Regisztráció  Belépés
lenke1964.blog.xfree.hu
Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább. "A világ minden szépségéért sem akarnám elcserélni az egyéniségemet, még a... Varga Lenke
1964.08.18
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 35 
Fekete István: Augusztus
  2018-08-24 07:28:36, péntek
 
  Fekete István: Augusztus

Nincs még est, a fáradtság még nyári utakon jár, de az őszi bogár szólongatja már a sötétséget a múló augusztus sarjúszagú alkonyán.

Hallgatom.

Sohse láttam még ezt a kis citerást, ámbár sokszor szerettem volna látni, de sötét volt már - fáradt augusztusi este -, nem kerestem.
Nem is tudom, hol kellene keresni, mert siránkozó kis hangja a fülemben szólt és a szívemben, és nem a földön és nem a levegőben; nem az út menti poros csalánon és nem a szőlők véres, viaszba mártott levelén.

- Krii... kirii...

Hol lehet?

Nem is hang ez, talán csak sejtés, ami nincs itt, mert csak a múlt lehet ilyen simogatón szomorú, mint a bánat álma, ami múlttá válik a születés pillanatában.

- Krii... kirii...

- Miért sírsz, kis tücsök? - gondolom, gondolattalan gondolattal. - Miért sírsz, hiszen nyár van még! Gyümölcs a fán, tőkén a gerezd és a magtárakban meghajlanak a gerendák...

- Nyár?... - pendült meg a kis citera - nyár? Hát nem látsz? Hát nem érzed? Hát nem hallod? Hiszen zöldek még a fák és beszédesek a patakok, még nyári suhogással ringatja magát az erdő, ha megzendül a szél, de az éjszakák elnémultak már és egymásra rakják a sárga leveleket.
- Igaz, virág nyílik még az utak mentén, a régi kőkeresztek tövében és gerle is búg, ha szépen felsüt a nap, de az eke már temeti a nyarat, a napraforgó a földet nézi, és őszi pókhálót lenget a szél a kukorica susogó levelén.
- Dúsak és teltek még a tőkék nevető domboldalakon, szüretre kongnak mámort érlelő vidám hordók, de az estékben már itt vagyok én - hallod? - s a vén diófák árnyéka nagyobb, mint amilyen messze ér...
- És - ugye -, hogy süt a nap! Hogy porzanak a nyárból élő vásáros országutak; hogy csillog a tavak vize ringatva holdat és minden csillagokat, de a Tejút selyme kifehéredett már, az éjszakák hűvösek és a virradat hideg harmatot csókol a néma mezőkre.
- Nevetnek még a kertek is! A fákon hetyke cinkék cserregnek valamit az almának és a szilvának..., de eljön az est és a sötétségben egyszerre titokzatos és néma lesz a világ: csak a bagoly imbolyog a csend hátán és csak a méhek zúgnak a kasban, hol a nyár édességét és a virágok illatát őrzi az aranyló méz.
- A nádasok felett seregélyek sudaraznak, mert telelopták magukat szőlővel, a levegőben csókák rikkantanak, mert csupa élet az egész világ, de ha az alkony végigszáll a tájon, a nádbugák tűnődve nézik az árnyékba hullt vizet és a késői szekerek úgy dübörögnek át a hidakon, mintha lágy göröngyök hullanának a Nyár koporsójára.
- Hallod?
- És - ugye - milyen nevetőek a fehér faluk, ha a déli harangszó megáldja a kenyeret, milyen bátran nyílik a kapu, hogy csattanik a kiáltás, de aztán elmúlik a nap, szürke fáradtsággal rogy le az alkony és ha ellobbannak a vidám ablakszemek: egyszerre sóhajtani kezd a gond, sírni valami régi sírás, fájni valami régi bánat, s a tűnődő est néma borulásában megsimogatja az álmokat, erdőket és mezőket, az élőket s a temetőket a virágoskalapú, melegkezű, magyar ősz.
- Érzed?

- Érzem, kis tücsök. Nézem a sötétséget, de látom a csillagokat és a szívemben lassan, békén elmúlik az elmúlás. Hát miért sírsz?

De a kis citerás csak sír, rí...
- Krii... kirii...

(1949)

**

Megjelent az Új Emberben, 1949. augusztus 28-án.

Tartalmazzák az Emberpor (2003) és Az erdő ébredése (2008) c. kötetek.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: A becsületes ember
  2018-08-24 07:27:15, péntek
 
  Fekete István: A becsületes ember

Pongrácz áthajolt a szép, szőke asszony válla felett, nézte a játékot, amely így hajnaltájon fojtottan izgalmas lett és feszesre húzta az idegeket.

A kártya halk koppanásokkal keverődött, a levegőben parfüm és cigarettafüst szállongott. Pongrácz hanyag előkelőséggel támaszkodott a szék támlájára és részesének érezte magát ennek az előkelő világnak, amely itt zsongott a kártyaklub különtermében.
A szép asszonyt is most ismerte meg, de mintha már régen ismerné. Kedves, pajtásos, közvetlen...
- Mit szól hozzá Pongrácz?... Nézze Pongrácz! - és megmutatta a lapokat.
Pongrácz odahajolt, kicsit bizalmasan, kicsit bódultan a szőke haj asszonyos illatától.
- Kolosszál! Mindent feltenni erre a lapra, Asszonyom, mindent! Sajnos, nagyapám kétezer holdja már a drága múlté, de ha meglenne, nem gondolkodnék...
- A maga felelősségére?... - és a nagy kék szemek megsimogatták Pongráczot ígéretes melegséggel.
- Természetesen!...
Az asszony tartotta a bankot. Ez volt azon az estén a legnagyobb tét. Közel ezer pengő. Fülledt csend lett.
- Üljön mellém. Segítsen! És fogja meg maga is a lapokat. Szerencsét hoz. A maga pénzéről is szó van. Hiszen ez már mutyiban megy...

Pongrácz kicsit megszédült. Ő nem így gondolta a felelősséget. De most már mindegy. Leült. Összehajoltak. Arcuk szinte összeért és Pongrácz megérintette a kártyát:
- Nekem ugyan nincs szerencsém a kártyában...
- És ,,egyebütt"?...
- Azt még nem tudom...
Pongrácznak igaza volt. Veszítettek!
- Elég volt mára - állt fel az asszony. - Felét maga fizeti, és most megiszunk egy pohár pezsgőt.
Pongrácz fizetett. Sokat. Talán kéthavi fizetését. Valami bódulatban, szinte sietve, mert nem akarta az asszonyt várakoztatni. Csak valahol lelke mélyén dörömbölt egy hang: - Ember! Ez a pénz nem a tied! Mit csinálsz? Holnap el kell számolnod a kétezer pengőről... Az állásod!... A becsületed...
Pongrácz azonban már megfordult és elindult a másik szoba felé, hol buja félhomály volt, valami távoli halk zene és a szőke asszony édes kontúrja az egyik fotőjben...
- Holnap? - dünnyögött - Holnap... Eh, messze van még!

Pedig akkor már megmozdultak odakünt az utcák és a hajnal szürkén, álmosan végigballagott a városon.
A pezsgő édes volt, az asszony bódító, mint a nyár. Először a kezük ért össze, aztán az arcuk, aztán a szájuk... És a holnap - úgy érezte Pongrácz - végtelen messze van. Talán el sem jöhet...
Amikor lebotorkáltak a lépcsőn, már fényes reggel volt. Még egy csók a homályos lépcsőházban.
- El ne késsen - suttogott az asszony - délután hatkor. Várom... - és visszanézett még, álmosan, kedvesen, vágyakozón.

Pongrácz egyedül maradt. Úgy érezte, az éjszaka hangulata foszlányonként szakad le róla és a villamosok a való életet hozták át a Dunán, amely fölött hűvös, józan szelek jártak.
- Ötszáz pengő! - sóhajtott - El is veszíthettem a villamoson... El is lophatták... visszafizetem részletekben... de ezt úgysem hiszik el. Györky is ott volt a klubban. Györky kolléga... Látta, amikor fizettem...
És lenézett a vízbe, amely lágyan karolta át a híd pilléreit.
- Brr... Ilyenkor vízbe ugrani!... Megőrültél?... Úgy is kifognának! Rókus! - A szürke Rókusra gondolt, amely úgy jelent meg előtte, mint egy nagy kas, amelyben a szenvedés darazsai zümmögnek.
- De így élni? Azt sem lehet! Állástalanul... kivetve mindenünnét, rongyosan, szegényen, megbélyegzetten...
Egy autó dudált rá keményen. Félreugrott.
- Miért? - susogta. - Hadd gázolt volna el. És vége lenne. Nem kellene gyötörnöm magam.
Eszébe jutott hivatali szobája. Ilyenkor még nincs bent senki. Csend van. Oda megy. Leszámol magával és pont. Íróasztala fiókjában revolvere... Levelet nem ír. Kinek? Nincs senkije és eszébe jutott a szőke asszony... Messze, elérhetetlenül, édes-vágyakozón. Ezen elszomorodott. Szeme megnedvesedett. Nagyon sajnálta magát.
- Délután hatkor?... Messze, messze leszek én már...

