Regisztráció  Belépés
ametiszt54.blog.xfree.hu
" Amíg az embernek dolga van a földön, él. " (Márai Sándor) Pné Szabó Mária
2012.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
Alphonse de Lamartine: A völgy
  2012-10-20 17:21:42, szombat
 
  Alphonse-Marie-Louis de Lamartine
(1790 - 1869)

MAGÁNY


E nyájas hegytetőn, ez ódon tölgy tövében:
alkonyat idején gyakran merengek itt:
borús tekintetem végigszáll a vidéken,
s elnézem lenn a völgy változó képeit.

Kígyózva hömpölyög a folyó habos árja,
s a párás messzeség ködébe vész amott;
odább nyugodt vizét az alvó tó kitárja,
ringatja kék egén az esti csillagot.

Az erdős ormokon, hol már a mély homály nő,
még búcsúsugarat villant az alkonyat;
foszló felhőiből kiszáll az éjkirálynő,
fehérre festve túl a messzi partokat.

És ekkor fönn a gót toronyból messzehangzó
dallam csendül; megáll a vándor és figyel,
amíg a falusi, áhitatos harangszó
egybesímul az est végső neszeivel.

De sivatag szívem közönyében nem ébred
e meghitt képeken se derű, se remény;
úgy nézem már csak a földet, mint egy kisértet:
nem éled a halott az élők melegén.

Sóvárgó két szemem ha dombról dombra rebben
s száll déltől északig,
hiába fürdik a hullámzó végtelenben:
számomra itt öröm már sehol sem lakik.

Mit ér nekem e völgy, e kunyhók és várak?
Mind meddő váz csupán, kihunyt varázsa már.
Erdők, szirtek, folyók s ti hajdan kedves árnyak:
ha benne ő nem él, halott világ e táj.

Hajnalodjék a nap, vagy dőljön éjszakába:
egykedvűen követem, amerre íve tér:
ringassa fényes ég, vagy rejtse köd homálya:
olyan mindegy! szívem tőle már mit sem kér.

S repülnék véle bár pályája tág körében:
csak pusztaságot, űrt találna lenn szemem.

De túl szféráin, ott, hol az örök egekbe
amaz igazi nap árasztja sugarát,
múlandó testem unt porhüvelyét levetve
megláthatnám talán vágyaim csillagát.

És ott, az áhított forráson ittasodva
meglelném újra a boldogságot s gyönyört
s az eszményt, akiért sóvárgok szomjúhozva,
s akinek a nevét nem ismeri a föld.

Auróra szekerén, ó álmaimnak álma,
miért is nem lehet száguldanom feléd!
Miért gyötrődjem tovább vak börtönömbe zárva?
Nincs hozzá több közöm, mert nem hazám a lét.

Midőn az őszi lomb lehull a száraz ágról,
zúdul az éji szél s vele száll az avar.
Fakó levél vagyok, lehulltam a világról:
sodorj engem is vad északi vihar!


(Fordította: Rónay György)
 
 
0 komment , kategória:  Alphonse De Lamartine  
Alphonse De Lamartine: ŐSZ
  2012-10-20 17:16:22, szombat
 
 



Alphonse De Lamartine: ŐSZ

Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes
tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!
Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez,
utolsó szép napok! olyan jól illetek.

Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény;
hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,
míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény
az erdő sűrüjén sápadtan csillog át.

Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,
természet, arcodat jobban szeretem én.
Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak
elhaló ajkain derengene felém.

Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,
siratva elvetélt reményeim korát;
vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,
úgy nézi bús szemem sosem-bírt vagyonát.

Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal
válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!
A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!
oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!

Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,
amelyben epe forrt nektárral vegyesen:
életem italát kínálta ez a serleg,
s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.

Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen
jövőmben a reményt életre gyújtaná;
s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben
megértené a szivem, s visszhangot adna rá.

Hervadó illatát átadja mind a szélnek,
úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.
Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek
ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.

