Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább.
"A világ minden szépségéért sem akarnám elcserélni az egyéniségemet, még a...
Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség. Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted.
Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.
Gyermekek voltak. Még alig éltek! Várta őket az iskola,
a szülői ház, a jó barátok, de többé nem mennek haza.
Elragadta őket a balsors, egy gyilkos, szörnyű pillanat,
ifjak voltak, de álmaikból mára már semmi sem maradt.
Könnyekbe fulladt most a hajnal, s halott remények halmaza
dereng a ködben sírva, kérdve: mért sújt így Isten ostora?
Mért törtél össze annyi szívet? Istenem! Mondd? Ezt mért szabad?
Mért nem a gonoszt szólítottad? Hisz ők senkit sem bántanak.
Gyertyákat gyújtunk most a téren, s fájdalom hangos zokszava
tör be a csendbe, s sírva kérdjük: miért nem engedted haza
Őket, hisz tárt karokkal várták, de most a szívük meghasadt,
s tengernyi könny, mely értük hullik, egyre ontva a vádakat.
Istenem! Kérlek! Adj megnyugvást, s reményt, amely még élni hagy,
azoknak, kik most bánatukban nem találják a kiutat.
Hadd legyen álmuk könnyű ott lent, s azok számára nyújts vigaszt,
kiknek legdrágább kincsét vetted magadhoz néhány perc alatt.
Írta: Meggyesi Éva Beküldő: Meggyesi Éva
Minden jog fenntartva!
Megosztható változtatás nélkül!
Mindennemű egyéb felhasználása engedélyköteles!
Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban. Ez nem csodálatos, hanem a természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes. Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások. Ember vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy.
Magatartásod a gyászban és csapások közepette szabjad ez igazsághoz. Soha ne mutass fájdalmat a világnak. Gőgöt és büszkeséget se mutass. Ne tagadd önmagad előtt a fájdalmat, de tudjad, hogy a fájdalom és a csapás mindig bukás is. Az emberek így gondolkoznak: "Meghalt valakije, aki fontos volt számára, akit szeretett; lám, megbukott ő is." Érezd át a fájdalmat, de szisszenést se hallassál. Egyrészt, mert mikor szisszensz, mikor könnyed csordul, e pillanatokban már csalsz is kissé. Az igazi fájdalom néma; a könny és a kiáltás már megkönnyebbülés. Hát ne csald magad, s ne örvendeztesd a világot. Hallgass. Fegyelmezd arcod, mozdulataid. S ha egyedül maradsz a fájdalommal, szólj így: "Tessék, fájdalom. De akárhogyan fájsz majd, tudom, hogy ez rendben van így: mert ember vagyok.
Márai Sándor
Hűvös őszi napon a temetőbe mentem, de akit kerestem, már sehol se leltem. Rátaláltam mégis, neve egy sírkőre vésve, leültem hát csendben, a sír elé a földre. Föld fölötte, föld alatta itt maradt a fájó gyász, nem ölel már többé karja, koporsója néma ház. Nem kelti fel őt már se szó, se könny, se vegyszer, de mi nem feledjük el, hogy itt élt köztünk egyszer. Mécsest gyújtok, s lángjában kirajzolom arcát, újra itt van velem, látom mosolygását. Egy falevelet helyez a szél elém a földre, érzem, jelenlétét, így borul minden zöldbe. Mintha arcom simogatná, oly különös érzés, tudom, hogy jelen van, ez nem lehet kérdés. Arca lassan halványul a lángoló fényben, felállok a földről, s indulnék éppen. Most már elkullogok csendben, szemeim könnyektől törlöm, s szívemben az emlékeket örökké őrzöm.
Anyámnak
Ég, - de azt, aki gyujtotta, nem láttam.
És azt sem, aki szelíd olajával
Táplálja, hogy ki ne húnyjon a lángja,
Szent, személytelen járása-kelése,
Művében dereng alázatossága, -
Hajnalban jár, vagy éjnek idején,
Meg nem foghatom s még nem láttam én.
Ó, égnek, égnek ilyen örökmécsek,
Derengnek, - és nemcsak a templomokban,
És vannak ilyen szolgáló-leányok,
Suhanók, lengők, tűnők, mint az álmok,
Művökben dereng alázatosságok.
Ilyen lélek szerettem volna lenni,
Láthatatlanul munkálkodva menni
Szürkületkor az élet templomába.
Míg künt ragyognak reklám-fényjelek
S lüktet a világ torkában a láva...
Bármi fáj, álljunk fel és induljunk tovább,
folytatódjon minden mese-álmodás,
amit képzelet épített és sorsunk rombolt le,
mit vágyaink uraltak, s mibe szívünk halt bele.
Mert túl lehet élni azt is, ami túlélhetetlen,
amitől sorvadásra ítéltetik az emberi jellem,
ami úgy hasítja ketté ezt a rongyos életet,
hogy abban értelmet lelni többé nem lehet.
Halottak napja van. Az első,
Mióta döngve hullott Rá a hant.
A Sír tövében egy-egy fénybogár
Csillog. Különben sötét a határ,
S hosszú az éj alant.
Szívek, tilos a nagy világítás,
S virág sincs annyi már,
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
Ki ma este a temetőbe' jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.
De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk,
És aztán: kezet fogni halkan, loppal,
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.
xMagazin
Offline
