Regisztráció  Belépés
lenke1964.blog.xfree.hu
Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább. "A világ minden szépségéért sem akarnám elcserélni az egyéniségemet, még a... Varga Lenke
1964.08.18
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/24 oldal   Bejegyzések száma: 236 
Nyírő József: Karácsony a havason
  2016-12-28 20:07:05, szerda
 
 
Az erdei szállások népét a derékig érő hó ott nyomta a havaso­kon. Négy-öt szegény család lakott a boronaházakban. Fát vágtak, és gondozták a más jószágát. Kemény, veszedelmes élet ez idefenn, de megszokták. A gyermekek már itt is születtek a rengetegben. Erősek, szívósak az erdei emberek, kik nem félnek a vértől, ha­láltól. Istenről csak derengő sejtelmük van, és úgy nézik a vilá­got, mint a farkasok, melyek éjszakánként ott nyugtalankodnak a szomszédos fák között. Fegyverük a kés és a fejsze, a fog és a köröm. Homályos, babonás mesék, nevetlen titkok szorítják agyu­kat, különös dalokat morognak, és van köztük, ki beszélni tud az állatokkal. Juhtej- és tűzszagúak, foguk fehér, csattogó, arcuk piros. Rovással írnak és számolnak. Tekintetükben benne van az egek mélysége és a pokol ijedt félelme. A templomba ritkán ereszkednek le, és a misén elkáprázva hallgatnak. Isten azonban ismeri és szereti őket. Különösen vén Üdő Mártont tartja számon, ki jó embere neki. Ő szokott különben idefenn Istennek szolgálni ,,jeles" napokon, vagy ha betegség, halál, erős idő, ron­tások és egyéb veszedelmek szorongatják őket. Előveszi ilyenkor a még nálánál is vénebb könyvet, amiben benne van minden bölcsesség.
Közeledett karácsony. Az éjféli misére le szoktak menni, mert ezen a napon pásztorembernek kötelessége felkeresni kicsi Jézust, amint ez meg is van írva a bibliában.
- Az idén nehezen lesz belőle gálickő - aggodalmaskodott Uz Bence.
- Arra pedig muszáj menni - felelte a vén Márton.
A hó szombaton őt is megcsúfolta. Egész karácsony hetében éjjel-nappal, szakadatlan hullott, és nem akart megállani. Ünnep szombatján pedig olyan vastagon omlott, hogy az erdő félig elveszett benne.
- No ha így tart, a róka is megtanul fára mászni - jegyezte meg a Csedő Gábor úr szolgája, az egyedüli legény a havason.
- Mi azért megyünk! - tartott ki konokul Üdő Márton.
- Igen, ha madár lesz kend - hitetlenkedett Uz Bence.
- Csak legyetek készen, mert ha Isten őszentsége es úgy akarja, ma ott leszünk a Jédus jászolánál.
- Hogy gondolja, Marci bácsi? - érdeklődött a szolga, de vén Üdő Márton csak annyit mondott:
- Az én dógom!
A hótánc azonban nem szűnt. Estefelé olyan vihar kerekedett, hogy az erdő nyögött bele. Az emberek azért felkészültek az éjféli misére. Karjukon a fejsze, kezükben fenyőszurok fáklya, a ,,szurkos kalán", hátukon kozsok, lábukon szőrös bocskor, testűkön meleg őtözet.
- Mehetünk! - morogta Üdő Márton.
- Hogy akar ezen a rengeteg havon átlábolni? - kíváncsiskodott Bence, de a vén Üdő nem is felelt, hanem az istállóajtóhoz lépett, és eloldotta a láncos bikát.
- Kormos, me! Me-me!
A füstös fejű, hatalmas állat kicammogott, és aggodalmasan ráfújt a hóra.
- A kicsi Jédushoz megyünk, tudod-e? - magyarázta neki Üdő Márton.
Az állat neki is indult, hogy utat taposson az erdőkön át a kis­ded jászlához. Az emberek megrendülve állottak a nyomába. Uz Bence még a szen ténekre is rákezdett, arra hogy: ,,Dicsőség mennyben az Istennek", pedig a hideg úgy vágta a tüdejét, mint az éles kés. A Csedő szolgája áhítatában még a sapkát is lekapva da­lolta: ,,az angyali serögök, vígan igy énekölnek"... Hónaljáig ért a hó, és a gyönyörű bika szügyig belesüllyedve, bömbölve szántotta. Pillanat alatt belepte a jég és a zúzmara, de kurta, fekete szarva fényesen ragyogott.
Szépaszó völgyében megszorultak, a bika fáradtan megállott, lihegve, elcsigázva beleroskadt a hóba. A hidegtől csattogva repedeztek a fák, a szél új táncra perdűlt, és a fekete kavargásban az orráig se látott az ember.
- Itt veszünk! - káromkodott Uz Bence.
