Regisztráció  Belépés
ujjozsef.blog.xfree.hu
Nincs mottó Új József
1974.08.20
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/35 oldal   Bejegyzések száma: 345 
Kezemet nyújtom,kérlek ismerj
  2010-05-19 11:44:11, szerda
 
  Kezemet nyújtom,
Kérlek ismerj fel
Értsd meg, amit mondok
Kérlek fogadj el
Ha nálad lesz egy kérdés
Nálam biztos lesz egy válasz
Ha választanod kell
Kérlek engem válassz..


Lánykéréses versem,melyet idézetként használtam fel saját szövegemként felhasználva egykor Barbinak
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
Én nem akartam mást. . .
  2010-05-19 11:40:12, szerda
 
  Én nem akartam mást,
Csak szeretni Téged,
Ragaszkodni Hozzád,
Mint fához a kéreg.

Féltve őrizni álmaid,
S óvni, ha félsz,
Úgy szeretni,
Ahogy előtte soha még.

Semmi többet,
Csak érezni a lelked,
Ölelni a láztól
Forrón izzó tested.

S elfeledni mind,
Amivel a világ bántott,
Csak szeretni akartalak
Téged, s a világot.


(V. Molnár Balázs)
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
Nem arra
  2010-05-19 11:21:06, szerda
 
  MOSONYI GYÖRGY: Nem arra



Nem arra mentem,
Amerre küldtek.
Nem oda mentem,
Ahová szántak!
Arra megyek,
Merre szívem vezet,
Ahová hívnak
És ahol elvárnak!
Sohase oda mentem,
Ahová tereltek,
Csak ahol kerestek,
Igazán szerettek!
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
Áradozás
  2010-05-16 21:08:32, vasárnap
 
 
Paul Géraldy:
Áradozás

Jaj úgy szeretlek! Úgy szeretlek!
Hallod? Bolond vagyok. Bolond. . .
Ezt zúgom egyre a szivednek. . .
De úgy szeretlek! Úgy szeretlek!. . .
Szeretlek, érted, drága, mondd?
Nevetsz? Hülye vagyok valóban?
De hogy közöljem azt, amit
tudnod kell? Semmi sincs a szóban!
Várj, kitalálok valamit. . .
Hát igenis, a csók magában nem elég.
Valami fojt, zokog itt bennem és elég.
Tisztázni kell most, hogy mi van mivélünk.
Amit érzünk, ki kell fejezni még.
Többé-kevésbé a szavakban élünk.
Szók kellenek, kell elemezni.
Kell, hogy kimondjam néked ezt ni. . .
Tudd meg, mivel vagyok tele. . .
De bár találnék sok költői dolgot -
felelj nekem - több lenne-e,
mint az, hogy átölellek így, te boldog
hétköznapom költészete,
mig százszor és ezerszer fölsikoltok:
Te! Te! Te! Te!





Link
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
Mondd újra !
  2010-05-16 21:06:11, vasárnap
 
  Elizabeth Barrett-Browning :Mondd újra


Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb

nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal, s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el, és kétség borong

nyomában. Ismételd. . . szeretsz. . . Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?


mint ezüst csengő, újrázva. . . Beszélj;
de ne feledd, hogy némán is szeress. . .
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
A másik
  2010-05-16 21:03:51, vasárnap
 
  Heltai Jenő - A másik

És szólt a nő:
"A hajam ében,
És lágyabb, mint a lágy selyem,
És itt a szívem közepében
Ujjong a boldog szerelem.
Tied a testem, tied a lelkem,
Te vagy az első, akit öleltem,
Boldog vagyok, mert a tied vagyok. . . "
S a férfi szólt:
"A másik elhagyott. "
És szólt a nő:
"Piros az ajkam
És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
És végigfut az üdvök üdve rajtam,
Mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt,
Mikor a fergeteg zavarja. . .
Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
Tudott-e súgni-búgni szintén,
Tudott-e édes csókot adni,
Meghalni karjaidba, mint én
És új gyönyörre föltámadni?
És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?"
S a férfi szólt:
"A másik csúnya volt. "
És szólt a nő:
"És mégis nappal, éjjel
Sóhajtva gondolsz vissza rája,
Amellyel az enyém nem ér fel,
Mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?"
S a férfi szólt:
"A másikat szerettem!"
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
Az utolsó angyal
  2010-05-16 20:52:42, vasárnap
 
