Regisztráció  Belépés
1vargaildyko.blog.xfree.hu
...Légy, amivé legszebb hajlamaid által válhatsz - de elsősorban maradj ember. (Tatiosz) Tücsök Ildykó
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/14 oldal   Bejegyzések száma: 136 
GRIMM: A békakirályfi
  2013-04-21 14:15:04, vasárnap
 
 

Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király s ennek három leánya. Szép volt mind a három, de különösen a legkisebb. Ez olyan szép volt, olyan gyönyörű volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

Volt a király palotájához közel egy rengeteg erdő, rengeteg erdő közepén öreg zádogfának árnyékában egy kút. A kicsi királykisasszony, ha meleg idők jártak, mindennap kisétált az erdőbe, leült a kút mellé. Itt ült, üldögélt sokáig s ha elúnta magát, elővette arany golyóját, azzal labdázott. Ez volt az ő legkedvesebb játéka.

Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy a golyó nem esett a kicsi királykisasszony kezébe, hanem esett a földre, onnét pedig belegurult a kútba. Belegurult s abban a pillanatban el is tűnt. Hiába nézte, vizsgálta a kicsi királykisasszony: mély volt a kút, nem látott a fenekére, - volt golyó, nincs golyó! Hej, sírt a kicsi királykisasszony, nagy búnak eredt szegény feje. Egyszerre csak hallja, hogy valaki beszél hozzá:

- Mi bajod, királykisasszony, mért sírsz olyan keservesen?

Körülnézett, de nem látott eleven lelket. Az ám, nem ember szólt hozzá, hanem egy nagy csunya béka a kútból.

- Hát te szóltál hozzám, mondotta a királykisasszony csudálkozva. - Azért sírok, mert arany golyóm a kútba esett.

- Egyet se búsúlj, - mondotta a béka. - Visszaveszem én a te arany golyódat. De mit adsz nekem, ha felhozom a kút fenekéről?

- Amit csak kivánsz, édes békám. Ruháimat, gyöngyeimet, drágaköveimet, de még aranykoronámat is.

Mondotta a béka: Nem kellenek nekem a te ruháid, gyöngyeid, drága köveid, szép királykisasszony. Az arany koronád sem kell. Hanem ha megigéred, hogy jó barátom, játszótársam leszel; ha megigéred, hogy asztalkádnál melletted ülhetek, a te arany tányérkádból ehetem, a te poharacskádból ihatom, a te ágyacskádban hálhatok, felhozom neked az arany golyót.

- Mindent megigérek, mondotta a kicsi királykisasszony, csak hozd fel az én kedves arany golyómat! De magában egyebet gondolt. Azt gondolta: csak brekegj, béka, brekegj, itt maradsz te a kútban s bizony nem ülsz te az én asztalom mellé. No bezzeg!

Több sem kellett a békának, csak a kicsi királykisasszony igéretét hallja, hopp, leszállott a tó fenekére, egy szempillantás mulva ujra felbukott a viz színére, hozta szájában az arany golyót s szépen átnyujtotta a kicsi király kisasszonynak. Hej, örült a kicsi király kisasszony! Ugrált, táncolt örömében s futva indult hazafelé az ő kedves játékával.

- Várj csak, várj, kiáltott a béka, vigy magaddal, én nem tudok úgy szaladni, mint te! De hiszen brekeghetett, ahogy a torkán kifért, a királykisasszony rá sem hallgatott, futva futott haza s úgy elfeledte a békát, mintha nem is lett volna. A béka pedig mit tehetett? Nagy búsan leszállott a tó fenekére.

Hát hiszen jó, jó, de mégsem úgy történt, mint a hogy a kicsi királykisasszony magában elgondolta. Másnap délben, mikor éppen ebédnél ültek mind, a király, a királyné, a királykisasszonyok s az udvarbéliek, hallják, hogy odakint a márvány garádicson pliccs, placcs, ugrál fölfelé valami, aztán egyszerre csak az ajtó mellé lepcsen, kopogtat s beszól:

- Nyisd ki az ajtót, kicsi királykisasszony!

Szalad a kicsi királykisasszony az ajtóhoz, nyitja, kikukkint a nyiláson s hát a béka ül ott, az ajtó előtt. Hirtelen becsapta az ajtót, visszaült az asztalhoz, de bezzeg nem izlett az ebéd, s csakúgy dobogott a szíve az ijedtségtől. Látta ezt a király s kérdezte:

- Mi bajod, kis lányom? Mitől ijedtél meg? Talán bizony valami óriás áll az ajtó előtt s el akart vinni téged?

- Nem, nem, felelt a királykisasszony, nem óriás, hanem egy csunya béka, az áll az ajtó előtt.

- Mit akar tőled az a béka?

- Jaj, lelkem édes jó apám, mikor tegnap az erdőben játszottam, aranygolyóm a kútba esett. Keservesen sírtam s ekkor egy béka felhozta a golyót a kút fenekéről. S merthogy nagyon kivánta, megigértem neki, hogy játszótársa leszek, de ki gondolta volna, hogy ez a csunya béka ide jöjjön? S lám, most itt van s be akar jőni hozzám.

E közben másodszor is kopogtatott a béka s bekiáltott:

- Nyiss ajtót, nyiss ajtót, szép királykisasszony! Talán bizony elfeledted, mit igértél tegnap nékem? Nyiss ajtót azonnal!

Mondta a király:

- Bizony, édes lányom, a mit igértél, meg is kell tartanod. Hát csak eredj és nyiss ajtót.

Mit volt mit nem tenni, fölkelt az asztal mellől a kicsi királykisasszony, az ajtót kinyitotta, a béka meg, hopp, hopp, pliccs, placcs, végig ugrált a szobán, éppen a kicsi királykisasszony széke mellé.

- Végy föl magadhoz, szólt a királykisasszonynak.

A kicsi királykisasszony huzódozott, vonakodott, de a király rászólt haragosan:

- Vedd föl!

Fölvette hát a békát, az meg a székről egyenesen az asztalra ugrott s mondta:

- Na most told közelebb hozzám a tányért, hogy együtt együnk.

Odatolta kénytelen-kelletlen, de majd kirázta a hideg, úgy félt. A béka jóizüen falatozni kezdett, de bezzeg a kicsi királykisasszonynak elment az étvágya. Mikor aztán a béka jól lakott, azt mondta:

- Most már eleget ettem, fáradt vagyok, álmos vagyok, vigy a szobádba, fektess selyem ágyadba s feküdj le te is, aludjunk.

De most már "eltört a cserép". Sírt a kicsi királykisasszony, sírásától zengett a palota. Hogy ő a mellé a hideg, utálatos béka mellé feküdjék! Inkább meghal!

- De így meg úgy! - förmedt rá a király - ha jól esett a segítsége, essék jól a fekvés is mellette. Indulj!

Tetszett, nem tetszett, meg kellett fogni a béka hideg testét s vitte a szobájába. Az ám vitte, de a szobában ledobta egy sarokba s egyedül feküdt a puha selyem ágyba.

- Nem addig a'! szólt a béka. Fáradt vagyok, álmos vagyok, s éppen olyan jól akarok aludni, mint te. Végy föl az ágyadba, különben megmondom az édes apádnak.

A kicsi királykisasszony leszállott az ágyból nagy boszusan, felkapta a békát, s a falhoz dobta.

- Nesze, aludjál, csunya, utálatos béka!

Hanem ebben a pillanatban mi történt? Hej, nagy csuda történt. Hallgassatok csak ide. A csunya békából királyfi lett, de olyan szép királyfi, hogy a királykisasszonynak szeme-szája elállt a csodálkozástól.

- Ki vagy te, mi vagy te? - kérdezte a királykisasszony, mikor egy kicsit magához tért a nagy csudálkozásból.

Most a királyfi szép sorjában elmondta, hogy őt egy vén boszorkány békává varázsolta, merthogy annak a boszorkánynak a leányát nem akarta feleségül venni. Egyedül csak a kicsi királykisasszony szabadíthatta ki a kútból, más nem, különben béka maradt volna teljes világ életében.

- Jössz-e velem az én országomba? - kérdezte a királyfi.

- Elmegyek én veled a világ végire is, felelt a kicsi királykisasszony.

Másnap reggel kinéznek az ablakon s hát egy aranyos hintó áll az ablak alatt; a hintó előtt nyolc hófehér paripa, a bakon pedig János ült, a királyfi hű szolgája. Ez a szolga olyan erősen szerette a királyfit, hogy mikor a királyfi békává változott, nagy bújában, bánatjában majd meghalt s hogy a szíve meg ne szakadjon, három vasabronccsal körülfogatta a szíve tájékát.

Na, bezzeg most volt öröm! A királyfi meg a kicsi királykisasszony beültek a hintóba, János felült a bakra, közéjük csördített a paripáknak s vágtatott a hintó szélnél sebesebben, de még a gondolatnál is sebesebben.

Már jómesszire voltak a várostól, egyszer csak a királyfi hallja, hogy valami nagyot pattan.

- Hé, János, kiáltott előre a királyfi, valami elpattant a hintón!

Hátra szólt János:

- Nem a hintó, felséges királyfi, hanem a szívem tájékán pattant el egy vasabroncs. A mikor te béka lettél, akkor rakattam rá három vasabroncsot, hogy a szívem meg ne szakadjon. Abból pattant el most egy.

Tovább vágtatott a hintó s egyszerre csak megint nagy pattanást hallott a királyfi.

- Hé, János, bizony mondom, a hintóban baj esett.

- Semmi baj sem esett, felséges királyfi, - a második abroncs pattant le a szívem tájékáról.

Vágtatott a hintó tovább, s mikor éppen a királyfi palotája elé értek, akkorát pattant az abroncs, hogy a paripák megriadtak tőle.

- Hé, János, nem törött le a hintó?

- Nem törött le, felséges királyfi, csak a harmadik abroncs pattant le a szívem tájékáról!

Abban a szempillantásban begördült a hintó a palota udvarára. Ott a királyfi szép gyengén leemelte a kicsi királykisasszonyt, felvezette a palotába, aranyszékbe ültette, aztán papot hivattak, megesküdtek, s csaptak hét országra szóló lakodalmat.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.





 
 
0 komment , kategória:  ~Mesék Mindenkinek  
ANDERSEN: A béka
  2012-11-27 09:53:27, kedd
 
 

Mély volt a kút, hosszú a kötél, s nehezen forgott a kerék, ha egy-egy teli vödör vizet fölhúz­tak a kútkáváig. Olyan mély volt a kút, hogy a nap se láthatta meg benne fényes arcát, csak sugarai értek le egy darabig a kútgödörbe, s ameddig leértek, füvet sarjasztottak a nedves kövek között.

A kút sötét mélyében lakott egy család a békák nemzetségéből; nem idevaló család, csak bevándorlott: a dédanya, az öreg anyabéka valamikor fejest ugrott a kútba. A kút őslakói, a zöld békák, megbarátkoztak ivadékaival, még a rokonságot is kiderítették, s ,,a kút vendégei­nek" nevezték el őket. Pedig minden jel arra vallott, hogy a bevándorlottak nem érik be a vendégeskedéssel, véglegesen föl akarják ütni sátorfájukat a kút mélyében, ahol igen jól érezték magukat a szárazföldön - így nevezték a kiugró, nedves köveket.