- Hijj fel, me!
Az állat csak a szarvait rázta.
- A kicsi Jédushoz megyünk! - biztatta Üdő Márton, de a konok állatnak beszélhetett.
A szolga rémülten felordított:
- Eltévedtünk!
- El az eszed fazakát! - szidta vén Márton, de maga is regret­tent. Csak most látta, hogy milyen egyforma minden. A fák, mikről tájékozódni lehetett volna, belefolytak a setétségbe.
- Elő a szurkos kalánt!
- Azt könnyű mondani - mérgelődött Uz Bence -, de hogy gyújtsuk meg?!
Hiába tartották ellenzőnek a sapkát, bunda szárnyát, a láng erőt­lenül lobbant el. A fenyőszurok a csattogó hidegben kőkeményre fagyott, avart, száraz ágat ilyenkor nem lehet kapni.
- Ha legalább egy darab papirosunk volna! - fohászkodott a szolga.
- Van! - mondotta elszántan vén Üdő, és condrája belső zsebé­ből elővette a százesztendős imádságoskönyvet. Mind a hárman megdöbbentek.
- Ez bűn! Szent dolgot nem lehet elégetni!
- Pedig muszáj - mondotta kék, hebegő szájjal Bence -, külön­ben itt veszünk.
- Isten, ne büntesd meg szógádat! - imádkozta Üdő Márton, de a szíve nagyot sajdult, mikor letépte az avult könyv felét.
A fáklya tüzet fogott.
- No, Isten hírivel! Próbáljunk még egyet!
A bika újból talpra állott, nekifeküdt az útnak, és széles szügyé­vel ismét szántani kezdte a havat.
- Ne hadd magad, Kormos! - biztatta a három ember.
A hórétegek éles jéggé fagytak, és átvágták az állat bőrét. A bika a fájdalomtól még jobban megvadult, és elsötétült aggyal, habtól csepegő szájjal törtetett előre. Véres volt a hó, amerre haladt. Az emberek alig bírtak a nyomában maradni.
A völgyön sikerült átvágniok, de a bika ismét kimerült, és tehe­tetlenül összerogyott. Most már dühroham fogta e1 Üdő Mártont, s az égő fáklyát belesütötte az állat húsába.
- Vissza kell fordulnunk! - tanácsolta a Csedő úr szolgája.
- Vissza, vissza, de hol van a vissza! - vakarta a fejét Uz Bence. - Amerre jöttünk, befútta az utat a hó.
- Se elé, se hátra! - ismerte el Üdő Márton is. - Valahová el kell húzódnunk.
A rengeteg veszedelmesen morgott, távoli mélyében fehér köd gomolygott. Új viharkitörés közeledett.
- Siessünk! - serkentette a többit Márton. - Jön a fehér ló! A száguldó viharfelhőnek volt fehér ló alakja. Ők már tudták, hogy mi az. Rémületükben a kutyák is visszaugattak rá.
- Hamar a patakfenékbe! - ordította Uz Bence.
A szél arcukba csapta a fáklya lángját, de nem törődtek vele. A bika is felugrott, s súlyos, hatalmas teste reszketett a félelemtől, mint a nyárfalevél. Az is érezte, hogy jön a fehér halál. Tipródva, zúgó fejjel, verejtékezve, kézzel-lábbal mászva, jajgatva, károm­kodva futottak a patak felé, és lezuhantak a partjáról. A vadvizek kimosták a part alját, s ahol a patak ütközött, a tépett föld a má­sik partig előrehajlott. Alatta jó menedék látszott.
- Tüzet! - kiáltotta Üdő Márton.
Könnyű volt mondani, de a dermedt kéz lesorvadt a fejsze nyeléről.
Nem volt idő a késlekedésre. Vékony ágból, száraz fából meg­vetették hirtelen a tűz fészkét, és alája dugták az égő fáklyákat. A fejszék is megsuhantak, és a fák ledőltek. A tűz fellobogott.
Köréje ültek, és megpihentek. A bika is odavonszolta magát. Csapzott oldalán vörös fényt vetett a láng. A bajszokról a jég­csapok leolvadtak, s a fagytól félrehúzódott, dermedt szájak ki­engedtek.
Ültek, és nézték a tüzet, fejtik felett pedig tombolt a fehér halál. - Ha ott fog az úton, mind elveszünk! - borzadozott Uz Bence. Társai hallgattak. A meleg lassan átjárta és elbágyasztotta.
- Miért kellett a kicsi Jézusnak ilyen cudar időben születnie? - tudakozódott a szolga.
- Mert Agustus császár úgy adta ki a parancsot! - világosította fel Üdő Márton.
- Csak ez a vihar ne volna! - térítette másfelé a szót Bence.
- Az is a mi bűneinkért vagyon!
Ettől megszeppentek, és bámulták a tüzet. Nedves hófátylak csapódtak a patak falához, az ég nyugtalanul gomolygott, fénytelen, kietlen volt a világ. A szorongó várakozásban így telt el egy óra is. Egyszer csak elváltozott hangon megszólalt a szolga.
