Regisztráció  Belépés
vg999.blog.xfree.hu
Az ÉLET a lényeg! xxx xxx
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
A honfoglalás
  2010-11-09 20:22:10, kedd
 
  Kézai krónikája szerint. Követség Szvatoplukhoz. Moróth. Népmondák. Az Anonymus elbeszélése. Kiev; kúnok; Halics és Ladomér. Szalán, Mén-Marót, Gelou, Glad. Nyitra, Veszprém. A honfoglalás módja. Arnulf és Szvatopluk. A magyarok beavatkozása. Szvatopluk halála. A honfoglalás éve. Árpád történeti szerepe. A morva birodalom megdöntése, bajor püspökök levele. A morvák beolvasztása. Határok

A honfoglalás nagy eseményének elbeszélését illetőleg krónikáink egymás közt is eltérnek, de még inkább eltérnek az azon tényt előadó hiteles, egykorú kútfők tartalmától.

A legegyszerűbb, az ősi hagyományon alapuló előadást Kézai krónikájában találjuk. Ennek adatait a későbbi krónikák, különösen a képes krónika, kibővítik és kiszínezik. Valamennyinek közös alapja egy II. Géza idejében 1150 körül, Dömösön szerkesztett történeti mű, melyet méltán nevezhetünk nemzeti krónikának. Ennek eredeti szövege nincs meg, de helyreállíthatjuk azt körülbelől a későbbi átdolgozásokból, ha azoknak toldalékait elhagyjuk. Még így is harmadfél század évnyi idő folyt le maga az esemény és annak megírása közt. Közvetlen tudásról alig lehet szó, de mivel a dolog természete szerint mi sem hatott annyira e nemzetre, mint új hazájának megszerzése, a számos ahhoz fűződő monda igaz történeti magvat is rejt magában.




,,Az úr megtestesülésének 677. évében, száz évvel Attila király halála után, a magyarok, a mint közönségesen nevezik őket, vagyis a húnok, - deákúl ungárok - III. Konstantinos császárnak és Zachariás pápának idejében, újra betörtek Pannóniába. Átmenve a besenyők, fehér kúnok birodalmán, Susdalon és Kió városain, átkeltek a nagy hegységen. Itt egy tartományba értek, hol számtalan sok sast láttak, és a sasok miatt nem maradhattak meg ott, mert azok, mint a legyek, lecsaptak a fákról és megették marháikat és lovaikat. Innét három hónapon át leszálltak a hegyeken és eljutottak Magyarország véghelyére, azaz Erdélybe, az említett népek ellenére.

,,Hadnagyaik közt Árpád, Álmos fia, Eleud fia, Ugek fia volt a leggazdagabb és leghatalmasabb. Ennek atyját, Álmost Erdélyben megölték, úgy hogy nem jutott el Pannóniába. Erdélyben tehát megpihentek és jószágukat is hevertették. Hallván a lakosoktól, hogy a Dunánál nincs jobb folyó, sem jobb föld a világon annál, közös tanácscsal valami Kusid nevű követet, Kund fiát elküldték, hogy menjen, nézze meg azt a földet, ismerje meg annak lakóit.

A mikor hát Kusid eljött Magyarország közepébe, eljutott a Duna vidékére, látta a gyönyörű helyet, körös-körül a jó, termékeny földet, zöld mező közt a jó folyót, megtetszett neki. Elment hát a tartomány herczegéhez ki Attila után uralkodott, Zvatapolughoz, üdvözölte őt övéi nevében, és előadta neki, miért jött. Zvatapolug ezek hallatára nagyon megörült, mert azt hitte, hogy azok parasztok, kik az ő földjeit művelni akarják és ezért a követet megajándékozva, őt elbocsátotta. Kusid pedig megtöltötte a Duna vizével kulacsát, a perje füvével tömlőjét, fekete földet is vitt magával, úgy ment haza. És a mint elbeszélt mindent, mit látott, mit hallott, nekik is nagyon megtetszett, át is adta a vizet, a földet és füvet. Ezeket megizlelve, jól megtudták, minő jó a föld, édes a vize, fűves a mezeje, mint a hogy a követ elbeszélte. Árpád pedig a Duna vizével megtöltve kürtjét, a magyarok előtt, a kürt fölött kérte az isten kegyelmét, hogy az úr adja nekik e földet örökre. A magyarság pedig háromszor kiáltotta: Isten, Isten, Isten, és ott kezdődött ez a szokás, a melyet a magyarok a mai napig megőriznek. Azután közös tanácsból visszaküldték azt a követet a herczeghez, és küldtek neki földjeért egy nagy lovat arábiai aranynyal bevont nyereggel és aranyos fékkel. Ennek láttán még jobban megörült a herczeg, azt hitte, hogy telepesek módjára küldték azt a földért. A követ pedig földet, fűvet és vizet kért a herczegtől, mire az mosolyogva válaszolta: ezért az ajándékért legyen nekik, a mennyit akarnak. És így a követ visszatért.

,,Árpád pedig ezalatt a hét vezérrel bejött Pannóniába, de nem mint telepesek jöttek, hanem mint a föld birtokosai örökös jogon. Ekkor más követet küldtek a herczeghez és azt az üzenetet mondatták el neki: Árpád és népe azt üzenik, hogy ebben az országban, melyet tőled megvettek, semmi módon meg ne maradj, mert a földet megvették a lovon, a fűvet a féken, a vizet a nyergen. És a mint a vezérnek elmondták az üzenetet, mosolyogva mondá: A lovat sulyokkal agyonütik, a féket a mezőre dobják, az aranyos nyerget a Duna vizébe vetik. Mire a követ: Hát uram, mi káruk lesz abból? Ha a lovat agyonütöd, kutyáikat táplálod, ha a féket a fűbe dobod, kaszásai meg fogják találni az aranyát, ha a nyerget a Dunába veted, halászai az aranyat partra hozzák és haza viszik. Mert ha a föld, a fű és a víz az övék, minden az övék.

,,Erre a herczeg gyorsan összegyűjtötte seregét, félve a magyaroktól, segitséget kért barátaitól is, és a mint mindnyájan együtt voltak, eléjök ment. Ők pedig ezalatt közel jöttek a Dunához és egy szép mezőn, kora hajnalban, megütköztek. És az úr segitsége a magyarokkal vala, és ábrázatok elől futásnak eredt a herczeg, és a magyarok őt a Dunáig üldözték, ő pedig félelemből abba vetette magát, és annak örvényébe fulladt. Az úr visszaadta, a magyaroknak Pannóniát, mint a hogy Mózes idejében Seonnak, az amoréus királynak földjét és Kanaán minden birodalmát örökségül adta Izrael fiainak. Árpád pedig a többi magyarokkal együtt legyőzvén és megölvén Zvatapolug herczeget, a Noe hegyén, Fejérvár mellett ütött tábort, és ez az első hely, melyet Árpád magának Pannóniában kiválasztott, és ezért alapította Szent-István király, ki tőle származott, ide közel Fejérvár városát."

A magyarok bejövetele
Turóczi krónikájának brünni kiadásából


Ennek a jókedvű elbeszélésnek, melyben a magyar vitézség ünneplése mellett a ravaszságnak és az ügyefogyott Szvatopluk reászedésének jut kiváló hely, legfőbb alkotó része kétségtelenül mondai. Jordanes is elmond már egy esetet, a midőn lovon vesznek földet. A föld és viz átadása általános hódolási tény, és íróink annak ismeretét a classicusokból meríthették. De egy tény történeti: az, hogy a magyarok bejövetelekor Szvatopluk volt itt az uralkodó és hogy tőle foglalták el az országot.

Említettük már, hogy a krónika két ízben is elmondja a honfoglalást, és pedig először a húnok történetét. ,,Támadt ezek után egy Zvatapolug nevű fejedelem, Morot fia, Lengyelországban, ki meghódítva Bractá-t, a bolgárokon s moesiaiakon uralkodott, és a húnok kiirtása után Pannónián is kezdett uralkodni. Ezt a Szvatoplukot a magyarok Erdély és Hung folyó felől jőve, külömböző ajándékokkal édesgetve, és követek által kikémlelve, látva katonaságának készületlen voltát, Tata mellett, Bánhidánál egy helység mellett, melynek romlása mai napig is látszik, hirtelen megtámadták, s egész seregével együtt megölték és így kezdtek uralkodni Pannónián, melyet ő terjeszkedésével nagyobbitott."

,,Némelyek azt is mondják, hogy a magyarok második bejövetele idejében nem Szvatoplukot, hanem Moróthot találták Pannónia fejedelmének. Ez azért van, mert Moroth volt név szerint a fölebbvaló, de a vénségtől megtörve, Veszprém várában nyugodott, és midőn meghallotta fia szerencsétlenségét, a fájdalom miatt hirtelen meghalt, fia pedig uj volt az uralomban."

Krónikáink előadásából kétségtelennek tűnik ki, hogy itt több monda kerengett a nép ajkán, melyet aztán összeillesztettek és egymáshoz csatoltak. Közös alap valamennyinél az a tétel, hogy a magyarok mint örökséget foglalták el ezt a földet. De maga a monda az ősi jogról alig tud valamit, mert külömben mire való az uj jog szerzése, a ló küldése, Szvatopluk reászedése? Régi szerkezetében a monda csak arról tud, hogy a magyarok Erdély felől jöttek. Az, hogy a Hung vize felől is jöttek, világosan későbbi hozzátétel, a midőn már tudákosan meg akarták magyarázni a ,,hungár" nevet. Az is világos, hogy a mondához a külömböző vidékek helyi traditiói is hozzájárultak, és más-más hagyomány élt Fejérváron, Tatán és Veszprémben.




A tudákosság, a névmagyarázatoknak minden komoly kutatástól idegenkedő iránya s a helyi és családi hagyományok jutnak teljes uralomra a másik sokkal terjedelmesebb elbeszélésben, Béla király névtelen jegyzőjének művében, melyet hosszú időn át, érdemén fölül, igaz történeti forrásnak tartottak a magyarok bejövetelére nézve.

Miután az Anonymus Scythiából Susdalián át kivezette a magyarokat Ruthéniába, Kiev városa elé hozza őket. A kievi herczeg hét kún vezért nyer ellenök szövetségesekül, de a magyarok, Álmos vezérnek beszéde által lelkesítve, legyőzik a kúnokat és oroszokat. ,,Álmos vezér vitézei úgy kaszabolták a tar kún fejeket mint a nyers tököt." Igy alávetették magoknak a ruthén földet, s midőn Kiev városa ostromához fogtak s a hágcsókat a falhoz kezdték támasztani, a megijedt herczeg békét kért. Nagy ajándékokon fölül túszokat adott és évi 10,000 márkányi adóra kötelezte magát. A hét kún vezér pedig, Álmos vezér lábai elé borulva, meghódolt neki, pogány módon esküt téve, s minden népével eljött a magyarokkal együtt Pannoniába. Hozzájok sok orosz is csatlakozott, a susdali és kievi fejedelmek pedig a 10,000 márkán fölül ezer lovat, nyereggel és fékkel, 100 kún gyermeket, 40 tevét, számtalan menyét- és evetprémet adtak Álmosnak ajándékba. A magyar vezér ezután elindult Galiczia felé, hogy onnét a Hóvos hegységen át betörjön Pannónia földjére, melynek gazdagságát a ruthének mód fölött eldicsérték.

A kievi hadjárat magában véve is érdekes elbeszélés, több ízben lelkesitette költőink és művészeink phantasiáját, de történeti szempontból különösen azért fontos, mert nagyban emelte az Anonymus hitelét. A legrégibb orosz történetiró, Nestor, ugyanis szintén megemlékezik a magyarok kievi táborozásáról, és ebből némi joggal azt lehetett következtetni, hogy az Anonymus, ki az orosz krónikát alig ismerhette, megbizható hazai kútfőkből meritett. Nestor az eseményt így adja elő: Az úr 6406. évében (897-898) az ugrok elvonúltak Kyjev mellett a magas parton, melyet most Ugorszkoje-nak neveznek és a Deneperhez érve, sátras kocsikban táboroztak, mert ők is nomádok voltak mint a kúnok." Az év kétségtelen hibás, az orosz évkönyvíró háborúról, ostromról, adóról mit sem tud, a ,,magyar hely" a Denepernek a várossal szemben lévő partja. Hogy a magyarok Kiev felé jöttek, azt krónikáink is emlitik, de a Susdal felől jövés, Kievnek, Susdalnak egy füst alatt emlitése nagyon gyanus. A két város körülbelől oly távol esik egymástól mint Konstantinápoly, Tarentum, Köln, vagy Königsberg Pesttől - egyenes vonalban körülbelől 125 mértföldnyire. Etelköz pedig nem esik az útba. Magunk is, mint fölebb említettük, valószinünek tartjuk, hogy a magyarok Etelközből, valami portyázásuk alkalmával, eljutottak a kincses Kievig és hogy azt megsarczolták, de a Susdal-Kiev-Halics-on át Magyarországba vezető út nem a magyaroké volt, hanem igenis a tatároké, kiknek berontása adta meg a XIII. század vége felé iró királyi jegyzőnek a magyarok bejövetelének mintáját.