Az öreg békadédanya egyszer nyakába vette a világot; félig fölhúzatta magát a vizesvödörrel, de már a kút közepe táján olyan vakító világosság volt, hogy belefájdult a szeme; szerencsére még idejében ki tudott ugrani a vödörből. Még így is nagy árat fizetett az utazásért: ugrás közben kificamított a bokáját, s három napig borogatni kellett. A fenti világról így nem szer­zett sok tapasztalatot, de azt tudta, s tudta a családja is, hogy nem a kút az egész világ. Lehet, hogy a dédanya tudott egyet-mást a világról, de ha kérdezték, csak hümmögött-hümmögött, nem felelt, végül már nem is kérdeztek tőle semmit.

- Kövér vagy, buta és fertelmes ábrázatú! - mondták szemébe a hányaveti, fiatal zöld békák. - A porontyaid pedig valamennyien rád ütöttek!

- Lehet - mondta rá a dédanya. - De az egyiknek drágakő van a fejében. A zöld békák maflán bámultak rá, sehogy sem volt ínyükre a felelet. Aztán elfintorították a képüket, és lehúzódtak a kút mélyébe. De az ifjú varangyoknak hízott a májuk attól, amit hallottak. Kényeskedve nyúj­togatták hátsó lábukat mórikálták magukat; mindegyik azt hitte, ő az, aki drágakövet hor­doz a fejében. Egyszer csak elcsöndesedtek, tűnődve hallgattak, s megkérdezték a dédanyjuktól, mire is büszkék, s tulajdonképpen mi a csoda az a drágakő.

- Tündöklő holmi, fejdelemhez illő! - felelte a dédanya. - Olyan szép, hogy el se tudom mondani! Valami, amit magunk gyönyörűségére és irigyeink bosszúságára hordozunk. De többet nem mondok, ne is faggassatok!

- No, nem én hordozom, az biztos! - mondta a legkisebbik békaivadék, aki a legszerényebb volt testvérei között, de a legrútabb is, szegényke. - Éppen nekem jutott volna olyan nagy kincs? Nem is örülnék olyan holminak, ami másoknak bosszúságot szerez! Cseppet se vágyom rá. Én csak arra vágyom, hogy egyszer följuthassak a kút kávájáig, és szétnézhessek a világban. Milyen szép is lehet odafönn!

- Járt utat a járatlanért el ne hagyd! - intette a bölcs dédanya. - Itt a kút mélyén mindenkit ismersz, eligazodsz mindenben, ez az otthonod. A vödörtől pedig őrizkedjél, mert agyon­nyomhat. S ha még ép bőrrel kerülnél is bele, kieshetsz belőle, és összetöröd minden csonto­dat. Bizony, nem mindenki olyan szerencsés, mint én, aki egy bokaficam árán szabadultam meg a vödörből.

- Hüm! - hümmögte a kisvarangy, s ez úgy hangzott, mintha magunkfajta azt mondaná: - Ühüm!

De csak nem ment ki a fejéből: milyen jó is lenne kipislantani a világba, milyen szép lehet odafönn a zöld fű! Másnap reggel aztán, amikor a vödröt lebocsátották a kútba, a kisvarangy egész testében megremegett, izgatottan várta, hogy a vödör telemerüljön vízzel; akkor nagy elhatározással beleugrott, meglapult az aljában, és fölhúzatta magát.

- Hű, az ördög! - mérgelődött a kertészlegény, amikor kiöntötte a vizet, és megpillantotta a lapuló varangyot. - Ilyen csúf békát legcsúfabb álmomban se láttam! - Utána hajította a facipő­jét, s hajszál híja, hogy az ifjú varangy ott nem lelte halálát, de szerencsésen megmenekült, beugrott egy csalánbokor sűrűjébe. Amikor kifújta magát, fölnézett: a széles csalánleveleken átsütött a nap, s a kis varangyos béka úgy érezte magát, mint mi a rengeteg erdőben, ahol a lombok résein átszűrődik a napsugár.

- De szép idefönn! Sokkal szebb, mint a kútban! - állapította meg a béka. - Szívesen itt tölteném akár az egész életemet. - Csöndesen feküdt egy-két órát, elgyönyörködött a csalán­erdőben. De aztán továbbűzte a kíváncsiság.

- Ugyan mi lehet ezen az erdőn túl? Nem állhatok meg itt, ha már idáig eljutottam!

Azzal nekiveselkedett, és fürgén továbbindult; talpalt, ahogy csak inai bírták. Egyszer csak kiért az országútra, ahol jól megizzasztotta a nap, s fehérre lisztezte a fölverődő por.

- Ez aztán a szárazföld, nem a kút nedves kövei! - mondta elégedetten a kisvarangy. - Szinte sok is már a jóból.

Megérkezett az árokszélre, ahol nefelejcs meg gólyahír virágzott, azon túl bodza- meg gala­gonya­sövény illatozott - micsoda pompa! Lepke csapongott a virágok fölött, s a kisvarangy azt is virágnak nézte, szárnyra kapott virágnak.

- Ó, ha én is szárnyra kelhetnék! - áhítozott a kisbéka. - Hüm, de gyönyörű is ez a világ!

Nyolc napot és nyolc éjszakát töltött csendes gyönyörködéssel az árok partján. Élelemre nem volt gondja, került, amennyi kellett.

A kilencedik napon aztán azt mondta magában: ,,Tovább, tovább!" És útra kelt.

De találhatott-e szebbet a virágos árokpartnál? Legföljebb egy társat, egy kisvarangyot, vagy néhány jókedvű zöld békát. Egy éjszaka ismerős hangokat hallott a távolból - azt sejtette belőle, hogy valahol a környéken atyafiai tanyáznak.

- Ó, de szépaz élet! De szép elhagyni a sötét kutat, csalánerdőben pihenni, forró porban vándo­rolni, virágos árokparton elmélkedni! De csak tovább, tovább! Egy kisvarangy, vagy legalább égy zöld béka hiányzik az igazi boldogságomhoz! A természet szépségei egymaguk­ban nem boldogítanak. - És megint fölkötötte az útilaput, s ment tovább.

Tocsogós rétre ért, egy nádas övezte tó partjára. Nem sokáig gondolkozott, fejest ugrott a tóba.

- Attól tartunk, bőrig ázik itt nálunk - mondták a tóban tanyázó béka atyafiak. - De, persze szívesen látjuk, mondanunk se kell - udvariaskodtak. - Kegyed ifjú vagy hajadon? De hiszen mindegy, akár ez, akár az: isten hozta minálunk!

És mindjárt meg is hívták az esti családi hangversenyükre. Ismerjük jól a békacsaládok esti hangversenyeit: megható buzgalommal fújják egyhangú kardalukat a vékony kis hangok. A hangverseny szünetében nem szolgáltak fel frissítőket, de ital volt bőven, kiihatták volna, ha kedvük tartja, akár az egész tavat.

- Ég áldjon benneteket! Továbbmegyek! - búcsúzott tőlük egy-két nap múlva a kisvarangy. Nem volt maradása: mindig a szebbet, mindig a jobbat kereste, mindig más vidékre húzta a szíve.

Látta a fehéren sziporkázó csillagokat, látta a halvány sugarú újholdat, a felkelő napot.

- Még mindig a kút mélyén vagyok, csak egy sokkal nagyobb kút mélyén - mondta a kis varan­gyos béka. - Még magasabbra kívánkozom! Addig nem lesz nyugtom! - És amikor telőben volt a hold, azt gondolta szegényke: ,,Hátha ez is egy vödör, amit leeresztenek a földre, hátha ebbe kell beleugranom, hogy még magasabbra érjek. Vagy az a másik volna a vödör, amit napnak neveznek? Milyen nagy és fényes, ez valamennyiünket föl tudna húzni a magasba. Csak el ne szalasszam az alkalmat, amikor beleugorhatok! Ó, micsoda fényességet érzek a fejemben! Azt hiszem, a drágakő sem áraszt ennyi fényt! De az én fejemben nemigen lehet drágakő, nem is bánom: csak fel, fel a magasba, a fénybe! Bízom az erőmben, mégis félek egy kicsit: nagy fába vágom a fejszémet, de fő a bátorság! Előre, tovább! Egyenest az országútra!"

Nekivágott hát az útnak; serényen bandukolt, ahogy csak telt a maga fajtájától.

Hamarosan kiért az országútra, amelynek két szélét emberek házai népesítettek be, s kertek zöldelltek közöttük, virágoskertek, veteményeskertek.

Egy káposztaágyás szélén megpihent, kicsit kifújta magát és körülnézett.

- De sokféle teremtmény él a föld hátán, s én még a nevüket se hallottam! Milyen nagy és milyen gazdag a világ! Bizony, körül kell néznem egy kicsit, nem vesztegelhetek egy helyben! - És egy-két ugrással egy nagy káposztafej árnyékában termett. - Ó de gyönyörű zöld itt minden!

- Felesleges mondania, nagyon jól tudom! - szólalt meg a feje fölött egy káposztahernyó. - Az én káposztalevelem a legnagyobb messze vidéken. Igaz, hogy a világ túlsó felét eltakarja előlem, de nekem úgyis jobban tetszik az innenső fele.

- Kot, kot, kot! - hallatszott egyszer csak a közelükben. Tyúkok érkeztek a káposztaágyáshoz. Tipegtek, kapirgáltak, mert éppen ebéd ideje volt. Az egyik tyúknak jó szeme volt: meglátta a hernyót, s odavágott hozzá a csőrével; a hernyó leesett a földre, ott kunkorgott, nyújtózkodott kétségbeesetten. A tyúk jól szemügyre vette, először az egyik szemével, aztán a másikkal, mert elképzelni se tudta, mitől mozoghat.

- Ellenem semmi rosszat nem forral - nyugodott meg aztán, és már vágta volna szét a csőrével. De a varangy fogta magát, s hirtelen a tyúk elé ugrott. - Szövetségese is van! - vette fontolóra a tyúk. - Lám, hogy támogatják egymást a rút férgei! - Gondolt egyet, és faképnél hagyta őket. - Bánom is én! - vigasztalta magát. - Úgyse lett volna elég a fél fogamra se! - Így vélekedtek a társai is, és nyomban odébbálltak.

- Ügyes voltam! - dicsérte magát a káposztahernyó. - Legfontosabb a lélekjelenlét. No de most jön a neheze: fölmászni a levelemre! Hol is van a birtokom?

A kisvarangy sajnálgatta, együtt sopánkodott vele. Örült, hogy szolgálatot tehetett neki, amikor fertelmes ábrázatával elriasztotta mellőle a tyúkot, s ezt meg is mondta.

- Hogy érti ezt? - nézett rá méltatlankodva a hernyó. - Az ügyességem mentett meg, a lélek­jelenlétem! Bár ami azt illeti, ön eléggé kellemetlen látvány, de hát nem ennek köszönhetem az életemet. De most már szeretnék zavartalanul pihenni a birtokomon! Érzem már a levelem illatát! Lám, itthon is vagyok! Nincs nagyszerűbb dolog, mintha saját birtoka van az embernek! No de feljebb kell kerülnöm.

,,Feljebb, úgy bizony! - gondolta a kisvarangy, amikor a hernyó nagy nehezen fölkecmergett a birtokára. - Mindnyájan feljebb, egyre feljebb vágyakozunk. De ez a szegény hernyó ma eléggé rosszkedvű, biztosan az ijedségtől." - Ezen eltűnődött, s megint felnézett vágyakozva a magasba.

