Regisztráció  Belépés
lenke1964.blog.xfree.hu
Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább. "A világ minden szépségéért sem akarnám elcserélni az egyéniségemet, még a... Varga Lenke
1964.08.18
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 36 
Patkó Bandi
  2017-01-14 10:00:48, szombat
 
  Patkó Bandi nevét egy országszerte elterjedt, szójátékra épített műdal vette szárnyra.

Puszta csárda két oldalán ajtó
Oda ugrat pejparipán Patkó
Szép csárdásné, úgy adja fel a szót,
Látott-e már egy lovon hét patkót?
Ha nem látott, jöjjön ide, láthat,
Négyet visel e gyönyörű állat,
Az ötödik magam vagyok, nemde?
Kettő meg a csizmámra van verve.
Alakjához a betyárokra általában jellemző történetek kapcsolódnak, személyéről semmi bizonyosat nem tudunk. Valószínűleg a literátus ,,Bandi-betyár" egyik folklorizálódott alakja. Patkó Bandihoz kapcsolódó mondák többsége sztereotip fordulatokat elmesélő a) erdőben szegény asszonnyal találkozik, aki nem fél tőle, ezért megajándékozza, pl. gazdag kereskedőtől veszi el a ruháravalót, de a gazdagot megbünteti, mert rosszat híresztel róla b) halálával kapcsolatos mondák szerint az érte felkínált vérdíjért elárulják. Még a pandúrokkal való tűzharcban is tekintettel van arra, hogy akinek nagy családja van, azt nem öli meg; végül a túlerő áldozata lesz Patkó István és János (ill. Sándor) Somogy nevezetes betyárjai; mindkettőt 1862-ben végezték ki. János (valószínűleg a Sándor néven feljegyzett kalandok is vele kapcsolatosak) betyárvirtusairól, bátorságával való kérkedésről volt híres. Patkó Pista és Sándor nevével őrizte meg a szájhagyomány a sitkei kalandot (valóságban János követte el), amikor a betyár megüzeni, melyik napon fogja meglátogatni a nagygazdát és pénzét elkérni. A zsandárokkal őriztetett vacsorázó uraságot valóban meglepik, aki ijedtében kiugrik az ablakon: Patkó Sándor levelet ír Sitkére, Kilencezer forint legyen előre! Patkó Sándor az ablakot zörgette, A Nagy Sándor erre igen fölijede Arany pohár sej-haj, holdvilágnál ragyogott, A Nagy Sándor az ablakon kiugrott. Patkó István és János nevéhez kapcsolódó mondák közül ismertebbek a népet harácsoló plébános megbüntetéséről szólóak: a) a túl magas temetési költség miatt a betyár a plébánossal megásatja a sírt, és nyakig beletemeti; - b) a gazdag plébánosnak (vagy uraságnak) megüzeni, hogy másnap elmegy a pénzért. Álöltözetben parádés kocsin érkezik, a pénzt zsebre teszi és a plébánost elviszi a hetedik határba, ott magára hagyja; - c) a fogságban hozzá jó szívvel segítőkészen közeledő zsandárnak elárulja, hogy hová rejtette kincseit, ezzel akarván meghálálni jóságát. Patkó Bandi legendabeli betyár, akinek alakjához dalok és mondák kapcsolódtak a 19. század végén és a 20. század elején. Hagyománya főképp a Dél-Dunántúlon élő. Alakja folklorizáció eredménye. Egy versbéli betyár elevenedett meg a népi képzeletben. A szójátékra épült műdal 1875-ben jelent meg ponyva kiadásban: Puszta csárda két oldalán ajtó Oda ugrat pejparipán Patkó Szép csárdásné, úgy adja fel a szót, Látott-e már egy lovon hét patkót? Ha nem látott, jöjjön ide, láthat, Négyet visel e gyönyörű állat, Az ötödik magam vagyok, nemde? Kettő meg a csizmámra van verve. A hozzá kapcsolódó történetek más híres betyárok történeteinek az elemeiből variálódnak. (Megajándékozza a szegény asszonyt a gazdag kereskedő rovására, vérdíjért elárulják stb.) Patkó Bandi Krúdy Gyula Valakit elvisz az ördög című művében is megjelenik, de nem mint betyár, hanem minta a vidéket járó Alvinczi Eduárd önkéntes testőre. Somogy megyében ,,saját" betyárjuknak tartják. Darány és Csokonyavisonta közt egy hatalmas kocsányos tölgy (Quercus robur) ,,Patkó Bandi fája" néven ismert. A Balaton-parti Zamárdiban nyaranta róla elnevezett ,,Hétpróbás betyárverseny és pásztorétkek főzőversenye" rendezvényt tartanak. A Baranya megyei Hosszúhetény hagyománya szerint Patkó Bandi a községbeli Máltető dűlőről figyelte a pandúrokat. 1904-ben Rákosi Viktor Az én falum című munkájában elbeszéli egy csárdában töltött éjszakáját. A csárdás gazda egy fapadot jelölt ki alvóhelyül a számára, melyen harminc évvel korábban Patkó Bandi sokat hált. ,,Betyárnak jó lehet - felelém - de nincsen egy becsületes ember számára való fekvőhelye? - Oda magam fekszem, - mondá a szives házigazda."

 
 
0 komment , kategória:  ÉRTÉKTÁR- Régen volt....  
Kenyér
  2017-01-14 09:59:31, szombat
 
