Regisztráció  Belépés
ametiszt54.blog.xfree.hu
" Amíg az embernek dolga van a földön, él. " (Márai Sándor) Pné Szabó Mária
2012.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 16 
Csáth Géza: SZOMBAT ESTE
  2015-01-09 19:10:24, péntek
 
  SZOMBAT ESTE

Szombat este, ó, az mindig a legszebb. E napon ugyanis nincsen meleg vacsora - hús, főzelék vagy tészta, amit sorban meg kell enni - hanem sok minden. És ehetünk, amit akarunk. Akár teát, amelyet nagymama főz a nagy réz szamováron, a pohárszék melletti kis asztalon. Akár tojást: és akkor szólni kell Évának, a szakácsnőnek, hogy mennyi kell. Akár apró halakat, amelyeket apa hoz haza egy dobozban. Szóval, pompás az egész. Az asztalon egy nagy tálban pirított kenyér van, és egy másikban vaj és túró, a harmadikban főtt burgonya.

Ilyenkor apa és anya is, mintha jobban örülnének. És ők is, legalább azt hiszem, szeretnék, hogy mindig ilyen vacsora legyen, mert ez sokkal-sokkal jobb és kedvesebb, mint a többi napi rendes vacsorák.

Nagymama ilyenkor csak teát iszik. Bordó színűre főzi, és mialatt fő, a csészéjében cukrot éget hozzá rummal. A rum lilás rózsaszínű lángocskákkal ég, és kicsapkod néha a csésze szélén túl is, a nagymama meg leteszi a szemüvegét, és mosolyogva nézi; közben cukrokat dörzsöl a citromhoz. Apa halat eszik először, de azután behozatja a paprikát, a sót, a borsot, a mustárt, a köménymagot, a kaprit és a petrezselymet. Mindenikből szed egy keveset, sok túrót és vajat vesz hozzá, azután pedig a vastag, ezüst tejeskanállal szétkeveri az egészet. Pompás ez kenyérre kenve. Én és Dezső mindenből eszünk sorba. Anyikától kérünk, ő mindent ad. Ha apa így szól: Én nem bánom, de ezek a gyerekek betegek lesznek - akkor ő megkéri: Dehogy lesznek, vigyázok én.

Vacsora után apa rágyújt. Én elhozom a sarokból a pipát, Dezső a gyufát a fiókos szekrényről és Eti a dohányos szitát. Apa lassan megtömi a nagy, faragott tajtékpipát, és azután rágyújt. Gyönyörű, kék füstkarikákat bocsát; mindenkinek hármat; nekem is, Etinek is, Dezsőnek is, és ha kérjük, nagymamának és anyának is. Azután újságot olvas. Anya előveszi a szekrényből az "Olajág"-at, és olvassa. Nagymama a konyhába siet, magával viszi a kamrakulcsot.

Nemsokára jő be Julis. Hozza a mosdótálat; forró benne a víz. Lábat kell mosni. Rendesen Eti kezdi. (Ráfogtuk Dezsővel, hogy lánynak legelőször kell a lábat mosni.) Julcsa pedig összeszappanozza a lábunkat. Csiklandja, mossa, öblíti, míg csak egészen nem tiszta. És három mesét mond el ezalatt. A vasfejűről, A hét hollóról és a Boszorkányokról. Legszebb az utolsó, a boszorkányokról szóló.

Ekkor már apa és anya bemennek a tisztaszobába. Két lámpást visznek be, és felnyitják a zongorát. Apa zongorázik, anya mellette ül. Közben beszélgetnek, és apa olykor megcsókolja anyát.

Míg Julcsa a mesét mondja, hallgatom a muzsikát is; mert mindkettőt jól ismerem. Nagyon szomorú zene, csak apa és anya szeretik. Mi nem. Ha valami vígat kezd apa, bezzeg fölugrunk, és táncolunk az ágyban. (Egyszer leszakítottuk így a ruganyt, de ez nem szombat este történt, mert ha akkor történik, akkor nem lett volna verés.)

Julcsa azután kiviszi a tálat, feltörüli a padlóról a tócsát, és mi már szundikálni kezdünk. De nem jó elaludni mindjárt. Többször felnyitjuk a szemünket, mert a Homokember még nem jött, és addig úgyse lehet jól aludni. Meg kár is, amikor olyan szép minden. Az ebédlői lámpa csak kicsit világít be a szobába, mert behajtjuk az ajtót, és jól halljuk a zongorát. De nemsokára bejő a nagymama. A pohárszékre leteszi a kulcsokat, és vizet önt a nagy pohárba. Cukros vizet csinál. Hallani, amint kiveszi a cukortartóból a cukrokat. Megolvashatjuk, amint beledobálja a pohárba. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. (Ennyit szokott mindig.) Vizet önt rá, és elkeveri egy kanállal. Amíg hozza, mindig keveri. És odaviszi mindenikünk ágyához, jól vigyáz, nehogy egyikünk is többet igyék, mint a másik.

Most már lehet aludni. Nagymama bemegy a szobájába, és ő is vetkőzni kezd. Künn nyílik a konyhaajtó. Bejő Juliska. Egy tálcán hozza a kancsót és poharakat. Átmegy a szobákon - csilingelnek a poharak, amint egymáshoz ütődnek - és leteszi a tálcát az asztalra. Azután újra kimegy. Néhány perc múlva pedig a mécsest is hozza. Ezt is apáék szobájába viszi az asztalra.

És e pillanatban már itt a Homokember.

Apa azt mondta, amikor mutattuk neki, hogy az a kancsó árnyéka. S ha a kancsót elvette, valóban eltűnt a Homokember is. De mégse árnyék az, hanem a Homokember. Olyan, mint egy bagoly, és éppen mintha apa ágyának peremén ülne. Borzasztó ránézni, mert hatalmas, félelmes és csúnya ő. S olyankor a fülünkre húzzuk ám a takaróinkat. Csak néha hajtjuk le a paplan csücskét, és azon át egy pillanatra még kinézünk. A Homokember még mindig ott áll, mozdulatlanul. Várja, hogy elaludjunk, s aludni is kell, mert ő akarja.

Ha gondolkodik az ember róla, hol van napközben a Homokember, ki nem találja. És senki se tudja azt. Azt az egyet azonban bizton lehet mondani, hogy szombat este a Homokember is jókedvűbb, mint máskor. Elvégre másnap vasárnap lesz, s ilyenkor rendesen tovább alszunk, s ennek ő örül. Szereti, ha sokat alusznak az emberek. Ha este úgy érezzük, mintha a szemünkben homok volna, s emiatt a pillánk nehezül, ezt a Homokember okozza. Valószínűleg az ásításhoz is van valami köze.

... Apáék a tisztaszobában lassanként készülni kezdenek. Lecsukják a zongorát, elfújják a lámpákat, és lassan, egymást átölelve átjönnek a szobáinkba. Jól hallom, amikor apa később vizet önt magának, visszateszi a kancsót és iszik.

Utána a Homokember a falon megnyúlik, megnő: most már mindenkinek aludni kell.

Apa azt mondja:

- Holnap reggel magam veszek a piacon kelvirágot.

Anya mond rá valamit, de azt már nem lehet hallani. Azután apa végigmegy gyertyával az összes szobákon. Megpróbálja, be van-e zárva az ajtó, és visszajön. Elfújja a gyertyát aztán, és ő is ágyba fekszik. Most már mindenki lefeküdt. A Homokember, az óriás Homokember, az ágy peremén a falhoz húzódva, komolyan figyelve gubbaszt.

 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések - Novellák  
Gellért Oszkár: Babits, a költő
  2012-11-21 06:09:43, szerda
 
  Gellért Oszkár: Babits, a költő

Állok, szűk szobák sápadt gyermeke, ablakom előtt és Babits Mihályra gondolok és arra a kicsinyességre, mellyel most némelyek Budapestre jöttét fogadták, meggyőződésére, melyet költészetében sem kötött meg soha, senkivel szemben és arra, hogy milyen nagyszerű is odakint az éjszaka! És próbálok ez ünneplésre méltó alkalomból számot adni magamnak arról, mit jelent nekem, és tán sok másnak is, Babits, a költő.

Félrehúzom ablakom függönyét, ó, szabad, határtalanul tág éjszaka, örökkévaló idő s végtelen tér! Hogyan meg tud titeket éreztetni az én költőm az ő semmi-anyagával, amit nyelvnek nevezünk. Mivel éri el ezt a még Berzsenyi után, még Vajda János után is példátlannak tetsző hatást? Szókincsével, jelzőivel, melyekben olykor belesűrítve találom a mindenséget, refrénjeivel, melyeket úgy tud variálni egy-egy új szóval vagy egy-egy régi szónak új, más helyre illesztésével, hogy hullámozni kezd tőle az egész vers, emelkedik-süllyed, mintha végtelen óceánok és végtelen idők keblei pihegnének; annak a teljes körnek a beírásával, mellyel csak oly kevés más költőnk dicsekedhetik s csak oly igen ritkán, mely az önmagába visszatérés tökéletes kerekdedségét biztosítja; végső, mindig győzelmes lendületeivel, melyekkel hömpölyögve, ellenállhatatlanul ránt és lódít és sodor versei torkolatához; a biztos szemével és biztos kezével, melyekkel egy-egy szó keresésére indul, és mindig megtalálva, a legkeresetlenebb mozdulattal nyújtja át ajándékként nekünk?!... Mindez a bűvészet csak még inkább kimélyíti azt a színtiszta művészetet, melynek nála alfája s omegája: tér s idő agyongyötrő hatása, önmagának, az embernek, az öröklétben s a világegyetem határtalanságában felolvadó ijesztő jelentéktelensége. Mindent ezért ír meg. Minden csak ezért van nála: mozgófényképszerű technikája verseinek, hogy a rohanó időt köpenye szárnyával egy pillanatig súrolja; erotikus képei, melyek mindig a legmagasabb fokú kéjt festik, az aléltsággal járót, a testet teljes elomlásában, küzdelem nélkül való odaadásában mutatót, a minden bujasága mellett is az élet örökös körforgását szolgáló kéjt, a termékeny kéj egyetlen pillanatát, mely a földi létet átkapcsolja, felszívja az örökkévalóba. "Falon az óra elakad... ha kibontod élő derekad“: ez az az egyetlen pillanata a létnek, melyben mintha megállna az örök kerék: ez az az egyetlen csók az idő ajakán, mely Laodameiáját már a holttal való egyesülésre hajszolja, hogy magával az örökkévalóval egyesüljön... Ó, örökkévalóság és végtelenség és fanyar, sós mellékízetek: közöny! Az Anatole France Júdása pár év múlva már nem emlékszik bizonyos názáretire, elfeledte. Íme Babits katonáinak közönye a golgotai csárdában, mialatt kockáznak a Jézus Krisztus köntösére, még ennél is tovább megy, mert idő s hely tekintetében még ijesztőbb közelségű. A Júdás-féle közöny kihűlt már s kristályos, e katonák közönye még forró s véres... Jeges, égető itala az örökkévalóságnak: Babits már ivott serlegedből s nincs az a szesz, mely csodásabb álmokat idézne ránk. Minden ezért van, élet, halál és szerelem s életet, halált és szerelmet énekelni beh könnyebb is, mint ezt, e mindent magábafoglalót. A líra legnehezebb és legjáratlanabb meredeke, a líra lírája s csak aki ezen a meredeken járva széttekintett már, mondhatja el, hogy érezte magában a világok s az idők végtelenjét; mint egy modern Dante.