Hivatalában csend fogadta. A bankok száraz, álomtalan levegője. Leült, kihúzta fiókját, amelyben pedáns rend volt. Jólesett ezt látni. - Kár értem... tulajdonképpen. Rendes ember - voltam. És mégis!
Megfogta a revolvert. Úgy érezte nehéz, hideg vasat markolt meg, amely szinte nem érdemli meg, hogy durván halált ordíthasson a fülébe.
De ekkor a vas, mintha ellökte volna a kezét, a szomszéd szobában köhögött valaki.
- Álmodom? - kérdezte magában. - Hiszen ilyenkor még nincs itt senki... De azért betolta a fiókot - szinte jólesett ez a kis időnyereség -, és lábujjhegyen elindult a másik szoba felé, amely flett ott lapult a tábla: Pénztár. Alatta: Szoboszlay János, főpénztáros. Valamikor azt hitte, hogy az ő neve kerül majd oda, az öreg Szoboszlayé után...
Igen. Szoboszlay János. Akinek tartozik a kétezer pengővel elszámolni. Nyugtát adott róla.
Az ajtó előtt megállt. - Mit akarok vele? Megmondjam neki, hogy nincs meg a pénz?... Hogy elkártyáztam? Elvesztettem? ellopták?...
De azért keze kinyúlt és lenyomta a kilincset.

Az öreg Szoboszlay nem fordult meg párnás székében.
- Talán tudja is már?... Györkytől... és most szóba se áll velem...
Megállt. Érezte a vért arcába rohanni. Most már nem lehet csak úgy kimenni. Valamit mondani kell. Aztán úgyis ott van a megoldás, a - pisztoly.
- Kérem, Főpénztárnok úr...
Mintha valami idegen ember szólt volna. A tompa szavak lehulltak a földre.
- Kérem... én jól tudom a... a kötelességem.
És előrelépett, mert rettegett a saját hangjától, amely úgy döngött körülötte, mint a temetőbogár.
Az öreg Szoboszlay nem válaszolt. Keze sem mozdult, és a fél arca, amelyet most meglátott, furcsa, groteszk volt, mintha mosolygott volna.
- Talán elaludt - gondolta Pongrácz, s előrehajolt kissé, hogy az öregúr arcába lásson.
Tam... Tamtam... tam..., mind gyorsabban, gyorsabban.
- Hol dobognak? - kérdezte magától sápadtan, pedig tudta, hogy a szíve ver, és most már tudta azt is, hogy Szoboszlay - halott! Régen vesződött már a szívével.
Az íróasztal fiókjában bent lógtak a kulcsok. A kasszáé is... Az öregúr előtt nyugták, váltók..., és egyedül vannak...
- Nem! Nem vagyok halottrabló! - és elindult gyors léptekkel kifelé.
Talán egy pohár víz is segítene. Mentőknek kell telefonálni. Talán csak rosszullét. Igen. Biztosan csak rosszullét. Ha odanyúlna a kulcshoz, az öreg esetleg kinyitná apró, szürke szemét... De akkor miért ez a sietség? Meg kell előbb nézni, hogy valóban halott-e?
Megfogta a karosszéken heverő kezet, és az kicsúszott a markából, mintha undorodott volna az érintésétől.
- Igen. Itt nincs segítség... - mormolta, és nem nézett a halottra.
Keze azonban előrenyúlt, és az asztalon széthullt okmányok közül kiemelte a kétezer pengős nyugtát.
- Pfuj! - mondta magának, amikor zsebre gyűrte. - Most már nyugodtan főbe lőhetem magam!
Halkan betette az ajtót.
- Igen! Főbe! - és becsukta íróasztalát, amelyben a revolvere volt.
Leosont a lépcsőn.
- Milyen szerencse, hogy nem találkoztam senkivel - mormolta -, Isten tudja, mit gondolhatnának. Rosszak az emberek...

Elsétált a Dunáig. Aztán gondolt egyet, és bement a borbélyhoz, amely most nyitott. Amikor kijött, mintha jobban sütött volna a nap, és megenyhült már a szél is, amely a Duna felett Csepel felé sietett, és a vízbe sodorta a nyugta egészen apró darabjait.

A bank lépcsőjén lassan, fáradtan ballagott fel. Bent nagy felfordulás.
- Hallottad? Az öreg Szoboszlay... Wágner találta meg. Már halott volt. Most rovancsolnak. A direktorok is itt vannak.
Pongrácz megtántorodott.
- Lehetetlen! Szörnyűség! - Megtörölte szemeit. - Nagyon, nagyon sajnálom. Igazi kedves úr volt...
A párnás ajtók mögött a direktorok tanácskoztak. Rózsa igazgató vitte a szót:
- Szentül hiszem, hogy még a kétezer pengő is előkerül. Legnagyobb rend volt mindenütt, és szegény Szoboszlay a legkorrektebb ember volt, akit valaha ismertem. Fontosabb kérdés most az utód kérdése. Pongráczot fiatalnak tartom...
Ekkor lépett be Pongrácz őszinte fájdalommal az arcán. Magas, elegáns alakja kissé meghajolt.
- Bocsánatot kérek, hogy így, bejelentés nélkül..., de sürgős és fontos jelentenivalóm van.. Úgy tudom, pénztárvizsgálat volt. A kedves megboldogult rám bízott tegnap ötszáz pengőt. Nyugtát sem vett tőlem... Ez az összeg bizonyára hiányzik. Méltóztassanak átvenni. Nem szeretném, ha egy pillanatig is árnyék maradna az emlékén - és letette az asztalra az ötszáz pengőt.
- Köszönöm, Pongrácz úr - mondta Rózsa direktor kedvesen -, ha szükség lesz, kérni fogjuk...
Pongrácz ismét meghajolt. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a direktorok összenéztek:
- Ez is ritka ember. Arcára van írva, hogy bánja az elődjét. Mert hiszen számíthatott rá, hogy ő következik...
- És nem is olyan fiatal - mondta valaki. - Nekem nem lenne kifogásom ellene. Kellemes modorú úriember.
A többiek is összebólintottak:
- Így van! És ami fő: talpig becsületes!!

Pongrácz - a főpénztáros úr - sietett a találkára. Kezében diszkrét csomag a legszebb rózsákkal, amelyeket Pesten valaha eladtak. És morfondírozott:
- Hát nem bolond az ember? Bolond! Ott voltak a kasszakulcsok...! Nem vették észre az ezerötszázat, és tízszer annyit sem vettek volna észre...! Csak a kezem kellett volna kinyújtani, de hát ilyen az ember!!
Bután becsületes!

(1946, gépelt kézirat)

**

Az Öreg naptár (2001) és az Örökség (2009) c. kötetek tartalmazzák.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Társasutazás
  2018-08-24 07:26:04, péntek
 
  Fekete István: Társasutazás

Halad a világ, szaporodik az ember, és a társas együttélés mindinkább kiszorítja az egyéni életet.

Van tehát társasház (ellentétben a magánbarlanggal), társaskör, társas szórakozás, társas munka és társasutazás is. Persze ez a társasutazás - legalábbis egyelőre - nem szól az Északi-sarkra vagy a Holdra, csak Pasaréttől a Ligetig. Autóbuszon. Tanulmánynak ez is elég. Amikor majd az Északi-sarkra járunk fagylaltozni vagy jéghokimeccsre, remélhetőleg mások lesznek a közlekedési eszközök - főleg pedig az emberek -, és kipusztulnak az alábbi típusok.

Elsősorban kihal a Tengerész.
A Tengerésznek ötvenkettes lába van, nyakán sál, fején semmi, és zsebre dugott kézzel jár. Az autóbuszon is. Ha megáll: lábát szétveti.
- Jézus! - sivalkodik egy nő, és majdnem ölbe veszi lábát. - Jézusmária, a lábam...
- Hoppla - mondja a Tengerész hanyagul, és nem foglalkozunk tovább az üggyel, nem ül, pedig van üres hely, hanem - keze a zsebben - tovább hajladozik, mint szélben az árboc. És nem kapaszkodna annak a jóságos Istennek se! Nem. A vezető válla fölött kémleli a láthatárt, majd végigimbolyog a kocsin, egy gyereket lesodor anyja kebeléről, és más hajóra száll.
A kocsi megnyugszik. A kocsi úgy gondolkodik, mint egy ember. Utálattal nézte a Tengerészt, de nem szólt, mert a Tengerész sértődős. Elment.

