Regisztráció  Belépés
lenke1964.blog.xfree.hu
Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább. "A világ minden szépségéért sem akarnám elcserélni az egyéniségemet, még a... Varga Lenke
1964.08.18
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
Fekete István: Decemberi hajnal
  2017-12-10 17:17:56, vasárnap
 
 
Ilyenkor megcsendesednek a hajnalok. Nem kóborol a szél, nem vándorol az ördögszekér, és nem repkednek száraz falevelek határról határra. A csillagok reszketve nézik a Földet, ez az alsó világ pedig némán figyel, és észre sem veszi, hogy a dombok puha hátát ádventi hangulattal hinti be a dér.
És szokatlanul korán nyílnak ki a házak álmos ablakszemei, hunyorogva nézik a sötétséget, az elhervadt őszirózsák fonnyadt bokrát s a foghíjas kerítést, amely csak addig kerítés, ameddig a világosság ér.
Néhol kinyílik egy-egy istállóajtó, tej- és szénaszagú felhőt küld az eresz alá, ahol verébék laknak tollpárnás fészekben, ugyanakkor alul besurran a dermedt éjszakai levegő, amitől a kisborjú egészségeset prüsszent.
- Ne hozzak zsebkendőt? - kérdi kajánul Bobori Mátyás, ámbár szeretettel néz a borjúra, mert a borjú szép, üsző és erős, szóval: ilyen nincs is a faluban. Ezek után előhúzza óráját, melynek számlapján egy vonat is halad, bodor füstöt köhögvén a levegőbe, megnézi a mutatókat, és meg is hallgatja, mondván:
- Hüh! - és sarokba lökve a villát, siet befelé. Az asszony már ott ül a konyhában. Ül és nem szól semmit, bár inkább szólna...
- Egy perc - siet Mátyás, ez okból leveri a poharat az asztalról, de a pohár nem törik össze. Vera nézi a poharat, amint egyet ugorva a padlón egészségesen gurul tovább, és dühös a pohárra, mert nem törött össze. Nehézkesen felkel, és felveszi a poharat.
- Ne hajuldozz!
- Még rá is lépsz, amilyen vagy... már úgyis elkésünk.
- Mehetünk.
Odakünt sötét a világ, de nem hideg. Mátyás karon fogja feleségét, mert nyálkás az út, s rövidesen trónörökös érkezik a Bobori trónra.
- Csak dűlj rám nyugodtan, síkos az út. Mennek. Itt-ott lámpa jár előttük, s az asszonynak jólesik a biztonságos férfikar.
- De hogy nem tört össze az a pohár, pedig még ugrott is! Hát igazán nem akarod Miklóst? Mátyás karja megkeményül.
- Nem!
Később a kar enged.
- Téged bántott meg, nem engem, hát azért.
- Bátyád mégis.
- Akkor is! Na, itt vigyázz, öreg lépcsők ezek nagyon.
Vera nehézkesen totyog fel a lépcsőkön, aztán elengedi az ura karját, és lassan a helyére megy. Mátyás állva marad hátul, az oszlop homályában.
A gyertyák már égnek, és a tömjénillat lassan felmelegedik. Az öreg zászlók puhán állnak, a lépések koppanása ott marad a kopott köveken, valami suttogás hullámzik a padok között, mintha érő búzamezők suttognának a hajnali szürkület széljárásában.
Mátyás nekidűl egy oszlopnak, és a gyerekre gondol, aki lesz. Apjára gondol, aki volt, s a keresztelőre. - Fene ezt a Miklóst - Uram, bocsáss meg! - Lám, miért kiabált rá Verára? Pedig milyen jól hangzik: Miklós. Bobori Miklós.
De pendül a csengő, s az orgona búgása elkapta a gondolatokat, mint a folyó a falevelet. A zászlók is, mintha megbillentek volna, a gyertyák dárdája felágaskodott, mintha ki akarták volna szúrni a Magasságok baldachinját, hogy jobban utat találjon az ének:
“Harmatozzatok, égi magasok!..."
Az öreg pap ide-oda járt az oltár előtt, s Mátyás arra gondolt, amikor még ő ministrált. Nem is olyan régen. Hát, múlik az idő...
Az orgona most csak úgy magának beszélgetett, mintha az imádságokat szedte volna össze a templomban, és Mátyás megrezzent, mert valaki megbökte.
- Szerbusz... És mivel Mátyás mérgesen nézett hátra, hozzátette:
- ...te hörcsög!
De újra csendültek a csengők, a két testvér letérdelt, s amikor felkeltek, Mátyás hosszan porolta a térdét.
- Hát mi lesz a gyerek neve? - suttogta bátyja kajánul és mosolyogva.
- Mint a többi lókötőé: Miklós, de tisztességes keresztény katolikus ember nem a templomban beszéli ezt meg... majd gyere velünk.
A templom aztán lassan kiürült; utoljára lépegetett Vera óvatosan és komolyan, de arca szinte kifényesedett, mikor a két testvért egymás mellett meglátta. Megfordult, nehézkesen térdet hajtott, és belekarolt Miklósba, ahogy kimentek a templomból.
- Te merre mégy, Matyi?
És nevettek, és az asszony szeme tele lett könnyel, ami talán abból a harmatból volt, amit az égi magasok küldtek a sóvárgó, ősi imádságra.
(1954)
**
Megjelent az Új Emberben, 1954. december 19-én.
Tartalmazzák a Harangszó (1975), Búcsú (1979), Régi karácsony (1994), Karácsony éjjel (2005), Tűz mellett (2006) és az Éjféli harangszó (2017) c. kötetek.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István - Roráté
  2017-12-08 09:11:31, péntek
 
