Regisztráció  Belépés
zozhyka.blog.xfree.hu
Legyek álmod és megfejthetsz,legyek rózsa és szerethetsz!Legyek az út és elviszlek,legyél igaz és elhiszlek! Zozhyka ...
2010.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 30 
A Limna-völgy fái
  2010-03-13 17:42:23, szombat
 
 



Valamikor régen, Ramian király udvarában élt két testvér, Akin és Alun, akik valamiért nagyon megharagudtak egymásra. Hosszú hónapokon keresztül nem szóltak egymáshoz, pedig házaik egymás mellett álltak; szívükben engesztelhetetlen keserűség lakozott.
A király egy napon megelégelte a testvérek viszálykodását, mert az idő előrehaladtával a munkájuk is egyre gyengébb lett; kedvetlenné és mogorvává váltak, az udvarban a feladataikat alig-alig látták el. Megparancsolta nekik, hogy menjenek el a vár legmagasabb tornyában lakó bölcshöz, Namifexhez, és tőle kérjenek tanácsot; különben mehetnek világgá - száműzi őket.
El is mentek hát a bölcshöz, és előadták panaszukat Namifexnek, aki értetlenül csóválta a fejét, mert a kölcsönös vádaskodások kereszttüzében azt sem tudta, merre nézzen, kit hallgasson. Végül csöndesen felemelte jobb kezét, mire mindkét testvér elhallgatott.
- Nincs mit tenni, rajtatok már csak a Limna-völgy kapujának fái segíthetnek!
- Miféle hely az? - kérdezte az idősebb testvér.
- Még sosem hallottam róla... - így a másik.
- Menjetek, fogassatok be a tornyom lábánál álló szekérbe, és mondjátok meg a kocsisnak, hogy vigyen el benneteket a Limna-völgybe; de gyorsan, hogy a következő hajnal már ott találjon titeket.
Akin és Alun engedelmeskedtek a bölcs utasításának, és szekérre ültek, de még mindig nem beszéltek egymáshoz, így némán zötyögött velük a szekér.
- Tudják-e, miért éppen a Limna-völgybe küldte uraságotokat a bölcs Namifex? - kérdezte a kocsis.
- Nem én! - felelte félig bosszúsan, félig kíváncsian Akin.
- A leghalványabb fogalmam sincs róla! - rázta a fejét Alun.
- Több száz évvel ezelőtt ott csapott össze két hatalmas vezér, Nemin és Arulla - az egész népük szenvedett a kettejük közötti ellentét miatt, mert sok jó ember lett oda a véget nem érő csatáik alatt. Az egyikük udvarában élt egy varázsló, aki éktelen haragjában, amiért az ő fia is odaveszett, menten elátkozta mindkettejüket; és ott, a csatatéren fává változtatta őket. Attól kezdve, bár törzseik külön voltak, gyökereik a föld alatt összefonódtak, és mindig érezték, amit a másik érzett: ami az egyiknek fájt, fájt a másiknak is; Nemin bánata Arulla szívét is összeszorította. Már nem tudtak úgy haragudni egymásra, mint azelőtt; végül a két fa teteje egymás felé hajolt, létrehozva ezáltal egy kaput, amelyen ha bárki átmegy, minden békétlenség elszáll a szívéből.
Akin és Alun összenéztek, és ezúttal nem a harag miatt nem jött szó az ajkukra.
Mikor megérkeztek a Limna-völgybe, nagyon elcsodálkoztak: soha ilyen gyönyörű fákat nem láttak - a szivárvány összes színében ragyogtak leveleik, fényesen, noha már lement a nap.
- Bizony... - bólintott a kocsis - Akik a Limna-völgyi csatában hullottak el, mind fává lettek. Ha a leveleiket fújja a szél, mintha azt suttogná mind: Béke! Megbocsátás! Szeretet!
Akin és Alun is hallották, és remegő térdekkel mentek át a kapun. Egyszer csak eleredtek a könnyeik, és egymás karjaiba borulva zokogtak:
- Bocsáss meg nekem, Alun öcsém!
- Akin bátyám, te se neheztelj rám! Annyira hiányoztál!
Ekkor a két fa egy-egy ága, mint két kéz nyúlt a testvérek felé.
- Ne féljetek! - szólt hozzájuk a kocsis - Vegyétek ezeket az ágakat, és ültessétek el kertjeitekben, a kerítésnél!
Így is tettek, és a két ágból csodálatos fák nőttek; lombjaik összefonódtak a kerítés fölött, mint egy kiskapu.
Akin és Alun hosszan, békességben éltek népes családjukkal ezután, és Ramian királynak rengeteg öröme tellett nagyszerű szolgálatukban. A Limna-völgy fái pedig azóta is elégedetten susogják a Béke himnuszát.