 
Előkészítés, dagasztás (Írta Jenei Éva)
Régen a gazdasszonyok este elkészítették a kovászt, hajnali kettőkor fölkeltek, begyúrták a tésztát, majd visszafeküdtek. Öt óra tájban átgyúrták, dagasztották, és elkezdték fűteni a kemencét. Majd szakajtóban kelesztették és reggelre kész volt a kenyér. Mi ennél azért kényelmesek vagyunk, délután 4-5 óra fele sütünk kenyeret. Ehhez reggel készítem el a kovászt. A kovász készítéséhez először is az előző sütésből maradt ,,vakarékot" (miután a teknőt vagy edényt nem használom tovább az oldaláról lekapargatom a maradék tésztát, kiszárítom, a következő sütésig üvegbe rakom), sót, kicsi cukrot, kicsi élesztőt vízbe beáztatom. Mikor az élesztő feloldódott és a tészta darabjai is felpuhultak (pár perc), annyi lisztet keverek bele, hogy egy tejföl sűrűségű masszát kapjak (tapasztalataim szerint a felhasznált víz és a liszt űrtartalma megegyezik). Majd leborítom, nem túl meleg helyre teszem (sőt, inkább hűvös szobába) és hagyom, hogy kovász legyen belőle. Ez idő alatt kelni fog, hólyagosodni, azok a hólyagok kilyukadnak, majd szépen lassan, ahogy a lisztet ,,megette", akkora lesz, mint volt, a tetejét leszámítva folyós lesz, mint a víz, és erjedt szagúvá válik. Talán felvetődik a kérdés, hogy minek az élesztő. Régen is használtak élesztő hatású dolgot, amit mifelénk ,,pár"-nak neveznek. Ezt komló levéből és korpából készítették, kiszárították és ezt tették a kenyértésztába. Mi egyelőre megelégszünk azzal, hogy még ha kicsit is, de élesztőt teszünk a kenyértésztába. Régebben vettünk készen kapható kovászt, de ahhoz is kell élesztő és meglehetősen drága is. Amikor elfogyott, és kenyeret kellet volna sütni, megcsináltuk nélküle. Úgy jó lett, nem érződött a különbség.
Amikor elkezdjük fűteni a kemencét, akkor kezdődik a dagasztás is. Először a lisztet teszem a teknőbe. Mi kenyérlisztet (BL-80) használunk és egyötöd részben teljes kiőrlésű rozslisztet, de természetesen lehet teljesen fehéret sütni vagy erősebben rozsosat. A liszt megvásárlásakor figyelünk arra, hogy hazai termék legyen, azon belül is a megyéből származót választani. Sajnos ez manapság túl egyszerű, hiszen Békés megyében egyetlen egy malom üzemel. Túl sok rozslisztet ne tegyünk, mert nem kel meg a tészta. Aki akar, tegyen bele tönkölylisztet, árpalisztet, zabpehelylisztet, ki mit szeret, de érdemes kétharmad részben búzalisztet használni, hogy megkeljen a kenyér. Ha pedig valaki kisebb arányban szeretne búzalisztből kenyeret sütni, akkor pótlólag sikért lehet használni. Mi szeretnénk majd egyszer a saját tönkölybúzánk lisztjéből kenyeret sütni és bízunk benne, hogy ez nem csak egy álom marad. Teljesen teljes kiőrlésű kenyeret nem sütöttünk, mindenki előtt ott a lehetőség, hogy próbálkozzon.
Ezután beleteszem a sót és a rozslisztre való tekintettel egy kis őrölt köményt, és az egészet elkeverem a liszttel. Később következik a víz (víz helyett használhatunk savót is, ha van otthon, az édes és a savanyú savó is jó hozzá), ami legyen meleg annyira, hogy a kezem még bírja. Ha túl forró a víz, az nem tesz jót a tésztának, már rontottam el így... Majd az egészet összegyúrom. Ha összeállt, akkor kiteszem a deszkára és ott dagasztom tovább, nekem ott könnyebb. A tészta ne legyen se túl lágy, se túl száraz és túl kemény. Nedves tapintású, de rugalmas tésztát kell gyúrni. Majd visszateszem a teknőbe, letakarom és kelesztem, megint csak nem kell neki túl meleg. Persze azért nem kell kicipelni, de nem kell semmilyen fűtőtestre feltenni, meleg helyen csak felfújódik.
Később átgyúrom a tésztát. Én akkor szoktam, amikor kb. három kéve van még hátra. (kb. fél órával a kifűtés előtt) Átgyúrom, szétosztom, megformázom. Régen a nagy kenyereket (Mifelénk négykilós kenyereket sütöttek!!) szakajtóba, kosárba, kasba tették, ott kelesztették. Onnan borították a sütőlapátra, ott vágták meg, kenték meg vízzel. Mi a deszkán kelesztjük a cipóinkat, néhány perccel a kemencébe vetés előtt bevágjuk és megkenjük vízzel. Ismét hangsúlyozom, nem kell meleg, mert csak felfújódik, és amikor a sütőlapátra borítjuk vagy húzzuk, kipukkad, mint egy lufi, és azt már nem húzza föl a meleg. Illetve ha túl sok ideig kel a kasban vagy a deszkán, akkor is ugyanez történik, akkor túlkel.
Miután kisült, megkenjük vízzel és betakarjuk jó alaposan, majd élvezzük a friss kenyér illatát és a sercegést, ahogy reped a héja. Érdemes a kenyeret abrossal letakarva pihentetni.
A friss meleg kenyeret nem jó megvágni, mert összegaluskásodik, illetve könnyen megüli az ember gyomrát.
Kenyérsütés
A veknik kisütése a kemence felfűtésével veszi kezdetét. Minden kemence egyedi, még ha egy sémára készültek is. A kifűtéshez szükséges tüzelőanyag mennyiségét egyedileg kell kitapasztalni. Természetesen ezt a mennyiséget sok minden befolyásolhatja. Az időjárás, a tüzelőanyag típusa, annak víztartalma stb. A kifűtés alatt két dologra kell törekedni. Egyrészt arra, hogy a kemence feneke, azaz a tűztalaj forrósodjon át, illetve hogy a láng minél hosszabb utat a kemencében leírva melegítse fel a falakat. A tapasztalt háziasszonyok, már a kemence szájához állva, az onnan kiáramló hő alapján meg tudták állapítani, hogy elég lesz e a sütéshez a meleg. Amíg valaki nem rendelkezik ilyen tudással, vagy bizonytalan magában nyugodtan alkalmazzon egy keményfa parázsvonót a kérdés eldöntéséhez. Ugyanis, ha a parázsvonó szikrát vet a kemence fenekén végighúzva, a fűzés kész.
CSAK TERMÉSZETES ANYAGOT RAKJUNK A KEMENCÉBE. A kemencékről szóló oldalon már leírtam, hogy a kemence nem szemétégető. Senki sem szeretne PVC, vagy polipropilén ízű és állagú kenyeret enni.
Miután már nem teszünk többet a tűzre, szét kell teríteni a parazsat a fenéken. Ekkor a maradék, még égető anyagok is elégnek, parázs veszít hőjéből és a tűztalaj még melegszik. Kis idő (5-15 perc) elteltével a parazsat a kemence falainak tövébe kell igazítani, ezáltal szabaddá téve a talajt a kenyerek számára. Vannak, akik erre a talajra vetik a kenyeret és vannak olyanok, akik egy vizes cirokseprűvel a maradék hamut is elseprik a kenyér helyéről. A víznek még szerepe lesz.
Közben a kenyér kelesztése is a végéhez ért. A cipók bevetése előtt, ha nem kasban keltek érdemes a felületüket megvizesíteni és az oldalukat kissé bevágni, de ha kasban keltek, akkor ezt a lapáton kell megtenni. Jöhet a lapát. A lapát mérete mindig a kemence mélységétől és a kenyerek nagyságától függ. Tehát a meglisztezett lapátra rátesszük a kenyeret és bevetjük a kemencébe úgy, hogy se túl közel se túl messze (10-15 cm) ne legyen a parázstól, de mindenképpen a tűz helyén. Kb. 5-10 cm-t hagyjunk el a kenyerek között is. Itt említem meg, ha sok, vagy nagy kenyereket sütünk a tüzet is úgy kell igazítani, hogy ennek megfelelő területet melegítsen fel. A kenyerek bevetésével minél hamarabb végzünk, annál kevesebb hő és pára távozik a kemencéből. Pára? Igen, a kenyér jó süléséhez pára is kell. Nem mindig elég az a mennyiség, ami a kenyerekből távozik. Ha kevés a pára a meleg 'megnyomja' a kenyeret. Erről majd később a hibák között szólok. A pára pótlására kevés vizet kell a kemence gyomrába spriccelni, vigyázva arra, hogy a keletkező gőz ne okozzon balesetet, viszont maradjon bent. Ha befejeztük a vetést zárjuk le a kemencét a tévővel, vagy ha hátsókéményes kemencénk van, csukjuk be az ajtót.
Szépen telik múlik az idő, a kenyerek kelnek, pirulnak, majd feketednek a kemence melegén. Ettől nem kell megijedni, természetes dolog. Ha befűtöttünk rendesen, akkor majdnem biztos a feketedés. Befolyásolja még a kenyerek mérete is. A nagy kenyerek hosszabb időt töltenek odabent, így míg megsülnek, megszenesednek. A szenes réteget fogyasztás előtt le lehet vágni, vagy egy tompa kés fokával leverhető, miután kikerült a kenyér a kemencéből. A 1-2,5 óra múlva a kész kenyereket ki lehet venni. A kérgét vízzel bekenhetjük, ezáltal az ropogóssá válik. Mi úgy csináljuk, hogy a vizezés után deszkára kerülnek és ruhával borítjuk 10-12 órára.
Az itt leírtakat nem kell törvénynek venni. Ahány ház, annyi szokás. Más eljárások is léteznek. Szerintem a végcél a lényeg, az igazi házikenyér.
A kenyér hibái és megoldásuk
Az itt leírta csak iránymutatások. Nem kell feltétlenül betartani ezeket, a gyakorlat úgy is megtanítja a sütésre vállalkozót a helyeshez közeli eljárásra.
Kenyér hibája

