Belépés
ametiszt54.blog.xfree.hu
" Amíg az embernek dolga van a földön, él. " (Márai Sándor) P. Mária
2012.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Füst Milán ESTE VAN
  2012-11-05 12:05:27, hétfő
 
  Füst Milán: ESTE VAN

Mire rám mutatnál: nem vagyok.
Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét...
Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.

S elrendeződik-e? - felelj rá, hogyha tudsz.
Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt.
Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
S egyetlen hang donog: hogy este van.
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is...
Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, -
Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem...

A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
S mint órjás cet csillog a tenger háta,
Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, -
Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán
Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik.
Igy lesz-e, mondd? - Felelj rá, hogyha tudsz.
 
 
0 komment , kategória:  Füst Milán  
Füst Milán: A mélyen alvó
  2012-11-03 18:09:00, szombat
 
 

Füst Milán: A mélyen alvó

Alszol, mialatt az éjszaka
Ködköntösét vagdossa szablyával...
S felhőbe lövi nyílát a Garázda Vadász is,
Miután a nedves, éjjeli réteken tobzódva csatangolt.
Minden táncol s villódzva pörög körülötted, - egy mámoros, éji világ...
S a hold is karikába gyürűzve, őrjöngve forog,
Mert érzi, hogy közeleg a hajnal.

S mi sötétbe' tenyészik, most pendűlve feléled
S ez egyszer még elmélyül az éj is. Sok holdi poronty
Ilyenkor nyeri létét s a hold alá szalad nyavalyássa melegedni.
S ott rí megbabonázva, míg a többi bolond
Zabolátlan veti bukfenceit, karikáz,
Gurúlva nevet és mégegyszer fellobog élete.

S te mindeközben alszol s homlokod köríti gyenge csillogás. Egy titokzatos élet
Ölel át s szivedbe, mint a permeteg, esőznek édes álmai,
Hogy elborítanak, benned s körűled jár az álom végeláthatatlanúl, - hanyatlasz el, -

S amellett mosolyogsz, akár a boldogok. Hát jól esik a kűzdelmet feladnod álmodó?
S az éj zenithjén, mikor minden tombol, hagynod, hogy lehúzzon a nemlét
Órjás mágnese... s tünékeny alakzatokkal csalogasson, ami nincs?

Mosolyogsz... s tán vissza se jönnél? Megóvom fénykoszorúd
S dédelgetem álmod. Oh tünékeny ez a lét s nincs benne semmi maradandó!
Hisz úgy látlak máris ködön át, mely a fájdalomé, hogy elindúlsz
S mégy húnyt szemeiddel sose járt utakon. S hogy nélkülem jó neked ott.
S a szívem is bucsút int. S akár a multakért, úgy zokog érted,
Máris felmérné, ami neki voltál - s úgy vezetne kezeden
Remegő szeretettel s vendégeként vissza magához,
Mint legdrágább látogatóit: a téveteg szellemeket.
 
 
0 komment , kategória:  Füst Milán  
Füst Milán: ESTE VAN
  2012-11-03 17:48:47, szombat
 
 

FÜST MILÁN: ESTE VAN



Mire rám mutatnál: nem vagyok.

Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.

Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét...

Bizony én el sem tudom hinni, hogy e kuszaság,

E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.

S elrendeződik-e? - felelj rá hogyha tudsz.

Nagy ívben esteledik körülöttem mindenütt.

Az ég is tágul, gömbölyűbb a föld

S mi apró-cseprő volt: felszívatik.

S egyetlen hang dong: hogy este van.

S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,

Mert jó valék.

Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat

Nem törtem meg, ha ingadoztam is...

Így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.

S a borús ég is meghasad vigasztalásomul,

Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem...

A messzeségben, ott, hol domborul a Csendes Óceán

S mint órjás cet csillog a tenger háta,

Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid,

Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el

A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.

Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hírére tán

Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik.

Így lesz-e, mondd? - Felelj rá, hogyha tudsz.
 
 
0 komment , kategória:  Füst Milán  
Füst Milán: ÖREGSÉG
  2012-06-01 10:53:49, péntek
 
 

Füst Milán: ÖREGSÉG

Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint
a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?
S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak
a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?

S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek
eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni,
susogni, nem is neki, de a holdnak...
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen
s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve...
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés?
Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!

Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni.
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, - ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé.
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. - - Ámde az Istenség

Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger...
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna...

S aztán hát elment persze, - csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem...

S a feje körül tompa derengés.