A magasban, egy parasztember háza tetején gólyacsalád fészkelt; a gólyaapa kinn állt a fészek szélén, és harsányan kelepelt.

,,Ó, milyen magasan laknak! - gondolta vágyakozva a kisvarangy. - Ha én oda fölkerülhet­nék!"

A parasztházban két fiatal diák lakott; az egyik költő volt, a másik természetbúvár. A költő szíve visszatükrözte az egész világot, s annak minden teremtményét, a természetbúvár pedig kézbe vette, tanulmányozta, ha kellett, ízeire szedte a legapróbb lényeket is. Jókedvű és derék ifjú volt mind a kettő.

- Oda nézz, ott lapul egy varangy! - kiáltott fel a természetbúvár. - Szép példány, ezt spirituszba teszem!

- Hiszen már van két példányod! Hagyd ezt, szegényt, hadd élvezze a világot! - kérte a költő.

- De amikor ez olyan csodálatosan rút! - mondta a társa.

- Éppen ezért hagyd a boldogtalant! Még ha drágakövet találnánk a fejében, akkor nem mondom, magam is segítenék megfogni.

- Drágakövet? - ámult el a természetbúvár. - No te aztán jól tudod a természetrajzot!

- Tudom, vagy nem: gyönyörű a néphit, hogy némelyik varangyos béka, a legrútabb isten­teremt­ménye, drágakövet hordoz a fejében.

A béka csak ennyit hallott, ezt is csak félig-meddig értette. A két jó barát továbbment, s a kisvarangy megmenekült a spirituszhaláltól.

- Lám, ők is a drágakőről beszéltek - tűnődött el. - Szerencse, hogy az én fejem nem rejt ilyen kincset, mert még bajt hozna rám.

A háztetőn a gólyaapa hangos kelepelésbe kezdett: oktató előadást tartott fiainak, akik tátott csőrrel bámulták a kertben sétáló két ifjút.

- Az ember a legelbizakodottabb teremtmény a földön! - kezdte előadását. - Hallgassátok csak, hogyan jártatják a csőrüket, pedig semmi veleje annak, amit mondanak, hiszen még csak kelepelni se tudnak! S még azt merik állítani magukról, hogy jó szónokok! Pedig micsoda nyelv, amit beszélnek! Egynapi repülésre már nem értik egymást, mert ott más nyelv járja. Mi pedig az egész világon boldogulunk a nyelvünkkel, északon éppen úgy, mint a meleg déli országokban. Aztán az emberek repülni se tudnak, valami vonatnak nevezett tákolmányon robognak, s a nyakukat szegik rajta. Ha csak rágondolok, végigfut a hideg a csőrömön! Bizony, meglenne a világ emberek nélkül is! Semmi szükségünk rájuk! A béka meg a giliszta sokkal fontosabb teremtmény!

- Megkapó beszéd volt! - lelkesedett a kisvarangy. - Milyen hatalmas férfiú az odafönn, s milyen magasan trónol! Még senkit sem láttam ilyen magas polcon! S még úszni is tud! - kiáltott fel elragadtatással, amikor a gólya elrugaszkodott a háztetőről, és kiterjesztett szárnnyal szelte a levegőt.

A gólyaanya ottmaradt a fészekben. Mesét mondott a fiainak a déli meleg országról, Egyip­tomról, a Nílus vizéről meg a pompás iszapról, amely valóságos terített asztal a gólyanépnek. A kisbéka álmélkodva hallgatta a mesét: sohasem hallott még arról az országról.

- El kell jutnom oda! - mondta sóvárogva. - Talán elvinne a gólya vagy valamelyik fia. Meg­hálálnám a szívességét. Ó, hogy vágyom Egyiptomba, s el is jutok bizonyosan, hiszen mellém szegődött a szerencse! A vágy, ami a szívemben lakik, százszor többet ér, mintha drágakövet rejtene a fejem!

Igaza volt a kisvarangynak: az volt az ő drágaköve, a szüntelen vágy, a sóvárgás fölfelé, mind magasabbra! Fénylett, tündöklött a szívében a vágyakozás.

Még végigse gondolta, amikor mellette termett a gólya, a hatalmas férfiú. Megpillantotta a fűben üldögélő békát, vágott egyet a csőrével, s nem éppen gyöngéden megragadta. A kemény csőr belevágódott a szegény kisbéka testébe, sivított mellette a szél, félelmetes volt a repülés, - de repült! A magasba repült, Egyiptom felé bizonyára; fénylett a szeme, mint az eleven láng.

- Kvak! Jaj!
A kisbékának vége volt. De hová lett az a csepp láng a szeméből?

Felitta a napsugár, kilopta a drágakövet a kis varangyos béka fejéből. Hová vitte?

Ne a természettudóst kérdezd meg, inkább a költőt: ő majd mesél neked a hernyóról, mesél a gólyacsaládról. Gondolkozz csak! A hernyóból, a rút hernyóból, tündérpillangó támad; a gólya­család hegyeket, tengereket repül át, a messzi Afrikában megtelepszik, s onnan meg­találja a legegyenesebb utat haza, az északi országba, a maga falujába, a maga háztetejére! Olyan ez, mint a mese, pedig való igaz! Ha megkérdezed a természettudóst, ő se tud mást mondani, mint amit magad is tudsz, amit tulajdon szemeddel láttál!

És a drágakő a béka fejéből? Az hova lett? Keresd a napban! Nézz bele, ha tudsz!

Erős a fénye, és gyönge a szemünk, gyönge ahhoz, hogy meglássuk a föld valamennyi csodáját. Talán egyszer majd sikerül, s az lesz a legszebb mese.





 
 
0 komment , kategória:  ~Mesék Mindenkinek  
FODOR VERONIKA: A körtefa legendája
  2012-08-09 09:33:07, csütörtök
 
 
Kint, egészen a faluszéli csalitosnál volt egy körtefa. A legszebb, legmagasabb körtefa volt a világon. A beszűrődő fény táncolt a levelein, széncinkék és vörösbegyek ugrándoztak vidáman egyik ágáról a másikra. Nyáron erősen csiviteltek, télen pihe gombócokká gömbölyítették magukat rajta. Senki sem emlékezett, hogy hogyan került oda, ki szórta el azt a körtemagot, amiből cseperedett. Csak szerették.
Az erdei manók: Csillag Ármin, Felhőfújó Badamér és Piros Muharcz mindig alatta üldögéltek. Bukfenceztek, lógackodtak, vaníliás kiflit majszoltak. Badamér néha lefújta orrukról a rátapadt porcukrot, Ármin csillagokat táncoltatott körülötte, Muharcz gyümölcsökkel zsonglőrködött alatta. A falu gyerekei is mind szerették, átölelték a törzsét, felmásztak magas ágaira, és onnan kémleltek át egészen a másik faluig.

Csak a villám nem szerette. Csattogtatta a fogait és nagyot harapott az oldalába. Hunyorgott a körtefa, szikrák pattogtak körülötte, mintha az egész égbolt csillagait forgatná a szélvihar. Aztán piros lángok nyaldosták a villám harapását. Messzire hallatszott a dübögés a recsegés-ropogás, és messzire látszott a tűz piros fénye, s a felbodorodó, pöndörödő szürke füstgomolyag. Meg is riadt mindenki, mikor meglátták. Hiába a vihar, a zörgés és morgás, elindultak. Badamér fújta, csak fújta a tüzet, míg el nem szédült bele. Muharcz és Ármin bátorították a madarakat, hogy segítsenek nekik. Vizet hoztak a csőrükben, szárnyaikkal csapdostak, fuvallattal terelgették el a szürkeséget. A Hold is segített, bekopogott a zárva talált ablakokon, költögette az alvókat, akik nézték a hunyorító körtefát, aztán ahogy voltak, mentek. Hozták a csilingelő pléhvödröket, a kopogó favödröket, hosszú láncban oltogatták a villám tüzét, mígnem csak a füst maradt, s reggelre az is eltűnt onnan.

Aztán a körtefát még jobban szerették, bekenték a sebhelyét, megsimították az ágait, nekidőltek a törzsének, és ott sugdolóztak, beszélgettek mellette. A csupa vidám történésen jókat derült a fa is. Újra kinyújtózkodott, zöld levelek pattantak az ágain, megbújva köztük ringatózott egy-egy mézsárga körte. Őszre már csak egy kis nyom maradt a tűz helyén, egy vékony hasadék. Azóta titkokat rejt a körtefa oldala, szeretgető melengető kívánságokat írnak a falubeliek kis papírokra és azokat csúsztatják bele. Némelyik teljesül is. Amelyiket nagyon akarják.








 
 
0 komment , kategória:  ~Mesék Mindenkinek  
A kék fényű lámpás
  2012-08-06 09:50:50, hétfő
 
 
Volt egyszer egy katona; hosszú ideig szolgált hűségesen a király seregében, de mikor a háború véget ért, a sok sebe miatt már nem tudott tovább szolgálni.

A király maga elé rendelte, és azt mondta neki:

- Mehetsz, amerre látsz, nincs többé szükségem rád.

- De hát miből éljek én ezután? - kérdezte a katona.

- Az a te dolgod - felelte a király. - Nekem nem kellesz, zsold pedig csak annak jár, aki megszolgálja.

Szegény katona mit tehetett egyebet? Nekivágott a nagyvilágnak. Ment egész nap a gondjával, estére egy erdőbe ért. Éppen le akart heveredni az, egyik fa alá, mikor világosság lobbant a szemébe. Fölkelt, elindult arra, amerre a fényesség csillogott, és csakhamar eljutott egy takaros kis házhoz.

Abban a házban pedig egy boszorkány lakott; csakhogy a katona nem tudta, azt hitte, egy jóságos öreganyókára talált. Beköszönt hát:

- Jó estét, öreganyám, adnál-e szállást éjszakára meg egy keveset ennem-innom? Messziről jövök, nagyon eltikkadtam.

- Hohó - mondta a boszorkány -, kóbor katonának nem szokás ám semmit adni, nemhogy szállást! De ne mondd, hogy szívtelen vagyok: beengedlek, ha megteszed, amit kérek tőled.

- No, mit kívánsz? - kérdezte a katona.

- Ásd fel holnap a kertemet!

A katona elfogadta az ajánlatot. Ott aludt a házban, másnap pedig nekiállt, és egész nap dolgozott, ahogy csak erejétől tellett; de csak nem készült el estére.

- Látom, ma már nem bírod tovább - mondta estefelé a boszorkány. - Nem bánom, itt tartalak még egy éjszakára. Holnap majd fölaprítasz érte egy kocsiderék fát.

Másnap a katona megint egész nap dolgozott, de felével sem végzett a fának.

- Tohonya ember vagy - mondta a boszorkány -, sosem készülsz el a napi munkáddal. De látom, sebesült vagy, azért megy ilyen nehezen. Jó szívvel vagyok hozzád: itt maradhatsz ma éjszakára is, ha holnap megteszel nekem valamit a szállás fejében.

- Mi volna az a valami? - érdeklődött a katona, mert félt, hogy megint egy kocsiderék fát vágatnak fel vele.

- Csekélység az egész - mondta a boszorkány. - Van a házam mögött egy kiszáradt öreg kút, beleejtettem a múltkor a lámpásomat, azt hozd fel nekem.

- Nem érdemes egy ócska lámpásért lemászni a kútba! - felelte a katona.

- Csakhogy az nem akármilyen lámpás ám! Szép kék fénye van, és sohasem alszik ki!