  Egy angyal repül fent az égen,
Ott repül magányosan már nagyon-nagyon régen.
De már alig repül, alig van ereje,
A végső búcsújának talán épp itt az ideje.
Azt mesélték nekem egyszer, hogy az angyalok örökké élnek,
Ám ez badarság, hisz ha megsebzik őket, ők is elvéreznek.
S ezt az angyalt is kegyetlenül megsebezték:
Hiszen megalázták, eldobták, s elfeledték.
Most ez az angyal összetörten száll,
Hisz megnyugvást még a Mennyben sem talál.
Inkább a pokol tüzében kárhozna el,
Hiszen a szív melyért élt már nem felel.
Meggyötört szíve szüntelenül egy valakiért dobog,
Azért a valakiért aki érte már nem zokog.
Talán ő már elfeledte a lányt ki érte dobta el az életet,
S választotta a visszafordíthatatlan, örök angyallétet.
A kislány imádta a fiút, érte élt,
Mindent ettől a fiútól várt, s remélt.
Vakon bízott benne, hitt neki,
Nem gondolta hogy pont ő fogja becsapni.
Ám egy bús napon bekövetkezett a nagy hiba,
Melyből lett e keserű tragédia.
Nem lehet tudni milyen nap is volt,
Csak annyit tudok az égen már fent ragyogott a hold.
Besütött egy rideg sziklaszirtbe,
A sötét sziklaszirt legzugabb részébe.
Ott feküdt a lány, s a hold a sugarával az arcát kényeztette,
Ám megrémült, hiszen a lánynak csupán jéghideg arcát érinthette.
Halott lett a lány, hisz belehalt abba,
Hogy magától a szerelme kegyetlenül eldobta.
Nem tudja már meg soha hogy mit tett hogy ezt érdemelte:
Hogy a fiú kegyetlen szavaival még éltében eltemette.
Elküldte a fiú egy szomorú délután,
Felhívta a kislányt telefonon, hogy ennyi volt, nincs tovább.
A telefonban áradtak a fiúból a szavak,
Ám e szavak a lány fülébe soha el nem jutottak.
Hisz mikor a srác kimondta hogy most már nem kell neki, vége,
Onnantól a lány nem hallott semmit, csak egyetlen dolog járt eszébe:
"Eldobott engem, nem kellek már neki,
De mondd Istenem, mit ártottam én neki?
Én mindig hűen szerettem,
Akármerre is járt soha sem feledtem.
Életemet adtam volna akármikor érte,
Hogy végre örökre az eszébe vésse,
Hogy mindenkinél többet jelent nekem,
S még akkor is magam előtt látom, ha nincsen velem.
Hisz belevéstem szívembe csodálatos alakját,
A teste minden zegzugát, s arca mesés báját.
Mit tettem, mondd, én mindent gondoltam,
De Tőle, az életemtől ezt soha nem vártam.
Csak így bejelenti nekem, hogy nem kellek már neki,
Hogy örökre hagyjam el, hisz csak egy dolgot akar: feledni.
Mondd Uram mit vétettem?
Talán az volt a baj hogy ennyire szerettem?!"
S ekkor kiejtette a kezéből a kagylót,
Kirohant a szobából, s becsapta maga mögött az ajtót.
Rohant a sötét utcán, futott a semmibe,
Hisz úgy gondolta életének nincs már semmi értelme.
A könnyei szakadatlanul áztatták sápadt arcát,
A lány nem bírta tovább vívni a túlélés harcát.
Csak futott, futott, mindig előre,
Nem nézett soha hátra, csak a távoli messzeségbe.
Könnycseppek folytak arcán, mint véget nem érő zokogás,
Csábította a halál csókja, a vágy, a mélység, a zuhanás.
Éjszaka volt már, csendes volt a táj,
Törött szívének zokogó hangja tépte szét a homályt.
Éjszaka volt már, rideg volt a táj,
Lelke rohanó álmának múló hangja szállt.
Nem tudta merre járt, ismeretlen volt minden,
Tudta nem akar már élni, csak a halált keresi szüntelen.
Élni nem akar, csak feküdni egy mély verembe,
Ahol a sír betakar, nem nézni már semerre.
Csak magába nézni, nézni a káoszt, mi most benne lángra kap,
Ezer gondolat benne, mi most már végleg békén hagy.
Nem gondolt már semmire, csak a halál ölelő karját kutatta,
Kúszott fel a hegytetőre, arra hova az utat a szíve súgta.
Mintha az ég érezte volna a lány rideg fájdalmát,
A komor égből hópelyhek zuhantak alá.
Csak estek és estek szakadatlan,
S beborították a tájat, mint nagy fehér paplan.
Fehér lepel lepte be a tájat,
Nem volt az más, mint angyalszárnyak.
Tiszta volt minden, csendes és élő.
Egy kivétel köztük épp ő.
Csendesen kullogott a sötét magányban,
Szívből szeretett, de hol van most? A halál torkában.
