Belépés
ametiszt54.blog.xfree.hu
" Amíg az embernek dolga van a földön, él. " (Márai Sándor) P. Mária
2012.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 19 
Csáth Géza: SZOMBAT ESTE
  2014-04-25 19:56:13, péntek
 
  Csáth Géza: SZOMBAT ESTE


Szombat este, ó, az mindig a legszebb. E napon ugyanis nincsen meleg vacsora - hús, főzelék vagy tészta, amit sorban meg kell enni - hanem sok minden. És ehetünk, amit akarunk. Akár teát, amelyet nagymama főz a nagy réz szamováron, a pohárszék melletti kis asztalon. Akár tojást: és akkor szólni kell Évának, a szakácsnőnek, hogy mennyi kell. Akár apró halakat, amelyeket apa hoz haza egy dobozban. Szóval, pompás az egész. Az asztalon egy nagy tálban pirított kenyér van, és egy másikban vaj és túró, a harmadikban főtt burgonya.
Ilyenkor apa és anya is, mintha jobban örülnének. És ők is, legalább azt hiszem, szeretnék, hogy mindig ilyen vacsora legyen, mert ez sokkal-sokkal jobb és kedvesebb, mint a többi napi rendes vacsorák.
Nagymama ilyenkor csak teát iszik. Bordó színűre főzi, és mialatt fő, a csészéjében cukrot éget hozzá rummal. A rum lilás rózsaszínű lángocskákkal ég, és kicsapkod néha a csésze szélén túl is, a nagymama meg leteszi a szemüvegét, és mosolyogva nézi; közben cukrokat dörzsöl a citromhoz. Apa halat eszik először, de azután behozatja a paprikát, a sót, a borsot, a mustárt, a köménymagot, a kaprit és a petrezselymet. Mindenikből szed egy keveset, sok túrót és vajat vesz hozzá, azután pedig a vastag, ezüst tejeskanállal szétkeveri az egészet. Pompás ez kenyérre kenve. Én és Dezső mindenből eszünk sorba. Anyikától kérünk, ő mindent ad. Ha apa így szól: Én nem bánom, de ezek a gyerekek betegek lesznek - akkor ő megkéri: Dehogy lesznek, vigyázok én.
Vacsora után apa rágyújt. Én elhozom a sarokból a pipát, Dezső a gyufát a fiókos szekrényről és Eti a dohányos szitát. Apa lassan megtömi a nagy, faragott tajtékpipát, és azután rágyújt. Gyönyörű, kék füstkarikákat bocsát; mindenkinek hármat; nekem is, Etinek is, Dezsőnek is, és ha kérjük, nagymamának és anyának is. Azután újságot olvas. Anya előveszi a szekrényből az ,,Olajág"-at, és olvassa. Nagymama a konyhába siet, magával viszi a kamrakulcsot.
Nemsokára jő be Julis. Hozza a mosdótálat; forró benne a víz. Lábat kell mosni. Rendesen Eti kezdi. (Ráfogtuk Dezsővel, hogy lánynak legelőször kell a lábat mosni.) Julcsa pedig össze-szappanozza a lábunkat. Csiklandja, mossa, öblíti, míg csak egészen nem tiszta. És három mesét mond el ezalatt. A vasfejűről, A hét hollóról és a Boszorkányokról. Legszebb az utolsó, a boszorkányokról szóló.
Ekkor már apa és anya bemennek a tisztaszobába. Két lámpást visznek be, és felnyitják a zongorát. Apa zongorázik, anya mellette ül. Közben beszélgetnek, és apa olykor megcsókolja anyát.
Míg Julcsa a mesét mondja, hallgatom a muzsikát is; mert mindkettőt jól ismerem. Nagyon szomorú zene, csak apa és anya szeretik. Mi nem. Ha valami vígat kezd apa, bezzeg fölugrunk, és táncolunk az ágyban. (Egyszer leszakítottuk így a ruganyt, de ez nem szombat este történt, mert ha akkor történik, akkor nem lett volna verés.)
Julcsa azután kiviszi a tálat, feltörüli a padlóról a tócsát, és mi már szundikálni kezdünk. De nem jó elaludni mindjárt. Többször felnyitjuk a szemünket, mert a Homokember még nem jött, és addig úgyse lehet jól aludni. Meg kár is, amikor olyan szép minden. Az ebédlői lámpa csak kicsit világít be a szobába, mert behajtjuk az ajtót, és jól halljuk a zongorát. De nemsokára bejő a nagymama. A pohárszékre leteszi a kulcsokat, és vizet önt a nagy pohárba. Cukros vizet csinál. Hallani, amint kiveszi a cukortartóból a cukrokat. Megolvashatjuk, amint beledobálja a pohárba. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. (Ennyit szokott mindig.) Vizet önt rá, és elkeveri egy kanállal. Amíg hozza, mindig keveri. És odaviszi mindenikünk ágyához, jól vigyáz, nehogy egyikünk is többet igyék, mint a másik.
Most már lehet aludni. Nagymama bemegy a szobájába, és ő is vetkőzni kezd. Künn nyílik a konyhaajtó. Bejő Juliska. Egy tálcán hozza a kancsót és poharakat. Átmegy a szobákon - csilingelnek a poharak, amint egymáshoz ütődnek - és leteszi a tálcát az asztalra. Azután újra kimegy. Néhány perc múlva pedig a mécsest is hozza. Ezt is apáék szobájába viszi az asztalra.
És e pillanatban már itt a Homokember.
Apa azt mondta, amikor mutattuk neki, hogy az a kancsó árnyéka. S ha a kancsót elvette, valóban eltűnt a Homokember is. De mégse árnyék az, hanem a Homokember. Olyan, mint egy bagoly, és éppen mintha apa ágyának peremén ülne. Borzasztó ránézni, mert hatalmas, félelmes és csúnya ő. S olyankor a fülünkre húzzuk ám a takaróinkat. Csak néha hajtjuk le a paplan csücskét, és azon át egy pillanatra még kinézünk. A Homokember még mindig ott áll, mozdulatlanul. Várja, hogy elaludjunk, s aludni is kell, mert ő akarja.
Ha gondolkodik az ember róla, hol van napközben a Homokember, ki nem találja. És senki se tudja azt. Azt az egyet azonban bizton lehet mondani, hogy szombat este a Homokember is jókedvűbb, mint máskor. Elvégre másnap vasárnap lesz, s ilyenkor rendesen tovább alszunk, s ennek ő örül. Szereti, ha sokat alusznak az emberek. Ha este úgy érezzük, mintha a szemünkben homok volna, s emiatt a pillánk nehezül, ezt a Homokember okozza. Valószínűleg az ásításhoz is van valami köze.
... Apáék a tisztaszobában lassanként készülni kezdenek. Lecsukják a zongorát, elfújják a lámpákat, és lassan, egymást átölelve átjönnek a szobáinkba. Jól hallom, amikor apa később vizet önt magának, visszateszi a kancsót és iszik.
Utána a Homokember a falon megnyúlik, megnő: most már mindenkinek aludni kell.
Apa azt mondja:
- Holnap reggel magam veszek a piacon kelvirágot.
Anya mond rá valamit, de azt már nem lehet hallani. Azután apa végigmegy gyertyával az összes szobákon. Megpróbálja, be van-e zárva az ajtó, és visszajön. Elfújja a gyertyát aztán, és ő is ágyba fekszik. Most már mindenki lefeküdt. A Homokember, az óriás Homokember, az ágy peremén a falhoz húzódva, komolyan figyelve gubbaszt.