  Fekete István - Roráté

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, vagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak.
Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak, néhol kis lámpások imbolyognak, és mutatják, hova kell lépni, ámbár hiszen sár van mindenütt.
Az ég még sötét, s a nappal ágyát csak hinni lehet a keleti égen, s ez elég. Egyébként nem gondol rá senki, mert a búzák kikeltek már, a krumpli a veremben, s a jószág betelelt.
Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs, a tegnap gondja, mintha aludna, a mai még nem ébredt fel, s a falu csak tiszta önmagát viszi hajnali misére.
A külső mozgás befolyik a templomba, és megnyugszik. Suttog még egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is megnyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: "Harmatozzatok, égi Magasok..."
Mise végére egészen bemelegedett a templom; majdnem otthonos lett, legalábbis így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte Hosszú Illés is - ugyanonnan -; bár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, hát inkább nem érezték volna. Nagy harag volt ugyanis a két öreg között, kitartó, régi harag, aminek már formája sem volt, nem is emlékeztek, hogy ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.
És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás van, hát csak ülnek, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást, de amúgy is ráér. Fél szemmel odasandít Mátéra, hogy mozdul-e már, de Máté nem mozdul... Amilyen kutya konok ember volt világéletében - gondolja Illés -, azt akarja, hogy én menjek előbb, de abból nem eszel, pedig már a gyertyákat is eloltogatta a dékány, azaz a harangozó, szóval a sekrestyés.
Azután: csend.
Illés gondol erre, gondol arra, állát belesüllyeszti a meleg nyakravalóba, és szeme szép lassan lecsukódik.
- Nem! - ijedt meg. - Ezt igazán nem szabad - és Mátéra néz, aki - úgy látszik - elaludt.
- Ez hát el, a híres - mosolyodik el -, pedig három hónappal fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb. Aztán milyen sárga a füle... akár a halotté...
- Jóságos Isten, csak nem lett vele valami?!...
Harag, ide harag , oda a rohadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról - csendesen odamegy, és kicsit borzongva megérinti Máté vállát:
- Hallod-e, Máté?
Máté felhorkan:
- No! - és néz Illésre, mint a csodára. - Te vagy az, Illés?
- Én hát, mondom megnézlek, mert olyanformán ültél...
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek mosolyognak.
- Kicsit megszédültem - hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a szíve, és szereti most Illést így közel látni -, már elmúlott.
- Na, hál Istennek, hát akkor menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.
- Mi volt ez, Szentatyám? - néz fel az egyik kis pufók angyal Szent Péterre, amikor az ajtó becsukódott. - Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
- Két ember kibékült - mondja a főszent, és melegen sóhajt.
- Csoda! - suttog a kis angyal.
- Hát bizony a mai világban...
- És most mit csinálnak?
- Nézz utánuk, fiam.
A két öreg már Illés háza elé ért. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
- Gyere be, Máté, régen voltál nálunk - mondja Illés -, lángost sütött a lányom...
A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
- Mi az a 'lángos', Szentatyám?
A toronyban ekkor ütött hetet az óra, s ettől a földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Mikulás
  2017-12-05 18:54:26, kedd
 
  A konyha ablakán vasrács volt és belül vörös függöny, amely meglebbent néha, mert az ablakon egy szem hiányzott. Amikor a függöny megmozdult, valamennyien odanéztünk. Rozi, aki mosogatott és vörös kezével biztonságosan nyúlt a zsíros vízbe merült kések és villák közé, Pista bácsi, a kocsis, aki kukoricát morzsolt és én, aki mesét hallgatni jöttem ki, de a mesék hangulata még nem érett meg, mert Rozi a tányérokkal zörgött és nem lehetett hallani a tűz pattogását a tűzhelyen. Amikor Rozi megállt, egy-egy pillanatra hallatszott, hogy a kukoricaszemek halk koppanással hullanak a szakajtóba, de hallani lehetett a tél vonítását is a kéményben, hol feketeség van, éjszaka, s a szél azért huhog be rajta, mert a sötétségben száguldó elkárhozott lelkek mondani akarnak valamit. Arcomat ilyenkor a tűz felé fordítottam, mert melegében és világosságában semmi sötét rejtelem nem volt, de gondolataim tovább rohantak a széllel, széles nyárfás utakon, hideg patakok partján, melyek már rég elfeledték a nyár ragyogását.
A függöny ekkor újra meglebbent és a nyíláson fehér hópehely repült be a konyhába, de fehérsége elmúlt egy pillanat alatt, csak annyi maradt belőle, mintha egy csepp könny hullott volna az ablakdeszkára.
- Esik a hó!
- Gondoltam - mondta Pista bácsi, - a lovak nagyon nyugtalankodtak és a vadlibák is feleslegesen gágogtak az estében.
Esik a hó! Kiszaladtam volna megnézni, hogy hordja a szél, hogy lepi be a kert sárga, őszi arcát, hogy ködlik a távoli dombok messzeségében, de nem mehettem ki, mert csizmáimat éppen akkor pucoltam. Lehettem volna harisnyában is, papucsban is, de én mezítláb voltam, mert a tűzhely parázslásából mintha a nyár tartotta volna meleg kezét a talpam alá. Pucoltam rongyos kis csizmáimat, melyeket hiába gyógykezelt Nyivászi bácsi, a jeles csizmadia, mert fáramászás, vízben gázolás, csúszkálás közben a csizmáknak sűrűn esett baja. Pucoltam, fényesítettem a kis csizmákat köppel vegyített fénymázzal. Abban az időben vixnek hívták a pasztát és Schmoll mester valószínű éppen olyan zöld gyermek volt, mint én. (Ő azóta sokra vitte, én semmire, amiből nyilvánvaló, hogy okosabb cipőpasztát készíteni, mint írni.) Keféltem, ragyogóra keféltem a kis csizmákat, mert Mikulás-este volt és ilyenkor úgy éreztem, nem az számít, hogy milyen voltam, hanem az, hogy milyen leszek! Mert Mikulás-estjén szent és tiszta elhatározások születtek bennem, hogy jó leszek. Jól tanulok, nem verekszem, ruhámra vigyázok, egyszóval hittem a lehetetlenségben.
Rozi közben elcsendesedett, Pista bácsi pipára gyújtott, a kukoricaszemek hulltak, hulltak a szakajtóba és én elálmosodtam. Lesz, ami lesz! Bementem a sötét szobába és a csizmákat kitettem az ablakba. Kint fújt a szél, de azt nem láttam, hogy esik-e a hó az ablak fekete tükréből csak magam néztem tanácstalanul magamra. Az ágyban már melegebb volt és úgy éreztem, lágy, öreges hangon szól hozzám a kályha puha dorombolása.
És a reggel úgy hullt rám, mint a beteljesedett ölelés. Reggel! Az ablakon bevilágított a hó, a cinkék vidáman cserregtek, a toronyóra ekkor ütött nem tudom én mennyit, amikor megláttam a Krampuszt. Vidám ördög volt - az első pillanatban meglátszott - és úgy tartotta a virgácsot kezében, mintha át akarta volna adni.
- Tessék.
Kezembe nyomták, hát tartom, de verés az nem lesz... Fekete szőrbundája volt a Krampusznak, piros nyelve és én mindjárt megszerettem. És ott voltak a kis csizmáim is félrebillent szárral, megrakva dióval, mogyoróval. Cukor is volt benne. Valódi savanyúcukor.
Odakünt ekkor kezdett sütni a nap. A hó puha arcán fényleni kezdett az ébredés és azt hiszem, nem látta senki, hogy - igen - megcsókoltam a Krampuszt. Nem látta senki, csak a rongyos kis csizmák, melyeknek talpán kihullott volna a mogyoró, ha éppen nem a talpukon álltak volna. Régen volt. A hó azóta már régen nem olyan fehér, a lábbelijeim nagyon rendben vannak - nem is magam tisztogatom őket - némelyik szinte ragyog, de nekem ragyoghat, mert régen tudom már, hogy a boldogság nem a fényes cipőkben és nem a rámás csizmákban lakozik.
(1943)