Kiáll a sziklaszirt szélére,
Könnyei folynak szüntelenül képére.
Néhány perc még,
S végre eljön a csodás vég.
Halkan elkezd esni az eső,
Szomorú az ég, épp ahogy ő.
Véget ér a szírt, nincs tovább,
Egy szenvedő test zuhan alább.
Törött szárnyából hullnak a tollak,
Egy elmúlt szerelemről fájdalmasan dalolnak.
S az utolsó valódi angyalról,
Aki soha többé nem kért a "jóból"...
De mi történt ez alatt azzal a bizonyos fiúval?
Nagyon megijedt mikor megszakadt a vonal.
Észbe kapott hogy nem éri el a lányt sehol,
Szíve egyre gyorsabban és gyorsabban zakatol.
Hiába kérdezett ő bárkit,
Nem tudtak a lányról semmit.
Pánikba esett hirtelen,
Felkapta telefonját s hívta a lányt reménytelen.
A telefonom csörgött, s kiírta a neved,
Sokáig néztem, ám most félrefigyelek.
Az eső csak hullik és hullik megállíthatatlanul,
- "Meg kell keresnem!" -kiabálod szakadatlanul.
A szakadó esőben nevemet kiáltoztad,
A távolból egy hang szól, s egyre hangosabb.
Én halkan súgtam: "Itt vagyok"
Ám remegő hangom elcsuklott, te nem hallhatod.
Felpillantok az égre, arcomat a zápor áztatja,
-"Szerelem!!!" - a távolból valaki szüntelenül ezt harsogja.
Érzem közeledik hozzám, mindjárt ideér,
Ám engem a halál szorítása hamarosan elér.
S akkor meglátlak, az arcodon a kétségbeesés fájdalma megijeszt,
Te átölelsz engem, megcsókolsz és azt mondod szeretsz.
Szememet a könny átfutotta, karom szorítása elgyengült,
Szemem pajkos csillogása végleg homályba merült.
Elszállt meggyötört lelkem, s végleg elsuhant,
S a srác elengedte a lány kezét s az a földre zuhant.
Mindenhol apró tollpihék és vércseppek,
Ám a fiú csak térdel a lány mellett, ujjai reszketnek.
A távolból alakok futnak, egyre közelednek,
Kihúzzák a lányt a sziklák közül, ám már nem segíthetnek.
A fiú feláll, ám újra térdre rogy és sír, mint egy kisgyerek,
Aki a sors ellen semmit de semmit nem tehet.
Nem mer közel menni a lányhoz, pedig tudja, hogy muszáj,
Ha még egyszer látni akarja azt a pillantást, mielőtt rátalál a homály.
Látja a lányt, ahogy ében haja az arcába lóg,
Tűz piros vére hófehér arcán végig folyt.
Már csupán vére melegíti kihűlt ajkait,
A fiú tudja, soha többé nem simogathatja karjait.
A srác odamenne és megcsókolná, a többiekkel nem akar törődni,
Hisz neki az élete, fekszik ott és búcsú nélkül nem tud tőle megválni.
Erősnek érzi magát, de mikor meglátja a lány szemében az utolsó könnycseppet, elveszti reményét,
Megsimogatja arcát, füle mögé betűri haját, így búcsúztatja kedvesét.
Egy utolsó szót, egy utolsó hangot rebeg, de nem érti senki sem,
Azt mondja: "csak Téged szeretlek egyetlen kedvesem..."
S jött a kegyetlen első éjszaka, a szürkületből sötét fátyol lett,
Az ég újra beborult, az eső újra szakadni kezdett.
Sírt mindenki, sírtak a fák, sírtak a szelek,
Mindegyik szüntelenül s értetlenül zengte a nevet.
A srác tudta itt az ideje, hogy leírja életében miket tett,
S itt az idő elmondani mindent, amit ezen a világon valaha szeretett.
Hamar vége lett a sornak, hisz egy nevet tudott ami örökre szívébe vésődött, mit soha nem tud feledni,
Egy angyal nevét, ki most már a felhők közt dalol, kit képes volt eldobni.
Múlnak az évek, a távoli hang halkul,
Ahogy telnek az évek a fájó érzés is fakul.
De egy dolog örök és ez soha nem vész el,
Ha valakit szeretsz tiszta szívből, soha ne feledd el!
De nem is tudná már sohasem feledni,
Hisz nem telik el úgy nap, hogy ne kezdene gondolkodni,
Azon a csodás lányon, ki egykoron érte élt,
Aki soha semmit nem parancsolt, csak hűn remélt.
Ám a fiú már soha nem fog a lánytól szabadulni,
Hisz szívének mélyéről nevét soha nem fogja kitörölni.
Olyan neki a lány, mint a szó, melyet nem tudsz mihez kötni, mégis ott van benned,
Mint csodás hang mi belül zeng és üvölti a neved.
Mint ágy mi puha és oltalmat ad neked mikor minden fáj,
Mint egy régi történet, mint ezerszer elmeséltek már.
A srác csak futni akarna és nem nézni soha hátra,
Hisz nagyon fájna neki amit ott látna...