Fogarastól Budapestig? - mi ez? Egy tanári pálya apró jelzőtáblácskái... Budapesttől Fogarasig! - magyar költő számára ezek az igazi mérföldmutatók s Babits Mihály ezen az úton van, s úgy érzem - én úgy érzem! - messzebb máris bárki magyar társánál.
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések - Novellák  
Csáth Géza: FEKETE CSÖND
  2012-11-21 06:02:12, szerda
 
  Csáth Géza: FEKETE CSÖND


Leírom ide, doktor úr, hogy miről van szó. Az öcsémről, a szőke, piros képű kisfiúról, akinek sötét szemei mindig a messzeségbe néztek. És még egy dologról. A fekete csöndről.
Egyszerre nőtt meg.
Tegnap este még egészen kicsiny, kedves, pötyögő gyermekecske volt. És reggelre nagy kamasz lett. Iszonyú izomzattal, vastag sörtehajjal és gonosz, égő, félelmes szemekkel. Ó, hogy fájt a szívem ezen a reggelen. Tudtam, éreztem... hogy jő a fekete csönd. Óriási denevér-szárnyakon.
Tele lett a rózsabokros, tiszta kis udvarunk utálatos, bűzös dudvákkal. A ház tetejéről lehullott a cserép, s a falakról lepattogott a vakolat.
S jöttek borzasztó éjjelek. Kishúgaim álmukból hangosan fölsírtak. Apám meg édesanyám meggyújtották a gyertyát, és álomtalan, üres arccal néztek egymásra. Senki se tudta, mi történik, és mi fog történni. Csak én. Csak én. Én éreztem, hogy jő a fekete csönd.
Richard, az állati, undok kamasz, pénteken kitépte az udvaron a fiatal fákat, és lassú tűzön megpirította a fehér cicát, az Anikóét. A kis állat irtózatosan vonaglott, amíg gyenge, rózsaszínű bőre barnára pörkölődött.
Hogy sírtunk mindannyian. Richard pedig röhögve otthagyott bennünket.
Éjjel betört a zsidó boltjába, és kiszedte a pénzt a fiókból. Elszaladt vele, és elszórta az utcán. Reggel az ágyában aludt, amikor láttuk, hogy át van lőve a tenyere. A csendőr lőtte át. Édesanyánk letérdelt az ágy mellé, és gyengéden lemosta a vért. Richard nyugodtan aludt.
Ó, milyen utálatos volt.
Körülállottuk és sirattuk Richardot, a szőke, piros képű fiúcskát. És szorongva vártuk mindannyian a fekete csöndet.
Az édesapám egyszer kétségbeesve rákiáltott:
- Richard! Te gaz, gonosz állat, menj közülünk, ne lássunk többé!
Richard nem szólt semmit, de megette a húst mind, ami a tálban volt. A húgaim sóvárogva nézték, amint felfalta az ételt egymaga. Az apám az édesanyámra tekintett. Könnyes volt a szemük. Láttam, hogy apám halálsápadt, reszket. Félt Richardtól.
Fölugrottam és arcul ütöttem Richardot. Ő a falhoz vágott engem, és kirohant a szobából.
Lázasan feküdtem az ágyamban. Még vérzett is a fejemen a bőr, ahogy Richard megcsúfolt. Akkor jött meg. Éjjel. Betörte az ablakot, s a szobában termett. A szemeim közé vigyorgott, és rikácsolva beszélt:
- Fölgyújtottam az ispán házát, mert a lánya benn alszik a szobában, hófehér ágyban. A melle lassan emelkedik fel-le. Azután belekap az ágyába a tűz. Az én tüzem. Tüzes ágyban ébred föl. És a fehér lábát sötétbarnára csókolja a piros tűz. És kopasz lesz a feje is, mert a haja elég. Kopasz! Hallod, kopasz! Az ispán gyönyörű szőke lánya kopasz lesz.
Elvittük Richardot az orvoshoz. Azt mondta, hogy Richard bolond.
Miért lenne bolond? Miért éppen bolond?
Nem, ó, nem. Mindez a fekete csönd miatt volt. Jól tudom én azt.
Elvittük a bolondokházába. Amikor észrevette, hogy az ápolók megfogják, nekik esett. Véresre verte valamennyit. Azok aztán megkötözték, és vaspálcákkal ütötték dühös károm-kodások közben. Richard véres tajtékot köpött a szájából, és bömbölt. Ó, de hogyan, milyen iszonyatosan süvöltő hangon. Megtöltötte a hangja a levegőt, mérföldekre.
Mikor apával hazautaztunk a tébolydából, észrevettem, hogy a vasúti kocsik sarkai is tele vannak azzal az iszonyatos hanggal. Ha odaértél az ujjaddal valahová, menten kitört az elrejtőzött szörnyű bömbölés.
Richard még az éjjel hazaszökött. Széttörte az ablak vaspántjait. Leugrott az útra. A homloka bezúzódott. De azért hazajött. Szaladva.
...És nyomában a fekete csönd.
Hajnal volt, három óra. Ébren voltam, amikor Richard hazaért. Jól hallottam mindent. A kapun mászott be.
A fekete csönd pedig beborította a kis házunkat nedves, undok szárnyaival.
A virágok elhervadtak a kertben. Az alvókat nehéz, kínos álom lepte meg. Csikorogtak az ágyak, nyögő, fájdalmas sóhajtások hallatszottak.
Csak én voltam ébren, és füleltem.
Richard halkan átsietett az udvaron. Bejött a szobánkba, ahol azelőtt együtt aludtunk. Én nem mertem mozdulni. De Richard nem is törődött velem. Zihálva ledőlt az ágyra és aludt.
Ezután úgy történt minden, ahogy a fekete csönd akarta. Ránehezedett a mellemre, és belebújt a vérem csöppjeibe. Irtózatos volt. Menekülni akartam tőle, de odaköltözött az ágyamhoz, és károgva a fülembe súgott iszonyú rémségeket.
Fölkeltem. Előkerestem a kötelet. Egy erős hurkot kötöttem rá, és odalopóztam Richard ágyához.
Úgy éreztem, mintha az agyvelőmet és a vállaimat mázsás kövek nyomnák. A térdeim roskadoztak.
Nagy, véres feje alatt átdugtam a kötelet, és belefűztem a végét a hurokba.
Egy kicsit vártam.
Richard mélyen hörgő lélegzettel aludt. Jól tudtam, hogy ha fölébred, megöl mindannyiunkat, hogy rá fog ütni öklével édesapánk szomorú arcára, hogy a hajuknál fogva végigvonszolja kis húgaimat az udvaron. Nem is haboztam hát egy pillanatig se. Teljes erővel nekifeküdtem a huroknak. Richard levegő után kapkodott, de nem ébredt föl; azután egy iszonyút nyögött, és kirúgta az ágy fenekét. Állati nagy teste vonaglott a kezeim között, de nem sokáig.
Egyszer csak hallottam, amint a fekete csönd elkezd kacagni. Őrületesen, hangtalanul. Elöntött a hideg rettegés.
Richard kihűlt teste összezsugorodott a kezeim közt.
Gyertyát gyújtottam.
Az ágyban egy kis gyönge gyermek feküdt. Szederjes kék arccal.
Az én kis bolondom volt, a szőke, piros képű, petyegő Richard öcsém. És sötét szemei a végtelenbe néztek.
A fekete csönd pedig - tisztán hallottam - kacagott.
Azt szeretném, hogy ne halljam többé ezt a kacajt, mert akkor fáj nekem a hátamban és a fejemben, és nem akarom látni a kis Richard sötét szemeit, amelyek a végtelenbe merednek; mert ez összeszorítja a torkomat, és sohase tudok aludni. Egyáltalán, doktor úr, nem tudok rendesen aludni.

 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések - Novellák  
Csáth Géza: A KÁLYHA
  2012-11-19 05:48:40, hétfő
 
 

