Regisztráció  Belépés
zozhyka.blog.xfree.hu
Legyek álmod és megfejthetsz,legyek rózsa és szerethetsz!Legyek az út és elviszlek,legyél igaz és elhiszlek! Zozhyka ...
2010.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
Attila,Isten ostora!
  2010-03-09 17:58:57, kedd
 
  Isten kardja nyugat felé mutatott Attila kezében.
Hun lovak patáinak dübörgésétől megremegtek az Alpok. Mint az árvíz
zúdultak alá a hun hadak Thüringiára s mire elérték a Rajnát meg a
Szajnát, legyőzték a barbárokat, a gótokat és tizenhét nemzet vált Attila
birodalmának hőbéresévé.
Kőfal mögött reszketett Bizánc, és Róma harcra készülődött. A hunok
lerohanták Galliát. Ahol a dombok lankái alásimultak a nagy gall síkságba,
Attila megállt. Szekerekből, nyergekből vezéri dombot építtetett
magának, ahonnan messzire beláthatta a catalaunumi síkot.
Az éjszaka leple alatt megérkeztek a római légiók is, és felsorakoztak
a hunokkal szemben, ember ember mellett, pajzs pajzs mellett, várva a
támadást. De a hunok táborában síri csend volt. Csupán a szél suhogását
lehetett hallani a catalaunumi mező felett.
Sűrű köddel érkezett a hajnal. Mikor a nap vörös korongja megjelent
a keleti ég alján, egyszerre csak kürtszó harsant valahonnan. Egy pillanatra
kettévált a köd, s az elmeredt szemű római légiókkal szemben ott
állt Attila sötét alakja; megszámlálhatatlan lovas sereg fölött magosan
kirajzolódva az ég peremére, háta megett a felkelő nappal. A következő
pillanatban lehullottak a köd függönyei megint, s a félelmetes jelenség
eltűnt a szemek elől.
- Isten ostora és halál-lovasai... - járta be a suttogás a megrendült római
veteránok sorait. Remegve meredtek a ködbe, várva a támadást
De semmi se mozdult. Süket csöndesség nehezedett a ködlepte mezőre.
Aztán lassanként, ahogy feljebb emelkedett a nap aranykorongja, oszlani
kezdett a köd is, teljes pompájában feltárva a két szembenéző sereget.
Amíg a rómaiak hunyorogva pislogtak bele a vakító napba, a hunok
támadtak.
- Huj-huj! Huj-huj! Huj-huj!
Százezer ló dübörgő patája alatt megremegett a föld. Süvítő nyílvesszők
tömege elsötétítette az égboltot.
Ember ember ellen, ló ló ellen: folyt a csata egész napon át. Borzadva
tért nyugodni a nap. A haldoklók halálhörgése elveszett a kardok csattogásában.
Az elesett harcosok lelke harcolt tovább. Azon az éjszakán
sok-sokezer hun harcos lelte meg az utat HADÚR hetedik mennyországába,
mely azok számára van, kik harcban estek el. Hunok hite szerint
minden elesett hős magával vitte szolgának a másvilágra azoknak lelkét,
akiket a csatában megölt.
Mire megérkezett a reggel, mindössze Atillát és hunjait találta a felkelő
nap a véres catalaunumi csatamezőn. A római légiók roncsai visszavonultak
az éjszaka védelme alatt.
A hunok eltemették halottaikat és összeszedték a zsákmányt, s visszatértek
a Kárpátok-övezte hazájukba. A telet fegyvergyártással, új lovak
betörésével, előkészületekkel töltötték, s tavasz jöttével indultak újra
Atillával az élükön, dél felé.
Concordia és Pádua népe ész nélkül menekült előlük. Verona, Brescia
és Cremona megnyitották kapuikat Attila előtt, és megadták magukat.
Mikor elérte Róma kapuit, védtelenül hevert lábainál az egész Római
Birodalom.
Százezer hun lovas vette körül az Örök Város kőfalait, Attila parancsára
várva. De a parancs elmaradt. Magától megnyílt a főkapu, és fehér zászló alatt megjelent Isten szolgája, Leó Pápa maga, mezítláb és száz
pap kíséretében jött a mezőn át, zsoltárokat énekelve, szelíd menetben a
hunok felé.