- Vajon már megszületett-e?
Nem tudtak rá felelni. Tudva van, hogy éjfélkor kell a világra jönnie a Gyermeknek, mert akkor van a mise, de nem volt órá­juk, a harangszó ide nem hallszik, tájékozódni az égről nem le­hetett.
Hirtelen a bika felszökött, megrázta szarvait, és gyönyörű fejét vízszintesen elnyújtva hangosan belebőgött az éjszakába.
- Ezt mi leli? - csudálkozott Bence.
Üdő Márton azonban színében elváltozva felállott, levetette fö­vegét, és összetette darabos, nagy Kezeit.
- Dicsirtessék az Úr Jézus Krisztus, aki ebbe helybe megszü­leték!...
Hát ezt jelentette az oktalan állat.
A többiek is felállottak, de nem tudták, hogy ilyenkor mit is kell csinálni. Csak érezték, hogy egyszerre körülöttük megváltozik a világ, a vihar egy utolsó füttyel megszűnik, s a hó békésen ragyog körös-körül. Üdő Márton most azt mondotta:
- Megszületett, hát ünnepeljük meg!
Erre letérdepeltek a tűzrakás körül. Márton a zsebéből elővette a fél imakönyvet, felütötte a könyörgést.
- Ide ügyeljetek!
- Hó! Várjatok! - tiltakozott Uz Bence. Ő is elkezdett a zsebében kotorászni, s előhúzott egy kis Jézus-szobrot.
- Ezt te hol szőrözted? - lepődött meg a másik kettő.
- Lengyelországban, még a háborúban. Egy meglőtt templom­ban kaptam.
Kézről kézre adják, úgy gyönyörködnek benne.
- Baj van! - üti fel a fejét Márton,
- No?
- Ennek most ótár s gyertya kéne!
- De ha nincs!
Elszomorodtak, de a legény diadalmasan kiáltott:
- Nem kell ehhez semmi. Betlehembe se volt, csak pásztorok voltak, s barmok. Az ének is úgy mondja, hogy ökör, szamár reája lehölnek. Pásztorok vagyunk mi is, s baromnak itt van a Kor­mos bika.
- Az igaz! - hagyta helyben Márton.
Mindjárt oda is tartották Jézuskát a bikának, hogy reája lehöl­jön, majd a Bence sapkájából meleg ágyat vetettek neki, és Már­ton elkezdett olvasni a vén könyvből.
,,Krisztus urunk születésin.
Verset mondjunk szent ünnepin"...
Megállott, a két szegény pásztor utánamondta: ,,Versöt mondjunk szent ünnepin..."
A tűz felvidult, a bika komor szemeivel figyelte az együgyű misztériumot.
,,Szüleletésed nekünk kedves - silabizálta vén Márton. - Szemünk a könnytől nem nedves"...
Bizony örömben úsztak valahányan. Meleg áhítattal dajkálgat­ták Jézust a tűz mellett.
,,Szállást, hálást adok néked,
Szivem széked,
Nyugodjál ott!
Nálam jobb vendég nem szállhat"...
A Csedő szolgája örömében nagyot kurjantott, vén Mártonnak is könnyes lett a szeme a meghatottságtól, és simogatta a kicsi szobrot.
- Ó, lelkem gyermekem!
Szent révület szállott rájuk. Nem érezték a zord telet, az ólálkodó vad halált, hanem mintha a tavasz megérkezett volna, a fák leveleznének, mezők illatoznának, szellők lengedeznének.
A tűzparazsat odagyűjtötték a kis test közelébe, hogy ne fázzék, és nézték ragyogó szemekkel, míg elálmosodtak, és angyalokat kezdtek látni a levegőben.
Elhatározták, hogy egész éjszaka felváltva fogják őrizni Jézus­kát. Az első őrállás a legényre esett. A többiek szépen elcsende­sedtek.
A legény - Ugrai Laji nevezetű - keményen kifeszítette magát, és ügyelte a tüzet, erdőt, nehogy valahonnan veszedelem támad­jon. Telt, múlt az idő baj nélkül, a szél megszűnt, s az erdő orgo­nája is elhallgatott.
,,Idáig Betlehembe es vége az ünnepségnek" - gondolta Ugrai Laji.
Ült magában, csendesen, csak a lelke röpködött. Hirtelen azon­ban merev arca felragyogott, mintha az angyalát látná. Fájós gondolata támadt. Meggyőződött, hogy a többiek alszanak, majd bizal­masan odahajlott a kicsi Jézushoz, és sugdozódni kezdett.
- Nem azért mondom, tudod-e, hogy születésed után mindjárt dolgot adjak, de ha egy jó szót szólnál mellettem Emri Julisnak, bizon meghálálnám...
Alig mondotta ki, mindjárt meg is rettent, de a kisded bátorí­tóan nézett rá. Egészen összeszoktak, a legény bizalmasan felsóhajtott:
- Hej, ha te azt tudnád, milyen szép leán!
Jézuska mosolygott, a havas erdő szikrázva ragyogott...
 