Csáth Géza: A KÁLYHA


A diák begyújtott a kályhába. Tüzet fogott a papír, és azután a fa. Néhány perc múlva pedig dübörgött a kis vasalkotmány.
A lángok barátságos, jó tanyának találták sima vasfalait. A diák pedig élesztette, becézte a lángokat. Szeneket rakott a kályha torkába, s nézte, mint emésztik meg az éhes lángnyelvek a nedves, fekete kődarabokat.
Lassanként az egész szoba megtelt bizalmas, lusta melegséggel, s e kedves, jó melegség kedvéért a diák otthon maradt. Egész nap. Ott ült a nagy, zöld bőr karosszékben, a kályha mellett, s nézte a sárga, kék, táncoló lángnyelveket, a sápadó-piruló parazsat, papírszeletet dobott be, és gyönyörködve figyelte, mint hamvad el a gyönge jószág a tűz ölelő karjai között.
És nézte a lángokat hosszú órákon át. Nagyokat gondolkozott, csöndesen mormogva néha. És megfeledkezett az egyetemről, az utcákról. Még a nagy, fehér fényben úszó kávéházakról is, a kék cigarettafüstről, amely azokban tévetegen imbolyog az asztalok fölött, a fehér és piros biliárdgolyókról, amelyek oly simán és halk csattanással gurulnak a zöld posztón. Sokszor még ott is evett a kályha mellett.
Nem tudott tőle megválni, mint valami véletlenül föltalált jó baráttól.
Valóban véletlenül történt, hogy a szobát kivette. Sötét kis szobának látszott, és tizenöt forintot kértek érte. Már el akart menni, amikor a házmesterné rámutatott a kályhára:
- És milyen finom, jól fűtő kályhánk van, kérem. Tavaly volt itt egy úr, azt mondta, hogy ilyen jó kályhát még nem látott. Este befűtünk, még reggel is langyos! Pedig vaskályha.
A diák megnézte a vaskályhát. Nagyon szerette a meleg szobát, először került Pestre. Kivette a szobát.
Többször mondogatta is napközben, amikor a kályha már munkában állott:
- Ez biz' derék kályha.
És a kályha még meg is vörösödött a dicsérettől.
Később is hű maradt a diák az ő meleg barátjához. Az egyetemről egyenesen hazasietett, ott olvasott. Közben letette a könyvet, s a szemét félig behunyva, szeretettel vizsgálta a kályha vasbordáit, és nézte, nézte a kicsiny lángokat. Ha almát evett, juttatott belőle barátjának is. Rátette a tetejére. A kályha mohón kiszívta belőle a nedvet, s hálából jó szagot terjesztett szét a szobában.
Egy időben a diák kezdett nem járni rendesen haza. Nem törődött többé annyit a kályhával. S ez méltán búslakodott a mellőzésért - nem is melegített úgy, mint azelőtt. Néha csak a fenekén pislogott álmosan, kelletlenül a hamvasodó parázs. A diák szórakozottan szította ilyenkor föl a tüzet, s a lámpavilágnál írt soká. Időnként fölkelt, nagyokat sóhajtott, s le-föl járt a szobában nyugtalanul. A kályha, amikor ezt látta, már nem haragudott. Szánni kezdte a diákot.
A fiú végre odaült a kályha mellé. Gyöngéden megsimogatta langyos vaslapockáit, kinyitotta az ajtaját, nyilván, hogy jól meghallhassa a kályha azt, amit ezután mond.
Csakugyan beszélni kezdett.
- Szerelmes vagyok... szerelmes - mondotta rekedten suttogva a diák.
A lángok élénken ugráltak föl, az öreg kályha helyeslőleg megroppant, és azután még vígabban dübörgött benne a tűz.
- A lány, akit szeretek - mondotta tovább lassan a fiú -, ez a lány nagyon szép. Az arca fehér, puha, bársonyos, a haja fekete, s a szemében olyan tüzek égnek, mint benned. Csakhogy még jobban melegítenek, sokkal jobban...
A kályha irígykedés nélkül hallgatta a diákot, és természetesnek találta, hogy a lány szemében a tűz fényesebb és melegebb, mint benne.
A fiú nagyot sóhajtott, fejét a tenyerei közé fogta, s irígyen nézte a lángoknak, a színes kis fickóknak táncoló vidámságát. Azután tovább suttogott:
- Szeret-e engem ez a lány, ez a tűzszemű lány, szeret-e, szeret-e?
A kályha nem felelt. A lángnyelvek most mint komor kérdőjelek nyúltak fölfelé.
De a fiú lelke tele volt édes-keserű nagy reménykedésekkel. A szeme szinte kigyúlt a kályha izzó fényén, a hajszálai ragyogtak, az arca piros lett. Cigarettára gyújtott, és reggelig ott maradt hű barátja mellett. Azután, amikor az ablak jégvirágai a nap sárga fényében csillogni kezdettek - elnyomta az álom.
A kályha még tovább is ébren maradt, de a lángok mind lustábban és lustábban járták benne táncukat, végre ők is lefeküdtek a hamvadó parazsak közé.
A diák délfelé ébredt föl, a kályha fekete torka csúnyán, haragosan ásított rá. Nagyot nyújtózott, fölállt, becsapta a kályhaajtót, és elment. Csak másnap reggelfelé jött haza. Az arca sápadt volt. Minden öröm nélkül üdvözölte öreg barátját; s ez most igen rosszul esett a kályhának. De amint elnézte a fiút, hogy milyen fáradt és bús szép, fiatal arca - megbocsátott neki. Igyekezett kötelességét teljesíteni, hogy csak úgy recsegett a nagy erőlködésben.
A diák megnyomkodta kezével a halántékát, és leült a kályha mellé. Fojtott, reszkető volt a hangja.
- Nem, nem szeret a lány, a tűzszemű lány, nem engem szeret, szegény diákot. Mást, egy urat, egy gazdag urat... - A kályha mérgesen ropogott, bizonyosan haragudott a lányra.
A diák pedig kétségbeesetten tördelte a kezét. Igen, nagyon szomorú volt! Azután az ablakhoz szaladt, kinézett az éjszakába, meg visszajött, és újra leült.
- Nem szeret engem a tűzszemű lány, minek akkor nekem élni? - mondotta, és elkezdett keservesen zokogni. Csuklott, és folytak a könnyei. A kályha tüze pirosra festette ezeket a könnyeket, és úgy látszott, mintha vért sírt volna a szegény árva diák.
Keservesen összegörnyedt a széken, és megint csak a lángokat nézte, a tűz rejtelmes, fényes, vidám gyermekeit, a kályha forró, táncoló lakóit.
Azután elaludt...
A lángnyelvek pedig bebújtak a parazsak alá, és nehéz, piszkos zöld füstöt küldöttek onnan. A füst szállt, gomolygott kifelé. Elöntötte a sötét kis szobát, körülölelte a szegény, kínlódó diákot, körülcsókolta a cipőit, a ruháját, reácsúszott a mellére, belopódzott a szájába, a tüdejébe, és megállította szívének a dobogását.
Mire az első fénysugár szürke csilláma beért az ablakon, az egész kis szoba - amelyben valamikor otthonosan terpeszkedett a bizalmas, lusta melegség - halált hozó füsttel telt meg.
A diák hideg testtel ül a széken. Barátja, a kályha is kihűlt. S az ablak mögött ködös, fázós téli reggel bámul a két jó barátra.
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések - Novellák  
Csáth Géza: TÖRTÉNET A HÁROM LEÁNYOKRÓL
  2012-11-19 04:59:17, hétfő
 
 

Csáth Géza: TÖRTÉNET A HÁROM LEÁNYOKRÓL

Egy nagy-nagy, liliomos, orgonabokros kertben lakott a három leány. Az első fekete, a második vörös, a legkisebb aranyszőke hajú. Együtt szedték le a tavasz ibolyáit, együtt énekelték túl a hiú rigómadarat, együtt kergetőztek az őzikékkel meg az öreg, százéves baglyokkal, akiket nagyon szerettek mind a hárman. Megosztották velök az ebédjöket és a forrásvizet, melyet utána ittak, s amely a kert közepén bugyogott fel a földből. Ilyenkor az őzikék kecses ugrándozásokkal köszönték meg az ennivalót, a nagyfejű, komoly baglyok pedig integettek és huhogtak hozzá, mintha így szóltak volna:
- Köszönjük szépen az ebédet. Az egészségetekre!
Egy test, egy lélek volt ez a három leány, mert testvérek voltak, s nem volt titkuk egymás előtt, de még csak olyan gondolata se egyiknek is, amelyet a másik kettő ne tudott volna. Tavasztól őszig egész nap a kertben tanyáztak, és csak este mentek be a házukba, amely olyan volt, mint valami kis kastély. Az őzikéket is bevitték magukkal a hálószobájukba, s a baglyoknak is ott adtak helyet egy erős régi diófarúdon, amely az ablak előtt húzódott el. Akkor aztán meggyújtották a gyertyákat, és levetkőztek. (Az ingök a legfehérebb patyolatból készült, a rózsaszínű bőrük átlátszott rajta.) Elővették a rokkát, kieresztették a gyönyörű, selymes nagy hajukat, és fontak késő éjszakáig. És mondtak gyönyörű hosszú meséket, amelyeket ki-ki maga gondolt ki. Mikor ebbe már belefáradtak, megcsókolták egymást, és belefeküdtek a hatalmas nyoszolyába, amely a szoba közepén állott. S ott elaludt a három szépséges leány. (Még lélegzetet is egyszerre vettek.)
Így folyt az élet őszig, amikor a sárga szőlőfürtöket leszedték a tőkéről, és bevitték fölaggatni a házba. Ezután már csak keveset jártak ki, s naphosszat fontak az ablak mellett, s mesélték egymásnak a csodálatos szép meséket, miközben az ég felhőit nézték sokáig.
Így múltak az esztendők...
Egyszer azután megváltozott a lányok házának békességes élete.
Éppen azon a napon, amikor a barackfa virágai kinyíltak a nagy kertben, és a barnahajú lány a kert sarkából fölnézett a hegyek hágói felé, egy lovagot pillantott meg. (Nem is volt még lovag talán, csak apród.) A fiú megszólította:
- Jó reggelt, te szép barna lány.
A lány eltakarta kezeivel az arcát, mert még addig fiút sohasem látott, és el akart szaladni, de a lábai gyökeret vertek, és nem tudott egy lépést se tenni.
A fiú folytatta.
- De ne takard ám el arcodat, kérlek, mert nem látom a szép szemeidet.
A lány levette kezeit az arcáról, s a fiúra nézett, aki közelebb lépett, és erősen, borzasztóan és édesen belenézett a szemeibe. S a kisasszony hófehér arca tele lett lángrózsákkal. Remegve visszaköszönt a fiúnak.
- Jó reggelt!
Észre se vette, hogy ez már átvetette magát a kerítésen, és megfogta a kezét. Azaz dehogynem vette észre. Hiszen égette a kézfogás. S amikor a lovag átölelte a nyakát, s a szájára rányomta a száját, csupa tüzes, gyönyörűséges izgalom lett az egész teste.
A következő pillanatban már ő is átölelte az apródot, és viszonozta csókjait.
S szépen múlt így az idő addig, amíg az egyik őzike oda nem dörgölődött hozzájuk, mire a lovag átvetette magát a kerítésen, és eltűnt. (Hol kóborolt addig ez az őzike?)
Azontúl minden nap találkoztak. És minden maradt a régiben. De a testvérek semmit sem tudtak erről, mert a lány nem szólt a lovagról egy szót sem. S a másik két leány éjszakái továbbra is nyugodtak és álomtalanok voltak. De a barna lány álmai tele voltak a lovag alakjával.
Így múlott el a nyár. Míg egy napon leszedték a lányok az óriási sárga szőlőfürtöket, s bevitték a házba, selyemfonalakra kötve. Azontúl nemigen jártak a kertben. A barnahajú ugyan titokban másnap kilopódzott, de nem találkozott a lovaggal. A lovag nem jött el azután se.
Tele volt a szíve aggodalommal a barnahajú lánynak. Egy napon testvérei úgy találták, amint egy vizestálban nézegeti az arcát, és könnyezik. Megölelték és megkérdezték, miért búsul, hiszen a bánat előttük ismeretlen; a barna csak ennyit mondott:
- Elment! Elhagyott!
A testvérei többet nem kérdezték.
De elérkezett a másik tavasz. S a barackfák egy reggelen újra tele lettek virággal.
A barna lány visszaemlékezve az elmúlt tavaszra, reménykedően várta a lovagját. De hiába.
Egyszer azután hetek múlva meglátta. A kert másik sarkában. A húgával, a vöröshajúval. Hévvel csókolták egymást.
Elkezdett sírni a barnahajú lány, és ájultan esett hátra, de a szőke húga, aki szintén látta a dolgot, fölfogta.
Aztán eljött megint az ősz, s vége volt a vöröshajú lány szerelmének is. A lovag bizony nem jött többé.
Keserves sóhajokkal volt teli a lányok hálószobájának éjszakája. Csak a legfiatalabb aludt nyugodtan, tiszta, hideg álommal.
A vén baglyok rosszkedvűen rázták a fejüket. Bizonyosan azt gondolták magukban:
- Oh, ezek a lányok! Már nem is alhatik az ember miattok nyugodtan!
Múltak, múltak a hónapok és egyszer a lányok arra ébredtek, hogy a barackfa virága megint kivirágzott. Vidáman felöltöztek, s mindegyik eltűnt valahová. A kert sarkaiba lopóztak és vártak.
A szőke lány, a legfiatalabb találkozott vele azon a napon. És azon túl is. A testvérei pedig hiába várták nap-nap után. Egyszer azután megpillantották, amint a szőke húgukkal a lovag szerelmeskedik. Oly erősen szorította magához a deli vitéz a szép lányt, hogy annak szinte a lélegzete is elállott. A barna és vöröshajú lányok szíve pedig úgy vert ennek láttára, hogy majd kiugrott a mellükből. De egyikük se szólt egy szót se.
És elmúlt az a nyár is, mint a többi. S a lovag őszre megint nem jött többé. A tél pedig bánatban - ábrándokban múlt el. Az őzikék kedvetlenül csüggesztették le a fejöket, s még a sóskenyérnek se örültek, a baglyok pedig mogorvák voltak mindig, amit különben nem lehet csodálni.
Amikor pedig a barackfák negyedszer is kivirágoztak, a három lány a kert sarkában epedve várta a lovagot. De a lovag nem jött.
És a testvérek néhány nap alatt megértették, hogy nem is jön többé.
Éjjel pedig, amikor a csendes szobájukban alszanak a százéves baglyok, meg a pajkos őzikék, s a lányok beléunnak a fonásba meg a mesékbe, némán néznek a gyertyalángba, s azután róla beszélnek, csak a lovagról, aki jött tavasszal, és elment őszre, s megcsalta mind a hármukat.
A három lány szemeiben a könnyeket a gyertya vörösre festi. A vén baglyok pedig morcosan rázzák a fejöket.
- Oh, ezek a lányok; hát nem lehet tőlük nyugodtan aludni!!!
Ez az a régi történet a három lányokról.