 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák -Történetek  
Csáth Géza: TÖRTÉNET A HÁROM LEÁNYOKRÓL
  2014-04-25 19:51:54, péntek
 
  Csáth Géza: TÖRTÉNET A HÁROM LEÁNYOKRÓL


Egy nagy-nagy, liliomos, orgonabokros kertben lakott a három leány. Az első fekete, a második vörös, a legkisebb aranyszőke hajú. Együtt szedték le a tavasz ibolyáit, együtt énekelték túl a hiú rigómadarat, együtt kergetőztek az őzikékkel meg az öreg, százéves baglyokkal, akiket nagyon szerettek mind a hárman. Megosztották velök az ebédjöket és a forrásvizet, melyet utána ittak, s amely a kert közepén bugyogott fel a földből. Ilyenkor az őzikék kecses ugrándozásokkal köszönték meg az ennivalót, a nagyfejű, komoly baglyok pedig integettek és huhogtak hozzá, mintha így szóltak volna:
- Köszönjük szépen az ebédet. Az egészségetekre!
Egy test, egy lélek volt ez a három leány, mert testvérek voltak, s nem volt titkuk egymás előtt, de még csak olyan gondolata se egyiknek is, amelyet a másik kettő ne tudott volna. Tavasztól őszig egész nap a kertben tanyáztak, és csak este mentek be a házukba, amely olyan volt, mint valami kis kastély. Az őzikéket is bevitték magukkal a hálószobájukba, s a baglyoknak is ott adtak helyet egy erős régi diófarúdon, amely az ablak előtt húzódott el. Akkor aztán meggyújtották a gyertyákat, és levetkőztek. (Az ingök a legfehérebb patyolatból készült, a rózsaszínű bőrük átlátszott rajta.) Elővették a rokkát, kieresztették a gyönyörű, selymes nagy hajukat, és fontak késő éjszakáig. És mondtak gyönyörű hosszú meséket, amelyeket ki-ki maga gondolt ki. Mikor ebbe már belefáradtak, megcsókolták egymást, és belefeküdtek a hatalmas nyoszolyába, amely a szoba közepén állott. S ott elaludt a három szépséges leány. (Még lélegzetet is egyszerre vettek.)
Így folyt az élet őszig, amikor a sárga szőlőfürtöket leszedték a tőkéről, és bevitték fölaggatni a házba. Ezután már csak keveset jártak ki, s naphosszat fontak az ablak mellett, s mesélték egymásnak a csodálatos szép meséket, miközben az ég felhőit nézték sokáig.
Így múltak az esztendők...
Egyszer azután megváltozott a lányok házának békességes élete.
Éppen azon a napon, amikor a barackfa virágai kinyíltak a nagy kertben, és a barnahajú lány a kert sarkából fölnézett a hegyek hágói felé, egy lovagot pillantott meg. (Nem is volt még lovag talán, csak apród.) A fiú megszólította:
- Jó reggelt, te szép barna lány.
A lány eltakarta kezeivel az arcát, mert még addig fiút sohasem látott, és el akart szaladni, de a lábai gyökeret vertek, és nem tudott egy lépést se tenni.
A fiú folytatta.
- De ne takard ám el arcodat, kérlek, mert nem látom a szép szemeidet.
A lány levette kezeit az arcáról, s a fiúra nézett, aki közelebb lépett, és erősen, borzasztóan és édesen belenézett a szemeibe. S a kisasszony hófehér arca tele lett lángrózsákkal. Remegve visszaköszönt a fiúnak.
- Jó reggelt!
Észre se vette, hogy ez már átvetette magát a kerítésen, és megfogta a kezét. Azaz dehogynem vette észre. Hiszen égette a kézfogás. S amikor a lovag átölelte a nyakát, s a szájára rányomta a száját, csupa tüzes, gyönyörűséges izgalom lett az egész teste.
A következő pillanatban már ő is átölelte az apródot, és viszonozta csókjait.
S szépen múlt így az idő addig, amíg az egyik őzike oda nem dörgölődött hozzájuk, mire a lovag átvetette magát a kerítésen, és eltűnt. (Hol kóborolt addig ez az őzike?)
Azontúl minden nap találkoztak. És minden maradt a régiben. De a testvérek semmit sem tudtak erről, mert a lány nem szólt a lovagról egy szót sem. S a másik két leány éjszakái továbbra is nyugodtak és álomtalanok voltak. De a barna lány álmai tele voltak a lovag alakjával.
Így múlott el a nyár. Míg egy napon leszedték a lányok az óriási sárga szőlőfürtöket, s bevitték a házba, selyemfonalakra kötve. Azontúl nemigen jártak a kertben. A barnahajú ugyan titokban másnap kilopódzott, de nem találkozott a lovaggal. A lovag nem jött el azután se.
Tele volt a szíve aggodalommal a barnahajú lánynak. Egy napon testvérei úgy találták, amint egy vizestálban nézegeti az arcát, és könnyezik. Megölelték és megkérdezték, miért búsul, hiszen a bánat előttük ismeretlen; a barna csak ennyit mondott:
- Elment! Elhagyott!
A testvérei többet nem kérdezték.
De elérkezett a másik tavasz. S a barackfák egy reggelen újra tele lettek virággal.
A barna lány visszaemlékezve az elmúlt tavaszra, reménykedően várta a lovagját. De hiába.
Egyszer azután hetek múlva meglátta. A kert másik sarkában. A húgával, a vöröshajúval. Hévvel csókolták egymást.
Elkezdett sírni a barnahajú lány, és ájultan esett hátra, de a szőke húga, aki szintén látta a dolgot, fölfogta.
Aztán eljött megint az ősz, s vége volt a vöröshajú lány szerelmének is. A lovag bizony nem jött többé.
Keserves sóhajokkal volt teli a lányok hálószobájának éjszakája. Csak a legfiatalabb aludt nyugodtan, tiszta, hideg álommal.
A vén baglyok rosszkedvűen rázták a fejüket. Bizonyosan azt gondolták magukban:
- Oh, ezek a lányok! Már nem is alhatik az ember miattok nyugodtan!
Múltak, múltak a hónapok és egyszer a lányok arra ébredtek, hogy a barackfa virága megint kivirágzott. Vidáman felöltöztek, s mindegyik eltűnt valahová. A kert sarkaiba lopóztak és vártak.
A szőke lány, a legfiatalabb találkozott vele azon a napon. És azon túl is. A testvérei pedig hiába várták nap-nap után. Egyszer azután megpillantották, amint a szőke húgukkal a lovag szerelmeskedik. Oly erősen szorította magához a deli vitéz a szép lányt, hogy annak szinte a lélegzete is elállott. A barna és vöröshajú lányok szíve pedig úgy vert ennek láttára, hogy majd kiugrott a mellükből. De egyikük se szólt egy szót se.
És elmúlt az a nyár is, mint a többi. S a lovag őszre megint nem jött többé. A tél pedig bánatban - ábrándokban múlt el. Az őzikék kedvetlenül csüggesztették le a fejöket, s még a sóskenyérnek se örültek, a baglyok pedig mogorvák voltak mindig, amit különben nem lehet csodálni.
Amikor pedig a barackfák negyedszer is kivirágoztak, a három lány a kert sarkában epedve várta a lovagot. De a lovag nem jött.
És a testvérek néhány nap alatt megértették, hogy nem is jön többé.
Éjjel pedig, amikor a csendes szobájukban alszanak a százéves baglyok, meg a pajkos őzikék, s a lányok beléunnak a fonásba meg a mesékbe, némán néznek a gyertyalángba, s azután róla beszélnek, csak a lovagról, aki jött tavasszal, és elment őszre, s megcsalta mind a hármukat.
A három lány szemeiben a könnyeket a gyertya vörösre festi. A vén baglyok pedig morcosan rázzák a fejöket.
- Oh, ezek a lányok; hát nem lehet tőlük nyugodtan aludni!!!
Ez az a régi történet a három lányokról.
 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák -Történetek  
Nicole Krauss - A szerelem története (részlet)
  2013-02-03 11:12:03, vasárnap
 