Attila, éjfekete harci paripáján, elébe ment. Félúton találkoztak, Leó
pápa és Isten ostora. Egyik mezítláb, alázatosan, másik nyeregben ülve,
büszkén, egyenesen.
Aztán Isten szolgája fölnézett, egyenesen a félelmetes Attila szemébe,
és szelíden mondta:
- Fiam, eljön az idő, amikor egyik leszármazottad áll majd egyik utódom
előtt, királyi koronát kérve magának, s áldást népe számára. Azt
kívánod, hogy úgy nézzen majd reá ez a szent város, mint a rettenetes
Attila leszármazottjára, aki elpusztította Rómát?
Néhány pillanatig Attila elgondolkozva nézett alá az öregember hófehér
fejére, aztán bólintott és békésen mondta:
- Eredj vissza a városodba, szent ember, és adj hálát Istenednek,
amért kegyelmet találtál Attila előtt.
Azzal egy rántással megfordította lovát, s felemelt kézzel jelt adott a
hunoknak a visszavonulásra.
Útban hazafele még lerohanták a hunok híres Velence városát, lóháton
úsztatva át a vízen, s roskadásig megrakták málhás szekereiket
arannyal, ezüsttel és szép velencei asszonyokkal. De ez volt a hunok
utolsó nagy vállalkozása. Ettől kezdve Isten kardja hüvelyében
pihent.
Isten ostora betöltötte a próféták jóslatait, és az egész világ alázatosan
hevert lábainál.

Wass Albert
 
 
0 komment , kategória:  Irodalom  
Szarvashiba
  2010-02-26 19:48:14, péntek
 
 



Egy karvastag agancsú sz*rvasnak
megtetszett egy feltűnő szépségű ünő.
De mert széplélek volt, önemésztő alkat
úgy gondolta, egyelőre hallgat
s majd egyszer szép hosszan
elbőgi szerelmét egy hősi époszban.
Így nem a nyers erő, hanem a költészet
lesz az, amiért az ünő rá fölnézhet.
Itt követte el a hibát.
Írt szonettet, elégiát
s a lánykérést elodázta.
Kínban égve, könnyben ázva
nagy költővé érett.
De csak fejdíszéért kapott aranyérmet.

Romhányi József
 
 
0 komment , kategória:  Irodalom  
Az ikrek
  2010-02-14 13:29:34, vasárnap
 
 



Nem tudom, kinek higgyek, mert az egyik azt mondta, hogy Székelykő várát az óriások építették, a másik meg azt, hogy Thoroczkai Vendel vajda őkigyelme, ennek előtte hatszáz esztendővel. Akkor, mikor jöttek a tatárok. Már akárki építette, a tatárjáráskor Thoroczkai Vendel uramé volt a vár, mely a magas hegy tetejéről büszkén nézett le Torockó-Szentgyörgyre.

Hát csakugyan jöttek a tatárok: égő faluk jelentették, hogy itt vannak. A megriadott nép azt sem tudta, merre meneküljön: várakba-e, erdőkbe-e? Többen szaladtak erdők sűrűjébe, mint a várakba. Mire a tatárcsorda Székelykő vára alá ért, Thoroczkai uram mellett csak néhány hűséges cseléd maradt, na meg a két leánya: Klárika s Katica. Ikrek voltak a leányok, olyan hasonlatosak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. S szép mind a kettő, mint a ragyogó csillag.

Úgy látszik, megneszelte ezt a tatárok vezére, mert megszállotta a várat körös-körül, s el nem mozdult onnét. Várta szép csöndesen, míg Thoroczkai uram kinyitja a kaput. Azt mondja akkor majd Thoroczkai uramnak: mehet kigyelmed, amerre tetszik, hanem a leányát én viszem el!