 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések - Novellák  
Kosztolányi Dezső: SZOMBAT DÉLUTÁN
  2012-08-13 21:09:35, hétfő
 
  Kosztolányi Dezső: SZOMBAT DÉLUTÁN


Szombat délután volt, de ez nem nagyon fontos a történetre... Az ég azonban aranysárga üveg-kupolaként feszült szét s enyhe ibolyaillat párolgott a barna szobákban. Ez az a különösen-világos és átlátszó szombat délután, mikor a szorgalmasabb diákok a nyitott ablakoknál vonalazzák meg füzeteiket egy szabad vasárnap délután örömében s a távol mezőkön kacagva, puffogva hangzik fel a méta lármája, meg valami eltévedt harangszó. Ebben a pillanatban még a szigoru arcu iskolaudvarnak is bolondos kedve támad s a nehéz homok ugrálni szeretne örömében, ha az a kenetes és vallásos komolyság, amely ilyenkor szentelt olajként minden tárgyra ráömöl, meg nem tiltaná neki.

Egy fiatal ember nézett ki ilyen szombat délutánon második emeleti ablakából, mely egy hosszukás, beláthatatlan végü szobának szállitotta a napsugarakat. Nagyot kortyintott a részegitő kék levegőből, azután kijebb dugta a fejét és rákönyökölt az ablakdeszkán heverő fekete posztóra. A ruhája is fekete volt s sápadt arca ebben a gyászos keretben csodásan szomorunak látszott. De vajjon miért is volt ennyire bus? Nem tudta senki, még csak nem is sejtette. A szomszéd ablakokban könyöklő leányok találgatták, de ők nem jöttek reá, ki lehet igazán ez a sápadt fekete fiu, aki naponta tisztán, elegánsan jön-mén, néha gyászkeretes leveleket kap, melyeket szótlanul tép össze s darabjait nyugodtan hajigálja le a járda kövezetére? Vajjon távol halottja van-e, életunt világfi, vagy talán szerelmes is? Nem mondjuk meg, hanem higyjük a legjobbat.

A kis mellékutcán éppen az ő ablaka alatt átfujt a virágszagu szellő s mintha csoda történt volna egyszerre, az egész élet ragyogását mutatta meg a szük kőbörtönök lakóinak. Künn a körut tölcsérein még télies vidámsággal kavargott a zaj, itt azonban a kocsisok már andagolva hajtottak, az udvarok kötelein szines ruhák lógtak s a kövek között szivárványszinüen, lustán csillogott a szappanos viz. Ide már megérkezett a tavasz. Az ablakban könyöklő idegen tág tüdőkkel szivta magába s fürkésző szeme észrevette azt is, hogy néhány homályos ablaküveg mögött otromba cserépbögrében ibolya kéklett. Lenn egy szállitó kocsi uj butorokat hozott s a friss festékszag tavaszosan vegyült el a virágillattal és a zöld gallyak élet-lehellő szagával. Nyelte ezt a selymes, bársonyos levegőt és nem tudott vele betelni. Alatta ugrálva járkáltak az emberek, mintha őrültek lennének a napfénytől, a virágoktól, a lányoktól s egy percre ő is kiáltani szeretett volna, hogy minden csupa vér, csupa forró, buja tavasz, csupa csók és lángoló seb legyen, de azért csak olyan szomoru maradt, mint eddig.

Felvette vékony, fekete tavaszi kabátját s megindult kifelé.

Nem nagyon sokat gondolkozott, merre menjen, hanem ment egyenesen és vakon, amerre inai vitték. Mindenki láthatta, hogy az ő esze most a lábaiban volt. Roskatag, szomoru lassusággal haladt, mint valami öreg ember s nem is tekintett maga köré. Ilyen révedezően járni csak a megcsalt szerelmesek szoktak, akiknek már nincs több vágyuk. Ez a szegény fiatalember is fáradtan hagyogatta el maga mögött a várost, a házak egyre kisebbedtek, az utcák fogytak és ritkultak s egy lapos, napfényes mező szélén már integetett a lassu hajlásu temetődomb, a kálvária. Nem riadt vissza az enyészet komor szinpadától, hanem nyugodtan ment előre. Az ázott, tavaszi fák között mosolygó kopott Krisztus oly szelid volt s a régi eső-mosott szentképek mind ismerősként köszöntötték, bár tudta, hogy sohasem járt itt. Talán csak álmában kalandozhatott erre, de ebben sem volt bizonyos. Ment tehát előre, a sarjadzó puha, lucskos földben, a virágos, domborodó föld-pupok közé. Távolban a szomoruság nemtője megforditott fáklyával állott, a márványangyal zokogva borult egy oszlopkőre és a kis sirok mellett olcsó fakeresztek szomorkodtak.

Szomoruan és hangtalanul nevetett, a vállát vonta és suttogott.

- Mindez olyan, mint egy álom... Akárcsak egy szomoru, rejtelmes álom.

Vajjon hol volt? Bizonyára nem is tudta. Mint egy alvajáró bámult maga köré s ment, ment előre a nedves, aranyos tavaszban. Ártatlan hangu csengetyük csilingeltek. A halk szélben borzasztó bánat futamai csuklottak meg s fenn a kék mennyboltban angyalok tört sirását lehetett hallani.

Micsoda ünnep volt? Micsoda emlékek tértek vissza?

Lehet, hogy a szomoruság ünnepe volt s a szerelem emlékei sirtak. Ez a szomoru idegen talán szerelmes volt egy gyönyörü szőke aszonyba s ezen a világos szombat délutánon annyira tulcsordult a szive, hogy nem birva magával idejött velünk. Az asszony bizonyára nehéz kávébarna bársonyruhát hord, komoly, szőke haját már hátrasimitja, nedves szemeiben félve csillan fel az ősz s csak forró testén érzik még a tavasz lüktetése. Képzeljétek el e nőt, amint ezt a pelyhetlen állu fiut őrülten, éhesen csókolja selymes szobájában, ahol ijedten rezzenek össze a drága csecsebecsék s megmozdulnak a falon a komor velencei képek. Képzeljétek el s talán megértitek ezt az érthetetlen fiut. De miért mondom el ezt? Lehet, hogy ez az asszony nem is él s csak én koholtam ez álomban járó, ködös lovag mellé aranyos háttérül.

Sokáig andalgott a szomoruság mezőin. Körültekintgetett. Távolban széles mezők nyujtózkodtak, szélmalmok forogtak, kocsik jártak. Mily szomoru volt ez az ernyedt, álmos szombat délutánon, mikor a sziv tele van habkönnyü álmokkal s nehéz kétséggel. Egy ember jött a határon, azután eltünt. Egy dal hangzott fel s elnémult. Egy füstgomoly szállt fel és szertezüllött a levegős magasságban. Mindez fájt neki, hogy szinte könnyezni szeretett volna. A temető szélén állott már, ismeretlen törpe sirok között. Mellette a temető mély árka zöld, pállott vizével, bojtorjántövisével, csalitjával, nehéz, furcsa illatával. Messzebb egy szemétdomb. Ember, ameddig a szem ellát, sehol. Ebben a nagy némaságban pedig fojtogatni kezdette a bánat, a sziv szent, névtelen bánata s üres szemekkel, ügyetlenül leült egyik elhagyott sirhalomra.

Révetegen tekintett maga köré, amint arcán az élet rózsáival az enyészet dombján merengett.

Nem is tudom, milyen sokáig ült ez a fekete fiu a virágozni kezdő sirhalmon, nem is merem sejteni, miért, hisz azt sem tudom, honnan jött és hová ment. Még azt sem mondhatom meg, hogy ez a könnyező ember én voltam-e, vagy te. De, hogyha rágondolok, elfog a sirás s zokogni szeretnék, mint ő ott a temető szemetes árka mellett, amint halaványan, összetörve leült egy ismeretlen, elhagyott sirhalomra.

Mindez olyan, mint egy szomoru, rejtelmes álom.


 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések - Novellák  
Csáth Géza: A KÁLVIN TÉREN
  2012-06-16 17:42:57, szombat
 
 

Csáth Géza: A KÁLVIN TÉREN

Szomory Dezsőnek

1.

Ha hideg és ködös téli reggeleken, amikor egész Budapest sűrű, kékes harmatfelhőkbe burkolózik, valahonnan a Múzeum körútról vagy az Üllői útról fáradtan, kilumpoltan, de könnyű fejjel beérkeztünk a Kálvin térre, akkor megérezhetjük pár pillanatra a látóhatár kivilágosodásában, a köd megvastagodásában és színváltozásában, s a siető emberárnyék tovasuhanásában az ébredő város első kezdődő, bátortalan szívdobbanásait.

A városoknak t.i. nem egy szívük van, mint az embereknek, hanem több, mint a hüllőknek és némely halaknak.

2.

A szemben levő kávéházak ajtajai, amelyek nappal farkasszemet néznek egymással, most a ködben és a reggelben eltávolodnak, eltolódnak, és elvesztik minden vonatkozásukat. Idegenül, megszűrten, halvány foltokban bocsátanak csak ki az utcára némi sárga gázfényt. Ha szerencséje van az embernek, akkor szellőzött kávéházat és friss, kialudt, jókedvű pincéreket talál. Ebben az esetben zsíros, pirított kenyér és kis pohár törkölypálinka ajánlatos; továbbá tartózkodás a cigarettától egész délelőttre.

3.

A villamoskocsik sietve, de halkan érkeztek. Körülnéznek és továbbgördülnek. A lámpásaik kék, lila, sárga, piros fénye olyan kedves és csodálatos, hogy a jól tisztított kávéházi ablakból nézve, csaknem mosolygásra ingerel.

Lassan hullámokat vet a tér. Emberek sűrűsödnek össze mozgó, imbolygó csoportokban, majd megritkulnak, mintegy delejes taszításban. A rendőr a sarkon féllábra áll, és apró, váltóigazgató fiúcskák bújnak elő a föld alól. Most süket csengetésektől zavarosodik meg a köd. Egyszerre sok villamoskocsi érkezik. E kocsik most követelő lármával rövid időre lefoglalják a teret.

4.

De nem soká, mert a köd lassan ritkul, a közök tágulnak. A tér viszont összeszűkül, mert a házak, mintha körülsorakoznának, egyenként láthatóakká válnak. A szembenlévő patikát kinyitják, és köhögős betegek ácsorognak a márványos asztalok előtt. A patikárosok jókedvűek, egész éjjel aludtak, és a friss mosdóvíz nagyszerűen eshetett nekik. Elevenek, tréfálnak, és hihetően pontosan mérnek. Az Üllői útról nagy csapat munkás igyekszik a híd felé. A Kecskeméti utca sarkán az öreg, gesztenyés asszony begyújt a kemencéjébe. Vajon kik esznek reggel gesztenyét?

5.

Most a Baross utca felé kell nézni. Varróleánykák, egész fiatalok, szegények, de bájosak, vonulnak át a téren nagy csapatokban ingadozva és minden tetszenivágyás nélkül. A fiatalurak, az egyetemiek, még mélyen alszanak hónapos szobáikban. De nem mind. Ketten közülök valami hősi elhatározásban fölkeltek, és a tér közepén a szökőkút mellett várakoznak. Álmosak, kissé bánják a vállalkozást, és semmi kis izgalmat sem remélnek a találkozástól. Csakugyan, a leánykák kedvetlenek és sápadtak, és sietnek, és alig felelnek a beszédre. A fiatalurak reá fognak jönni, hogy korán kelni nők miatt nem szabad, legfeljebb aranyak lelése miatt. De akkor is meggondolandó.