  Ha volna fényképezőgépem - mondtam -,
mindennap lefényképeznélek. Akkor emlékezhetnék,
hogy milyen voltál életed minden egyes napján."
"Mindig ugyanolyan vagyok." "Nem igaz. Folyton változol.
Mindennap egy kicsit. Ha tudnám, megörökíteném."
"Ha olyan okos vagy, miben változtam épp ma?"
"Egy tizedmilliméterrel magasabb lettél, például. A hajad is
egy tizedmiliméterrel hosszabb. És a melled is nőtt egy tized...."
"Nem igaz!" "De igaz." "De NEM." "De igen." "És még miben, te nagyokos?"
"Egy kicsit boldogabb lettél, és egy kicsit szomorúbb."
"Vagyis a kettő kioltja egymást. és én maradok ugyanolyan."
"Egyáltalán nem. Az, hogy egy kicsit boldogabb lettél,
nem változtat azon, hogy egy kicsit szomorúbb is lettél.
Mindennap mindkettő, ami azt jelenti, hogy most,
ebben a minutában vagy a legboldogabb és a legszomorúbb
egész életedben." "Honnan tudod?" "Csak gondolj bele.
Voltál már boldogabb, mint most, hogy itt fekszel a fűben?"
"Nem, azt hiszem, nem." "És voltál szomorúbb?" "Nem."
"Tudod, ez nincs mindenkivel így. Mások például a húgaid mndennap boldogabbak.
És megint mások, mint például Beyla Ash...
csak szomorúbbak lesznek. És van, aki hozzád hasonlóan mindkettő."
"Na és te? Te is most vagy a legboldogabb
és a legszomorúbb egész életedben?" "Hát persze." "Miért?"
"Mert semmitől nem vagyok boldogabb és szomorúbb, mint tőled.

Nicole Krauss - A szerelem története
 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák -Történetek  
Gyönyörű történet Bruno Ferrero-tól
  2013-02-03 08:28:52, vasárnap
 
 

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás , Büszkeség és még sok más, így a Szeretet is.

Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed, ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.

Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.

Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretetsegítségért imádkozott. A Gazdagság egy luxushajón úszott el a Szeretet mellett. Megkérdezte: - Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?

- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!

Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeség, aki egy csodaszép hajóval közeledett:

- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?

- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! Válaszolt a Büszkeség, mert itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!

Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:

- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!

- Oh Szeretet, mondta a Bánat - én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!

A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta szeretet kérését.


Hirtelen megszólalt egy hang:

- Gyere Szeretet, Én elviszlek téged!

Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:

- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?

- Az IDŐ volt- mondta a Tudás.

- Az IDŐ?- kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?

A Tudás válaszolt:

- Mert csak az IDŐ érti meg, milyen fontos az életben a SZERETET!

(Bruno Ferrero)
 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák -Történetek  
Tömörkény István: TANYÁK A HÓ ALATT
  2012-12-25 08:57:26, kedd
 
 