A másik fontos körülmény, melyet az Anonymus hitele érdekében használtak föl, a kúnok csatlakozásának fölemlítése. Azt akarták kimutatni, hogy a kúnok alatt voltakép a kozárokat értette, kik, mint tudjuk, valóban csatlakoztak a magyarokhoz. De a kún és kozár nem egy - a kún úz név alatt előfordul ugyan már a honfoglalás korában, de a besenyőknek kelet felőli szomszédja és ellensége, és így közvetlen érintkezésbe nem igen jutott a magyarral. Kozárról pedig Scythiában az Anonymus mit sem tud. Itt is csak a tatárjárás példája volt az irányadó. A magyarok ellen szövetkeztek a kún fejedelmek az oroszokkal, és miután legyőzettek, Batu khánnak vittek a megtört népek ajándékul drága prémeket, aranyat, ezüstöt, tevét, lovat, rabszolgákat. Ép úgy a XIII. század második felére mutat a kúnok szövetsége a magyarral, melyet a szerző, mint e barátság lelkes híve, lehetőleg a legrégibb időre akart visszavinni.

A magyarok bejövetele
A bécsi képes krónika 21. lapjáról


Még csekélyebbé válik a hitelesség, ha meggondoljuk, hogy Álmos, katonáihoz intézett beszédében ,,valami philosophusra" hivatkozik a mi persze a szittyákat nagyon lelkesithette, s ha hozzá vesszük, hogy ez a beszéd Nagy-Sándor mondájából van csaknem szószerint kiirva.

Ép oly kevéssé történeti a magyarok útja Halicson és Ladoméron át. E városok a IX. század végén alig léteztek, és semmi esetre sem lehet a Kárpátoktól északra oly fejlett állapotokat feltételezni, minők az Anonymus előadásából következnének. Itt is a tatárjárás szolgált mintául, még a részletekben is. ,,A halicsi herczeg 2000 ijászt és 3000 parasztot küldött előttük, hogy útat készítsenek nekik a Hóvos erdején át egészen Hung végvidékéig. Spalatói Tamás pedig, midőn a tatárbetörést beszéli el, ily szavakat használ: ,,volt velök 40,000 fejszés, kik a sereg előtt járva ledöntötték az erdőt, utat nyitottak, és minden akadályt előlük elmozdítottak. Látjuk tehát, hogy az Anonymus elbeszélése a magyarok bejöveteléről, Susdaltól egészen a vereczkei szorosig, nem más, mint a tatárjárás másolata.

Tévednénk azonban, ha az Anonymusban puszta másolót látnánk. Megvan benne az eredeti vonás is, és annak is nagy része van műve megalkotásában. Ez az eredetiség pedig nem más, mint a nevek magyarázata. A magyaroknak észak-kelet felől kellett jönniök, hogy ,,hungarus" nevöket meg lehessen magyarázni. Mint láttuk, már a többi krónika is említi a ,,Hung" folyót, de itt első rangu szerep vár reá. Mindjárt az elején olvassuk: miért nevezik a szittya földről bejött népet hungároknak? ,,Hungároknak mondják őket Hungu váráról, mert midőn a szlávokat leigázták, a hét fejedelmi személy soká tartózkodott ott. A miért is a körüllakó népek Álmost, Ugek fiát hungvári herczegneh nevezték, katonáit pedig hungároknak. Szinte felesleges ezt megczáfolni. Elég reámutatni arra, hogy az ugor, vengr, miből unger és hungarus lett, régibb sokkal a bejövetelnél. Már 862-ben így nevezik a magyarokat nyugaton.




Ennélfogva Álmosnak - mert ő a vezér - Ungvár felé kell behoznia a magyarokat. Ugyancsak ily szószármaztatásnak köszöni Munkács is azt a dicsőségét, hogy a betörő magyaroknak itt volt első állomása. ,,A Hóvos erdőn átjőve, leszállottak Hung vidékére, és midőn ide jutottak, azt a helyet, melyen először megszállottak, Munkácsnak hívták, mert igen nagy munkával jutottak az óhajtott földre. Itt aztán 40 napon át pihentek, s a földet mondhatatlanul megszerették. Laborcz ungvári vezérnek köszöni nevét a Laborcza folyó, Ketel kún vezérnek a Ketel pataka, Sátoralja-Ujhely közelében, Turzol kún vitéznek, ,,kinek, nemzetsége vele kihalt," a Turzol = Tarczal hegye. Néhol az ilyen szószármaztatás nem mondható ép sikerültnek, mint a midőn a Zerenche-i hegyről irja: ,,megnézve ama hely minőségét, azt a helyet az ő nyelvükön szerelmesnek nevezték, mert azt nagyon megszerették és azon naptól máig Szerelem okáért Zerenché-nek nevezik azt a helyet, vagy a midőn Bors vezér megalapítja Borsod várát, ,,mely azért neveztetett úgy, mert kicsi volt. Ugyanazon categoriába tartozik Menumorout neve is. ,,Azért nevezték Morout herczeg unokáját a magyarok Mén-Marótnak, mert sok kedvese volt. A Lopunsu (Lapincs folyó) pedig, Pannóniában, nevét onnét nyerte, ,,mert a rómaiak a magyaroktól való féltökben loppal átúsztak rajta.

Ott, a hol annyira hiányzik a történeti érzés, hol a szerző a maga tudós gőgjében megveti a ,,parasztok meséit és a hegedősök fecsegő énekét," nemcsak a tények ismeretét, hanem még a népies mondát is hiába keressük. Az az ide-oda kapdosó etymologizálás, mely azóta is, a nevekhez hozzá koholva a tárgyakat, annyi zavart okozott tudományosságunkban, és melynek sivár hatását a szigoru kritika a mai napig sem irthatta ki egészen, az Anonymus művében jelenik meg először teljes díszében irodalmunk körében. Forrásai sokkal mélyebben fakadnak: maga a biblia is tele van ilyes név- s szómagyarázatokkal.

De térjünk vissza a honfoglalás elbeszélésére. Ungvár vidéke már Szalán bolgár vezérnek volt birtoka, kinek őse, a nagy Keán, Bolgárországból kiindulva, elfoglalta azt a földet a ruthén határon, és szlávokat telepített oda. Ennek a Keánnak a IX. vagy a X. században sehol sem találjuk nyomát, úgy látszik, ő létét annak a bolgár fejedelemnek köszöni, ki ellen Szent-István harczolt, s hit a névtelen jegyző száz évvel hátrább helyezett el. Szalán sem történeti személy: ő, a ,,tituli fejedelem" aligha más, mint a Titel közelében levő Szalánkemen - Szalán sziklája - személyesítője. A bolgárok háta mögött az Anonymusnál mindig a görög császár áll: annak segítségével dicsekszenek minduntalan. Mi pedig tudjuk, hogy a honfoglalás korában valójában egészen másként áll a dolog; akkor a görög császár szorul a magyarok segítségére a bolgárok ellen. Ha tehát az Anonymus a bolgárokat állítja elénk, mint az ország nagy részének birtokosait, ez csak véletlen találkozása a koholásnak a történeti tényekkel, nem pedig forráson, vagy hagyományon alapuló tudás.

Szintén bolgárnak tartja a Tiszántúl urát: Mén-Marótot. Ő is a görög, császárnak hódol, de ,,kozár nevű népek" fölött uralkodik. E szerint a magyarok az országban találták volna azt a népet, melylyel távol keleten szövetségben állottak, és melynek egy része a honfoglalás előtt hozzájok csatlakozott. E tudósitásnak annyiban van értéke, a mennyiben mutatja, hogy a XIII. században tudtak a kozároknak hazánkban való telepedéséről, és hogy utódaik akkor talán Bihar vidékén laktak. Úgy látszik, Mén-Marót leányának házassága Árpád fiával a magyar dynastiának a kozárral való régi összeköttetését tükrözte vissza. De az a Marót, ki itt a bihari vezér őse gyanánt szerepel, nem más, mint a krónikák által Szvatopluk atyjának mondott Morout.

Nagy tudományos vitát idézett elő az Anonymusnak az az állitása, hogy Erdélyben Gelou ,,valami oláh" parancsolt az oláhoknak és szlávoknak. A dáciai római telepek zöme a III. század vége óta a Dunától délre lakott. Nem lehet épen állitani, hogy a mai Erdélyben és Romániában a népvándorlás korában nem lakott volna oláh, hisz ha máskép nem, mint az ott uralkodó pusztai népek, foglyai, szolgái kerültek oda, hanem hogy a Dunától északra bárhol mint független nemzet, tulajdon uralkodója alatt élt volna, az teljesen ki van zárva. Nemcsak az dönt itt, hogy a források hallgatnak felölök, hanem az is, hogy avarok, bolgárok, magyarok, besenyők közt ilynemű letelepedett nép megmaradása egyenes lehetetlenségnek látszik. Külömben az Anonymus egy megjegyzése világosan bizonyitja, hogy az ő szeme előtt itt is sokkal későbbi kor képe lebegett, melyet a honfoglalás korára vetített át. Azt írja ugyanis, hogy az erdélyi oláhoknak és szlávoknak ,,nincs más fegyverök, mint ij és nyíl, Gelou vezér is gyönge, nincs körülötte jó katonaság, s nem állhatnak meg a magyarokkal szemben, mert sokat szenvednek a besenyőktől és kúnoktól. A besenyők, mint tudjuk, csak közvetlen a honfoglalás előtt jutnak e vidékre, a kúnok csak a XI. században. Gelou oláh fejedelemsége világosan a meseországba tartozik.

Még egy bolgár fejedelem uralkodik a Tiszán túl, a Maros és Duna között, Orsováig: Glad vezér, ki ,,Bundyn várából" származott és ki őse volt az István király korában ott birtokló Ahtumnak. Nemzetségéről, népéről mit sem hallunk, csak arról, hogy a magyarok ellen őt a bolgárok, kúnok és oláhok segitették, és a csatában elesett két kún vezér és három bolgár kenéz. Mindez szintén a XIII. századi állapotoknak felel meg, a midőn Asszán bolgár-vlach birodalma fennállott, melyet a kúnok is támogattak, és a mely ellen a magyarok IV. Béla és V. István idejében harctoltak, de épen nem adja rajzát a honfoglalás korabeli viszonyoknak.

Mindeddig a keleti Magyarország a színtér, melynek igazi viszonyairól a IX. század vége felé olyan keveset tudunk, és a hol tehát vajmi nehéz az Anonymust ellenőrizni. Nagyon is erősen kell felforgatnia azt, mit ott lehetőnek kell tartanunk, hogy előadására a koholás bélyegét süthessük. Sokkal könnyebb őt ellenőrizni az ország nyugoti viszonyainak rajzánál, mert itt már megbizható tudósitások állanak rendelkezésünkre.

Árpád a Mátra vidékéről vezéreit a cseh határok felé küldi, Nyitra váráig. Ezek eljutnak a Turmás patakáig, a hol az a Nyitrába ömlik s ott szembe látták magokkal a tartomány lakóit, tótokat és cseheket, a cseh herczeg segítségével. ,,Mert Attila király halálával a Vág és Garam közti, a Dunától a Morva folyóig elterülő földet elfoglalta a cseh herczeg és egy herczegséggé egyesítette, és azon időben a cseh herczeg kegyelméből Zobor volt a nyitrai vezér. Az Anonymus tehát az egyetlen kútfőink közül, ki nem tud Szvatoplukról s birodalmáról. Tudjuk, hogy a morva nagy fejedelemnek Nyitrán volt a székhelye és hogy neki hódoltak a cseh fejedelmek. Irónk ezt a viszonyt megforditja: Csehország nála a központ, a Morva-Garam közti vidék pedig a hűbéres tartomány. Világos, hogy a szeme előtt az Ottokárok cseh birodalma lebeg, melynek hadai V. István és Kún László korában eljutottak a Garamig. Még szembetünőbbé válik a koholás, ha ez adatokhoz hozzáveszszük, mit ír szerzőnk a csehek és szlávok hadviseletéről. ,,A mint Zubur őrei észrevették, hogy a Hetumogerek nyilakkal támadják őket, nagyon megijedtek, mert ilyen fegyvereket soha se láttak. Ez megtörténhetett II. Ottokár pánczélos serege idejében, de nem Szvatopluk korában, a midőn a szlávoknak a hajitó dárdán kivül, mint Leo írja, a nyil volt a főfegyvere. Itt tehát, a hol már biztos talajon állunk, az Anonymus mindenképen csak ellenkezik tudomásunkkal.

Ha mindeddig azt tapasztaltuk, hogy a jegyző saját korának tükrében nézi a régi eseményeket, vagyis majdnem négyszáz évvel későbbi viszonyoknak nyujtja képét, Pannóniánál megforditva áll a dolog. Itt, ezen a régi római területen, körülbelül a hún betörés korabeli tényeket ülteti át egy félezreddel későbbi földbe. Azt még elnéznők, hogy nem tud Privinna és Kozel fejedelemségéről, vagy a Dráva-Száva közti őrgrófságról, hisz ezeknek emlékét csak a véletlen tartotta fenn számunkra. De ő a német gyarmatokról, a német uralomról sem tud. ,,Midőn a magyarok a megyeri révnél átkelnek a Dunán, mind a Pannoniában lakó római futással menté meg életét." Később azonban mégis római katonák védik a magyarok ellen Veszprém várát, és ugyancsak rómaiak szöknek meg előlük a Lapincs vizénél. Ezek után könnyü kimondanunk végső eredmény gyanánt: az Anonymus az ország igazi állapotáról a honfoglalás korában mit sem tudott, előadása vagy saját korának átvitelén, vagy tiszta koholáson alapul.