6.

Most már a boltokat is nyitogatják. És az apró kis utcákból embertömegek lüktetnek át a nagyobb utcákba. A kálvinista templom vasrácsos kerítése előtt megjelenik két feketeruhás férfiú. Nyilván lelkészek, és a reggeli lapok újdonságairól beszélnek. Mindegy. Az idő már felvilágosodott. A kékből átszürkült, megbarnult az atmoszféra. A szökőkút öreg istennői deszkapaplanaikkal és a kicsiny Neptun-szobor bizonyos őrködő hatalmakat kezdenek reprezentálni, akik minden befolyásukat elvesztették, és csak a parádé és megszokottság miatt maradnak a helyükön.

7.

A rendőrt egy fiatal fiú szólítja meg. Egyetemi hallgató lehet az istenadta, és nem találja a Kecskeméti utcát. Vastag jegyzetfüzeteket cipel, és rövidlátó szemüveges tekintetében a vaksi szorgalom pislákol becsületes fénnyel. A villamosok kétségbeejtik, és a sok, sűrű sínpár az édesanyja dúsan töltött mákos réteseit juttatja eszébe. Ugrik egy párat, és nagy nehezen kikászálódik az aszfaltra.

8.

A kávéház ablaka előtt most sietve egy szobalány suhan el. Doktorért megy, mert a kis úrfinak fáj a torka. Nagyon fáj, és emiatt már reggel sírás van a házban. Nemsokára látni, amint az Üllői út felől és minden irányból számozatlan doktorkonflik és gumikerekűek gördülnek elő. Mintha a szobalány segélykiáltása adott volna jelt nekik az elindulásra. Doktorok ülnek bennök; szakállasak, tanárok, azaz bundások - és egészen szerény, nyírott, szövetkezeti orvosok, nem is éppen jó télikabátban. Szerte szállingóznak a városba, és a betegek már várják valamennyit. Sok ilyen kocsit látni. Egészen fél tizenegyig. Benn olykor megvillan egy zsebkendő, amely éppen most bontatott ki, jeléül annak, hogy a doktor kissé elkésett a felkeléssel.

9.

Az idő most már délig bizonytalanul elúszik, eltengődik. Még jó, ha arra jő egy század katona.

A délelőtt elmosódó és unalomba süllyedő perceit felveri és felszínre hozza a lépések hangos ritmusa. Az emeleti ablakokból bekötött vagy bóbitás fejű szobalányok kandikálnak ki őszinte érdeklődéssel. Egy teherhordó szekér megáll a katonák miatt, és a kocsis visszagondol arra a három esztendőre, amelyet a császár szolgálatában eltöltött. Mindez pár perc csupán, és a kőkockákon nemsokára csörömpölő zökkenésekkel tovagördül a nehéz jármű. Sőt újabbak és újabbak jönnek egymás után.

10.

Mire delet harangoznak, a Kálvin téren már hatalmas forgatagban gomolyognak a gyalogló emberek, a fogatok, a villamosok, a terhes szekerek, s közöttük a lovasrendőr árvalányhaja, s a vasutas piros zászlója egészen reményvesztetten integetnek...

A református templom órájának ütéseit senki se hallja meg. A lebonyolódó találkák sorozatát, amelyek a kút köröndjénél játszódnak le, senki sem figyeli, csak egy kisasszony egy ablakból. A gumikerekű-kocsisok leszállnak a bakról, és tréfálkoznak. A lovakat az itatók itatják. A Belváros felől özönlenek a varróleányok, most már felfrissülve, elevenen és kirózsaszínesedve. A diákok a sarkon nem győznek utánuk forogni.

11.

Délután három órakor megcsöndesül a zaj, a házak csukott ablakai elméláznak, és emlékeznek szép áprilisi délutánokra, szerelmetes májusi délutánokra, ifjú, gyönyörű júniusi délutánokra, amelyek mind elmúltak. Azután szomorú megadással burkolóznak újra a késő délután összeszedelőzködő ködfátyolaiba. A gesztenyések tűzhelyeiről, mint gyászoltárokról, ünnepélyesen száll fel a füst, ferdén, meglapultan, a háztetők felé. Ha most valaki egy ablakból lenéz a térre, amely kétségbeesetten elsüllyedni látszik, egy titokzatos búcsúzás érthetetlen bánatába, és meglátja felgyulladni a sarki boltban az első lámpalángot, alighanem félelmében világosságot gyújt, és zongorához ül.

12.

Késő éjszaka, jóval éjfél után, amikor már csendes minden, a Kálvin tér, mint egy fülledt barlang, ásítozik a fénytelen égbolt félelmétől megzavarodva. A hazatérőnek tanácsos sietni. Ilyenkor a kút mellett elhaladva, esetleg úgy hallani, hogy valaki a nevünkön szólít. Egyszer hátra lehet nézni, hogy: ki az? Senki. És nem többet, de futni ám hazáig. Mert a sok elhalt, elpusztult, sárba taposott, elvénült erő, amelyet az emberek, a siető, dolgozó emberek, leányok és fiúk itt elhullattak, a kövek hasadékai közül, a sínek nyílásai közül kibukkan, összesűrűsödik, és áldozatokra les.

Ha már levetkőztetek és ágyba bújtatok, nyugodtan megszámlálhatjátok az óraütéseket.




 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések - Novellák  
Csáth Géza: DÉLUTÁNI ÁLOM
  2012-06-16 16:32:00, szombat
 
 



Csáth Géza: DÉLUTÁNI ÁLOM


- Giza - mondtam a szobalánynak - eressze le a sárga függönyöket és nyissa ki a zsalukat. Így sokkal hamarább el lehet aludni. De minden negyedórában nézzen be, és ha alva talál, költsön fel, mert nem akarok fejfájást.

Kiittam a maradék feketekávét, eldobtam a cigarettámat, és végigdőltem a bordóbársony régi pamlagon. Egy pillanatra még fölnéztem az órára, két óra múlt tíz perccel.

Ezen a délután egy néma grófkisasszonyról álmodtam.

Ragyogó nyári délutánban fehér paripán lovagoltam Bagdad felé. A város tornyai, a ciprusok és a pálmafák felnyúló, vékony foltjai remegtek, izzottak és elmosódtak a búcsúzó nap pirosló aranyporában. A kertek virágai minden illatukat kilehelték, és a rózsák sóhajtása ott imbolygott, torlódott az utamon összekeveredve a balzsamfák és tömjénfák szagával. Erősen sarkantyúztam derék paripámat, mert napszállta előtt a városba akartam érkezni. Megtapogattam övemben selymes erszényemet, mely tele volt aranyakkal, fölálltam a kengyelben, és nagyot lélegzettem. Gyönyörű, édes, illatos, csodás délután volt. A lovam repült velem.

Alig naplemente után beértem a városba. Lovamat a fogadós szolgájára bíztam, és lesétáltam a folyóhoz. Mint egy leheletnyi csók leányarcon - úgy omlott el az ég tündöklő kékségén az alkonyat narancsszínű fátyla. Szitakötők cikáztak a víz felszíne fölött, és időnként kérészek repültek el a part mentén seregestől. Nekik meg kellett halniok, mire a nap lemegy. Elöl, a part közelében, már ott úszott a vizen ezernyi és ezernyi elpusztult kérész. A tegnapi vagy a tegnapelőtti alkonyat temette őket - senki se tudta volna megmondani.

Itt a folyóparton találkoztam a néma grófkisasszonnyal. Nagyszélű, virágos szalmakalapban volt. Zöld fátyol a vállain. Az arca gyengén rózsaszínűre festve. Apró fehér topánokat, fekete selyemszoknyát és fekete harisnyát viselt. Szürkészöld, fáradt szemei bágyadtan révedeztek az alkonyégen. Finom, hideg, rajzos, kicsi ajkain ott lebegett a nagy, bölcs némaság. Odaléptem hozzá.

- Grófkisasszony - mondottam -, hallottam rólad, hogy az ajkaid némák, és beszélni nem tudsz, de a szemeid megmondják nekem, hogy a legtöbb bölcsesség benned vagyon.

Megállott, oldalt hátrahajtotta fejét, és finom fülcimpáin megrezzentek türkizes, arany karikafüggői. De nem nézett reám. Könnyen vonaglottak a vállai, és hideg, bágyadt szemeinek mélyén - egy pillanatra csak - megcsillant egy ibolyaszínű sugár. Megremegtem, mintha felvillanó lidérctüzet láttam volna.

- Grófkisasszony - mondottam -, azért jöttem ide, hogy tőled egy csókot kapjak, és arra kérlek, nézz a szemeimbe.

Lassan lehajtotta a fejét, és fölnézett reám, miközben piros, néma ajkai között kidugta a nyelvecskéjét és megnyalta a szája széleit. Szemei e pillanatban egész feketék voltak, némi kékes árnyalattal. Tekintete benyúlt a szemeimbe, lehatolt a szívembe, és mint lassú borzongás, végigfutott a hátamon. Gyengén megrázta a fejét, mintha azt mondta volna: nem lehet.

- Grófkisasszony - mondottam -, te mindent tudsz, amit akarsz, mert a némaság mindentudókká teszi a nőket, és azt is tudod, hogy csak miattad jöttem ezer mérföldről, hogy csak miattad születtem, és hogy miattad fogok meghalni, add nekem hát a fátyolodat, és önts egy csepp illatos olajat a homlokomra.

Tekintete ismét a messzi égen bolyongott, szemei szürkészöld, hideg színekben, régi szomorúságokat tükröztek vissza, és karcsú szép vállaival előrehajolt. Azután kikeresett szoknyája zsebéből egy kis kristályfiolát. Fehér, hosszú ujjait megnedvesítette, és homlokomat megkente az illatos olajjal.

- Jól ismersz engem, grófkisasszony? - kérdeztem.

Hirtelen gonoszul kétszer is igent intett a fejével.

- Szeretni fogsz?

Újra bólintott, és mosolyogtak az ajkai.

- Hazugság - mondtam neki -, hiszen te nem tudsz szeretni. Mozdulatlan maradt, elkomolyodott, levette vállairól a zöld selyemfátyolt és átnyújtotta, azután anélkül, hogy reám nézett volna, továbbment. - Nem mertem utána nézni, a víz csendes tükrére bámultam, és gépiesen a derekam köré csavartam a fátyolt.

A napsugarak utolsó rezzenései is eltűntek már a horizontról, az ég mély, szédítő nyugalmú, topázkék színnel borult rá a földre. A hold még nem jött fel, de a Sirius, mint egy nagy gyémánt, már fenn ragyogott, és az Aldebaran és Antares úgy fénylettek, akár a remekbe csiszolt rubintok. Szomorúan gondoltam vissza a duzzadó ifjúi boldogságra, amellyel néhány óra előtt Bagdad felé vágtattam. Azután elindultam a víz partján a folyó irányában.

Csakhamar egy csónakra akadtam. Beültem, eloldottam a kötelét, és hanyatt feküdtem a fenekén. A város lassanként elmaradt mellettem; de a sok mese, amely benne lakik, utánam küldte tündéri muzsikáló hangjait. Üvegfuvolák csengtek, és mély hangú varázshegedűk szóltak. Mintha csak leányok és fiúk szívei zenéltek volna a zavaros, ernyedt harmóniákban. Levettem a derekamról a grófkisasszony fátylát, és magamra terítettem, mint egy halotti leplet.

