Regisztráció  Belépés
dorotea55.blog.xfree.hu
"Széttéphetetlen kötelék a szeretet, mi köztünk él. Életünk szépség és küzdés, összeköt bennünket a hűség." Gy Marcsi
1954.01.30
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/17 oldal   Bejegyzések száma: 166 
Mese a törött vízhordó edényről
  2018-02-02 16:51:40, péntek
 
  Mese a törött vízhordó edényről

Kínában egy vízhordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt, és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel.

Két teljes évig ez így ment - minden nap -, a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.

- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.

A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:

Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.
/ Forrás: NET/


Link


 
 
0 komment , kategória:  Történetek, mesék...  
Rövid történetek
  2017-12-14 13:21:11, csütörtök
 
  Rövid történetek

Link




LELA

Egy púpos, elhanyagolt kis nyomorék leányka került a missziós kórházba. Otthon rengeteget dolgozott, szinte mindent ő csinált, amit csak betegsége mellett meg tudott tenni. De köszönetet nem kapott. Anyja kistestvérei miatt nem tudott foglalkozni vele, mostohaapja számára csak teher és nyűg volt. Sokszor egyszerűen arrébb rúgta. Sanyarú sorsa volt Lelának.



Most itt van az afrikai kórházban, ahol minden olyan csodálatos. Itt hallott az Evangéliumból történeteket, amiket nagyon szeretett. Dávid, az orvos fia, találta meg őt az utcán, és azóta többször meglátogatta. Most itt ül mellette, és egy saját maga készítette képes könyvet hozott neki.

- Csináltam neked egy albumot. - mondta Dávid. Megmutatom a képeket. Remélem, jobban vagy?

- Igen, de még nem vagyok olyan egészséges, hogy hazamehessek. Kérlek, mondd meg édesapádnak, hogy én még nem tudok hazamenni! Mondd meg, hogy még fáj a hátam, és kérd meg őt, hogy maradhassak sokáig, nagyon sokáig! Úgy szeretném, ha mindig itt maradhatnék!



Dávid nagyot bámult!

- Szeretsz itt lenni a kórházban? - kérdezte csodálkozva. - Mindig azt hittem, hogy az emberek szeretnének olyan gyorsan kikerülni innen, amilyen gyorsan csak lehet. Szeretsz beteg lenni?

- Szeretetek itt lenni! - mondta határozottan Lela. - Ízlik nekem itt az étel, a nővérek kedvesek, az ágyam puha. De a legjobban az énekek tetszenek, amiket esténként énekelünk, és a történetek, amiket arról az emberről mondanak el, akit Úr Jézusnak neveznek, és én szeretnék addig itt maradni, míg mindent megtudok Róla. Ha még élne, megkeresném, és elmennék Hozzá. Ő meggyógyítana engem.

Dávid habozott. Nem tudta pontosan, hogyan magyarázza meg, de érezte, hogy a kislány nem jól értett meg mindent.

- Ő él! - mondta rövid szünet után. - Nem láthatod, de most is elmehetsz Hozzá. Én tudom, mert én is elmentem hozzá.



Kicsit félszegen beszélt, mert nem tudta, Lela hogyan fogadja ezt az újdonságot. A kislány Dávid kabátjának ujját ragadta meg örömében, szeme ragyogott:

- Ő él? Most is? - suttogta - Ezt nem tudtam. Mondd meg, hol van! Hogyan találtad meg? Milyen? Ó, bárcsak én is Hozzá mehetnék! Vagy gondolod, hogy Ő eljönne hozzám?

- Hát ez nem így van. - mondta Dávid, és úgy érezte, kissé visszanyerte egyensúlyát. - Nem kell sehová sem menned. Ő mindig egészen közel van hozzánk. Én csak letérdeltem, és imádkoztam Hozzá. Ha te is ezt teszed, ő hallani fog téged.

- De én nem tudok letérdelni, nekem az ágyban kell maradnom. - mondta aggodalmasan Lela.

- Az nem baj - felelte Dávid. - Ha nem tudsz letérdelni, az ágyban maradsz, és beszélhetsz Vele. Ha igazán szereted Őt, akkor az sem olyan nagy baj, hogy nincsen senkid, hiszen Hozzá fogsz tartozni, az övé leszel! Kérd a nővért, magyarázzon meg neked mindent. Nézd csak, itt van az albumban egy kép arról, amikor Jézus Krisztus feltámad a halálból. Azután a tanítványaihoz ment. Ők persze féltek tőle. Ő megmutatta nekik sebeit, amiket az emberek ejtettek rajta, amikor megölték. Akkor Ő azt mondta tanítványainak: - Ne féljetek! Én élek! - Édesanyám mondta el nekem egyik este ezt a történetet.

- Hadd lássam! - mondta Lela, és igyekezetében majdnem kiesett az ágyból...



Dávid megtalálta a képet, Lela sokáig és komolyan nézte a felemelt kezű alakot és a tanítványokat, akik körülötte térdeltek, és imádták Őt.

- Nem látod, milyen boldogok? - kérdezte végre Lela. - Már nem félnek, ugye? De én úgy szeretném, ha megfordulna! Akkor láthatnám az arcát.

Éppen jött a nővér, így Dávidnak mennie kellett. Lela sokáig beszélgetett a nővérrel, aki aztán minden nap mesélt Lelának. A kislány lassan mindent értett már. Szíve egészen kinyílt az Őérte szenvedő Megváltó előtt. Egész életét Neki adta. Olyan boldog volt, mint soha azelőtt!



Hamarosan megműtötték a hátát, és nem volt már púpos. Ügyes, szorgalmas leányka volt, sokat segített, amikor már felkelhetett. Észrevették, milyen figyelmes, kedves és okos. Tanítani kezdték, és ő is nővérke lett, aki esténként mesélt a beteg gyermekeknek az Úr Jézusról, aki ma is él, és mindenkinek segíteni akar.

Patrícia M. St. John. nyomán




Link




Mennyit ér az imádság?

Mennyit ér az imádság? Az egyedüli ember, aki próbálta ezt megmérni, még mindig nem tudja. Egyszer azt gondolta, hogy kitalálja. Ez akkor történt, amikor volt egy kis zöldségüzlete a város nyugati végén.



A világháborút követő karácsony előtti héten történt mindez. Egy fáradt kinézésű asszony ment az üzletébe és kért annyi élelmiszert, ami elegendő ahhoz, hogy karácsonyi vacsorát készítsen a gyermekeinek. Az üzletes megkérdezte tőle, hogy mennyit tud rá költeni.