**

Megjelent az Esti Újságban (1943. december 7.), később a Népszabadságban (1959. december 6.)
Tartalmazzák a Vasárnap délután (1991), Számadás (1997) és a Sárgaréz patkók (2007) című kötetek.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Tél (részlet)
  2017-12-03 21:13:06, vasárnap
 
 
Az ég nem volt borult, a csillagok mégis alig látszottak, s az újhold olyan volt, mint egy öreg sarló: keskeny és fénytelen.
És nem történt semmi sehol, mintha valami öreg padlás lett volna az egész világ, ahol nem gurigáznak dióval az egérkék, nem dobban a macska, s a gerendákra vetett öreg csizmák nem mesélnek már semmit az élet lakodalmáról.
A hold azonban nőtt és fényesedett. A szél forgott, de még határozatlan volt, felkapott egy-egy marok száraz levelet az avarból és szétszórta, s a levelek, mint holt lepkék szálltak erre-arra.
Az erdő várt, a mező várt, de ezen az éjszakán a nagy fák koronájában sziszegni kezdett a szél, a nádas délnek dőlt, mintha valaki lenyomta volna. Aztán a szél váratlanul északira fordult, megvonaglott, mint a kígyózó ostor és levágott a világra. A mogyoró barkáit szétszórta, a vadlibákat dél felé sodorta, s ez úgy hallatszott, mintha valaki a fogát csikorgatta volna. Északról pedig feltorlódtak ijesztő, hamuszín fellegek.
Ebben a pillanatban már nem is lehetett elhinni, hogy tegnap még tanácstalan ténfergés volt a világ. A szél már őrjöngött, a fák sikoltva verték össze ágaikat, a felhők itt száguldottak, a nádas leborult a vízre, az öreg róka ész nélkül vágtatott hazafelé, a bagoly hátat fordított kuckójában a világnak, a mocsár vizét a hideg rázta, s az éjszaka metszően szürke lett, mert millió tűfogával marni kezdte a világot a hó. De nem szállt le sehova, nem ragadt meg az ágak hóna alatt, a patak vályújában, vén fák oldalán és a bokrok szoknyája alatt. Ez a hó még kemény volt, mint a kristálycukor, melyet pattogva sepert a szél az éjszakában. Rideg volt ez a hó, mint a dermedés, nem állt szóba senkivel, nem takarta le a vetéseket, a vackokon lapuló nyulakat, a házak tetejét, s a kazal lomha hátát. Csak vágott és repült, szúrt és zizegett, mintha az északi éjszaka minden kaptára kiengedte volna fehér darazsait, mintha tudta volna: tisztára kell seperni a földet, mire reggel lesz, megölni a tunya álmokat, öldöklő harcra hívni mindenkit, aki él, mert jön valaki, aki verekedni akar, aki kardot hoz és mérleget, és pusztulni kell mindenkinek, aki nem érdemes arra, hogy éljen.
Aztán lassulni kezdett a szél, s a hódara után nagy pelyhekben hullani kezdett a hó.
Aztán reggel lett.
A szél elállt, a hó már csak szállingózott. Hamvas felhők mögött volt a nap, de a táj fehér volt, világos és tiszta, és most már mindenki tudta, hogy a világot birtokba vette az Idő negyedes fejedelme, a Tél.
(1961)
**
Megjelent a Jelenkorban (1961. december), valamint az Új emberben (1961. december). Később a Nimród (1985. I. szám) közölte.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: A boldogság
  2017-11-25 21:38:36, szombat
 
 
A kisróka az első elkeseredés haragjával és szomorúságával ballagott az erdőn. Nem figyelt a neszekre, melyek veszélyesek lehettek, és nem figyelt a fűszálak apró mozdulásaira, melyek zsákmányt jelenthettek.
Ha ember lett volna, talán leissza magát, és azt mondja: ,,Ott egye a fene az egészet!" - de mivel csak egyszerű róka volt, nem tudott bánatával mit kezdeni.
Két rettenetes pofon és egy marás sajgott képén és nyakán, melyeket anyjától kapott, ugyanattól az anyától, aki eddig az életét adta volna érte.
Azért, mert többet akart enni a nyúlból, amit anyja hozott? Azért, mert éhes haragjában rá is morgott szülőjére? Hát nem a szülők dolga eltartani a fiatalokat?
- Szerezz magadnak! - morgott még utána anyja. - Sose lesz belőled rendes róka!
Ilyeneket mondott az öreg szuka, s utána tovább ette a nyulat...
A kisróka pedig elindult világgá.
Boldogtalan volt.
A harmatos úton egy kígyó vonaglott előtte, s amikor meglátta a rókát, eszeveszetten siklott a bokrok alá.
- Ez se boldog... - nézett utána a kisróka, és nem üldözte.
Az erdei tisztáson koronás szarvasbika terelgette teheneit, és bőgve ordított egy másik bikának kihívó komiszságokat.
A kisróka elbűvölve nézte a hatalmas urat. A bika nyakán kiduzzadtak az erek, a szeme elködösödött, és agancsával verte teheneit. Erős volt, győzelmes, és a kisróka elfeledte a pofonokat.
A szarvasbika nem fél, asszonyai vannak, félelmetes és boldog... Mennyivel jobb dolga van az ilyen hatalmas szarvasnak!
Ekkor különös dolog történt. Valami vészes csattanás vágott a szarvasok közé, a láthatatlan ostor ereje szétszakított egy fiatal fát, s a szarvasok szétugrottak, mint óriás szöcskék. A tisztáson pedig két ember jelent meg.
A kisróka reszketve nézte őket egy bokor alól.
- Itt állt a bika - mondta az egyik.
- Nem látok vért.
- Talán később... Nem mindenik vérzik.
- Ide nézzen!
Odamentek a fához, melyet szétroncsolt a golyó.
- Hát bizony... a fa felfogta...
- Soha életemben ilyen bikát nem lövök! Boldogtalan vagyok...
És elmentek.
A róka lapult egy darabig még a bokor alatt, és gondolkodott. Nem boldog a szarvas se, pedig hatalmas és szerelmes. De az ember se boldog, mert nem tudta megölni a szarvast, pedig az ember a legnagyobb, és egyedül ő parancsol az erdőn.
Hol van hát valaki, aki boldog?
Talán a bagoly meg tudná mondani?
Elballagott a nagy erdei bagoly szállására, mert őt tartották az erdei népek a legbölcsebbnek.
A vén tölgyfa odújában nagy veszekedés folyt. Bagolyné szidta az urát, mint a bokrot.
- Majd adok én neked még fényes nappal is csavarogni! Más tisztességes baglyok hajnalban mind hazamennek, de te... te...
A kisróka meg se állt. Ettől kérjen tanácsot? Hiszen a bagoly se boldog, mert van felesége...
Az öreg cserfa ágán egy rigó fütyülgetett csak úgy magában.
- Ugye, te boldog vagy rigó, hogy olyan szépen fütyülsz?
A rigó alig tudott szólni.
- Hát nem hallod, hogy fütyülve siratom a párom? Elvitte a héja... Sose lesz már nekem olyan párom...
A róka ment tovább és csóválta a fejét. Ez meg azért boldogtalan, mert nincs felesége. Nehéz eligazodni egy kisrókának!
Közben elfeledte a pofonokat, és leült egy öreg tuskó mellé, ahova odasütött a nap. Különösen meleg őszi nap volt; a varjak még nem károgtak, a cinkék még nem szóltak őszies halk hangon, és az utakon nem siránkoztak a búbospacsirták, mert a hideg őszi szél még nem hozott elhagyatottságot az utakra.
Pedig már október volt.
Ült a kisróka, és nézte az erdőt; az erdő kedvetlenül rázta millió levelét, és hajlongott, pedig aludni szeretett volna.
- Hát senki se boldog? - kérdezte magától félhangosan a kisróka.
- Dehogynem! Én boldog vagyok...
A tuskó mély repedésében egy csúnya hernyó bábozta be magát, és vidáman szőtte saját koporsóját.
A kisróka fitymálva nézett rá.
- Te?
- Én!
- Aztán mitől vagy boldog, te féreg?
- Attól, hogy tudom, féreg vagyok, és hiszem, lepke leszek valamikor.
A kisróka ásított.
- Nem értelek - mondta, és elballagott hazafelé.
- És egyedül kell élned, ha boldog akarsz lenni! - kiáltott még a róka után a hernyó, akire viszont már senki sem hallgatott. - Ilyenek vagytok mind... a boldogságot keresitek, s ha megtaláljátok, elmentek mellette - susogta, és magára zárta bábkoporsóját.
A kisróka pedig ballagott az úton, gondolkodva, hogy csak a féreg boldog, de ki akar féreg lenni, hogy boldog lehessen? Nyomában őszi csend pergett, és a fákról tűnődő levelek szálltak a száraz avarra, s zörrenésükben mintha azt kérdezték volna:
- Miért?
De erre már nem válaszolt senki.
(1942)
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Ballagó idő (részlet)
  2017-11-02 17:09:31, csütörtök
 
