Regisztráció  Belépés
bozsanyinemanyi.blog.xfree.hu
Legyen szíved, mely sosem válik kővé, legyen kedved, mely sosem gyullad haragra, és legyen érintésed, mely sosem bántalmaz. /Charles Dickens/ Bozsányi Lászlóné. Manyika.
1948.03.10
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
Falevelek a földön
  2016-11-07 20:32:27, hétfő
 
  Megrázza magát, nézd, a sok fa,
hullik le a száraz levél,
s mint távoli, arany vitorla,
úgy lebeg, ha fújja a szél.

Pirosan ellepi a földet,
vastag, fekete sárra hullt.
S tőle lett már színpompás szőnyeg
fasorok oldalán az út.

Szántáson magányos diófa,
alatta kerek tócsa vér.
S a deret rózsaszínné oldja
a hulló, száguldó levél.

Kopog az ősz arany esője,
kalapom tetején pereg.
Úszik a folyón is előre
a levél, a kivénhedett.

Rázza magát, nézem, a sok fa,
mintha akarva ejtené
öregségét, hogy rőt vitorla
vigye az enyészet felé.

De ág-karjukat égre tartják -
mint naphoz esdeklő kezek,
kérnek vissza már, fiatalság,
tavasz, virágzás, tégedet.

Simon István


 
 
0 komment , kategória:  Simon István versei.  
Késő ősz
  2015-11-24 09:44:11, kedd
 
  Aranyszegélyű fellegek
között szállnak a vadludak.
Alkonyul,-látni sem lehet
őket, csak hangjukat
hallani.
Nincsen már hegedűs tücsök,
csak kósza eső van, ami
csipeg-csöpög a fű között.
Ezüstös dér, vagy ropogó
hóharmat lesz reggelre itt.
A vetésekre takaró,
bizony az kell kikeletig.
A fának ködszakálla van,
Meglengetik a szelek,
s így hajtogatja hasztalan,
hogy esik, szédül lefele
utolsó
ágrólszakadt levele.

Simon István

 
 
0 komment , kategória:  Simon István versei.  
Tavaszi egyveleg
  2015-05-11 10:02:03, hétfő
 
  Most kezd a fa sátorozni,
zöldarany ernyő lobogni -
házfalra árnyékot ír.
Hol van, tél, a szürkeséged?
Mint pléhlemez, úgy átégett,
átvert a klorofil.

Fényben mosdanak a házak,
s tekintgetek, mily varázslat
készül megint körülem.
A nap őrültként vihog rám,
s karmesteri sugár-botján
szédületes nagy ütem.

Színnek int: az erdő kezd rá
s fényes oldal, csupa esztrád-
zenész - csipke-, sombokor.
Másodikra kezd szólni a
madárhad, s a harmónia
századiknál nincs sehol.

S gyönyörű ez! - únt-egyhangját
félresöprő, százezer húrt
megbondító új zene.
Tegnap a fa duzzadt ága
üresen nyúlt a világba,
s ma virággal van tele.

Ma virággal s majd gyümölccsel!
Engem, kit a tél bűvölt el,
tavasz oldj fel, jöjj, segíts.
Töltsd meg szívem olyan dallal,
ami gyógyít és vigasztal
sebzett embereket is.

Int a karmesteri pálca,
s ráhajol az orgonára
erős színek kórusa.
Indul minden az egy nyárért.
Nő a kert, már kövér árnyék
dől tőle a kapura.

S vár, nézem, a bokros bodza:
édes esteli dalokra
hegyezve sok zöld füle,
hogy rázendítsz majd, cigánya,
ó, kis almanach-madárka,
szép szóló fülemüle.

Simon István



 
 
0 komment , kategória:  Simon István versei.  
Simon István : DIÓHÉJBAN
  2010-11-12 23:52:01, péntek
 
  Simon István : DIÓHÉJBAN

Az élet felén túl vagyok már
emberi számítás szerint
de se jobb, se rosszabb másoknál
nem vagyok, s ha hitted, ne hidd.

Talán csak zártabb, bonyolultabb,
mint maga is e nemzedék;
sebét hordja egy háborúnak
és mindent még, amit megélt.

S ha gyógyul a seb, már keményebb
a hegedés, mi rajta van.
S mit hogyan formál a természet
az sose lehet céltalan.

Nézd csak, az egyik fa gyümölcse
alig is ád tennivalót,
de kéz kell ahhoz, hogy feltörje
a páncélba bújt diót.

Megéri, hogy titkomért felnyiss,
ott a négy sértetlen rekesz,
vagy hajíts el, ha velem nem bírsz,
kínlódva inkább ne szeress.



 
 
0 komment , kategória:  Simon István versei.  
Virágzó cseresznyefák
  2010-11-08 00:02:44, hétfő
 
  Virágzó cseresznyefák

Mandula-utcán az éjjel
láttam egy nyíló kicsi fát,
épp rásütött a Hold,
fehérlett rajta a virág.
Azt hittem, hogy mandulafa,
pedig cseresznye volt.
Magasba nyúló házfalak között,
fényes ablak alatt
lebegtette a szél.
Megálltam, néztem egy kicsit,
míg elsuhant a gépkocsi
az utca véginél.
Jólesett látni ezt a fát,
millió zsibongó virág
tündöklő seregét.
S egyszerre lassú, halk kopaj
susogó hullámaival jött
kúszott közelébb.
Két holdfénybeburkolt alak
épp a cseresznyefa alatt
állt meg s összebújt;
s a csillagos fehér szirom
ott petyegett a vállukon,
ahogy libegve hullt.
Gyönyörű kép. A költő,
ha a boldogság hű piktora,
álljon meg, fesse le.
Két önfeledt, szép fiatal,
kiket virággal betakart
a tavasz éjjele,
a ringó fát, a fa alatt
testen a karnyi kapcsokat,
míg egymást ölelik.
Virágszóró cseresznyefa:
ő ringatja majd a tavasz
első gyümölcseit.
Holdfényben ballagtam tovább
s a szívemből a számon át
hullt ki pár tiszta szó:
hogy szorosan így álljanak
negyven év múlva is,
ha majd fejökre hull a hó.