Oka

Megoldása
Lágy, sületlen, nyers kenyér

A kemence nincs kifűtve

A kemence szájába lehet tüzet rakni, de ahogy mondják ez annyit ér, mint halottnak a csók. Ha idejében észrevesszük, és a kenyér még nem száradt meg, pluszban fűthetünk a kemencében
Fehértalpú, sületlen aljú kenyér

A kemence lehet, hogy ki van fűtve, de a tűztalaj nem melegedett át kellően

Elsősorban olyan anyagok tüzelésekor jelentkezhet a probléma, amelyek kis térfogattömegűek, így nagyobb mennyiséget kell belőlük a kemencébe rakni. Ilyen a szalma, kóró, ízik. Az el nem égett maradványok, illetve a hamu szigeteli a kemence fenekét, ezért nem melegszik át. Mindig ügyelni kell arra, hogy a kenyerek sülési helyén ne maradjon ilyen. A parazsat terítsük szét, a nagy tüzelőanyagot a parázsvonóval mozgassuk, használjunk rőzsét a magasabb hőmérséklethez.
Sütés közben meg nem emelkedett, megégett héjú kenyér

Túlfűtött kemence

A meleg ,,megnyomta" a kenyeret. A kenyereket később kell betenni, ha még előbb észleltük. Ha közben, vizet spriccelhetünk a parázsra, a kenyerekre, és/vagy egy vízzel teli edényt tehetünk a kenyerek közé. A tévőt résnyire hagyjuk nyitva. Minél hamarabb cselekszünk, annál jobb.
Duplahéjú kenyér

Túlfűtött kemence

Ezt nem tekinti mindenki hibának, de az élvezetét ronthatja. Megoldást lásd fent.
Ha egész nagy, 5-6 kg-os kenyeret sütünk ez nem hiba. A kemencét mindenképpen túl kell fűteni, különben nem sül meg a vekni közepe. A sütés végén, a külső szenes réteget egy kés fokával le lehet verni, de ha rajtamarad, védi a kiszáradástól.
A kiformázott kenyér ellapul, puha, nyúlós lesz

Túlkelt a kenyér, vagy sok vízzel lett dagasztva

Minkét okra megoldás, ha a receptben leírt arányokat tartjuk, vagy a magunk által tapasztaltakat alkalmazzuk. Túl meleg helyen kelesztve a kenyér hajlamos túlkelni, inkább hűvös, mint meleg helyen keljen
A kiformázott kenyér nem dagad

A kenyér nem kel

A helyes arányok betartása itt is fontos, különösen a kovász, vagy az élesztő megfelelő mennyisége. Hasonló eredménnyel jár ha kevés folyadék van a tésztában. Ha nem búzakenyeret készítünk, plusz sikért tehetünk bele. A dagasztás előtt érdemes a lisztet langyosítani, valamint a vizet is, ami bele kerül.
A kenyér időre megsült, de nem emelkedett meg, nincs benne ,,buborék", bodag lett

Nem kelt meg a kenyér és/vagy kevés a liszt sikértartalma és/vagy kevés a víz a tésztában

Korán került a kemencébe. Várjuk meg míg a szegés két partja eltávolodik egymástól kb. ½ cm-t
Pótoljuk a sikért, ha tudjuk, vagy akarjuk. Az öregek elmondása szerint az év esős volt és a búzából kimosódott a sikér, egész évben ilyen kenyeret ettek.
Dagasztáskor ügyeljünk a víztartalomra.

 
 
0 komment , kategória:  ÉRTÉKTÁR- Régen volt....  
A székely tánckutatás Seprőditől napjainkig
  2017-01-13 20:44:58, péntek
 
  Kacsó András
A székely tánckutatás Seprőditől napjainkig

A kilencszázas évek elején kezdte el gyűjtőmunkáját Seprődi János neves népzenekutató a Székelyföldön. Munkássága a táncgyűjtésre is kiterjedt. Az Erdélyi Múzeum 1909-es évfolyamában jelent meg A Székely táncokról című tanulmánya. Ebben írja Seprődi : ,,A székely táncról, bár sokszor esett szó róluk, semmi olyan alapvető munka nincs, amelyet kündulási pontként használhatnánk. Ilyenformán nem volt más mód, mint legelején kezdeni a vizsgálódást. Erre nézve egyetlen falut szemeltünk ki, Marosszék délkeleti szögletében, a Kisküküllő felső folyásánál fekvő Kibédet, s annak összes tipikus táncát igyekeztünk összegyűjteni. Célunk tehát ez alkalommal az volt, hogy egyetlen kis területnek, lehetőleg egész tánckészletével megismerkedjünk, későbbi feladatul hagyva az összehasonlításul szolgáló távolabbi helyek fölvételét."

Ezután fölsorolja a kibédi nép használta táncelnevezéseket; szám szerint huszonhat szerepel a fölsorolásban. Seprődit a sok elnevezés nem tévesztette meg, és rájött - idézem : ,,Ha nem a neveket, de magukat a dolgokat (ti. a táncokat) nézzük, csupán négy tipikus népi táncformát, s három felülről lekerült úgynevezett úri táncot különböztethetünk meg."

A felülről lekerült táncok közül Seprődi a körmagyart, sormagyart, ceppelit és a valcert említi. A valcer gyűjtése idején még új keletű lehetett, mert erről így ír : ,,A valcer egészen újkori idegenség. A kibédiek, városban szolgáló legények és leányok révén, most kezdik megismerni s eddig elé még nem annyira járják, mint inkább verekednek benne. Ugyanis a legnagyobb része nem tudja táncolni, s ha valamely hánya-veti természetű ráerőlteti a cigányt, mindjárt kész a háborúság. Ha az eredeti székely tánc menetét figyelemmel kísérjük, három fő szakaszt veszünk észre benne." - folytatja Seprődi és rátér részletes leírásukra.

Majd összegez: ,,A kibédi székelységnek tehát ez idő szerint ez a három tősgyökös tánca van: Jártatós, Forgatós, Csárdás. Ez ugyan három külön névvel nevezett tánc, de ezek egymással szerves, organikus összefüggésben vannak, s mindig ilyen sorrendben következnek egymás után, amint leírtuk. [...] Mind a három táncot egy ugyanazzal a lánnyal illik végigjárni, s nagy szégyennek tartják, ha akár a legény, akár a leány közben párt változtat: "

Seprődi a kibédi s egyben a sóvidéki láncok lényegére tapint, amikor a következőképpen határozza meg a tánc három alapvető formáját: Az első tánc alapja a lépés, a másodiké a forgás, míg a harmadiké az ugrás. Tömören így fogalmaz: ,,Minden lehető táncfigura ezekből vagy ezek vegyítéséből alakul, s így a székelység «három a tánca» magában foglalja az összes tipikus alapformákat."

Külön tárgyalja - szinte egész fejezetet szentel neki - a csűrdöngölőt, mint szólótáncot, több elnevezés alatt: Udvarhelyszéki, Legényes, Werbunk, Korondis. A csűrdöngölőről a következőt írja: ,,Minden jel arra mutat, hogy ennek a táncnak fő fészke Udvarhelyszék. Erre mutat, hogy Kibéden is odavalónak nevezik. De ismerik és táncolják ezt a táncot majd mindenütt a székelység között, sőt amint észreveszem Erdély legtávolabbi részein is felbukkan."