Igen érdekes, minőnek tünteti föl a névtelen jegyző a honfoglalás módját. Sok helyütt a föld népe, a magyaroktól, Attila örököseitől való féltében, önként meghódol és túszokat ad. Máskor meg Árpád ajándékokat küld az egyes fejedelmekhez és elkéri tőlük országuk egyes részeit, jó szóval s fenyegetéssel. Igy veszi el Szalántól előbb a Sajóig, majd a Zagyváig terjedő tartományt, így Mén-Maróttól a Nyirséget. Csatáról, melyben a fővezér is részt vett volna, hosszú időn át mit sem tudunk, annál többet mesélnek lakomákról, áldomásokról, eszem-iszomról. Midőn Szabolcs, Tas és Tuhutum eljutnak a meszeli kapuhoz és tetteiket hirül adják Árpádnak és jobbágyainak, ,,ezek nagyon megörvendettek, pogány módon áldomást csaptak és az öröm hirdetőit gazdagon megajándékozták. Árpád vezér és főemberei ezen vígasság okából egy egész héten át ünnepélyesen lakomáztak, és majd mindennap lerészegedtek ily nagy vígasság miatt. A honfoglalásnak ez a kedélyes módja ismétlődik aztán Etele várában is, ,,a hol a vezéreket és nemeseket arany edényekből, a katonákat és köznépeket pedig ezüst edényekből vendégelte meg a fejedelem" zeneszó mellett. Egymást érték a vitézi játékok a fejedelem szine előtt. Egész nemesi, lovagi világot látunk magunk előtt.




Van is ok ennyi vígalomra, mert a fejedelem, a mint egy darab földet elfoglal, azonnal kiosztja azt adományba vezéreinek, vitézeinek. Különös, hogy előbb a kún vezérek nyernek sorban jutalmat és csak azután a hét vezér. De ha csatára kerül a dolog, csak magyarokról hallunk. Midőn Alpár mezején megvívnak Szalán seregei, a görögök és bolgárok ellen, Lél, Tas fia harsogtatja kürtjét és Bulcs, Bogát fia tartja a zászlót. Ez a két magyar hős kétségtelenül történeti személy: az ágostai csatában vezérkedtek, hatvan évvel a honfoglalás után. Az Anonymus tehát nemcsak az akkori ethnographiai és politikai viszonyokat illetőleg vezet a hinárba, hanem még a hősi mondákat sem ismeri, úgy, hogy e tekintetben is csak a külömben ismeretes neveket helyezi át az egyik emberöltőből a másikba.

Mindezt összefoglalva: mig a hazai krónikákban igen becses része maradt meg a régi igazi történeten alapuló hagyományoknak, az Anonymus elbeszélése sem történeti, sem pedig mondai alappal a honfoglalás korára nézve nem bir.

Nemzetünk történetére nézve nincs más oly korszakalkotó tény, mint a honfoglalás: ezen alapul európai állásunk, ezzel lép be a magyar az egyetemes történelembe. Ki kell mondanunk, hogy ennek előadásában legfőkép csak külföldi kútfők után indulhatunk. De ebben a magyar nem áll egyedül. A honszerző nemzetek ritkán állanak a műveltség oly magas fokán, hogy első közös nagy tetteiket máskép örökítsék meg, mint énekkel és szóhagyománynyal. A görög nemzet betelepedéséről még monda is alig maradt, Aeneasnak és társainak kalandjai, magának Rómának alapítása, vegyülése a régi hagyománynak a tudákos koholással és a névmagyarázással. A népvándorlás nemzeteinek államalapítását sem ők maguk jegyezték fel, hanem a görögök és rómaiak. Klodvignak és frankjainak tetteit csak egy század mulva beszélte el toursi Gergely; az angol-szászok betelepedését több mint két századdal végbemenése után szerkesztette Beda Venerabilis. A magyar nemzetnek is ennyi ideig kellett várnia, míg őseinek tetteit velők érző utód foglalta írásba. Századok multak el közben, oly századok, melyek a nemzet minden életviszonyát átalakították és a réginek sok jelentékeny vonását eltörölték, vagy legalább nagyon elhalaványították.

*

Költők, festők, történetírók sokszor kiszínezték azt a képet, mint jutnak fel Álmos és Árpád a hét vezérrel és hű bajtársaikkal az erdélyi Kárpátok ormára, vagy a havas Beszkéd hegység egy előfokára, és mint vetnek onnét büszke, boldog pillantást az alattok elkanyaruló völgybe, a távoli, verőfényben úszó rónára, mely annyi vándorlás, fáradság, küzdelem után nekik és népöknek hont igér. Szép is elgondolni, mint dagasztja ilyenkor a nagy, örök időkre kiható feladat magasztossága a dicsőségre vágyó és népéről gondoskodó vezérnek keblét, és mint hatja át az utolsó közvitézt is az a tudat, hogy a gondviselés részt engedett neki is a honalapítás nagy munkájában és jutalmában.

Valójában ettől eltérő lehetett Árpádnak és hadának érzése, gondolkodása. Ismerték már azt a földet, melyre most behozzák házok népét, tudják abban a járást, számos portyázásban kiszemelték az itt tanyázó törzsek erejét és gyöngeségét. Eddig századokon át tartott a vándorlás a határtalan síkságon, folyótól folyóhoz. Most a Kárpátoknak hatalmas hegyi öve, bár az eddigiekhez sokban hasonló, de biztosabb, védettebb lakóhelyet igért.

De azért az a vállalat, a melyhez most fogtak, fontosabbnak látszott előttük is, mint az a sok hadjárat, melyben eddig zsoldért vagy zsákmány reményében próbálták erejöket, koczkára tették életőket. Uj hazát kellett szerezni a régi helyett, uj alattvalókat az elveszettek helyébe, tágas, termékeny legelőt a jószágnak, biztos tanyát a nőknek és gyermekeknek. Gondolkozásukba alig vegyült az a tudat, hogy itt örökség szerzéséről van szó, várakozásukat nem csigázta föl a kalandos természetekben vágyat keltő ismeretlen, hanem azért az a tudat, hogy itt hont kell szerezni, karjának erejével, kardjának élével, nyilának hegyével, felvillanyozta a sereget, bizalommal, harczi vágygyal töltötte el apraját-nagyját.

A nagy bolgár háboru idejében, melynek végső fordulata Etelköz elhagyására kényszerítette őket, a leendő haza is jelentékeny eseményeknek volt a szinhelye, oly eseményeknek, melyeknek eldőltébe már a magyarság is beavatkozott, és melyek lényegesen hozzájárultak a honfoglalás vállalatának sikeréhez.

Vastag-Károlyt, az utolsó Karolingot, kinek még Nagy-Károly egész birodalma hódolt, 887 végén a német fejedelmek megfosztották trónjától. Helyébe Arnulf karinthiai herczeg lépett, a Karolingok német ágának utolsó sarja, Karlmann bajor herczegnek, Német-Lajos második fiának, törvénytelen, de elismert fia. Arnulfban megvolt a neméhez méltó nagyravágyás és erő, törvénytelen származásának foltját lemosta az a meggyőződés, hogy tőle egyedül várható a birodalom megújítása. A Karolingok közt ő volt a leghatalmasabb, de azért uralma közvetlenül csak a német törzsekre terjed ki, a franczia, burgundi és olasz fejedelmek legfölebb névleg ismerik el felsőségét. Magában Németországban is a délkeleti vidék, Bajorország és Karinthia, hatalmának igazi alapja. Még herczeg korában sokat foglalkozott Pannónia ügyeivel és jó barátságban állott a morvákkal és Szvatoplukkal, kit törvénytelen fiának keresztatyjául választott. De miután birodalmát megszilárditotta, miután sikerült a normann rablókat Belgiumban, Löwen mellett, nagy csatában legyőznie (891), tekintetét ismét keletre fordította ,,a szlávok vakmerőségének" megtörésére.

Szvatopluk ugyanis tőle telhetőleg felhasználta Vastag-Károly gyöngeségét. Csehországot, mely hajdan a birodalomhoz tartozott, magának megszerezte, és most már a németek rovására. is terjesztette birtokát. Felhasználva az ottani őrgrófok viszályát, 882-ben észak felől megtámadta a ,,boldog Pannóniát", a ,,legszebb országot. A következő évben, bár Arnulf, akkor Karinthia és Pannónia herczege, már készül ellene, ujra betör nagy sereggel, ,,borzasztóan, farkas módjára mészárol, tűzzel, vassal elpusztitja, tönkre teszi az ország legnagyobb részét", és bántatlanul tér vissza hazájába. Még nagyobb sereggel támad 884-ben, ,,hogy, ha maradt valami, farkas torkával azt most is lenyelje." Oly nagy volt hada, hogy egy helyen, napkeltétől alkonyatig látták azt átvonulni, és ezzel 12 napon át pusztította Arnulf birtokát. Visszavonultában a pannóniai német urak vigyázatlanul megtámadták, de teljes vereséget szenvedtek, magok a vezérek a Rába vizébe fulladtak vagy fogságba jutottak. A császár békét kötött Szvatoplukkal, kit hűbéreséül fogadott, és egy évvel később Arnulf is hozzájárult a békéhez, mert saját erejével képtelen volt a megtorlásra. Úgy látszik, ekkor kezdett átnyúlni a morva hatalom Dunántúlra is, a Rábától keletre eső részre, melyet a fuldai évkönyvek teljesen elpusztúltnak mondanak.

A győzelmes német király nem türhette már el, a mit mint egy törzs herczege kénytelen volt boszúlatlan hagyni. 892-ben, kora tavaszszal, keletre ment és Hengistfeldben, úgy látszik Grácz körül, találkozott Brazlavoval, a Dráva és Száva közti vidék herczegével. Azután magához vonta a frank, bajor és sváb hadakat és júliusban betört Morvaországba. Hadához magyarok is csatlakoztak, és a király a morvákon búsásan megtorolta Pannónia elpusztitását. De Szvatopluk nem bocsátkozott nyilt csatába, hanem váraiba meghúzódva, bevárta az ellenség visszavonulását, mely négy hét múlva be is következett. Őszszel Arnulf követeket küldött a bolgárokhoz, a régi barátság megerősitésére. E követek nem mehettek a szárazföldi úton, mi azt bizonyitja, hogy keleti Pannonia Szvatopluk hatalma alatt állott: hajón kellett utazniok a Kulpa és Száva folyókon. De a bolgárt a görög háboru, majd a magyar támadás visszatartotta a beavatkozástól. Magyar segitségről sem hallunk Arnulf ujabb hadjárata alkalmával, melyet 893 nyarán vezetett Morvába. Ujra elpusztitja az országot, de ellenségét nem birja meg törni, és minthogy a morvát elállották a hegyi szorosokat, talán a Kis-Kárpátokban, csak nagy bajjal és veszélylyel térhetett vissza Bajorországba.

Béke ekkor sem jött létre, és Szvatopluk megmaradt a német király egyenrangu, veszélyes ellenfelének 894-ben történt haláláig. Ő a szláv nemzetnek első világtörténeti képviselője, az első, ki számos törzsüket egyesitve, félelmessé teszi őket germán elnyomóik előtt. Tettei barbárnak mutatják, de volt érzéke a művelődés iránt is, legalább a mennyiben az politikai czélokra volt felhasználható. Német zsoldosok vették körül, papjai közt egyaránt találunk görög tudósokat, velenczeieket és németeket. Az ő nevéhez fűződik a keresztény egyháznak az a belső összeköttetése az állami hatalommal és nemzetiséggel, mely mintegy öröke a szláv népeknek, s teljesen az orosz birodalomban valósult meg. Nem csoda, ha nevét úgy a szlávoknál, mint a magyaroknál megörökitette - ott a kegyeletes, itt a gúnyolódó monda. Cosmas cseh krónikája szerint egyszerre eltünt serege közepéből és Nyitna mellett, Zobor helyén, rengeteg erdőben élt remete módon három bajtársával. A magyar mondában pedig ő a rászedett s legyőzött szláv elem képviselője: halála adja Pannóniát a magyarok kezébe. Legrosszabb emléket hagyott a németeknél. ,,Zventibaldus morva herczeg, minden gonoszság hüvelye, ki a határos tartományokat csellel és ravaszsággal fölzavarva, emberi vért szomjazva járt körül, meghalt szerencsétlenül, még utoljára is intve övéit, ne legyenek a béke barátjai, hanem inkább a mieinknek ellenségei.

Szintén mondai köntösbe öltözteti a külömben meglehetős száraz Konstantinos Porphyrogennetos a szláv nagyfejedelemnek utolsó perczeit. Igaz, hogy mondájának szembetünő a történeti tartalma. ,,Szfendoplokos, Moravia fejedelme" így szól, ,,vitéz férfiu volt, félelmessé vált a szomszéd népekre nézve. Volt neki három fia, és midőn életét befejezte, három részre osztotta országát ezek közt, a legnagyobbat téve nagyfejedelemnek, és a többi kettőt ennek alája rendelte. Megintette őket, ne viszálykodjanak egymással, a következő példát mutatva: Három pálczát vett, és ezeket összekötve odaadta első fiának, hogy törje el, és midőn ez nem birta, odaadta a másiknak és harmadiknak is. Azután szétoldva őket, egyenkint adta oda, úgy hogy fiai minden fáradság nélkül széttörhették. ,,Vegyetek erről példát, így szólt, ha összetartók vagytok és szeretitek egymást, sohasem győznek le az ellenségek, s nem ejtenek rabságba, de ha három darabra szakítjátok a birodalmat és nem engedelmeskedtek bátyátoknak, tönkre teszitek egymást és ellenségeitek meg fognak benneteket semmisíteni." Halála után egy évig békén maradtak, de azután viszály és testvérháború támadván köztük, a magyarok teljesen megsemmisítették őket és elfoglalták országukat, melyet most is birnak. A kik pedig a népből megmaradtak, megmenekülve szétszóródtak a szomszéd nemzeteknél, bolgároknál, magyaroknál és horvátoknál.