- Hát akkor felhozom - mondta a katona, és aludni ment.

Másnap a boszorkány leengedte a katonát egy kosárban a kút fenekére. A katona megkereste a kék fényű lámpást, aztán megrántotta a kötelet hogy húzzák föl. Mikor a kosár már közel járt a kávához, a boszorka lehajolt, és el akarta venni a lámpást. De a katona észrevette, hogy a vénség valami rosszat forral ellene.

- Hohó - kiáltotta -, a lámpást majd csak akkor adom oda, ha szilárd földet érzek a talpam alatt!

A boszorkány megdühödött, elengedte a kötelet, szegény katona meg lehuppant a kút fenekére.

Nagyot esett, de szerencsére nem történt semmi baja, csakhamar föltápászkodott a nedves, puha földön, és körülnézett a sötétben. Ott volt a lába mellett a kék fényű lámpás is, de hát mit ért vele a szerencsétlen! Látta, hogy nincs mentség, innét ugyan senki sem húzza ki, nyomorultul el kell pusztulnia. Leült nagy búsan egy kőre, csak úgy találomra belenyúlt a zsebébe, s egyszer csak a kezébe akadt a pipája.

"No, ez lesz az utolsó szórakozásom ebben a keserves életben" - sóhajtotta.

Megtömte a pipát a maradék dohányával, és rágyújtott a kék lángnál. Alig pöfékelt egyet-kettőt, egyszerre csak egy fekete emberke termett előtte.

- Uram, mit parancsolsz? - kérdezte.

- Ugyan mit parancsolnék? - csodálkozott a katona.

- Nekem az a dolgom, hogy mindent megtegyek, amit csak kívánsz - mondta az emberke.

A katona hitte is, nem is.

- Ha valóban úgy van, ahogyan mondod - szólt -, tegyünk próbát, hadd lássuk, mit tudsz. Először is segíts ki ebből a kútból.

A kis ember, se szó, se beszéd, kézen fogta, és végigvezette egy föld alatti folyosón. A kék fényű lámpásról sem feledkezett meg, azt is magával vitte. Az a folyosó volt a boszorkány kincseskamrája: amit a föld fölött gyűjtött, azt ott rejtette el a föld alatt. Csak úgy csillogott-villogott a kék lámpás táncoló fényében a sok arany, ezüst, gyémánt, drágakő. A katona sem volt rest, annyit markolt belőle, amennyit csak bírt.

Mikor fölértek a föld színére, azt mondta az emberkének:

- Ezt az első kívánságomat derekasan teljesítetted. Lássuk, hogyan boldogulsz a másodikkal. Eredj, kötözd meg a boszorkányt, és vidd a törvény elé.

Az emberke meghajolt, eltűnt. Alig telt el egy kis idő, egy vad fekete kandúr vágtatott el iszonyú rikácsolással a katona mellett, majd leverte a lábáról. Aztán már jelentkezett is előtte az emberke:

- Uram, minden meglett úgy, amint kívántad. A boszorkány fönt lóg a bitófán. Kívánsz-e még valamit?

- Egyelőre semmit - mondta a katona -, hazamehetsz. De vigyázz, kéznél légy, ha szükségem lesz rád, és kiáltok érted.

- Nem kell kiáltanod - felelte az emberke -, elég, ha a kék lángnál pipára gyújtasz; abban a pillanatban ott leszek előtted.

Azzal eltűnt.

A katona visszatért a király városába, ahol valaha szolgált. Betért a legjobb fogadóba, elhívatta a szabót, szép ruhákat varratott magának, gyönyörű ráncos csizmát rendelt a csizmadiánál, a fogadósnak pedig meghagyta, rendezzen be neki egy szobát olyan pompásan, olyan kényelmesen, ahogyan csak lehet.

Mikor a szoba elkészült, megidézte a fekete emberkét, és így szólt hozzá:

- Hűséggel szolgáltam a királyt, de kiadta az utamat, és hagyta volna, hogy fölkopjék az állam. Ezért most meg akarok fizetni neki.

- Mit parancsolsz, mit tegyek? - kérdezte a kis ember.

- Megvárod, míg a király lánya lefekszik. Mikor már jó mélyen alszik, hozd el ide hozzám, azt akarom, hogy a szolgálóm legyen.

- Nekem ez semmiség - felelte az emberke -, neked azonban veszedelmes dolog; megjárhatod, ha kitudódik.

- Te azzal ne törődj - szólt a katona -, te csak tedd, amit meghagytam neked.

Leszállt az este.

A katona jóízűen megvacsorázott, aztán elhelyezkedett a szobája legkényelmesebb karosszékében, és várakozott.

Mikor a toronyban tizenkettőt ütött az óra, fölpattant az ajtó, és az emberke hozta a király lányát.

- Csakhogy itt vagy! - rikkantott a katona. - Egy kettő, dologra! Fogd a söprűt, takarítsd ki a szobát!

A lány nekilátott a takarításnak, és dolgozott szótlanul, szorgalmasan.

Mikor elkészült, a katona odaparancsolta a karosszéke elé, kinyújtotta a lábát, és rárivallt:

- Húzd le a csizmámat!

A királylány lehajolt, megfogta egyik finom kezével a csizma fejét, másik finom kezével a piszkos csizmasarkot; húzogatni kezdte a lábbelit.

- Mit ügyetlenkedsz - förmedt rá a katona -, húzd meg tisztességesen!

A királylány meghúzta, a katona meg könnyedén mozdított egyet a bokáján, úgyhogy a csizma szinte leszaladt róla, szegény lány majd hanyatt esett.

A katona úgy tett, mintha rettenetesen méregbe jönne az ügyetlensége miatt. Fölugrott, kikapta kezéből a csizmát, s odavágta elé a földre.

- Pucold ki! De olyan fényes legyen, mint a tükör, megértetted?

A királylány fölvette a földről a csizmát, lekaparta róla a sarat, és szép csillogóra kipucolta. Bármit parancsolt neki a katona, mindent megtett, és mindent némán, ellenkezés nélkül, félig hunyt szemmel, mintha aludnék.

Mikor a kakas odakint az elsőt kurjantotta, megjelent az emberke, fölkapta, és visszavitte a palotába.

Másnap reggel nagyon fáradtan ébredt a királylány. Ment egyenesen az édesapjához.

- Jaj, édes jó apám, olyan különös álmot láttam, még most is kába vagyok tőle. Egy kis fekete ember ölbe kapott, villámgyorsan végigrohant velem az utcákon, és bevitt egy katona szobájába. Annak a katonának lettem a cselédlánya. Mindenféle piszkos munkát kellett végeznem, kitakarítanom a lakását, kifényesítenem a csizmáját. Csak álom volt, mégis úgy összetört, mintha valóság lett volna.

- Nagyon is lehet, hogy valóság volt - felelte a király. Tűnődött egy ideig, aztán így szólt: - Figyelj rám, lányom, adok neked egy jó tanácsot. Rakd tele a zsebedet borsóval, és hasíts egy kis lyukat rajta. Ha ma éjjel megint elragadnának: útközben kiszóródik a borsó, és megmutatja, merre visznek. Akkor aztán rátalálunk a nyomon a gazfickóra!

Csakhogy amíg beszélt, a fekete emberke láthatatlanul ott állt mellette, és mindent kihallgatott. Éjszaka aztán, mikor megint elvitte az alvó királylányt, annak a zsebéből kihullott ugyan néhány szem borsó, de bizony nem mutatott meg semmiféle utat, mert a furfangos emberke előzőleg a város valamennyi utcáját fölhintette borsóval. A királylánynak pedig azon az éjszakán is cselédkednie kellett, első kakasszóig.

Másnap már korán reggel szétküldte a király az embereit, borsónyomot keresni. De hiába küldte őket: valahány utcája csak volt a városnak, mindegyiken ott kuporgott egy sereg szegény gyerek. Szemelték vígan a borsót, és örvendezve kiabálták:

- Ma éjjel borsóeső esett!

A király váltig bosszankodott, hogy így túljártak az eszén.

- Valami mást kell kitalálnunk - mondta a lányának. - Este, ha lefekszel, hagyd magadon a cipődet; aztán mielőtt visszahoznak a szolgálatból, dugd el ott valahová az egyiket. A többi már az én dolgom; majd én megkerestetem. Akkor aztán nem szabadul a kezünkből a bűnös!

A fekete emberke ezt is kihallgatta, de ez ellen a fortély ellen már semmi ellenszere nem volt. Megpróbálta lebeszélni a katonát a szándékáról.

- Ne hozasd el ma éjszakára a királylányt; rajtaveszthetsz, ha meglelik nálad a cipőjét.

- Sose félts te engem! - hetykélkedett a katona. - Tedd, amit mondtam.

Szegény királylány a harmadik éjjel is ott takarított, ott pucolta a mocskos csizmát a katona szállásán. Hanem amikor meghallotta a kakasszót, gyorsan eldugta egyik cipőjét az ágy alá.

Másnap reggel a király tűvé tétette az egész várost a lánya cipője után. Meg is találták végre a topánkát a katona szobájában az ágy alatt.

A katona akkor már nem volt otthon: a kis emberke addig könyörgött neki, míg rá nem vette a szökésre. Éppen a városkapun igyekezett kifelé, amikor a király poroszlói elcsípték. Bilincsbe verték, és tömlöcbe vetették.

Amikor a katona az emberke unszolására végre rászánta magát a menekülésre, akkor a király csatlósai, akik a királylány cipőjét keresték, már befordultak a fogadó udvarára. Elállták a kaput; a katonának már csak meg módja volt rá, hogy odébbálljon: kiugrott az ablakon az utcára. Hanem a nagy sietségben megfeledkezett a legfontosabbról: a kék fényű lámpásról. Pénz se volt nála több, csak egyetlen arany a zsebében.

Vasra verve kuporgott a börtönében, s amint kitekintett az ablakon, látta: egy hajdani bajtársa ott tesz-vesz az udvaron az ablak közelében. Kikopogtatott neki, s amikor az odament, lekiáltott:

- Mindig jó pajtásom voltál, megtehetnél nekem valamit, mielőtt lenyakaznak.

- Ha lehet, szívesen - felelte a pajtása.

- Van nekem egy kis batyum, ott maradt a fogadóban, ha azt elhoznád, adnék egy aranyat érte.

- Ha csak ez kell! - mondta a bajtársa; elszaladt, és kisvártatva már hozta is a batyut.

- Derék ember vagy, megérdemled ezt az aranyat, én már úgysem veszem hasznát ezen a világon! - mondta a katona, és odaadta neki az aranypénzt, aztán mikor egyedül maradt, előhalászta a cókmókjából a lámpást, és rágyújtott a kék lángnál a pipájára.

Abban a pillanatban ott termett a fekete emberke.

- Sose félj - vigasztalta. - Akárhova visznek: vigyenek; akármit tesznek: csak hadd tegyék. Te semmi mással ne törődj, mint azzal, hogy mindig veled legyen a kék fényű lámpás.

Másnap törvényt ültek a katona felett. Nem bizonyult rá semmi gonoszság, a bíróság mégis halálra ítélte. Már vitték is a vesztőhelyre.

- Egy utolsó kegyet kérek! - mondta a katona, mikor fölolvasták neki az ítéletet.

- Mit? - kérdezte a király.

- Hogy útközben még egy pipát elszívhassak.

- Felőlem akár hármat is! - felelte a király. - Hanem az életednek semmiképpen nem kegyelmezek meg, akárhogy könyörögsz érte!