Az asszony ezt felelte: "Férjem meghalt a háborúban, semmit nem tudok fölajánlani, csak egy kis imádságot."

Az üzletes megvallotta utólag, hogy nem nagyon volt szentimentális azokban a napokban. A zöldségüzletet nem lehetett fönntartani imádságok alapján. Ezért így szólt: "Írja le egy papírra", aztán folytatta munkáját.

Legnagyobb meglepetésére az asszony elővett ruhája zsebéből egy papírlapot és átadta az üzletesnek, miközben ezt mondta: "Már meg is írtam az éjszaka, amikor őrködtem beteg gyermekem ágyánál."

A zöldséges átvette a papírt, mielőtt fölocsúdott volna meglepetéséből, és aztán már sajnálta is, hogy ezt kérte. Mert mit tudna csinálni az imádsággal, és mit tudna rá válaszolni.

Aztán egy ötlet fogamzott meg benne. A mérleg egyik tányérjára, a súlyok helyére tette a papírlapot anélkül, hogy elolvasta volna és így szólt: "Meglátjuk, mennyi élelmiszert ér az imádság."

Legnagyobb meglepetésére a mérleg nyelve nem mozdult, amikor rátett egy kenyeret a másik tányérjára.

Zavarában és meglepetésében újabb élelmiszereket rakott rá, amit csak elérhetett hirtelen a kezével, mert közben a vásárlók is figyelték. Próbált kemény lenni, de nem sikerült neki. Arca elvörösödött és dühös volt, mert meglátszott rajta a zűrzavar.

Végre így szólt: "Ez minden, amit a mérleg képes megmérni. Itt van egy zacskó. Tegye bele az élelmiszereket, mert el vagyok foglalva."

Az asszony mélyet sóhajtva és könnyek között kézbe vette a zacskót és kezdte belepakolni az élelmet, közben ruhájának az ujjával törölgette a szemét.

Az üzletes nem akart odanézni, mégis észrevette, hogy elég nagy zacskót adott az asszonynak, és nem telt meg egészen. Ekkor odagurított neki egy nagy sajtot, anélkül hogy szólt volna.

Amikor az asszony távozott, az üzletes megvizsgálta a mérleget. Vakarta a fejét és meglepetésében fölfedezte a titkot. A mérleg eltört.



A zöldséges ma már idős ember. Haja fehér, de még mindig ugyanazon a helyen vakarja a fejét, amint visszaemlékezik az esetre. Sohasem látta az asszonyt ismét, de azelőtt sem találkozott vele. Mégis egész életében jobban emlékezett az asszonyra, mint bárki másra a világon, és gyakran gondolt rá. Tudta, hogy ezt az esetet nem ő találta ki, mert még mindig megvolt az a papírlap, amire az asszony az imádságot írta: "Kérlek, Uram, add meg a mi mindennapi kenyerünket nékünk ma!" (Máté 6: 11)



Link




SZERETET

Aki becsüli a szeretetet, az minden megnyilvánulását becsüli és nem tépi ki gyökerestől a jó szándékot a szívekből.

- Tulajdonképpen hogy terem a szeretet? - kérdeztem egyszer anyát.

- Magról vetik - nevetett rám.

- És honnan szerzik hozzá a magot?

- Nem kell azt szerezni. Belőlünk magunkból pereg. S megfogan a tenyér simogatásában, a szem pillantásában, minden ölelésben.

- Öntözni nem is kell?

- Dehogynem. Jó szóval. - Nem könnyel?

- Ments ég. A könny sós és a só kimarja a kis szeretetpalánta hajtásait.

- Hát palántázni kell a szeretetet?

- Palántázni bizony. Elültetni még a szikes talajba is. Mert ha nem terem szeretet, kihűl a föld.

- Úgy érted, hasztalan a nap heve, ha belülről nem fűt semmi se?

- Igen, így értem, mert emberközpontú világban élek és emberként gondolkodom.

- Vajon lehet definiálni az érzéseket? - Többféleképpen is.

- Elsősorban mi hát a szeretet?

- Biztonság. Ha szeretnek és szeretsz, mindig van szövetségesed.

- És mi a szeretet másodsorban?

- Erő. Ha feltöltődsz vele, könnyebbnek érzed a batyut, amit az élet a válladra rakott.

- Szeretni mégsem mindig boldogság. Néha gyötrelem.

- Az élet már ilyen. A mohamedán szőnyegszövők, ha elvétik a mintát, meg sem kísérlik kijavítani a hibát, mert tudják, hogy csak Allah tökéletes.

- Mégis érdemes szeretni?

- Csak azt érdemes.

- Pedig van, aki kifejezetten rondán szeret. Rácsimpaszkodik a másikra, tönkreteszi az életét.

- Óvakodj az ilyen embertől. Az ő szeretete nem természetes, mesterségesen korbácsolja a lelkét habosra.

- Ettől a habtól olyan tapadós és émelyítő?

- Ettől hát. Míg más szeretete felemel és szabaddá tesz, az övé lehúz és megbéklyóz.

- A féltésével?

- Az önzésével. Mert miközben azt mondja, téged félt, nem félt senki mást, csak önmagát.

- A természetes szeretet, az igazi, az milyen?

- Olyan, mint a levegő. Észrevétlen marad, de nem lehet élni nélküle.

Valóban nem lehet.

(részlet Kun Erzsébet: Családmesék c. könyvéből)






Link





Edit Pohánka : AUTISTA A TESÓM

Büszke vagyok mindkét fiamra, és boldog ember. Amikor a nagy fiam azzal jött haza az iskolából, hogy a családról kell írnia egy fogalmazást, és az egyik választható cím az én és a kisöcsém volt, nem habozott, papírra vetette ezt a történetet.



Egy 11 éves kisfiú írása arról, hogy ő hogyan látja autista kistestvérét:



Én és a kisöcsém



Ez a történet két kisfiúról szól, akik teljesen mások. Az egyik nem átlagos, nem beszél vissza a szüleinknek, nem veszekedik, nem beszél csúnyán, nem rosszalkodik. A saját világában él bezárva. A másik, a bátyja, aki átlagos, néha visszabeszél, veszekszik, csúnyán beszél és rosszalkodik. A világnak él. Én és a kisöcsém. Erről szól a sztori.



Visszaemlékszem kicsi koromra, mikor úgy vártam, hogy az öcsém már akkora legyen, hogy játszhassak vele. Aztán nem így lett. A maga módján mindig baba maradt, csak én leszek egyre nagyobb és tapasztaltabb. Régebben nem sokat törődtem vele, legfeljebb sajnáltam magam, hogy autista testvérem van, és csak akkor vettem tudomást róla, ha hozzányúlt a játékaimhoz, vagy zavart a mesenézésben.