- Hosszú lesz az utazás és álom nélküli - mondottam magamban -, de most már meg kell csókolnom a néma kisasszony ajkait.

Jó paripámra gondoltam, amelyet ezer aranyért vettem, s amelyet mindörökre elhagytam.

Az éjszaka mindinkább sötétedett. Ismeretlen, félelmes partok között utaztam. Magas, rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek előbújtak, utánam repültek, belekapaszkodtak a csónakba, és fölöttem lebegtek. Tudtam, hogy nem szabad szólanom, mert akkor a halál fia vagyok, csendben maradtam hát, és hétszer megfordítottam gyűrűmet az ujjamon. Erre a csónakom orrának irányában valami gyenge világosságot láttam derengeni. S azután, mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold.

Enyhe szellő kezdett fújdogálni. A nyakam köré csavartam a grófkisasszony fátylát, és felültem. Elővettem Al-Dsezirehben vásárolt jó dohányomat, és rágyújtottam. De a szívem tele volt aggodalommal és bizonytalansággal. Nem tudtam a csónakban maradni. A parthoz kormányoztam hát, és kiszálltam. Harmatos, selymes fűben vitt az utam, holdfényes nagy mezőn keresztül.

Hosszú gyaloglás után országútra értem. Ismeretlen út volt. Körülnéztem.

És egyszerre elhűlt bennem a vér.

A hátam megett, az úton, három árnyékom rajzolódott a földre.

Lassan, óvatosan újra hátratekintettem. Három árnyék! Nem mertem mozdulni. Valami rettenetes hatalom körmei között éreztem magam. Szédülve, tanácstalanul a holdra néztem.

E pillanatban a holdvilág megmozdult az égen. Szédítő hirtelenséggel, mint valami dróton rángatott jelzőlámpa, vakító fénysávot írva le, átfutott a nyugati égre.

Megrázkódtam, nagyot lélegzettem, és körülnéztem. A vidék most nagyon ismerősnek tetszett. Az út mentén fehér mérföldkő csillant elő, és nyárfák páros, ezüstös sorfala húzódott. Jobbra és balra szőlőskertek feküdtek sötét, nagy tömegekben, és bennök apró, vaksi kis házak aludtak. Messzi előttem fátylas porfelhőben egy szekér ballagott. Az ellenkező irányban folytattam utamat a kis kápolna felé, amelyet kétszáz év előtt építtetett egy herceg felesége a saját lelki üdvösségéért. Az örökmécses átszűrt fénye halaványan derengett a nyitva hagyott ajtón keresztül.

Lassan fölmentem a lépcsőn. Az oltár előtt ott térdelt a néma grófkisasszony. Beléptem és megállottam az ajtó mellett. A leány fehér báli ruhába volt öltözve, fekete hajában hervadt, rózsaszínű rózsák. Lassan, lábujjhegyen előreléptem, úgyhogy láthattam az arcát is. Jobb kezében kis kézitükröt tartott, és merően nézte benne magát. Mindjárt észrevette, hogy ott vagyok, de csak később fordult felém. Szemei ismét feketék voltak, némi kékes árnyalattal, de arcáról eltűnt a kevés rózsaszínű festék, fehér volt egészen. Elrejtette a tükröt, és intett, hogy valami közölnivalója van. Papírost és ceruzát adtam neki. Ezt írta:

- Imádkoztam, hogy szeretni tudjam magát.

- Szeretni akarsz? - kérdeztem.

Komolyan és szomorúan igent intett.

- Grófkisasszony - mondottam -, hiszen te senkit sem szeretsz. Apádat se, anyádat se, testvéreidet se. Halott vőlegényedet, a herceget se szeretted, csak a halála után!

Zavartan lesütötte a szemeit, és mereven maga elé bámult. Azután mosolyogva rám nézett, és az ajkai csókot kínáltak.

- A csókodat még nem fogadhatom el - mondottam -, mert nem szeretsz, és azt se tudom, fogsz-e tudni valaha is?

Újra elővette a kis tükrét, mintha kérdésemre választ keresett volna benne, azután vállat vont és megigazította a haját, megnedvesítette nyelvével az ujjait, és kisimította velök a szemöldökeit. Majd a karomat kérte.

Kimentünk a templomból. Már reggeli harmat szállt. A holdfény fehéren és tisztán szóródott szét a fákon, az úton és a kisasszony arcán. A bokrokból, a messze feketéllő tölgyfaerdőből és a fűszálakból hatalmas, lenyűgöző tömegekben bújt elő a föld szent ereje, és nagy hullámokban terjedt szét mindenütt. Hideg volt. Megállt egy kertajtó előtt, a kezét nyújtotta. Hideg és ruganyos kis ujjai hevesen reákapcsolódtak forró kezemre, azután belebbent az ajtón, és belülről elreteszelte. Tovább mentem néhány lépést, de mindjárt meg is állottam. A kerítés keresztfáján állva, és felül, a hegyes karókba megkapaszkodva, a leány merően nézett rám.

A vonásain megdöbbentő pajkos és komolytalan rosszaság mosolygott. Néma ajkai mozdulatlan konoksággal szorultak össze, és a hideg holdfény pontosan kirajzolta fekete, boglyas hajának árnyékát a szemöldöke fölött. Közelebb léptem és belenéztem a szemeibe; csodálkozva és hitetlenül kémleltem a tekintetének rejtett sugarait.

- Grófkisasszony - mondottam -, olyan szép vagy, hogy száz esztendeig szeretnék itt állani és csak téged nézni.

Néma ajkai barátságosan elmosolyodtak, és legyezőjével búcsút intett. Kalapommal szívesen üdvözöltem, mire eltűnt a gyümölcsfák sötét lombjai közt.

Keleten már hajnalodott, a fák és bokrok fekete foltjait fénytelen, kék derengés aprózta el és lyuggatta át. A vasúti állomásra kellett sietnem, és ezalatt gondolkodhattam a grófkisasszonyról. Ebben az órában nem szerettem őt, mert azt hittem, hogy sohase fog tudni szeretni, és elhatároztam, hogy inkább lemondok a csókjáról. Megváltottam a jegyemet - magam voltam utas - és hazautaztam Budapestre. Mégis a Keleti pályaudvaron bérkocsiba ültem, és a varázslóhoz hajtattam, aki Budán lakik. Ő maga nyitotta ki a kaput.

- Tudtam, hogy jönni fogsz - mondotta - a grófkisasszony miatt.

- Igen - feleltem -, őt akarom most a legjobban, és azt hiszem, még gyermeket is szeretnék tőle, de hidegek és ruganyosak az ujjai, és a szemeinek változik a színe, a szíve pedig hideg és gonosz.

- Erről majd beszélünk - mondta a varázsló, és bevezetett a szobájába. Leültetett, és hosszan, merően nézett rám. Végre megszólalt.

- A néma grófkisasszonyt még soha senki se látta sírni, de ha egyszer látni fogod a könnyeit, akkor hozz belőlük nekem, meg fogom vizsgálni. - Átadott egy apró kristályszelencét, és megmagyarázta, hogy kell a könnyeket eltenni.

Elbúcsúztam, és gyalog, a Lánchídon keresztül visszamentem Pestre. Nehéz napom volt. Sok fárasztó és türelmet kívánó munka, sok üres, hosszú óra. Meleg dél, étvágytalan ebédelés, szívdobogásos, álmos délután. Öt óra felé jutottam haza. Megfürödtem, megborotválkoztam és átöltöztem. Amikor kihajtattam a vasútra, csodálatosan szépnek, kedvesnek láttam a várost, és fiatalnak, boldognak éreztem magam. Mintha a testem egészen könnyű, csaknem súlytalan lett volna. A szívembe egészség és tisztaság költözött, minden, amit magam körül láttam, magától értetődőnek, jónak és érdekesnek tetszett.

Megérkezve hosszú ideig hiába kerestem a kisasszonyt; bejártam a mezőket, országutakat, és bementem a városba is. A korzón sétálók között se volt. Aggódtam és türelmetlenkedni kezdtem. Még néhány órám volt csak, az éjjel aludni akartam. Késő este csüggedten és szomorúan bandukoltam a vasút felé.

Egy saroknál hirtelen megláttam. Nyugodtan nézett a távolba, kissé előrehajolva. Ravasz és csúfolódó mosoly volt az ajkain.

- Nem vártál rám, grófkisasszony - mondtam neki -, de nem haragszom rád, mert, mint magam is tudom, nem szeretsz, és nem is fogsz szeretni.

Nyakamba csimpaszkodott és az ajkait kínálta.

- Azt hiszed - kérdeztem -, hogy ez elég kárpótlás azért, hogy annyit kerestelek? Te elbújtál, és azt akartad, hogy később annál jobban essék a csókod. Kevésre becsülnélek, ha ily körülmények között elfogadnám, mert akkor bele kéne nyugodnom, hogy nem tudsz sírni, ez pedig a legrosszabb, amit csak egy szép nőre mondani lehet. - Arca mozdulatlan komolysággal fordult felém. Zöldes szemeiben most sárga és piros lángocskák táncoltak. És egyszerre, mintha húsz évet vénült volna az arca. Azután intett, hogy írni akar. Ezt írta:

- Vőlegényemnek, a halott hercegnek anyja elátkozta a szívemet, mert nem sirattam meg a fiát, amikor meghalt.

- Meg kell szabadítanod magad az átoktól! - mondottam.

Kérdőleg nézett reám.

- Egy könnyet, egyetlenegy könnycseppecskét kell sírnod miattam. És le kell mondanod arról, hogy én valaha is sírjak miattad.

Alázatosan integetett és a mellére horgasztotta a fejét. Hevesen megdobbant a szívem: az arca e pillanatban olyan üde és fiatal volt, mint egy kisleányé. Az írószereket kérte:

- Ma egész délután tükörbe néztem, és azon gondolkodtam, hogy a szépségem el fog múlni.

- El fog múlni - mondottam -, mert nem szereted a gyermekeidet, akiket hordozni fogsz.

Újra írt:

- Sohasem fogok gyermeket hordozni. - A papírost mindjárt visszavette, és apróra tépte, mintha megbánta volna, amit írt.

- Grófkisasszony - szólottam -, várni fogsz reám, ha máskor jövök?

Bólintott, hajából kivette az egyik hervadt, rózsaszínű rózsát, és ideadta. Gyengén átöleltem, engedékenyen hozzám simult, és a fejét - egy pillanatra - ráhajtotta a mellemre. Azután elváltunk.

Hazautaztam. Elmúlt egy hét, két hét. Elmúlt a nyár, és nem láttuk viszont egymást. Azt írtam a kisasszonynak, hogy várnunk kell, míg az átok magától elmúlik a rossz, kemény szívéről. Azt írta, hogy maga is belátja ezt, s szívesen várni fog miattam, imádkozni fog, és minden pénteken hétszer meg fogja mosni a lábait, madárvértől pirosló meleg vízben.