- Azért én egy árva szóval sem könyörgök - mondta a katona egykedvűen. Szép kényelmesen előszedte a pipáját, és meggyújtotta a kék fénynél. Pöfékelt egypárat, eregette a bodor füstöt, meg szép kékesszürke füstkarikákat is bocsátott föl a magasba, egyike a másik után, mintha nem is vesztőhelyre vinnék, hanem csak úgy sétálgatna.

A nép csodálkozott rajta, milyen nyugodtan ballag a halálba.

- Ez aztán a bátor ember! - mondta az egyik.

- Nem bátor ez, hanem elvetemült! - mondta a másik.

- Életemben ilyen megátalkodott gonosztevőt nem láttam! - szólt egy harmadik.

A katona meg csak lépegetett köztük, eregette a füstöt, és mosolygott magában. Így ért oda annak a lépcsőnek a tövébe, amelyik fölvezetett a vesztőhelyre. Már nyújtotta is érte a kezét a markos hóhér, hogy átvegye a poroszlóktól, akik odáig kísérték.

- Egy kis türelem - mondta a katona -, hadd szívjam már végig ezt az utolsó pipámat!

És jól megszívta; akkora füstbodrot kanyarított akár egy kisebbfajta kémény. A füstből pedig kiugrott eléje a fekete emberke. Kis furkó volt a kezében.

- Mit parancsolsz, kedves gazdám? - kérdezte.

- Szolgáltass igazságot a hamis bíróknak meg a porkolábjaiknak mondta a katona - de a királyt se kíméld, amiért ilyen gazul bánt velem!

A kis ember nekigyürkőzött, cikázni kezdett, mint a villám, forgatta a furkóját, hogy csak úgy zúgott, s akit eltalált vele, az nyomban lerogyott a földre. Ott lapult már porkolábostul mind az egész bíróság, moccanni se mertek, legföljebb csak annyit, hogy meg-megtapogatták a hátukon a hurkákat.

A király nagyon megijedt, rimánkodásra fogta a dolgot.

- Nem bánom - mondta a katona -, most az egyszer még megkegyelmezek. De megjegyezze ám mindenki magának, hogy a kiszolgált katonával is tisztességgel kell bánni!

Intett az emberkének, hagyja abba az igazságtevést.

A király örült neki, hogy megszabadult a veszedelemtől, szánta-bánta keményszívűségét, és hogy jóvátegye a hibáját, odaígérte a katonának egész birodalmát, és hozzáadta feleségül a lányát.









 
 
0 komment , kategória:  ~Mesék Mindenkinek  
TOKODY KLÁRA: A nefelejcs
  2012-08-01 09:09:47, szerda
 
 
- Miért sírsz, kisunokám? - kérdezte a nefelejcs nagymama a kis nefelejcset, s leveleivel megsimogatta a harmat áztatta kelyhecskét.
- Nézd, nagymama! - hüppögte a kis virág - Milyen szép piros szamócák teremnek arra, kövér cseresznyék azon a fán, mosolygó almák amott. És nekem nincsen semmilyen gyümölcsöm, csak a kék virágom. Én semmit sem érek - hajtotta le kis fejét a nefelejcs.

- Ne sírj, kicsikém - vigasztalta a nagymama. - Hidd el, így is megbecsülnek minket. Hiszen látod, hogy a gazdasszonyunk milyen féltő gonddal ápolgat, öntözget és gyomlál körül minket. Elmesélem azt is, hogy miért.

A kis nefelejcs abbahagyta a sírást, és harmatos kelyhét nagyanyja felé fordítva figyelni kezdett.

- Réges-régen az én nagyanyám nagyanyja is olyan kicsi nefelejcs volt ebben a kertben, mint te. De nem itt a ház előtt, hanem hátul, a veteményesben. Ha láttad volna, ott hogyan pöffeszkedtek a növények!

- Belőlem finom leves lesz! - mutogatta duzzadó hüvelyeit a zöldborsó.

- Belőlünk lekvárt főz a gazdasszony - kiabálták a szilvák és a meggyek.

- Mi főzeléket adunk a családnak! - büszkélkedtek a nagyfejű káposzták.

S mind-mind kinevette üknagymamádat, a szomorú kis nefelejcset:

- Te semmit sem érsz! Nincs sem borsód, sem meggyed, nem lehet belőled sem lekvárt főzni, sem levest, sem főzeléket. Meglátod, ki is fognak nemsokára gyomlálni!

De nem gyomlálta ki senki sem a kis nefelejcset. Élt abban a házban egy kisfiú. Anyja szeme fénye volt egyetlen kisfia, barna szemű, szőke hajú kisfiú. Ügyes volt és erős, már egész kis korában is, szófogadó, szorgalmas gyermek. Csak éppen néma volt. Nem is játszottak vele a gyerekek, nem akadt pajtása az iskolában sem, folyton csak csúfolták. A kisfiú így szomorúan nézte a többiek játékát, hallgatta a fiúk vidám csatazaját. És szomorúan hallgatta a szomszéd kislány cserfes beszédét. Barna hajú, nefelejcsszemű volt a szomszéd kislány, virágos szoknyáiban igazi kicsi lepke volt, a kisfiú pedig órák hosszat leste őt, amint kis barátnőivel játszott, hallgatta boldog csacsogást, nevetgélést. És szomorúan nézte a kis nefelejcset, amit Isten tudja, honnan sodort oda a szél a veteményesbe. A kislány kék szemére emlékeztette. Ezért nem gyomlálta ki senki, mert a kisfiú olyan féltő gonddal ápolta, öntözgette. Átrakta kis cserépbe, majd nagyobba, nagyobba, ahogy a kis nefelejcs terebélyesedett.

Teltek-múltak az évek, a gyermekek felcseperedtek, a kisfiúból is nagy, erős fiú lett. De akármilyen derék legénnyé is vált, sosem mert a lány felé nézni. Pedig ha arra nézett volna, látta volna, hogy a lány is hányszor vetett titkos pillantásokat felé. De a félénk pillantások elkerülték egymást, sosem találkoztak.

Aztán eljött a háború, s a férfiakat, fiúkat mind elvitték. Elvitték a néma fiút is, mert hiszen a parancsszavakat jól hallotta, s meghalni némán is lehet. Hirtelen jöttek érte, az éjszaka közepén, s a fiú csak zokogó édesanyjától tudott elbúcsúzni. Már csak arra maradt ideje, hogy a nagy cserép nefelejcset a szomszéd lány ablaka alá rakja, s már mennie is kellett.

Kegyetlen volt a háború, s hosszú. A sáros lövészárkokban lassan teltek az órák, napok, hetek. A fiú gondolatai egyre csak a lány körül jártak. Álmaiban lágyan simogatta a haját, mosolygott a nefelejcskék szemekbe, csókolta a kis piros ajkakat.

Egyszer aztán levele érkezett. Nagy pillanat volt ez, hiszen ritkán jutottak el ilyen messzire, a frontra a levelek. Pedig de sok levelet küldött neki édesanyja! Mégis alig párat kapott meg belőlük.

Amikor azonban ránézett a címzésre, megdobbant a szíve. Nem édesanyja ismerős betűi voltak, hanem ismeretlen gyöngybetűk. S nem is volt levél a borítékban, csak két apró virágkehely. De többet értek a fiú számára azok a száradt szirmocskák minden papirosnál, mert megismerte a nefelejcset, és rögtön tudta, ki küldte neki. Kisütött a nap is a lövészárok felett, a puskaropogás helyett madárcsicsergést hallott a fiú, s bajtársai nem tudták elképzelni, mitől ragyogott úgy a szeme. Nem volt aranygyűrűje, hogy azt küldjön a lánynak, csak egy vaskarikát talált, ami egy ládáról hullott le, de ráfonta az egyik virágocskát, s úgy küldte vissza. A másikat belerejtette abba a kis Mária-medalionba, amit édesanyjától kapott, és naponta százszor, ezerszer elővette, szemével simogatta, csókolgatta. Alig várta a pillanatot, amikor újra végigmegy falujuk utcáján, és megáll a nefelejcscserép előtt.

De a háborúnak nem lett vége. Lehulltak a levelek, aztán újra zöldültek, aztán újra lehulltak, s ők csak meneteltek, majd megint beásták magukat, meneteltek, s megint a lövészárkokat ásták. Itt végre igaz barátokra is lelt a fiú, de sok bajtársát el is vesztette. Több nefelejcses levél azonban nem érkezett. Édesanyja megírta neki a szomszédok elköltözését, de nem tudta, hova ment a család. S ahogy múltak az évek, a remény is kezdett megfakulni. Aztán véget ért a háború, de a fiú fogságba esett, és újabb hosszú hónapok teltek el, amíg elindulhatott hazafelé. Fájt a szíve, ahogy közeledett faluja felé, hiszen álmaiban olyan élénken élt a kép, ahogy megáll a nefelejcses ablak előtt. De nem volt virágcserép az ablakban.

A szomszéd házban azonban ott állt édesanyja, aki először nem is akart hinni a szemének:

- Kisfiam, édes kisfiam - az örömtől zokogva borult a nyakába. - Hát megkerült az én kisfiam?

S aggódva mérte végig:

- Hogy lefogytál, milyen csatakos vagy! - s megsimogatta a kócos hajat. Majd belekarolt, és bevonta a házba, aztán ki a hátsó veteményeskertbe.

- Kislányom - kiabálta el magát -, hol vagy? Nézd csak, kit hozott nekünk vissza az Úr!

A fiú alig hitt a szemének: a nefelejcsszemű lány állt ott.

- Menyasszonyod visszajött hozzád - mondta mosolyogva édesanyja. - Elhagyta anyját-apját, mert azt mondta, a jegyese mellett a helye.

Nem tudott beszélni a fiú, s nem akart beszélni a lány. Csak nézték egymást, nézték szótlanul.

S a fiú keze lassan elindult a lány felé, megsimogatta a barna fürtöket, éppúgy, ahogy álmában is annyiszor. A lány megfogta kezét, megcsókolta, majd keblére vonta, ahol vékony láncon ott függött a vaskarika, körülfonva a kis nefelejccsel.

- Látod, kisunokám - fejezte be a mesét a nefelejcs, - azért mert nem adsz gyümölcsöket a gazdasszonyodnak, attól még éppoly értékes lehetsz számára, mint a többi növény, ha nem értékesebb. Ezért ültetett ide minket a két szerelmes lélek a ház elé, hogy mindig emlékeztessük őket arra, hogy a szavaknál is többet tudunk üzenni a szerelem nyelvén.








 
 
2 komment , kategória:  ~Mesék Mindenkinek  
AYRIN RUI: A kislány és a sárkány
  2012-07-23 09:26:59, hétfő
 
 
Köd borult az erdőre, ahogy a nap elérte a horizont szegélyét. Szapora léptek nesze hallatszott a fák lombjai alatt. Egy fehér hajú kislány futott a nyugvó nap felé, maga mögött hagyva a ködöt alkotó tavak rejtekét. Messzebb jutott el a rengetegben, mint eddig bármikor, de nem félt, hogy eltéved. Hisz már számtalanszor járt a Zlanori-erdő nyugati oldalán. Most az alkonyat közeledő színei sem zavarták. Észre sem vette, hogy már elhagyta az elfek földjét. Lassított lépteivel. Fáradtan kapkodott levegő után. Megállt és hátratekintett abba az irányba, amerről jött. Eltűnődött, vajon most milyen messze járhat. Ekkor ismeretlen zajt hallott, és ösztönösen egy fa árnyékában keresett menedéket. Füleit hegyezte, honnan jön a hang. Abból az irányból lehetett hallani, amerre épp igyekezett.
Óvatosan elindult, és lassan közelített. Egy keskeny úthoz lyukadt ki, ahol két lovas szekér vesztegelt. A kislány meglapult a bokrok védelmében, és kíváncsian figyelte a kocsik utasait. Azok nagy lármát csaptak. Nem sok idő kellett, míg következtetni lehetett, hogy hárman kereskedők, míg másik két ember afféle testőrök voltak. A három kalmár valamin nagyon összekaphatott, mert kiabálásuk betöltötte a környéket.