Tömörkény István válogatott novellái

TANYÁK A HÓ ALATT

- Esik a hó - mondták odakint Förgetegék, mikor legelsőbb hullani kezdett a pihe az égből a tanyákon.
- Hát esik, bátya.
No jó. Így szokás ez már télen, s bolond ember az, aki a természet megszokott rendjében kivetni valót talál. A hó esett, vékonyan beteríté a tarlót, megakadt az elszáradt bogáncsok tetején, a kútgémen gubbasztó varjú hátán, a szalmaboglyákon.
Bizonyos fokú megnyugvást támaszt odakint mindig az, ha a hó leesik. Mert tudnivaló, hogy a hó a legjobb polícia a világon. Mikor fehérbe borul a tájék, az éberséggel alább lehet hagyni: nemigen esik lopás, sőt egészen el is múlik, mintha egyetlen bűnös szándékú ember se laknék odakint a síkok végtelenjén. Valóban, a pusztázó szegre akaszthatja a rozsdás fringiát, a Ráró nyugodtan heverészhet az istálló szalmáján, nem kell a gazok után futtatni éjszakának évad¬ján. A lopások, mintha csak egy soha nem látott erélyességű belügyminiszteri rendelet vetne véget nekik, megszűnnek, eltűnnek, mint a támadó nap erős sugara előtt a szürkés ködfelleg, amely hajnalonkint a semjék vízállta helyein legel a zsombékkupacok között. Mert a tolvajt, aki a más vagyonát cipelné el, elárulja a hóban a nyoma, hogy utána lehet menni a harmadik határba.
Már csak ezért is jó az, mikor néhány arasznyi rétegével szelíden borul az égből szakadt világos tömeg a fekete földre.
Azonban az idei tél megjátssza magát ebben, s hogy hónapok óta adta a borongós szürke bol-tozat, valósággal elborul minden odakint a hóban, az árok egyszínűvé válik a szántófölddel, az apró házak tetején méternyi vastagon fekszik meg, s elzár a külső világtól mindeneket. Végte-len nagy alvó tenger ez, amelyen ha éjszaka a bujkáló hold elönti hideg fényét, olyan, mintha egy megfagyott országot mutogatna képzeletbeli fantom gyanánt. Egyetlen fehér tömeg minden, amit sehol se szakít meg valami vékonyka feketeség: a kocsik nyoma, keréksávok. Csak az egészen járatos országutakon van valamennyicske törés, azokon mozog lanyhán dél-tájban néhány szán vagy ember, kikkel valami sürgős munka hagyatta el a tanyát.
Egyébként esend és mozdulatlanság van mindenütt, a havak tetején még az se siklik el a hallgató füléhez, amely nyári estéken órányi távolra elhullámzik a földek illatával terhes levegőben; a kutyák ugatása. A kisebb és nagyobb fajtájú ebállatok: pulerok, ürgefogók, nyúl-hajtók, ló elébe valók, kertőrzők, marhára vigyázók, mind nagy elfekvésben vannak, s lépést se tesznek a tanyaudvaron kívül, azon egyszerű oknál fogva, mert a hó magasabb náluk.
Olyan vastag, hogy elmerülnének benne. Így aztán a kutya is csak megvan a szalmaboglya alján a lyukgödörben, amit nagy hozzáértéssel csinált magának, vagy a marhák között az alomban, vagy a pitvarban, esendő falatok után pislogatva fel a tűzhelyre vágyó szemmel, amíg ki nem rugatik onnan, mivelhogy kutyának kívül a helye.
Csakhogy hol van ilyenkor ,,kívül". A kívül egy hóból álló Szahara, egy rettenetes lélegzet-állító csöndességű fehér fagytenger, amiken itt-ott mély domborulatot váj a szél, hogy a másik oldalon habos hullámtaréj gyanánt hordja egy rakásba. Nincsen semmi, ami mozogna ebben a tájban, itt-ott lomhán kanyarog némi vékonyka feketeség a nehéz téli légben, olyan, mintha a hó füstölögne. A félig eltemetett házak kéményén, a gólyafészek venyigéi között szivárog elő olykor a füst-csomó, csak olykor természetesen, mert nem esznek mindennap meleg ételt. Gaz-dálkodni kell, mert ki tudja, meddig tart ez az ostromállapot. Olyan ez, mint mikor a vitorlás hajót ezer mérföldnyire a parttól előfogja a kéthetes szélcsend. Nem lehet kimozdulni a házból, nincsen semmi munka, a tanyaiak későn kelnek, hogy a világot ne fogyasszák, reggel nyolc óra tájban esznek valamit, azután elcsetlen-botlanak a házban, az udvaron délután négy óráig, akkor újra van étel, s mikor a fehér tömegek kezdenek szürkére válni, és sötétlila ködök emelkednek a föld peremén, és lassan elöntik sűrű mivoltjukkal a vidéket, lefekszik a tanya gyertyagyújtat előtt.
A szegedi nagy külső terület félreesőbb helyein, ahol a földeket nem vágja keresztül valamely országút, melyen mégiscsak bódorog néha a havak tetején egy-két ügyes-bajos ember, sehol semmi nyoma annak, hogy ott ki is szokás a tanyaházból járni. A hó tiszta a telepek között, amit nem szakít meg a lábnyom, amerikai hócipők kellenének ide, hogy járni lehessen, a jószágot kocsi elébe fogva istenkísértés volna kihajtani, a csillagbörtönben nincsenek jobban elzárva az emberek, mint a szabad tanyákon.
Amúgy pedig nagy hujjahózás van a gyerekek között, mert nem kell iskolába járni. Azon oknál fogva, hogy lehetetlenség. A csöpp emberek fejénél sokkal magasabban van a hó, még belefulladna valamelyik. Az emberséges kölykök aztán rettenetes nagy embereket építenek hóból, s ha készen van, fellökik, hogy újat csináljanak: országos szenvedélyeket mutatván be ezzel kicsiben.
Az egyedül mozgó a katáng elszáradt törzse, ez a pusztai holt stréber, amelyet még a mostani nagy hó se tud eltemetni. Mikor már félig benne van, csak kifújja a szél, és felkergeti a hódombra. Onnan aztán a legkisebb légindulás zörögve kergeti le, s északi szeleknél veszett csatangolást visznek véghez a hó tetején az ördögszekerek.
A másik mozgó a szerencsétlen nyúl, amely ellen az ilyen télen a vérszomjas jágerokon kívül az idő is összeesküdik. A szerencsétlen fülesek le vannak soványodva, hogy csak éppen fityeg a csontjukon a bőr, s a különben közmondásos félénkségű állatot az éhség bekényszeríti a tanyák alá, a boglyák mellé, ahol mégiscsak akad valami kis szalma rágnivaló. A boglya mellé ásott hógödörből alkonyattájban akár bottal verheti le az elgyötört állatot a kocavadász.
Egyhangú élet ez télen odakint amiben csak két uralgó téma körül csoportosul a beszéd: a hó meg a hideg. Van mind a kettőből elég. Elhagyatott, puszta az egész világ, vakító fehérség min¬denütt, és imbolygó nehéz köd a láthatáron. Esti alkonyat után, ha fölkel néha a szürke föllegek mögül a hold, némi világos fény szalad szét a tájon, hogy azután fekete sötétbe essen megint minden, amelyben csak a hó világít. Emberhangtalan némaság fekszik a végtelen síkon, a tanyák alszanak, mintha meg volnának fagyva. Azután mély, erős dörgés hangja ereszkedik szét a vidéken, s a hideg téli éjek ritka levegőjében elhullámzik messze. A fehér táj tetején hosszú sötét vonal mozog, mintha valami töltés indult volna meg. Ezután elszáguld a tanyák között két veres szörnyetegszemével a vonat, kattogó robogásával megzörrentve az ab¬la¬kot. Halbőr fölérzik álmából, s utána tekintve a morajló vastömegnek, csendesen mormogja:
- Mén a vonat.
(1893)
 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák -Történetek  
Miért van az ember szíve rejtve?
  2012-11-02 09:27:46, péntek
 
  Miért van az ember szíve rejtve?


Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött a parányi tó partján. Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, azután egyesével a hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb és messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek el - újból és újból.
- Miért búsulsz Funo? - A kisgyerek ijedten fordította figyelmét a mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén remete barázdált vonásaira ismert. Miért is félt volna tőle, hisz bárhányszor meglátogatta, Halerum mindig kedvesen, minden földi jóval kínálta.
- Elhagytam a szívem. - pityeregte, és bánatában újabb kövecske suhant a tóba.
- A szíved? - csodálkozott a vén Halerum.
- Igen - azt! - Hüppögte. - Elveszítettem, pedig úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére! - könnycseppet törölt ki a szeme sarkaiból. A remete lehuppant mellé botját letámasztva és kedvesen rámosolygott. Kezeit összekulcsolta s a feltündöklő fényáradatban. Funo szeme nagyra kerekedett el. Nem tartott sokáig a varázslat, de akár órákig is elnézte volna a varázsló kezeit. És mikor azok széttárultak - lám a fiú csodás szíve ragyogott fel benne.
- Megtaláltad! - kiáltott fel boldogan, és átölelte a remetét. - Szeretlek Halerum! Ezt rá is vésem! Csupa nagy betűkkel! Add ide kérlek! Ezentúl a legjobban látható helyen fogom hordani, hogy lássák, milyen jó vagy!
Funo vidámsága felhőket szétoszlató sugárként villant fel.
- Tudod mit? - töprengett a remete. - Hadd válasszam meg én a helyét.
- Rendben. - egyezett bele Funo. Halerum elmosolyodott és a parányi szívecske, mint egyetlen fénypont felemelkedett a tenyeréből - és a fiú mellkasa felé haladt. Funo leplezetlen boldogsággal, csillogó szemekkel bámult közeledő szíve után, hogy mennyire szép helye is lesz ott, ám amikor az eltűnt mellkasában, elpityeredett.
- Hééé! De ott nem látja senki sem! Hogyan fogják megtudni az emberek, hogy mennyire szeretlek? - értetlenkedett.
- Figyelj rám Funo. - az öreg megérintette a könnyes arcot és elmosolyodott. - Nem kell, hogy tudja a világ, mennyire szeretsz. Elég, ha te tudod és az, akit a szívedbe zársz. Mondd el bátran annak, akit belevésel: Szeretlek! Így már nem fogod elveszíteni sosem, mert benned él tovább - és ezt már nem veheti el senki sem.
Funo eltöprengett a remete válaszán, majd az utolsó kavicsot is eldobta és vidáman felugrott.
- Köszönöm Halerum! - nagy puszit nyomott az öreg vénséges arcára, majd egy pillangót meglátva utána futott. Halerum pedig csak bámult a távolodó gyermek után és mosolygott - majd egyszer megérti.
Azóta szív nem hordatik kívül, csak a csendes mélyben vésődnek fel rá a nevek - újból és újból.

(ismeretlen szerző) Folyóiratcikk
 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák -Történetek  
Délvidéki csodák..
  2012-06-17 15:53:52, vasárnap
 
 






Délvidéki csodák..


Ez a legenda is szívbemarkoló, különösen annak aki a déli vidékről származik: ,,Egyszer zivataros éjszaka volt, és egy portyázó komisszárius eltévedt a legényével a dubokai pusztán - így a legenda. Az eső és a szél paskolta a nyergeket, s a kukoricásban mint egy ismeretlen őserdőben botorkált ló és lovas, míg egyszerre csak a föld alól világosságot nem látott a komisszárius. Hát mi volt ott? Egy kis üreg folytatása gyanánt egy egész tündérkastély volt ott a föld alatt, kiporcelánozott falakkal, ezüstös lószerszámokkal, selyemmel terített asztalokkal és aranyos nyoszolyákkal, és azon éjszaka abban aludt a komisszárius. Az Isten tudja kinek a föld alatti kastélyában, talán a Rózsa Sándoréban. De jött a reggel, és a komisszáriusnak tova kellett menni, kibotorkált a kukoricásból - így a legenda -, s a városban elmondta az esetet a svalizsérok ezredesének. "No hát megkeressük azt a tündérkastélyt",,mondta a svalizsérok ezredese, s a pusztára nyomban kivonult az egész regementtel, hogy megkeresse a tündérkastélyt. S azt mondja aztán a legenda, nyolc álló napig portyázott is ott a lovasezred, s minden szár kukoricát eltapostak a svalizsérek lovai, de csak nem tudtak ráakadni a pompára, amit ott a föld alatt látott a komisszárius . ..
Mi van a fölszín alatt a Bácskában?! . . . Hogy is kaparná azt ki idegen patkó?! . . .
A Pegazusnak, a patkónak odavalónak kell lenni, hogy a füvek és nádasok alatt megtalálja a
tündérkastélyt. Mert az megvan nálunk, és én itt még sok száz sort írhatnék az aranyról és
napsugárról, ami a szívembe világít, ha hazagondolok a messzeségből" - írta Papp Dániel (1868-1900) Ómoravicán született író, újságíró.

 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák -Történetek  
Kedves történetek
  2012-06-15 04:20:26, péntek
 
 