Mai ismereteink alapján Udvarhely környékén, a Sóvidéket is beleszámítva, a legényeseknek is három típusát különböztethetjük meg, éspedgq a verbunkost, amely széles lábtekerő és bokázó oldalozó mozgásokból áll, csizma csapások nélkül vagy nagyon ritkán használva a csapást, mint ütemvégződést. Ez a tánc a toborzó táncokkal, így a hajdútánccal is rokonságban van, úgy dallamában, mint mozgásanyagában. A második legényes-tánctípus a tulajdonképpeni csűrdöngölő, mely dallamában ropogósabb, szaporább tempójú, a mozgás maga is ennek megfelelően ugró, bokázó, hármas ritmusképletű szűk mozdulatokból áll, és gyakoribb a ritmus kiverő csizmacsapásolás is.

A harmadik típus a kecseti legényes néven ismert, ,,marosszéki" dallamra járt férfi szólótánc, melyet a verbunk vagy a csűrdöngölő végén gyors táncként ,,áprája" néven szoktak táncolni. Nem ritka az sem, amikor a párostánc forgatósában fel-felcsattan egy-egy csizmaverő. Mivel Seprődi kutatási területe csupán egy falura terjedt ki, nem tudhatott ezekről a valószínűleg már akkor önállóan létezett tánctípusokról, amelyek közül a verbunk és csűrdöngölő bizonyosan - a kecseti legényes valószínűleg - már akkor is külön típusként létezett. Viszont azt már akkor meqállapította Seprődi: ,,Ami a tánc koreográfiáját illeti, szavakkal nehéz róla világos és teljes képet adni. Először is tudnunk kell, hogy igen gyors menetű szólótánccal van dolgunk, melyben zene és táncmozdulat a legtökéletesebben egybevág anélkül, hogy akár a táncnak a figurái valamely előre meghatározott rendben következnének. Mégis, úgy látszik, a zene vezeti a táncot, mert a cigány hosszan kitart egy-egy hangot (de ütemben), mire az összes táncoló egy pillantásig megáll, kezét kiterjeszti, s újra még őrültebben rohan tovább. A csűrdöngölőt minden ember úgy járja ahogy tudja, vagyis ide talál az a közmondás, hogy mindenki olyant álmodik, amilyen esze van." Majd alább: ,,Érdekes megfigyelni, miként tüzelik fel lassanként egymást a vetélkedő táncosok. Csoportba áll kettő-három a cigány előtt, s egymással szembe fordulva, egymással vetélkedve, magát a cigányt is magukkal ragadják, ki velük együtt cifrázza a tánc dallamát, s észrevétlenül a végletekig meggyorsítja a tánc tempóját." A Seprőditől leírt táncok változatai ma is megtalálhatók a Sóvidéken. Útmutatásai és helyes meglátásai nagybecsű érték a ma tánckutatója számára.

1924-ben jelent meg Réthei Prikkel Marián könyve a magyarság táncairól. Ez a munka serkentően hatott: a népi táncra irányította az érdeklődést. Hivatásos, felkészült táncszakemberek fordultak figyelemmel a néptánc felé. Ezek közé tartozott Molnár István koreográfus, aki nálunk legelsőnek gyűjtött modern eszközökkel népi táncot. Említést érdemel az is, hogy egyedülállóan ősi halottas táncot filmezett le a csángólakta területen. Érdeme, többek között, hogy példájára indult meg a tudományos igényű, filmmel végzett táncgyűjtés.

Már a harmincas évek derekán úttörő munkát végeztek Csíkban és Gyergyó vidékén Bándi Mária és Vámszer Géza: 1937-ben kiadtak egy füzetet, mely húszféle táncot vagy játékos táncot tartalmaz. Bár ezek többsége idegen eredetű vagy műtánc; munkájuk tánctörténeti jelentősége miatt mégis elismerést érdemel.

A technika fejlődésének köszönhetően összehasonlíthatatlanul könnyebb volna ma a táncok filmszalagra rögzítése, mint Molnár István korában. Történt ezen a téren ugyan egy-két tétova lépés napjainkban, de közel sem a sürgősség igényével. Pedig a tiszta népi székely táncok megmentésére még lenne lehetőségünk egy pár évig; később már csak hibrideket gyűjthetünk !

 
 
0 komment , kategória:  ÉRTÉKTÁR- Régen volt....  
CSÁRDA- csárdás
  2017-01-12 19:10:59, csütörtök
 
 
Talán az egész világon ismerik már ezt a magyar szót. Híressé vagy talán jobban mondva hírhedtté vált a múlt században, mikor a betyárok tanyájává lett, s az utakon járó-kelő idegen nem tudta, hogy a csárda pihenést, oltalmat ad-e vagy veszedelmet hoz rá. Magyarországon járt idegenek természetesen kiszínezve írták le könyveikben, újságjaikban a csárdában tapasztalt veszedelmeket, melyeket legtöbbször nem is éltek át, hanem csak hallottak másoktól s tudjuk, hogy messziről jött embernek szabad ,,költeni" is.

A csárda nem valami ősmagyar találmány. Árpád apánk idejében még nem volt meg. Honfoglaló őseink az erjesztett kancatejből készült kumiszt itták, amit nem csárdában mértek. Megvolt minden gazdának megfelelő számú fejős kancaménese s maga a gazdasszony készítette el lóbőrtömlőben a kitűnő italt, mely amellett, hogy táplált, jó kedvet is csinált, sőt ha valaki nagyon akart, be is rúghatott tőle egy kicsit.

Tudósok azt állítják ugyan, hogy az ősmagyarok a bort is ismerték és amint a szentgalleni zárdában történt látogatásuk mutatja, meg is itták annak rendi-módja szerint. De hogy szőlőt ültettek vagy kapáltak volna, arról nem szól a krónika. Úgy látszik, hogy csak azt itták, amit más szűrt.

Korcsma, csárda dehogy volt ősapáinknál! Nem is hallottak azok soha olyat, hogy pénzért adják az italt! Az ilyen elvetemedett embert talán agyon is ütötték volna! Később, sok évszázad lepergése után jutott oda a magyar, hogy szállásért, italért pénzt adjon.

Mint sok magyar specialitást, a csárdát is a török világ szülte. Maga a szó is a törököktől került hozzánk. Eredetileg csak valami félszerféle hajlékot jelentett ez a név, mely úttalan-utakon valami enyhelyet nyújtott az Alföld végtelen pusztaságán utazó embereknek. Nem volt már akkor falu sem, néha többnapi járóföldre nem lehetett beszállni sehova, az utas az útban hált. Bizony jól fogott akkor a rozoga ,,csardak" is, ahogy eleinte hívták. Nem mértek akkor még italt sem benne. Meg is járta volna a ,,regálebérlő", ha akkor lett volna. A fel s alá kóborló hajdúk, kurucok, labancok, törökök, tatárok s különféle tolvajok úgy felprédálták volna a pincét, hogy holtig sirathatta volna a csapláros.

Később, a török világ után, mikor már egy kis élet- és vagyonbiztonság is támadt, alakult ki a csárdából a mai vendégfogadónak a képe. Állandóbb jellegű csárdát építettek; sokszor az elpusztult falu romladozásban heverő templomát alakították át csárdának. Mert ne szépítsük a dolgot, ősapáink között is feles számmal akadtak, akik fontosabbnak tartották, hogy az útban inkább csárda legyen, mint templom. Mihelyt azonban az ilyen elpusztult falvakban a lakosság visszaszállott, a csárdából megint templom lett.