 
0 komment , kategória:  KARÁCSONY-ADVENT  
KARÁCSONYI KÍVÁNság
  2016-12-27 14:54:58, kedd
 
 
Kívánom neked
a tiszta, igaz hitet.
Kívánom neked,
tedd le minden terhedet.

Kívánom neked,
Isten vezesse léptedet.
Kívánom neked
a hosszú, boldog életet.

Kívánom neked,
engedd el a sérelmeket.
Kívánom neked,
bocsáss meg mindenkinek.

Kívánom neked,
bőségben éld az életed.
Kívánom neked,
a szeretet éltesse lelkedet!

Kívánom neked,
csoda hassa át létedet.
Kívánom neked,
éld meg teljességedet!

Kívánom neked
az önfeledt perceket.
Kívánom neked,
valósítsd meg minden tervedet!

Kívánom neked,
legyen áldott ünneped!
S életed minden napján
vegyen körbe Szeretet!
Áldás!
 
 
0 komment , kategória:  KARÁCSONY-ADVENT  
FEKETE ISTVÁN: KARÁCSONY éjjel
  2016-12-27 14:53:57, kedd
 
 
A konyhából behallatszott a tűz pattogása, de aztán betették az ajtót s a kocsmában csend lett. A bádog lámpaernyő karimája némán hajlongott a repedezett gerendán és amint a láng megbillent, mintha valaki sóhajtott volna.
Az ablakok arcán csendesen szivárgott a cseppé hűlt pára, az ajtókilincs ferdén állt, mintha valaki be akarna jönni s a székek úgy álltak az asztalok mellett, mintha fáradt karjukkal szívesen az asztalra könyököltek volna.
Ekkor megpendült egy húr a kemence mellett. Az öreg Tallér rátette kezét a cimbalomra, mert véletlenül ütötte meg a húrt, de a lágy zendülés már szétszállt a szobában, megsimogatta a falakat, lengett a levegőben, aztán visszahullt a cimbalomra, mint fészekre a madár.
Zimányi felemelte fejét. A homályban nem látta az öreg cigányt, de érezte, hogy nézi. Töltött magának.
-Van poharad, Tallér? Hát akkor tartsd ide.
Ittak. A lámpa hunyorgott s a cigány visszaült a sötétbe.
-Hajajaj!
-Mért sóhajtozol, Tallér?
-Csak úgy sóhajtozok, instállom. Minek örüljek? Elmúlik minden.
-Elmúlik, Tallér. De ezt úgyis tudjuk. Muzsikálj!
-Ma?
-Ma. Csak úgy magunknak.
A kocsmáros benézett az ajtón, megtöltötte az üveget, aztán kiment. A cimbalom halkan beszélgetni kezdett. Akadozva, mintha emlékeiben keresgetne. Néha felkiáltott, néha megjajdult, aztán csak dúdolgatott, mint a pusztán kaszáló szél. Zimányi elnézett valahová, fehér haja puhán simult halántékához és arra gondolt, mi lesz, ha egyszer elhallgat a cimbalom, elalszik a lámpa és elalszik minden...
Úgy érezte, jó lesz. Megbékélve bólintott. Hát alszunk, no. Az öreg cigány aszott, fekete kezét a cimbalomra tette, s az ajtóra nézett.
-Jár kint valaki?
A kilincs bólintott, az ajtó óvatosan kinyílt. Egy ember jött be, aztán egy asszony. Vállukon hó.
-Jó estét.
-Jó estét -bólintott Zimányi- esik?
-Esik.
-Hová?
-Palánkra. Oda várnak bennünket, karácsonyra.
Persze, karácsony van. Régi karácsonyok villantak fel Zimányi emlékei között, de aztán hamar elhamvadtak, elfáradtak...
A kocsmáros odaállt a vándorok elé.
-Mi kellene?
-Csak pihennénk, ha szabad.
Az asszony fáradtan felnézett.
-Kenyeret kérnénk. Pénzért.
Zimányi megfogta a kocsmáros kabátját.
-Adjon szalonnát is... karácsony van.
Gondolkodó csend lett. A vándorok előtt egy kis vörös mókus ült az asztalon és a kenyérhéjat eszegette. Okos, fekete szemével körülnézett.
-Szelíd?
-Mint a gyerek. Csak megszorítani nem szabad, mert akkor harap.
Zimányi felkelt, nehézkesen odament az asztalhoz és megsimogatta a mókust. A kis állat megszagolta Zimányi kezét, aztán végigfutott a karján és bekukkantott a zsebébe.
-Az én zsebemet ki szokta forgatni -mondta a vándor -múltkor megrágta a pipámat, azt nem szeretem... meg hát üres is...
-Nem adja el?
-El nem adom, csak úgy odaadom. Jobb dolga lesz...
Zimányi pénzt tett az asztalra.
-Egyedül vagyok... eljátszogatok vele... ez lesz az én karácsonyom...
Diót hozatott a kocsmárossal s a mókus észre sem vette, amikor gazdái elköszöntek. Zimányi kucsmáját a mókus mellé tette, hátha elálmosodik.
-Hozass még egy üveggel, Tallér, diót is.
A mókus megszagolta a bort s a diót a kucsmába hordta.
A cimbalom halkan zengett. Künn hullott a hó, nyári kórószálak álltak az utak mellett, valahol messze csengett egy szánkó, varjak aludtak a jegenyéken, a hidak alatt susogott a víz, mintha mesét mondana az öreg hídlábnak.
Zimányi hazaindult. Zsebre rakta a diót és a mókust is.
-Ehetsz útközben is, ha akarsz.
Lassan lépegetett hazafelé. Az út, mint a bársony. Botja nem koppant, arcára hópehely esett. A falu végén kis erdő s az erdőn túl Zimányi háza. Jó lenne, ha várakozó lámpás intene belőle, de nincs már senkije.
Nem nagy a hó, mégis nehéz a járás, az erdő fái között álmos köd ül. Megállt, botjával a hóra ütött.
-Milyen puha, akár a párna. Hideg sincs.
Azzal leültek az árok mellett. Megcsörrentek a diók, a mókus kiugrott a zsebbő és felszaladt az öregember vállára.
-Ne csiklandozz, te, csak egy kicsit pihenek.
A mókus leugrott a földre. A hónak szabadság szaga volt. Az erdei csend susogni kezdett s az ágak ugrásra ingerelték. Az árokparton bodzafa állt és ijedten ébredt fel, amikor a mókus végigszaladt rajta.
-Mit akarsz?
-Szállást keresek. Az ember elaludt és én elszöktem... nem tudod hol találnék szállást?
-Eredj a Bükkhöz.
A mókus átlendült az öreg bükk alsó ágára.
-Azt mondta a Bodza, hogy te adsz nekem szállást.
-Nem adok. Nincs, de ha lenne se adnék.
-Majd ad más.
De nem adott a Kőris se, a Cser se. A Vadcseresznye csak a fejét ingatta, a Nyír pedig még fiatal vesszőit is megsuhogtatta. Csak az öreg Tölgy mondta meg kereken.
-Nem szabad! Ne kérdezd, miért, nem szabad. Különben magam sem tudom mért, menj, ahonnan jöttél.
Zimányi ekkor már mélyen aludt az árokparton. Azt álmodta, hogy egy hideg kéz nyúl a kabátja alá, de nem a pénztárcáját, a szívét keresi.
Arca sárga lett, feje előrebukott a kínban, hogy megmozduljon, de nem tudott.
A kis mókus ekkor ért oda. Felugrott az öregember vállára és lerázta magáról a havat, az öreg nyakába.
Erre már felébredt Zimányi. Mélyet lélegzett, aztán tántorogva felállt. De mi ez a hideg a nyakánál? Odanyúlt és eszébe jutott a mókus.
-Hát te ébresztettél fel, te? Bizony jó, hogy felébresztettél...
Megkereste botját és lassan lépegetve elindult hazafelé. Zsebében megzörrentek a diók s amikor otthon meggyújtotta a lámpát, körülvették a régi bútorok.
A mókus az ágy karfájára ugrott, leült elgondolkodva, mert ő sem tudta, hogy mért nem kapott szállást a fáktól. Nem tudta, hogy Zimányinak szíve és zsebe mindig nyitva volt szegénynek, vándornak, mindenkinek s az ilyen embernek nem lehet elhagyatottan, árokparton meghalni.
Nézte egymást ember és mókus. A kályhában halkan dúdolt a szél, a felhőket elkergette, aztán nagy csend ás nagy békesség lett kint és bent.
Aludt az öregember és aludt a kis mókus karácsony éjszakáján.
 