Hiszen ezt így elég szépen elgondolta a tatár vezér, s még csak egy hétig kellett volna várnia: elfogy az eleség a várban, s Thoroczkai uram bizonnyal, semhogy éhen halni lássa két szép leányát, feladja a várat. Hanem egy sötét, csillagtalan éjszakán rajta ütött a nép ( az éhség kergette ki őket az erdőből). Két fiatal székely legény vezette a népet, ezek bátorították: csak előre, utánam! Üsd a fejét, ott nem sántul meg! Ütötték bizony azok a tatárnak a fejét is, a lábát is.

Reggel, mikor kinézett Thoroczkai uram a vár ablakán, híre-nyoma sem volt a tatárnak. Bezzeg, hogy mindjárt kinyittatta a vár kapuját, s leüzent a népnek: jöjjenek fel mind, van még egy kevés maradék ételből-italból, egyenek-igyanak a győzelem örömére. A két vezért meg külön is meg akarta ajándékozni. Mondta nekik:

- Menjetek, nézzetek szét a váramban. Válasszatok magatoknak valamit, ami szemeteknek, szíveteknek a legjobban tetszik, nektek adom.

A legények bejárták a várnak minden zegét-zugát, s valahol meglátták az egyik leányt. Egyszeriben félbehagyták a keresgélést, nagy sietve mentek fel Thoroczkai uramhoz.

Mondta az egyik:

- Mindent jól megnéztem, Thoroczkai uram. Nekem a leánya tetszik a legjobban.

- Nekem is! - mondta a másik lelkesen.

- Jó, jó - mosolygott Thoroczkai uram -, csakhogy melyik? Mert két lányom van ám!

Egyszeribe kiszólt a szomszéd szobába:

- Klárika, Katica jertek be!

- Mit parancsol, apámuram?

- Hát Katica hol van?

- Virágot gyomlál a kertjében.

- Hadd gyomlálja - mondta az egyik vitéz -, én ezt a lányt választottam.

- Hadd gyomlálja - mondta a másik is -, én is ezt választottam.

Bizony, ha mind a ketten egyet választottak, kard tegyen igazságot!

Nem kellett ezt mondani, egyszerre rántották ki kardjukat, a szemük összevillant: kettő közül az egyik itt marad!

De abban a pillanatban, ahogy kardjuk összecsattant, beszalad a szobába Katica is. S halljatok csudát, ki is esett mind a két vitéz kezéből a kard, pedig ugyancsak erősen megmarkolták volt.

- Ne, te, né - ámult-bámult a két székely vitéz -, hiszen ezt választottam!

Egyszerre mondták ezt: hiszen ezt választottam!

No, az öreg Thoroczkai békességet csinált közöttük. Az egyik vitéz mellé állította Klárikát, a másik mellé Katicát. Klárika ujjára húzott aranykarikát, Katicáéra ezüstöt.

- Ez a te jegyesed - mondta az egyik vitéznek -, ez meg a tied, mondta a másiknak. Jegyezzétek meg jól.

Szent lett a békesség. Még azon melegében megtartották a lakodalmat, s mindkét vitéz vitte a maga párját a maga fészkébe.

Így volt, vége volt, mese volt - meglehet, hogy igaz volt.

(Benedek Elek)
 
 
0 komment , kategória:  Irodalom  
Mikor és miért
  2010-01-24 10:37:43, vasárnap
 
 



Mikor az öledbe szórom a színes játékokat, gyermekem, már értem, miért játszanak a színek a felhőkön és a vízen, és a virágok szirma miért hímes - mikor színes játékot kapsz tőlem, gyermekem.

Mikor énekelek, hogy táncolj, már értem, miért muzsikálnak a lombok, és a hullámok miért üzennek kórus-hangjaikon a hallgatag föld szívének - mikor énekelek, hogy táncolj.

Mikor édességet adok mohó kezedbe, már értem, miért van a virágok kelyhében méz, és a gyümölcsök miért vannak teli titkon édes nedvekkel - mikor édességet adok mohó kezedbe.

Mikor megcsókollak, hogy mosolyogj, drágám, már értem a gyönyört, ami az égből hull le a reggeli fénybe, az örömöt, amit a nyári szellő hoz a testemnek - mikor megcsókollak, hogy mosolyogj.