  Fekete István: Ballagó idő (részlet)
...Latolgatva az eseményeket, ebben az időben már alighanem iskolás vagyok, de lehetetlen emlékezéseim kalandozását időrendbe szednem. Most jut eszembe az is, hogy ez a ,,bolti könyv" egyéb jeleneteknek is lett a szülőanyja.
Pár évig ugyanis - ezt csak hallomásból tudom - nem nagyanyámnál laktam, hanem szüleim hálószobájában, ahonnét egyszer csak - minden előzmény nélkül - nagyanyámhoz költöztettek, amit nagyanyámmal együtt határozott lelkesedéssel üdvözöltünk.
Bevallom őszintén, nagymama nélkül el sem képzelhettem magam, ami - ezt csak a felnőttek tudták - nem is lett volna lehetséges.
Kis szobája maga volt a csend és békesség, csend és szabadság. Nagyanyám ugyanis soha nem nevelt, és sohasem vert a fenekemre. Mindenre tudott mesét, amelyben a rossz gyerekeket legalábbis ,,vizes kötéllel" verték meg, sőt az is előfordult, hogy a csavargó gyereket a komédiások ellopták, fél dióhéjat kötöttek a szemeire, ami még nem lett volna baj, de a dióhéj alatt nagy pók volt, ami a kisfiút (lányról soha nem volt szó) megvakította. A kisfiú ezután már nem is talált haza, hanem vásárokban ott állt a bejárat mellett, és kezét kinyújtva, sírva kéregetett...
Persze nagyanyámnak voltak szelídebb meséi is, ahol a jó fiú állandóan cukrot kapott és karácsonyra valódi puskát, mert egyebet sem csinált, mint új ruhájára vigyázott, hallgatott, amikor a felnőttek beszéltek, a bácsiknak és néniknek mindig szépen köszönt, sőt meg is hajtotta magát, amit én határozottan nevetségesnek találtam. Az új ruhát egyszerűen utáltam, mert szinte vonzotta a kocsikenőcsöt és a lekvárféléket, nem is beszélve a kerítésszögekről.
Egyszóval úgy látszott, nagyanyámmal való véd- és dacszövetségünk állandósult, mert egy ,,szép reggelen" - ahogy mondani szokás - titokzatos lótás-futás kezdődött, amiben nagymama is részt vett, szigorúan meghagyva, hogy maradjak ágyban, amíg vissza nem jön.
Hát - ágyban maradtam a kis szobában, ahova két lépcsőn lehetett lelépni, mert házunk valamikor klastrom volt vagy efféle, s ebben a szobában a konyha-fráter lakott.
Mindezek eszembe jutottak a várakozásban, amikor is végül nagymama visszajött, és ragyogó arccal jelentette, hogy kis testvérem érkezett az éjjel.
- Hallod? - nyitotta ki az ajtót, ahonnét kamillaszag érkezett, és valami keserves nyekergés is hallatszott, mert nagymama szerint kis testvéremet, aki eddig angyal volt, most a szelek bántják, azért sír.
Ezek után aztán valahányszor kamillaszag szivárgott be a szobába -hatszor az idők járásában -, már tudtam, miről van szó, bár két kis testvérem, akik utánam következtek, és előzőleg angyalok voltak, nem sokáig tartózkodtak ezen a pocsék földön, mert hamarosan visszamentek angyalnak, s ezen elhatározásukba nem is szólhatott bele senki.
A család tehát - ezt későbben gondoltam így - valóban gyökeret vert a göllei földben, az öröm és a gyász, az élet és az idő gyökerét, ami addig él, amíg azok is élnek, akik az emlékezés és szeretet gyertyáját gyújtják meg évenként egyszer a temetőben.
Kicsit most megint előre kell ugranom az összetartozó gondolatok egységéért s az emlékek folyamatosságáért.
Két kis testvérem sírja körül négy szép fenyőfa őrködött, s amikor mindenszentek napján kimentünk a temetőbe, engem semmiféle bánat nem gyötört, csak ha édesanyámra néztem, akinek szemében, amikor összetette a kezét, és a két kis fejfára nézett, olyan sötét messzeség volt, amilyen messzeség nincs is ezen a világon.
De az én szívemet semmiféle bánat nem bántotta, tudva, hogy Anti öcsémnek és Erzsike húgomnak mennyei jó dolga van - ezt nagyanyám is megerősítette - valahol magasan a felhők fölött, és később édesanyám keze is úgy motozott a sírokon a virágok között, mintha kis testvéreim még élnének, s a takaróikat simogatná.
Amikor azonban szüleim eltávoztak a temetőből, én még kinn maradtam vidám csőszként a négy fenyőfa mellett, és fogadtam barátaim látogatását, akik a mindenszentek kivilágított ünnepét - akárcsak én - nemcsak szeretettel, de bizonyos kalandos vidámsággal is kezelték.
Nem, a mi ifjú szívünket nem bántotta a múlt, nem bántotta a múló gyász hamuja és pernyéje, mi szerető vidámsággal gondoltunk azokra, akik nemcsak voltak, de emlékeinkben élnek, amíg mi élünk. Tudjuk, hogy egyszer mi is ide kerülünk, de az az idő olyan beláthatatlan, vidám messzeségben van, hogy szinte nincs is, tehát kár lenne rá gondolni, sőt - bevallom - még arra sem gondoltunk, hogy ,,kár lenne rá gondolni".
Közben leszállt az alkony, és talán meg is lepődött, hogy tulajdonképpen nem tudott alkony lenni. A kis fenyő és a fenyőből font koszorúk itt-ott megperzselődtek a gyertyák lángjától, s ettől az emlékek szomorúsága még jobban meghátrált, és karácsonyi emlékek kezdtek lengedezni a temetővirágok halódó illata felett.