 
0 komment , kategória:  KARÁCSONY-ADVENT  
Csukás István: Karácsonyi vers mindenkinek
  2016-12-26 19:28:03, hétfő
 
 
Szívünk legyen most a jászol,
ott ringassuk a Gyermeket,
a téli nap hóban gázol,
el ne veszejtse a hideg.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel !

A téli nap Isten-óra,
lóg az ég mellényzsebéből,
te vagy lent a mutatója,
mígnem fáradt tested eldől.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!

Ki számlálja az időnket,
világűrnyi léghuzatban,
a semmiben egy kis zöldet,
fényt csillagpor sivatagban?
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!

A halottak csonthálója
fogja össze a göröngyöt,
hogy a horda szét ne hordja
mit utóduk megöröklött.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!

Kint is bent is nagy vacogás,
ringassuk hát a Gyermeket,
nem válthat meg már semmi más,
csak a jóság, a szeretet.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!
 
 
0 komment , kategória:  KARÁCSONY-ADVENT  
KARÁCSONY és a TÉLI NAPFORDULÓ
  2016-12-25 17:37:12, vasárnap
 
  Jézus születésének napja időszámításunk szerint 137 körül keveredett a napfordul óünnepekhez, legalábbis a keresztények római vezetője ugyanis ekkor rendelte el a neves nap köszöntését, akkor még független ünnepként. A fény megújulásáról a Sol Invictus, azaz a legyőzhetetlen nap ünnepén továbbra is megemlékeztek a pogány rómaiak, méghozzá pontosan december 25-én, hitük szerint ugyanis ekkor született újjá Mithrász napisten. Valószínűleg emiatt az ünnep miatt került Jézus születésnapja is december 25-re. Hogy a vallási kultúrák közti keveredés miatt történt ez, vagy a keresztények tudatosan megpróbálták elnyomni Sol Invictus ünnepét, nem tudni pontosan.
Mindenesetre a 325-ös niceai zsinaton már szó esett arról, hogy jézus születésének ünnepe elváljon a január 6-án tartott Vízkereszttől, és 350-ben I. (Szent) Gyula pápa elrendelte, hogy Jézus születésének ünnepe december 25. legyen. A döntés a keresztények körében sem aratott osztatlan tetszést, fellángolt a vita a Megváltó születésének időpontjáról: addig legtöbben január elején ünnepelték Jézus születését, az egyiptomi koptok pedig tavasszal. A bibliai leírásokban szereplő történelmi adatokból és utalásokból egyébként a történészek szerint az következik, hogy még az év sem stimmel, Jézus valójában az időszámítás kezdete előtt hét évvel született.
Jézus születésének ünnepe csak a 4. században került december végére, előtte az ókori népek évezredeken keresztül ekkor ünnepelték azt, hogy a leghosszabb éjszaka véget érésével újra hosszabbodni kezdtek a nappalok. A karácsony szó is a téli napfordulót őrzi, de néhány magyar népszokás is ebben a csillagászati jelenségben gyökerezik. I. Gyula pápa 350-ben december 25-ét nyilvánította "Jézus születésének napjává", így a kereszténység beemelte saját ünnepei közé az ősi szokást - a téli napforduló ünnepét is keresztény tartalommal töltötték fel. (Hasonló okokból lett például a tavasz ünnepéből húsvét, a nyári napfordulóból pedig Szent Iván éj.)
Fontos megjegyezni, hogy a Sol Invictus fesztivál első napja a mai naptár szerint december 21-re esett, csak ez az akkor használatos Julián naptár szerint december 25. volt. Amikor évszázadokkal később Európa átváltott a Gergely-naptárra, az ünnep dátuma december 25. maradt annak ellenére, hogy a téli napforduló nem erre a napra esik.
A karácsonyfa-állítás szokása szintén az ókori napfordulóünnepekben gyökerezik. Az örökzöld növények már a kereszténység előtti kultúrákban is különleges figyelmet élveztek: a pogány hiedelmek szerint a fenyőfa és az örökzöldekből font koszorúk védelmet nyújtanak a téli napforduló idején elszabaduló gonosz szellemek ellen.
A karácsonyfa díszítése azonban jóval később alakult ki német területen, bár pontosan nem tudni, mikor. Egy strasbourgi polgár 1605-ben ír arról, hogy városában gyümölcsökkel, édességekkel és papírdíszekkel ékesített fenyőfákkal ünnepelik Jézus születését, de egy meg nem erősített legenda szerint Luther Márton volt az első karácsonyfa-állító. Hazánkba a bécsi udvar hatására az osztrák és német rokoni kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata családok hozták be a szokást a 19. század első felében. Először egy martonvásári grófnő, Brunszvik Teréz állított karácsonyfát 1824-ben, és a szokás a polgárság körében is egy-két évtizeden belül elterjedt. A szegényebb rétegek lassabban vették át az úri huncutságot, sok parasztcsalád csak a második világháború után kezdte fenyőfával ünnepelni a karácsonyt.