De nincs semmi baj. Azaz... jön helyette a másik. Az Apuka. Bármilyen összegbe fogadok (forinttól lefelé), hogy gyereke nincs, de azért megesküszöm rá, hogy ő Apuka. Valami kis vékony asszonynak vagy vastag mopszlinak az Apukája. Százhatvan centi magas, száznegyven széles, mosolyog - mindig mosolyog és - izzad. Kezében újság. Kinéz egy harmincöt centi helyet, és elereszti magát...
- Ssz!!! Ssz!!!... - sziszegnek az eltemetett útitársak, mert ezt nem várták.
- Kicsit összeszorulunk... - mondja ő, és újságot bont. És szuszog, enyhe brillantinba ágyazott naftalinszagot felhőzve. Újságját úgy tartja, hogy mindkét hóna alatt egy-egy társasutazó tag kukucskálhat. A kocsi enyhén mosolyog. A két tag nem. Amikor leszáll, a kocsi akár ne is menjen tovább. Eltűnt a mosoly, a szag, az Apuka. A kocsi üres. (A két tagot majd a végállomáson kirakják.)
De a kocsi továbbmegy, ahogy egy társaskocsihoz illik. Meg is telik szépen; már csak egy hely üres, a vezető melletti kis kuckóban a harmadik ülés. Nem mondom, hogy kényelmes ülés, mert rendesen csak félsonkányi helyet hagy a másik kettőnek - de ülés. Akinek nem tetszik, ne üljön rá.

Ekkor szállt fel a kocsira az Öreg.
Az Öreg hatvanéves, de lehet hetven is és lehet ötven is. Kicsi, száraz, keserű, erőszakos, fölényes, igényes, és ha ő teremtette volna a világot, majd megmutatta volna, hogy kell...
Egyelőre elfoglalja azt a harmadik helyet, és olyan tekintetet vet a kocsira, hogy mindenki szégyellheti magát. Senki sem állt fel, senki nem adta át a helyét...
Ez a tekintet sértő, kemény, komisz és könyörtelen ítélet van benne. Ezt a tekintetet lehetett látni az ostrom előtt, és lehet látni az ostrom után, de az ostrom alatt - csodálatos - egyszer sem találkoztam vele.
Bátor ez a tekintet, megrovó és megvető. Hogy itt neki joga van, az nem kétséges, itt neki jogai vannak, ez természetes, és hogy másnak nincsenek jogai, az is természetes. Ő megfizetett, ő öreg, ő... - s a kocsi lesüti a szemét.

Csak egy fiatalember van közvetlen az Öreg mellett, a kettős ülés ablak felőli székén, aki nem vesz tudomást róla. Enyhén és szomorkásan mosolyog. Befelé mosolyog, mint aki valamire gondol, talán egy vidám emlékre - ami elmúlt -, mit tudom én, de az arcában van valami elkülönült, magára hagyott, magánakvaló, messzenéző. Őt nem érdekli az öreg, nem érinti meg a társaság gondolatköre, ő valamire gondol, egyedül van, és egyedül lenne ezer ember között is. A vakok arca ilyen néha, de ez nem vak. Szép kék szeme van, és arca egészséges.

Az öreg Mirigy nézi keményen és követelően. Tüskés kis bajusza ingerülten borzolódik. De még kitart. Zsebkendőt vesz elő, és harciasan trombitál:
- Tra... tra... trattarra.
No most! Odafordul.
- Fiatal barátom, nem cserélnénk helyet?... - és már áll is fel.
A fiú megrándul, mintha leesett volna valahonnan, aztán csendesen azt mondja:
- Nem!
És kinéz az ablakon.
Közeledik a végállomás. Már csak hárman vagyunk, amikor leszáll a fiú is.

Lassan feláll: meginog egy kicsit, aztán nehéz zökkenésekkel végigviszi műlábát a kocsin. Amíg ült, nem lehetett észrevenni semmit.
A kalauz segítségét nem fogadja el.
- Köszönöm, meg kell tanulni egyedül is.
Az Öreg gúnyos felsőbbséggel néz utána, mintha azt mondaná: - Szólhattál volna, öcsém, ha koldus vagy...

Aztán én is leszállok.
És nézek az autóbusz után, amely immáron teljesen az Öregé. A végállomáson majd leszáll a vezető is, a kalauz is, s akkor - remélem - a kocsi újra megindul, csak úgy magától, s az Öreget kiviszi a világból.
Mert az Apuka és a Tengerész talán még megjavulnak, de ez az Öreg, ez - soha!

(1949)

**

Tartalmazzák a Harangszó (1975), Karácsonyi látogatók (1989), Számadás (1997) és a Búcsúzás (2011) c. kötetek.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: EGY ÉV
  2018-08-24 07:24:45, péntek
 
  Fekete István: EGY ÉV

Augusztus vége felé járt az idő, és szinte beleuntunk már a nyárba. A malomgát vize poshadt volt, a pataknak csak a fenekén tekergett valami kis vérszegény folyadék, ami lábvíznek is kevés volt, nemhogy fürödni lehetett volna benne. A nyári alma, barack elfogyott, a szilva nem érett még meg, a fészkek üresek, a rétet lekaszálták, s a szőlő olyan savanyú volt, hogy a kecske is elmekegte volna magát tőle, amikor Berta Jancsival kertünkben ténferegtünk és unatkoztunk.
Jancsi ugyan ajánlotta, hogy a sárga, elvénült uborkákból csináljunk “lovakat", de az uborkaágyások tája már tele volt a tegnapi és tegnapelőtti “lovak" szétvagdosott testrészeivel, azonkívül jó atyám megígérte, hogy ha a magnak való uborkákból még egy hiányzik, hasonlóképpen fog felnégyelni bennünket. Jó atyám szavatartó férfiú volt, ezért Jancsi ajánlatát mereven elutasítottam.
- Két hét múlva oskolába megyek - mondta ezek után barátom, aki a legsötétebb unalomba is rést tudott vágni, és úgy mondta ezt, mintha valami csodálatos kaland lappangott volna mögötte.
- Az lesz csak a jó világ!
- Mi?
- Az oskola! Édesanyám megvarrta már a tarisznyát, palatáblám is van meg griflitartóm is...
Elkeseredetten hallgattam.
- Aztán majd írunk, olvasunk, meg minden. Aki sokat tud, az könyvet kap a végén, meg pénzt is...
- Pénzt?
- Persze. Aztán elküldik a nagyoskolába.
A nagyoskola nem nagyon csábított, de a pénz izgatott, legfőképpen pedig a könyv, aminek tábláján oroszlán van meg olyan zöld kígyó, hogy az ember nem tudja a szemét levenni róla. A szája pedig mindkettőnek tátva. Hogy melyik eszi meg a másikat: ez van belül megírva.
- Te nem gyüssz? - kérdezte Jancsi csak úgy mellesleg, mintha ezt a kérdést egyedül én dönthettem volna el.
- Mindenki gyün, Péter is, Kálmány is, Treszka is és - Ilona is...
Csak ezt ne mondta volna! Ilona a legkedvesebb pajtás volt a karikós világon, és már láttam, amint egzámen után új ruhában, csodálatos ajándék könyvekkel a hónuk alatt jönnek ki az iskola ajtaján.
Szemem elfutotta a könny, hanyag szüleimre gondolva, akik talán nem is akarják, hogy könyvem legyen, vagy talán sajnálják a palatáblára a pénzt. Hányszor hallottam, amikor a nagyok beszéltek, hogy: bizony, sokba kerül a taníttatás... Hát erről volt szó!
Hát szülők ezek?...
Így aztán este nagyanyám könnyek között talált, nekidőlve a kályhának, amelyen mosolygó angyalfejek voltak, akiknek szárnya a nyakukból nőtt ki.
- Hát neked meg mi a bajod?
A mélységes bánat és mellőzöttség teljesen elvette a hangom, és csak hosszabb hallgatás után derült ki olthatatlan vágyam a tudományok iránt.
- De hát, édes kisfiam, még nem vagy egészen hatéves...
Igen! szóval nagyanyám is jó atyám pártján van... - gondoltam, és zokogva öleltem át a kályhát, melyen az angyalok részvétlenül mosolyogtak.
Apám azonban nem mosolygott. Apám a tettek embere volt. Másnap cipőt húzatott velem - ami sohasem jelentett jót -, kézen fogott, és szó nélkül elvezetett az iskolába.
- János - és eltolt maga mellől, hogy Ganzler bácsi kellően szemre vehessen, mintha nem látott a volna mindennap -, Jánoskám, ez a gyerek iskolába akar járni. Lehet? Nincs még egészen hatéves.
- Lehet hát. Majd beszélek a tanfelügyelővel.
- Hát akkor írd be!
Én csak álltam az ünnepélyes, fanyar csendben, és szívem mélyén aggodalom szaladt széjjel, mint a nyári eső tapogató kis patakjai. A falon még ott voltak a múlt vizsga virágfüzérei, a szekrény tetején egy kibicsaklott nyakú félgömb állt, jelezve, hogy elromlott a tengelye, s ezért van annyi baj a világon, ámbár ezt akkor még nem tudtam, csak éreztem.
A nagy, fekete tábla is mintha hanyatt akart volna esni, tartójában kék rongy, krétatörmelék és - igen! egy testes - pálca!...
Nem tagadom, ismerős volt ez az eszköz, de nem gondoltam, hogy itt is... ezenkívül a pálca erősen használtnak látszott.
... Nono! itt résen kell lenni!
De a falakon szép, színes táblák voltak, előkelő és titokzatos képek, s ezek az ismerkedés vágyával töltöttek el.
Aztán elmentünk a boltba, táskát vettünk, palatáblát, palavesszőt és griflitartót, aminek magyarul tolltartó a neve. Ganzler bácsi könyvet is adott, aminek furcsa, jó szaga volt. Egyelőre csak ezt élveztem, s azóta is bolondulok a könyv szagáért.
Boldog voltam, és úgy készültem az iskolába, mint a szüretre, ajándékosztásra vagy az erdőbe, amelynek titokzatos mélységében drága titkok vannak, mesék, Hófehérkék törpékkel elegyest.
Nem így lett.
Elsősorban nem ülhettem Ilona mellé, de Jancsi mellé se, ami amúgy is gyenge vigasz lett volna. Másodsorban Ganzler bácsi egyszerre “tanító úr" lett, akinek még a hangja is megváltozott, s azt mondta, hogy a légy zümmögését is akarja hallani. Hát nem hallotta eleget a nyáron?
Harmadsorban - ezt nem is értettem - én, én, akit reggel hatkor meg se lehetett volna kötözni az ágyban... igen, én fél nyolckor még olyan álmos voltam, hogy - nagyanyám szerint - úgy kellett kiásni az ágyból.
Negyedsorban... - de hát miért folytassam? Elkeseredetten és bőgve dőltem az angyalos kályhának, és odanyilatkoztam, hogy én pedig nem megyek iskolába.
- Mi? - kérdezte apám. - Micsoda? - És levette a szekrény tetejéről a pálcát.
Ezek után sürgősen fogtam a táskát, a palatáblát, a könyvet, és egy földgömbnyi bánattal a szívemben elindultam az iskolába. Könnyezett az anyám, a nagyanyám, legfőként én, az áldozat, aki egy évet dobtam el szabadságomból, s azóta se teszek mást, csak iskolába járok. De most már határozottan tudom, hogy azért nem lehet belőlem semmi, mert hiányzik az az egy esztendő. Ha akkor kellően megerősödöm, és nem nyúlok korán a betű édesen szomorú mákonyához, ki tudja, mi lehettem volna...
Talán még csősz is!