(Rabindranath Tagore)
 
 
0 komment , kategória:  Irodalom  
Mese a kék hegyekről
  2010-01-23 14:13:57, szombat
 
 



A nagy irtásról, ahova az őzek hajnalonként legelni kijártak, messzire elláthatott a szem. Széles, nagy völgyek, hullámos dombhátak fölött a távoli hegyekig. Kékek voltak ott messze azok a hegyek, szépségesen kékek. És a fiatal őzek, kik éppen látni tanulták a világot, megkérdezték mindig anyjukat:
- Miért kékek, ott túl, azok a hegyek?
És az őzanyák, emlékezet óta, mindig ugyanazt felelték ilyenkor:
- Mert ott nincs farkas, és nincs róka. Nincsenek kutyák, és nincsenek gonosz emberek. Csak békesség van ott, nyugalom és csönd. Csupa lóhere nő a réteken, és soha sincsen tél. Szél nem jár arra, a lomb nem hervad el. Nincsen hó, fagy, csupán jó meleg, nap nap után. Azért olyan kékek azok a hegyek.
- Akkor miért nem megyünk oda? - kérdezte meg erre valamennyi kis őz, emlékezet óta, aki csak ott nőtt föl, a nagy irtáson.

És valamennyi őzanya, aki valaha is fiakat nevelt, ezt felelte erre: - Nem lehet, fiacskám. Nem lehet.

És sóhajtott hozzá, vágyakozó szomorúsággal, ahogy csak őzanyák tudnak sóhajtani.

Az őzfiak legnagyobb része nem kérdezősködött tovább. Belenyugodtak abba, hogy nem lehet. Őzek voltak, és az őzek sorsa belenyugodni a változatlanba. De minden esztendőben akadt egy-egy a nagy irtás őzfiai között, aki tovább nyújtogatta vékonyka nyakát, meresztgette kíváncsi két szemét a kék hegyek felé, és tovább kérdezett.
- Miért nem lehet?
Ilyenkor az őzanya, kinek ilyen kíváncsi fiacskája volt, megbotránkozva csapta hátra a füleit, úgy mondta:
- Nem lehet, mert nem lehet!
És dobbantott is hozzá a lábával, ahogy haragos őzanyák szoktak. Olyan őzfiú, aki ebbe se nyugodott bele, egy ha akadt, csak minden esztendőben.
Aki megkérdezte:
- Akkor honnan tudni, hogy mi van ott? Ha nem lehetett odamenni megnézni?
Az őzanya, akit ez a kérdés ért, elkomolyodva és nagyon titokzatos képpel ennyit felelt csupán:
- Onnan jöttek volt az őseinek. Valamikor nagyon-nagyon régen. Többet aztán nem mondott egy szót sem. Ha pedig a fiacskája ebbe se nyugodott bele, és tovább merészelt kérdezősködni, úgy meglökte, hogy menten belesuppant egy tüskés szederbokorba, és alaposan összeszurkálta magát benne. Többet aztán nem kérdezősködött senki a kék hegyek felől, álló esztendőig. Csak bámulták az őzek hajnalonként álmodó nagy szemekkel a távoli kék meseföldet, mely csupa édes levelű lóherét terem, ahol nincsen farkas és nincsen róka, nincsenek kutyák és gonosz emberek, nincsen szél, és nem hull le a lomb. Télen, amikor zúgó fergeteg kavarta a havat, dideregve húzódtak össze fagyos vackukon az irtás őzei és álmodtak a messzi kék hegyekről. Szemüket lehunyták, hogy ne lássák maguk körül a jeges szürkeséget és gondolatban ott legeltek az örök-napfényes lóheremezőkön, ahol nincsen tél soha, nem fáznak és nem éheznek az őzek.