Karácsonyfa
Az ajándékozás is a kereszténység előtti ünnepekből ered, a gyerekek és a szegények megajándékozása a rómaiaknál már a Saturnalia idején is szokás volt. Ez megmaradt Jézus születésének ünneplésekor is, később pedig több országban Szent Miklós ünnepe is keveredett hozzá. A fa alá nyilván csak akkor kerültek az ajándékok, amikor már díszített karácsonyfát is állítottak, tehát nálunk nagyjából a 19. század közepétől.
Az egyik legfontosabb keresztény ünnep és a pogány szertartások tehát összemosódnak a karácsonyban, erre bizonyíték a sok népszokás és mitológiai gyökerű rítus, ami gyakorlatilag minden keresztény népcsoportnál belekeveredik az év végi ájtatosságba. Hogy így alakult, az talán nem a történelem legszerencsésebb mozzanata, de nem is tragédia - közös nevezőként fogadjuk el, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, az meg már mindegy, hogy Jézus születése vagy a téli napforduló ürügyén szeretjük egymást.

Jézus születése
A keresztények a téli napfordulókor ünneplik a Karácsony-t, Jézus születését. E misztérium szimbolikus jelentése erősen összekapcsolódik a bak jel témáival. A Kisded szinte embertelen körülmények között jön világra, az év legsötétebb időszakában, a népszámlálás miatti kényszerű utazás közben. Gyengén, elhagyatottan, szinte észrevétlenül születik meg, érkezéséről csak a bölcsek tudtak, bár már mindenki várta a Messiást... Emberi szálláshelyet nem adtak Máriának, s nem volt segítsége sem. A Gyermek állatok között jön világra, mely az ösztönvilágot, lényünk legmélyét szimbolizálja.
Tapasztalatból tudjuk, mindig a legmélyebb ponton történik meg az átfordulás, melyhez óriási erő, szívósság és kitartás szükségeltetik. Személyes kríziseink során (a szó görög eredetű, s "átfordulást" jelent) ugyanezt a folyamatot éljük meg.
Problémáink legmélyén megszületik a remény, a kiút, mint halvány gyertyafény, s elindulunk kifelé a mélységeinkből. Ez a folyamat magában hordozza azt is, hogy a belső világban (sötétségben) bolyongva valamit kihordunk, megszülünk magunkból, többek leszünk, s ezt a többletet be tudjuk építeni mindennapi életünkbe.

A Kisded születésének körülményei szimbolikusan leképezik azt a folyamatot, amit a mélységekben megélünk. Problémáink kényszerítő erővel törnek ránk, tanácsadóink lehetnek, de nekünk kell ,,megszülnünk" magunkból az újat, s ehhez szükségünk van a belső világunk aktív jelenlétére, támogatására, melyet Jung a lélek transzcendens funkciójának nevezett el. Minden önmagunkból megszült új az érésünkhöz, fejlődésünkhöz, ,,megváltásunkhoz", megvilágosodásunkhoz vezető következő lépcsőfok lesz.

A Fény (Isten) szimbóluma a Nap, mely útja során kényszerítő erőknek engedelmeskedve leképezi az ÉLET útját. Megszületik gyengén, szinte észrevehetetlenül, ereje egyre nő, majd kiteljesedik, s csúcspontja után aláhanyatlik, mint lenyugvó nap, majd a horizont alá bukva folytatja útját az alvilágban", hogy a mélységeket megjárva, belső erőit összeszedve újjászülethessen ismét a téli napforduló idején.

A keresztény kultúrkörben Jézus születésének misztériuma ez, de az ősi kultúrák ugyanúgy megőrizték mítoszaikon keresztül a téli napforduló üzenetét, legfeljebb más ruhába öltöztetve". Az isteni kegyelem lehajolt az anyagvilág legmélyéhez, útra bocsátotta legszentebb Fiát, aki egész életútjával a Fény és a megváltás reményét jeleníti meg nekünk. Életével példát ad arról, hogy ez a folyamat nem könnyű, hiszen Jézusnak, az emberfiának meg kell halnia, hogy megszülethessen Krisztus, az Isten fia.