(Rónay György fordítása)
 
 
1 komment , kategória:  Alphonse De Lamartine  
Alphonse de Lamartine: A völgy
  2012-02-26 16:02:57, vasárnap
 
  Alphonse de Lamartine: A völgy


Még a reménytől is megcsömörlött a szívem.
Kéréssel sorsomat többé nem zaklatom.
Gyermekkor völgye, te, nyílj meg számomra híven,
légy menedék, ahol a halált várhatom.

Sötétes kicsi völgy, ím, hajlatán az útnak
sűrű erdő suhog a dombon, arra fönt,
hűs fény-árnyékai a homlokomba hullnak,
s homlokig beborít a béke és a csönd.

Zöld lomb-hidak alatt két rejtőző patak fut,
elkerítvén a völgy szélét szeszélyesen.
Sustorgássá vegyül a hullámuk s a habjuk,
és a forrás fején szétomlik névtelen.

Létem forrása is fogy, a napok apadnak,
nincs visszaút, letelt, név nélkül szétömöl.
A hullám tiszta még, csak a szivem riadtabb,
többé vad nyári fényt nem ver a víztükör.

A friss patakmeder, a gallyak árnya-lombja
nap-nap után kicsal, járok a part felett,
mint fáradt gyermeket egyhangú dajkanóta,
a patakcsobogás altatja lelkemet.

A zöld bástyafalak körülzárnak magasan,
e szűk látóhatár szememnek épp elég.
Léptemet számolom, de jó itt egymagamban,
nem hallik, csak a víz, nem látszik, csak az ég.

Láttam, szenvedtem és szerettem túl sokat már,
még élve keresek léthei nyugovást.
Felejtés partja légy, szép völgy, csak te maradtál,
felejtés gyönyöre, nem szomjazom ma mást.

Szivemnek nyugta van, lelkem sem tud magáról,
az eleven beszéd elhal, mig ideér.
Bizonytalan zene, mit elgyöngít a távol,
mire meghallanád, már szétviszi a szél.

Felhőn át, messziről, a létet mintha látnám,
de képei a múlt árnyába hullanak.
Csak a szerelem él, hatalmas, tiszta látvány,
egyetlen kép, amely egy álomból maradt.

Pihenj meg, lelkem itt, a legvégső magányban,
mint boldog utazó, ki mielőtt belép,
egy percre még leül a város kapujában,
s beszívja jólesőn az éj lehelletét.

Lerázhatjuk mi is a port, e helyre érvén,
ember visszafelé nem járhat ez uton.
S fellélegezhetünk mi is a pálya végén,
örök csönd hirnöke itt már a nyugalom.

Mint őszi nappalok, napjaid rövidebbek,
s mint dombon esti árny, aláhanyatlanak,
barátság, irgalom megcsalt, semmi se ment meg,
indulsz sírod felé, s leszállsz majd, egymagad.

A természet feléd hajlik, és hív, ha baj van,
mély öléből fakad mulhatatlan gyönyöröd.
Minden elhagy, de ő megmarad változatlan,
s egyforma virradat kél napjaid fölött.

Körülfog mindenütt, napfényt, lombos homályt ad,
ne bánd, mi elveszett, a látszat-kincseket,
mint rég Püthagorász, a visszhangot csodáld csak,
égi zenék felé nyíljék meg a füled.

Kövesd fönn a napot, és az árnyékot itt lenn,
kövesd a szeles ég sistergő viharát,
s az égi sugarat, rejtélyes csillag-ívben,
az erdőt és a völgy árnyékos hajlatát.

Isten, hogy értsük őt, értelmünk arra adta,
a természetből így sejtjük az alkotót.
Értelmünkhöz beszél a csöndön át a hangja,
ki nem hallotta még szivében ezt a szót?

/Fordította: Tóth Judit/
 
 
0 komment , kategória:  Alphonse De Lamartine  
Alphonse de Lamartine: Nyitányok (részlet)
  2012-02-26 16:01:22, vasárnap
 
  Alphonse de Lamartine: Nyitányok (részlet)


Ében fürtjeiből a harmatot kirázva
frissülést hoz az éj az áthevült világra,
hallgatag lába a csöndes hegyekre lép,
és álom terül a szemre, mély, sötét:
ilyenkor valaha...De a lelkem ma tétlen,
mint tűz, amely lobot nem fog már semmi szélben,
vergődve menekül fáradt vágyaihoz
s magába roskad és lankadtan szunnyadoz.