Ez a legenda is szívbemarkoló, különösen annak aki a déli vidékről származik: ,,Egyszer zivataros éjszaka volt, és egy portyázó komisszárius eltévedt a legényével a dubokai pusztán - így a legenda. Az eső és a szél paskolta a nyergeket, s a kukoricásban mint egy ismeretlen őserdőben botorkált ló és lovas, míg egyszerre csak a föld alól világosságot nem látott a komisszárius. Hát mi volt ott? Egy kis üreg folytatása gyanánt egy egész tündérkastély volt ott a föld alatt, kiporcelánozott falakkal, ezüstös lószerszámokkal, selyemmel terített asztalokkal és aranyos nyoszolyákkal, és azon éjszaka abban aludt a komisszárius. Az Isten tudja kinek a föld alatti kastélyában, talán a Rózsa Sándoréban. De jött a reggel, és a komisszáriusnak tova kellett menni, kibotorkált a kukoricásból - így a legenda -, s a városban elmondta az esetet a svalizsérok ezredesének. "No hát megkeressük azt a tündérkastélyt",,mondta a svalizsérok ezredese, s a pusztára nyomban kivonult az egész regementtel, hogy megkeresse a tündérkastélyt. S azt mondja aztán a legenda, nyolc álló napig portyázott is ott a lovasezred, s minden szár kukoricát eltapostak a svalizsérek lovai, de csak nem tudtak ráakadni a pompára, amit ott a föld alatt látott a komisszárius . ..
Mi van a fölszín alatt a Bácskában?! . . . Hogy is kaparná azt ki idegen patkó?! . . .
A Pegazusnak, a patkónak odavalónak kell lenni, hogy a füvek és nádasok alatt megtalálja a
tündérkastélyt. Mert az megvan nálunk, és én itt még sok száz sort írhatnék az aranyról és
napsugárról, ami a szívembe világít, ha hazagondolok a messzeségből" - írta Papp Dániel (1868-1900) Ómoravicán született író, újságíró.

 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák -Történetek  
Zágoni Attila: Zöld Fül
  2012-05-26 09:01:50, szombat
 
  Zágoni Attila: Zöld Fül

A téma a földön hevert, és legalább három szólamban horkolt. Az emberek körülállták, egy zenefőiskolás diák kottafüzetben próbálta megörökíteni a nem mindennapi produkciót. Zöld Fül, a helyi lap szépreményű riportere először csupán a csődületre lett figyelmes, majd, közelebb menve, fölfedezte a derűt fakasztó témát is.

- Nini, ez tényleg a földön hever, épp ahogyan megjósolta a főnököm. Mit is mondott, mielőtt útnak indított volna? "Fiam, a téma a földön hever... Járj nyitott szemmel, ellenkező esetben belebotlasz és felordít!..."

Zöld Fül átfurakodott a szoros embergyűrűn, s megelégedetten nyugtázta, hogy a téma az igazak álmát alussza, tehát föltehetőleg akkor sem ébred fel, ha majd tollhegyre tűzi.

- De ne siessünk, jegyzeteljünk, dokumentálódjunk! - biztatgatta önmagát. - Mit is mondott még a főnök? "Elcsépelt téma nincs, csak betokosodott újságíró."

Zöld Fül közelebb hajolt a témához, és úgy találta, valóban nincs túlságosan elcsépelve, egy-két szembeötlő lila folt azonban a szeptemberi szilvaérést juttatta eszébe. Sőt a téma lehelete is utalt némiképp a szilvaszüretre, úgyhogy indokoltnak tartotta papírra vetni az olyan kulcsszavakat, mint: kisüsti, nagyüsti.

Alaposabb vizslatás után még egy rokon értelmű szó került noteszébe, a Kárpátok likőr, mely nevéből ítélve nemcsak elérhetetlen magasságok, hanem elérhető mélységek képzetét is kelthette jártasabb emberekben. De amikor Zöld Fül jegyzetfüzetébe írta a Kárpátokat, nemcsak egy jelentéktelen hegyvonulatra gondolt, hanem az egész Dél-ebédi-Kárpátokra, sőt a felkelés után elfogyasztott Keleti-Kárpátokra is.

Az alapos dokumentálódás után Zöld Fül elhatározta, hogy a nagyobb hatás kedvéért újszerűen ragadja meg a témát. Pechje volt, jó szándékú kísérlete balul ütött ki: a téma felébredt, és rekedtes hangon énekelni kezdett: "Sede-jede, aszongya, hogy nótás kedvű volt a zapám..."

A szép reményű riporter gyorsírással jegyezte az őszinte, szívből jövő vallomást, sűrűn biztatgatva a zenefőiskolás diákot, hogy ha lehet, egyetlen hangjegyet se szalasszon el.

A teljes szöveggel meg a kölcsönkért kottalapokkal loholt vissza a szerkesztőségbe, és nyomban munkához látott. Megírta, hogy vannak még egyesek, akik mértéktelenül viszonyulnak bizonyos italokhoz, és ennek az lesz az egyenes következménye, hogy nem tudják megállni helyüket az utca forgatagában. Cikkét azzal a jól ismert közmondással fejezte be, hogy "Ki a kisüstit nem becsüli, az a nagyüstit nem érdemli".

Másnap hívatta a főnöke.

- Ide figyeljen, Zöld Fül! Írása jó, szándéka dicséretes. Ennek ellenére, ha megengedi, az idősebb és tapasztaltabb jogán, arra kérem, eszközöljön rajta egy-két apró, mondhatnám miniatűr javítást. Mint tudja, lapunknak becsületes, jólöltözött, sőt választékosan öltözött előfizetői vannak, tapintatlanság lenne tehát mindjárt az első mondattal az út porába rántani őket. Maga azt írja: "A téma a földön hevert..."

- De hiszen ezt pontosan így mondta ön is... - védekezett Zöld Fül.

- Mondtam, ez igaz, de nem írtam le. Szerény véleményem szerint tehát sokkal jobb lenne így indítani e remek kis írást: "A téma a padon üldögélt..." Sőt, szilárd meggyőződésem, a városgazdálkodási vállalat kimondottan dicséretnek tekintené, ha úgy írnók: a téma egy frissen festett, virágokkal körülültetett padon sütkérezett. Na mit szól hozzá?

- Mit szóljak? Ennek elég sok akadálya van. Először is, ha a témát frissen festett padra ültetem, akkor összekeni a ruháját. Másodszor, hogyan cipeljem át egy olyan padra, mely teljesen körbe van ültetve, mondjuk kardvirágokkal? Higgye el, ez egy nagyon súlyos téma, a horkolását csak basszuskulcsban lehetett lejegyezni...

- Ide figyeljen, fiatal barátom! - tette a főnök csontos kezét Zöld Fül porhanyó vállára. - Kardvirágok helyett akár boglárkát is írhat, az nem változtat a lényegen. A virágok ugyanis csak jelképesen értendők, sőt a betonba ágyazott fiktív, zöldre festett pad is csak szimbólumnak tekintendő. Mondjuk, a pihenés, a kikapcsolódás örökzöld jelképének. De ha magának sikerül olyan élethűen ecsetelnie az egészet, hogy a nem létező padon érzik majd a friss festék szaga, akkor azért hálás lesz a vegytisztító vállalat. Ne feledje, ott is vannak becsületes olvasóink, és egy kis ingyen reklámot jó néven vesznek.