(ismeretlen)
 
 
1 komment , kategória:  Szép történetek  
A lakatlan sziget
  2010-03-07 19:08:50, vasárnap
 
 



Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten. Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, úgy, hogy csak hamu maradt belőle.

A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is oda lett. ,,Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?" - kiáltott Istenhez.

Másnap kora reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének!

Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van.
,,Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten." - felelte a kapitány.

Az ember életében vannak olyan időszakok, amikor mindent elveszettnek érez, mert annyi rossz dolog történik vele. De ha hitünk erős Istenben és hozzá fordulunk, minden negatív történésre lesz egy pozitív válasza!

Sajnos ezzel a történettel nem nagyon tudok egyetérteni,az élet egészen más,és az Isten...hát finoman fogalmazva szarik ránk....
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Bizalom
  2010-03-07 19:01:32, vasárnap
 
  Egy nap George kifeszített egy kötelet a Niagara felett, és közölte a körülötte álló emberekkel, hogy végigmegy a kötélen biciklivel. Az emberek felhördültek, de amint látták, hogy George valóban leveszi a gumikat a bringája kerekéről és a kötélre állítja a szerkezetet, biztatni kezdték.
Ahogy haladt, az emberek egyre hangosabban kiabáltak:
- Gyerünk George! Hiszünk benned! Meg tudod csinálni, hiszünk benned!
George átért a túlpartra, majd visszafordult és az emberek üdvrivalgásától kísérve visszakerekezett. Az emberek éljenezték, ünnepelték:
- Fantasztikus voltál, George, hittünk benned, tudtuk, hogy megcsinálod!
- Na, akkor ki ül fel a vázra, hogy átvigyem? - kérdezte George.
Az emberek döbbenten, kissé haragosan húzódtak vissza.
- Senki sem bízik bennem? - kérdezte George - Hisz az előbb még mindannyian hittetek.
Ekkor a tömegből előlépett egy kislány, és azt mondta, ő felül a vázra, és átmegy Georgedzsal. Az emberek felbőszültek erre, szidni kezdték George-ot, amiért egy gyerek életét kockáztatja. Ahogy azonban a bicikli a túlpart felé közeledett, elnémultak. A kerékpár a túlparton visszafordult, és ahogy közeledni kezdett, a néma csendet ismét az éljenzés, az üdvrivalgás váltotta fel.
- Fantasztikus vagy, George! Hittünk benned, és megcsináltad!
Ekkor valaki megkérdezte a kislányt:
- Hogyan volt annyi bátorságod, hogy felülj a vázra George elé?
- Úgy, hogy ez az ember az apám. És nem csak hiszek, hanem bízom is benne.

ismeretlen
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Vigyázz magadra kisfiam!
  2010-03-02 18:20:15, kedd
 
 

A szemek már fáradtak, de a szeretet éppúgy sugárzik belőlük, mint régen, amikor még nagyon szépek voltak és csillogtak. A kéz, amelyet megcsókolni nemcsak a szív parancsa volt és amely lágyan, bíztatóan símogatott sok éven át, ma ezer ránctól barázdált, eres, az ujjak is megcsontosodtak. Velük integet, amikor eljövök Tőle.

Kilométereken át hallom elcérnavékonyult hangját: Vigyázz magadra, kisfiam!"