Hogy nyomja ez a csönd! Óh líra! zsenim álma!
belső zene, szavak szótlan harmóniája,
lant, mely ég s föld között úgy zengtél valaha,
mint csillagok dalát visszhangzó muzsika,
most, amíg még lehet, amíg dobog a szívem,
jöjj s ringasd el szegényt, ringasd hosszan, szelíden!
És lantom lelke, te lebegő égi láng,
szeszélyes szellem, kezdd szabadon a nyitányt!

Leszáll! Már itt lebeg! A hárfa engedelmes
idege átveszi röpke halk ritmusát
s a húrokból kizengve teljes
összhangját éledő lelkembe önti át...

/Fordította: Szabó Lőrinc/
 
 
0 komment , kategória:  Alphonse De Lamartine  
Alphonse De Lamartine: A tó
  2012-02-09 20:14:42, csütörtök
 
 

Alphonse De Lamartine: A tó


Így tehát, mindig új partok felé csatázván,
mert éjünk örök, és út nincs visszafele,
Horgonyt nem vethetünk az idő óceánján
egyetlen napra se?

Ah tó! Milyen messze már az alig elsuhant év!
Hűs vízed hasztalan várja a drága nőt:
nézd, egymagam ülök a kövön, hol tavaly még
mellettem láttad őt!

Így verte vissza vad zúgásod a hegyoldal,
így törték partodat porló hullámaid,
és a szél akkor is így szórta be haboddal
imádott lábait.

Emlékszel? - szótlanul ringtunk az esti csendben,
sehol semmi nesz a vízen s az ég alatt,
csak a két evező verte édes ütemben
zengő kristályodat.

S egy hang szólt hirtelen, amilyet soha még nem
hallott a part, s melyet a visszhang visszasírt,
a hullám fölfigyelt, s az ajk, mely drága nékem,
ily fájó szókra nyílt:

"Állj meg szárnyas idő! órák, gyönyörű percek,
ne, óh ne fussatok!
Hadd élvezzük a gyors gyönyört, amit a legszebb,
legjobb napunk adott!

Elég boldogtalan sír, hogy csak vánszorogtok
sorsa terheivel:
vigyétek napjai sok kínját: aki boldog
azt felejtsétek el.

Még! Még! Csak percekért könyörgök, de tovább száll
a szökevény idő:
"ne siess", mondom az éjnek: s az egyre hátrál
a kelő nap előtt.

Szeress hát! röppen az óra, csak bús kaland jut,
szeress, míg itt vagyunk!
Ránk nem vár kikötő, az idő parttalan fut:
elfut, s mi meghalunk!"

Irígy idő lehet, hogy amit üdve meghint
a szerelemnek, a boldogság isteni
pillanatai is éppúgy eltűnjenek, mint
a balsors napjai?

Úristen! legalább a nyomukat, ha szöknek!
Hogyan? Hát oda mind? és örökre oda?
Ki adta, az idő, s aki elmossa, őket
nem ismétli soha?

Öröklét, pusztulás, múlt, sötét szakadékok,
mi lesz a lét, amit elnyel örvényetek?
Szóljatok: visszatér, ami mennyei szép volt,
ha így elsöpritek?

Ah tó! zord rengeteg!, barlang, száz néma kőszirt,
mit az idő kímél vagy új élettel áld,
őrizd meg ezt az éjt, ó szép természet, őrizd
emlékét legalább!

Hogy mindig itt legyen, nyugtodban, viharodban,
szép tó, itt, a derűs dombok képiben,
a föléd meredő vad fenyőkben s a roppant
sziklákban: itt legyen!

A zefírben, amely zokog és tovaszárnyal,
morajodban, melyet két partod visszazeng,
az ezüsthomlokú holdban, mely sugarával
szép tükrödön mereng!

Hadd mondja majd a nád susogó szeleidben,
hadd mondja lebegő balzsamlehelleted,
hadd mondja, hang, szín és lélek, hadd mondja minden,
hogy:"Szívünk szeretett!"