Aztán valami megváltozott.

Persze nem lettem angyal és most is idegesít ha az utcán minket bámulnak miatta, mert hangos ugrabugrálásával magára vonja a figyelmet, de már másképp látom őt és a kapcsolatunkat.

Álmoshoz nagyon nehéz közel kerülni és mégis könnyű. Ez azt jelenti, hogy magával szeret a legjobban lenni, egyedül játszik és zavarja ha bárki az ő világához közel merészkedik. Mintha figyelmeztetne minket, hogy kár energiát pocsékolni abba, hogy megértsetek, hiszen nem érthettek, mert másképp működöm mint ti.

Mégis szeretik őt az emberek, mert gyakran mosolyog, jó kedvű, elégedett magával, és mindenkit úgy fogad el amilyen. Amit csinál, teljes átéléssel csinál, beleadja szívét-lelkét. Egyedül van, de mégsem magányos, és a maga módján ragaszkodik emberekhez, így hozzám is. Sokáig egy szobában voltunk és én kértem, hogy így legyen.

Most már elég nagy vagyok, és apuék is úgy gondolták, hogy már jobb ha külön vagyunk.

Egyébként ugyanazokat a műsorokat nézzük a TV-ben, csak az a különbség, hogy neki a stáblista és a vége főcímdal a kedvence, míg én a történetet jobban élvezem. Nem beszél. Illetve nem sokat, és inkább úgy mint egy papagáj. Szeret kifejezéseket utánozni, például a kedvenc meséiből, amiket aztán az adott helyzetben visszaad.

Például amikor azt hitte, hogy eltűntünk és hiába hívott minket. Aztán anya mit sem sejtve előkerült a szobából, Álmos csípőre tette a kezét és mondta: ,, Ezt a viselkedést meg fogom torolni!" idézte a Mézga család kalandjaiból.

Vagy sokáig így kért inni: ,,Kaphatnék egy korty italt?"- a Gumi macikból.



Álmos nyolc éves, speciális iskolába jár, amit nagyon szeret. Tulajdonképpen mindenhol szeret lenni, talán csak orvosnál nem. Na ebben a dologban hasonlítunk!

Szóval elvoltunk a magunk módján. Aztán fél éve történt valami. Budapestről jöttünk vissza, és felmentünk a Somlóra. Ott tébláboltam a várromok között egy ideig, aztán meguntam. Megláttam az öcsémet, ahogy törökülésben ül a hegy tetején és nézi a messzeséget. Ez önmagában nem nagy szám persze, de Álmosnál aki egy percig sem marad egy helyben, már az. Csak ült ott sokáig és nézett nagy komolyan. Olyan megindító volt. Álltunk ott hárman a szüleimmel és csak figyeltük.

Volt valami a pillanatban ami összekötött bennünket.

Mintha csak négyen lettünk volna az egész világon, és ennek az érzésnek ahhoz volt köze, hogy Álmos ott ült a hegyen.

Azóta sokszor gondolok erre, vagy álmodok ezzel a képpel.

Attól a pillanattól megváltozott bennem valami az öcsém iránt.



Volt még egy helyzet, egy másik helyszínen, ami maradandó emlék vele kapcsolatban. Ez régebben történt, úgy egy éve. Játszóházban voltunk, és néhány gyerek lehülyézte, kicsúfolta Álmost, csak mert nem válaszolt nekik, és furcsán viselkedett. Emlékszem, csípte a szememet a könny, és olyan düh fogott el, hogy legszívesebben mindegyiket jól megütöttem volna. Nem azért, mert gonoszkodtak, hiszen tudom milyenek vagyunk néha.

Az ütött szíven, hogy az öcsém csak nézte őket és mosolygott rájuk.

Akkor döbbentem rá, hogy sosem fog megtorolni semmilyen viselkedést sem, akármit is csinálnak vele. Mindig kell valaki, aki megvédi, aki vigyáz rá. Tiszta, ártatlan, mint egy baba. Ott, akkor szintén megértettem valamit a testvéremmel kapcsolatban.



Ez a történet egy kisfiúról szólt, és arról, hogy mi összetartozunk, bármennyire különbözünk is egymástól. A kisöcsém és én. Ez a mi sztorink.

Álmos a Somlón



Link




SZERETET , HOL VAGY?

Anyám megígérte, hogy meglátogat minket az árvaházban, és meg is tette -

kétszer a hét év alatt. Azon az első találkozáson ösztönösen odafutottam hozzá.

-Anya! Anya! - kiabáltam, megfeledkezve, arról hogy Laurának kellett volna szólítanom.

Félre tolt engem, és egy bevásárlótáskából ajándékot vett ki Marie-nak. Semmi nem változott.



Az ,,apa" szó nem sokat jelentett számomra, az emlékeim távoliak és zavarosak voltak róla. Amikor a többi gyerek beszélt az apukájáról, én csak vállat vontam. Laurával kapcsolatban viszont egészen más érzéseim voltak. Görcsösen kapaszkodtam a reménybe, hogy egyszer majd szeretni fog engem.



Az ünnepek közeledtével egyre jobban vártam, hogy anya meglep bennünket egy látogatással. Egy árvaházban tölteni a karácsonyt sokaknak sivárnak tűnhet, de számomra különleges volt. Otthon soha nem ünnepeltük meg. Itt minden évben ugyanazt az ajándékot kaptuk meg: sötétbarna harisnyát fűzővel, egy narancsot vagy almát és egy sétapálca alakú nyalókát. Az izzó sorokkal és díszekkel borított fát a társalgó egyik sarkában állították fel, vidám dalokat énekeltünk alatta.



Azután a karácsonyi színjáték következett. A bemutatott történetet az ajándékhoz hasonlóan előre ki lehetett találni: egy rongyos ruhás kislány boldogan meglepődik, mert a Mikulás megint pont azt az ajándékot hozta neki, amit kért. Mindannyian azon tűnődtünk, vajon miért nem teszi velünk is ugyanezt. Fogalmunk sem volt a karácsony igazi üzenetéről. A Mikulás, egy halványan megvilágított fa és egy színjáték volt mindaz, amit felfogtunk ebből az ünnepből. Isten csak egy szó volt nekünk, egy olyan szó, amelyet a felnőttek akkor ejtettek ki a szájukon, ha dühösek voltak.