De még napjainkig is van néhány csárda, melyről ki lehet mutatni, hogy vagy templom volt, vagy annak tégláiból épült. Ilyen pl. a debreceni országútban Karcag és Nádudvar közt levő Szent Ágota csárda. Az a templom, melynek romjain ez a csárda épült, Szent Ágota vértanú tiszteletére épült, s mikor az egyházról elnevezett Szent Ágota falu elpusztult, templomának falai évszázadokon át fennállottak és oltalmat nyújtottak az utasoknak. Lassanként, a jobb idők eljöttével, kijavították és ma is fennáll mint csárda.

A csárdák bizony nemcsak igazjáratbeli utasoknak, hanem henyélő betyár embereknek is oltalmat nyújtottak, ezért a hatóságok nem jó szemmel nézték ezt a szükséges rossz intézményt.

Így 1775-ben Szabolcs megye rendszabályt dolgoz ki a nagyon ,,eltelepedett" tolvajságok megfékezésére, melyet megküld a szomszédos vármegyéknek is, hogy hasonlóképpen járjanak el a hamis emberek ellen.

,,Tapasztaltatott az is - úgymond - hogy a külső korcsmákon leginkább a kortsmárosok a nagy orgazdák, de emellett sokan sok és »nevezetes« embereket is lappangtatnak. Ahoz képest ennekutána a korcsmárosok is hiteles levelet vegyenek magok uraitól, hány cselédet tartanak? Név szerént azok ki légyenek? Mert midőn vizitéroztatnak és olyan személyt kapnak házoknál, ki maga igazjáratbéliségét meg nem bizonyíthatja, az ugyan megfogattatik, de a kortsmáros azzal együtt tömlöcre vezettetik.

Sem lovat, sem egyéb marhát semmiféle pásztortúl vagy más egyéb gyanus személyektűl sem kortsmárosok sem egyéb emberek ne vegyenek, mert ha lekisebb gyanuság férvén hozzájok, terhes rabságba ejtik magokat.

Ha valamely kóborló emberek a kortsmán korhelykednek s időt töltenek, az ilyeneket a kortsmárosok a közelebb levő helység bíráinak azonnal hírül adják. Ha ebben a kortsmárosok vagy a bírák a parancsolatot el nem követik, a tömlöcbeli büntetést el nem kerülik."

Nem sokat használtak ezek a fenyegető rendszabályok. Nem valószínű, hogy egy vendéget is feljelentettek volna a külső korcsmárosok azért, mert betértek a csárdába és időt töltöttek. Ráday kellett, hogy jöjjön, hogy a csárdák megtisztuljanak a gyanús vendégektől.

A csárdák akkor indultak pusztulásnak, amikor a vasút átvette a forgalom lebonyolítását. Az országutakon mind kevesebb utas járt, mindenki a vonaton utazott s a csárdák lassanként vendég nélkül maradtak. Egy darabig még a pusztán élő pásztorok látogatták, végre a legelők felosztásával azok is elmaradtak. Ma már a legtöbb csárda eltűnt, s a régi tréfás nevüket: Kutyakaparó, Gugyori, Kulipintyó, Ebgondolta, Körülsáros, Látókép, Koponya, Szemszúri, Betekincs, Morgó, Cifra stb. lassanként elfelejti a közönség.

A csárda nevéhez fűződik egy jó magyar táncnak, a csárdásnak a neve is. Nem valami régi elnevezés ez, sőt nem is a néptől ered. A múlt század közepe táján találták ki magyar úri emberek s ez az új táncnév olyan divatos lett, hogy pár év alatt a nép is megkedvelte s országszerte általánossá vált. Sőt, mint a magyar nemzeti tánc neve hovatovább az egész világon ismeretes lesz.
 
 
0 komment , kategória:  ÉRTÉKTÁR- Régen volt....  
Festett árgyélus tulipános láda
  2016-10-25 18:00:51, kedd
 
 
Tulipános ládák, festett bútorok ... és más varázslatok...
Minden tulipános ládában titkok rejlenek...
Már az is varázslat, hogy modern lakóterünkbe milyen természetesen tud beilleszkedni egy különleges festett bútordarab, azaz a tulipános láda.
A nappali ékessége lehet ez az egyedi festett bútor, hiszen dekorativitása, ősi ereje, jelképrendszere olyan vonzó hatással van az ember lelkére, mint kevés lakberendezési tárgy. Azért, mert a tulipános láda nem csupán egy tárgy. A tulipános láda kapocs magyarságunkkal, gyökereinkkel.
A festett bútorok virágai, életfái jelentéstartalmat hordoznak. Van, aki családvédő ládát kér tőlem, óvó-védő motívumokkal. S van, aki szerelemládát ajándékoz kedvesének... Mindig lelki kapcsolat van az egyedi, kézzel festett tulipános láda és annak gazdája között.
Manapság nem csak pusztán divat felújíttatni a régi hagyatékból származó szép, de viseletessége miatt belső lakótérbe már használhatatlan darabokat. Hiszek abban, hogy a festett bútorok lélekmadarai tovább élnek, s generációról generációkra szállnak. Nagyapák válláról unokákéra. S az új, festett, virágoztatott borovi fenyő ládák pedig frissességet, vidám üde színfoltot hoznak otthonainkba. Különleges ajándékok. Egyediségük, megismételhetetlenségük teszi számunkra különlegessé őket, hiszen mi magunk is egyediek és megismételhetetlenek vagyunk ebben a világban! Igen, ebben a földi világban. Mert az életfák, a lélekmadarak valami mást is jelentek felfelé, ahová a tulipánok igyekeznek.... A lehajló tulipán nem jelent jót. Ilyet sosem festek. De az életöröm színeiben pompázó, gazdagon díszített, vidám, életigenlő láda mindenkinek derűt sugároz az otthonába, lelkébe és személyiségébe. Van, akinek egyszerűen csak megtetszik egy alkotás, és akad, aki a jelképrendszerére is odafigyel. Termékenység motívumokat kér, vagy árgyélus kismadarat a tetejére, mely kiénekli a legszebb virágokat... Régen egy- egy tulipános láda végigkísérte egy ember életét. Társ volt. Minden személyes érték hordozója, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Tulipános ládát különböző méretekben készítek, hiszen változatosak az igények. Ám a szép asztalosmunkák arányai fontosak, akár a festés, azaz a megfestés rituális rendje. Ebben ugyanis szigorú rend uralkodik. De ezáltal a rend által kapom meg a szabadságot is, mely a motívumok gazdagsága és burjánzása felé engedi a művészt. Mindenkinek olyan életörömöt kívánok, mint amilyet az egyedi, megismételhetetlen festett tulipános ládák sugároznak közénk. Hiszen ez az igazi varázslat...
Schneider Csilla Krisztina festőművész




 
 
0 komment , kategória:  ÉRTÉKTÁR- Régen volt....  
A KENYÉRSÜTÉS HAGYOMÁNYOS menete:
  2016-10-16 09:31:26, vasárnap
 
 
A liszt előkészítése már a sütés előtti este megtörténik: átszitálják, és teknőbe öntik. Ezután jön a kovászolás. A gazdasszonynak mindig van kovásza, nem szívesen ad másnak belőle, mert azzal - néphagyomány szerint - a kenyér hasznát elveszti.
A dagasztás az asszonyi munkák egyik legnehezebbike, plusz még éjszaka végzik, mert a kovász éjfélre kel meg.
A dagasztás körülbelül két óra hosszáig tart, egészen addig, amíg lyukak nem keletkeznek a tésztában, és könnyen el nem válik az edény oldalától. Akkor összehajtják, és a teknő egyik végébe helyezik. Letakarják, hogy most már az egész tészta együtt keljen meg.
Utána hozzákezdenek a kemence fűtéséhez. Mikor már megfelelően meleg, hozzákezdhetnek a megkelt kenyértészta szakításához. Ehhez gyékényből vagy szalmából font kosarakat használnak. Olyan mennyiségű tésztát helyeznek bele, hogy azt kitöltse. A kiszakított tésztát még állni hagyják, majd a sütőlapát segítségével megkezdik bevetését.
A nagyméretű kenyerek általában három óra alatt sülnek meg. A kisebb méretű cipó számára rövidebb idő is elegendő. Mikor kiszedik őket, akkor az aljukat egy erre való kicsike seprűvel letisztítják, a felső részüket langyos vízzel lefröcskölik, így szép fényes piros-barna színt nyernek.
Általában egy hétre sütöttek: ,,rendes asszony szombaton süt, hétfőn mos" Ezzel azt érték el, hogy vasárnap mindig friss kenyeret tehettek az ünnepi asztalra. A kenyér megszegése a házigazda feladata, aki katolikus vidékeken az aljára keresztet rajzolt.
A filmen kenyérsütés látható igen-igen régi kemencében:
https://youtu.be/33QpP6qghyo
 