Hányszor, milyen sokszor hallhattam megszámolhatatlan éveken át ezt az intelmet. Először tán akkor, amikor a plébános úrhoz mentünk, hogy beiratkozzam a római katolikus elemi népiskola első osztályába. Hátamon kopott vulkánfíber táska, benne szédeleg a palatábla és palavessző. És benne a jóféle uzsonna, talán vajas kenyér, talán frissen sütött töpörtyű, egy-egy szem alma, aszaltszilva csomag.
Hallom az elmaradhatatlan intelmet induláskor: "Vigyázz magadra, kisfiam!"

Újabb évek jönnek, hozza a postás a behívóparancsot. Barnára pácolt katonaládában a szükséges holmik. A ládában már kisebb a rend, mint annaidején a vulkánfíberben. Aligha csoda, magam csomagoltam.
Csak az elbocsátó szavak a régiek, az ismertek: "Vigyázz magadra, kisfiam!"

Levél jön, később telefon, gyere haza, kisfiam, aranysárga húslevest készítek, rántott csirkecombot, friss uborkasalátával és lesz, persze hogy lesz aranygaluska is.
Megyek! S mikor eljövök, a két kezem is kevés, hogy a "maradékot" elhozzam.
A kapunál hangzanak el az óvó szavak: "Vigyázz magadra, kisfiam!"

Viszem haza a srácokat. Később az unokákat. Harsány az öröm, nézem, mint dédelgetik őket, mint örülnek nekik a öregek. Én csendesen járok-kelek az udvaron, melynek diófája születésemtől kísér, s melynek felső ágairól olyan szépen idelátszik a Mecsek.
Ha felfelé kapaszkodtam, már az indulásnál hallottam az aggódó szavakat: "Vigyázz magadra, kisfiam!"

Már mennünk kell....A dédunokák csatakosak a játéktól, láthatóan fáradtak. lehet, hogy a rájuk ömlő szeretettől. Mosoly ölel benünket és ragyogó szempárok.
És a szavak újra felhangzanak: "Vigyázz magadra, kisfiam!"

A szemek már fáradtak, de a szeretet éppúgy sugárzik belőlük, mint régen. A kezek ma is integetnek nekem és én még hosszú kilométereken át hallom a vágyott szavakat: "Vigyázz magadra, kisfiam!"

Mit is válaszolhatnék:

"Vigyázz magadra, Édesanyám!"
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
A kötél
  2010-02-28 21:51:50, vasárnap
 
 



Ez egy történet a hegymászóról, aki szeretett volna feljutni a legmagasabb hegycsúcsra. Erre a nagy útra sok évi felkészülés után indult el.
De mivel a dicsőséget saját magának akarta, úgy döntött, hogy egyedül mászik fel a csúcsra.
...tovább.
Elindult felfelé. Telt az idő és késő este lett. Ahelyett hogy éjjeli sátrát elkészítette volna, folytatta a mászást, mindaddig, hogy besötétedett.

Sűrű éjszaka terült a hegytetőre. Az ember körül minden fekete volt.
A napot és a holdat nehéz felhők takarták be és semmi sem látszott.

És ahogy így mászott felfelé, éppen egy pár lépésre a csúcstól, megcsúszott és nagy gyorsasággal esni kezdett. Csak fekete pontokat látott és érezte a nagy erőt ami borzasztóan húzta lefelé. Ezekben a félelmetes percekben életének minden szép és csúnya pillanatai lejátszódtak a szeme előtt.

A teste a levegőben lógott... Csak a kötél tartotta.
Abban a pillanatban csak azt tudta kiáltani: Istenem segíts!

Elgondolkodva azon hogy milyen közel van a halálhoz, hirtelen megérezte, hogy milyen erősen húzza az a kötél amivel meg volt kötve.

Az égből váratlanul egy mély hang hallatszott:

Mit akarsz hogy tegyek?

Ments meg, Istenem!

Tényleg hiszed, hogy megmenthetlek?

Persze, hogy hiszem!

AKKOR VÁGD EL A KÖTELET AMIVEL MEG VAGY KÖTVE...

Egy pillanatra csend lett.
Az ember úgy dönt, hogy teljes erejével kapaszkodik a kötelébe.

A mentőcsapat meséli, hogyan találták meg másnap az elhunyt és megfagyott hegymászót. A teste lógott a kötélen, amihez oly görcsösen ragaszkodott.