Csak egy volt a baj!
A gyertyák fogytán-fogytak, pedig még csak éppen hogy az alkony kezdett botorkálni a sírok között. A délutáni litánia zsolozsmáinak halk zsongása mintha még most is simogatta volna a jeltelen öreg sírokat és kidőlt kereszteket, amelyek mintha elmúlásukban is többet mondtak volna, mint a friss sírok nyers földje és az új keresztek vásári festékszaga.
De a gyertyák fogytak. Fogytán-fogytak. A húsz darabból alig égett már öt, és kebelbarátom, Bíró Bandi kíméletlenül meg is mondta:
- Na, Pista, fertályóra múlva elmehetsz, ,,ahol a part szakad ...", nekem még van öt új gyertyám...
Mondanom sem kell, egy pillanatig úgy éreztem, hogy Bandit pofon vágom - mert a gyertyákat még meg is mutatta -, de aztán anyám jutott eszembe, régi és mindig új szomorúsága, ha a ,,kicsik"-ről beszélt, hát nem bántottam Bandit, csak mondtam valamit, ami sehogy sem illett kegyes hangulatomhoz és a helyhez, ahol kis testvéreim alusznak.
Közben megjegyzem még, hogy mint mindenkinek, nekem is volt ,,csúfnevem", és Bandinak is, de az ünnepre való tekintettel rendes nevünkön mondtunk egymásnak egyet s mást, amivel nehéz lesz majd húsvétkor a gyóntatószékben előrukkolni.
Bandi neve ,,Akumpa" volt, mert a klumpát, azaz fapapucsot nem tudta fiatal korában kimondani; az enyém pedig ,,Pakedli", mert barátaim rendkívül mulatságosnak tartották, hogy a tojástartót, a kis porcelán kelyhet, amiből lágy tojást eszik az ember, nagyanyámtól tanulva pakedlinek említettem. Nagyanyám egyébként is a függönyt ,,firhang-nak", a tűzpiszkálót ,,sirhakli"-nak, a ,,W. C."-t ,,reterát"-nak, a folyosót ,,gang"-nak s az evőeszközt ,,eszceig"-nek mondta, pedig németül alig beszélt.
Bandit tehát elküldtem ,,valahova" a mamájával kapcsolatban, aztán hátat fordítottam neki, majd elindultam a temetőkapu felé, mert csodálatos gondolatom támadt, egy valóságos kolumbuszi gondolat, amely már eddig is eszembe juthatott volna.
Kifordultam a kapun, egyvágtában mentem, azaz futottam hazáig, és tudva, hogy szüleim nincsenek otthon, egyenest a konyhába mentem, és a bolti könyvvel átrohantam Puska bácsiékhoz a boltba, mondván:
- Puska bácsi, kérem, tessék adni két csomag karácsonyfagyertyát! Tessék a könyvbe beírni...
Puska bácsi a fiát, Lajost utasította - ünnep lévén - a gyertyák azonnali kiadására, és én újabb húsz perc múlva meggyújthattam a gyertyákat kis testvéreim közös sírhalmán.
A nagy kivilágításra meg is jelent Bandi, és elismerését fejezte ki, amiért azonnal szívembe fogadtam, hiszen velem ünnepelt, amikor a harag eloszlik, mint a nyári pára.
Pedig Bandi nem volt megbocsátó lélek, ami akkor derült ki - talán huszonöt évvel később -, amikor közös barátunkat, ,,Peták"-ot - a rendes nevére már nem emlékszem - egy pofonért szó nélkül agyonlőtte. Én akkor már régen kaposi lakos voltam, és úgy mondták el a szörnyű hírt, hogy Peták a temető mellett szántott, amikor Bandi odament, és valami régebbi sértésért felelősségre vonta. Petákot általában rendes, csendes, jó gyereknek ismerte mindenki, de Bandi valami olyasmit mondott neki, amiért egy rettenetes pofont kapott. Bandi majdnem felfordult a pofontól - azt hiszem, sokkal gyengébb lehetett Petáknál -, mindenesetre elsárgult a csúfos megaláztatástól és pofontól, de nem szólt semmit. Visszaült a kocsira, ahonnét leszállt a mondanivalókat megmondani, hazahajtott, megtöltötte puskáját, visszahajtott a sértés színhelyére, és Petákot, a falubeli barátot, fiatal házast ott a szántóföldön szó nélkül agyonlőtte.
Hogy hány évet kapott érte. nem tudom, de ismerve apját és anyját is, bátran mondhatom, hogy Bandi anyja természetét örökölte; de testalkatát is. Az asszony volt egy kicsit horgas orrú, barna arcú, alacsony, töröktatár típus, míg az apa inkább nyugodt, magas testű, szőke bajszú, germán vagy szláv jellegű ember volt.
És hogy Bandi anyja természetét örökölte, onnét tudom, hogy láttam, amikor a kis asszony - dél volt, és úrangyalára kondult meg a harang, amikor Bíró bácsi belépett a szobába, tehát ideje sem volt a kalapot letenni -, igen, Bíró néni úgy levágta a hatalmas ember fejéről a kalapot, hogy az az ágy alá gurult. Megjegyzem, az ütést félig-meddig pofonnak is lehetett volna minősíteni.
S a hatalmas ember csak állt, nagy csizmákban, szűk gatyában, azt sem tudva, miért verték le a fejéről a kalapot.
- Na, na... már mögin... az ördög bújt beléd ?...
Hát ezt az ördögöt örökölte - úgy látszik - Bandi is, aki egyáltalán nem viselte a pofont úgy, mint apja, hanem odament szegény Petákhoz közel; és hogy mondott-e valamit, azt nem lehet tudni, de szegény kedves barátomat szó nélkül agyonlőtte.