 
0 komment , kategória:  ÉRTÉKTÁR- Régen volt....  
Szalagos farsangi fánk, ahogy a nagyi tanította
  2016-01-13 16:19:23, szerda
 
 
A nagyi szerint fánkot sütni nem nehéz. Minden a jó liszten, az élesztőn, a megfelelő kidolgozáson és a többszörös pihentetésen múlik. Amikor először megsütöttem az ő receptje szerint, összeszaladtak a szomszédok, hogy a gyönyörű szalagokban gyönyörködjenek. Aztán persze egy darab se maradt belőle...

Hozzávalók:
75 deka jó minőségű átszitált liszt(ettől könnyű, levegős lesz a tészta)
5-6 deka (nem szárított) élesztő
4 tojás
1 evőkanál cukor
3 deka zsír
1 citrom
1 csomag vaníliás cukor
tej
pici só

Elkészítése:
Körülbelül 1,5 deci langyos cukros tejben elmorzsoljuk az élesztőt, majd felfuttatjuk. Egy nagyobb tálban (amiben lesz elég hely a tésztának megkelnie) beleszitáljuk a lisztet, elmorzsoljuk benne a zsiradékot. Hozzáadjuk a 4 egész tojást, a vaníliás cukrot, az egy kanál cukrot, a pici sót, és belereszeljük a citrom héját.
Az egészet összedolgozzuk a közben felfutott élesztővel, majd kézzel jól kidolgozzuk. Ez a művelet az egyik legfontosabb része a fánksütésnek. Határozott mozdulatokkal, olyan simára ,,verjük" a tésztát, hogy az leváljon az edény oldaláról. Szép nagy cipót formálunk belőle, és körülbelül fél óráig langyos helyen kelesztjük. Ha megkelt, lisztezett deszkára borítjuk, kicsit ismét megdolgozzuk, majd 15-20 percig letakarva pihentetjük. A sok pihenést megszolgálja a tészta, mert így lesz majd könnyű, levegős.
Kisodorjuk hozzávetőleg 1 centi vastagra, majd kiszaggatjuk. A kiszaggatott formákat ismét pihentetjük körülbelül 15 percig, majd forró olajban kisütjük (egyszer félúton megforgatjuk). Porcukorral, baracklekvárral tálaljuk.



 
 
0 komment , kategória:  ÉRTÉKTÁR- Régen volt....  
A gyapjú feldolgozása
  2015-12-29 18:38:15, kedd
 