Arnulf nem használta föl a morva birodalom felbomlását. Olaszországban volt akkor elfoglalva, hová őt Formosus pápa hívta, és ez ország ügyei majdnem teljesen igénybe vették idejét és erejét mindaddig, mig 896 elején be nem vette Rómát és császárrá nem koronáztatta magát. Ezért 894 őszén békét kötött Szvatopluk fiaival, II. Szvatoplukkal és Moimirral, kik közt az utóbbi volt a nagyfejedelem.

Annál jobban felhasználták a kedvező alkalmat a magyarok. Úgy látszik, a bolgár uralomnak a Dunától északra akkor már végét vetették s mi sem akadályozta meg őket abban, hogy a Dunán átkelve, Pannóniába becsapjanak. Ott a férfiakat és az öreg asszonyokat legyilkolták, csak a fiatalokat vitték magokkal, mint a barmokat, bujaságuk kielégítésére, és az egész tartományt gyökerestől elpusztították.

894-ben fennállott még a morva birodalom, Pannónia is csak rablóhadjáratnak volt a szinhelye, a magyarok zöme még Etelközben tanyázott, de hatalmok köre már kiterjedt az alföldre egész a Dunáig.

895-ben még folyt a bolgár háboru. Úgy látszik ez, ebben az évben, annyira elfoglalta a magyar sereget, hogy újabb portyázásra Pannóniába vagy Morvaország felé nem maradt erő. Ez az az év, melyet Konstantinos Szvatopluk halála elbeszélésénél békésnek jelöl.

896-ban újabb hadjáratot intéztek a magyarok nyugot felé. Ennek lefolyásáról nincs semmi értesülésünk, de ha azt az adatot, hogy a magyar sereg távol volt, midőn a besenyők s bolgárok Etelközre törtek, összevetjük azzal, hogy Arnolf Császár Brazlavo-ra, a Dráva és Száva közti vidék fejedelmére, bizta Pannóniának és a ,,mocsárvárnak," Privina régi várának, őrizetét, magában a tényben kételkednünk alig lehet.

Ezt az évet kell a honfoglalás igaz megkezdésének tekintenünk. Ekkor vész el az etelközi haza. A magyar nép Árpád vezetése alatt ekkor teszi át lakóhelyét azon vidékre, mely már éveken át túlcsapó erejének mintegy árteréül szolgált: a nagy alföldre. Miután a bolgár főerő a Dunától délre annyira meggyengült: az egyes őrségek vagy földvárak, melyek közt lehettek Csanád, Csongrád, Bihar, nem akadályozhatták a terület birtokba vételét. Külömben is arra mutat minden jel, hogy a földön rendkivül gyér volt a lakosság. Az ott tanyázó szláv csoportok csak urat cseréltek a bolgárok helyett a magyaroknak lettek szolgáivá.

De ezzel Magyarország nem volt megalapítva. Ezredéves történetünk tanusitja, hogy a Tisza-melléki nagy alföld, a magyarság első és legkedvesebb tanyája, nem nyujt oltalmat s biztosságot, hogy azt több ízben kellett újra meghóditani és benépesiteni. Legkevésbbé nyujthatott védelmet akkor, midőn csak itt-ott tüntek elő rajta a magyar sátrak közül a szerény szláv kunyhók. Ha az alföld válik az uj haza központjává, az csak igen kevésben külömbözhetik az etelközi vagy Donmelléki hazától. Itt is nyomban a besenyő; a tovább vonulást pedig a Duna hatalmas áradata s a mögötte és mentében már letelepedett, sűrűbb népességü, szervezettebb országok akadályozzák meg. A puszták határai közt maradva, a magyarnak pusztító néppé kellett válnia, mint a húnnak, hogy rövid dicsőség után elvérezzen; vagy még előbb dicstelenül elbuknia a bolgárok és besenyők elleni élet-halálharczban.

A monda és a történetírás versenyzett Árpád erényeinek dicsőitésében, de mindebben a hazafias büszkeségnek mindig jóval nagyobb volt a része, mint a hatalmas egyéniség igaz ismeretének és megértésének. Nem vétünk a történeti igazság ellen, ha egyenes, személyéről szóló adatok hiányában, a leghitelesebb emlék, a máig kiható történeti tény után alkotunk felőle itéletet, képet.

Hatalomra, hadi szerencsére, arra a roppant hatásra nézve, melyet kortársaikra, barátra úgy mint ellenségre egyaránt, gyakoroltak, a magyarok első fejedelme nem hasonlitható hires elődjéhez e földön, Attilához, de még Bajánhoz sem. Csak pártszenvedély és a viszonyok félszeg felfogása helyezheti őt egy sorba a hún, avar, mongol és tatár nagy királyokkal, a világ ostoraival. Szerepe annál szűkebb körü, szerényebb. Ellenben ő az egyedüli köztük, ki igazi honalapitó, ki népe addigi életmódján és gondolkodásán fölülemelkedve, felismerte azon határokat, melyek közt az a legnagyobb válságok és csapások közt is fennmaradhat. És az a történeti tény, melyből e következtetést levonhatjuk, egyszerű és kétségbe nem vonható. Árpád a honfoglalást nem tartja befejezettnek, míg csak az alföldet birja. Megszerzi népének a Kárpátokról lesiető folyóknak már művelt, népes völgyeit, reá teszi kezét Pannóniára, erre az ősrégi culturai területre, sőt azt választja a maga és törzse lakóhelyévé. E tény fontossága azonnal szemünkbe ötlik, ha reá mutatunk arra, hogy Attila valahol Szeged táján, de mindenesetre a nagy alföldön ütötte fel sátrát, és hogy Pannónia római városait neki sem sikerült végkép megtörnie, ha hozzá vetjük azt is, hogy az avarok főgyűrűje, tehát uralkodásuk középpontja szintén a Tisza felé feküdt. Magyarországnak csak a kis alföld és a Dunántúli dombvidék egyesítése a Tiszamelléki rónával adta meg a geographiai egységet. Kelet népe csak a Duna mentén, azon a földön, hol minden kő, minden sir régi műveltségre emlékeztetett, hol a történeti élet, majd egy ezredéve folyt már, alakúlhatott át a pusztai népeken fölülemelkedő európai nemzetté.

Maga a tény kétségtelen, de a források gyér tudósításaiból alig nyerhetünk képet a felől, mikép történt. A német források, mert csak ezek foglalkoznak e reánk nézve oly fontos tárgygyal, följegyzik évről-évre a morva birodalom végvonaglásának egyes tüneteit, de klastromi iróik korlátolt látókörükkel, melyet egyházi és nemzeti elfogultság még szűkebbre szab, még fogalmat sem nyujtanak arról, mikép jártak el a magyarok, e vonaglás előidézői. Ha csak e forrásokat tekintjük, alig tudunk meg mást, mint azt a puszta igazságot, hogy e földön 896 és 900 közt a magyar birodalom lép a morvának helyébe. A morva birodalomnak a feloszlással vivódó teste megakadályozta őket abban, hogy azon túl, keletre is lássanak. Ők csak a katastrophának azt az oldalát vették észre, mely nyugot felé volt szembetünő.

897-ben a cseh előkelők Arnolfhoz fordulnak, azon kérelemmel, védje meg őket a morvák elnyomása ellen. A császár kész őket szükség esetén haddal is segíteni. A következő évben nagy viszály tört ki Moimir nagyfejedelem és öcscse Szvatopluk közt, ,,annyira, hogy ha az egyik a másikat hatalmába keríthette volna, bizonyára kivégezteti. Ezt a polgárháborut felhasználták a bajor urak, és kényök-kedvök szerint raboltak Morvaországban. 899-ben ujra betörnek Csehország felől, és Szvatopluk herczeget kiszabadítják, elfoglalva és felgyújtva azt a várat, melyben bátyja őriztette. Az egész idő alatt a magyaroknak még csak neve sem fordul elő, úgy hogy egy tudós német író, ki első sorban a fuldai évkönyvekre támaszkodik, azt hiszi, hogy a ,,szerencsétlen ország ezek után legalább belső békének örvendhetett.

Épp oly kevéssé hallunk Pannónia meghódításáról. Pedig ott alig lehetett ellenállás, mert 899-ben a magyarok már Olaszországban járnak, végig száguldva a síkságon, az Alpesek és Apenninek aljáig.

Csak egyetlenegy oklevél, a bajor püspököknek 900-ban kelt levele a pápához, enged némi bepillantást abba, mikép alakúltak itt valóban a viszonyok és milyen volt a magyar hódítás menete.

Mint e levélből kitünik, Moimir visszatért azon egyházi politikához, melyet atyja megkezdett, de aztán elhagyott: egyenesen a római szent székkel kereste az összeköttetést, a német érsekeknek, kik megyéjöket Morvaországra is ki szerették volna terjeszteni, teljes elmellőzésével. II. János pápa nem is késett oda küldeni János érseket és Benedek és Dániel püspököket, felhatalmazva őket, hogy a morva egyházat rendezzék be, és annak élére metropolitát helyezzenek. E metropolitaságra azonban Theotmár salzburgi érsek tartott igényt, és jogai érvényesítésére püspökeitől, a freisingitől, eichstädtitól, saebenitől (Brixen), regensburgitól és passauitól támogatva, erélyesen felszólal a pápai küldöttség ellen, mely kánonellenes módon sérti az ő törvényes hatáskörét. E levél, mely 900 nyarán kelt, ékes emléke a német-morva gyülöletnek. Természetes, hogy az egyházi felségre nézve döntő tényeket egyoldaluan adja elő: hogy mást ne említsünk, nem szól Methodios érsekségéről. A morvákat fellázadt rabszolgák gyanánt állítja a pápa elé, kik törvényes uroknak: a frank királynak országát rabolják és pusztítják. ,,Most azzal dicsekszenek, hogy nagy pénz árán engedményeket eszközöltek ki Rómában, minket pedig rágalmaznak. De minthogy mi fegyverrel győztük le őket, kell hogy adózóink legyenek és akár akarják, akár nem, alattvalói a mi birodalmunknak."

A pápától elvárják, hogy ő, ki a magasból tekinti a dolgokat, óvakodni fog attól, hogy a rosszabb részt erősítse és a jobbat gyengítse. ,,Mert a mi felséges urunknak, Lajosnak ősei, a császárok és királyok, a frankok igen keresztény neméből származtak, Moimir szláv elődei pedig a pogányoktól. Amazok az egész világ előtt tündököltek, emezek rejtekhelyeken és várakban lappangtak." Látjuk, hogy ez elkeseredett pártirat, melyben a morva egyház és fejedelemség keletkezésére és jogára nézve hiába keresnénk igazságot.

Annyival tanulságosabb az a mód, melylyel a magyarokat bevonják a pörbe. Szerintök a szlávok azzal vádolták őket a pápai széknél, ,,hogy a magyarokkal együtt megszegték a katholikus hitet, és farkasra vagy kutyára és más borzasztó és pogány dolgokra kötöttek velök szerződést és tettek esküt, sőt hogy pénzt adtak nekik, csak menjenek Itáliába. Ha e vádra személyesen felelhetnénk, isten előtt, ki mindent tud, mielőtt megtörténik, és előtted, ki az ő helyében töltöd be az apostoli széket, nyilvánvaló lenne az ő hamisságuk, s bizonyossá a mi ártatlanságunk." De valami kis alapja mégis csak van a vádnak.




,,Mert ők mindig fenyegették és üldözték a mi tőlünk távol lakó keresztényeinket, adtunk nekik, nem ugyan pénzt vagy értéket, hanem csak vászonruhákat, hogy az ő vadságukat valamikép megszeliditsük. És ezért fenyegettek minket a szent szék előtt az isten boszuló kardjával." A magyarokkal való összeköttetés tehát nincs eltagadva, de lehető szép szinben feltüntetve, úgy hogy aztán mellöket verhetik és a szentírás szavaira hivatkoznak: ,,az igaz viseli a gonoszok bűnét."

Rágalom tehát a morvák előadása, annál rútabb rágalom, mert ők magok sok éven át elkövették azt, mivel a püspököket vádolták. ,,Magokhoz vették a magyaroknak nagy sokaságát, az ő szokásuk szerint bőrig lenyírták álkeresztény fejöket, a magyarokat reánk bocsátották, s magok is utánok jöttek. Némelyeket rabságba vittek, másokat megöltek, még másokat börtönben éhséggel és szomjjal gyilkoltak meg, számtalan sokat űztek el, nemes férfiakat és előkelő nőket szolgaságba taszítottak. Isten egyházait felgyujtották, az épületeket lerombolták, úgy hogy az egész Pannóniában, a mi legnagyobb tartományunkban, egyetlen egyház sem áll már fenn. Tanusithatják a tőled küldött püspökök is, ha akarják, hány napi járáson át jártak végig elpusztitott földön."