(1955)

**

Megjelent az Új Emberben, 1955. szeptember 11-én.

Tartalmazzák az Őszi vásár (1962), Ködös utak (1979), Tojáshéjdarabkák (2007) c. kötetek.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Eszembe jártok…
  2018-06-23 06:51:02, szombat
 
  Ahogy elment:

(részlet Fekete István: Napló, Hajnalodik - Fekete Istvánné: Keserves évek c. kötetből)

,,Éreztem, hogy valami rossz jön..., ami be is következett.

Egy éjszaka beszólt a szobámba, hogy ő azt hiszi - orvost kellene hívni. Kató nővérének, - aki szállóvendégünk volt - szóltam, hogy legyen addig mellette, míg én az orvosért sietek, mivel őt telefonon elérni nem tudtam.

Átszaladtam a szomszédos kórházba segítségért. Egy orvosnő - hallva, hogy ki a beteg és hogy milyen súlyos esetről van szó, felkapta táskáját elsősegély nyújtásra, és rohantunk vissza. Közben megérkezett még egy orvos, de Kató sógornőm már ott állt az ajtóban azzal:
- Késő, már lefogtam a szemét...

1970. június 23. hajnala volt..."

**

Álljon itt ma emlékül egyik utolsó verse, melyet fiához írt:

Eszembe jártok...

Eszembe jártok mindig, mint az álom,
Amelyből tűnő az ébredés, mert
A valóság távoli, mint a mesék,
Vagy elmúlt, mint ami nem jön vissza már,
Csak emlék, jaj, bizony, csak emlék.

Pedig mennyire itt vagytok néha,
A szánkon és mélyen a szemünkben,
Gondolataink fodros vizén, vágyaink csónakján,
Leveleitekben s mindenütt, ahol szeretni lehet.
Mélyen a szívünkben.

Európában? Írod, fiam: ,,valahol Európában".
Jó lesz talán Bécsben?
Tupi is ott van, ti csak átrepültök,
Mi meg várunk a repülőtéren,
S ha nem ott, hát az - égben.

(1970)

**

Megjelent a Nemzetőrben, 1970. októberében.

Tartalmazzák az Aranymálinkó (2006) és az Összegyűjtött versek (2008) c. kötetek.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Őszi vásár
  2018-05-21 15:44:59, hétfő
 
 

Illene ugyan tudnom, hogy ez a vásár milyen napra esett, de bizony - nem tudom. Ezt csak Finta Lajos bácsi mondaná meg, ha élne, de nem él már (nyugodjék!), ami elég baj, mert amíg élt, fiatal voltam, most pedig már...

A vásár mindenesetre ősszel volt, amikor a dombok aranyos lángolását mintha vörös borral öntözte volna meg valaki, s a völgyek ködöt ásítottak. Igen, ősszel volt, mert dideregtem egy kicsit, bár új kabát volt rajtam, melyet már a felszállásnál bemaszatoltam kocsikenőccsel.
De nem ezért voltam szomorú. A kabátnak az a sorsa, előbb-utóbb magához vonz valami kenőcsfélét, lekvárt vagy más ragadós holmit, a lónak meg az a sorsa, hogy vásárra viszik és eladják.
Én a lóért voltam szomorú. Fergeteg nevezetű lovunkért, aki a huszároknál is szolgált, és barátom volt.
- Nem etethetjük egész télen, meg sok baj is van vele - mondta apám. - Nyisd ki a szemed, és Lajos bácsit biztasd hazafelé... Nekem más dolgom van.
Igen, Lajos bácsit néha biztatni kellett, mert úgy volt a lacikonyhával és egyéb élvezeti helyekkel, mint a kabátom a kocsikenőccsel: megtalálták egymást, és ragaszkodtak egymáshoz. A Fergeteggel való sok baj pedig onnét származott, hogy a huszárok többször ott gyakorlatoztak falunk határában, és ha gyülekezőre zendült a kürt, Fergeteg szabályosan jelentkezett a sorakozón valamely földmívelő eszközzel, ekével vagy boronával, ami elé éppen be volt fogva. A trombita sürgetően harsogott, s arra már nem volt idő, hogy kivetkőzzék földmívelő mivoltából.
A huszárok majdnem megölelték Fergeteget, az öreg katonaló pedig boldog volt a bajtársak között, és undorral nézett Görbic Pista bácsira, aki izzadtan és felindultan érkezett meg fél óra múlva, ostorral és erőteljes kifejezésekkel Fergeteget, katonát és trombitát illetően.
De én szerettem Fergeteget, tiszteltem vitézi múltját, és rajta tanultam lovagolni, ha Pista bácsi szíve megenyhült, s a lovaglást engedélyezte.
Ezt az enyhülést azonban bizonyos szivarokkal kellett előidézni.
És most visszük Fergeteget a vásárra, mint egy közönséges igáslovat. Fergeteget, aki hűséges volt múltjához, olyan hűséges, amilyen csak egy ló tud lenni.

A kocsi elé Marcsa volt fogva lányával, a Mancival, míg Fergeteg a saroglyához kötve ballagott utánunk azzal a hosszú, könnyed járással, ami a kiművelt paripákra jellemző. Ha kocsma előtt mentünk el, vidáman nyerített, jelezve, hogy katona korában azokon a helyeken szoktak megállni, ahol hosszúra vágott gyaluforgácsot lenget a szellő.
- Okos ló - mondta Lajos bácsi -, szinte kár érte. Hoó! Mindjárt gyüvök!
Mikor egyedül maradtunk, összenéztünk Fergeteggel, aki kérdően nézett rám okos, meleg szemével.
- Mi lesz ebből?
Szégyenkezve húztam meg a vállam, és helyet adtam Lajos bácsinak, aki férfias törkölyfelhőt lehelve érkezett vissza a ragyogó őszi világba.
- Tiszta orvosság! - vidámkodott. - Ilyet nem isznak a papok, de még a püspök se! - Lajos bácsi ugyanis a püspöki méltósághoz csak egészen kiváló törkölyt képzelt illendőnek. Valami azonban lehetett a dologban, mert mire a vásárba értünk, jóság ereszkedett ránk. Megemlékeztünk Fergeteg kiválóságáról és viselt dolgairól. Éppen ezért mérhetetlen méregbe jöttünk, amikor a cigánykupec megkérdezte:
- Mit kóstál ez az öreg bőregér?
Lajos bácsi távozásra szólította fel a kupecet, mert különben kiakasztja a lőcsöt, akkor pedig lepedőben viszik el a kupec földi maradványait.
Ezek után pedig azt mondta, hogy menten szétveti a méreg, ha valami csillapítót nem vesz be. Csak várjak nyugodtan, azonnal jön.