 
A gyapjúmunka a textilkészítés legrégibb ága, időben megelőzte a len- és kendermunkát, a technológiája pedig hatással volt e rostnövények feldolgozására is. A gyapjúmunkának az önellátásra törekvő naturális gazdálkodás idején igen jelentős szerepe volt a parasztcsaládok gazdálkodásában.
Gyapjúszőtteseket a régi fajtájú, hosszú, fürtös szőrű juhok (racka) gyapjából készítettek. A férfiaknak teljes öltözeteket szőttek ilyen gyapjúfonalból, a nőknek pedig szoknyát, kötényt. Ezek mellett lakástextíliát (terítőket, takarókat, szőnyegeket), valamint a gazdaság megkívánta zsákokat, tarisznyákat, ponyvákat. Bár a gyapjúszövés régebben -jobban vagy kevésbé - az egész Kárpát-medencében elterjedt volt, legjobban az erdélyi magyar népcsoportoknál maradt meg, szinte a legutóbbi időkig.
A gyapjú a juhtartás legfőbb haszonvétele. Ahol lehetőség volt rá, a juhnyírást megelőzően a birkákat folyó- vagy akár állóvízben megúsztatták, hogy a gyapjúból a zsírt és a piszkot lehetőleg kiáztassák. A juhok nyírására általában évente kétszer került sor: május végén, a legelőre való kihajtás után, majd július végén, augusztus elején. A bárányokat júniusban nyírták. Férfiak és nők egyaránt végezték ezt a munkát. Eszköze pedig az a juhnyíró olló volt, aminek máig is használt két változata, az egykarú emelő módjára működő karikás rugójú, valamint a kétkarú emelő elvén egy tengelyen mozgatott kétszárnyú olló az archeológiai leletek tanúsága szerint a vaskor óta változatlan. Nagy figyelemmel nyírták a juhokat, vigyázva arra, hogy lehetőleg egyenletesen vágják le a gyapjút, ugyanakkor ne sértsék meg az állat bőrét. A nyírás akkor érdemelt elismerést, ha a bunda egy darabban maradt meg.
A lenyírt gyapjút - feldolgozás előtt - még további tisztításnak vetették alá. Lehetőleg folyóvízben mosták úgy, hogy vesszőből font, egyenes oldalú, mély kosárba tették, a kosarat beleállították a vízbe és ott kikötötték. Egy rúd végére korong alakú mosókarikát rögzítettek és ezzel nyomkodták a vízben ázó gyapjút. Alkalmanként előzőleg otthon meleg vízben áztatták, majd kint a vízparton átsulykolták.
Mosás után otthon kötélen vagy nagy, alacsony peremű vesszőkasokban szárították. Teljes kiszáradás után a gyapjú fellazítása, szálasítása volt a következő munka. Először kézzel csipkedték, szaggatták kis csomócskákra az összetapadt gyapjút, majd fésülték a gerebenen, mesteremberek a kézikártolón. Ezáltal a gyapjú laza, szálas, pihés lett.
Az egy, két - ritkán három - szegsorral átvert nyeles lapátkát, a gerebent mindig párosan használva az egyikbe beakasztott gyapjúcsomót a másik lapát szegsoraival tépdesték, fésülték. A kártolóhoz a szegsoros gerebentől egyenes út vezetett: a szegsorok számának növekedésével létrejött a szegrózsás fésülő, majd az acél tépőszegek (villák) bőrlapba való ágyazásával és nyeles táblán való kifeszítésével pedig a sűrű szeges (500-600 villás) kártoló. Ezt - hasonlóan az eredeti gerebenhez - szintén párosával használták: az egyik kártolótáblát a tépőpadra rögzítették, s a másik táblával tépték, szálasították a közéjük rakott gyapjút. A kézikártolót körömpőnek, hörömpőnek is nevezték.
A gerebennel vagy a kártolón fellazított gyapjút orsóval guzsalyról vagy fonókerékkel fonták. A laza gyapjúanyagot guzsalyra kötötték fel, bal kézzel húzva belőle a szálat, ennek alapsodrást adtak, majd a jobb kézben pörgetett orsóval a fonallá sodrást megerősítették, végül az orsó derekára felcsévélték a fonalat. A fonókerék zsinóráttételes szerkezet: a kézzel hajtott nagy kerék hozza forgásba a vízszintesen elhelyezett orsót, amely a másik (bal) kézből egyenletesen engedett laza, szálas gyapjút megsodorja. Fonókereket elsősorban mesterek használtak, de Erdélyben a házi gyapjúfeldolgozásban is alkalmazták. Igen ritkán fonták a gyapjút rokkán is.
Fonás után a fonál a kétméteres nagy kézimotollára került, ahol megmérték a készített fonal hosszát: 3 szál = 1 ige; 20 ige = 1 zseréb; 8-10 zseréb = 1 darab fonal. A zserébeket motollával együtt vízbe mártották s csak száradás után vették le róla, mert így a fonal nem sodródott össze.
A gyapjúfonalból kiválogatták a fehéreket, amit majd fehéren is kívántak hagyni, a többit pedig megfestették. Még a fekete gyapjúfonal is festésre szorult, mert ha festetlenül használták fel, szürkés maradt, s a belőle készült ruha rövidesen megbarnult. Ha színes szövetet akartak szőni, akkor a felmotollált fonalakat házilag megfestették.
Ezek után következett a szövésre való előkészítés. A kézimotolla hosszának megfelelő méretű, baklábra állított és ezen forgó leveles gombolyítóra tették fel a gyapjúfonalat. A fonalköteget a levelek végén álló cifrafák (néha orsók) tartották, s innen bomlott le a fonal, amikor azt kerek vagy lyukas gombolyagba hajtották fel. Amit láncfonalnak szántak, azt vetőfára (vetőszegre) egyszerre két gombolyagból spirálisan felvezették. Ilyenkor fent egy faszegen megakasztva a fonalpárt visszafordultak, s vezették le a spirális vonalon a fonalat, nagyon vigyázva, hogy véletlenül át ne lépjenek vele a szomszédos fonalkötegbe, mert az igen komoly bonyodalmat idézne elő a szövőszékre való felhúzáskor. Tehát ugyanolyan eszközökkel és ugyanúgy vetették fel a gyapjú láncfonalat, mint a kenderből és a lenből készültet. Nagyobb gyapjúszőttesek készítésénél általános volt, hogy a láncfonalat kenderből fonták, ami erősebb, mint a gyapjú.
Ismert volt a gubásoknál a vetőfogas használata is: ez két párhuzamos gerenda, egymástól 2-3 m távolságban, a falnak támasztva és arasznyi hosszú kiálló faszegekkel sűrűn megrakva. E szegek között szerpentinszerűen vezették le, majd fel a fonalkötegeket, miközben nagyon kell figyelni, hogy a visszafordulásoknál a keresztezetet mindig pontosan megcsinálják. Ez a keresztezet ugyanis a legfőbb biztosítéka annak, hogy a szövőszékre felhúzott láncfonal tökéletesen párhuzamosan fusson.
A gyapjúfonal szövése ugyanazon a szövőszéken és ugyanúgy történt, mint a kender, a len vagy a pamut szövése. Legfeljebb aszerint volt némi különbség, hogy mester, illetve nő vagy férfi dolgozott-e a szövőszéken. A takácsok és gubások használta szövőszék súlyosabb, masszívabb volt, jobban be volt rögzítve a helyiségbe, néha még a mennyezeti gerendákhoz is. A gyapjúszövésnél használt nyüstök, valamint a borda is - alkalmazkodva a gyapjúfonal vastagságához - ritkábbak, mint a kender vagy a len szövésénél használtak. A szövetbe csíkot, mintát, díszítményt szintén a kenderfonal szövésénél tárgyalt módon szőttek.
A megszőtt gyapjúszövetet általában még tömörítették, sűrítették feldolgozás előtt, hogy erős, tartós és lehetőleg vízhatlan legyen. Ez történhetett úgy, hogy sebes folyású patak medrébe, lehetőleg lezúduló víz alá nagy fakádat, kallókádat helyeztek, ebbe tették a szövetet, s a magasból ráömlő vízsugár verő és kavaró ereje által a kádban állandóan mozgatott szövet gyapjúszálai összezsugorodtak, a szövet széltében-hosszában összement, egyszersmind vastagabb, tömöttebb lett.
A gyapjúszövet tömörítésének, sűrítésének másik módja a kallómalomban való kallás.
Egyes területeken, főként Erdélyben, ezt ványolásnak nevezik, a gyapjút verinka, a malmokat ványoló malomnak és a kész terméket ványolt verinkának.
Ezt a vízi energiával hajtott malmot és ennek működését az előzőekből (kenderkalló) már ismertettük. Itt annyi a különbség, hogy a malomkerék tüskés főtengelye emelte, majd ejtette ütőbotok az alatta lévő vályúban a nedvesen tartott, vagyis állandóan öntözött szövetre estek vissza, és így a szövetet folyamatosan döngölve azt szinte nemezszerűen sűrűre tömörítették. A forgó tüskés tengelyre egy sorban több, 4-8 ütőbotot is ráállítottak, így egyszerre több tűret posztót tudtak kallózni, kallani.
A kallómalom valószínűleg a 9. században az alpesi német területen alakult ki, s a 11. századra a német vidékeken már jelentősen elterjedt volt a gyapjúszövetek sűrítésére. A Kárpát-medencébe feltehetően a Felföldre és Erdélybe a 12-13. században nagyobb csoportokban betelepített németek révén került. Gyapjúszövetek malomban való kallózásáról Magyarországon először egy 1205-1218 közötti, Sopron környéki, latin nyelvű leírás tudósít.
Az erősen tömörített posztóknak a ruházatban és a lakáskultúrában betöltött jelentős szerepe miatt a kallómalmok különösen Erdélyben és a Felföldön terjedtek el. A megfelelő vízi energiával nem rendelkező posztókészítő központok messze vidékeken hoztak létre maguknak kallómalmokat. A debreceni gubások például a Bükk hegységben és a Zempléni-hegységben tartottak kallómalmokat. Nagyobb településeken, ahol kellő mennyiségű és energiájú víz állt rendelkezésre, egyéb malmok mellett is volt mindig kallómalom. Voltak völgyek, ahol egymás után álltak sorban a kallómalmok. Így például a 18. században Gyöngyösön húsz, Egerben tizenhat működött. Egykori elterjedtségükre mi sem jellemzőbb, mint hogy Erdélyben 1839-ben 415 kallóberendezés üzemelt. A 19. század végén, 20. század elején a gyári posztótermékek elterjedésével a kallómalmok nagy tömegben szüntették meg a működésüket.
prozsa53.blogspot.ro / Palotay 1937. N. Bartha 1939.



 
 
0 komment , kategória:  ÉRTÉKTÁR- Régen volt....  
Mi is az a cserény?
  2015-12-28 11:30:34, hétfő
 