Ott fekszik szegény Peták kis testvéreimtől nem messze, hiszen az egész temető nem nagy, és nem tudom, Bandi, ha halottak napján kimegy a temetőbe, gondol-e arra, amikor velem gyújtotta a kis gyertyákat, és imádkozik-e Petákért, akit ő küldött örök szemrehányásnak és keserves, le nem róható számadásnak a holtak közé.
Vagy talán Bandi sem él már?
De hát ez sokkal későbben történt.
Egyelőre ott tartunk, hogy őrizzük a lobogó gyertyákat Anti és Bözsi kis testvéreim szelíd álmai felett, és - szerencsére - nem gondolunk a jövendőre.
(Szándékosan írtam, hogy ,,testvéreim", mert abban az időben ez a szó, hogy ,,húgom" és ,,nővérem", Göllében ismeretlen fogalom, sőt ismeretlen szó volt. Ha valaki testvéréről beszélt, azt mondta, hogy: ,,öten vagyunk testvérek. Két bátyám van és két lányöcsém vagy két kisebb lánytestvérem."
Végül azt sem tudom, hogy Bíró Bandi barátom, az ,,Akumpa" nincs-e már szintén kint a temetőben - a börtön nem hosszabbítja meg az ember életét -, és nem fizetett-e már életében meg az embervadászatért.)
A mindenszentek ünnepe aztán elment az idők országútján, és suhogó, vizes, hideg őszi vagy tél eleji napok jártak, amikor vacsora után békés csendben játszottam (nem tudom, hány éves lehettem ebben az időben, mert ez a kor teljesen számolatlanul és névtelenül keveredik összevissza emlékeimben), amikor apám a bolti könyvet olvasgatva - nem ellenőrzés volt ez, és nem számonkérés, csak inkább összehasonlítás a tavalyi hónapokkal ugyanebben az időben - azt mondja:
- Két csomag karácsonyfagyertya. November elején?...
És anyámra néz.
- Nem tudom... Talán már előre megvettük?...
És én vörös lettem, mint a rák, pedig apám még rám sem nézett, hanem előrelapozott.
- Itt van decemberben is a négy csomag karácsonyfagyertya ... Hívd
be Margitot - nézett rám apám, de a szeme megállt rajtam gyanakodva... sőt már nem is gyanakodva ...
Bejött Margit.
- Tudsz erről a két csomag karácsonyfagyertyáról? Hoztál november
elején akármilyen gyertyát?
- Én is kérdeztem Lajost, azt mondta, nem emlékszik már rá...
Tehát Margit is menteni akarta, ami még menthető, de apámnak nem kellett már semmi magyarázat.
Rám nézett és intett.
- Gyere utánam!
Anyám eltolta maga elől a tányért, mert nem bírta elviselni a kemény büntetés gondolatát, én pedig mentem apám után, mint a bárány a vágóhídra. (Barátaim sokszor mesélték, hogy ők elszaladtak a verés elől; vagy elbújtak a padláson. Ezt én nem tehettem, és zivataros ifjúságomban, de későbben sem és soha nem mondtam apámnak, hogy nem! És parancsot soha-soha nem tagadtam meg. Az előfordulhatott, hogy a rám bízott dolgot elfelejtettem, előfordulhatott az is, hogy hagytam-halasztottam a dolgot, de megtagadni? - nem, ez lehetetlen lett volna!)
A büntetés a ,,sötét szobában" történt, amely a házban egyedül volt bolthajtásos, éspedig azért, mert lakásunk azelőtt a barátoké volt, akik itt őrizték tűzveszély ellen is minden oldalról körülfalazott szent könyveiket, minden értéküket, pénzüket, arany kegytárgyaikat, irataikat, és azt hiszem, ez a hely volt az, ahol a novíciusok megkapták a ,,botot", amint én a pálcát.
Mindezen tények azonban egyáltalán nem vigasztaltak, és úgy éreztem, rövidesen úgyis meghalok.
Apám letette az asztalra a gyertyát, és felnyúlt a szekrény tetejére a pálcáért, s én már előre sírtam:
- Édesapám!...
- Nézz a szemembe - mondta apám és maga felé fordított -, nézz rám,
és mondd meg a tiszta igazságot! Hova kellettek azok a gyertyák?
Apám árnyéka rettenetes nagyra nőtt a falon, de én azt a szörnyű árnyékot is csak könnyeimen keresztül láttam.
- Nem válaszolsz? - És keményen maga felé fordított. - Nekem nem
válaszolsz?
S akkor felszakadt belőlem a tördelt suttogás:
- Édesapám ... mindenszentekkor... a kicsik sírjára...
Csend lett; félelmetes és távoli nagy csend, s ekkor már nem bántam volna azt sem, ha apám megver, azt sem, ha agyonüt.
De nem hallatszott semmi, csak a pálca koppant a szekrény tetején, s apám kiment a szobából.
Süket csend kezdett suttogni körülöttem. A szoba falai mérhetetlen messze tágultak, nem értettem semmit, de éreztem mindent. Apámat, anyámat, köztük kis testvéreim sírját s a suttogó, csillagos őszi estét ott künn a novemberi temetőben. A színes kis karácsonyi gyertyák lobogva égnek, nem hiányzik belőlük egy sem, s úgy érzem, nem lobbannak el soha...
Ez a nap és ez az est mélyen a szívemre feküdt, s tűnődő gondolataimban, jó és rossz napokban távolodva, de a kis gyertyácskák fel-fellobbannak még sokszor ma is, és azt hiszem, az igazi, az emléktelen sötétség soha nem teheti rájuk kezét, mert tudom, hogy világosság és fény nélkül nincs emlékezet, és nincs idő, s az emberi szellemnek nincs halhatatlan szeretete és méltósága...
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Október
  2017-10-17 14:03:42, kedd
 