Vártam nyugodtan, és imádkoztam, hogy ne jöjjön senki. Néztük egymást Fergeteggel tanácstalanul és megfeledkezve vásárról és vevőkről egyaránt.
- Maguké ez a ló, kisfiam?
Ott állt újra a kupec egy másik emberrel, aki csizmát és bőrfoltos lovaglónadrágot viselt.
- Nem! - mondtam, nem tudom, miért.
- Maga okos fiú, ugye? - kérdezte a bőrnadrágos, és elővette erszényét. - Látom, jó fiú, ismeri ezt a lovat.
- Hát... ismerni ismerem - és körülnéztem, nem jön-e Lajos bácsi.
- Ne féljen, mi nem áruljuk el - és komolyabb ércpénzt nyomott a markomba -, rúgós ez a ló?
Tétováztam.
- Csak mondja meg bátran.
- Inkább harap - suttogtam -, de rúg is... katonaló volt.
A csizmás szemrehányóan intett a kupecnek.
- Na! Van magának szeme? Köszönöm, kisfiam.
Amikor elmentek, mélyen összenéztünk Fergeteggel, és amikor megláttam, hogy felénk integetnek, más vevőkkel is tudatva Fergeteg rejtett hibáit, leszálltam, és megsimogattam drága barátom nyakát.
- Azt hiszem, nem lesz baj!...

Nem is lett.
Lajos bácsi időnként meglátogatott.
- Na?
- Meg se kérdezte senki.
- Nem baj! Ilyen lovat nem is szabad eladni. Tudja mit, nem is adjuk el. Nem eladó! De erről otthon nem szólunk... mert ugye... ha nem is kérik...
- Persze - és majdnem megcsókoltam. - De Lajos bácsi hozhatna valamit a lacikonyháról, egy kis húst.
Az öreg zsebre vágta a júdáspénzt, és rövidesen ott ültünk a kasban őszi békesség koronájával bűnös fejűnk felett. A meleg hús omlós volt, mint a vaj, a kenyér, mint a kalács, és a bor - igen, erről se feledkezzünk meg -, mint a hűvös arany, ami lángot vetett bensőnkben.

Ezután természetes, hogy az öreg Marcsát nyugdíjaztuk Fergeteg helyére, és csodálatos hangulatban robogtunk ki az országútra, ahol megcsodáltak bennünket a varjak, mert Fergeteg úgy rakta a lábát, mintha díszszemlére mentünk volna.
- Nem danolnánk? - kérdezte Lajos bácsi.
Hát mért ne danoltunk volna? Danoltunk, ahogy vidám vásárosokhoz illik, s a nóta elszállt, mint tűnő uszálya az útnak, időnek, szétterülve a tél felé ballagó őszi mezőkőn.

(1954)

**

Megjelent az Új Ember 1954. november 28-i számában.

Tartalmazzák az Őszi vásár (1962), Ködös utak (1979) és a Tojáshéjdarabkák (2007) c. kötetek.

Tavaszi vásár címmel elhangzott a Kossuth Rádió Kincses Kalendárium című műsorában, 1958. 04. 20-án 15:50 és 16:45 között.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Pünkösd
  2018-05-21 15:28:07, hétfő
 
 

Nem tudom én, miért, de a mi falunkban az Úrnapját jobban megtartották, mint a pünkösdi ünnepeket. Nem arról van persze szó, mintha a pünkösdöt nem tartották volna meg kellő fénnyel és - pihenéssel, de a pünkösdi ünnepeket elhomályosította még egy kicsit a húsvét messze néző ragyogása - áldozócsütörtök is volt közben -, és a pünkösdi ünnepeken jobban benne volt még a karokban, derekakban a tavaszi hajrá fáradtsága. De Úrnapján a kalászba szökkent búzamezőkben hentergett már a szél, s a kertek és szőlők méhzsongásos csendjében vidámabban flótázott a sárgarigó.
Talán az úrnapi sátrak tették fényesebbé és közösebbé az Úrnapját? Nem tudom. Vagy talán csak az én messze emlékeimben látszik ez így? Lehetséges, de az bizonyos, hogy pünkösdkor nem volt semmiféle ajándékozás, semmiféle jókívánság sem kifelé, sem befelé a családban, és még a faluba tévedt koldus is tudta, hogy csak közönséges vasárnapi adományra számíthat.

Mindez azonban nem jutott volna eszembe, ha szombaton nem találkozom Kis Jancsi bácsival, aki a falu hivatásos koldusa volt, egyúttal a búcsújárásban is hivatásos előénekes. Jancsi bácsi általában elég rongyos volt, míg ünnepeken és búcsújáráskor sárga bársonynadrágot öltött, és hosszú somfabotját használta, amely alul hegyes szögben és felül rézkeresztben végződött. Ez a bot talán már magától is eltalált volna Andocsra vagy Segesdre, de pünkösdre elő sem vette - amit nagyon sajnáltam -, és látva Jancsi bácsi rongyait, arra gondoltam, hogy ez igazságtalanság... Miért csak karácsonykor meg húsvétkor kap tőlünk valamit... Különösen karácsonykor, amikor a levetett ruhák, ingek, kalács, egy üveg bor csomagját én nyújtottam át Jancsi bácsinak, s ilyenkor egészen boldognak éreztem magam.
- Valami itt nincs rendben - gondoltam pünkösd előtt való szombaton, amikor a vacsora - kacsavér, aprólék, miegymás - már előrevetette a valódi első osztályú ebéd fényességét.
Jó vacsorához méltó csendesség lebegett az asztal felett, amikor eszembe jutottak Jancsi bácsi rongyai, s ezekkel a pünkösd mostohasága, tehát megkérdeztem:
- Pünkösdkor miért nem adunk ajándékot, édesapám?
Apám letette a villát, megtörölte a száját, rám nézett, s tudtam már, mit fog mondani:
- Magyar ember, amikor eszik, nem beszél...
Hát ezt is mondta, aztán vacsora végéig hallgattunk, de nem szidott össze, hanem azt mondta:
- Nem szokás...
- Pünkösd nem olyan nagy ünnep, mint a karácsony?
- Tulajdonképpen akkora. Honnan jutott ez eszedbe?
- Kis Jancsi bácsival találkoztam. Csupa rongy volt az inge... Azt mondja, beteg is volt...
Erre nem válaszolt senki.
- Hát - mondta később apám -, nem szokás... - aztán felállt, mintha valami eszébe jutott volna, és kiment. A vacsora pedig valahogy befejezetlen maradt...

Apám elment az istálló felé, s nagyanyám később azt mondta:
- A lámpát égve hagytam, olvasgathatsz, kisfiam.
Ez annyit jelentett, hogy egyedül akar maradni anyámmal, hát nem is tétováztam, mert én is egyedül akartam lenni.
Nálunk a vacsora mindig korán volt, s amikor kimentem a külső folyosóra, még inkább kései alkony volt, mint este. A fák már elvirágzottak a kertben, mégis mintha édes rügyszagot hozott volna a szél, összekeveredve a korhadó szalma s a rét hűvös füstszagával.
Apám az udvar végén az istálló előtt magyarázott valamit Pista bácsinak, aki kocsis volt, tehenes és mindenes, de az én szememben kiváló szánkófaragó, csapdaállító lószőrfonó... és tudója minden dolognak, egyszóval a barátom, aki néha fel engedett ülni valamelyik lóra, s ezen nagylelkűségét a vendégszivarokkal ,,honoráltam"...
Apám még mondott valamit, és Pista bácsi bólintott, majd legyintett, mintha azt mondta volna, hogy nem kell több magyarázat, a dolog el lesz intézve...
Azután apám kiment az utca felé, Pista bácsi pedig az istállóba.

Egyedül maradtam a homályban, s ekkor valami gondolat lepett meg, ami nem lehetett tiszta ügy, mert körülnéztem, mint aki egyedül akar lenni... Aztán elindultam a pince felé. A házban csend, csak a szívem dobogott..., amikor lesurrantam a kopott lépcsőkön. Kitapogattam az ajtónyílást, s onnét már sötétben is megtaláltam a homokba fektetett borosüvegeket. Egyet a hónom alá nyomtam, aztán fel a lépcsőkön.
A külső folyosón csend, de valahonnét mintha lovas közeledett volna sebes vágtában..., és szinte vártam, hogy mikor fordul be az udvarra, amikor kicsit megnyugodva kivilágosodott, hogy a dobogást nem ló okozza, hanem a szívem...
- Hű, de megijedtem - gondoltam, aztán teljesen megnyugodva aldugtam az üveget a lugas indái közé, és bementem a házba.
- Lefekszem, nagymama...
- Jól van, kisfiam - mondta, aztán jobban megnézett. - Nincs valami bajod? Olyan rossz színed van...
- Álmos vagyok...
Nagyanyám fejcsóválva nézett utánam, én pedig pár perc múlva mélyen aludtam, de azzal az elhatározással, hogy még sötéttel felkelek. Abban az időben nagyanyámmal laktunk egy szobában, s ennek a korai kelésnek semmi akadálya nem volt, mert nagyanyám nagyon mélyen aludt.