A szülőket meghívták a programra. Néhányan eljöttek, és haza is vitték a gyerekeiket karácsonyra. De anyánk soha nem jött el. Se üdvözlőlap, se ajándékok, se látogatás, semmi. Egy gyerek, akinek ott voltak a szülei, így gúnyolódott a többiekkel:

-Engem szeret a családom, titeket pedig nem.

Elfordultam, könnyek szöktek a szemembe. Szeressen már engem is valaki!

Árvaházba kerülésem után egyetlen esemény volt, amit türelmetlenül vártam. A gyerekek felszabadult izgatottsággal beszéltek róla. Havonta egyszer nevelőszülők jöttek az otthonba, hogy megszemléljék a gyerekeket, hátha találnak valakit, akit hazavihetnének.



Ahogy közeledett a nap, beszélgetéseink egyre izgatottabbá váltak. Milyen lehet nevelőszülőknél élni? Vajon lehetne saját szobánk, új ruhánk és divatos frizuránk? Elképzeltük, mit jelenthetne a szabadság. Talán még olyanok is lehetnénk, mint a többi gyerek az iskolában. És talán - csak talán - még akár örökbe is fogadhatnának és lehetne állandó családunk... A képzeletünk megvadult és a szemünk kikerekedett az izgalomtól.

Az adott napon mindannyian összegyűltünk egy nagy szobában. A cipőnk ragyogott, az arcunkat megmostuk, a hajunkat megfésültük. Felsorakoztunk, és igyekeztünk a lehető legjobban viselkedni. Valaki szeretni fog ma engem!

A szülők beléptek. Jól öltözöttek és ápoltak voltak.

Hallottuk az elfojtott beszélgetéseiket: ,,Ugye milyen aranyos?" Vagy ,,van egy, akiről érdemes beszélnünk". A szívem egyre hevesebben vert. ,,Válassz engem!" - sikítottam magamban abban a reményben, hogy valaki rám néz és örökbe fogad.



De az én napom soha nem jött el. Elvitték June-t, majd Bettyt, Lilyt és Joant is, de engem nem. Virginia izgatottan pakolta ruháit, hogy új otthonába költözhessen. Mennyire irigyeltem őt! Bárcsak engem választana valaki!

Néha, amikor láttam egy csinos hölgyet, arról kezdtem ábrándozni, hogy kiválaszt engem, hazavisz, és én is gyönyörű leszek. tt vagyok, válassz engem! Jó gyerek leszek!I De aztán csakhamar megértettem. Csak a szép gyerekeket válasszák.



Úgy véltem, kell hogy legyen valami oka annak, hogy olyan borzasztóan elutasítanak. Arra jutottam, hogy én vagyok a legrondább gyerek, aki valaha is létezett. Belülről annyira csúnyának éreztem magam, hogy elhittem, kívülről is csúnya vagyok. Minden tulajdonságomat kielemeztem. Lehet, hogy a göndör hajam vagy az orrom a baj. Mindenki másnak pisze orra volt. Az enyém nagy. Lehet, hogy a bőrszínem. Sokkal barnább bőrű voltam, mint a többiek. És kövér.

Marie minden volt, ami én csak szerettem volna lenni. Akárcsak nekem, a szeme neki is barna volt, de én úgy gondoltam, hogy csak az övé gyönyörű. Az ő haja is sötét volt, de neki szépen lesimult. A bőre világosabb volt, mint az enyém. Sokkal vékonyabb volt, és óvális arca volt, mint anyának, nem olyan kerek, mint az enyém.

Néha addig bámultam őt, míg rám nem szólt:

-Ne bámulj már így rám!

Azon gondolkodtam, hogyan válhatnék olyanná mint ő, de ez lehetetlen volt.

A ,,különleges napok" okozta félelmek hónapról hónapra fokozódtak. Biztosan látszódott rajtam az elutasítottság érzése. Bizonyára mogorva voltam. Vállaim beleroskadtak a sorakozók gyötrelmeibe. Nem tudtam várakozással teli mosollyal felnézni, ahogyan a kedves gyermekek.



Utáltam, ahogy az emberek méregettek, miközben tudtam, hogy soha nem fognak engem választani, így hát elbújtam.



Gabriel kisasszony elküldött valakit, hogy megkeressen, ezért legtöbbször piszkos, könnyáztatta arccal vonszoltak be a helyiségbe. És természetesen senki sem akart egy olyan lányt, aki nyilvánvalóan szófogadatlan.
Épp a tizenharmadik születésnapom előtt egy diákcsoport érkezett az árvaházba a Kaliforniai Egyetemről. Kértek minket, hogy üljünk le a földre, és hallgassunk meg egy történetet a Bibliából. Felkeltették kíváncsiságunkat. Óvatosságból a hátsó sorba ültem, nem tudván, mire számíthatok. Néhány rövid éneket tanítottak nekünk, aztán elmondtak egy bibliai történetet.

-Jézus Krisztus érted halt meg a kereszten, és Isten szeret téged - mondta az egyik lány.

,,Nem igaz! Hazudik! Engem senki sem szeret!" - akartam ordítani. Talán lehet, hogy Isten tényleg szeret valakit valahol, de az biztos, hogy velem egyáltalán nem törődik. A diák ezzel fejezte be:

-Ha el akarod fogadni Isten szeretetét, kérlek, gyere előre, hogy beszélhessünk veled.

Senki sem mozdult. A padló tele volt gyerekekkel. Egy röpke pillanatig azt hittem, talán tudnék találni közöttük egy keskeny ösvényt előre, de aztán nem volt hozzám bátorságom. Néhány gyermek, akit bántottam már, közvetlenül előttem ült. Ha előre mentem volna, semmi kétség, valamelyik biztosan elgáncsol.

A diákok összeszedték dolgaikat, és távozni készültek.

Ahogy kiléptek az ajtón, az egyikük megfordult, és lassan azt mondta:

-Gyerekek, ha semmire sem fogtok emlékezni abból, amit most hallottatok, egy dolgot soha ne felejtsetek el: Isten szeret titeket.

Olyan meghatóan beszélt, hogy megdöbbentem. Megfogott ez a szeretet. A szívemben tudtam, hogy ez igaz. Szavakkal nem tudtam kifejezni, de biztos voltam benne, hogy ő tényleg szeret engem.
Néhányan közülünk már indulni készültek, de én ülve maradtam, és megkockáztattam, hogy megszólítsam Istent: ,,Azt mondták, hogy te szeretsz. Rajtad kívül senki nem szeret. Ha akarsz engem, a tiéd lehetek!" Azonnal megéreztem Isten valóságos jelenlétét körülöttem és bennem. Váratlan béke telepedett rám. Ez csak Isten lehet!