,,Mihelyt pedig hallottuk, hogy a magyarok Itáliába törtek, készek voltunk békére lépni a szlávokkal, sőt megigértük, hogy visszaadunk nekik mindent, mit elvettünk tőlük, csak addig engedjenek időt, mig Longobardiába mehetünk, Szent-Péter birtokát megvédhetjük, és a keresztény népet isten segedelmével megválthatjuk; de ezt sem birtuk elérni.

Ez a kölcsönös vádaskodás kétségtelenné teszi a magyarok dominans helyzetét Pannóniában és Morvaországban mindjárt bejövetelök után

Árpád hadával a Duna könyökénél foglalt állást. Onnét egyaránt szemmel tarthatta Pannóniát és a morva birodalmat, és seregének egyik vagy másik részét oda fordithatta, a hol a nagyobb és gyorsabb eredmény kinálkozott. A földrajzi fekvés kedvező voltán kivül ez a hadi állás még azon előnynyel is járt, hogy a nők és gyermekek a jószággal együtt a sereg távol járása idejében biztos menhelyet találtak a Duna hatalmas ágaitól védett Csepel szigeten.

Szvatopluk fiainak küzdelmében a magyarok Moimir mellett avatkoztak be. Ezt abból következtethetjük, hogy az ifjabb Szvatopluk a németekhez fordult segítségért. Még jobban megerősíti ezt a föltevést a bajor püspökök levele, mely a morvákat vádolja, hogy a magyarokat magukhoz vették. 897-ben és 898-ban kellett megdönteniök a keleti frank őrgrófságnak még fennálló szervezetét, mert az többé nem fordul elő; ekkor kellett elfoglalni az ott levő erősségeket és nagyobb helyeket. Ezek közt Mosaburg volt az első, de nagyobb telep lehetett Pettauban is. Általában a pusztítás és hódítás iránya nem a nyugati, nem a Duna vonalát követi, hanem délnyugatnak tart, a Balaton, Dráva, Száva és a végczél, Itália felé. Ennek a pusztításnak igen gyökeresnek kellett lennie, mert nem maradt sehol emléke, hogy aztán bárminő akadályba ütközött volna ott a magyar foglalás és megszállás.

A németeknél annyira megrögzött volt egy emberöltő óta a morvák elleni gyülölet, hogy nem is vették mindjárt észre, mennyire más ellenséggel gyűlt meg a bajok. Ők még segítségre, vagy legalább kiméletre számítanak a magyarok részéről, mint magok bevallják, ajándékokkal akarják őket a magok részére hajlítani. Nem vették észre, milyen nagyot fordult a világ 892 óta, a midőn Arnolf táborában Szvatopluk ellen harczoltak a magyarok. Ez a fordulat röviden kifejezve abban állott, hogy a morva birodalomban már a magyarok az urak.

Szomszédságuknak, beavatkozásuknak, katonai felsőségöknek óriási hatást kellett gyakorolniok a bomladozó morva nemzetre. Ott az állam alkotó részeire foszlik, az egyház részben a pogányság ellenállása, részben a szláv, görög, olasz és német papok versenye miatt még koránt sincs megszilárdulva. Az egységes, egészen pogány magyarságnak roppant vonzó erőt kellett gyakorolnia épen a szlávság legerősebb elemeire. Visszatértek a szabad, harczos élethez, magyar szokásokat vettek föl, ,,megnyirták álkeresztyén fejöket". A morva birodalom voltakép már megszünt, a bajorokat még mindig rettegtető vázában a magyar erő tartotta az életet. Ha szabad hasonlattal élnünk, a helyzet Morvaországban körülbelől az volt, mint Lengyelországban a mult században, a felosztást megelőző években. A lengyel köztársaság megvolt régi határai közt, volt királya és országgyűlése, de azért Varsóban a muszka követ uralkodott és a hatalom a muszka seregnél volt. Ebben az esetben, ép úgy mint a magyar-morva viszonyban, egészen a tényleges uralkodótól függött, mikor változtatja valóságos s kimondott függéssé az addig látszólag megőrzött önállóságot. Ez a végeredmény az akkori kezdetleges viszonyok közt, midőn nem jelentkeztek más osztozó felek, nem huzódhatott sokáig. Úgy látszik, hogy a magyarok eleinte csak a kis alföldre, Nyitra vidékére tették kezöket, mely külömben is csak hódított tartománya volt a morva birodalomnak, és még eltartott néhány évig, mig az igazi régi Morvaországot is megdöntötték. Pannónia végleges elfoglalása 899. elejére tehető, mert ugyanazon év nyarán történik a nagy betörés Olaszországba. Körülbelül ugyanazon időben történhetett a kis alföld és az északnyugoti felföld völgyeinek meghódítása. Már 900-ban ugyanis nemcsak a Duna déli partján száguldanak, el az Enns folyón túl, Bajorországba, hanem ugyanazon év őszén a folyó északi partja felől is előrobognak. Mielőtt a század véget ért, Magyarország meg volt alapítva. Nem tudjuk, milyen csatákban történt ez, hol ment végbe a döntés, mikép szenvedett ki a morva fejedelemség, de maga a tény, a maga ezredévekre kiható jelentőségében, világos és kétségen fölül álló.

Magyarországot köröskörül gyepü, kerítés határolta, a fontosabb határpontokat vitéz őrök tartották megszállva. A nemzet otthont talált új hazájában. Ez nem terjedt el sehol a hegyek magasáig, sem a rengeteg erdőkkel borított északi Kárpátokban, sem Erdélyben, hanem azért magában foglalta már mindazokat a vidékeket, melyek mai napig hazánkat alkotják. Az alföldi folyók vidékén túl leért a Dunáig a Vaskapunál, a hol római építkezések romjai jelölték a határt, Szirmiumnál lenyúlt a Száváig, nyugoton valószinüleg úgy Stájer, mint Ausztria felé jelentékenyen túl terjedt a későbbi és mostani határokon. Magva, közepe a Duna könyöke volt, ahhoz fűződött délnyugoton az Alpesek előhegyeitől borított gyönyörü dombos táj, nyugoton és nyugot-északon az annyi folyótól öntözött pozsonyi medencze, északra mélyen benyuló völgyeivel, kelet és délkelet felé a mérhetetlen róna, mely a Beszkédek s a délkeleti felföld közé nyujtja ki a Tisza és mellékfolyói mentén karjait. Mint a midőn külömböző nagyságu és szinü drágakövek foglalják be symmetrikusan a középen tündöklő gyöngyöt.

A bolgárok, frankok és morvák közt szétdarabolt föld, örökös, véres és kegyetlen harczok színhelye, egy nemzetnek vált ismét birtokává. Ismét fel fog-e bomlani, ujra végtelen csatáját fogja-e itt vívni a nyugat a kelettel?

Nem vagyunk hivei a történetírásban a teleologikus iránynak. Nem hiszünk a megtörtént események szükségszerü voltában: meg vagyunk győződve arról, hogy más fordulatot is idézhetett volna elő emberi belátás és erő. De annak, a mi egyszer megtörtént, kell hogy következései legyenek, mert erő ép oly kevéssé vész el az erkölcsi, mint az anyagi világban.

És ezért a honalapításnak, a magyarok megszállásának körülményeiből elég egyet kiemelnünk; azt, mit legfontosabbnak tartank.

A magyar, mielőtt e hazát elfoglalja, szövetségben a görög császársággal, megtöri a borár hatalmat, majd, midőn a Kárpátokon áthág, a nyugati császársággal szövetsédben megdönti a morva birodalmat.

Korunkban, midőn oly nagy súlyt helyeznek a nemzetiségi viszonyokra, e tényekből különösen azt akarták kiolvasni, hogy a magyar mint egy vasék nyomult a szervezkedni, egyesülni kezdő szlávság közepébe, s feszíti szét annak testét mai napig. Ez a felfogás azonban azon idők szellemétől igen távol áll, s nem is felel meg a valóságnak, mert a bolgár nem szláv.

Valóság ellenben, hogy a magyar európai szereplését azzal kezdi, hogy úgy a keleti, mint a nyugati államrend legműveltebb tagjait megvédi legveszélyesebb ellenségeik ellen. Egyforma szolgálatot tesz a görögnek és franknak.

Mindenesetre különös hivatás, ha ezt barbár nemzet teljesíti.
 
 
1 komment , kategória:  A Magyarok krónikája  
A honfoglalás előzményei
  2010-10-14 00:11:04, csütörtök
 
  Aszály és iráni hódítás

A belső-ázsiai népvándorlások okai között több tényezővel kell számolnunk. Aszály vagy éghajlatváltozás során beálló kiszáradás ugyanúgy legelőhiányhoz vezethet, mintha kedvező feltételek között a jószágállomány túl nagyra fejlődik. A tényleges vagy relatív legelőhiány a legelőért vívott harcokhoz vezet. A háborúk a győztes fél számára új legelőt és több állatot jelentenek, a vesztes fél számára viszont hazája és állatai elvesztését, amit ez kedvező esetben egy másik törzs vagy nép legelőinek és állatainak elfoglalásával pótol. Ilyen okok a sztyeppén többször váltottak ki sorozatos népeltolódást. A 9-10. század fordulóján számolhatunk is egy szárazabb periódus kezdetével; az éghajlatváltozás azonban csak elkésve és közvetve hat vissza, s a történeti adatok szerint a 894 körüli népvándorlás közvetlen elindítója nem klímaváltozás, hanem egy rendkívüli méretű mohamedán támadás volt.

A 892-ben uralomra jutott Izmael ben Ahmed a következő évben nevezetes hadjáratot indított a sztyeppei "türkök" ellen. Mint a kortárs Tabari elmondja, a hadjárat tavasszal vette kezdetét és olyan eredményes volt, hogy a türk fejedelemnőt, a katunt is elfogták, 10 ezer foglyot ejtettek és megszámlálhatatlan lábasjószágot és hátasállatot hajtottak el; a zsákmányból állítólag minden mohamedán harcosra 1000 dirhem jutott.

Az úzok, állatállományuk nagy részének elvesztése után, a sztyeppe íratlan törvényei szerint nyugati szomszédaikra, a besenyőkre rontottak.



Hazátlanná vált besenyők

A besenyők 750 és 850 között tűntek fel a belső-ázsiai sztyeppenépek között, amikor is egy tibeti nyelvű ujgur követjelentés szerint csak 5000 harcost tudtak kiállítani. 870 táján a Volga alsó szakaszától keletre fekvő sztyeppén nomadizáltak; ez idő tájt a lovakban, marhákban és juhokban, valamint arany- és ezüstedényekben való gazdagságuk közismert volt. Ez volt a fő oka, hogy a 893-ban állataikat elvesztett úzok megrohanták a besenyők országát.

Konstantín bizánci császár a besenyők megjelenésekor készített jelentés alapján arról számol be, hogy 894 táján az úzok a kazárokkal összefogva kiűzték a besenyőket az Urál folyó vidékén levő hazájukból.

A Volgán átmenekült besenyők hazátlanokká és nincstelenekké váltak. A Volga és Don köze legfeljebb pihenőhelyet nyújtott nekik, mert dél felől Kazárország, észak felől pedig az erdős sztyeppe lakói, a burtászok és volgai bolgárok zárták el az utat. Ebben a helyzetben a besenyőknek nem volt más választásuk, mint átkelni a Donon, és a magyaroktól elragadni azt, amit elvesztettek: legelőt, állatot, új hazát. Hogy ez a besenyőknek sikerült, azt a Duna-tájon zajló események könnyítették meg.

A magyarok megjelenése

Kárpát-medencei "végvidékek"


A Kárpát-medence három szomszédos ország végvidéke volt. A Regino említette "karantán végek" a Dunántúllal, a "morva végek" a Felvidék nyugati felével, a "bolgár végek" pedig Erdéllyel és a Dél-Alfölddel azonosíthatók, míg az "avar pusztaság", az Alföld nagyobbik, felső fele kiürített gyepűelve volt a szomszédos hatalmak között.

E térség politikai állapota jól ismert kellett legyen a magyarok előtt, akik 862 óta többször megfordultak ott egyik vagy másik háborúban álló fél hívására. 892-ben Karlmann fia, Arnulf, a keleti frank uralkodó hívta segítségül a magyarokat Szvatopluk ellen.



Magyar "segítség" a frankoknak

E szerződéssel a Duna-völgyi térségben egy morvaellenes keleti frank-bolgár szövetség jött létre, s a politikai erők polarizálódásához rövidesen hozzájárult, hogy Bölcs Leó császár a bolgárok ellen egy bizánci-magyar szövetséget hozott létre.

Magyarok Bizánc oldalán

Amióta a népvándorlás meg-megújuló rohamai fenyegették a keletrómai birodalmat, Bizánc urainak második fegyverévé vált egy ravasz diplomáciai fogás: a barbár népek egymásra uszítása. Az avar birodalom bukása után az avar harcosokkal megerősödött Bolgárország ellen nem volt kit mozgósítani, és Bizánc tehetetlenül állt a bolgár támadásokkal szemben.

A görög-bolgár ellentét egy Bulgáriát sértő kereskedelmi korlátozás nyomán robbant ki. Simeon cár eredménytelen tiltakozás után hadat indított a császár ellen, és Macedóniában megverte az ellene vonuló bizánci sereget.

A császár erre magyar segítséget kért a bolgárok ellen. Az ajándékokkal megrakott főrangú követ az Al-Dunánál találkozott Árpáddal és Kurszánnal, és rávette őket, hogy küldjenek sereget Simeon ellen. A sereg vezetését Leventére, Árpád fiára bízták, ami mutatja, hogy ebben a kalandozásszerű akcióban csupán egy-két törzs vitézei, néhány ezer lovas vett részt. Miközben Nikifórosz Fokász görög hadvezér délről támadta Bolgárországot, Levente serege sikeresen szállt parta északon, több ütközetben megverte a bolgárokat.