És bizonyos idő múlva - ami nagyon rövidnek tetszett - felébredtem. Nagyanyám vidáman fújta a kását, én pedig hónom alá csapva ruháimat, cipőmet, kisurrantam a konyhába, ahol a vekker három órát mutatott. Pár perc múlva már az utcán voltam, aztán a kertek alá kerültem, és egyvágtában loholtam, kezemben a borosüveggel Jancsi bácsi ,,lakása" felé. Írhatnám persze azt is, hogy Jancsi bácsi ,,háza" felé, de minek írjam? Jancsi bácsinak nem volt háza, mert Jancsi bácsi nagyon szegény emberek rokona volt, aki az istállóban lakott egy Vica nevű jól táplált tehén tőszomszédságában. Vicán kívül még csak patkányok laktak az istállóban, akiket utáltam...
De akkor erre nem gondoltam, mert Jancsi bácsi már derűsen fogta kezében az üveget a meggyújtott olajmécses mellett, és szeme olyan éber volt, mintha nem is aludt volna.
- Nohát - mondta -, hát igazán, majd mondd meg otthon, hogy...
- Jancsi bácsi! - ijedtem meg. - Nem mondok meg semmit, mert ezt a bort én... csak úgy hoztam.
- Ilyent nem isznak a papok - vált meg hosszabb furulyázás után az üvegtől, s gyakorlott mozdulattal az ágy alá dugta, amikor csattant kívül a kiskapu...
- Bújj el valahová - suttogta -, hátha ide gyün...
Megrettenve kerültem meg Vicát, és - a patkányokra gondolva - egy kis irtózással bújtam a jászol alá, miközben Jancsi bácsi elfújta a mécset.
- Szép pünkösdi jó reggelt - mondta valaki, és ijedtemben még a patkányokat is elfeledtem, mert a hang Pista bácsi hangja volt.
- Hajnal van még, Pista fiam - ásított Jancsi bácsi. - Mi jót hoztál?
- Csak ezt a kis bort, Jancsi bácsi, meg egy kis csomagot. Valami ruhaféle van benne...
- Nahát! Fiam, igazán... Tedd le, fiam, oda a ládára. Aztán mondd meg, hogy...
- Nem mondok meg semmit Jancsi bácsi, csak annyit, hogy amit rám bíztak, átadtam. A bort a gazdám küldi, a ruhafélét meg az asszonyok, de alighanem egyik se tudja a másikról, hogy küldtek magának valamit... Szóval ne köszönjön meg semmit! Érti!?
- Micsoda népek, micsoda népek - s Jancsi bácsi a gyújtó után kotorászott.
- Ne gyújtson világot, Jancsi bácsi. Sietek haza, a magam jószágát is el kell látni... Aludjon, hiszen alig hogy világosodik.

*

Igaza volt Pista bácsinak, mert csak akkor világosodott, amikor már hazaértem. Mélyen aludt még a ház, amikor - a konyhában levetkőzve - besurrantam nagyanyám szobájába. És amikor már újra felmelegedtem az ágyban, csak akkor kezdtem el gondolkodni, s gondolataimban valami végtelen csend és valami végtelen jó érzés ringatott álomba, de mintha ennek az örömnek semmi előzmény nem lett volna.

*

Azóta tudom, hogy pünkösd valóban első osztályú ünnep, amely nem múlhatik el soha, mint ahogy nem múlhatik el a Szeretet, s nem múlhatnak el azok sem, akiket szerettem, s akiket az emberi lélek múlhatatlanságában örökké szeretek.

(1965)

**

Megjelent az Új Emberben, 1965. június 6-án.

Tartalmazzák az Emberpor (2003) és a Sárgaréz patkók (2007) c. kötetek.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: A tyúk
  2018-05-13 17:01:18, vasárnap
 
  Fekete István: A tyúk

Egy levéllel kezdődött, ámbár abban szó sem volt róla. Benne csak ez állt: egyik rokonunk ekkor meg ekkor átutazik Budapesten és menjen ki valaki" az állomásra, mivel csomagot hoz. Nem szeretem az ilyen határozatlan meghatározásokat, mert annak rendesen az a vége:
- Maga úgyis szeret korán kelni...
Ez a Maga" én vagyok. Szeretek korán kelni, amíg nem kell, de amint elő van írva, azonnal nem szeretek. A nevezett vonat valamikor hajnali négy óra tájban érkezik - természetesen - a Keletibe. Azért oda, mert ennél távolabbi állomás hozzánk nincs. Ha Rákosfalván laknánk, nem kétséges, hogy összes átutazó ismerőseink Kelenföldre érkeznének. Már bele is törődtem, bár a Keleti megközelítése hajnalban nem olyan egyszerű. Éjszakai villamos - nagyon helyesen nincs, így a szolgálati kocsival utaztam, és fájó szívvel pislogtam a Déli, valamint a Nyugati indóházakra", amelyeket átutazó ismerőseink elkerülnek.

A rokon asszonyság - természetesen - az indulási oldalon várt, azaz keresett, úgy okoskodva: amint leszállt a vonatról, megszűnt érkező utas lenni, tehát lehet annyi eszem, hogy ott nem is keresem. Sajnos, nem volt. De azért egy órán belül csak megtaláltuk egymást, ami az érkező és induló vonatok zűrzavarában szerencsének mondható. Örültünk, s ezt az örömet a tekintélyes csomagok bennem majdnem lelkesedéssé fokozták. Az például, amelyet vidáman felkaptam, olyan súlyos volt, hogy Gödöllőre is kiutaztam volna érte.
- Nem nehéz? - kérdezte kedves rokonunk - a fehérneműm van benne. Hosszabb időre megyek.
A csomag majdnem kiesett a kezemből, olyan nehéz lett egyszerre. Alig tudtam megvigasztalódni, amikor reggelizés közben azt mondta: meg fogunk lepődni, milyen kedves ajándékot gondolt ki számunkra.
- Száz tojást hoztam, legalább százat... de hogyan!? Ebben a kis szatyorban...
A szatyrot felbecsülni - ahogy mondani szokás egy pillanat műve volt. Benne csak mint rántotta férhetett volna el száz tojás, ezért úgy mosolyogtam, mint akinek semmi kedve a mosolygáshoz nincs. A szatyrot fekete kendő borította, s a rokon egy szobor leleplezéséhez méltó áhítattal bontotta meg a leplet.
A szatyorban egy kis kendermagos tyúk ült. Körülnézett a resti neonfényében és tyúknyelven valamit mondott, utána rögtön ásított.
- Na, mit szól hozzá? Ez a tyúk minden nap tojik és még csak most kezdte...
Nem tudom, mit mondtam. Nem tudom, miként vágtam csodálkozó, lelkes és elismerő képet a meglepetéshez, de azonnal megállapítottam: hálátlan és aljas farizeus vagyok, mert a tyúkot legjobban szerettem volna a falhoz vágni, vagy legalábbis felkelni és hűtlenül otthagyni.
A rokon nő már régen elutazott s mi még mindig ott ültünk kettesben, amíg a pincér finoman nem figyelmeztetett, hogy a tyúkomat vagy vigyem el, vagy takarjam le, mert ez - étterem.
A tyúk - úgy látszik - szerette a társaságot, mert azonnal kikezdett a pincérrel és később a villamosok utazó közönségével. A rokon elvitte a leplet s én ölemben a szatyorral - elkeseredetten állapítottam meg, hogy ennyi állatbarát sehol a világon nincs, mint Pesten. Rettegek a feltűnéstől. De nem lehetett elbújnom, mert a tyúk minden leszállót, felszállót hangos káricálással üdvözölt és a kalauznő fényes ollóját is megcsipkedte...
Végre leszálltunk s akkor megfenyegettem a tyúkot, hogy vagy csendben lesz, vagy elhallgatom a száz tojást és akkor fazékba kerül.
De nem hallgatott el és - nem röstellem - mire hazaértünk, én voltam megfőzve. Hogy miket mondott kotyogó, káráló tyúknyelven - nem tudom, de benne volt az elhagyott rét, a napsütéses udvar, a kútgém és a szénáspajta, a csalán a kerítés mellett, a gólyafészek a kéményen... benne volt az elhagyott táj s a fakadó ribizlibokrok, benne volt minden, s akkor már éreztem, hogy ebből a tyúkból nem lesz leves soha.

Nem is lett!

Egy kosárban alszik a faházban, minden nap meglátogatjuk, elbeszélgetünk vele, kézből etetjük, és nem múlik el nap, hogy hol itt, hol ott tojást ne találnánk utána. Válogatott, szép, valódi teatojásokat"...
Igen, már a huszonnegyediknél tartunk, s a Közért érdemes vezetője nem tudja elképzelni, miért veszek minden nap egy tojást. Csak egyet. Aztán eltüntetem róla az áruló számozást...

Mert tojni, amióta megvan, nem tojt még egy darabot sem.