Egy napos, hideg októberi délutánon végre elutaztam, hogy megnézzem, mi van a kisasszonnyal. Nem várt, nem tartotta meg az ígéretét. Megkerestem a kertet, ahová azon a reggelen elkísértem. Átvetettem magam a kerítésen. Elhagyottak voltak az utak, száraz levelek csörögtek a lábaim alatt, emberi lábnyomot sehol se láttam. A fákon még óriási almák és őszibarackok mosolyogtak, a nagy, kék és sárga szőlőfürtök kövéren pöffeszkedtek a levelek között, és amint előre haladtam, a fák közül egy kicsiny, de nemes szépségű kastély bontakozott ki. Az ajtók mindenütt csukva voltak, mintha kihalt volna a ház. Körüljártam az épületet. A hátsó homlokzaton félig nyitva volt egy zöld zsalus, földszinti ablak. Benézhettem; a grófkisasszony az ablakban ült egy ingben, szemei az ég felhőit nézték, éppen úgy, mint amikor először láttam. - Megrezzent, mosolygott, és egy széket tett ki az ablakon. Nyugodtan fölkúsztam és benn termettem a szobában. A kisasszony átölelt, és az ölelése olyan heves, ernyesztő, vágyó, fájdalmas volt, mint egy görcsös fejfájás. Leültem, és távolról kémleltem a szemeit. Térdig mezítelen lábait kinyújtotta, és megilletődve nézett rám.

- Kisasszony - mondottam -, még nem érkezett el az idő. Most egy ideig úgy kell szeretnünk egymást, mintha én fiad lennék, s te nekem kislányom.

Fölvillanó szemekkel integetett, hogy jó tesz, azután kézenfogott. Egy sor szobán mentünk keresztül, amelyek mind el voltak sötétítve. Végre kettős ajtóhoz értünk. Egy apró villamos lámpát gyújtott meg, és valahonnan a küszöb alól előkereste a kulcsot. Csikorogva pattant föl a zár. Hatalmas terembe léptünk, amelynek tükörfalai voltak. A grófkisasszony eltűnt mellőlem, de a tükrökben száz és száz más volt helyette. Szinte tolongtak, annyian voltak; egy egész sereg egyforma leány tekintett reám körös-körül. Mindannyi mezítelen. Itt fölemelt karokkal állt az egyik, ott a másik a háta megett fonta össze a kezeit. Mindannyinak másképpen csillogott a szeme és különböző volt a tekintete. Szédültem és féltem, de elhatároztam, hogyha már idekerültem, bátran meg fogok küzdeni mindennel. Az egyik sarokban ráakadtam a kisasszony egy képére, amely jobban tetszett minden másnál. Lehajtott fejjel, meggörnyedve állott, és szemei oldalról nézve egészen világoskékeknek látszottak. Jól megnéztem. Ez a szem könnyes volt. Közelebb léptem. Nem kép volt, hanem az igazi grófkisasszony. Hamar elővettem kis kristályszelencémet, és mikor a gyémántos csepp lefutott az arcon, az állnál fölfogtam, és gondosan eltettem.

Azután kimentünk, vissza a kis szobájába.

Már alkonyodott. Valószínű, hogy a tükrös teremben veszett el annyi idő észrevétlenül. Felöltözött, megigazította haját, és fölírta, hogy elkísér, mert az övéi csak késő este fognak hazajönni. Elmentünk a vasúthoz, megmondtam neki, hogy mindjárt a varázslóhoz fogok menni, és megvizsgáltatom a könnycseppet, mert ettől függ minden. Erre ezt írta fel:

- Imádkozni fogok, hogy a könnyem jó legyen, és hogy a szívem megszabaduljon az öreg hercegnő átkától.

Szemei egész estén világoskék színűek voltak, és arcára szomorú, márványos fehérség helyett valami gyenge, de igazi rózsaszín ült. Mikor a vonat elindult velem, és láttam a grófkisasszonyt, amint egy petróleumlámpa alatt szomorúan, kedvesen integet felém, szentül hittem, hogy a könnye jó könny. Pedig nem volt az. A varázsló, mikor odaadtam neki, megkóstolta, és már akkor mondta, hogy nem bízik hozzá. De azért elvégezte pontosan a többi szabályszerű vizsgálatokat is. Különböző folyadékokból egy-egy cseppet kevert hozzá. Ha a könny jó, akkor átlátszó fehér lesz a keverék, de ha nem, akkor elsötétedik. A varázsló kis vizsgáló poharában majdnem megfeketült a folyadék.

- Attól félek - mondotta -, hogy terád is átragadt az öreg hercegnő átka. Rámnézett, azután egy tükröt tartott elém. Rémületes volt, amit láttam; barna szemeim kékesen fekete, idegen színben csillogtak.

- Sok dolgot tudok - mondotta a varázsló igen komolyan -, de a gyógyításodat a földkerekségen csak egy ember vállalhatja el: Szindbád, a kétszáz éves bagdadi varázsló. Menj hozzá, de sietve.

Még aznap útra keltem. Mikor hosszú, hetekig tartó, fárasztó utazás után Bagdadba érkeztem, eszembe jutott az idő, amikor először életemben boldogan, ifjan vágtattam a város felé. Késő este volt, mikor Szindbádhoz eljutottam. A varázsló lámpavilágnál görnyedve olvasott egy nagy könyvben. Hellyel kínált, kihallgatott, és soká vizsgálta az arcomat, bölcs, nyugodt, kék szemeivel. Azután elővette a tükrét, és merően nézte. A fekete, csiszolt, sima acéllapon nemsokára megjelent a grófkisasszony képe. Először halványan derengve, azután mindinkább világosan és kirajzolódva. A varázsló csóválta a fejét, látszott, hogy súlyosnak találta az esetet.

- A grófkisasszony sohase fog igazi könnyeket sírni - mondotta -, csak a gyermeke koporsóján. De hogyan lehessen gyermeke, ha nem szeret senkit, és meddőséggel átkozták meg. Ölelésének fagyos lángjai nem alkalmasak arra, hogy belőlük új sarj bimbózzék. Ehhez nyugodt, állandó, termékeny melegség szükséges. És olyan emberek között, akiknek változik a szemök színe, akik sokkal jobban ismerik magukat és egymást is, hogysem hosszabb ideig zavartalanul, tiszta szerelemmel érezhessenek egymás iránt... ez hiányzik. De másképpen a megoldásra remény nincsen!

Megköszöntem Szindbád, a varázsló tanácsát, hazajöttem, és feleségül vettem a néma grófkisasszonyt.

Házasságunk első hónapjai borzasztóak voltak. Csókok közben egymás szemeit néztük, és egymás arcát vizsgáltuk. Folyton az az érzés kísértett közöttünk, hogy a jövőnk boldogságát napról napra reménytelenül, végzetes biztossággal rabolja el az átok ereje.

- Grófkisasszony - mondottam sokszor, mert így neveztem azután is -, el fogunk pusztulni mind a ketten, anélkül, hogy csak egyszer is éreztük volna az őszinte, nagy szerelem forróságát; pedig megérdemelnénk, mert senkit nem kívánunk mást, és gyermeket akarunk, hogy - miként Szindbád varázsló mondta - a halál fájdalma által megtisztuljon a szíved, és igazi könnyet tudj sírni.

Ő szomorúan rámnézett ilyenkor, és úgy tetszett, hogyha most könnyezne, könnye jó könny lenne.

Kegyetlen, hideg, hóviharos télben érkezett meg a gyermek, akit annyira vártunk, s akiről tudtuk, hogy érettünk meg kell halnia. A grófkisasszony néma ajkai némák maradtak a nehéz órák szenvedéseiben is, és jóllehet az utolsó pillanatig általában nem bízott, most aggódó kis arcán láttam a reménykedést.

A gyermek megszületett, és olyan szép volt, hogy órákig csodálkozva néztük. Aggódva, nagy gondokban virrasztottunk álmai felett, és azt terveztük, hogy mindörökre elválunk, csakhogy megmentsük a haláltól, akár a saját boldogtalanságunk árán is. De a grófkisasszony maga akarta szoptatni a kicsit, és csak az elválasztás után szándékozott beleegyezni a válásba. Újra rettenetes napok virradtak reánk. És még rettentőbbek voltak az éjszakák. Sokszor ébredtem reá, hogy a kisasszony gyertyavilágnál ül a tükör mellett, és nézi a szemeit. Azt nézte, vajon tudna-e sírni. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem alszik, kétségbeesett némasággal borult reám. Szerencsétlenek voltunk. El voltunk átkozva.

A gyermek pedig fejlődött, szépült, növekedett; vártunk, szenvedtünk, és nem tudtuk, mitévők legyünk.

Már jól a nyárban jártunk, amikor egy hajnalon a kisasszony sikoltása ébresztett fel. A gyermeket tartotta a karjaiban. És elém tette az ágyra. A kicsiny test hideg, élettelen volt.

- Meghalt - mondottam -, és ha tudsz sírni, hát most kell sírnod. Sírj - tettem hozzá kétségbeesetten.

Elpirult, és mereven nézte a kis halottat. Felugrottam, felöltöztem, elmentem koporsót rendelni.

Hazajöttem délben. A kisasszony szemei könnytelenül bámultak a gyerekre. Hazajöttem este. A kisasszony szemei szárazak voltak. Akkor azt mondtam:

- Még az éjjel temetni visszük a gyermeket. Ez a kötelességünk.

Bólintott, és sietve gyászruhába öltözött. Kocsit hozattunk, kiloptuk a koporsót a sötét lépcsőházon át, és térdeinkre véve, elindultunk. Az éjszaka sötét volt és csillagtalan. Körülöttünk néma, nagy földek lapultak és hallgatóztak. Szótalan, mozdulatlan némaságban bámultunk a levegőbe, eltelve fojtott, nyugtalan bánattal. Meddig utazhattunk így, nem tudom. Egyszerre váratlanul egy folyó keresztezte az utunkat. Most megállottunk, a kocsit elküldtük, és csónakba szálltunk. Eloldottam a kötelet. A csónak gyorsan úszott lefelé a folyón. A sötétben halványan derengett felém a kisasszony sápadt arca és egymásba kulcsolt, fehér ujjai. Ismeretlen, félelmes partok között vitt bennünket a víz. Magas, rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek előbújtak, utánunk repültek, belekapaszkodtak a csónakba, és fölöttünk lebegtek. Hétszer megfordítottam gyűrűmet az ujjamon. Nemsokára, szemben az ég alján, valami gyenge világosság kezdett derengeni. És azután, mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold. A part mellé kormányoztam a csónakot, kiszálltunk, és gyalog vittük tovább a koporsót. Hosszú gyaloglás után országútra értünk. Ismeretlen út volt. A fejünk mellett minden percben nagy denevérek suhantak el. Reszkettünk a borzalomtól, mely jeges ujjaival simogatta a hátunkat... És észrevettem, hogy a testünk a holdfényben hármas árnyékot vet. Nekem is hármas árnyékom volt, a kisasszonynak is; de a kis koporsónak nem volt árnyéka.

- Álljunk meg - mondottam -, meg kell ásni a sírt. A körmeinkkel, mert nincs más ásószerszámunk.

Letérdeltünk a földre, és mind a ketten dolgozni kezdtünk. Meddig ástunk, nem tudom. Mikor a gödör elkészült, esteledett; a levegő fagyos hideg volt, és hó esett. A hópelyhek belepték a vállainkat, a hátunkat, és nagy koszorúban helyezkedtek el a kisasszony kalapján.

- Most már elföldelhetjük a koporsót - mondottam, és lassan beemeltem a gödörbe a kis fekete szekrényt.

A kisasszony szemei e pillanatban könnyezni kezdettek. Mintha ezer és ezer gyémántcsepp hullott volna a koporsóra, bőven ömlöttek. A gödörben elolvadt a hó, a föld átnedvesedett, megpuhult, és sóhajtást lehelt ki magából.

Pár perc alatt betemettem a sírt, azután fölálltam. Odaléptem a kisasszonyhoz, és átöleltem. Néma szép ajkai gyengéden megnyíltak, és csókjában érezhettem, hogy az átok elmúlt rólunk.