Simon István....szerelmes verse


 
 
0 komment , kategória:  Simon István versei.  
Várok Rád.
  2010-04-21 15:08:08, szerda
 
  SIMON ISTVÁN

VÁROK RÁD

Várok rád tereken, utcán,
a megbeszélt helyeken.
Kezemben szál cigarettám
ragyog és ég melegen,
elhamvad, s újra kinyílik,
mint éveken át a virágok.
A megbeszélt helyeken mindig
állok és várok.

Tudom, hogy vár minden a földön:
rétek esőt, fényt a kalászok,
őzek a nyárt; sárga bőröndöm
álma a szép utazások;
a gyerek várja, hogy felnő,
a felnőtt a holnapokat,
öreg a sírt, nép a derengő
új századokat.

Mégis - legyen példa akármi -
haragszom, hogyha te késel;
bosszant, hogy állni kell, várni,
s fogadkozom persze elégszer.
Így, harcban a zajjal, a csenddel,
szívemben mély zene zúg:
“Mire képes néha az ember,
hogy várni így tud."

Elhúznak a felhők; a percek
futnak csattos karomon.
De jössz - a sétány, hallom, mint perceg,
jössz a kavicsos sárga úton.
Tündér... már itt vagy, a vállam
érinti kezed szelíden,
s megtöltöd, mint fémet az áram,
egyszerre szívem.

Pironkodsz, mentegetődzöl:
fodrász, szabó, közlekedés...
Most kellene teljes erőmből
szólni, hogy bánt az egész.
De oly szép vagy, s szép ez a reggel,
a város és benne az út,
hogy én csodálnám, ha lenne még ember,
ki ennyi szépért, jóért türelemmel
várni se tud.



 
 
0 komment , kategória:  Simon István versei.  
Simon István-Csillagot láttam.
  2010-02-10 22:53:22, szerda
 
 


Link
Simon István:

CSILLAGOT LÁTTAM

Csillagot láttam a szemedben -
egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
még rá is csodálkoztam hosszan,
és fájdalmasan megszerettem,
mert én okoztam.

Mert az életem annyi botlás,
és mennyi álmom a romhalmaz:
a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
egy tiszta csillag, hogy azon láss
és légy irgalmas.

Kis csepp, a harmaté ha ennyi,
ám benne fájdalmad a tenger,
mégis tűrted, hogy hideg szemmel
ne ítéld azt, akit szeretni
akarsz, mert ember.

S éreztem, megszorítva formás
kezedet - mellyel letörölted -
hogy olyan kapocs rajta a könnyed,
mint ami kicsi hegyi forrást
óceánokkal összeköthet.



 
 
0 komment , kategória:  Simon István versei.  
Simon István:Azt a dalt keresem
  2010-02-04 23:28:58, csütörtök
 
 


Link
Simon István : Azt a dalt keresem


Ecset volt először az álmom,
hogy uralmam alá hajtsalak
titokzatos tér a világon,
ezer forma s formátlan alak,
fű, fa, föld és homorú égbolt.
Hiába - az ecset kevés volt.

S költő lettem, ellenedre, sors,
és hallottam, átkod mennydörög:
"Merészségedért szörnyen lakolsz,
büntetésül szívedet örök
éhségre, szomjra kárhoztatom -
menj csak, rágódj az örök dalon!"

S róttam, írtam a verset, a dalt,
s mindig azt hittem: az utolsó
az igazi, - melyben hó szakadt,
vagy táj volt, vagy béreskoporsó.
Mert vers lett nekem a fű, fa, föld,
és az éhség mindjobban gyötört.

Iskola vagy kapálás után
papírnak estem láztól égve.
Öt érzékem, mint öt hű kutyám,
szimatolt fel a mindenségre,
s ha kész lett újra egy: keserves
búval hajoltam le e vershez.

Mert csak törmeléke lett annak,
amit bennem te, költő, áhítsz.
Éreztem, bonyolult hatalmak
szemével néz rám a virág is,
s a testvériesülés örök
vágya sír az emberek között.

S én mindig a világ gyógyszerét,
azt a csodás verset keresem,
melytől megszelídülne a lét,
ha bűvös sorait pengetem,
azt, amelyért Homérosz óta
ezrek állnak már csatasorba.

Remegve és űzve azért hajt
az olthatatlan örök éhség.
Írtam, elsírtam egy marék dalt
eleddig is, de végül mindég
csak hajtogattam: nem, nem ez ő,
majd a másik, a következő.

Amit holnap írok, és holnap
úgy érzem, amit holnapután.
Gyűlnek a versek, és ritkulnak
a hajszálak már a koponyán,
s minden reggel bízván kelek fel,
hogy én mégis megírom egyszer.

Lehet, hogy épp az utolsó
lenne majd, s azt el kell hogy vigyem.
Lelakatolja a koporsó,
s nem olvashatja már senki sem.
De bennem volt, hisz égetett, gyötört -
milyen kár, hogy elnyeli a föld!




 
 
0 komment , kategória:  Simon István versei.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2017.12 2018. Január 2018.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 77 db bejegyzés
e év: 77 db bejegyzés
Összes: 12922 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2011
  • e Hét: 15416
  • e Hónap: 55594
  • e Év: 55594
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.