A Bak időszak a belső leltárkészítésünk időszaka is egyben. A Szilveszter a jól elvégzett ,,leltár" befejezésének ünnepe lehet.
Néhány kérdés, mely segíthet ebben a folyamatban, melyen érdemes » Advent idején elgondolkodni:
- Hogyan állok a szeretet melegével? Hiányzik, átjár, esetleg félek attól, hogy ,,megégetem" magam? Tudok-e együtt lenni a másik emberrel? Élvezem-e, töltődöm-e általa, vagy az intimitástól félve pótcselekvésekkel próbálom elütni az időt? (főzés, takarítás, barkácsolás, vásárlás stb.)
- Hogyan állok a hitemmel? Épít, buzdít, vígasztal, ha kell? A Karácsony a transzcendens jelenlét ünnepe is minden évben...
- Hogyan állok a Fénnyel? Mélységeimet bejárva keresem-e a kivezető utat, a fényt? Látom a jövőmet optimistán, vannak-e terveim?
- Hogyan állok a család szentségével? A szeretetképességünk akkor teljes, ha tudunk adni és elfogadni. Tudom-e mit szeretnék én magam, s valójában minek örülnek szeretteim? Vállalom-e, tudtára adom-e vágyaimat a környezetemnek, s figyelek-e eléggé a többiek igényeire?
- Hogyan állok a valódi ajándékkal? Tudom-e mi az?
- Hogyan állok az örömhöz? Tudok-e teljes szívből örülni, mely érzés csak akkor teljes, ha azt meg tudom osztani másokkal.
A téli napfordulón feltámadó FÉNY legyen veled, erősítse hitedet, életedet, hozzon Áldást, Örömet, Szeretet, Bőséget!
 
 
0 komment , kategória:  KARÁCSONY-ADVENT  
FEKETE ISTVÁN: Karácsonyi hangulat
  2016-12-25 11:25:07, vasárnap
 
 

Karácsony előtt az enyhülés megállt, s a régi megroskadt hóra új pelyhek kezdtek szállingózni. A szél megint északira fordult, s a fagyos ágak közt hideg zengéssel muzsikált a télnek, akiről mindenki azt gondolta: elmenőben van.
Az előestén a házak kéményei s a szabad tűzhelyek ünnepi füstöt leheltek az alkonyatba, s a kutyák csillogó szemmel ültek a konyhák előtt.
A faluban betlehemesek jártak, láncos botjukat vidáman zörgették a kis szobák frissen tapasztott földjén. Az ünnepi vacsora alá fehér abrosz került, a kalács szaga puhán lengett a kamra felől, s amikor besötétedett, pisztolyok durrantak az alvégen is és a felvégen is, mintha egymásnak válaszolgattak volna.
Ajtók csattantak, néha pislogó fények ugrattak ki a hóra és valahol nevetés hallatszott, lassan húnyt el a levegőben, mintha maga a békesség tartotta volna tenyerén.
Az erdő még halkan suhogott egy darabig az estében, de aztán ellustult a szél, felszállt a köd, s a csillagok fénye ott villogott a fák koronájában.
A víz zugása alig suttogott, az erdő mélységes csendje felett a csillagok őrködtek és az ég ezüstös ragyogásán érezni lehetett, hogy nemsokára felkel a hold.
A hold már magasan járt az égen. Az erdőn alig volt árnyék és valahol messze, akkor harangoztak éjjeli misére. Hogy a harangszó honnan indult el, nem lehetett tudni. Nem látszott a torony, ahol meglendült a harang és az égtájat se lehetett megmondani, hogy merről jött. Néha mintha keletről szállt volna, néha mintha délről, de úgy is hallatszott olykor, mintha felülről szállna le és széthullámzana az egész világon. Nem kiáltott élesen: nem halt el zengő kongással, de ott volt mindenütt és később már senkin se tudta volna megmondani: mikor kezdődött.
Talán az Idő születésével egyszerre kondult meg, talán mindig volt és csak most hallották meg az emberek?
Tiszta volt az ég, mint a gyémántra cseppent keresztelővíz, néma volt az erdő, mint az árnyék várakozása imádságos alkonyattal, csak a harang szólt vidám melegséggel és bársonyos, zengő karjaiba fogta az egész világot.
A fenyvesszélen a szarvasok lehajtották koronás fejüket, öreg fák oduszájában csillogó szemű mókusok ültek és apró lábukat összetették mellükön. A nagy fákon éjszakázó varjak szeme szelíd, nagyra nyílt, a vadkacsák megálltak a vízben és nem leskelődtek, hogy honnét jöhet a veszedelem.
És a bagoly se kiáltott ezen az éjszakán semmi rosszat, csak szárnyalt az erdő felett, aztán lekanyarodott a vén Kőrisre, de vigyázott, hogy meg ne karmolja az öreg fa puha ágát.
- Te se alszol, öreg Kőris? Ide szállok, ha megengeded... - s a Kőris csak bólintott, mint amikor templomban helyet kérnek az embertől.
S a harang szólt egyre.
Megmozdultak a csírák a földben, álmodó rügyek sóhajtottak, alvó tüzek fellobbantak s a temető kapujában odatámasztotta rozsdás kaszáját egy szegény, öreg szolga: a Halál.
Ekkor elhallgatott a harang, a végtelen csend szétvillant, s a nagy fényesség mérhetetlen fellángolásában Valaki csendesen azt mondta:
- Béke!
És a hegyek, az erdők, a templomok és emberek, a vadak és minden élet lehajtotta fejét a földre.
Aztán újra csak a harangot lehetett hallani, de az is mintha lassan távolodott volna.
 