Liara, mert így hívták a kislányt, közelebb lopakodott hozzájuk. Kíváncsi volt az idegenekre, még nem látott embereket. Méregette vonásaikat, ruháikat, majd a szekereket kémlelte. Észrevett az egyiken valami mozgást. Egy kis ketrecben, valamilyen apró élőlény gubbasztott, majd a nagy hangzavarba nyöszörögve kezdett sírni.

- Na, még ez is! Mihez kezdünk az úton ezzel a bosszúsággal?- kérdezte az egyik kereskedő. - Így csak a baj van vele. Ki gondolta, hogy mielőtt túladunk rajta, kikel a tojásból?

- Ezen már nem tudunk változtatni. Még így is szép pénzért el tudjuk valahol adni. Nagyon nagy ritkaság mai időkben ilyen teremtményt szerezni!- firtatta egy másik.

- De addig is kiesz a vagyonunkból! Meg kell minél hamarabb szabadulni tőle. Szerintem itt táborozzunk le, és kifundáljuk, mihez kezdjünk.

A testőrök tábort vertek és tüzet gyújtottak, míg a kereskedők portékáikat rendezgették. Egyikük sem vette észre a közelben meglapuló kislányt.

Liara figyelmesen nézte a kis állatot a ketrecében. Összeszorult a szíve, mikor rádöbbent, hogy egy kicsi sárkányfióka raboskodik összekucorogva a rácsok mögött. Fején egy szájkosár volt, mert a kapzsi kalmárok féltették áruikat hegyes kis fogaitól, nehogy kárt tegyen bennük. Az elfek mindig harmóniában éltek a természettel és az erdők lakóival. Rabságban egyetlen állatot sem tudtak volna tartani.

A lány elhatározta, hogy kiszabadítja a szerencsétlen kölyköt. Megvárta, míg besötétedik, és addig kieszelt egy tervet, mivel ijeszthetne rá ezekre az emberekre és csalhatná el őket, hogy kinyithassa a ketrec ajtaját.

Leszállt az este, és az emberek a tábortűz elé telepedtek. Liara felidézte, milyen varázslatokat tanult az elfeknél. Kevés használható lehetősége volt, de ravasz teremtés lévén, nem riadt meg a kihívástól. Zajt csapva sikerült elcsalnia néhány méterre a testőröket az erdő irányába, ahol néhány varázsszót elsuttogva az őrök alatti talaj futóhomokká alakult, és kezdte lehúzni a két rémült embert. A három kereskedő meg sem bírt moccanni az ijedségtől. A lány mögéjük osont, és megint bűvös szavakat mormolt. Ezután indák nőttek, és feszes láncként körülcsavarták a tábortűznél ülőket. Sikerült mindenkit mozgásképtelenné tennie, így nem is láthatták, ahogy a hátuk mögött kinyitja a ketrecet. A riadt sárkányfiókát csak a közelben talált szárított húsdarabokkal tudta kicsalogatni, majd a fák közé noszogatni. Igyekeznie kellett, mert a varázslatot csak néhány percig tudta fenntartani. Épp fedezékbe ért, mikor az őrök alatt nem süllyedt tovább a talaj. Csak derékig nyelte őket el a homok, de a kiszabadulásuk így is időigényesnek bizonyult. Mire elvagdosták a kereskedőket fogva tartó indákat, a két szökevény már messze járt. Később nagy mérgelődések közepette, hogy elvesztettek egy értékes zsákmányt, útra keltek, mert a félelem nagyobb volt bennük, mint hogy a sötétben ilyen veszélyes lények között keresgéljenek. Jól tudták, hogy az elfek birodalmához igencsak közel járnak. Azt viszont nem, hogy a sárkány vagy valamilyen ijesztő varázslény okozta-e azt az ijedelmet, amiben részük volt.

Már késő éjszaka volt, mikor Liara elérte az elfek földjét. Büszke volt magára, mert lám ő, a félvér elf ily apró trükkökkel kiszabadított egy sárkányt. Pedig a varázslás egyáltalán nem ment jól neki. De az a földidomítás, amit tanult, most meglepően jól sikerült.

Megállt. Már egy ideje erősen húznia kellett maga után a fiókát. Próbálta megértetni vele, hogy az ő érdekében teszi. Lassan letérdelt, és szelíden hívogatta.

- Ne haragudj, ha megijesztettelek. Nem akarlak bántani - mondta kedvesen. Kezét kinyújtotta, és hagyta, hogy a sárkány megszagolja. Majd gyengéden az orrára tette ujjait és végig simította a szájkosár fölött.

- Most leveszem rólad ezt a borzalmat, rendben? - kérdezte szelíden, majd óvatosan kikapcsolta és leemelte a sárkány fejéről. Az, amint megérezte a szabadság ízét, egy villámgyors mozdulattal beszaladt az egyik bokor mögé.

- Várj, ne fuss el! Nem akarlak bántani! - ismételte Liara.

A sárkány, mintha értette volna, kidugta fejét a bokor alól. Nagy, smaragdzöld szemeivel a lányt figyelte. Liara felállt, és hátrálva letelepedett egy fa tövében. Türelmesen várt, közben egy dalt dúdolt. Figyelmesen nézték egymást egy darabig. Majd egy kis idő elteltével a fióka odamászott a lányhoz. Tekintete még mindig ijedt volt, bár a kislány hangja megnyugtatta. Hagyta, hogy a Liara ölébe vegye, majd felállva, magával vigye.

- Ne aggódj, itt nem maradhatunk. Keresek egy biztonságos helyet, ahol pihenhetünk.

Már ismerős területen jártak, és Liara tudott is egy kis sziklaemelvényt az erdőben, ami védett az időjárástól és a kíváncsi szemektől is.

A napfelkelte melegen simogatta Liara arcát. Mikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a sárkányfióka az oldalánál bóbiskol. Kis teste akkora volt, mint egy macskáé. Összekuporodott fekvése is erre emlékeztetett. Valószínűleg nemrég kelhetett ki a tojásból. A lány arra gondolt, hogy a kereskedőköz tojásként került, valószínűleg ellopták. El akarták adni, de nem gondolták, hogy kikelhet.

- Mihez is kezdene valaki egy sárkányfiókával? - tette fel magának a kérdést. Amit az emberekről tudott, nos, sok jóra nem számított tőlük. Elvégre egy sárkány szilaj, zabolátlan teremtmény, és nem egy házi kedvenc. És tényleg, ő mit kezdjen vele? Sorsára nem hagyhatja, mert még túl fiatal az önálló élethez. Haza nem viheti az elfek közé, mert bár nem bántanák, nem is tűrnék meg maguk között. Nem tűrnék meg... Ezen a gondolaton kicsit elszomorodott. Hiszen őt is nehezen tűrik meg, mert félig emberi vér csörgedezik ereiben. Ezért is barangol oly sokat egyedül, távol az elfek lakta településektől.

Végül elhatározta, hogy nem hagyja magára, és keres neki egy olyan környezetet, ahol biztonságban tudhatja, és nem találnak rá. Gondozni fogja, amíg szükséges, azután pedig ráér majd kitalálni, hogyan tovább.

A nap már magasan járt az égen, mikor végre odatalált a helyre, amit keresett. Egy kis tavat közrefogó sziklás peremvidék volt. Itt sok kisebb-nagyobb hasadékot lehetett találni, ahol a kis sárkány elbújhatott. Maga a tavacska védett volt mind vadállatok, mind elfek vagy emberek elől. Nyugodt szívvel ott merte hagyni a kicsit az egyik sziklamélyedésben. Bár a kis sárkány követni szerette volna tovább, végül megértette, a tó rejtekénél kell maradnia.

Attól a naptól kezdve Liara mindennap meglátogatta, és vitt neki élelmet. Fészket készített számára, majd egy nap hatalmas könyvel tért vissza. A kódexet még a tanítójától kapta, sárkányokról írtak benne. A tanítóját is sokat kérdezte a sárkányokról. Megtudta, hogy sokféle méretű és színű sárkány létezik. Élőhelyeik is változatosak: a magas hegyvidékektől a sivatagokon át, tengerekben és tavakban is megtalálhatóak. Azt is megtudta, hogy még a Zlanori-tó mélyén is él néhány kisebb tavi sárkány. Mesterét jól kifaggatta, hogy milyen neveket ismer, aki számos példát sorolt számára.

Végül Kironnak nevezte el, ami ,,égi szikrát" jelentett az ősi nyelv szerint. A könyvben megtalálta, hogy Kiron a kéksárkányok közé tartozott, akik a legügyesebb röptűek.

Hosszas böngészés után Liara letette a könyvet. Észre sem vette, hogy a sárkány közben leheveredett mellé. Figyelte légzését, ahogy a háta ritmusosan emelkedik, majd süllyed. Összecsukott szárnyai követték ezt a lágy ritmust. Azúr és türkiz pikkelyei meg-megcsillantak a napfényben. Smaragdzöld szemét néha bágyadtan emelte a lányra.

Ahogy a hetek teltek, a sárkányfióka termete megnőtt. Már négy lábára felállva elérte a félelf csípőjét. Idővel önállóan is tudott vadászni, és a fészke melletti tóban rengeteg halat talált. Liara minden szabadidejét a sárkány mellett töltötte. Megtanította, milyen növényeket kerüljön, mely állatokkal vigyázzon.

Egy nap, mielőtt ismét elindult volna Kiron búvóhelye felé, egy ifjú elf állta útját a lánynak. Rionnak hívták, és azon kevesek közé tartozott, akik nem nézték rossz szemmel, hogy egy félvér nevelkedik közöttük. Sok tekintetben Liara ugyanolyan volt, mint a tisztavérűek, jóindulatú, léptei légiesek, vonásai tiszták voltak. Egyedül belső jelleme tért el, nyughatatlan és lobbanékony természete miatt inkább emberinek tartották. Az ifjú aggódott, hogy pont ez a nyughatatlanság sodorja majd veszélybe.

- Állj meg! Nem biztonságos ilyenkor kimerészkedni egyedül az erdőbe - szólította meg.

- Ugyan, hiszen majd mindennap sétálok ebben az erdőben. Nem lesz semmi bajom - válaszolta a lány, és megpróbálta kikerülni az ifjút.

- Sajnálom, nem engedhetlek tovább. A fenti határon élők szerint fekete farkasok érkeztek északról, és a mi erdeinkben is vadásznak. Tudnod kell róluk, hogy nem olyanok, mint az itt élő szürke farkasok. Veszélyesek és nemcsak az erdei állatokra vadásznak. Amíg itt portyáznak, a gyerekek nem hagyhatják el a védett településeket.