/ Ford.: Szabó Lőrinc/

 
 
0 komment , kategória:  Alphonse De Lamartine  
Alphonse De Lamartine: MAGÁNY
  2012-02-09 20:11:00, csütörtök
 
 

Alphonse-Marie-Louis de Lamartine
(1790 - 1869)

MAGÁNY


E nyájas hegytetőn, ez ódon tölgy tövében:
alkonyat idején gyakran merengek itt:
borús tekintetem végigszáll a vidéken,
s elnézem lenn a völgy változó képeit.

Kígyózva hömpölyög a folyó habos árja,
s a párás messzeség ködébe vész amott;
odább nyugodt vizét az alvó tó kitárja,
ringatja kék egén az esti csillagot.

Az erdős ormokon, hol már a mély homály nő,
még búcsúsugarat villant az alkonyat;
foszló felhőiből kiszáll az éjkirálynő,
fehérre festve túl a messzi partokat.

És ekkor fönn a gót toronyból messzehangzó
dallam csendül; megáll a vándor és figyel,
amíg a falusi, áhitatos harangszó
egybesímul az est végső neszeivel.

De sivatag szívem közönyében nem ébred
e meghitt képeken se derű, se remény;
úgy nézem már csak a földet, mint egy kisértet:
nem éled a halott az élők melegén.

Sóvárgó két szemem ha dombról dombra rebben
s száll déltől északig,
hiába fürdik a hullámzó végtelenben:
számomra itt öröm már sehol sem lakik.

Mit ér nekem e völgy, e kunyhók és várak?
Mind meddő váz csupán, kihunyt varázsa már.
Erdők, szirtek, folyók s ti hajdan kedves árnyak:
ha benne ő nem él, halott világ e táj.

Hajnalodjék a nap, vagy dőljön éjszakába:
egykedvűen követem, amerre íve tér:
ringassa fényes ég, vagy rejtse köd homálya:
olyan mindegy! szívem tőle már mit sem kér.

S repülnék véle bár pályája tág körében:
csak pusztaságot, űrt találna lenn szemem.

De túl szféráin, ott, hol az örök egekbe
amaz igazi nap árasztja sugarát,
múlandó testem unt porhüvelyét levetve
megláthatnám talán vágyaim csillagát.

És ott, az áhított forráson ittasodva
meglelném újra a boldogságot s gyönyört
s az eszményt, akiért sóvárgok szomjúhozva,
s akinek a nevét nem ismeri a föld.

Auróra szekerén, ó álmaimnak álma,
miért is nem lehet száguldanom feléd!
Miért gyötrődjem tovább vak börtönömbe zárva?
Nincs hozzá több közöm, mert nem hazám a lét.

Midőn az őszi lomb lehull a száraz ágról,
zúdul az éji szél s vele száll az avar.
Fakó levél vagyok, lehulltam a világról:
sodorj engem is vad északi vihar!


(Fordította: Rónay György)
 
 
0 komment , kategória:  Alphonse De Lamartine  
Alphonse De Lamartine: ŐSZ
  2012-02-09 20:09:49, csütörtök
 
 



Alphonse De Lamartine: ŐSZ


Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes
tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!
Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez,
utolsó szép napok! olyan jól illetek.

Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény;
hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,
míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény
az erdő sűrüjén sápadtan csillog át.

Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,
természet, arcodat jobban szeretem én.
Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak
elhaló ajkain derengene felém.

Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,
siratva elvetélt reményeim korát;
vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,
úgy nézi bús szemem sosem-bírt vagyonát.

Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal
válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!
A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!
oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!

Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,
amelyben epe forrt nektárral vegyesen:
életem italát kínálta ez a serleg,
s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.

Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen
jövőmben a reményt életre gyújtaná;
s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben
megértené a szivem, s visszhangot adna rá.

Hervadó illatát átadja mind a szélnek,
úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.
Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek
ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.

(Rónay György fordítása)
 
 
0 komment , kategória:  Alphonse De Lamartine  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
2018.07 2018. Augusztus 2018.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 999 db bejegyzés
Összes: 15131 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 92
  • e Hét: 92
  • e Hónap: 15427
  • e Év: 350842
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.