Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább.
"A világ minden szépségéért sem akarnám elcserélni az egyéniségemet, még a...
Most olyan napok jönnek, amikor azokra emlékezünk, akik már nincsenek itt közöttünk, de akiknek az emléke még ma is szívünkben él. Csak a testük nincs velünk, de csukott szemünk mögött felvillan szelíd mosolyuk, és még itt lebeg körülöttünk néhány itt hagyott szavuk. Hiányuk csendje még ma is gyakra n szívünkbe dobban, és az elmúló évek sem képesek arra, hogy elhalványítsák a lelkünkbe ívódott képüket. Emlékünk csillaga majd akkor is bennünk ragyog, ha porba hullnak mind az égi csillagok
Halottaknak napján, gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit, mint ki régen ment el?
Ilyenkor az ember temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit véli megtalálni.
Közben annyin élnek magányosan, távol,
kire nem jut idő, kit a szív nem ápol.
Pedig a halottak a szívünkben élnek.
A hétköznapokba bőven beleférnek.
Miért nincs az élőkért ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja apró mécsesünket?
Aki elment, jól van, csak egy más világon,
s nem tud örvendezni levágott virágon.
Földdé porladt testet látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél, ahelyett, hogy sírnál!
Oly sok a magányos, kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna, ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod - tudod - attól félek.
Megbékélni kéne, s nem visz rá a lélek.
Vársz, amíg késő lesz, mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre, majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja, mész a temetőbe,
bocsánatot kérni, s elbúcsúzni tőle...
(Aranyosi Ervin: Halottaknak napján)
Egyszer mindenki életében eljön a pillanat,
amikor megáll csendben egy hullólevelű fa alatt,
és elrebeg egy imát.
Nem templomit...
nem olyat amit a világ hall és lát,
hanem fénylőt... amiben odaadta magát.
Csak ő érti... és talán az, aki miatt idejött.
Nem is úgy szól az ima, hogy könyörögjön...
talán csak úgy... hogy valamit közöljön.
Csendben... csak magának, és csak neki...
annak aki meghalt...
de az emlék még mindig élteti.
Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni. Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot. Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása - a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek... De mélyen, a lélekben az a seb sosem heged be. Sosem."
Szurovecz Kitti
Ne akkor hozz nekem virágot
mikor már végleg elmegyek!
Ott már a vöröslő rózsák
nem nyílnak. Elhalnak velem.
Hiába ontasz majd könnyet,
akkor már nem fáj nekem.
Csak csönd lesz, s beterít lágyan
az éjszaka sötét köpenye.
Ne akkor sírj mikor késő,
ott már nem látom könnyedet!
Ott már csak hűsítő harmat
lesz, amely síromra pereg.
Ne akkor jöjj mikor késő!
Ott már nem hallom léptedet!
Most jöjj, amikor várlak,
s titokban érted reszketek!
Ne akkor mondd, hogy szerettél!
Most mondd, míg itt vagyok veled!
Hisz oly gyorsan múlik az élet,
mint a lepergő homokszemek.
Arra gondoltam, elutaznék az égbe,
Oda, abba a távoli messzeségbe.
A mennyország kapuján bekopognék halkan,
Hátha lenne valaki, ki segíthetne rajtam.
Kinyitná az ajtót egy meseszép Angyal,
Bőre hófehér, ruhája átszőve arannyal.
Vállain szárnyak, glória a fején,
Angyal ő valóban, Isten mezején.
Megkérdezné tőlem: Hát te honnan jöttél?
Hisz még élsz, itt mit keresnél?
Elmondanám neki, hogy a szív szavát követtem,
Mert ideköltözött, kit oly nagyon szerettem.
Nem bírom már nélküle, csak látni szeretném,
Könnyes szemmel magamhoz őlelném.
Megcsókolnám arcát, kezét, lépte minden nyomát,
Csak hadd lássam egy percre csodás mosolyát.
De az Angyal így szól: Menj gyermek haza,
Kit szerettél, már itt az otthona.
Látni fogod Őt, csak hunyd le szép szemed,
S akkor biztos, hogy rögtön észreveszed.
Azóta én csukott szemmel járok,
Mindennél szebb az, amit így látok.
Mert már Ő is egy meseszép Angyal,
Bőre hófehér, ruhája átszőve arannyal!"
Csend van bennem, és emlékezem,
Képe a múltnak, ím megjelen.
Vétket látok s gondozó kezet,
Szennyből, a sárból, mind kivezet.
Mért szeret Isten, mért szeret még?
Hogy lehet, mért nem mondja ki elég!
Féltő karja újra átölel, megtört kezéhez szívem közel.
Csend van bennem, és emlékezem.
Mily sok ajándék, nagy kegyelem.
Mily sok áldás, mily sok türelem,
Kísérte végig az életem.
Mért szeret?
Csend van bennem és emlékezem,
Sokszor volt könnyes mindkét szemem.
Oly sok bánat, fájdalom is ért,
Hozzá futottam irgalomért.
Mért szeret?
Csend van bennem és emlékezem,
Hála, dicséret él szívemen.
Hogy köszönjek múltat és jelent,
Új napon védő, őrző kezet.
Mért szeret?
A Kegyelet Szent Napjait éljük. A Gyász, az Emlékezés napjait !
Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném. "
Szabó Magda
xMagazin
Offline