Liara hiába tiltakozott, az elf nem engedte tovább és visszakísérte. Útközben igyekezett jobb kedvre deríteni a lányt, aki nagyon csalódottan ballagott mellette.

Aznap éjszaka Liara nem tudott elaludni. Folyton a farkasok és a sárkányfióka járt az eszében.

- Vajon rálelhetnek a búvóhelyre? El tud előlük Kiron rejtőzni? - gondolta. Félelem töltötte el. Bár sokat nőtt, és nagyon ügyesen mozgott a sziklák és a fák között, még nem volt képes a levegőbe emelkedni. Sőt, még eddig tüzet sem fújt, pedig a könyv szerint igen hamar megtanulják.

Addig töprengett, míg végül nem bírta tovább. Kimászott az ágyából és felöltözött. Igyekezett a legnagyobb csendben elhagyni nagyapja házát. Az idős elf közel lakott a város széléhez. Ha sikerül kijutnia, a fák között már el tud jutni az erdőig. A nagyapja sok időt töltött a könyvtárában, belefeledkezve az olvasásba. Most is így tett, minden figyelmével egy növényeket számláló könyvet bújt. Liara könnyedén elsiklott a szoba előtt, majd ki a szabadba.

Sok időt veszített, míg sikerült észrevétlenül kijutnia a városból. Amint maga mögött tudta az őrzött települést, lélekszakadva kezdett futni a rejtekhely irányába.

Már közeljárt a tóhoz, amikor lassított lépteivel. Az éjszaka hideg volt. A csillagok és a hold fénye sejtelmesen világította meg az erdőt. Jeges szél süvített a fák fölött. A kis félelf fülelt. Szíve vadul kalapált. Úgy érezte, mintha éhes tekintetek figyelnék. Már megbánta meggondolatlanságát, amiért a figyelmeztetés ellenére kimerészkedett egyedül az erdőbe. Eddig sosem félt az erdei vadaktól, mert tudta, hogy elkerülik az elfeket. De most érezte, hogy nincs egyedül.

- Minél hamarabb el kell jutnom a sziklákhoz. Ott fedezéket tudok keresni - gondolta lélegzetvisszafojtva.

Ügyelt lépteire, hogy a legkisebb zajt csapja, és ha kell, futásnak tudjon eredni. Csupán egy kis tőr volt minden fegyvere, amivel aligha védhette meg magát. Néhány méter megtétele után morgást hallott a háta mögül, és hátrapillantva meglátta a borostyán szemeket az aljnövényzetben. Gondolkodás nélkül futásnak eredt. Úgy suhant a fák alatt, mint egy sebes szarvas. Üldözői nehezen tartották vele a lépést. A tó közelébe érve a terep sziklásabb lett, és a lány könnyed mozdulatokkal ugrált át rajtuk. Azzal viszont nem számolt, hogy éjszakai pára csúszóssá teszi a köveket. Egy óvatlan lépéssel megcsúszott, és egy nagyobb hasadékba esett. Kiáltása visszhangzott a levegőben.

Zavarodottan próbált felállni, de felszisszent, mikor éles fájdalom nyilallt a bokájába. Kétségbeesetten fürkészte a környezetét, hol találhat menedéket. Eközben a farkasok utolérték és körbefogták a hasadékot. Fekete bundájuk miatt árnyékként olvadtak a sötétbe. Ám mikor rátámadtak volna zsákmányukra, fehér villámcsóva állta útjukat. Majd a holdfény megcsillant egy kék-ezüst folton, ami az égből suhant a lány elé. A sárkány széttárta szárnyait, pajzsként óvva a félelfet. Morgása túlharsogta a farkasokét. Csak kevéssel volt kisebb, mint a farkasok, de szárnyai és vad morgása miatt veszélyes ellenfélnek mutatkozott. Egy ideig méregették egymást, majd a farkasok támadásba lendültek. A sárkány hatalmas ugrásokkal és erős farkcsapásaival védte ki a támadásokat. Egy farkas sem tudott a lány közelébe férkőzni. A bátor kis sárkány végül tüzet fújva ijesztette el a vadászó falkát. Miután elhagyták a hasadékot, Kiron odamászott a lány mellé, aki néhány kisebb sebbel az oldalán, zihálva vette a levegőt. Liara könnyes szemmel ölelte át a fejét. A nagy riadalom után a sárkány a hátára vette a lányt, majd óvatos léptekkel elindult visszafele, a félelf lábnyomait követve. Liara karjaival átkulcsolta a nyakát, és szemét lehunyva, megkönnyebbülve pihent. Tudta, hogy most már Kiron vigyázni tud magára. Még őrá is.

Pirkadt már, mikor elérték az elfek városát. A történtek után végül az elfek megengedték a lánynak, hogy a sárkány vele maradhasson. Bár nagyapja büntetésként, amiért éjjel kiszökött, megtiltotta, hogy egy ideig elhagyja házát. De Liara most az egyszer nem bánta, hogy otthon kell maradnia, hisz egy barát, a sárkány is ott volt mellette.





 
 
0 komment , kategória:  ~Mesék Mindenkinek  
A kecskegyermek
  2012-07-18 09:55:07, szerda
 
 
Élt a világon egy kicsi majorfiú, annak a kicsi majorfiúnak rengeteg sok kecskéje s juha volt. Hát egyszer azt veszi észre, hogy a legszebbik kecske erősen elnehezült, s nemsokára kell, hogy fiadzék. A majorfiú már előre örvendett. Azt mondta:

- Nahát alig várom, hogy meglegyen az a kecskeolló, mert rögtön levágom.

Alig pár óra múlva a kecskének különös kecskegyermeke született: mindjárt beszélni tudott.

- Hát ezt már le nem vághatom - mondta a majorfiú.

- Ne biza, kedves gazdám, ne vágjál le, mert én hozok, amit megegyél - felelte a kecskegyermek.

Eltelt vagy két nap, hát a kecskegyermek olyan erőre kapott, hogy egyből felszökött a ház tetejére. Azt mondta:

- Hallod, te, kicsi gazdám, úgy látom, hogy a keresztanyádnál lakodalom van. A leányát most viszik férjhez a szomszéd faluba, s oda kell menjek.

- Várj legalább - mondta a majorfiú -, s öltözz fel, ne lássák, hogy miféle vagy.

A kecskegyermek rögtön felöltözött, s elment a lakodalmas házhoz. Hát annyi ételt és italt elhozott, hogy a majorfiú egy hétig is ehetett belőle.

Jól van, eltelik egy hét, hát egyszer úgy reggelibe kezdtek kiabálni a szomszéd majorháztól.

- Hej - ezt szólta -, ügyeljetek, mert jönnek csordájával a farkasok!

Úgy megijedt a kicsi majorfiú, hogy azt sem tudta, mihez kezdjen. De megszólalt a kecskegyermek:

- Egyet se búsulj, kedves gazdám, mert minden elrendeződik.

Avval a kecskegyermek csak széjjelnézett, s meglátott egy rozsdás kardot, alig a hegye látszott ki a földből. Egy rándítással kihúzta, aztán nekiveselkedte magát a farkascsordának. Egy élő pillanatra mind leverte az egészet; úgy odalettek, mintha nem is lettek volna.

Hát két nap múlva ismét azt kiáltották a szomszéd pakulárok, hogy most tizenkét rabló közeledik. Meg is jött a tizenkét rabló, s amennyi sajt meg orda volt, mind felcsomagolták maguknak. De a kecskegyermek most

is előlépett; odaállt a rozsdás karddal az ajtó mellé, s ki ahogy jött ki, mindenik rablót lenyakazta.

Na de akkor már híre futamodott a kecskegyermek ügyességének. Egyszer azt mondta a majorfiú:

- Hallod, kedves kecskegyermek fiam, most éppen maga a király hívat.

- Jól van - azt mondta -, elmegyek, hadd lám, mi a baja.

Másnap már jelentkezett is a király előtt. - Mi a baj, felséges királyatyám?

- Semmi - felelte a király -, mert én a kecskegyermeket hívattam.

- Hát éppen én vagyok az! - felelte a kecskegyermek.

- Ej - szólt a király -, tegnap este ellopták a leányomat. Ha elő nem hozod nekem a föld fenekéből is, száz karónak egy a híja, s a fejeddel pótolom ki. Megértetted-e?

- Megértettem, felséges királyatyám - felelte a kecskegyermek -, s megpróbálhatom a szerencsét.

Avval a kecskegyermek elment megkeresni az ellopott lányt. Hát látja egyszer, hogy az egyik fa alatt egy nagy óriás húzza a csendest, mellette pedig ott ül a szép királyleány; a haja fel van tekerve az óriás kezére, hogy nehogy elszökjön. Veszi magát a kecskegyermek, s egy élő pillanatra ott terem az óriásnál. De már erre az óriás is felugrott a földről.

- Mit keresel itt, te emberizink? Gyere, mert egyből széthasítalak - mondta az óriás. Avval már nyújtotta is a jobb karját, hogy a kecskegyermeket megfogja. De a kecskegyermek reásuhintott a karddal, az pedig rögtön levágta. Most az óriás a bal karjával nyúlt utána.

A fiú azt is levágta. Így sorra végzett az óriással, aztán odament a szép királyleányhoz. Azt mondta neki:

- Gyere, mert az ellenségedtől megszabadítottalak, s most elvezetlek haza.

Úgy is lett, mindjárt elindultak ketten haza. Na de erősen nagy öröm kerekedett a királyi palotában. A király rögtön lakodalmat hirdetett, s a szép leányát feleségül adta a kecskegyermekhez. Még a majorfiú is jól kimulatta magát.

Aki nem hiszi, járjon a végére.





 
 
0 komment , kategória:  ~Mesék Mindenkinek  
VÁCZINÉ HORVÁTH ANIKÓ: A megvalósult álom
  2012-07-15 10:53:05, vasárnap
 
 
Élt egyszer egy kislány egy vidéki városkában. A városkában sokan éltek kertes házban, de Gabika - így hívták a kislányt - egy emeletes ház harmadik emeletén lakott szüleivel és testvéreivel.
Gabika nagyon szeretette az állatokat. Szerette a kutyákat, a cicákat, még a parkban ugrándozó verebeket is. Legjobban mégis a pónilovakat szerette. Régóta vágyott egy saját pónilovacskára, de Gabika okos kislány volt, így tudta, hogy a családja otthonában ez nem lehetséges. A kislány gyakran látogatta meg barátait és barátnőit, akiknek cicái, kutyái voltak. Önfeledten játszadozott a kisállatokkal, a szíve mélyén azonban mindig csak egy póni után vágyakozott.

Egy szép napon vacsora után bebújt az ágyacskájába, szorosan magához ölelte kedvenc plüsspóniját, és elszenderedett. Álmában egy gyönyörű, nagy lovas tanyán lakott. Szüleié volt a tanya, testvéreivel együtt Gabika is részt vett a pónik és a lovak gondozásában, ám meglepetten vette észre, hogy az egyik póni érti őt és ő is érti a lovacskát. Gabika Csillagocskának nevezte el a pónit, aki bevallotta, hogy mindig ilyen kis gazdiról ábrándozott, mint Gabika. A kislány megetette, megitatta kis kedvencét, fényesre fésülte gyönyörű sörényét, sokat beszélgettek, és örültek az együtt töltött időnek. Ám egyszer csak valahonnan a messzeségből szörnyűséges lárma hallatszott, Gabika rájött, hogy csak az ébresztőórája lehet, sírva elbúcsúzott Csillagocskától, és megfogadta, hogy este újra találkoznak.