 
"Pusztán születtem, a pusztán lakom.
Nincs födeles, kéményes hajlokom;
De van cserényem, van jó paripám:
Csikós vagyok az alföldi rónán."
Általában vesszőfonat, a parasztszekér vesszőből vagy deszkából készült oldala vagy alja (oldalcserény, alcserény, szekérkas) a Felföldön és a Dunántúlon.
A székely ház tüzelőberendezése ( kandalló).
Disznóöléskor a sertés bontásához használt fakeret (Veszprém m.).
A tüzelős ólban és szőlős pajtában a nyitott tűzhely fölött felfüggesztett vagy falba erősített, vízszintes deszkából készült szikrafogó (Alföldön).
Cserény vagy karám, fakeret közé vesszőből font vagy nádból korcolt 1,2-1,5 m magas, 2-2,5 m hosszú lapokból összeállított, fedél és ajtó nélküli, egy oldalon nyitott, mozdítható lészaszerű, szélfogó pásztorépítmény. A Duna-Tisza közi és kiskunsági, nagyjószágot őrző pásztorok az állás közelében állították fel.
Alaprajza téglalap, a cserénylapokat a sarkokon és az oldalvonal mentén földbe vert karókhoz vesszőgúzzsal erősítették. A cserény két részből állott, a ló számára való szárnyékból és a pásztorok tüzelőhelyéből, ahol szabad tűzön főztek és gúnyájukat, ládáikat tartották. A cserény helyét az állással együtt változtatták.
Az emberek a cserény enyhelyében tértek nyugovóra, az igavonó állatok is ott éjszakáztak és a szekérderékból vagy az ún. kerek kosárból (hordozható jászolból) szénáztak.
A fuvarosok is gyakran vittek magukkal - a Tiszántúlon - összetekerhető cserényt, hogy alkalomadtán a rakományt vagy az állatokat védjék vele, kivált ha valami ok miatt nem érhették el estére valamelyik csárda ún. beállóját.
Fedeles, nádfalú, hordozható cserény (Kiskunság)
Cserény (Kecskemét, Bugac) 1 és 3. lószárnyék 2. jászol, 4. pad, 5. sátor, 6. cserény, 7. gúnyapad
Székelyföldi cserény. Vázlat a karám és a kerékjászol felállításáról. A = szekér, benne a végével előrefordított faros kas; B = kerek jászol; C = karámtartórúd, a szekérrúd végét köti össze az első lőcsfejjel és a kiterített nádkarámot támasztja; D = karámtartórúd, ágas, mely a szekérrúd s a vízszintes tartórúd kitámasztására szolgál; E = a kiterített nádkarám.
Cserény négy fonott vesszőtáblából (Peszéradacs, Pest megye)
mek.oszk.huaz a cserény?



 
 
0 komment , kategória:  ÉRTÉKTÁR- Régen volt....  
Őseink konyhája
  2015-12-20 13:48:33, vasárnap
 
 
Őseink sokféle fűszernövényt ismertek. A Belső-Ázsiában megismert és használt fűszereik nagy részét őseink minden bizonnyal magukkal hozták. Az erős ízeket sajátos gyömbérekkel cayennel érték el, húsaik pácolásához kakukkfüvet, rozmaringot, tárkonyt használtak, de ismerték a fokhagymát, a medvehagymát és a paprikának egy egészen apró és igen erős belső-ázsiai változatát.
Őseink áldozati ételeiben feltehetően a tárkonynak és a csombornak nagy jelentősége volt (a tárkonyt őseink hozták be Európába a IX-X. században).
,,Ízesítő koncentrátumoknak" is nevezhetjük őket, amelyeket különböző zöldséggyökerek, zöldséglevelek, friss- és szárított fűszerfüvek, gyógynövények és trópusi fűszerek keverékéből állítottak elő, majd ételeikkel összefőzték.
A vadon termő fűszernövények és ízesítőik a következők voltak: gyökfű (petrezselyem), hagymafű (metélőhagyma), tündérfű (rozmaring), vizitorma, csombor (borsikafű), kapor, zeller, tárkony, lestyán, kakukktorma, csabaire, citromfű, zsálya, bazsalikom, ánizs, izsóp, szurokfű, komló, rózsaszirom, vasfű, kapor, turbolya, mirhafű, fehér üröm, fehér mustár, áfonya, ibolya, hungyök (koriander) , kömény, körömvirág, bársonyvirág, kerti sarkantyúka, napkirályvirág (krizantém), turfű (majoránna) és fekete ribiszke, pipacs, vöröshere, galagonya, őszi vérfű, borág, boldogasszony tenyere, martilapufű, cickafark, vizimenta, kálmosgyökér, bojtorján, csalán, szentlászlófű, deréce, veronika, mezei katáng, lucerna, saspáfrány, fekete nadálytő, tyúkhúr, kövér porcsin, borbálafű, kamilla, pitypang, réti bakszakáll, vizitorma, ragadós galaj, terebélyes laboda, mezei zsázsa, vadrepce, galambbegy, sziksófű, medvehagyma, aszat, mezei sóska, kányazsombor, erdei mályva, angyalgyökér citromfű, turbolya, kömény, ánizs, torma, vizitorma, kakkufű és koriander.
A ,,magyaros pörköltalap" a felvágott hús és hagyma összepirítása összepörkölése (például borsos tokány).
A máig használatos fűszernövények közül kettő is van, melyekről francia botanikusok feltételezik, hogy a X. században- a magyarok hozták be Európába. Ez a tárkony és a csombor (borsikafű), de a ,,fűszerszámok" egész tárházát ismerték. Kakukkfüvet, a köményt, a fokhagymát, a szurokfüvet, a kaprot, a turbolyát, lestyánt, a citromfüvet, a fehér mustárt, a zsályát, a gyömbérgyökeret.
Sok vadon termő fűszerfüvet, ízesítőt is használtak, pl. vizitorma, galagonya, pipacs, cickafark, bojtorján, csalán, mezei katáng, tyúkhúr, kamilla, pitypang, mezei zsázsa, medvehagyma.
Trópusi füvek közül a szerecsendió, kardamon, sáfrány, szegfűszeg, fahéj, vanília, szezámmag, babérlevél, csillagánizs került őseinkhez.
A Kárpát-medence gazdag volt erdőkben és vizekben, tehát vadhús és hal is bőven kerülhetett az üstökbe. Ugyanúgy a gyűjtögetéssel szerzett gombák és vadgyümölcsök is terítéken voltak, pl. som, csipkebogyó, de virágokat is használtak (ibolya, körömvirág, rózsaszirom).
Számos olyan alapanyagot használ a mai magyar konyha, melyek szimbolikus jelentésük, vagy ízük miatt évszázadokon át, szakács (háziasszony) nemzedékeken keresztül öröklődtek, s maradtak fenn. (pl. vörös hagyma, káposzta) Jó néhány közülük máig csak nálunk használatos. (Pl. fehérrépa)
Konyhakerti növények: zöldborsó, csicseriborsó, lencse, lóbab, vöröshagyma, fokhagyma, káposzta, sárgarépa, petrezselyem, sóska, spenót, cékla, karalábé, torma és zeller.
Gyümölcsök: alma, körte, meggy, cseresznye, szilva, szőlő, csipkebogyó, som, kökény, szeder és áfonya.
A tej savanyításával nyert kötő-, sűrítő-, vagy éppen alapanyagok közül is a magyar tejföl és túró nem csupán számos ételünk nélkülözhetetlen kelléke, hanem egyetlen más világkonyhában sem használatos. S bár a tejszínt másutt is használják, de a magyar ételekben éppen a pentaton ízharmónia révén egész más jelentőséget kap.
A ma használatos tejtermékek nagy részét (joghurt, kefir, sajtok és kumisz) elsőként Közép-Ázsia lovas és állattenyésztő népei fedezték fel és állították elő. Használatos volt a borecet. Őseink ételkészítési (tartósítási) módszereire utal vissza a magyarok savanyúság szeretete, melyek elkészítési módjai közül néhány mindmáig egyedülálló (pl. kovászos uborka). Az ételeket szabadtűzön cserépbográcsban vagy a kemencében, cserépfazékban főzték, illetve nyárson sütötték. A kovász nélküli lepényeket kemencében vagy szabadtűzön átforrósított köveken sütötték. A változatos étrend sűrű húsos-zöldséges levesekből, köles-, árpa- vagy búzakásákból, sültekből és lepényekből állt.




 
 
0 komment , kategória:  ÉRTÉKTÁR- Régen volt....  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 36 
2017.02 2017. Március 2017.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 191 db bejegyzés
e év: 1177 db bejegyzés
Összes: 29573 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2692
  • e Hét: 19181
  • e Hónap: 70805
  • e Év: 223738
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.