- Újra fogjuk kezdeni az életet - mondottam.

Boldogan intett, és elindultunk a havas, hideg estében hazafelé.


A karcsú és jókedvű szobalány hangja szólított:

- Tessék fölkelni.

Nem tudtam kinyitni a szemeimet. Halálos fáradtság tepert le a fekvőhelyemre. A tarkómban pedig csiklandó, tompa fájdalommal bujkált a fejfájás.

- Hány óra, Giza?

- Fél három lesz mindjárt.
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések - Novellák  
Lázár Ervin: Lányok
  2012-05-26 09:01:03, szombat
 
 

Lázár Ervin: Lányok

Ekkoriban, s előbb is, s azután,
járt hozzánk elég sok rokoni lány,
s láttam másokat, idegeneket,
szegényt, gazdagot; és mindegyiket
sajnáltam valamiért. Finomak
voltak köztük, szépek, szomorúak
s fiúsan vadak, jókedvűek is;
de mindig csak maradt valami kis
zavar közöttünk: a baráti lány
csak fél-barát volt, félig ostobán
húzódó, vagy követelő. Ha a
szobában ketten voltunk, a mama
folyton át-átjött, sőt maga a lány
is megváltozott: amit délután,
sötétben már nem tette; jó szíve
volt, de uralkodni akart vele:
s folyton rejtőzött, bujkált, külön élt...
És nem mondták meg soha, hogy miért.

 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések - Novellák  
Ady Endre: FLÓRA LEÁNY MARAD
  2012-05-26 07:45:09, szombat
 
 



Ady Endre: FLÓRA LEÁNY MARAD

(SÁPADT EMBEREK ÉS TÖRTÉNETEK (1907) kötetből)

A Szajna megbicsakolta magát: szőke hullámai új szenzációk után sikoltoztak. A Szajna nem barbár folyó s utálja a filiszterséget. Partjain kik élnek, csöndesek és banálisak nem maradhatnak. Miért tűrje a Szajna, hogy állandóan bizonyos valakié legyen a szerencse? És miért is tűrje a Szajna, hogy Flóra hercegnő férjet válasszon s gyermekszülések közben megaggosodjék? Párist új lázban és mozdulásban akarta látni a Szajna. Egy nem szép napon lebukott a trónjáról az epigon Napoleon. Égett, robbant és üvöltött a világ ezidőben. Flóra hercegnőt ez a vihar kikergette egy gyönyörű és sugaras karámból. Sohasem fog ilyen nagy életet látni már többé az Elysée. Utolsó, bágyadt, de csapongó vágyai röpködtek itt a szibarita-életnek. A dámák még egyszer utoljára kiillatozták nemük minden édes és beteg illatát. Érkezése előtt a piszkos demokráciának hófehér keztyűket húztak magukra a lelkek. A férfiak trubaduri köpenyben járultak a hölgyek elé kézcsókra. Puhaságot és bizanci bujaságot hirdettek a maguk eszközeivel mindenfajta művészek.

Csak Flóra hercegnő nem tudott ragyogni e ragyogó világban. Makacs ajkait összeszorította s az első halleluját akkor engedte kirebbenni rajtuk, mikor a nagy omlás bekövetkezett.

Szomjazó és szerencsétlen nimfaként ledérkedett kényszerű ledérséggel Napoleon és Eugénia körül. Pogányul sugaras érzései elfordították őt az udvar férfiaitól. Csak nevének és millióinak súlya alatt hajolt meg és várakozott.

Szabadulás jeleit akarta kiolvasni még a téli éjszakák csillagaiból is. Megkeményedését áhította az elpuhult világnak s egy újféle férfiú megérkezését.

Untatták őt a finom és arisztokrata írók. A lágy, gyönge és tobzódó lelkű piktorok. A gáláns és nagyszájú katonák. A ravasz és hülye diplomaták. Az Erő korának nagy érkezéséről álmodott s Szedán után úgy kacagott, mint egy szabadon bocsátott gerle.

Szűzen, árván és magányosan hagyta el őt éppen ekkor a harmincadik esztendő. Csak szépségben növekedett, finomodott, nagyobbodott Flóra. Aztán szűzen nekiindult a vénülésnek.

A Szajna mesterkedései sikerültek s Páris elváltozott. Mehetett, röpülhetett el innen régi vágyai szerint Flóra hercegnő. Saját yachtján, ha így akarta, s egyszerű elbolyongással, ha erre telt kedve.

És Flóra hercegnő ment, vonult az Idő elé, mely új férfiakat hoz. Differenciálódott, új, különös lelkével s finomodott testével megérezte, hogy új erkölcsök s új szépségek korszaka van érkezőben. Gyakran nyitotta s meresztette neki az ismeretlenségnek nagy ibolyakék szemeit Flóra. Hátha ki tudná nézni belőle a férfiút, ki jön, jön, okvetlenül jön s kinek rendeltetése a Flóra leányságának végét vetni. Millióival egyelőre nekivágott a világnak Flóra hercegnő. Páris még most vetette a Jövendő nászágyát. Itt még nem születhetett meg Flóra vőlegénye. A vőlegény, ki nem lesz empire-ember, de erős, büszke és egész. Méltó olyan nagy szomjuhozásra, mint amilyennel Flóra szomjuhozta az igazi, új férfiút.

A Szajna partjain pedig, míg készült a véres, szomorú nászágyon fogant Jövendő, Flóra hercegnő finom, fehér arca harctere lett egy bús ütközetnek. Az álmok, emlékek, évek, vágyak, finom ráncok mögé kezdték sáncolni magukat, hogy innen ostromolják meg Flóra hercegnő szépségét.

Flóra nyugtalankodott, de raceának gőgjével csillapította le magában a nyugtalanságot. Elmondta hangosan, keményen, százszor tükre előtt, mely még mindig gyönyörűeket beszélt, ha Flóra az ő testéről kérdezősködött:

- Egész szépséges leányságomnak meg kell maradnia az én vőlegényem számára. Olyan diadalmat akarok aratni, amilyet még nem aratott szűz asszony. Egy korszakból, melynek a férfiai nekem nem kellettek, áthoztam testemet és lelkemet egy másik korszak számára. A Tuilleriákon meg szabad látszaniok az éveknek. Én egész szépségemmel és leányságommal megyek, megyek az én vőlegényem elé, ki egy új korszakból jön elém.

Már-már Párisba is ellátogatott néha Flóra. Nem járt ott merengve és sírva, mint a császár felesége. Az új világ lombosodását vélte látni mindenütt. Azok, akik a Flóra ifjúságának valamikor nézői voltak, komoran, elzárkózva, vénülve éltek. Siratták a régi világot s átkozták a tiszteletlen újat. Csak Flóra hercegnőnek adatott meg Napoleon udvarából, hogy boldogságot várjon. Hogy titkára várjon egy új férfiú szerelmének.

És egy napon csakugyan megérkezett a Flóra vőlegénye. A Rivierán látta őt meg Flóra először s azontúl látni akarta mindig.

Pedig ekkor már a Flóra felséges arcán eldőlt a nagy harc. A szépséget legyőzték a szövetkezett hadak. De Flóra mégis ujjongott, mert fiatal volt a szíve s hangosan üdvözölte a reggelt:

- Meg fogom üzenni a vőlegényemnek, hogy jöhet már. Nagyon sokáig vártam, mert negyven évvel hamarabb születtem. Jőjjön már, jőjjön már, jőjjön. A Szajna pedig fogadjon bennünket vidám zúgással. Mi szerelmünket elvisszük Párisba. Valamikor pedig a nagy szerelmesek közé írják föl az én nevemet. Élt egy büszke, szűz asszony, ki nem akarta magát férfiúnak adni, mert utálta a korszakot, melyben leánysága kifeslett. Várt és fiatal szívvel ment negyven év mulva ifjú vőlegénye elé, kit már egy új világ termett.

A férfiú apja ott volt Napoleon buktatói között. Flóra repeső örömmel tudta ezt meg. Csakugyan ez az a férfiú, ki az ő kedvére elküldetett s kire ő olyan sokáig várt.

De miért nem szól soha a Flóra vőlegénye? Flóra hercegnő éjszakákat virrasztott aggodalmakban. Leánylelke tiltakozott, hogy ő szóljon a vőlegénynek. Találkoztak pedig minden napon. Társaságokban reszkető, ráncos, finom, fehér kezét sokszor adta oda a férfi kezébe a reménnyel Flóra, hogy a férfiú a kezet szívéhez és ajkához emeli. A férfiú, ki ifjú volt, erős, okos és brutális, mosolygott kegyetlenül. Óh, más ember volt ez, mint akik régen-régen, Szedán előtt, a ragyogó, császári Párisban Flóra hercegnő keze és milliói után nyúltak. Ez már a demokrácia első neveltje, ez a férfi. A rosszúl nevelt, a falánk, a cinikus, kiben a még ki nem próbált szisztémák minden bűne és fogyatkozása tombolt.

Szívesen elévődött barátaival, mikor Flóra hercegnőről beszéltek:

- Ez a vén banya alighanem szerelmes belém. Meg kell már tudnom, hogy hány milliója van. Meglássátok, hogy ebből házasság lesz. Fiúk, akkor látogassatok el majd a palotámba. Ott lesz a Monceau-park táján.

Flóra hercegnő pedig készült a mátkaságra. Legyőzte szűz asszonyi tartózkodását s szólott az ő régen várt vőlegényének. S a nizzai platánok és pálmák alatt sétálgattak ők nemsokára szép alkonyatokon együtt. Úgy, ahogy már harminc évvel ezelőtt álmodta Flóra hercegnő. A férfiú gonoszkodva térdelt esténként menyasszonya lábai előtt. Miért ne, gondolta a legfrissebb férfi-típus durva életszeretetével, akár Eugénia császárnőt is elvenném. Pénzzel vidáman lehet élni s voltaképpen így kell a császárságnak emlékeit is elbuktatni. Ezek a vén múmiák nem is cselekedhetnek okosabban, mint így.

Már az esküvő napja előtt voltak s másnap utaztak volna Párisba. Gyötrelmekkel borult az este Flóra hercegnő pavillonjára. Ősz hajába virágokat tűzött Flóra s pirulva lépett el hálószobája előtt, hova már holnap férfiúnak szabad belépni. Jön a vőlegény reggel s ő asszony lesz. Ám nagyszerű leánysága iszonyú lázadásban kelt ki. Nem, nem, nem. Hátha nem is ő a vőlegény? Hátha nem lesz olyan jó a csók, mint amilyennek kínnal, gyönyörrel negyven évig álmodta?

Flóra hercegnő hajnalig virrasztott. Sírt s kitépte fehér hajából az illatos virágokat. Nem szabad tennie. Az ő átkozott s megőrzött tisztaságával nem szabad kísérletezni. Ez szentsége és csodája a természetnek. Megbámulta egykor a császári Páris. Nem, nem adja oda senkinek. És reggel szökött Flóra hercegnő. Aztán ment messze, utazott. Vitte s mentette az ő leányságát. Talán egy újabb kor számára, mely érdemes lesz reá, s mely nem is fogja sejteni, hogy egy nagy empire-dáma örökös vágyak között leányságával tért meg őseihez.



 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések - Novellák  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 16 
2018.01 2018. Február 2018.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 145 db bejegyzés
e év: 451 db bejegyzés
Összes: 14583 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 889
  • e Hét: 9617
  • e Hónap: 38923
  • e Év: 89319
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.