CSAK HÁROM MÉTERRE A FÖLDTŐL...

És te? Mennyire ragaszkodsz a kötelékedhez?

Elengednéd?

Soha ne kételkedj abban, ami Istentől jön.
Soha ne mondd, hogy elfelejtett vagy elhagyott.
Soha ne gondold, hogy nem gondoskodik rólad.
Jegyezd meg hogy mindig jobbján tart Téged.

Ha ez az üzenet a Te számodra áldás oszd meg azokkal akit szeretsz

Isten áldjon
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
A vak
  2010-02-18 18:55:50, csütörtök
 
 



A tavasz virágai közt hevert a vak, és fűszálakkal játszadozott.
Mosolya, mint az ég mosolyának tükrözése.
Hozzáléptem, és félénken kérdeztem:
- Miért mosolyogsz? Látod-e a szépségeket?
- Látok sok virágot... és a szeretet tavában az élet hattyúja fürdik... A túlsó partról fények küldik illatukat, és Pán sípja vijjog, és a szerelmesek ölelésekkel csalják meg a pillanatokat... Sudár márványtalapzat fölött kék madarak énekelnek, és rabszolgák és rabszolganők táncolnak az asztal körül, amely bortól, gyümölcsöktől roskadozik: ezüstserlegektől, amelyekben nagy gyémántok csillognak, mint a reggel könnyei az ágak között. És napragyogás övezi a piros ifjú arcokat, mert megérkezett a mennyasszony a vénséges folyamok országából. Elefántháton érkezett, kerubinok kíséretében... Ó, milyen szép az élet... narancsfaerdők... álomvirágok... boldog otthonok... ó, élet, ó, tavasz!
És mosolygott a vak és kérdezé:
- Hát te? Te mit látsz?
És halkan válaszoltam:
- Templomot látok, amelynek tornyáról lezuhant a kereszt, oltárán pedig a Sátán csókolózik a Háborúval, s a karzaton csontvázak kórusa énekel.

(Emil Isac)
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
A szeretet fája
  2010-02-13 19:59:45, szombat
 
 



Az erdész már nagyon régen magányosan élt a nagy erdő melletti tisztáson. Talán, ha kérdezték volna, sem tudta volna megmondani, mikor került ide; minden bizonnyal a dédapja is itt élt, és az is erdész lehetett. Ádám - így hívták - nem volt már nagyon fiatal, de még öregnek sem számított. Szerette az erdőt: a fák kivágása, a telepítés, az erdei termékekkel való foglalatosság lefoglalta idejét és gondolatait. Szerényen épített házában mindent megtalált, amire csak szüksége volt. A fák, a bokrok, a madarak barátai voltak, ő maga is szívesen elfütyörészgetett ellenőrző sétáin. Nézte a fák koronái mögül kikandikáló eget, és úgy érezte, hogy a világ nem is lehetne jobb, mint amilyen. Télen örömmel lesegette a szállingózó hópihéket; a kristályos havat kis ösvényeken és széles mezsgyéken keresztül ropogtatta lába alatt. Az esti faágak sejtelmes hajladozásai a színházat jelentették számára. Nem egyhangú, inkább csodálatosan megújuló volt ez az élet körülötte: a pattogó rőzsék és hasábok a kandallóban, az első tavaszi szél simogató fuvallata, a virágzás és a hervadás ismétlődő színpompája, a bogarak cirpelése és a tájat körülölelő csend.

Egy napon alkonyatig az erdőt járta, már erősen sötétedett, amikor hazafelé indult. Az úton az egyik fordulóban különös dolgot vett észre: nem is egyet, hármat: mintha vadgesztenyék lettek volna, de a színük aranyosan csillámlott az esti sötétben. Még öregapjától tanulta, hogy ami egy borsószemnél többet ér, nem szabad a földön hagyni. Fölvette, és zsebébe süllyesztette mindhármat, majd gyors léptekkel megindult háza felé. Másnap a közelben elültette a különös magvakat, aztán el is feledkezett róluk.