- Legyen - egyezett bele Zöld Fül. - Legyen új pad, legyen friss festés, és azt se bánom, ha a témát divatos konfekcióba bújtatjuk.

- Rendben. Most pedig menjünk tovább! Gondolja csak végig, ha egy dolgozó a napi nehéz műszak után kissé zsibbadtan letelepszik egy szépen pingált, biedermeier utcai padra, akkor illetlenség úgy beállítani, hogy kisüstit fúj az őt csodáló polgártársakra. Igaz, vagy nem?

- Hát akkor kis üst helyett írjunk nagy üstöt, esetleg vívmány-üstöt - próbálkozott Zöld Fül.

- Nem jó, az pláne nem jó - higgasztotta le a főnök. - Én azt javasolnám, hogy ebből a remekbe szabott, fenyőillatú - tehát üdülőtelepi hangulatot sugalló - életképből teljesen emeljük ki az üstöt. Bőven elég, ha benne marad, hogy az elegánsan öltözött, munka után pihenni vágyó polgártárs úgy ismeri a Kárpátokat, mint a tenyerét.

- Igen, de én nem a hegyvonulatra gondoltam, hanem a Kárpátok nevű likőrre...

- Persze hogy arra gondolt, kolléga. De ha mi a Kárpátok likőrt emlegetjük, vajon nem neheztel-e meg ránk a Borókapálinka Készítő Kirendeltség? Mert annak is van köze a Kárpátokhoz! Írja tehát csak azt, hogy a téma kitűnően ismeri az egész hegyvonulatot, rendszeres kiránduló, több túra győztese... Akkor nincs harag, nincs félreértés.

- Szóval a Kárpátok mint főnév maradhat a cikkben?

- Persze hogy maradhat, nincs semmi megszorítás. Mint főnév, mint melléknév, mint álnév, ahogy tetszik. Van azonban még egy parányi észrevételem, inkább stilisztikai, semmint elvi vonatkozású. Cikkében említi, hogy az alpinizmusban kitűnt barátunk kiesebb kirándulóhelyeken a "Nótás kedvű volt az apám..." kezdetű dalt szokta fújni.

- Igen, azt fújta, megvan a kottája is, az egyéni ritmusváltások is kiderülnek belőle.

- Jó, tegyük fel, hogy ön tényleg azt hallotta. De gondoljuk végig az egészet! Hősünk, aki a fáradságos napi munka után vállalkozott még arra, hogy esti tagozaton végezze el tanulmányait, egyelőre nem fogalmazhat eléggé pontosan. Biztosra vehetjük tehát, hogy arra célzott: édesapja egész életében oszlopos tagja volt a helyi dalárdának, s aktív részvétele másokat is arra ösztönzött, hogy hangjukat nem kímélve vegyenek részt a kórusmozgalomban. Mi lenne, ha azt énekeltetné vele: "Dalárdista unokája vagyok én..." Annak még némi irodalmi csengése is van.

- Az igaz, de én olyan nótát nem ismerek, meg aztán az én témám nem az unokája, hanem csak a fia a jó hangú dalárdistának...

- Na és?... Csak nem gondolja komolyan, hogy egy mai, felvilágosult olvasó beleakad olyan semmiségbe, mint egy dalos kedvű, szakavatott hegymászó családfája? De ha úgy találja, hogy amit én mondok, az badarság, akkor ejtsük el teljesen a témát.

- Ejtsük el? - ámuldozott Zöld Fül. - De hiszen máris tele van szilvakék foltokkal, melyeket a Kárpátok szakadékaiban szerzett.

- Rendben van, Zöld Fül - enyhült meg a főnök. - Ha annyira ragaszkodik hozzá, írja meg, de röviden. Egyetlen kérésem van, a többibe nem szólok bele. Említse meg a cikkben a százötven éves, díjnyertes férfikórust, melyben az apja nótázott, a Kodály-repertoárt és a zenekari kíséretet.

- Miféle zenekari kíséretet? - hebegett Zöld Fül.

- Nézze, én azt szeretném, hogy az ön eredeti elképzeléséből is megmaradjon a lényeg. A cikk elején, sőt beszélgetésünk elején is emlegetett kis üstöt, nagy üstöt, vívmány-üstöt. Hogyha írásában felvonultat egy kis létszámú, de éjt nappá téve muzsikáló zenekart, akkor a nagybőgő mellé minden további nélkül belophat egy üstdobot. Kis üstdobot, nagy üstdobot, vívmány-üstdobot, amilyet éppen akar.
 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák -Történetek  
Móra Ferenc: A város lúdja
  2012-05-26 07:40:11, szombat
 
  Móra Ferenc - A város lúdja


Mikor ez történt, akkor a Tisza sokkal nagyobb volt, mint most, a városunk meg kisebb. Ennélfogva, mikor a nagy Tisza egyszer tengernek játszotta meg magát, nem nagy erőlködésébe került neki elnyelni a kis Szegedet. De olyan tökéletesen ám, hogy minden oktalan állat beleveszett a vízbe, és nem maradt egyebük a szegedieknek egyetlen lúdjuknál. Nyilván az is csak azért maradt meg, mert hivatalos személy volt: a város lúdja, s mint ilyen, a városgazda hatáskörébe tartozott. Az utalt ki belőle minden héten egy szárnyatollat a város nótáriusának, mint muszájból való írástudó embernek. (Hogy félreértés ne legyen a dologból: nem írásra utalták ki a tollat, hanem pipapucolásra.)


A szegedi veszedelem hírét meghallotta Bécsben a királyasszony is, a Mária Terézia. (Legyen annyi lojalitás a filológusokban, hogy ne sajnálják tőle azt a kis névelőt, ha már az őseink úgyis életüket és vérüket ajánlották neki. Hiszen nem név ez, hanem fogalom, akár a Holofernes király vagy a Ferenc Jóska. Az is csak névelővel járatos a szegény ember történelmi dialektusában. Az V. Ferdinánd már nem vitte annyira, az már névelőtlenül egyszerűen csak Ferde nád. Aminthogy nádnak is elég nád volt szegény, meg ferdének is elég ferde.)


Olyan nagyszívű asszonyszemély volt ez a Mária Terézia, hogy sebten maga elé parancsolta az íródeákját.


- Fiam, deák, írj valami vigasztaló levelet azoknak a sanyarodott szívű szegedieknek. De száz aranyat is tegyetek bele a jó szó mellé, mert másképp valami csúnyaságot mondanak rám azok a kutyaháziak.