(1951)

**

Megjelent az Új Emberben 1951. május 13-án. Később Száz tojás címmel a Napló közölte 1965. szeptember 26-i számában.
Száz tojás címmel a Képzelet és valóság (2002) tartalmazza. A tyúk címmel a Tarka rét (1973) c. kötetbe került bele.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Május
  2018-05-13 16:58:19, vasárnap
 
  Fekete István: Május

Elmúlt már a hejehuja az erdőn. A csapongó nászrepülések vidámsága elszakadt, mint a hegedűhúr hajnaltájon. A madárszívek ablakán hűvös józansággal bepillantott a fészek gondja, az anyaság aggódása, és ha szól is a madárdal reggel vagy alkonyattal, az már nem a régi, felelőtlen ujjongás, hanem vagy a hála vagy a kérés vagy a panasz nótája.
Hiszen nem mondom, a hímje még most is felrikkant, hogy így meg úgy, vagyunk mi még olyan legények... de ha meglátják a fészken ülő asszonykák aggodalmas, lázas szemét, egyszerre elhallgatnak, vagy csippannak bocsánatkérőleg, hogy ők azt nem ,,úgy" gondolták, és nagyon csodálkoznak, hogy a feleség egy pillanatig is kételkedett az ő komoly mivoltukban. Ez igazán nem szép!... Egyébként pedig: tessék, itt van ez a felséges kukac...

És árnyékos, titkos lett az erdő. A szél csak a tetején borzong végig, és ha szét is nyitja a fák boglyas fejét, összecsukja megint, mert nem illik beleskelni más mindennapi életébe.
Ilyenkor hamvasabbak az erdők, éberebbek az éjszakák. A békamuzsika zsongása harmonikázva verődik házunk falának, és lehull a földre. Elgondolom, hogy ha e sok hang mind hangjeggyé válna reggelre, kocsival kellene elhordani a házunk mellől...
Hát ilyen bolondokat gondol néha az ember, és hallgatja az éjszakát, amikor egyszer csak a szomszéd kéményen elkezd kelepelni a gólya.

Lehet, hogy ez a békáknak szól, de lehet valami éjszakai ájtatosság is, melyre felébred az asszony.
És megszólal:
- Hallja, hogy kelepel a gólya?
- Nem, nem hallom... egyébként is alszom...
- Jó, jó! Egész nap nincs itthon, és még ilyenkor sem akar beszélgetni... Erről jut eszembe, hogy Zoltán bácsinak kellene egy őzgerincet küldeni.
- A gólyakelepelésről az őzgerinc? Nagyon logikus...
- Mindegy. Most megbeszélhetjük...
Sóhajtottam. Legyünk túl rajta.
- Az nem megy olyan könnyen - mondtam. - Tudja, hogy válogatok. Nekem nem a hús a fontos...
- Márpedig Zoltán bácsinak csak valami fiatal ,,dolgot" lehet küldeni...
- Küldjön neki friss tojást... ez még egészen embrionális...
- Nagyon szellemes, de én már megbeszéltem Gyurival. Van egy tavalyi bak. Sánta. Olyan nagyokat lép... sajtárba... vagy hogy is mondják... a ló szokott úgy...
- Csöbörbe...
- Igen, igen!
(Gyurit ki fogom oktatni! Járt az erdőn egy kis bak, mely hurokba lépett talán, vagy másként megsértette az egyik hátsó lábát, mert magasra felkapta minden lépésnél, mint cseberbe hágó ló. Úgyis elhatároztam, hogy meglövöm, de nem szeretem, ha az asszony úgy rendelkezik a vaddal, mintha azt mondaná: ,,Mari, ezt a kakast reggel ölje le...")
- Jó, majd meglátom... - És szuszogni kezdtem, mint akire azt mondják, hogy ,,egészségesen alszik". Feleségem azonban nem hagyta magát.
- Holnap kimehetünk. Vasárnap van. Kocsival becserkésszük...
- Jó! - ásítottam és bevackoltam, jelezve, hogy a továbbiakban egyedül akarok maradni az éjszakával, a békamuzsikával és gondolataimmal, melyek visszanéztek rám az ablakból, és elszaladtak a patakpartra, hol békák és felhők úszkáltak a víz csillogásában; felszálltak a gólyafészek peremére, hol fél lábon álmodozott az öreg gólya, és csak puska kellett volna a vállára, hogy olyan legyen, mint egy gránátos, ki lőportornyot őriz; aztán visszaszaladtak hozzám, hogy elmondják: mit láttak, de már csak álmaim közé értek.

Másnap kedvetlenül húztam ki a puskám. Mondom, nem szeretem az ilyen gerincvadászatot, pláne ha megrendelik. De a feleség nem nyughatott. Csak menjünk! Holnap feladja a gerincet, holnapután ott van.
Mentünk. A nap már alkonyatra hajolt, és aranyos küllői felértek az ég tetejéig. Az úton porfelhő úszott, a mélyedésekben még csillogott az áprilisi rengeteg eső, de másutt már lázasra cserepedett a föld a májusi szárazságtól
Az erdőben pedig szúnyogfelhők. Ennyi szúnyog talán sose volt erre. A tocsogókban megállt a víz, és szépen szaporodtak szúnyogék. A lovak nyaka feketedett tőlük. Csípős megjegyzéseiket azonban tőlünk sem sajnálták...
Az egyik vízállásról vadkacsák rebbentek fel. Csupa gácsér. Itt kaszinózhattak a betyárok, amíg a szegény asszony feje fő a fészek gondjaiban.
Az erdőben lassan árnyék nőtt a földből, csak a fatetőkön járt még világosság. Szúnyogék pedig belénk szerettek. El nem maradtak volna világért sem. Vidáman döngicséltek felettünk, és lakodalmat csaptak a fülünk hegyén.
- Ne hadonásszon - szóltam feleségemre -, mert minden vad elriad.
- De akkor megesznek a szúnyogok... - méltatlankodott.
- Mi, illetve Zoltán bácsi, megesszük az őzet, minket a szúnyogok, a szúnyogot a fecske, a fecskét a sólyom és így tovább. Ez a természet örök körforgása, melybe nem szabad beleavatkozni.
- Hát én nem bánom! - veszekedett. - Én nem körforgok, és nem engedem magam kiszipolyozni. Máskor nem volt itt ennyi szúnyog...
- Ezek még csak kis fiaszúnyogok - vigasztaltam -, egy hét alatt megnőnek. Mi lesz itt akkor! Hajaj!
- No, nem is jövünk ide se többet! - mérgelődött.
(Hála isten! Most már tudom, mire jó a szúnyog. Eddig hiába törtem a fejem.)

Az erdő csendesedett. Egy-egy legelésző sutát láttunk, de a kis sánta bak nem mutatkozott. Egyszer aztán... az egyik tisztás szélén ott csipeget a kis sánta, és emelgeti hátsó lábát, mintha dróton rángatnák.
A kocsi megáll, és én szinte sajnálkozva emelem fel a puskát. Egy öreg bakot szépen belopni - igen! De egy ilyen tacskót kocsiról lelőni, amikor olyan bizalmasan néz két fényes szemével...
Már majdnem meggörbítettem az ujjam, amikor megszólal a kocsis:
- Tessék hamar leszállni...
Megőrült ez?
- Gyorsan, kérem, mert elsüllyedünk...
Ekkor már magam is láttam, hogy hiba van. A rudas szó nélkül lefeküdt, a nyerges pedig készült elmerülni. A kocsit a feneke fogta meg. Persze ugráltunk le ész nélkül, feledve bakot és szúnyogot.
Mindez az erdőnek egy teljesen száraz helyén, hol évekig jártunk, és most sem látszott egy csepp sár sem. A sok eső azonban alámosta, az araszos száraz réteg alatt feneketlen lekvár. Ember vidáman járhatott rajta, de lovat, kocsit már nem bírt el.
A lovak kapálództak, az istrángot megfeszítették, levetni nem lehetett, tehát neki a bicskát, mielőtt még valamelyik eltöri a lábát.
Mit részletezzem? A lovakat egy óra alatt kihalásztuk, további egy óra alatt a kocsit. Közben a rúd eltörött, a szúnyogok pedig dagadtra szórakozták magukat.
A kis bak vidáman kapkodja a lábát ma is, Zoltán bácsi édes reménységgel gondol a gerincre, amit eddig már el is felejtett volna. Feleségemnek van egy rémes témája, melyet már téli estéken, hangulatlámpa alatt, ,,Halálveszély az ingoványban" címmel fog barátnőinek előadni, én pedig örülök, hogy a lovaknak nem lett semmi bajuk.
Szóval mindenki elégedett.
Hát nem csodálatosak a sors útjai?

Volt azonban egy szép bak ebben a májusban, mely elindult felém. Közben... de hát ez nem így kezdődik. A bak reggel hétkor indult el, mi pedig háromkor.
Akkor kezdett hamvasodni az ég, és színe lenni a falevélnek. A patakban szóltak a békák, az erdőben a fülemülék. Egyébként vendégségben voltam, és egy órakor feküdtünk le. Ehhez mért bambasággal pislogtam, és csontjaim szinte csikorogtak az álmosságtól.
Ballagtunk fel a hegyre. Csendesen.
- Könnyű magának - mondtam később az erdőőrnek -, kialudta magát...
- Vendégség volt nálam - szuszogott -, kettőkor feküdtem le.
Erre megnyugodtam. Nekem kell erősebbnek lennem... egy órával...

