már-már kiért a híd alól, oda, ahol az isten napját megpillanthatta volna, de ott szörnyű zúgást-morgást hallott, olyat, ami a legbátrabb embert is halálra rémítette volna. Mert képzeljétek csak: a híd túlsó oldalán a csatorna vize a nagy gyűjtőcsatornába zuhogott bele; egy ólomkatonának ez éppen olyan kockázatos utazás, mint nekünk egy roppant vízesésen lehajózni.
A csónak már olyan közel volt a vízeséshez, hogy az ólomkatona nem tarthatta vissza. Már sodorta is lefelé a víz; a szegény ólomkatona erősen megvetette a lábát, ahogy csak bírta, nem vethetné senki a szemére, ha az arcizma is rándult volna. A csónak hármat-négyet fordult maga körül; színültig megtelt vízzel, és süllyedni kezdett. Az ólomkatona már nyakig állt a vízben, egyre jobban süllyedt a csónak, már a papírja is szétázott, már átcsapott a víz az ólomkatona fején. A szegény katona akkor a szép kis táncosnőre gondolt, akit soha többé nem láthat, s egy régi dal csendült a fülébe
Isten áldjon, jó vitéz,
halálba mégy, halálba!
Kettészakadt a papír, a katona kibukott a csónakból, s a következő pillanatban elnyelte egy nagy hal.
Ó, milyen sötétség volt a hal gyomrában! S még félelmetesebb, mint a csatornahíd alatt. A hely is szűk volt, mozdulni is alig tudott a katona. De azért fektében is rendíthetetlenül markolta a puskáját.
A nagy hal ide-oda úszkált; rettenetes volt, ahogy cikázott a vízben. Egyszer csak elcsöndesedett; az ólomkatona szeme előtt mintha villámfény lobbant volna: ragyogott körülötte a nap, s valaki hangosan kiáltotta:
- Az ólomkatona!
A nagy halat kifogták, piacra vitték, s ott eladták - így került a konyhára, ahol a szakácsnő a nagykéssel fölhasította. Két ujja közé csippentette a katonát, s bevitte a szobába. Mindenki látni akarta a világjárót, aki még hal gyomrában is utazgatott. De az ólomkatonának nem szállt a fejébe a dicsőség. Az asztalra állították, hát - furcsa dolgok esnek meg a világban! Ugyanabban a szobában lelte magát, ahol valamikor meglátta a napvilágot; ugyanazokat a gyerekeket, ugyanazokat a játékokat látta maga körül. Ott volt a kis papírkastély is, kapujában most is ott állt fél lábon a takaros kis táncosnő, másik lába a magasban - ő is rendíthetetlen maradt. Ez úgy meghatotta az ólomkatonát, hogy hajszál választotta el a sírástól, már-már kicsordultak szeméből az ólomkönnyek. De a sírás mégsem illett volna hozzá. Csak nézte a táncosnőt, a táncosnő meg őt, de szót nem váltottak.
Az egyik kisfiú most, se szó, se beszéd, fölkapta az ólomkatonát, és behajította a kályhába. Senki sem tudta, hogy mért tette. Biztosan a tubákosszelencében lakó ördögfiók műve volt ez is.
Az ólomkatona ott állt a tűz vörös fényében, és kibírhatatlan forróságot érzett, de nem tudta, a kályha tüze hevíti-e vagy a szerelemé. A piros-kék festék is lepattogzott róla; a viszontagságos utazástól-e vagy az emésztő szomorúságtól, azt sem tudta. A táncosnőt nézte, a táncosnő meg őt. A katona egyszer csak érezte, hogy olvad, de csak állt rendíthetetlenül, s keményen markolta a puskáját. Akkor kicsapódott egy ajtó, a léghuzat fölkapta a kis táncosnőt, s az, mint egy lenge tündér, beröppent a kályha nyitott ajtaján a katona mellé, lobbant egyet, s vége volt.
A katona akkor zsugorodni kezdett, kicsi ólomgomolyaggá olvadt, s másnap, amikor a szolgáló kiszedte a kályhából a hamut, egy kis ólomszívet talált benne - ennyi maradt a katonából. A táncosnőből nem maradt más, mint az aranycsillám rózsa, az is szénfeketére perzselődött.
(Hans Christian Andersen)
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
MESE A SÜNDISZNóról
  2016-12-22 18:29:55, csütörtök
 
  Mese a sündisznóról, aki arra vágyott, hogy megsimogassák
Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó.
Nagyon mogorva sündisznó volt; legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel
csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek
hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a
tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet
óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a
sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak
voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba
elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás. Azt
viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle: fáj-e a szíve.
Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy
megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen
akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind
megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott.
Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az
erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman
ugrándozó lépteket hallott: egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé
a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.
Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban
összegömbölyödött, amint ez már szokása volt.
A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra.
Süni! kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé.
A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte
kidugni.
Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány, szeretnélek
megsimogatni!
A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen
mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét
tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta.
A kislány tovább kérlelte.
Kedves Süni, kérlek Csak az orrocskádat hadd, érintsem meg
A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki
biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a
nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle.
Hagyj békén. Engem nem lehet, megsimogatni morogta, és abban a pillanatban
meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.
A kislány elszomorodott.
Ne haragudj rám, én csak jót akartam,
persze, persze, hm; mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.
Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor
És a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az
erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.
A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána
kiáltani: Gyere visszaaa! De egy hang sem jött ki a torkán.
Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszébe: Talán majd máskor.
Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a
kislány egyszer majd visszatér.
S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit.
Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze.
A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is
összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva
várt jövevényt.
Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt.
A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.
Itt vagyok, suttogta.
A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.
Hát Isten hozott; mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült
kimondania.
Most megengeded, hogy megsimogassalak?
A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.
A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a
sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány
ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját
a szájába kapta, és sírva fakadt.
Látod, mondtam én, előre megmondtam morgott a sün jobb lett volna, ha
sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!
Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos! Sírt a kislány, és elrohant.
A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána.
Várj! Gyere vissza! Én nem akartam!! Nem így akartam Én világéletemben arra
vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az
egyetlen, aki. . . .
Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a
tüskéi.
A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza.
Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a
lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak
vizébe.
A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.
Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a
szívében is csend lett.
És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart
meghallgatni.
Soha senki nem simogatott meg!
Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam
szeretetből.
És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség,
hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.
Te voltál az egyetlen, aki. . . .
Az egyetlen!!
Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt
árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a
tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében
még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit,
és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de
közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.
Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni
mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon.
És csodák csodája: a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek,
mint a selymes zöld pázsit.
Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó
és szeretetreméltó.
A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott,
hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy
egyszer lesz valaki, aki magához öleli.
A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind
ámultak a sündisznó átváltozásán.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
     1/21 oldal   Bejegyzések száma: 204 
2017.02 2017. Március 2017.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 209 db bejegyzés
e év: 1195 db bejegyzés
Összes: 29591 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1971
  • e Hét: 8100
  • e Hónap: 84845
  • e Év: 237778
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.