Ezt a hadjáratot, amelyet bizánci források a 891-i napfogyatkozás és István pátriárka halála (893) után beszélnek el, a 894. évre kell tennünk.



Honvesztés Etelközben

Az Európában alig ismert magyar lovasság gyors sikerei 894-ben arra késztették az egymással küzdő Duna-völgyi hatalmakat, hogy abbahagyják a harcot. Nemcsak a morvák és frankok kötöttek sietve békét, hanem Simeon bolgár cár is tárgyalásokba bocsátkozott Leó görög császár megbízottaival.Az Európában alig ismert magyar lovasság gyors sikerei 894-ben arra késztették az egymással küzdő Duna-völgyi hatalmakat, hogy abbahagyják a harcot. Nemcsak a morvák és frankok kötöttek sietve békét, hanem Simeon bolgár cár is tárgyalásokba bocsátkozott Leó görög császár megbízottaival. [...] Simeon azonban nem tárgyalt a követtel, hanem tömlöcbe vettette, mert csak azt akarta elérni, hogy a görögök elvonuljanak, maga pedig bosszuló hadjáratot intézhessen a magyarok ellen. A magyarok elleni hadjáratra kiváló alkalmat szolgáltatott a harcra kész besenyők megjelenése a Don mellékén.

A besenyők, akiket 894 körül a meglepetésszerű úz támadás menekülni kényszerített, és sem idejük, sem módjuk nem lehetett rá, hogy állatállományukat a Volgán átszállítsák, kis ideig a Volga-Don-könyöktől északra elterülő szteppén húzhatták meg magukat. Mint Konstantin császár besenyő hagyomány alapján írja, sikertelenül próbálkoztak földet és életlehetőséget szerezni maguknak; azt a területet ugyanis, amely életmódjuknak megfelelt volna, Kazáriát és a Középső-Volga-vidéket, katonailag felkészült nomád államok tartották kézben. Így nem maradt más út számukra, mint a magyarok országát, Etelközt elfoglalni.
A besenyők a Don középső szakaszán meglepetésszerűen keltek át, és - mint Konstantin császár írja - a magyarok határőreit elűzték. A határvédő népelemek, bizonyára kabar nemzetségek, egy népvándorlást feltartóztatni képtelenek voltak. Siker reményében csak az egész magyar haderő vehette volna fel a harcot a kisebb számú besenyők ellen, de csak akkor, ha készen várta volna az ellenfelet a Don átkelőinél. A magyar haderő távollétében ellenállásra gondolni nem lehetett, csak menekülésre, ami a határőrök riasztása után idejében kezdetét vehette. Simeon azonban nem tárgyalt a követtel, hanem tömlöcbe vettette, mert csak azt akarta elérni, hogy a görögök elvonuljanak, maga pedig bosszuló hadjáratot intézhessen a magyarok ellen. A magyarok elleni hadjáratra kiváló alkalmat szolgáltatott a harcra kész besenyők megjelenése a Don mellékén.

A besenyők, akiket 894 körül a meglepetésszerű úz támadás menekülni kényszerített, és sem idejük, sem módjuk nem lehetett rá, hogy állatállományukat a Volgán átszállítsák, kis ideig a Volga-Don-könyöktől északra elterülő szteppén húzhatták meg magukat. Mint Konstantin császár besenyő hagyomány alapján írja, sikertelenül próbálkoztak földet és életlehetőséget szerezni maguknak; azt a területet ugyanis, amely életmódjuknak megfelelt volna, Kazáriát és a Középső-Volga-vidéket, katonailag felkészült nomád államok tartották kézben. Így nem maradt más út számukra, mint a magyarok országát, Etelközt elfoglalni.
A besenyők a Don középső szakaszán meglepetésszerűen keltek át, és - mint Konstantin császár írja - a magyarok határőreit elűzték. A határvédő népelemek, bizonyára kabar nemzetségek, egy népvándorlást feltartóztatni képtelenek voltak. Siker reményében csak az egész magyar haderő vehette volna fel a harcot a kisebb számú besenyők ellen, de csak akkor, ha készen várta volna az ellenfelet a Don átkelőinél. A magyar haderő távollétében ellenállásra gondolni nem lehetett, csak menekülésre, ami a határőrök riasztása után idejében kezdetét vehette.


 
 
0 komment , kategória:  A Magyarok krónikája  
Őseink szálláshelyei
  2010-10-05 15:32:54, kedd
 
  Turán

E ma sivatagos terület valaha a szkíta, a kimmer, a szarmata, az alán, a párthus, a hun, az avar a türk és a magyar népnek volt átmeneti hazája. A Turáni-alföld a Dél-Urál, a Kaszpi-tenger, az Aral-tó és a Tien-san közötti ma hatalmas sivatagos terület. Valaha a négy világtáj kereskedelmi útvonalai találkoztak e térségben; keletről a Selyem Út egyik elágazása, délnyugatról Mezopotámia, illetve Bizánc felől induló, délről pedig a perzsa útvonalak futottak itt össze és találkoztak a keletről jövő nagyállattartó lovas népekkel. A déli hunok e területen alapítottak államot Kr.e. 43-36 között, majd megerősödve innen indultak európai hódító útjukra. Az európai források e területről hallgatnak, pedig őseink Belső-Ázsiából való kijutásuk után itt nemcsak átvonultak, hanem itt is tartózkodtak. Őseink szállásterületét délről Baktria és Szogdia határolta, területén volt a Horezm-i és a Kangkü állam.

Horezmet Szergej Pavlovics Tolsztov tárta fel 1937 és 1941 között és tette közzé a világ előtt. A horezmi kultúra már a Kr. előtti XIII. században kapcsolatban állt a közel hatezer éves mezopotámiai sumer kultúrával. Horezmről amúgy Kézai Simon is tesz említést gens Corosima néven, amikor elmondja, hogy Ednek és Edemennek édesanyja horezmi asszony volt. Abu Hámid al-Garnáti pedig leírja, hogy "a horezmiek sokan vannak Magyarországon és a királyt szolgálják". A horezmiek - saját nevükön kálizok a kabarok egyik törzseként a honfoglaló magyarokhoz csatlakozott és az ország déli részén telepedtek le. Szogdia a Kr. előtti évszázadktól kezdve 751ig - közel egy évezreden át - kezében tartotta Turán területén a kelet-nyugati kereskedelmet és hatalmas városokat létesített.

A Turáni-alföld az a terület, ahol a türkök a nyugati forrásokban megjelennek és ahol a türkök a VI. század végétől fennhatóságuk alatt tartották a szogdok földjeit. A "türk" elnevezés alatt a magyarok ősei is e magas kultúrájú területen tartózkodtak. Szogdia története fontos adatokat szolgáltat arra nézve is, hogy őseink mikor és miért hagyták el ezt a területet. A magyar őstörténet számára a történeti Turán, mint földrajzi fogalom igen fontos terület. Sajnos a "Turán" jelző és a "turanizmus" kifejezés a politikusok műveletlensége következtében erősen elitélő és megbélyegzővé vált, pedig ez azt jelenti, hogy őseink Belső-Ázsiából való kivonulásuk után egy magas-kultúrájú területen éltek, ahol nagyállattartásukról, intenzív földművességükről, kereskedelmükről és öntözéses gazdálkodásukról voltak híresek. Sajnos az újabb időkben a "Turán" fogalom alatt a Magyar Tudományos Akadémia is (Farkas Ildikó, Magyar Tudomány, 1993/7) "a nemesi nemzeteszmény megtestesítését" és nem a magyarok őseinek egy átmeneti szállásterületét érti.

Az ősmagyarok kaukázusi szállásai

Mintegy hatvan évvel ezelőtt még a magyar történettudomány evidenciái közé tartozott, hogy a magyarság egy bizonyos időszakot a Kaukázus vidékén töltött. Az elmúlt mintegy hatvan évben a magyar történészek - mivel az nem esett egybe a marxista magyar őstörténet világával - élesen szembefordultak a magyarság kaukázusi kapcsolataival. Számunkra pedig igen fontosak a magyar nyelvre soha le nem fordított Prokopiosz (490-562?) és Agathiász (536-582) írásai, valamint Ménandrosz Protektor (VI. század) Historia című műve. Prokopiosz a Kaukázusban tartózkodó hunokról is ír. A Bíborbanszületett Konsztanín császár a magyarokról ezt írja: "A türkök - magyarok - hadserege két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, a másik rész pedig nyugatra ment lakni... A magyarokat abban az időben nem türköknek mondták, hanem valamilyen okból szabartoi aszphaloi-nak (rendíthetetlen szavárdoknak) nevezték..." E leírásból az következik, hogy a magyarokat ekkor a kaukázusi alánok mellett lakó szavárdnak - szabírnak - nevezték, másodszor pedig az, hogy magyarok ekkori szálláshelye nem az Urál vidékén hanem a Fekete-tengerbe ömlő Kubán folyótól délre, a Kaukázus vidékén volt. A magyarok őseinek a Kaukázusban maradt részeit nevezik szavárd magyaroknak.

Prokopiosz, Agathiász és Jordánész szerint a szabírok hun származéknak nevezték magukat és javarészt "magyarul" beszéltek. A Victoris Krónika a szabírokat egyszerűen ungrinak nevezi. Al Bakri arab utazónál pedig ezt olvassuk: "A magyarok a besenyők országa és az eszkil bolgárok között laknak. Másik határuknál, amely eléri a pusztát egy hegy van, ez a hegy alatt a tengerparton egy nép van, amelyek ugunnak neveznek. Keresztények és mohamedánok országával határosak, amely Tiflisz (Tbiliszi) országhoz tartozik. Itt kezdődik az örmények földje." Mindezen leírásokból az következik, hogy "a magyarok ősei nem Szibériából, az Urál és a Volga vidékéről költözött "le" Etelközbe, hanem a Kaukázusból dél felől nyomultak észak és északkelet felé. Az ősmagyarság tehát két nagy csoportból jött létre: a magyarul beszélő szabír-hunból és a törökül beszélő onogur-türkből" (Bakay Kornél 1996). Ebből is nyilvánvaló, hogy nem szabad a török eredetű magyar szót "jövevényszónak" tekinteni, mert azok ősi szókincsünk jelentős része. Ezek után érthető a Bíborbanszületett Konsztanínnak azon megjegyzése, hogy "a kazároktól elmenekült kabarok megtanították a magyarokat (türköket) a kazárok török nyelvére is, és mostanáig használják ezt a nyelvet, de tudják a magyarok másik nyelvét is." A Kaukázusban őseink a magas kultúrájú grúz és örmény államok közé beszorítva éltek; tartózkodásukról a Kaukázusban levő Magyar (Madzsar) város és a magyar helységnevek (Kasza-út, Kicsi Madjari, Kis Malka, Csík stb.) és a magyar nevek (Szombati, Zicsi, Miklósi, Thurzó stb.) tanúskodnak. A magyarok Kaukázus-vidéki tartózkodási helyét Viterbói Gottfried (1185) Ungaria Antiqua-nak Beauvais-i Vince pedig a XIII. században Pannonia Maiornak nevezte. Mivel e területen őseinknek nem volt terjeszkedési lehetősége innen Magna Hungariába vonultak.



Magna Hungaria

A XIII. századtól a magyarok Volga-vidéki földjét Magna Hungariának (jelentésében: Régi Magyarországnak) nevezték. Abu Zeid Balkhi (+934) úgy tudta, hogy három Magyarország volt: Magna Hungaria (Baskíria), Hungaria Antiqua, a magyarok országa és a Meotisz-Kubán vidéki Ungaria Maior. Itt meg kell jegyezni, hogy a magyarokat sok X. századi szerző ( Ibn Haukál 978-ban, Maszúdi +956-ban stb.) "baskíroknak" nevezte, Plano Carpini, IV. Ince pápa követe pedig 1245-ben Baskíriát Nagy-Magyarország (Magna Hungaria) néven írja le. Wilhelm Rubruquis 1253-ban és Marco Polo 1271-ben kijelentik, hogy a magyarok és a baskírok nyelve egy és ugyanaz.

Mivel Magna Hungaria vagyis a mai Baskíria és az attól kissé nyugatra eső terület Árpád magyarjainak e rövid idejű szállásterületéről igen keveset tudunk, ezért a nyelvészek és történészek e területet mindazon népekkel és nyelvekkel ruházták - és ruházzák - fel, amilyen az adott világnézetük. Ibn Fadlan szerint a X. században az akkori Baskíria valamivel nyugatabbra volt a mainál. Mivel e terület népeiről az auktorok hallgatnak, ezért a finnugor őstörténetet vallók ezt a területet az Urál-hegység keleti lejtőiről átköltözött ugor népek "kései magterületének" és a magyarok "második" őshazájának nevezik. A magyar őstörténet-kutatók viszont tisztességesen számolnak őseink egy részének e területen való rövid ideig - néhány évtizedig - tartó tartózkodásával, amely idő alatt a helyi lakóktól átvették a nyelvünkben levő kevés finnugor szókincset. A régészeti kutatások a Magna Hungaria területén feltárt VIII. századi temetőkben együtt találják a volgai bolgárok és az ősmagyarok hagyatékát, bár e kettő ebben a korban az eddig feltárt gyér leletanyag és a hiányos feldolgozás miatt aligha választható szét. A Volga és Káma egybeszakadása vidékén tárták fel a 150 síros Bolsije Tigani, majd a Tankajevka-i temetőt, ahonnan sok olyan régészeti lelet került elő, amely hasonló a honfoglaló magyarokéhoz.