Anyukája nagyon csodálkozott, hogy Gabika miért olyan szomorú kora reggel, de egy szót sem tudott kihúzni a kislányából. Gabika elment iskolába, szépen elvégezte a feladatait, délután játszott a barátnője kutyusával, azonban ennek sem tudott olyan felhőtlenül örülni, mint máskor. Hamarosan hazament, alig várta, hogy édesanyja elkészítse a vacsorát, gyorsan megfürdött, s már szaladt is a szobájába. Szülei csodálkoztak kissé, mert Gabika esténként szívesen játszott a testvéreivel, és a szüleinek is mindig elmesélte, hogyan telt a napja.

Gabika eközben erősen próbált elaludni, hogy minél előbb visszatérhessen Csillagocskához. Mivel olyan nagyon szerette volna, csak jó sokára sikerült elaludnia. No de Csillagocska már várta! A póni nagyon örült a kislánynak, körbe-körbe ugrándozta, orrával megbökdöste Gabikát. A kislány tudta, hogy Csillagocska számára is olyan nehezen telt a nap, mint neki. Gyorsan megetette, megitatta, s mivel már tudták, hogy csak óracsörgésig van idejük, már szaladtak is játszani. Szaladgáltak, hemperegtek a szénában, Csillagocska még azt is megengedte, hogy Gabika felüljön a hátára, így lovagoltak együtt a tágas mezőn. Ahogy közeledett a reggel, egyre szomorúbban játszottak, végül elbúcsúztak, megígérték egymásnak, hogy Gabika következő álmában ismét találkoznak.

Így ment ez napról napra, hétről hétre. A kislány szülei egyre jobban aggódtak Gabika miatt, hiszen a korábban örökmozgó kislány állandóan csak aludni akart, és már nem is beszélt arról, hogy mennyire vágyik egy pónira.

Egy szép napon vacsora után Gabika már szaladt volna aludni, amikor anyukája megkérte, maradjon egy kicsit. Apukája megkérdezte, mit szólna, ha elköltöznének a városból.

Édesapját a munkája egy faluba szólította, ezért, ha a gyerekeknek is tetszik, a falu mellett egy tanyára költöznek.

Másnap reggel Gabika a családjával útnak indult megnézni jövendő otthonát. A tanyához közeledve Gabikának egyre ismerősebb lett a táj. Olyan érzése volt, mintha már járt volna itt. A tanyára érkezve nagy meglepetés érte Gabikát: álmai tanyájára érkezett. Az istállóból nyerítést hallott, s már rohant is az ismerős úton, szembe vele vágtatott Csillagocska. Örömükben puszilgatták egymást, szaladgáltak, bukfencet vetettek.

Gabika szülei tátott szájjal nézték az ismeretlen lovacskát és a kislányukat. Gabika tudta, hogy ezután minden rendben lesz. Végre hazaérkezett.





 
 
0 komment , kategória:  ~Mesék Mindenkinek  
A kiskondás
  2012-07-12 09:44:05, csütörtök
 
 
Hol volt, hol nem volt, volt az Óperenciás-tengeren túl, az üveghegyeken innen, volt egyszer egy szegény asszony. volt annak egy fia. Malacot őrzött volna, ha őrzötte volna, mert csak kárt csinált mindenütt. Nem tudták hasznát venni. Hiába próbált vele az anyja akármit, mindegy volt annak.
Hát ez a teddlenerontsd kondásgyerek meghallotta egyszer, hogy a király annak adja a lányát, aki úgy el tud bújni, hogy az ő lánya nem találja meg.
- No, kiskondás! - mondta magában -, most mutasd meg, ki szült! Sokat nyerhetsz egy kis ügyességgel!
Fel is szedelőzködött, kért egy tarisznaya hamuban sült pogácsát, nyakába kanyarította a cifrszűrét, avval elindult.
Ment, ment, mendegélt, árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül, hol erdőben, hol sík földön. A pogácsa is fogytán volt már, de csak nem talált még a király kastélyára. Megy megint egy álló hétig, már az utolsó pogácsát is megette, de még semmit sem lát.
- Mit csináljak már? Éhen vesszek? Ha ezt tudom, el se indultam volna.
Ahogy meg, nagysokára talál egy kutat. A vályúnál ül két fehér galamb. Odamegy.
- No, két fehér galamb! Én most titeket megeszlek, mert majd meghalok éhen!
Azt mondja a két fehér galamb.
- Ne egyél meg, kiskondás! Inkább húzzál nekünk egy veder vizet, szomjasak vagyunk nagyon. Jótét helyébe jót várj!
Úgy rimánkodott neki a két galamb, hogy nem ette meg őket. Húzott nekik egy veder vizet, aztán maga is jóllakott a jó hideg vízzel.
Azzal ment tovább. Amint épp egy nagy pusztaságban vándorolt, talál megint valakit: egy sánta rókát.
- No, sánta róka! Akármi legyek, ha téged meg nem eszlek!
Könyörgött a sánta róka is, hogy ne egye meg: a kisfiának visz éppen egy kis ennivalót.
- Jótét helyébe jót várj! - mondta a róka. - Segíthetek én még terajtad!
A kiskondásnak már dülledt a szeme a nagy éhségtől, de nem bántotta.
Csetlik-botlik tovább a kiskondás. Összekotorászta már az utolsó morzsát a tarisznyából, azt is megette. De mi volt az annak az éhes hasnak!
Útjában akkor messziről meglátott egy nagy tavat. Ő bizony megnézi, hátha lesz ott valaki, valami. Lemegy a partjára, hát ott látja, hogy a víz szélén vergődik, egy kis hal. Odakap nagy mohón, de az azt mondja neki:
- Ne egyél meg, kiskondás, megszolgálhatom én még a te jóságodat! Jótét helyébe jót várj!
Nézte a halat sokáig a kiskondás. Megsajnálta, és visszadobta a vízbe. Huncut dolog az éhség, követi az embert. Ment, ment a legény tovább. Nagy sokára elért a kastélyhoz.
A kapuban ott állt a király. A kiskondás illendően odaköszönt neki, s a király el is fogadta:
- Hát hol járszerre, ahol a madár se jár, te kiskondás? Mi keresnivalód van itt?
Elsorolja aztán a kiskondás, mivégről jár ő erre. Azt hallotta, hogy a király annak adja a lányát, aki el tud bújni előle. Megpróbálkozik ő is, hátha lenne valami sikere a vállalkozásnak.
- Jól van, fiam, jól van! - mondta a király. - De látod-e, itt van kilencvenkilenc próbálkozó, aki itt sínylődik börtönömben. Te leszel a századik, ha nem tudsz elbújni!
A kiskondásba nem szakadt bele a madzag, csak azt mondta:
- Majd lesz valahogy!
Bementek a házba. A kiskondás először is azzal állt elő, hogy bizony ő már nagyon éhes, adjanak neki egy kis ételt.
Adtak neki annyit, amennyi belefért.
Másnap, ahogy felkelt, megy be hozzá a király, hogy bújjék már el, míg a lány fel nem kel, mert ha felkel, nemigen tud tőle elbújni.
Kászálódik a kiskondás, kászálódik. Egyszer csak ott látja a két fehér galambot az ablaka előtt. Azok azt mondják:
- Gyere, rögtön elviszünk!
A kiskondás rájuk bízta magát. Mentek vele egyenest a nap háta mögé.
Felkészült a királykisasszony is, lement a kertbe, leszakította a legszebb rózsát, perdült egyet a sarkán, és így kiáltott:
- Gyere elé, kiskondás! Ott vagy a nap háta megett!
Hű, ette a kiskondást a méreg. De mit csináljon? Kibújt a Nap háta mögül.
Megvirradt a másnap. Felkelt a kiskondás. Ránézett az ablakra, a sánta róka már ott ágaskodott. Most az várta.
A róka levitte őt hétszer olyan mélyre a föld alá, amilyen mélyre ásni lehet.
Kimegy a királykisasszony a kertbe, leszakítja a legszebb rózsát, s pördül egyet a sarkán.
- Gyere elé, kiskondás, a föld hét mélységéből!
Mit volt mit tenni, a kiskondás előbújt onnan is.
Harmadnap a kishalhoz ment el, a tóhoz. Az levitte őt a tó egyik szögletébe.
De a királykisasszony, ahogy lement a kertbe, leszakajtotta a legszebb rózsát, perdült egyet a sarkán, s mindjárt hívta a kiskondást a tó fenekéről.
- Hát végem van! Már az enyém a sötét várbörtön legsötétebb cellája! - mondogatta a kiskondás. - Már ha háromszor megtalált, negyedszer sem tudok én úgy elbújni, hogy rám ne akadjon!
Ám másnap virradóra ott látja az ablaknál az egyik fehér galambot. A galamb azt mondja neki:
- Gyere sebesen! Változzál át egy szép rózsává, én is azzá változom!
Úgy is lett.
Lejön a királykisasszony, keresi a legszebb rózsát. Hát kettőt egyformának talál. Leszakítja mind a kettőt, és a keblére tűzi. Perdül egyet a sarkán, de már nem látja a kiskondást. Perdül még egyet, akkor sem látja!
- No, apám, nem látom a kiskondást. Úgy elbújt, hogy nem találok rá.
- Dehogynem, dehogynem! Perdülj még egyet a sarkadon, hátha meglátod!
Perdült a lány harmadszor is, de perdülhetett volna akárhányat, úgysem találta volna meg a kiskondást.
Akkor a lány kebléről az egyik rózsa galamb formájában elszállt, a másik meg a kiskondássá változott.
A királylány csak nézett csodálkozva. Akkor a kiskondás magához ölelte.
- Szívem szép szerelme! Én a tied, te az enyém! Ásó-kapa-nagyharang válasszon el egymástól!
Megölelték, megcsókolták egymást. Olyanok voltak egymás mellett, mint a bokrétába kötött virág.
Azután lagzit tartottak. S még most is boldogan élnek, ha meg mem haltak.





 
 
0 komment , kategória:  ~Mesék Mindenkinek  
A kecske
  2012-07-06 10:30:06, péntek
 
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kecske. Ez a kecske találkozott a farkassal. Azt mondja a farkas:

- Most én megeszlek. Borzasztóan éhes vagyok.

- Ne egyél meg, farkas koma, inkább elhozom neked a három fiamat. Úgyis nagyon rosszak.

- De be ne csapj, mert baj lesz! - egyezett bele a farkas.

Hazament a kecske, a három gidájának egy-egy kukoricacsövet tett a szájába, és rájuk parancsolt, hogy így jöjjenek a farkas elé.

Az meg rámordult a kecskére:

- Soká hoztad őket!

- Hagyd el, farkas koma! Olyan rosszak, hogy az előbb is felfaltak egy farkast, annak a csontján rágódnak még mindig.

A farkasnak se kellett ennél több. Úgy beszaladt a sűrűbe, hogy azóta se látták. A kecskemama pedig boldogan ment haza három kicsinyével.





 
 
0 komment , kategória:  ~Mesék Mindenkinek  
     1/14 oldal   Bejegyzések száma: 136 
2017.08 2017. Szeptember 2017.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 10 db bejegyzés
e év: 200 db bejegyzés
Összes: 103820 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 7383
  • e Hét: 21601
  • e Hónap: 168354
  • e Év: 1719656
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.