 
Az előbb mátyások szálltak át felettem, és behúztam a nyakam, mert nem szeretem, ha lelepleznek ezek a kofák, és kikiabálják országnak-világnak, hogy itt meg itt áll a veszedelem, jó lesz, ha vigyáznak az erdei népek.
A mátyások után rigók vágódtak át a fejem felett halk füttyentéssel, aztán egy időre csend lett. Később egy ölyv szállt egyenletes csapásokkal a szálerdő felé, és nyugodt, tempós haladása a napszámosokat juttatta eszembe, akik ugyanilyen ütemes járással ballagnak most hazafelé a pihenésváró alkonyatban.
Az utolsók a vadgalambok voltak. Gyorsan repültek dél felé, de azért hirtelen megolvastam őket. Tízen voltak. Öt pár. Vajon hány rak fészket jövőre nálunk? Vagy talán ezek se nálunk keltek? Lehet. A mienket rég nem látom. Ezek talán Kárpátaljáról jönnek? Vagy még messzebbről? Talán a bjelovezsi erdőkben kurrogott az anyjuk felettük, és a nagy lengyel erdők talán már akkor reszkettek álmukban, mert messzebb néztek, mint az emberek?...
Álltam két nyárfa között, két földiszederbokor takarásában, körülöttem álomra készülődött az erdő, valahol messze zakatolt a vonat, vártam a bikát, mely állítólag jobb, mint az eddigiek, és mégis a galambok jártak eszemben.
A galambok után már csak apró bárányfelhők maradtak az égen hűvös magasságban, és a hűlő nap aranyos tüze lila ragyogássá hidegedett, mire hozzájuk elért. A völgyekben akkor már este volt, és túl a hegyen dörmögő, mély bőgéssel megszólalt egy szarvasbika.
Messze volt nagyon. Mire az a bika hozzám érne, régen sötét lesz már, de azért a karomra dobott puskát megigazítottam. Olyan érzésem volt, mint szalonkahúzáson, amikor a távoli szomszédban tompán dörrent a puska, és szaporábban néztem körül, hogy hát az enyém mikor jön már.
Most is elfeledtette velem a bőgés a másfelé kóválygó gondolatokat, és kileskeltem a nyiladékra. Éppen idejében.
Húsz lépéssel odébb, a túlsó oldalból egy tehén figyelő feje állt ki, de nem felém nézett. Szerencsére. Megroskadtam, és mint csiga a házába, húztam magam vissza a bokrom alá. Egy kis résen át szemem azonban rajtamaradt a tehénen. Ahol tehén van, ott bikának is kell lennie. Talán még jobb, mint amelyik ott a túlsó völgyben orgonál. Csak szerényebb. Mit ordítozzon itt? Tehene megvan, vetélytárs nincs, tehát csendben van, és nemsokára ki fog lépni ide a nyiladékra. Húsz lépésre!
Miután így szépen elrendeztem a szarvasok dolgát, vártam a bikát, mert a tehén már kint volt egészen, de néha hátranézett, és nyilván urát és parancsolóját várta. Már azt is elhatároztam magamban, ha komoly szerelmi jelenetre kerül sor, nem lövök addig, amíg a bika ki nem élvezte azt a rövid kis életet, szép őszi estét... amikor ártatlan tekingetéssel kiballagott anyja után egy kisborjú.
Kiballagott, és felém legelgetett.
Olyan közel volt már, hogy lélegezni sem mertem, egyébként pedig összehúztam magam, mint a sündisznó. Ekkor eszembe jutott, hogy hasonló helyzetben mit csinálnak a struccok, és teljesen megértettem a nyakigláb madarakat. Én is szerettem volna a fejem eldugni valahova.
A borjú azonban megkönyörült rajtam. Elfordult, és a túlsó oldal bokrát kezdte csipegetni. A bennem szorult lélegzetet apránként kiengedtem, sőt fél szemmel a tehénre pillantottam, és ekkor igazán meghűlt bennem a vér.
A tehén elnézett mellettem a nyiladékon, és valamit mereven figyelt. Az a valami tőlem balra volt. Lehet, hogy a bika...
Szent Hubert! - esengtem. - Miért nekem tartod fenn ezeket a bonyolult eseteket? Vagy azt gondolod, ha a bikát egyszerűen meglőném, nem tudnék tisztességes elbeszélést írni? Dehogynem tudnék! Egyszerűségben az erő, kedves szentem, különben pedig - ha nem tudnád - háború van a világban, és megírta a szerkesztő úr, hogy ne pazaroljuk a papírt, írjunk röviden. Több legyen bennük a tartalom, mint az eddigi hosszú írásokban, de nem bánja, ha szebbek lesznek, mint az eddigiek... Egyszóval, kedves szentem, mi a mennykőt csináljak most?
Előttem a borjú - hat lépésre; jobbról a tehén - húsz lépésre; balról a bika - ha igaz -, nem tudom én, hány lépésre, én pedig összezsugorodva köbtartalmam felére, kínlódom itt a szederindák alatt, hunyorogni sem mertem már, és lélegzetet olyan régen vettem, hogy nem is emlékszem.
A borjúnak volt a legtöbb esze, mert - miután suta kis farkával kibillegetett pár szem bogyót - otthagyott, s így egy veszedelemmel kevesebb maradt a porondon.
Szemeim most ide-oda jártak, mint a szitakötő. Jobbra a tehénre és balra, amit még nem látok. A tehén még mindig nagyon figyelt. Néha harapott ugyan valamit, de azonmód fel is kapta a fejét, és éreztem, hogy balról az a valami közeledik.
Csak a bika lehet - gondoltam. - Azért küldték el hát a gyereket, mert majd olyasvalami történik, ami nem való gyerekszemnek. Szemérmes népek ezek a szarvasék...
De most már jöjjön, ha jönni akar az a bika, mert nem bírom sokáig. Elég ostobaság volt, hogy ennyire rám jönnek.
Szelem jó, talán nem néz be hozzám... Alighogy ezeket elgondoltam, a bokron át a nyiladékon megláttam két lábat. A lábak álltak. Nagyon részletekben mérte magát... Aztán egyet lépett, s a nyílásomban megjelent a szügye és orrából valami. Még egy-két szívdobogtató pillanat, és nyugodtan ellépett előttem a bika. Kezem elernyedt puskám nyakán, és leüzentem a szívemnek, hogy takarékosan ugrándozzon a bordáim alatt, mert ezért a bikáért nem érdemes. Hosszú, befelé görbülő agancsa valamelyik ökörre emlékeztetett, és annyi ág sem volt rajta, amire az ember a kalapját akasztaná.
Kinyújtottam elgémberedett lábaimat, közben hallottam, hogy lépnek be a bokrok közé, és nem sokára a hátam mögé kerülnek. Akkor pedig szelet kapnak. Hát kapjanak! Eleget kucorogtam értük, most már nem ugrándozom. A zörgés egyszerre csak megszűnt. Most értek mögém. A tehén elböffentette magát, aztán törve-zúzva neki a sötét erdőnek.
Mert sötét lett közben. Amikor elindultam hazafelé, már a csillagokat gyújtogatta valaki békés magasságokban, és a csend ölében egy tücsök pengette szomorú kis citeráját, hiábavaló siránkozással a nyár után.
Utánam némán összezárult az erdő. Valahol bőgött egy bika, de elérhetetlen messze volt, és mindig messzebb lesz, mert közibénk áll még az éjszaka, közibénk áll a dér, és nem arad más idekünt senki, csak a fanyar öregember, a törkölyszagú Október, aki gyertyagyújtogató kanócával most lobbantja lángra a domboldalak őszbe pislogó őrtüzeit.
(1939)
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Ősz
  2017-10-17 14:02:26, kedd
 