Így volt ez, mióta csak őzek éltek az erdőben, és nem változott azóta se semmi.
Csak éppen egyszer. Egyszer történt valami.
Egy fiatal őzbak, egyike azoknak, akik nem nyugosznak bele, elhatározta, hogy megkeresi az utat, mely visszavezet a messzi kék hegyekhez.
Kerek esztendőn át készült, a nagy útra. Edzette magát. Nagyokat szaladt meredek hegyoldalakon. Árkokat ugrott. Erősítette az izmait.
Tervét nem árulta el senkinek, csak játszótársának, egy másik fiatal őznek. Mikor eljött a tél, és vacogva kaparták együtt a havat élelem után, biztatva mondogatta:
- Meglelem az utat, biztosan meglelem, és visszajövök érted. Nem fázunk többet és nem éhezünk többet. Napos lóheréseken legelünk örökké.
Ha farkas elől bújtak, vagy csahos vadászkutyák kergették őket, így bátorította remegő kis társát:
- Ne félj, ott nem lesz több veszedelem. Ott nincsen farkas, és nincsenek kutyák. Megkeresem az utat, meg én, és visszajövök érted!

Eltelt a tél. Izmos fiatal bak lett belőle. Szürke ruháját levedlette, agancsa is kinőtt. Aztán egy szép, harmatos nyári hajnalon így szólt társához, a karcsú kis őzsutához:
- Most elindulok. Várj reám, mert visszajövök érted, és elviszlek magammal azokba a szép kék hegyekbe, ahol örök a csönd és a nyugalom, nincsen szél és nincs veszedelem, és nem hull le a lomb soha.
Azzal elindult. Ment, ment, szemközt a kék hegyekkel. Völgybe le, dombra fel. Ment, mendegélt réteken, mezőkön át. Patakokon és gerinceken át, ment, ment.
Egy szép napon egy nagy folyóhoz ért. Ahogy ott állt és nézdegélt, meglátott a folyó partján egy vadmacskát. Hevert a napon és ásított.
- Jó napot - köszönt illedelmesen a fiatal őzbak -, hol lehet átmenni ezen a nagy vízen?
A vadmacska ránézett és csodálkozott.
- A vízen? Ott lentebb, a fákon túl. De miért akarsz átmenni?
- A kék hegyekhez megyek - felelt büszkén az őzbak.
- A kék hegyekhez? - bámult rá a vadmacska. - Melyik kék hegyekhez?
- Hát van belőlük több is? - ütődött meg az őzbak.
- Minden hegy kék - felelt a macska és ásított.
- Tévedsz - rázta meg az őzbak a fejét -, amelyiken én lakom, az nyáron zöld és télen fehér!
- Igazán? - álmélkodott a vadmacska. - Azt hittem, hogy csak nálunk van ez így!
Azzal nyújtózott és újra ásított.
Az őzbak megkerülte a fákat, és meglelte a gázlót, átkelt a folyón. Néhány napra rá a hegyek lábánál volt. Felnézett rájuk, és a szíve boldogan vert.
- Itt vagyok hát végre! Ugye, hogy megleltem az utat? Lent zöld volt a hegy, nem kék. Éppen olyan zöld, mint odahaza. Bükkfák voltak rajta és tisztások. De fönt, egészen fönt, kék volt igazán!

A tisztásokon fű nőtt, rendes fű. Elvétve akadt lóhere is közte. Nem baj, gondolta magában, ha nem is tiszta lóhere az egész, ahogy anyánk mondta. Fontos, hogy nincs tél, és nincs veszedelem.
Tetszett a hely. Szépek voltak az erdők, és a tisztások is szépek. A forrásoknak jó vize volt. Kiválasztott hát egy szép helyet magának, és ott megtelepedett. Evett, ivott, hevert.
- Jól kipihenem magam - határozta el -, aztán visszamegyek, és elhozom őt is. És mindenkit, aki jönni akar!
Boldog volt. Szeretett volna belekiáltani a világba: Megleltem az utat a kék hegyekhez! Nincs többé tél! Nincs többé éhezés, fázás! Nincs több veszedelem!
Evett, ivott, pihent. Gyönyörködött a beteljesült álomban. Az idő telt. Egy este aztán elhatározta:
- Holnap elindulok vissza.
Azon az estén hűvös szél indult, éjfél körül megeredt az eső. Reggel is esett.
- Megvárom, míg kitisztul - gondolta.
Várt. Az eső esett. Nyirkos ködrongyok fityegtek a fákon. Szürke volt az ég, szürke volt a föld. Barátságtalan szél süvített az erdőn. Vizes volt minden és hideg.
A fiatal őzbak elszomorodott kissé.
- Úgy látszik, itt is van eső. Nem baj - vigasztalta magát -, de nincsen tél és nincsen veszedelem. Ez a fontos.
Néhány napig esett, aztán egy éjszaka megfordult a szél. Csípősen fütyült a fák tetején, és az égen megjelentek a csillagok.
- Napsütés lesz megint! - örvendezett a fiatal őzbak. - Reggel megmelegszem és indulok!
Hajnalra valóban kisütött a nap. De a fű recsegett, amikor kilépett a tisztásra. Fehér volt, és furcsán recsegett.
Döbbenve hajolt le a fűhöz, és megszagolta.
- Dér... - suttogta - dér!
És ahogy felemelte a fejét, meglátott egy nyírfát, és a nyírfán néhány sárga levelet. Sokáig állt ott mozdulatlanul, és a sárga leveleket nézte.