Azon az éjszakán kivételesen örömömben sírtam, mert végre találtam valakit, aki szeret.

-Ó, Doris, miért sírsz már megint? - kérdezte Gabriel kisasszony nyílt megvetéssel.

Hogy is érthetné? Életemben először éreztem, hogy valaki törődik velem. Aznap este megint megvertek, mert sírtam, de ez már nem fájt úgy, mint régen. Találtam egy barátot.

Néhány héttel később egy barátságos nevelő, Irma Fremm csatlakozott az árvaház személyzetéhez.

-Dorie, szeretnél eljönni velem a templomba? - kérdezte egy vasárnap reggel.

-Templomba menni? Szívesen!

Az árvaházi személyzet engedélyezte, hogy Miss Fremm kíséretében járhassak az oaklandi Gospel Tabernacle gyülekezetbe. Ő bátorított engem abban a döntésben, amelyet meghoztam Isten szeretetének elfogadásáról. És ott, a gyülekezetben életemben először más keresztyénekkel is találkoztam Keveset értettem az istentiszteletből, az énekek furcsák voltak, a prédikációk pedig bonyolultak. De azért lassan elkezdtem összerakni, hogy mi is történt velem azon a napon az árvaházban: Isten elfogadott engem, mert Jézus meghalt értem a kereszten. Valaki annyira szeretett engem, hogy meghalt értem! Isten úgy szeretett engem, ahogy vagyok, bárhogy nézek is ki.

Egy nap Miss Fremm így szólt hozzám:

-Doris, van egy ajándékom a számodra.

Egy kis csomagot tartott a kezében. Óvatosan kibontottam. Olyan izgatott voltam, hogy meg se tudtam szólalni. Egy kis fekete könyv volt, rajta a felirat: Újszövetség. Könnyek gyűltek a szemembe. Ez volt az első igazi ajándék, amire emlékszem. Ez volt a Biblia, egy könyv, amelyről azt mondták, segít megértenem a kapcsolatomat azzal az Istennel, aki szeret engem.

Pár hónappal a tizenharmadik születésnapom után Marieval el kellett hagynunk az árvaházat. Itt legfeljebb tizenkét éves gyerekek ellátására voltak berendezkedve, ezt követően automatikusan nevelőszülőkhöz kerültünk. A húgom már volt nevelőszülőknél egy rövid ideig, de később visszatért az árvaházba. Örültem, amikor visszajött, még mindig felelősséget éreztem iránta. Megkönnyebbülten fedeztem fel, hogy együtt hagyjuk majd el az árvaházat.



Egyvalami azért nyugtalanított: miből fogunk megélni? Az emberek a kinti világban dolgoztak, hogy pénzt keressenek. Ki tanított meg engem dolgozni? Az árvaházban Gabriel kisasszony döntötte el mindennap, hogy mit vegyünk fel. Habár sosem volt több mint három ruhám, egyszer sem választhattam ki, hogy mit vegyek fel. Honnan is tudhatnám, mit válasszak? Nézhetek én ki jól egyáltalán?

Marie félt elindulni, de életünk forgatókönyvének következő fejezetét már megírták. Nyugtalanul búcsúztunk el árvaházbeli barátainktól. Elindultunk, hogy a való világban folytassuk további életünket. Nemsokára rájöttünk, hogy napjaink az árvaházban boldogok, sőt szinte kellemesek voltak - összehasonlítva azzal a rémálommal, ami hamarosan következett.

Többé már nem lehettünk biztosak abban, hogy lesz-e ennivalónk vagy ruhánk, amit felvegyünk. Az árvaház még Gabriel kisasszonnyal együtt is biztonságérzetet adott számunkra, és tudtuk, hogy tartozunk valahová. Most egyedül maradtunk.

(Részlet a ,,Dorie, a lány, akit senki sem szeretett" című könyvből.)
Link
 
 
0 komment , kategória:  Történetek, mesék...  
Nincs Cím
  2017-12-12 16:15:57, kedd
 
 
Egy egyetemista srác meghívja ebédre az anyját az albérletbe, ahol lakik. Az ebédnél ott van a fiú lakótársa is, egy gyönyörű lány. Az anya folyton ezt a lányt figyeli, és gyanítja, hogy valami viszonyuk is lehet. Amikor vége az ebédnek már egész biztos benne, hogy több van közöttük mint egyszerű szobatársi kapcsolat.
A srác szinte olvas anyja gondolataiban:
- Hidd el anya, tudom mire gondolsz, de nincs közöttünk a világon semmi, mi csak lakótársak vagyunk!
Kb. egy hétre rá a lány gyanakvóan megy a sráchoz:
- Egy hete, mióta az anyád itt járt, nem találom a szép ezüst merőkanalat...
- Nem tudom elhinni, hogy ő lett volna, de azért most írok neki egy levelet, csak hogy biztos legyek benne.
Így a fiú leül az asztalhoz és írja a levelet:

"Kedves Anya!
Nem mondom, hogy te vitted volna el az ezüst merőkanalat a lakásunkból, és azt sem mondom hogy nem te voltál. De tény, hogy hiányzik azóta, hogy te itt jártál ebédelni."

Néhány napra rá megérkezik az anyja válasza:

"Kedves Fiam! Nem mondom, hogy te lefeküdnél azzal a lánnyal, de azt sem mondom hogy nem. De tény, hogy ha ő a saját ágyában aludna, akkor mostanra már régen megtalálta volna azt a merőkanalat. Anyád.
Forrás: Internet



Link


 
 
0 komment , kategória:  Történetek, mesék...  
Az aratógazda
  2017-07-20 13:30:13, csütörtök
 
 