 
0 komment , kategória:  KARÁCSONY-ADVENT  
Koncz Zsuzsa - Békét és reménységet.....
  2016-12-25 11:23:55, vasárnap
 
 
"Oly sok a szenvedés
a jóindulat kevés
az ostobasággal szemben védtelen

Világra jövünk valahol
és az élet néha pokol
Ha valahol létezel
mondd, miért tűröd el

Békét adj, Uram, kérlek
a háborgó szívemnek
Békét és reménységet
a megszületendő gyereknek

Hallom a híreket
nézem a képeket
mért kell, hogy így legyen, óh Istenem

Annyi a szenvedés
és a segítség kevés
Ha valahol létezel
mondd, miért tűröd el

Békét adj, Uram, kérlek
A háborgó szíveknek
Békét és reménységet
minden ártatlan gyereknek

Békét és reménységet
békét a világnak
Békét és reménységet
az ember ennyit csak kívánhat

Adj békét, adj békét
Békét és reménységet
Békét a világnak
 
 
0 komment , kategória:  KARÁCSONY-ADVENT  
Ezüst szánkót hajt a dér
  2016-12-25 11:23:16, vasárnap
 
  Ezüst szánkót hajt a dér hófehér határon
Deres szánon didereg, fázik a Karácsony.
Zendül a jég a tavon, amin által jönnek
Decemberi hópihén fénylik már az ünnep.
A kályhánkban láng lobog. Gyere be, Karácsony
Gyújtsd meg gyertyád, fényszóród a fenyőfaágon!
Melegedj meg idebent, légy vendégünk mára
Karácsonyi csillagod tedd a fenyőfánkra!
 
 
1 komment , kategória:  KARÁCSONY-ADVENT  
Ady Endre: Békesség ünnepén
  2016-12-25 11:22:41, vasárnap
 
 
Békesség most tinéktek, emberek.
Övendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák.
Kicsi gyertyák, lobogjatok föl,
Bóduljunk tömjénnek szagán!...
Szép dolog ez!... Így kell csinálni
Minden karácsony-éjszakán...
Hejh, szép az istenes legenda,
A csillag, a jászol, az élet,
Ki lehetne még vele húzni
Talán még néhány ezer évet...
Békesség hát néktek, emberek,
Örvendezzék a vak, a béna:
A jászol benne van a legendában
S a jászolban benne a széna...
Különben is az élet csupa vígság,
Útvesztőkből csillag vezet ki,
A pásztorok és bölcs királyok
Szinte futnak - egymást szeretni
S a betlehemi félhivatalosban
Miként egykor meg vala írva:
Mindenkit jászolánál várja
Az arany, a tömjén, a mirrha...
Örvendezzél, derék világ,
Harsogjatok, jó, égi villik,
Örvendezzél, derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik.
Lobogj, kis gyertya! Meg nem árthat
Ennyi kis fény tán a világnak.
Odakint szörnyű nagy a kétség,
Odakint szörnyű a sötétség.
Odakint szörnyű vaksötétben
Sirály sikoltoz, vércse vijjog,
Bagoly huhog, kóbor eb szűköl...
Odakint valami nagy titkot
Rejteget a sötét világ,
Jó lesz mormolni szaporábban
A szent zsolozsmát, bibliát.
A föld könnyektől terhesült meg
S a terhesült föld ing, remeg,
A vajudó kínnak gyümölcse
Nem lehet más, csak szörnyeteg...
Ami sóhaj, nyögés, kín, szenny volt
És rettentett a földgolyón,
Vad orkánban kitörni készül,
Világot törve, rombolón,
Évezredes tragédiának
Bosszuló vége fenyeget,
Vad-éhesen, vad harcra készen
Állnak iszonyú seregek...
A Messiást nem várják immár,
Nem kell többé a Messiás,
Hazug a megváltás meséje,
Szentségtelen a szentirás,
Hazug minden, amit az ember
Évezredekkel istenné tett,
Csak egy igazság - közös jussú
S egyenlő végű - ez az: élet...
Ám ne nézz ki az éjszakába,
Örvendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák,
Ne halljátok a föld-dübörgést,
Menjen tovább a szürke élet,
Közelg a földi végitélet...
Addig lobogj csak, kicsi gyertya,
Harsogjatok csak, égi villik,
Örvendezzél, derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik.
 
 
0 komment , kategória:  KARÁCSONY-ADVENT  
József Attila: Betlehemi királyok
  2016-12-25 11:21:58, vasárnap
 
 
Adjonisten Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem,
Segíts, édes Istenem.

Istenfia, jónapot, jónapot;
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy hallottuk, megszülettél
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
Aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!
 
 
0 komment , kategória:  KARÁCSONY-ADVENT  
     1/24 oldal   Bejegyzések száma: 236 
2017.07 2017. Augusztus 2017.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 54 db bejegyzés
e év: 1770 db bejegyzés
Összes: 30166 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 137
  • e Hét: 11843
  • e Hónap: 67645
  • e Év: 690283
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.