Levédia

Levédia a Don, a Donyec és az Azovi-tenger között húzódó terület. Ezen a területen őseink igen rövid ideig tartózkodtak. "A magyarok a kazárok közelében éltek és "három esztendeig" minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal" - írja a Bíborbanszületett Konsztantín császár. Ezt a "három" esztendőt "történészeink" önkényesen 213-ra vagy 303-ra javították, tekintve ideológiájuk szerint kellett, hogy őseink hosszú ideig tartózkodjanak a mai Szovjetunió területén és kellett, hogy minden ismeretüket a szlávoktól vegyék át. Komoly kutatóink (Benkő Lóránd, Harmatta János, Király Péter, Ligeti Lajos stb.) szerint azonban Levédia nem lehett önálló állomása a magyarság vándorlásának, mert őseink a Kubán-Don vidékéről viszonylag gyorsan Etelközbe vonultak, amelynek terület keleti részén lehett a kazárok által említett Levedi törzs szálláshelye; a Bíborbanszülett Konsztantín ezt nevezi Levedi törzs szálláshelyének. A magyarság Etelközben már több törzsből állt. Közhelyként tanították sokáig a magyaroknak a kazároktól átvett "kettős királyság" intézményét, hogy a törzsek élén a kündü állt, a főhatalmat azonban a gyula (Álmos-Árpád) gyakorolta. E nézet nem nyert bizonyítást, hiszen semmi sem bizonyítja, hogy őseinknél kettős királyság létezett volna. Krónikáink és a külhoni auktorok semmit sem tudnak történészeinknek eme feltevéséről.

- A Kazár Birodalom. A török nyelvű tielö törzsszövetségből kiszakadt Belső-ázsiai kazárok vagy az ujgur qasaroktól származnak, vagy ogurok esetleg szabírok. Az írott forrásokban először 555-ben szerepelnek; területük az onogur-bolgár berszilekkel együtt ekkor Derbenttől északra, a Kaszpi-tó északnyugati partvidékén húzódott. A 650-es években hatalomra jutott európai Kazárország központja a Kaukázus, a Don, a Volga és a Kaszpi-tenger által határolt terület volt. A kazárok ezután legyőzték Kovrat kagán bolgárjait. akik innen szétvándoroltak. Fiai: Bat-Baján népével része lett Kazáriának, Kotrag utódai megalapították a Volgai Bolgárországot, Aszparuh megalapította Bulgáriát, Kuber és Alzecco pedig a 670-es években Pannóniában telepedett le. Maga a Kazár Birodalom a magyarok távozása, majd a besenyők és az úzok IX. századi támadásai következtében meggyengült, és az orosz-varég seregek támadásai után 965-ben megszűnt. Területére a besenyők költöztek. Levediban (Etelközben) a magyarok a kazároknak nem alávetett szolgái, hanem rokon és egyenrangú szövetségesei voltak, amit többek között Levedi kazár felesége is bizonyít; a kazárok hercegnőt uralkodó feleségéül a magyarokon kívül csak a bizánciaknak adtak. A kazár uralkodó megtartotta ősi, a magyarokéhoz közelálló sztyepi egyistenhívő vallását, türk rovásírását, magas szintű mezőgazdaságát, kereskedelmét, stb. de ezzel egyidőben - ahogyan ez a belső-ázsiai népeknél ma is szokásos - rövid időre más vallást is felvett, hogy elhatárolja őt a környező nagyhatalmaktól. Így volt idő, amikor az udvarban a bizánci keresztény vallás mellett - sokan felvették a zsidó, majd a muszlim vallást.

- Az "Emese-álma" és a "Turul-monda". A totemisztikus magból eredő, ősi hitvilággal átitatott, őstisztelő nemzetségi társadalom magas szintjén álló magyar dinasztikus eredetmonda "eseményeit" a magyar hiedelemvilág Levédia területére helyezi. E monda szerint a magas égből alászálló turulmadár megtermékenyítette Emesét, a legtisztességesebb magyar asszonyt, amely szülőanyja a magyar fejedelmi, majd királyi Árpád-nemzetségnek. Az összes magyar krónika leírásában is szereplő esemény, hogy egy népnek uralkodója nem természetes nászból születik, hanem létrejöttében valami csodálatos történés játszik közre nem sajátosan magyar hagyomány; e mondakört megtaláljuk a belső-ázsiai, az ókori és a keleti népek mitológiájában. Hérodotosznál olvassuk, hogy a méd király azt álmodja leányáról, Mandanéról, hogy öléből forrás fakad, és ez a forrás elárasztotta vízével az országot, majd egész Ázsiát; ilyen Kűrosz perzsa király születése. A burjátok mondavilágában az első táltos olyan nőtől születik, akit a sas ejt teherbe. A goldok szerint az égből alászálló madarak a legtisztességesebb asszony méhébe szállnak és ott emberré válnak. A turul (toghrul) neve megjelenik a török Oszmán dinasztia eredetmondájában és a híres mongol kán, Bogd Gesser anyja ugyanazt éli át álmában, amit Emese. Ugyanez a gondolat az egyiptomi mitológiában is megjelenik, amint a halott Ozíriszt Ízisz sólyomalakban termékenyíti meg, így születik meg Hórusz. Végső soron - talán szabad kimondani, - hogy ehhez hasonló történt meg a keresztény vallásban Szűz Máriával is, akit a Szentlélek árnyékozott be; ebből a "nászból" születet Jézus Krisztus - bár ennek megtörténését a keresztény vallás dogmává merevítette.

- Hunor és Magor mondája; a Csodaszarvas-legenda. A magyar eredetmonda másik eseménye, amelyet a magyar hitvilág Levédiába helyez Hunor és Magor legendája, illetve a "csodaszarvas"-monda. Eszerint Ménrót fiainak: Hunornak és Magornak egy gímszarvas (önő) bukkant fel, amely őket a maeotisi ingoványokba űzte, ahol öt évig tartózkodtak. A hatodik évben megismerték Dula alán fejedelem két lányát, akiket feleségül vették." Ezen asszonyoktól származnak a hunok és a magyarok valamennyien" - olvassuk Kézai Simon krónikájában. Anonymus szarvasa modernebb, keresztény és európai megfogalmazású; a szarvas Bars vezért egy hegytetőre vezeti, máskor meg Géza és László hercegek előtt jelent meg "az Isten angyala szarvas képében". Krónikáinkban megőrződött a népünket új hazába vezető csodálatos szarvasünő - a csodaszarvas alakja, amely keveredett a szkítáktól és a hunoktól való származás emlékével. A csodaszarvas a magyarság legősibb jelképei közé tartozik, bár ez a lény szinte minden ázsiai népnél előfordul. A szarvas megjelenik a mezopotámiai dámszarvas formában a sumeroknál, ott van a Kr. előtti II. évezredben Anatóliában, a Kaszpi-tó délnyugati vidékén kialakult Amlas-kultúrában, ismerték a hinduk a Rámájánában, a perzsa Királyok Könyvében a hős Rusztemnél és ott találjuk a hun bronzokon. Magának a mondaváltozatoknak három fokozata van; a legősibben szárnyas vagy négylábú ragadozó üldözi a menekülő szarvastehenet, majd felfalja; ilyen jeleneteket láthatunk a hun bronzokon.. A második fokozatban megjelenik az ember; az ifjú vadászok által űzött leány szarvassá változik és egyiküknek asszonya lesz - ilyen változatot az ujguroknál találunk. Végül a harmadik fokozat a magyar eredetmondának felel meg: a szarvasünő többé nem célja a vadászatnak, mindössze nyomra és új helyre, hazára vezető. A szarvas-mondák főszereplői mindig ősök és ebben népek, nemzetségek vonulása és származása jelenik meg.

Etelköz

Az "Etelközi Magyarországot" a X. századi arab utazók pontosan leírták. Szerintük Etelköz terjedelme 360 000 négyzetkilométer; a Kárpátok, a Fekete-tenger, a Duna, a Volga és a szláv világ határolja. A Bíborbanszületett Konsztantín császár szerint "a magyarok a kazárok szomszédságából elköltöztek és a Dnyeper, a Dnyeszter, a Bug és a Szeret vidékén telepedtek meg, amely területet "Etelküzünek" (Folyóköznek) neveztek". A magyarok e területen folytatták ősi földművességüket; "A magyarok országa bővelkedik fákban és vizekben. Földjük nedves, sok szántóföldjük van" - olvassuk Ibn Rusztánál. A magyarok új szállásterületén zömében szláv lakosság élt, akikkel való kapcsolatunkról Ibn Ruszta így ír: "a magyarok hatalma kiterjed mindazon szlávokra, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos adókat vetnek ki rájuk". Etelközben a magyarok figyelme nyugat és a Kárpát-medence felé fordult; 852-ben a magyar csapatok a Keleti Frank Birodalom területén jelentek meg, 881-ben pedig már Bécs alá értek. A magyaroknak 45 éves Etelköz-i tartózkodása idején őstörténetünk sok fontos eseménye játszódott le.

- A kijevi hadjárat. Ezen esemény Anonymus szerint 884-ben játszódott le. "Álmos vezér és vitézei elfoglalták az oroszok földjeit és javait elszedve Kijev városát fogták ostrom alá... Az oroszok kérték Álmos vezért, hogy Halics földjét elhagyva, a Havaserdőn túl nyugat felé Pannónia földjére vonuljanak, amely előbb Attila király földje volt és dicsérték nekik Pannónia földjét, hogy milyen szerfölött jó... Álmos vezér és főemberek elfogadván az oroszok tanácsát, igen biztos békét kötöttek velük".

- A vérszerződés. A honfoglalás előtt döntő esemény történt, s ez formálta végül is egyetlen nemzetté a magyar törzseket. A döntő esemény a vérszerződés volt, amelyben "a hét fejedelmi személy (a hét törzs feje) szabad akarattal és egyetértéssel vezérül és parancsolóul választotta magának, sőt fiai fiainak és azok utódainak a végső nemzedékig Álmost, ügyek fiát és azokat, akik az ő nemzetségéből származnak, majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért saját vérét egy edénybe csorgatta és esküjét ezzel szentesítette" (Anonymus 8. fejezet). A vérszerződés belső-ázsiai szokás - a szkítáktól a hunokig és a mongolokig tudunk ilyen szerződésekről, - amely a rokon és csatlakozott népeknek mindennél erősebb szövetségének megpecsételése. Hérodotosz írja, hogy "a szkíták, amikor szövetséget kötnek, agyagedénybe bort öntenek és hozzávegyítik saját vérüket is oly módon, hogy testüket késsel vagy karddal egy kissé megsebesítik". Lukianosz a Toxarisz-ban így beszélteti a szkíta Toxariszt: "Attól az időtől kezdve, hogy ujjunk vérét kehelybe csepegtettük, kardunk hegyét bemártottuk és közösen kiittuk, immár semmi sem választhat el minket egymástól". Solinus könyvének XX. fejezetében ezt olvashatjuk: "A szkíták úgy kötnek szövetséget, hogy kölcsönösen isznak egymás véréből. Ez a szokás nemcsak náluk, hanem a médeknél is megfigyelhető". A vérszerződést történészeik "a magyarság születésnapjának" nevezik (Bakay Kornél).

- Álmos "rituális" halála. A történelmet az teszi bonyolulttá, hogy eltorzítják - olvassuk Bakay Kornélnál. Történészeink eltüntették Álmos fejedelmet a magyar történelemből. Ez úgy történhetett, hogy a "hivatalos" magyar történettudomány mindig sokkal hitelesebbnek tekintette az idegen forrásokat, mint a hazaiakat.

A Bíborbanszületett VII. Konsztantín bizánci császár azt jegyezte fel, hogy "a magyarok jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mintsem atyja, Álmos". Krónikáinkban az első magyar fejedelem Álmos volt, aki a magyarságot "igen vitéz és hadi viszontagságokban felette hatalmas nemzetté tette" (Zágrábi Krónika). Ő hozta meg azt a döntést, hogy elhagyják Etelközt és az új/régi hazába költözzenek., ő vezette népét az új haza felé, ő hódoltatta a kijevi orosz fejedelmet, alattvalóivá tette a kunokat és a magyar népet a kabarokkal "egészítette" ki. Anonymus nem ír Álmos haláláról; a későbbi krónikákban ez úgy jelenik meg, hogy "Álmos meg lett ölve", illetve "Álmos meghalt". A legvalószínűbb, hogy a 819-ben született Álmos öregemberként önként vált meg az élettől azért, hogy mindazt az erőt, amelyet magában hordozott, tovább adhassa. Ezt a cselekedetet nem értjük meg Ázsia ismerete nélkül; Indiában az idős királyok még 150 évvel ezelőtt is önként léptek fel a máglyára, ha úgy érezték, hogy már nincs elég erő bennük népük vezetésére. Az Ószövetségben sem Áron, sem Mózes nem láthatta meg az Ígéret Földjét, Kánaánt; annak határára érve meg kellett halniuk. A Bibliában ezt olvassuk: "Az Úr közölte Mózessel, hogy azon a hegyen, amelyre most fölmész, meghalsz... Csak szemmel láthatod Kánaán földjét, de nem léphetsz be a földre, amelyet Izráel fiainak adok". Az 1358-ban írt Képes Krónikában ezt olvassuk: "Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát, mint ahogyan Izráel fiainak Mózes idején örökségül adta Kánaán valamennyi országát".