Az aratógazda (népmese)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon gazdag úr. Ennek a nagyon gazdag úrnak volt egy nagyon-nagyon szegény szolgája. Egyszer a nagyon gazdag úr kiadta neki parancsba, hogy menjen el a szántóföldjére aratni. Megparancsolta neki, hogy egy nap alatt két holdat kell learatnia, marokba szednie, kepébe raknia, azonban csak úgy arathat, hogy a gabonát szálanként vágja le.
A szegény ember ki is ment a mezőre. Elkezdte vágni a búzát, de akármennyit is dolgozott, egy nap alatt alig tudott a szántóföld végére érni. Esteledett már, amikor szomorúan látta, hogy nemsokára kiér a hosszú föld végére, és még mindig csak egy sort aratott le egész nap. Ráadásul más nehézség is kezdett tornyosulni előtte. Egyre vastagabbak lettek a gabonaszálak a föld vége felé. Nem tudta, milyen gabona ez, mi lehet ennek az oka?
Megállott a szálak előtt, és nem tudta magát elhatározni, hogy végigsuhintsa-e rajtuk a kaszáját, vagy se. A szálak már olyan vastagok voltak, mint a szegény ember dereka. Mégiscsak nekifohászkodott, mert arra gondolt, hogy odahaza éhes gyermekei várják, nekik is kell a kenyér. Előbbre lépett, és a deréknyi vastag gabonaszálaknak suhintotta a kaszáját. Azt várta, hogy a kasza éle nem fogja el a vastag szálakat, azonban úgy keresztülszaladt rajtuk, hogy a szegény ember meg sem érezte.
Nem ez volt azonban az igazi csoda. Ahogyan dőltek a szálak, a kalászokból aranyszemek peregtek alá. A szegény ember nagyon megörült ennek, abbahagyta az aratást, és rohant haza. Késő éjfélig vágta a feleségével a vastag búzaszálakat, a vékonyakat mind lábon hagyta. Mikor megelégelték a sok arany összeszedését, abbahagyták az aratást.
Másnap szó nélkül otthagyták a gazdag embert, és más országba költöztek. A sok aranyon házat és földet vásároltak maguknak. Ott éltek boldogan és szépen, míg meg nem haltak.
(A Répce mente meséi és mondái című kötetből)


Forrás: http://www.3szek.ro/load/cikk/42154?utm_source=feedburner&utm_medium=feed& ;utm_campaign=Feed%3A+3szekHirek+(3szek.ro+H%C3%ADrek)


Link





Link


 
 
0 komment , kategória:  Történetek, mesék...  
Neheztelés ládikója
  2017-07-13 14:53:05, csütörtök
 
  Merényi Zoltán
Neheztelés ládikója

Egy tanár minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért, aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.
Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.
A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek neveit akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben...

Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.

Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp mert minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul, a karton doboz is kellett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét.

Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt lelki nehézség súlyát képviseli, akkor amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban. Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva. A valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk!

A te ládikódban hány barack van... és mit szándékozol velük tenni?!
 
 
0 komment , kategória:  Történetek, mesék...  
Régmúlt emlékképiből...
  2017-07-13 13:42:46, csütörtök
 
 
Soha semmi sem múlik el egészen. Nem igaz ám, hogy az idő, ahogyan mondani szokták, eljár felettünk, és egy bekötött szájú zsákban magával viszi a tegnap és tegnapelőtt történeteit, illatait, színeit és formáit. Én inkább úgy érzem, hogy az, ami egyszer megtörtént velünk, az soha többé nem válhat meg nem történtté, amíg élünk, megőrizzük magunkban a benyomásait.
Kassák Lajos


Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán.
Vörösmarty Mihály

A múlt mindenkié, a jövő senkié. A jövőt ne kérdezzétek, és a múltnak ne válaszoljatok, mert a múlt maga a válasz sok felesleges kérdésre.

Fekete István



Régmúlt emlékképiből...
Link






Az egész élet emlékekből áll, csak mindig a jelen pillanat múlik el olyan gyorsan, hogy észre sem vesszük.
Tennessee Williams

Link




De sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy a jelenben kell élni, és felesleges a múlttal foglalkozni! Amikor valaki azt mondja, hogy értelmetlen a múlttal foglalkozni, hiszen azt már nem lehet megváltoztatni, nagy precizitással fejezi ki, hogy azt gondolja: az segítene rajta, ha a múltat megváltoztathatná. Azt hiszi, a múlttal kapcsolatos egyetlen lehetősége az volna, ha azt meg nem történtté tehetné vagy átírhatná, és mivel ez lehetetlen, nincs dolga ezzel. A sejtjeink azonban őrzik a múltunkat, így az hatást gyakorol a jelenünkre. Ezért éppen annyira érdemes a múlttal foglalkozni, azt földolgozni, elrendezni, amennyire a jelen szempontjából szükségünk van rá. A múltat pontosan azért kell helyére tenni, hogy a jelenben élhessünk.
Pál Ferenc





Link





Link


 
 
0 komment , kategória:  Történetek, mesék...  
Nincs Cím
  2017-07-13 13:13:25, csütörtök
 
  Link






Forrás: http://www.pikanteri.hu/uncategorized/milyen-erzes-oregedni-egy-iras-amelytol-sze retni-fogod-az-eletkorod/





Milyen érzés öregedni? - egy írás, amelytől szeretni fogod az életkorod


Gyerekként mennyire várjuk, hogy felnőttek lehessünk. Idősebbnek hazudjuk magunkat, hogy menőbbek legyünk, felfelé kerekítünk. Aztán eljön a húsz, meg a harminc, meg a negyven - elkezdünk lefelé kerekíteni, vicceket olvasunk arról, hogy negyven felett már annak is örülnünk kell, ha reggelente felébredünk és nem biztos, hogy jó érzés. Rohan az idő és tényleg kegyetlenül rohan.
Bármennyi éves is vagy, ezt az írást olvasd el. Szeretni fogod, ahogyan az életkorodat is - mert sok benne a bölcsesség és a tapasztalat. Fogadd szeretettel:
Megfontolandó szavak az öregségről.
Egy nap, egy fiatal barátnőm azt kérdezte tőlem, milyen érzés öregedni.
Meghökkentem kérdésén, mert én sosem gondoltam arra, hogy én öreg lennék. Az ifjú hölgy, látván reakciómat, rögtön zavarba jött, de megmagyaráztam neki, hogy számomra ez egy érdekes kérdés, elgondolkodom rajta és majd később válaszolok neki.

Végül is úgy döntöttem, hogy az öregség egy ajándék.

Tulajdonképpen életemben most lehetek először az, aki mindig is szerettem volna lenni. . Persze, nem a testem! Időnként én is kétségbeesem a ráncaim, a táskás szemem, a megereszkedett fenekem miatt. És gyakran meghökkenek azon az öreg nőn, aki visszanéz rám a tükörből /aki pont úgy néz ki, mint az anyám/, de nem sokáig gyötrődöm ezek felett.