Az első mag hamar fejlődésnek indult, takaros kis fává növekedett. Pár év múlva úgy kilombosodott, hogy egy nagyobb madár is elrejtőzhetett benne; szép, egészséges levelei finoman susogtak az alkonyati szélben. Ádám kora délutáni pihenőit szívesen töltötte a fa alatt. Felüdítették ezek az álomba hívó félórák, de azt is érezte, hogy szelleme frissebb, élénkebb, és mintha az életről, munkájáról is többet tudna a lombsátor árnyékában. Néha olyan tisztán látta a dolgok közötti összefüggéseket, hogy már-már hinni kezdett a fa varázsos erejében.

Néhány esztendővel később, a tetszhalottnak tűnő időszak után a második fa is fejlődésnek indult. Ágai szertenyújtóztak, mint az esdeklő karok, lombja sűrűsége semmiben sem maradt el az első fa mögött. Ádám ekkor már felváltva üldögélt a két fa alatt; a második fa alatti időzések során mintha megértőbbnek, jobbnak érezte volna magát az emberek iránt. Eddig olyan keveset törődött velük, mostanában gyakran jutott el távolabbi viskókba, vályogfalú házakba, ahová ételt, italt vagy vigasztaló szavakat vitt a rászorulóknak.

A két fa pompázó, zöld karéja mellett szemet szúrt az a gödröcske, amelybe Ádám - ki tudja, milyen régen - a harmadik magot ültette. Úgy látszott, hogy ezt a magot fagyottan találta, vagy talán a csírázás alatt érhette a növények gyakori betegsége, a fulladás. Milyen furcsa az élet, hogy a két fa okozta örömnél erősebben vert benne gyökeret a rosszkedv a harmadik mag látszólagos pusztulása miatt. Nem volt nyugta többé: hiába érezte, hogy tudásban, megértésben elmélyült az idők folyamán, nagyobb megbecsülésben is van része, hiányzott neki a harmadik fa elképzelt közelsége.

Az egyik délután éppen az első fa árnyékában pihent, amidőn elnyomta a friss levegő, elszunnyadt. Egy öreg, szakállas ember jelent meg előtte, fején a pásztorok pörge kalapja, de beszéde folyamatosabb volt, mint amazoké.

- A fák öregebbek és bölcsebbek, mint a legöregebb és legbölcsebb ember a földön. Sok mindent átéltek, sok mindent tapasztaltak a világ fennállása óta. A fa, fiam, maga az élet: gyökérzetével, ágaival, leveleivel együtt. A te új fáid közül az első a tudás, a szellem fája. Ha elmélyülsz világában, okosabb, nagyobb tudású leszel, és jobban eligazodsz majd a földi rejtelmek között. A második az együttérzés, az emberség fája. Az emberek örömének és fájdalmának átérzése nélkül mit sem ér az ész és a tudás.
Ádám szinte megfeszül a figyelemtől, lesi az öreg ajkáról előbuggyanó szavakat.

- És a harmadik fa, öregapám?
A válasz, mint egy távoli kolompszó hallatszik.
- A harmadik a szeretet fája lehetne. De az emberek körében uralkodó viszályok s a szeretetlenség ezt a fát gátolja legjobban növekedésében. Így nem tud kellő gyökeret ereszteni, legföljebb csak a fa alján növő dudvákat és vadhajtásokat vehetjük észre.

- És mit tehetnénk, hogy kisarjadjon az igazi?

- Elsőnek az emberek szívében élő gyűlölséget kellene kigyomlálni. Azt a szúrós, kártékony érzetet, amely elhatalmasodott a világban, és amely merőben szemben áll mindazzal, amit az Istenfia emberi valóságában kétezer évvel ezelőtt meghirdetett és üdvünkre kínált.

A szeretet fája, amelyet a kigyomlált gazok s dudvák helyébe kellene ültetnünk, illetve fölnevelnünk: nagyon kényes növény. Önmagától nem fejlődik, jelentősen hozzá kell segítenünk, önvizsgálattal, belső fegyelemmel, tiszta szándékkal, a mások iránti törődéssel és jósággal - s ezek még csak az első fázisai a gondozásnak. Később a felebaráti együttérzés finom permetével lehet öntöznünk, majd meg kell óvnunk a rongálóktól. És amikor eltávozott belőlünk minden ellenérzés, harag és lehúzó erő, a szívünk melegsége szükséges a kisarjadt fácska további növesztéséhez, ápolásához.