Szót fogadott a deák, hogyne fogadott volna szót, nagy volt a rend a Mária Terézia házatáján. Megírta a deák a levelet, beleírta a száz aranyat is, aztán bekocogott a kamaráshoz:


- Huszonöt aranyat kapok a szép levélért, hetvenötöt tétessen kelmed a kopertába.


Kapja a levelet a kamarás, viszi a kincstartóhoz:


- Huszonöt arany a fáradságomért, ötvenet helyezzen kelmed a levélbe.


A kincstartó nem szólt semmit, hanem beletett a levélbe huszonöt aranyat, s futtatta vele az inasát az udvari futárhoz.


Az inas tudta, mi az illendőség, s a huszonöt aranyból nem vett el, csak húszat, a többit becsületesen átszolgáltatta a futárnak. Mivel azonban Szeged már akkor se egy macskaugrásnyira volt Bécshez, noha sokkal közelebb volt, mint most, a királyasszony levelének volt ideje kilyukadni az úton, s még szerencse, hogy az öt arany nem a kocsiút porába potyogott bele, hanem a futár tarsolyába.


Abban az időben azonban éppen úgy akadtak becsületes emberek, mint most, s ezek közé tartozott a futár is. Szégyellte volna üresen adni át a levelet a vízvette civitásnak, hát belecsúsztatott egy vadonatúj rézkrajcárt. Utóvégre azon is csakúgy rajta van a királyasszony gömbölyű képe, mint az aranyforinton.


No azért mégiscsak elképedtek egy kicsit a szegediek, mikor az öreg-bírójuk, Miller Sebestyén felolvasta a királyasszony levelét, s hiába ürgette-forgatta a kopertát.


- Hát a száz arany, földi? - kérdezte a futárt.


- Micsoda száz arany?


- Aki a levélbe bele van írva.


- Hát akkor benne van, ha bele van írva.


- De nem jutott abból ide egy vöröskrajcárnál egyéb.


- Jaj, atyámfiai, ilyen a természete a királyok ajándékának! Elindul aranynak, megérkezik réznek - nyargalt el nevetve a becsületes futár.


A szegedieknek ugyan nem volt nevethetnékjük, de azért becsületből úgy megéljenezték a Mária Teréziát, hogy csak úgy rengett bele a kommunitás háza.


- De hát azért nem ér ez így semmit se, emberek - csóválta meg a fejét Miller Sebestyén -, mert ez nem hallatszik föl Bécsbe. Márpedig a királyasszony nagy jóakaratát úgy kellene megköszönni, hogy ő is tudjon róla. Azt javasolnám, küldjünk neki valami szegedi ritkaságot.


Ebben hamar megegyeztek. Elküldik neki az egyetlen ludat, annál nagyobb ritkaság most nincs Szegeden. Az ám, de ki vigye el? Senki se ajánlkozott követnek a felség színe elé. (Ez a leghihetetlenebb az egész történetben, ugye?) Mert ész kell oda, nem is kicsi, az pedig hol találkozik most ezen a szegény Szegeden, mikor mindent elvitt a víz?


Utoljára a kisbíró ajánlotta fel magát a "közért", ahogy most mondanánk. Nem mintha ész dolgában kiruházottabbnak érezte volna magát, mint a többi, hanem mert a hivatalos emberek közül neki volt legjobban felvágva a nyelve. (Ami érthető is, mert az ő tisztje volt rendet tartani a piacon a halas-asszonyok közt.) Mindazáltal a magisztrátus egy kicsit aggóskodva eresztette el a követet a ludacskával, de az nagyon kötötte az ebet a karóhoz:


- Nem köll engöm félteni, nagy jó uraim! Nem öszi mög a lúd Szépenlépő Hevér Mátyást.


(Ez volt a neve a kisbírónak, akit már a neve is kvalifikált a diplomata pályára. A szépen lépésen már azóta is sok diplomata-karrier alapult.)


Hát addig nem is volt semmi baj, míg a tarisznyában tartott. Ha a ludacska megállt legelészni, a kisbíró is kifogott abrakolni. De ahogy a tarisznya apadni kezdett, a kisbírónak is meglappadt a jókedve. Megrezzentette a legelő jószágot:


- Nem jó lössz ez így, te lúd! Úgy nézöm, sose érjük el gyalogszörrel azt a Bécsöt. Jobb lössz az, ha én tégöd a hónom alá vöszlek.


A ludacska ebbe is belenyugodott, csak estefelé gágogta el magát, mikor Hevér Mátyás meg találta egy kicsit szorítani a nyakát.


- Csönd, ludacska! - szorított rajta egyet Mátyás -, mert ha el nem hallgatsz, isten uccse sülve adlak át a Mária Terézia őfölséginek!


S mire a nap tüzet rakott az alkonyati felhőkben, akkorra a szegedi kisbíró is tüzet rakott az erdőszélben. Persze mire a ludacska pirosra sült, akkorra úgy elálmosodott a követ, hogy azt se tudta, mit csinál. Csak másnap reggel vette észre, hogy álmában megette az egyik combját a város madarának.


- Ejnye, ejnye, de csak csúnya is az egycombú lúd - búsulta el magát, s lekanyarította fölöstökömre a másik combját is.


Az lett biz ebből, hogy mire fölért Bécsbe, csak a mellecsontja maradt meg a ludacskának, az is szép fehérre kapargatva a halbicskával.


- Mi legyen ez, jó ember? - kapta föl a fejét haragosan a Mária Terézia, mikor a követ nagy alázatosan átnyújtotta neki Szeged ajándékát.


- Ez a város lúdja - hajlongott Mátyás.


- De hát ez nem lúd, csak a csontja.


- Lúdnak indult az el Szögedébül, ha csontnak érközött is a tötthelyre.


- Furcsa természete van a szegedi lúdnak - mosolyodott el a koronás szép asszony.


- Akár a fölségöd aranyának - kacsintott vissza a nagyeszű Mátyás. - Az is aranynak indult el Bécsbül, réznek érközött mög Szögedre.


Azt mondják, olyant nevetett a Mária Terézia, hogy belecsendült a füle az egész udvarnak, az íródeáktól a futárig. S azt is mondják, a kisbíró tarisznya arannyal tért meg Szegedre.


Azt mondják, azt mondják... megnevezem én a forrást is: Halvágó Dancs András mórahalmi célszörű szögény embör. Föltétlen hiteles tanúbizonyság, mert úgy látta az egészet, mint most látja, úgy hallotta, mint most hallja.

 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák -Történetek  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 19 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 1002 db bejegyzés
Összes: 15134 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 491
  • e Hét: 7786
  • e Hónap: 21657
  • e Év: 453081
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.