Sosem cserélném el az én nagyszerű életemet, a szerető családomat, az én csodálatos barátaimat a kevésbé ősz hajért vagy egy feszes hasért. Ahogy korosodtam, egyre kedvesebb lettem a magam számára és kevésbé kritikus magammal szemben. A saját barátommá váltam. Nem tolom le magam, ha több süteményt eszem a kelleténél, vagy nem vetem be az ágyat, vagy megveszem azt a virágtartót az erkélyre, amire semmi szükség nincs, de jól néz ki. Felhatalmazva érzem magam, hogy élvezkedjek, hogy rendetlen legyek, hogy extravagáns legyek.
Annyiszor megéltem, hogy legkedvesebb barátaim idő előtt elmennek; mielőtt még megérték volna azt a szabadságot, amit az öregség hoz magával.
Ki törődik azzal, hogy hajnali 4 -ig olvasok, vagy játszom a computeren?
Táncolhatok a régi muzsikára, ha úgy tartja a kedvem és sírhatok a régi szerelem emlékén...és meg is teszem.
Sétálok a vízparton egy olyan fürdőruhában, amiben kidomborodnak a testrészeim, és önfeledten vetem bele magam a hullámokba, ha jól esik, és nem törődöm a motorcsónakokból rám vetett sajnálkozó pillantásokkal.

Ők is lesznek öregek, ha elég szerencséjük lesz hozzá!

Tudom, persze, azt is, hogy időnként feledékeny vagyok. És hát van is néha mit, elfelejteni az életből. De azért a legfontosabb dolgokra emlékszem.

Hát igen, életem során azért megtört néhányszor a szívem. Hogyne tört volna meg, amikor elveszítesz valakit, akit szerettél, amikor egy gyerek szenved, vagy elüti a cicádat egy autó? De a megtört szív az, ami erőt ad és megértést és részvétet kelt.
Egy olyan szív, mely sosem szenvedett, érzéketlen maradt minden iránt, az sosem fog örömöt érezni a tökéletlenség felett.

Én nagyon boldog vagyok, hogy elég soká éltem ahhoz, hogy megőszülhessek, hogy a fiatalos nevetésem mély ráncokat mart az arcomra. Oly sokan vannak, akik soha nem nevettek és oly sokan, akik nem érték meg, hogy ősz hajszálaik legyenek.

Ahogy múlnak az évek, úgy egyre könnyebb pozitívnak lenni. Egyre kevesebbet kell törődni azzal, mit gondolnak mások. .

Én nem teszek fel magamnak se kérdéseket. Ráadásul fenntartom magamnak a jogot, hogy ne legyen igazam.
Nos, válaszolva ifjú barátnőm kérdésére, elmondhatom, hogy nem bánom, hogy öregszem. Szabaddá tesz. Szeretem azt, akivé váltam. Nem akarok örökké élni, de amíg itt vagyok, nem fecsérlem olyanra az időmet, mint, hogy mi lett volna ha. vagy azon izgassam magam, mi lesz majd. És minden áldott nap eszem édességet /már ha kedvem van hozzá/.

Mindig mosolyogj és a szívből fakadó igaz barátságokra nagyon vigyázz!
És ajánlom még, hogy mindig nevessetek a saját hülyeségeiteken, mert a nevetés az élet legnagyobb adománya és a kínaiak szerint erősíti az immunrendszert.
/ A szerző ismeretlen/



Link


 
 
0 komment , kategória:  Történetek, mesék...  
Szép gondolatok...
  2017-06-18 19:16:17, vasárnap
 
  A TANÍTÓ TANÍTÁSA

Sok évvel ezelőtt Éva néni ötödikes osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az első sorban Horváth Peti olyan rendetlen és figyelmetlen kisfiú volt, hogy Éva néni valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére pedig legrosszabb érdemjegyet.Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Peti előző tanítóinak bejegyzésein. ,,Peti tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni" - írta első osztályos tanítója.

Másodikban így szólt a jellemzés: ,,Peti kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálos beteg. Az élet Peti számára valódi küzdelem lehet."

Harmadik osztályos bizonyítványában ez áez állt: ,,Édesanyja halála nagy megrázkódtatás számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele."

Negyedik osztályos tanítója ezt írta: ,,Peti visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban." Ezeket olvasva Éva néni ráébredt a problémára és elszégyellte magát.

Még rosszabbul érezte magát, amikor a Karácsonyi ünnepségen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Peti ajándékát, a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva. Éva néni a gyerekek előtt bontotta ki az ajándékokat, és gondosan nyitotta ki Peti csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfümöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy Éva néni felkiált: ,,Milyen szép karkötő!", és látták, hogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből.

Horváth Peti egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa: ,,Éva néni, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé." Éva néni sokáig sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.

Éva néni különös figyelmet szentelt Petinek. Ahogy dolgozott vele, Peti elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Peti az osztály élére került, és már azért volt hazugság, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, mert Peti lett a legkedvesebb diákja.

Négy évvel később egy üzenetet talált Petitől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen.
Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel.

Még négy év telt el, és újra levél érkezett Petitől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig Éva néni a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Horváth Péter.
Hirdetés

A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett.
Peti elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül, és kérdezte, hogy Éva néni elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet.
Hirdetés

Természetesen Éva néni elfogadta a meghívást.

A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára, amire Peti úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonykor viselte az édesanyja.
Megölelték egymást, és Dr. Horváth Péter Éva néni fülébe súgta, ,,Köszönöm, Éva néni, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, amiért segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték."

Éva néni könnyekkel a szemében visszasúgta, ,,Peti, tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani."

(Elizabeth Silance Ballard)
 
 
0 komment , kategória:  Történetek, mesék...  
A rózsa és a skorpió
  2017-05-30 15:09:19, kedd
 