Nem szabad halogatni semmit; most kell elkezdeni! Az első ásónyomtól kezdve, kemény küzdelemmel a sikeres folytatásig és még azon is túl... Hogy a fa zöld ágai és lombozata diadalmasan törjenek a magasba, a szeretet erejét és az élet különleges szépségét hirdetve.

 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
A szeretet hídja
  2010-02-12 18:35:21, péntek
 
 



Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában. Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek. Eddig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat, ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra, megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra minden megváltozott. Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog, hogy nem is álltak szóba egymással.

Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra. Először el akarta küldeni, de végül amikor meghallotta, hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját. Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába építsen egy kerítést. Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott a testvérére.

Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot, szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba. Az ács neki is látott a munkának. Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér megdöbbenve látta, hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés, hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét.

Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte a hidat, ezt mondta: "Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni, azok után ami köztünk történt? Azok után, amiket tettem és mondtam?" Erre mindketten nagyon elszégyelték magukat, és a híd közepén egymásba borulva kibékültek. Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig, találnak neki valami munkát.

Erre a Mester így felelt: "Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!"
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Az asszony
  2010-02-08 19:10:31, hétfő
 
  Bár mit sem sejtett róla, a felmenői vérbeli arisztokraták voltak. Ez a tény lassan a homályba veszett a család férfitagjainak vérfertőző és titkos kapcsolatai nyomán. Az édesanyja egyszerű munkásasszony volt, az édesapja pedig régen meghalt egy kocsmai verekedés folytán. De benne még érződött valami az ősei véréből.
Földig érő, egyszerű, szürke szoknyát viselt, gyenge kis tyúkmellét állig érő blúz takarta. Kezében sötét színű esernyő himbálózott méltóságteljesen, melyet néha sétapálcaként használt. Haja szoros kontyban tapadt a korán ősz fejére. Sugárzott belőle valami megfoghatatlan elegancia.
Lánykorában volt kérője: egy idősödő, gazdag német bankár. Pont egy ilyen makulátlan nőre volt szüksége. Nem azért, hogy gyereket szüljön neki, vagy hogy szeresse, csak hogy meg ne szólják. A lány visszautasította. Nem akart férjet, a maga ura maradt.
Kedvenc időtöltése volt, hogy az utcákat járja. Az tette teljessé őt, ha az emberek úgy tekintettek rá, ahogy szerette volna. Senki sem mert tiszteletlenül beszélni előtte, az ajtókban még a neveletlen suhancok is előreengedték, csak hogy ne kelljen a bíráló tekintetét a hátukon érezniük.
Ő pedig sokat tett azért, hogy ezt a képet fenntartsa magáról: ha sétált, mereven maga elé nézett, akármi is ment végbe körülötte. Ha baleset történt, nem ment oda bámészkodni, ha sikolyt hallott, ha robbanást vagy bármilyen felismerhetetlen hangot, kissé megrezzent, jelezve, hogy megzavarták finom lelkének nyugalmát, de nem nézett a hang irányába. A kíváncsiságot közönségesnek és a szürke emberek sajátjának tartotta. Ha megszólították, rövid hatásszünet után, halk és kurta feleleteket adott. Közönyösen tekintett a világra. A látszat legalábbis ez kellett, hogy legyen.
Nem voltak barátai. Nem engedte meg magának, hogy túlságosan megnyíljon valaki előtt. Csupán tisztelői akadtak, de ők is csak távolról figyelték. Szinte mindenki ismerte a városban, ha személyesen nem is, de látásból vagy hallásból igen. Fogalommá vált.
Takaros otthona volt, élére állítva állt benne minden, és tisztaság ragyogott mindenhol. Mikor nem a lakás rendben tartásával foglalkozott, leült egy fotelba, és maga elé meredt. Nem érdekelte sem televízió, sem újság. Később már a gondolatai sem érdekelték. Attól tartott, hogy túlságosan érdeklődővé tennék, túlságosan kíváncsivá. Így megszűnt gondolkodni. Olyan lett, mint egy életre kelt, tökéletesre alkotott viaszbábu.
Egy kora tavaszi reggelen, mikor a szokásos gyümölcsreggelijéért igyekezett a zöldségeshez, szokatlanul nagy mozgolódás vette körül. Igyekezett nem észrevenni, de egy fiatal építőmunkás futtában meglökte, majd rémült arccal fordult az asszonyhoz, és bocsánatot kért, aztán félénken tovább szaladt.
Az asszony arcán piros fény gyúlt a szemtelenség miatt, ezért különösen magasra emelte az orrát, és még jobban kihúzta magát. Egészen közelről hallani lehetett volna, hogy fújtat, mint egy dühös pulyka, de ilyen közel senki sem kerülhetett hozzá, és messziről inkább egy büszke pávára hasonlított.
Különösen rossz napja volt, mert a járda, amelyen minden reggel végezte bevásárló körútját, hatalmas deszkákkal volt elbarikádozva. Ezen már végképp felháborodott. Az úttest szélén kellett sétálnia, és úgy érezte, nagyon megalázták azzal, hogy akaratán kívül kell máshol mennie, mint ahol szokott.
Kiáltásokat hallott a tetőről, de nem figyelt rá. Úgy gondolta, most vissza kell állítania a tekintélyét, és ez az alkalom éppen jókor adódott. Feltétlenül ügyelt rá, hogy ne is értse meg a szavak jelentését, hátha valamelyik alpári építőmunkás tesz ajánlatokat.
Már épp megpillantotta a zöldséges citromsárgán virító pányváját, mikor egy tégla lassan csúszni kezdett a tetőről, és hosszan, pörögve, akár egy otromba tollpihe épp a fejére zuhant.
A tömeg kéjesen tolongott a baleset helyszínére, kíváncsian tekintgettek a halottra. Sokan felismerték a tekintélyes asszonyt. Egyesek úgy látták, mintha még megigazította volna a szoknyáját, miközben összeesett; mások lehurrogták őket, mondván, hogy a tégla ütésétől azon nyomban meg kellett halnia. Azt azonban senki sem tudta megmagyarázni, miért nem ment át a túloldalra, mikor a tetőről lekiabáltak neki, hogy veszélyes azon az oldalon közlekedni.
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
A fa és a levél
  2010-02-07 14:31:10, vasárnap
 