- Árpád fejedelem. Anonymus arról értesít, hogy Árpád "Attila nemzetségéből" származott és életében büszkén hivatkozott a hunok nagykirályára Attilára, mondván, hogy "az én ősapámé, a nagyhatalmú Attila királyé volt a Duna-Tisza között elterülő föld". Kézai Simon pedig külön kiemeli, hogy Álmos fia Árpád a Turul nemzetségből származik. Hazai krónikáink határozottan és félreérthetetlenül kimondják, hogy Árpád volt a leggazdagabb és leghatalmasabb vezér, aki Kund fiát Kusidot követségbe küldte, "hogy menjen, szemlélje meg a földet (a Kárpát-medencét) és ismerkedjék meg a föld lakosaival". Magáról Árpád fejedelemről pontos képünk nincs. Legvalószínűbben 850-855 körül (van, aki szerint 840-841-ben) Kijevben született és 907-ben halt meg - ez utóbbit Anonymustól tudjuk. Árpád méltó örököse volt Álmos fejedelemnek, aki erős hadseregével és nagy hatalmával megteremtette a Kárpát-medence birtokba vételének minden feltételét. Árpád nagyfejedelem a hatalmas Úr, Álmos fiaként valóra váltotta "ősapjának, a nagyhatalmú Attila földjének" ismételt birtokbavételét, azaz végrehajtotta a honalapítást és végleges hazát adott népének. Árpád népe nem menekült hordák tépett tömege volt, hanem egy tudatosan és megtervezetten hazát változtató nép, amelynek élén Árpád nagyfejedelem állt, akinek nemzetségéből kiváló királyok származtak. "Örökébe Zoltán fia lépett, aki erkölcseire nézve apjához hasonlított, természete viszont elütő volt. Zolta vezér ugyanis kicsit selyp és fehér bőrű volt, puha és szőke hajú, középtermetű harcias vezér, bátor szívű, alattvalói iránt kegyes, nyájas beszédű, hatalomra törő, akit Magyarország valamennyi főembere meg vitéze csudamód szeretett".


 
 
0 komment , kategória:  A Magyarok krónikája  
Magyar őstörténet
  2010-09-25 12:35:15, szombat
 
  A magyarok őstörténete még nem teljesen tisztázott. Számos elmélet látott napvilágot a középkortól a 20. századig, mindegyiknek vannak támogatói és ellenzői.

A magyarság ősei részben Ázsiából származó lovas nomád törzsek voltak, amelyek vándorlásaik során sok más néppel kapcsolatba kerültek. Ennek során megismerkedtek a földműveléssel, iparral, kereskedelemmel és a különböző államszervezetekkel, amint ezt változatos eredetű jövevényszavaink is bizonyítják. A Volga és Káma folyók vidékén, a mai Baskíria területén a 13. században erre járó Julianus barát magyar nyelvű népet talált, és ezért a latin Magna Hungaria, vagyis ,,nagy Magyarország" nevet adta az országnak. A 20. században úgy gondolták, ez volt a magyar őshaza, de mára ez az elképzelés megdőlt.

Az elmúlt évtizedekben a volt Szovjetunió területén folyt régészeti kutatások nyomán kezd lehetővé válni egyes régészeti kultúrák nyomon követése és néprajzi csoportokkal való azonosítása. Ha feltételezzük, hogy a finnugor őshaza az i. e. 3. évezred elején Európa és Ázsia határán volt, akkor a következő kép vázolható fel, a nyelvészet eredményeit és az első írott forrásokat, például Hérodotoszt is figyelembe véve.

A finnugor-szamojéd őshaza

Az i. e. 26. század és az i. e. 22. század között lezajlott globális éghajlatváltozás miatt a finnugor őshaza területén a növényföldrajzi határok észak felé tolódtak, ezért az egyes finnugor csoportok vándorlásba kezdtek. A finn csoportok nyugat felé - továbbra is a lombos erdő lakóiként -, a szamojédek délkelet felé - és így továbbra is a tundra lakóiként -, az ugorok viszont helyben maradtak, de lakóhelyükön a lombos erdőt felváltotta a ligetes sztyeppe, s ezért az ugorok életmódot váltottak.



Az ugor őshaza

Az ugorok ezután kerültek kapcsolatba a tőlük délre, a mai Kazahsztán területén élő feltehetően iráni, majd török etnikumú népekkel. Velük párhuzamosan tértek át az erdei halász-vadász életmódról a sztyeppei állattenyésztő, földművelő, kézműves életmódra. Az ugoroknak a többi finnugor csoporttal való kapcsolatuk ekkor megszakadt. Az ugorokat a manysik, hantik és magyarok alkotják, s mindhárom nép ugor kori önelnevezését a nyelvészek *mańć3 alakban rekonstruálták. Mai alakja ennek mansi, mos-mont ill. a magy- előtag. Egy feltevés szerint etimológiailag a mese szóval rokonítható, azaz tulajdonképpen beszélőt ill. beszélni tudó embert jelent a manysi ill. magyar. Az ugoroknak ez a többi finnugor csoporttól való eltérő (ld. számi, Suomi, szamojéd) önelnevezése az idegen nyelvi környezetbe kerüléssel magyarázható, ahol a szomszédok nem tudtak beszélni. Más feltevés szerint az ugorok kívülről vették fel ezt az önelvezést, amikor az iráni szomszédokkal kapcsolatba kerültek, s az iráni manu (ld. angol man) szóból eredne. Hasonló példa egy bő évezreddel későbbről a türkök neve, ami iráni szaka eredetű.

Az ugorok ligetes sztyeppei környezete alkalmas volt az állattenyésztésre és a délebbi sztyeppénél nagyobb csapadék miatt a földművelésre is. Lakóhelyük - ahol a régészet szerint már a paleolitikum óta éltek vadlovak - része volt a ló háziasítása területének, de az állattenyésztésben ekkor a régészeti adatok alapján a szarvasmarhatartás dominált. A nyelvészet, régészet és antropológia eredményei alapján kijelenthető, hogy a cserkaszkuli kultúra - az andronovói kultúra egyik változata - az ugorsággal azonosítható. Az andronovói szélesarcú protoeuropid típus - ami még a honfoglaló magyarságnál is jól kimutatható - antropológiailag jól elkülöníthető a tőlük nyugatra élő szintén europid szkítáktól.

A magyar őshaza

A finnugor nyelvészek sokáig úgy gondolták, hogy az ugor nyelvi egység felbomlása valamikor az i. e. 5. század táján következett be, de a régészet és az őstörténeti kutatás legújabb eredményei alapján ez korábban történt. Az i. e. 12. század környékén globális klímaváltozás, - az ugorok területén lehűlés - következett be. Ez újabb életmódváltásokhoz, vándorlásokhoz - például a Földközi-tenger vidékén a tengeri népek vándorlásaihoz - vezetett. Az ugorok szállásterülete ekkor elmocsarasodott, s ekkor szétváltak az ugor csoportok útjai. Az obi-ugorok helyben maradtak, s visszatértek a halász-vadász életmódra, míg a magyarok elvándoroltak dél felé, amit a régészetben a cserkaszkuli kultúra dél felé való eltolódása jelez az i. e. 12. századtól az i. e. 10. századig.

Az eurázsiai sztyeppeövezetben ekkor, az i. e. 12. század és az i. e. 7. század közötti időszakban alakult ki a nagyállattartó - lótenyésztő, juhtartó - nomadizmus. Itt a globális éghajlatváltozás részeként felmelegedés volt, ami szárazsághoz vezetett, ezért nyáron az állatokat vizenyős helyekre kellett hajtani. A magyarok állattenyésztési tapasztalataik miatt könnyedén alkalmazkodtak ehhez az életmódhoz, aminek kialakulásában feltehetően nagy szerepet játszottak, messzebbről, északról való idevándorlásuk folytán.

A Kaszpi-tengertől északra eső területen az i. e. 12. század és az i. e. 7. század között alakult ki azután a honfoglaló magyarság antropológiai arculata, egyedüli finnugor csoportként lovas nomadizálva, s nyelvét is valószínűleg a(z iráni majd török) környezetéhez képesti nagy nyelvi különbség miatt őrizte meg. Mindez azt is jelenti, hogy a régebben elfogadott Volga-Káma-vidéki urali-finnugor-ugor-magyar őshaza elmélete nem állja meg a helyét. A magyarokkal a saját környezetükhöz képest meglepő genetikai hasonlóságot mutató torgáji kazah madjarok törzse ezen terület közelében él.

A Káma vidéke

Hérodotosz Szküthikája leírja a Fekete-tenger partján, a Dnyeper torkolatához közel fekvő Olbiából a szkíták földjéről induló északkeleti karavánút létezését az i. e. 5. században. Ez a leírás és nyelvészeti analízis alapján az isszédok földjén, azaz a Tobolba ömlő Iszety folyó vidékén végződik, ahol akkor jenyiszeji osztjákok laktak. A karavánút korábbi szakaszán, a Káma mellékén élő iürkákat - egy finnugor környezetben a szomszédok finnugor nyelvén nevezett lovas vadász népet, amit a szó későbbi használata szerint az obi ugorok mindig rokon népekre alkalmaztak - a magyarokkal azonosíthatjuk, akik ekkorra eszerint már idevándoroltak. Az azonosítást erősíti, hogy csak egyetlen az obi-ugorokkal rokon lovas vadász nép létezett valaha is, a magyar. Ekkorra a magyar nyelv iráni jövevényszavainak tanúsága szerint is a magyarok már elsajátították a lovas életmódot, amelyhez kapcsolódó szavak a jüecsik és hsziungnuk szaka típusú nyelvéből kerültek a magyarba.

A magyar őstörténet kutatásának története

Őseink, rokonnépeink kutatása, a kapcsolattartás már a 10. században megkezdődött. Bíborbanszületett Konstantin már megemlíti, hogy Tormás herceg, Árpád fejedelem dédunokája közli vele: ,,...küldöttjeik mindmostanáig meg-meglátogatják a keleten maradt türköket...". A 10. században a bolgárok, a 11. században a beköltöző jászok és kunok hoztak újabb híreket. Julianus barát 1235-36 évi útja után a vallon származású Willelmus Rubruk 1243 húsvétján járt a mongol nagykán udvarában. Visszaemlékezésében leírja, hogy az összesereglettek között magyarok is vannak. A következő években több magyarországi személy is járt a mongoloknál, akik valószínűleg a keleti magyarokkal is kapcsolatba kerültek. Magyarországi Illés (Elias Hungarus) 1340-ben érkezett vissza a mongoloktól Avignonba. Magyarországi Gergely (Georgius de Hungaria) Khambalikban (ma: Peking) járt, és öt évet töltött a mongolok között. (1346-ban érkezett vissza.) Escandeli Máté (Mathias Escandel) Kína belsejéig jutott, s ott halt meg 1399-ben. Zalánkeményi Kakas István és Tectander György 1516-1526 között a belső orosz területekről adtak hírt. Hatvani Turkoly Sámuel a cár szolgálatában állva krími falvakról írt, ,,...melyekben magyarul beszélnek."

II. Apafi Mihály fejedelem udvari káplánja Johann Gruber volt, aki miután Kínában járt, a nagyszombati egyetemen Belső-Ázsiáról adott elő. Orlay János(1770-1826), majd követője Nagylaki Jakcsics Gergely 1804 tavaszán a kaukázusi magyarokhoz jutott el. Egy Szabó nevű nazarénus hittérítő 1805-1822 közötti bagdadi útja során ,,több milliónyi ázsiai magyarról" szerzett tudomást. Ógyallai Besse János Károly (1765-1842) a Kaukázusban maradt szavárd magyarok között járt, de mivel kutatásainak eredményeit a Habsburg kancellária nem fogadta el, ezért Franciaországban adta ki.

Legnevezetesebb Belső-Ázsia kutatónk Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) volt. Göttingenben Johann Blumenbach, antropológus professzora szerint: ,,Sándor, ezek a jugarok olyanok, mint a magyarok. Ha oda mégy, ahol ezek élnek, jó helyen keresed őseidet." A zanglai kolostorból 1842-ben indult Kelet-Turkesztánba, de azév áprilisában Dardzslingben meghalt. Még 1832-ben hazaküldött ,,végrendeletében" így írt: ,,Aki utánam megindul, ... Nagy-és Kis-Bukáriába menjen ... chinai Tatárországnak beljebb eső részei azok a helyek, ahol a magyar nemzet bölcsőjét keresnünk kell."

Jerney János 1844-ben a volt párthus területeken járt. Zichy Jenő (1837-1898) expedícióiban Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvész, Szádeczky-Kardos Lajos történész, Wosinszky Mór történész is részt vett 1895 és 1898 között. Eljutottak Buharába és Szamarkandba is. A harmadik expedícióban részt vettek: Pápay József, Pósta Béla, Jankó János nyelvészek is. Mongóliában a ,,székely rovásíráshoz hasonló sírfeliratokat" találtak.
 
 
1 komment , kategória:  A Magyarok krónikája  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2018.04 2018. Május 2018.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 8 db bejegyzés
e év: 39 db bejegyzés
Összes: 1801 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 97
  • e Hét: 3805
  • e Hónap: 22053
  • e Év: 116660
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.