 
Ma este először szólalt meg lassan
A pókhálós elmúlás igrice
Halkan, a tücsök. Danája sír-rí:
Krí... krí...

Bánatos reggelek, nótás, bús esték.
Idei must a malomkőpadon.
Pásztortűz mellett furulya sír-rí:
Krí... krí...

Felkel a hold is, a szőlőlevél
Ezüstben fürdik. Öreg diófa
Suhogva mesél, zizegve sír-rí:
Krí... krí...

Lehull egy levél, sötétbe vész el.
Kíséri szemünk, szívünkbe fészkel
Az elmúlás. A kis citerás meg sír-rí:
Krí... krí...
(1941)
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Szarvasbőgésen
  2017-10-17 14:01:14, kedd
 
 
Amikor még a Bakonyban laktam, volt egy kis, erdős vadászterületem, és benne - többek között - egy olyan kívánatos őzbak, melynél szebbet sem azelőtt, sem azóta nem láttam.
Sajnos, csak láttam, mert nagyon vigyázott magára, és ha gyönyörű fejét meg is mutatta egy-egy pillanatra, a puska már nem szólhatott, mert elillant, mint a köd.
Így látta meg ezt a bakot a szomszédom, akinek pedig több ezer hold saját erdeje volt, és sürgősen levelet írt, hogy adjam neki a bakot egy szarvasbikáért.
Akkor én már beleuntam a meddő harcba, hát azt írtam neki, hogy: tessék! Egyébként is vágytam bőgő bikát lőni, ami nála sokkal biztosabb volt, mint az én kitanult öreg bakom.
Így lettem én bikatulajdonos. A szomszéd szorgalmasan etette magát a szúnyogokkal, hajnalban cserkészett, este lesett, és minden furfanggal igyekezett a tüneményes bakot megszerezni, de hiába.
Én pedig vártam a bőgést. Hajnalonként már hallgatóztam, a puskámat felesleges gonddal kitisztítottam, a patronokat előkészítettem, amikor egyszer - végre - végigszállt az erdőn a szerelmes bikák orgonáló hangja.
Holnap - kurjantott bennem a vágy.
És aznap levelet kaptam, hogy rendkívül sürgős ügyben, hivatalosan utazzam az Alföldre, ahol mindössze három hét dolgom lesz...
Utaztam. Néztem ki az ablakon, és majdnem bőgtem. Három hét! Éppen három hét...
Akkor már hallgatnak a bikák, és várhatok egy évet.
Vártam. Vártam egy kerek évet.
Szomszédom - aki nemcsak kívül, de belül is hitbizományos úr volt - időben értesített, hogy a bika ,,rendelkezésre áll".
Nem is bántam, hogy az előző évi vadászatot elmosta egy parancs. Lám, az idén akkor nem vadászhatnék. Készültem hát újra a bőgésre, mint lány a lakodalomra. Százszor elképzeltem magamnak a hajnali, ködös erdőt, a mellig érő, harmatos füvet, a háremét terelgető bikát, a puska csattanását és a bika ágaskodó, utolsó rohanását.
És akkor megint jött egy parancs, hogy költözzem Pestre. Költöztem. Amikor könyveimet csomagoltam, és az asztalos úgy kopácsolt az üres szobákban, mint a harkály az erdőn, szinte hallottam a hajnali, búgó bőgést, és láttam az agancsos, ködben úszó, barna testeket.
Elmúlt hát ez az ősz is.
Majd jövőre.
A meghívás tavaly is megérkezett, de már nem okozott olyan karácsonyváró izgalmat, mert valahogy beleéltem magam, hogy an egy bikám a széki erdőn, amely az enyém, nem bánthatja senki, és ha meglőném, elmúlna talán ez az őszváró varázs; az a tudat, hogy akkor megyek szarvasbőgésre, amikor akarok.
Ez persze csak olyan kibeszéd volt, mert négykézláb is lementem volna, ha mehettem volna. De nem mehettem!
És a bikámat ,,eltették" nekem az idénre is. Forgatom a levelet, nézem, nézem, és a különös betűk mögül rám néz az én bikám riadt, okos, szép vadszeme.
Nem csábít már. Ismerősök vagyunk, és nézzük egymást. Agancsa tizenkét ágú, nyaka vastag, lábai szárazak és finomak, mint a tiszafa ága...
És most menjek és lőjem agyon?
A jövendő bikák apját? És hova menjek jövőre?
Nem mentem, pedig - az idén először - mehettem volna. Nem mentem, mert ez a bika az őszt és a szarvasbőgést jelenti, amíg csak engem is le nem terít a Nagy Vadász.
Nem mentem, csak kinéztem az ablakon - Buda felett szállt már a köd -, és lábam alatt megpattant az ág, körülöttem sóhajtott az őszi erdő. Puskámat szorosabban markoltam, arcomba nedves gally csapott, a ködből koronás, barna test úszott felém, és én - sóhajtottam, és leráztam magamról az álmot, mert ez a bika maga a Vad, a Vadászat és az Ősz, melyek el nem múlnak soha.
(1943)
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Titkos kalendárium (részlet)
  2017-10-17 14:00:03, kedd
 
 
A mulandóság sója, a dér már az
OKTÓBER
szülötte volt, amikor csak azok maradtak a kertben, akik nem vándorolnak, s egy-egy vendég, aki még vándorlásban volt. Egyik reggel az örvösgalamb pihent meg a hársfa száraz ágán, és amikor suhanó érkezésére peregni kezdtek a levelek, a fa már válaszolt is hangtalan kérdésére:
- Mi újság lenne? És az úton?
- Semmi. A varjak készülődnek, a libanép is úton van, az erdőben vágják már a fákat.
Ezzel felvágódott a levegőbe, mert a vadgalamboknak a kevés pihenő is elég.
Az utcán a kis kalauznő már télikabátot vitt a karján, a kutya bundája vastagodni kezdett, az idei cinkék vidáman tornásztak az ágakon, egy csúszka a farepedésekbe dugdosta a magvakat, amit megenni már nem tudott, mert előrelátó volt, s ezt így tanulta. Aztán kireppent a ház elé, mert fát hordtak a pincébe, és a törmelék között mindig akadt valami féreg.
Később füstölögni kezdtek a kémények,...
(1962)
**
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
2017.12 2018. Január 2018.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 41 db bejegyzés
e év: 41 db bejegyzés
Összes: 30771 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 853
  • e Hét: 11976
  • e Hónap: 61283
  • e Év: 61283
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.