Amikor felértünk az élre, megálltunk. A völgyben álmos párák úszkáltak. Körülöttünk bokros sarjerdő. Millió zöld bokor. Vajon melyik mögött hallgatódzik az az öreg bak, melynél szebbet a ,,legöregebb emberek sem láttak"?
Itt cserkészetről szó sem lehet. Meredek, kavicsos oldal, zörgő avar. Várni kell.
Leültünk. Márpedig katonaviselt embernek illik tudni, hogy amíg áll az ember, nehezen alszik el, de ha leül...
Közben feljött a nap, ragyogott a harmat, és kinyitotta szemét az erdő. Így kellett lennie, mert így volt, amikor - felébredtünk.

A zöld tengerben azonban nem változott semmi. Sehol egy megnyugtató vörös folt, így a messzelátóra sem volt szükség, hogy bak-e az illető.
Békés, nagy csend volt. Ekkor a túlsó oldalban megmozdult valami. Errefelé, úgy látszik, még nem vedlettek meg az őzek, mert barna volt a csuhája. Messze volt még, de csak őz lehetett. Az is volt! Nagy testű bak. Az agancsát nem lehetett jól látni, mert mindig takarta valami.
És jött felém. Jött, jött! Már kétszáz lépés... már százötven... már csak százharminc...
De miért siessek a lövéssel? Idejön úgyis a sózóra, amely alattunk van kődobásnyira. Hiszen ezek a vadász legszebb pillanatai. Jön... jön! Még nem láthat bennünket, s ezekben az izgalmas pillanatokban annyi szép megfigyeléssel lehet gazdagabb az ember.
Miért siessek? Ez a bak az enyém! Szép, sőt kapitális agancsát főhelyre teszem a többiek között. Uram bocsáss... talán még a kiállításra is elküldöm! Miért ne küldeném el? Elküldöm. Megnézheti akárki! Meg is nézi. A vadásztestvéreknek felcsillan a szemük. ,,Láttad? - mondják. - Ez az ember nemcsak firkálni, de vadászni is szokott..."

A bak pedig jött, jött... A gerincét pedig - üsse a kő! - elküldöm Zoltán bácsinak... Huj, azt a keserves mindenségét!
Rohan a bakom. Viszi a trófeát. Viszi a gerincet! Kapkodok. Hol itt bukkan fel egy tizedpillanatra, hol ott. Aztán csak ott... aztán sehol...
A vadőr a fejét vakarja, én pedig megjöttem a kiállításról.
Később pedig vállvetve szidjuk a nyulak terjedelmes atyafiságát, mert egy nyúl volt az oka mindennek. Amikor már emeltem a puskám, a bak lába előtt kiugrott egy mennykő nagy nyúl, és úgy megijedtek egymástól, hogy még talán ma is futnak.
Egy darabig mérgelődtem még, de aztán megbékített az erdő.
A gyalogút puha, zöld tenyerét tartotta elém, hogy lassan járjak, mert a fészekben megijednének a kicsinyek, a visszacsapódó zöld gallyak simogatva utánam sóhajtottak, hogy nem olyan nagy baj az, mert itt lesz az a bak máskor is.

A patak sietve bukdácsolt mellettem, és megkérdezte, nem küldök-e a Júniusnak valami üzenetet, mert ő elibe siet, és ha valami hírt kellene vinni, csak szóljak.
Szívesen elviszi!

(1937)

**

Megjelent a Nimródban, 1937. június 10-én és Májusi bakok címmel a Vadászlap 1943. júniusi számában.

Tartalmazzák a Barangolások (1968) és a Vadászok (2009) c. kötetek.
Májusi üzenet címmel a Vadászatok erdőn, mezőn (1987), Májusi bakok címmel az Öreg utakon (1941), Májusi őzbakok címmel pedig a Köd (1960), Ködös utak (1979), és A három uhu (1997) c. kötetekben található.

**
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Lótusz
  2018-05-04 08:53:03, péntek
 
 

A lótuszvirág a tündérrózsafélék családjába tartozik. Megtalálható Afrikában, Indiában - ahol szent virág, és vallásos tisztelet veszi körül -, de megtalálható hazánkban is több helyen, például Hévízen.

Nem tudom, hogy idegen országokban is őrzik-e, de nálunk ritkaság, így a hévízi gyógystrand múlt századbeli deszkaépületén az egyik felírás így hangzik: Lótuszt tépni tilos. A másik tilalom a dohányzás ellen szól.
Nem tagadom, nagyon szeretek kihágni, így feltettem feleségemnek a kérdést, hogy: vagy cigarettára gyújtok, vagy lótuszt tépek. Természetesen: neki!
- Csak gyújtson rá - mondta valami végtelen fitymáló mozdulattal -, régen volt az, amikor maga virágot lopott nekem...
- Vagyok én még olyan legény...
Erre már nem is szólt, csak belebújt abba a kalodába, amibe az úszni nem tudók kapaszkodnak, és elevezett a forrás felé, ahol állítólag (én nem léptem le) negyven méter mély a víz. Rossz volt nézni.

Nem is néztem sokáig, mert egy vezérigazgató külsejű úr ereszkedett a vízbe - közvetlenül a gyönyörűen kinyílt lótuszvirág mellett - és mint a vezérek általában, egyetlen, de nagyon határozott mozdulattal leszakította a virágát. Jó hosszú szárral.
- Elvira, ide nézzen!
Az Elvira nevezetű hölgy nemcsak odanézett, de fel is ugrott, és a deszka széléről dühösen sziszegte:
- Aladár, dobja vissza a virágot...
- De mért, Szívem? - és Aladár körülnézett vidáman. - Magának szedtem.
- Dobja vissza!
Aladár megérezte, hogy a virággal valami baj van. Ötven szempár figyelte már, ötven olyan szempár, amelynek gazdája irigyelte Aladártól a lótuszt. Én voltam az ötvenegyedik.
Aladár tehát óvatosan visszaeresztette a virágot, és már mind az ötvenegyen dühöngtünk, hogy megússza a dolgot, amikor egy fekete pápaszemes férfi szólt le a korlát mellől:
- Uram, tessék kijönni a vízből!
- Mért menjek ki?
- Ön lótuszt tépett, tessék kijönni!
- Nem megyek. Jöjjön maga be, ha valami dolga van velem...
- Jó! Akkor csendőrt hívok! - és elment.
Aladár úgy tett, mint akit ,,nem érdekel" a csendőr, erélyes karcsapásokkal úszott pár métert, de aztán kimászott, s ekkor semmi sem volt rajta, ami vezérigazgatóhoz hasonlított.
A csendőrrel nem lehet viccelni - ez volt Aladár arcán -, és eltűnt e dolgot elintézni.

*

A lótuszvirág pedig feküdt a vízen. Még talán nem is érezte, hogy leszakították, amikor én - az ötvenegyedik - odaléptem mellé és felemeltem.
- Hát ezt ki szakította le? - kérdeztem csodálkozva, és - ,,mit sem tudva a dologról" - a kabinosasszony asztalára tettem.
- A vízben találtam...
- Tudom - és nevetett -, az az úr most fizeti a büntetést.
Ötven szempár irigyen figyelt, azért csak úgy súgtam:
- Tegye el, lelkem... - és olyan mozdulatot tettem, ami a világ minden nyelvén fizetést jelent.

És hazavittem a lótuszt, vizes fürdőnadrágomba csomagolva. Ebéd előtt elpiszmogtam az időt, és amikor végre egyedül maradtam, vázába tettem a virágot.
Az ebéd úgy folyt le, mint máskor, csak amikor a második fröccsöt rendeltem, feleségem megjegyezte, hogy a sok folyadéktól elhízok, szívem megerőltetem és felesleges kiadás - bár ő nem sajnálja...
Úgy ültünk egymás mellett, mint ahogy tizenhárom éves házasok ülni szoktak. Igaz, meleg is volt nagyon...

Aztán felmentünk a szobánkba.
Az ablakon besütött a Nap, és ragyogó kévéjében ott állt a Virág!
Csend.
Szép pillanat volt! Feleségem arca felragyogott, mint mátkaságunk óta sohasem. Átölelt, és cinkos nevetéssel súgta:
- Lopta? ...
- Loptam!... - és kidüllesztettem a mellem.
- Akkor maga most: tolvaj?
- Én igen!
- Nahát! Maga mégiscsak nagyon rendes ember.

Azóta keresi a kedvem; nem számolja, hány cigarettát szívok, karöltve járunk esténként (ebben a melegben), az újságot az éjjeliszekrényemre készíti, és amikor a pincér megjelent a szokásos két deci fröccsel, szigorúan nézett rá:
- Három deci bort hozzon, Gyula, és ásványvizet...

**

Megjelent az Esti Újságban, 1942. szeptember 5-én.
Tartalmazzák A magam erdeiben (2000) és az Útra kelünk (2008) c. kötetek.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 35 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 10 db bejegyzés
e év: 1016 db bejegyzés
Összes: 31746 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2395
  • e Hét: 11233
  • e Hónap: 36609
  • e Év: 712038
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.