  Link




A rózsa és a skorpió

Volt egyszer valahol a távol Afrikában egy poros karavánút,melyen gyakran megfordultak kereskedők,utazók.
Egy napon,török kereskedők szállítottak rózsatöveket,de váratlanul homokvihar támadt rájuk,s a megriadt tevék
szanaszét szaladtak,szétszórva értékes terhüket.
Minden rózsatő elpusztult,kiszáradt a forró napon.Csak egy kis gyönge tövecske sodródott a széllel,még végül
elakadt egy oázis közelében.Mélyen belefúródott a homokba és mivel itt nedves volt a talaj,sikerült megkapaszkodnia.
Három nap és három éjjel kellett ahhoz,hogy kipihenje a borzalmas utazást,s a negyedik nap végre újra érezte
az élet lüktetését sejtjeiben.Mohón szívta fel a nedvességet a talajból,szárai kiegyenesedtek,levelei kisimultak,
és bimbója újra élénk,vörös színben pompázott.
Pár nap múlva a bimbó kipattant és megszületett a sivatag első rózsája.
Olyan volt,mint egy igazi csoda a sivár,szürke sivatagban:
....fantasztikusan színes....
....és csodálatosan illatos.....
Így látta meg őt a skorpió.Még soha nem érzett ilyen vonzerőt.Éreznie kellett ezt az illatot,amihez foghatót soha
nem érzett,és látnia kellett ezeket a színeket közelebbről is,amihez hasonlót még soha nem látott.
Ezért hát közelebb merészkedett.Egészen közel.....
És a rózsa tövise megszúrta az orrát.Megijedt és hátra ugrott.
-Miért bántasz?-kérdezte a rózsát.
-Én nem bántalak-felelte a rózsa.
-De megszúrtál a tüskéiddel!
-A tüskéim nem azért vannak,hogy másokat bántsak,hanem,hogy megvédjem magam másoktól.
-Tőlem nem kell félned,én nem akarlak bántani,sőt,ha kell megvédelek.
-Köszönöm-mondta a rózsa.Gyere máskor is,olyan magányos vagyok.
Így aztán a kis skorpió mindennap meglátogatta a gyönyörű rózsát,és csodálattal nézett fel rá.
Egy napon azonban, a rózsa levelei lehajoltak,s úgy tűnt,nagyon beteg.
Amikor meglátta őt a kis skorpió,aggódva megkérdezte:
-Mi történt?Mi a baj?Miben segíthetek?
.....És a rózsa így válaszolt:
-Nem tudsz segíteni!Túl nagy a forróság,nem találnak már vizet a gyökereim.
A kis skorpió nem kérdezett többet,megfordult és elindult az oázis irányába.
A kúthoz érve szájába vett egy csepp vizet, és visszaszaladt a rózsához,és a tövéhez cseppentette.
A rózsa bágyadtan hajtotta le a fejét és csüggedten mosolygott a kis skorpió értelmetlennek tűnő erőlködésén.
De a skorpió,most nem törődött mással,csak elszaladt és visszajött,egy újabb csepp vízzel,tette ezt tízszer,
százszor,ezerszer.....
És este,amikor lenyugodott a Nap,és felkelt a Hold,a rózsa újra felemelte fejét,és boldogan nyújtotta a telihold felé,
s illatát széthordta a szél.
A kis skorpió végkimerülés szélére került,elnyúlva feküdt a rózsa lábánál,de szeme ragyogott,ahogy felnézett rá.
S ekkor a a rózsa letekintett,s hálásan mondta:
-Megmentetted az életemet.Bárcsak meghálálhatnám valaha.Mit tehetek érted?
-Nincs más kívánságom,csak egyszer az életben szeretném közelről érezni a virágod illatát.De tudom,te nem tudsz
hozzám lehajolni,én pedig nem tudok felmászni,mert tüskéid agyonszúrnának.
A rózsa ekkor elmosolyodott,megrázta magát, s lehullott az összes tüske a száráról.Tudta,hogy így védtelen marad,de
ez volt a legkevesebb,amit megtehet a kis skorpiónak hálából.
És ekkor a kis skorpió összeszedte utolsó erejét,és felmászott a rózsa szárán,egészen addig míg el nem érte a virágot.
Ekkor ollóival vigyázva átkarolta,fejét óvatosan bedugta a szirmok közé...
S,mint szerelmes férfi,ki arcát kedvese hajába fúrja,úgy szívta be a kis skorpió is, a rózsa bódító illatát.
Egészen beleszédült!
Itt a magasban a tömény illat,a csillagok ragyogása,és a sivatag végtelensége megérintette lelkét.
Elmosolyodott,mert most már tudta,mi a boldogság.
Lábai elernyedtek,ereje elfogyott és ájultan zuhant vissza a rózsa tövéhez.
A hajnal első sugarai,már csak a kihűlt testét találták.
S a rózsa szirmaival összegyűjtötte a hajnali harmatcseppeket,s mint könnyeivel megsiratta a kis skorpiót.
Néhány csepp a skorpióra csöppent,rózsaillattal borítva be testét.
Néhány nap múlva a rózsa is elhervadt,nem volt már ,ki vízcseppekkel táplálja a nagy forróságban.
Az emberek sok-sok év múlva, találtak egy elhalt skorpiót a sivatagban.
Nem értetették,hogyan lehet rózsa illata,hiszen a rózsát és a skorpiót olyan hatalmas távolság választja el egymástól.
Több ezer kilométer....
Nem tudták,és nem is tudhatták,hogy létezik egy magasabb rendű erő,mely két sorsot egymáshoz rendel és összekapcsol !



Link






Link
sok szép írás található
 
 
0 komment , kategória:  Történetek, mesék...  
Gondolatok
  2017-03-29 06:52:09, szerda
 
 
Forrás: Safringer- blog 2010.05.10 16:21:18


"Anna néni 83 éves, és egy idősek otthonában lakik. Már nem élnek a hozzátartozói, akik meglátogathatnák. Férje a háborúban esett el, és mindkét gyermeke fiatalon halt meg.
Egy napon megkérdeztem tőle, hogy hogyan tud keserűség nélkül visszatekinteni nehéz életére. Egy kis ládikót húzott elő ruhásszekrénye egyik fiókjából, kinyitotta, majd megmutatta "kincseit". Egy lapocskát a kalendáriumból arról a napról, amikor is egy nehéz döntést kellett meghoznia valamivel kapcsolatban, Isten félreérthetetlenül szólt hozzá. Egy darabkát abból a vödör szénből, amit a barátai hoztak meglepetésként, amikor már nem volt mivel fűtenie. Egy fotót mutatott még egy autóroncsról, - sérülések nélkül úszott meg egyszer egy súlyos balesetet.
E tárgyak Anna számára nem csupán jobb időkből származó emlékek voltak. Tudatosan gyűjtötte őket, hogy ezek emlékeztessék, milyen jól bánt vele az Úr.
'A szomorú emlékeket is őrzöm. A jót, amit Isten velem cselekedett, borzasztó gyorsan elfelejtem, ezért is próbáltam meg az emlékeket ilyenformán megőrizni. A nehéz órákban ezek a kis "kincsek" segítenek Isten jóságát felidézni, és egyben tudatosítani, hogy a jövőben is rábízhatom magam.'

A látottak nagyon nagy hatással voltak rám. Elhatároztam, hogy mostantól fogva figyelmesebben járok-kelek a világban, hogy Isten kedvességének apró jeleit szem elől ne tévesszem.

Továbbgondolásra: Milyen emlékeket tennél a saját ládikódba?"
 
 
0 komment , kategória:  Történetek, mesék...  
     1/17 oldal   Bejegyzések száma: 166 
2018.01 2018. Február 2018.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 152 db bejegyzés
e év: 278 db bejegyzés
Összes: 9399 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1074
  • e Hét: 5385
  • e Hónap: 44835
  • e Év: 111694
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.