 
 
0 komment , kategória:  Versek  
Garai Gábor: Bizalom
  2010-05-16 15:58:20, vasárnap
 
  S ha százszor is becsapnak és ezerszer csalódom abban,
kinek szívemet, mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én,
s ha tulajdon fiam tagad meg, s ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem barátaim,
s ha megcsal a reménység, s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem, s ha csak a bosszút hízlalja a

hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be, - akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben, akkor se

mondom,
hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.

De csöndes szóval eltűnődve mondom: bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú; ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt, megtisztálkodva ma betérhet

újból;
ki kétélű késsel jött ide ma, köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem, nem hirdetek bocsánatot a

rossznak,
kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm, akár a nyers önzés

orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók! Mint a mammut és az ősgyík,
a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás; dühünk lehűl, csak

szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben csak jósága szolgálhat menedékül.
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
A szerelem olyan,mint a tenger
  2010-05-04 07:01:50, kedd
 
  A szerelem olyan, mint a tenger,
mely ha vihar van, elsodor,
s nem érdekel merre visz,
csak hánykolódsz a habokon.

Boldog vagy, mert nem sejted még,
hogy hamarosan lenyugszik a szél.
S a nagy hullámok helyett, csak a sima víztükör lesz.

De egyszer eljön a pillanat, s teljesen egyedül maradsz.
Amint lágyan ringatózik csónakod,
egy könnycsepp gördül le az arcodon.

Amint visszagondolsz arra, ami elmúlt,
nem tudod hova tűnt az álom, s miért kísért a múlt!?
Nem tudod miért gondolsz mindig vissza,
s miért téped fel sebeid mindig újra?

De talán eljön az idő,
mikor a múlt már nem kísért,
s nem könnyezik a szemed,
ha eszedbe jut egy emlék.
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
Hány perc az élet?
  2010-05-03 19:00:31, hétfő
 
  Fut, s rohan - oly messze jár már tőled ő
Menekül, akár az űzött vadállat,
Fél attól, amivé általad válhat,
S nem hiszed, viszontláttatja-e jövőd.

Kérdezhetnél bárkit: Hány perc az élet?
Súghatnád nyögve, átkozódva, sírva
Meddig tart még a létnek szörnyű kínja?
Hány perc még az élet? - már nagyon félek.

Kit már sírfödél takar, nem retteghet
De én - hiszen boldogan élni mámor! -
az elmúlás percében is remegek.

Mióta érzem ízét, mást se vágyok
meghalni bűnös vétek, ha így szeretnek
Hány perc az élet? - kérdem, s tovább várok.
 
 
0 komment , kategória:  Versek  
     1/35 oldal   Bejegyzések száma: 345 
2017.06 2017. Július 2017.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 6466 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 398
  • e Hét: 2647
  • e Hónap: 15288
  • e Év: 82324
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.