 



A levél mindig a fához tartozott. A fa ágán egy apró gallyon kezdett el létezni, mint rügy, aztán kihajtott, üde- zöld levél lett. Napjaik együtt teltek egy tavaszon és egy nyáron át.
Életük egymástól függött. A fa éltette a levelet, a levél pedig a fát, és így jó volt nekik.
Éltették egymást...
Aztán a fa virágba borult, beérett a termés, majd leszedték az érett gyümölcsöt. A levél és a fa még mindig együtt voltak.
Aztán eljött a szeptember. A levél sárgulni kezdett, néhol bordó színt öltött, így egészen különleges árnyalatot kapott. Csodálatos volt... Aztán lehullott. A fűre hullott a többi levél közé.
Jól érezte magát a földön heverve; de itt már nem tartozott olyan szorosan senkihez, mint ahogy a fához tartozott. A fa szenvedett, hiányzott neki a lehullott darab. A levél is sokat gondolt a fára, de mégis szeretett ott pihenni a földön... de ő is érzett valami fájdalmasat, amit a fa elveszítése okozott neki.
Aztán elsétált a fa mellett egy zöld harisnyás láb, majd földre nyúlt egy hófehér kéz és magával vitte a levelet. Betette egy könyvbe, s most ott pihen tovább. Ott is jó neki, szereti a könyvet, a finom lapokat, melyek gyengéden simulnak testéhez, de minduntalan csak a fára gondol, arra, hogy milyen volt vele, mit érzett, amikor egymást éltették, s együtt teltek napjaik egy tavaszon, és egy nyáron át.
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 30 
2017.03 2017. Március 2017.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 568 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 64
  • e Hét: 556
  • e Hónap: 4233
  • e Év: 10289
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.