Hirtelen tompa ütés érte a lábát, és fülébe csattant egy puskalövés. Egyetlen ugrással a sűrűben volt, és rohant fölfelé. Háta mögött élesen csaholt egy kutya. Futott, menekült, riadt rémülettel. Aztán, valahol messze bent az erdő sűrűjében, megállt. Nézte a lábát. Vérzett. Éles fájdalom szaggatta a sebet. Lehajtott fejjel, sokáig állt ott. Aztán lassan, elindult hát fölfelé bicegve lement a patakhoz, belegázolt a vízbe, és sokáig, sokáig állt ott. A kutya már nem csaholt többé. Mélységes csönd ült az erdőn.
Később kisántikált a patakból, bevánszorgott a sűrű szedresbe, és lefeküdt. Napokig feküdt ott, mozdulatlanul. Mikor az éhség lábra állította, bicegett. Evett, ivott, újra lefeküdt. Napokig, napokig.
Közben megsárgultak körülötte a fák, és szellőjáráskor levelek hullottak. Nagy veres foltok lepték el a szedrest is, mintha valami láthatatlan óriás váltott volna keresztül az erdőn. Mire begyógyult a seb, már hó szaga volt a szélnek. Kopasz gallyakat zörgettek a fák. Hegyek tetejét hasukkal súrolták a lompos, vándorló felhők.

Lassan megindult lefelé. Mire a sűrűből kiért, szállingózni kezdett a hó is. A szálasban lihegve rohant el mellette egy idegen őz.
- Fuss! Menekülj! - kiáltotta oda rémült lihegéssel. -A túlsó patakban farkasok járnak!
Egy jó darabig együtt futottak, aztán egy gerincen az idegen őz megállt.
-Nem láttalak még erre. Hova való vagy?
- Messzire - felelte a fiatal őzbak, lihegve.
Szeme keresve nézett a távolba, és lám, völgyek és dombok szürke hullámain túl egyszerre meglátta az otthoni hegyek halvány körvonalait.
- Onnan jöttem - mondta, és orrával a messzi hegyek felé bökött.
- A kék hegyekből? - döbbent rá az idegen őz. Megütődve hallotta a kérdést, és ahogy újra oda nézett, valóban kékek voltak a hegyek ott messze. Az otthoni kék hegyek. Kékek!
- Onnan - bólintott elszorult szívvel.
- Az nem lehet - rázta meg a fejét határozottan a másik -, ott nincsenek őzek. Valamikor az őseink jöttek onnan. Ott nincs farkas, és nincs róka. Nincsenek kutyák, és nincsenek gonosz emberek. Örök a békesség, a nyugalom és a csönd. Csupa lóhere terem a réteken, és soha sincsen tél. Szél nem jár arra, és lomb nem hervad el. Azért olyan kékek azok a hegyek. Hazudsz, ha azt mondod, hogy onnan jöttél.

Azzal megvetőleg elfordult tőle, és elment. Vissza se nézett.

A fiatal bak még állt egy darabig, és bámult, bámult döbbenve a távolban ködlő kék hegyek felé. És egyszerre valami mérhetetlen nagy vágy fogta el, valami fájdalmas és szomorú vágyakozás a régi irtás után, az ismerős szálasok, meghitt tisztások, védelmező sűrűségek után. A patak után, amelynek fodros tükrében először nézegette növekvő agancsát, a sűrű lombú kis fenyő után, melynek védelmében meghúzódni jó volt... És lassan, bicegve, lehajtott fejjel elindult a kék hegyek felé.

A hó akkor még sűrűbben hullott. Mire az erdő aljára ért, már fehér takaró födte a mezőket is, míg a szeme ellátott, és a puha fehér hópelyhek percek alatt elfödték a nyomat is, mintha csak arra se járt volna soha.
Fagyos tél volt, mire hazaért, éhes őzek kaparták fázva a havat.
Bicegve,lassan haladt az irtáson fölfelé. Borzolt volt és sovány. A kis őzsuta messziről meglátta, és örömtől csillogó szemekkel rohant elébe a havon keresztül.
- Hát megtaláltad? Hát igazán visszajöttél értem? Ugye, indulunk máris? Olyan rossz itt! Hideg van, és nincs mit enni! Ugye, elviszel innen az örök napsütésbe, lóherés rétekre, ugye elviszel...?
Az őzbak megállt. Visszanézett a messzi kék hegyekre, és lehajtotta a fejét.
- Anyánknak igaza volt - mondta halkan -, nem lehet odamenni.

Így volt.

És havazott.

(Wass Albert)
 
 
0 komment , kategória:  Irodalom  
Kibékülés
  2010-01-02 07:59:34, szombat
 
 



Békét kötni mindennel és mindenkivel,
aki más, mint amit jónak, szépnek
tartok, s csak önmaga tud lenni.
Elfogadni külön kozmoszának törvényeit,
ha az enyémtől eltérnek. Megbocsátani
idegen, rossz ízeket, helyükre tenni
téves jelképeket. Megérteni titkos
nyelvüket, a hebegőt, a dadogót,
a szitkozódó, mérget fröccsentő csúfat is.
Felismerni e tintahal - felhő mögött a zokogó,
magányos kárhozottat, aki adni, kérni
nem képes. Számláján csak bevétel - rovatot
vezet. Tenni, áldozni sohasem szeret,
nem ismer egyebet, csak a nihilt,
koporsót ácsol, sírgödröt ás.
Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját,
visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik,
sült galambra lesve tétlenkedik.
Nyavalyáinak utána jár,
a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.
Nem tudja másképp. Semmiféle vád,
ítélet csontalkatát nem szabja át.
Bölcs az, aki megbocsát. Ilyen a világ!
Ennyi az ember, s ennyi vagyok
magam is. Nem több és nem kevesebb.
Néha megostromlom a lehetetlent,
Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,
azután visszahullok talajt vesztve megint.
De magamnak is megbocsájtok,
ami nehezebb, mint átugrani
saját, földre vetült árnyékunkat.
E biblikus varázslat mégis
megtörténik időnként, pedig nem idézi hit.
A csoda villáma váratlan mindig,
eltünteti, ami valónak tűnik,
s megmutatja, ami a mulandóban is
igaz, mert soha el nem múlik.

(Szepes Mária)
 
 
0 komment , kategória:  Irodalom  
Amikor még kicsik voltunk
  2010-01-01 15:44:53, péntek
 
 



"Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt.
Pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük,
egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat,
élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket.

A kor nem aggasztott bennünket.
Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat és nem éreztették velünk,
hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek,
a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek.

És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez.
Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről
- melyek oly élénken élnek emlékeinkben.
Melyeket szívünk mélyén őrzünk.

Az élet most is szép - csak immár más világban élünk.
És felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket.
És elmosolyodunk - mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során."

(Pam Brown)

 
 
0 komment , kategória:  Irodalom  
A kíváncsi hópelyhek
  2010-01-01 09:08:53, péntek
 
 



A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
-No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
-Gyertek, gyertek - csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
-No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost akarták látni.
-Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek.
-Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.

(Móra Ferenc)


 
 
0 komment , kategória:  Irodalom  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2017.07 2017. Augusztus 2017.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 568 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 69
  • e Hét: 69
  • e Hónap: 2656
  • e Év: 30316
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.