 
 
0 komment , kategória:  Füst Milán  
Füst Milán: ÖRÖKÉLET
  2012-06-01 10:34:38, péntek
 
 



Füst Milán: ÖRÖKÉLET

Tűzvész elől van menekvés,
Rablók elől futhatsz messze,
Orgyilkost öl fürge kés,
Hogy őszi nap víg nép temesse,
S az éjszakának árnyait
Elűzi édes napsütés:

De jaj, magadtól menekvésed
Nincs e földön s föld alatt!
Magad vagy elméd ős-talánya,
Örökre társad, síri mécsed...
S jaj, bús szerelmed vagy magad... -
És életed örök magánya...

Ember, bűnös, bús kalandor,
Eltünődtem sorsodon:
Menekűlsz baráti körbe,
Elbujsz dús asszonyi ölbe,
Búvol a síri gödörbe...
Kígyó vagy te, majd madár...

Bizony, lemégy a síri földbe
S még alább, a sír alá is
Mindhiába szállanál:
Számodra nincs örök halál.



 
 
0 komment , kategória:  Füst Milán  
Füst Milán: ELÉGIA
  2012-06-01 10:32:21, péntek
 
 



Füst Milán: ELÉGIA

Atyám emlékének!

Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, lefeküdtél a sírba,
S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is paráznaságomat
S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét!

Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja mulatozását!
Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva tünődik!
S szájára teszi ujját: hadd bánjon el ővéle az enyészet!

Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis visszahőkölök,
Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva menekűlök el,
Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva-elalélva, de végre pihennék!

Most itt éjszaka van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét az éjközép!
Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s itt-ott tengve-lengve
Boldogan tanyázott s ím' az idő nyomtalan múlt el felette, mint a fellegek, - de jaj a látomás,

Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, amelyre felijedve riadt:
Sötét időknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon!
Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos-bús alvó is, ki messzi rejtezel!

S te kövér zsombék is, mély völgybe futó!
S két haragos patak is, hegyekről rohanó!
S te nagy magánosság is, a szívemig ható!



 
 
0 komment , kategória:  Füst Milán  
Füst Milán: LEVÉL AZ IFJÚSÁGRÓL
  2012-06-01 10:29:59, péntek
 
 



Füst Milán: LEVÉL AZ IFJÚSÁGRÓL

Nagy csöndesség volt és nehéz sötét eső után,
S egyszerre, mint az átkozottak látomása,
Úgy került elé az Alpesek mögűl
S a békességet menten felkavarta s boros lelkünket, mely rég pihent:

Az órjás hold, -
Ily félelmes még sose volt.
Akár a fényes kanca, nyugtalanul s gőzt lehelve
Vágtatott a völgy fölött s a szíveket
Vad izgalom futotta tőle rögtön át meg át,
Egyik se lelte már helyét, - párját kereste mind a hány
És íme: nem volt párja senkinek...
És erre most eszméltünk csak e furcsa éjszakán...
S a futkosás oly nagy lett végül és a zűrzavar:

Hogy négy vad-erős lovat kellett befogni sebtiben s egy nagy szekéren
Hajszolva felhőt, csillagot
Mi máris száguldoztunk élen-völgyön át és nagy kiáltozással felverők
Az éj kábúltjait. - De mégis oh hová?
Hová visz mind e tűz? - Az éj határtalan!
S mint kiket furcsa ihlet szentelt szenvedélye űz:
Köztünk sok ember sírt, sok már halála napját emlegette
S némelyik szivéhez tartá már a pisztolyát:

Oh ifjuság, tennen hangodtól mámoros és társtalan
S oh kedves, régi polgármesterünk, akár az álmok kék királya, oly szelíd...
A város elmaradt már, - álmos madarakkal is találkozánk,
Felverte őket is a holdözön, amely a fészket is süti, - azt hitték, nappal van megint... -
S e madarak is elmaradtak aztán, el a rév és kontyos őre
És ott volt már a gát előttünk s lenn a szakadó vizek, a vad folyam
S hiába szóltam én
S hiába vágtatott utánunk annyi nép, -
A messzi kastélyokban ébredő cseléd:
Megréműlt kukták, katonák gyertyákkal, mint a szentek,
Mindhiába integettek...

S utóbb dobszó is hallaték,
Komor, nyugodt - és fennen hangzó, éber trombita,
Köröttünk zengett-zúgott már a lég
S a fák... S hiába esdekeltem én
S az őr hiába ordita, -
A többi, mint a beteg, aki testi kínjait
Nem bírja már tovább s ugorni kész:
A tajtékos négy állatot mindegyre verte
S a vad folyó felé terelte énekelve...

Ám a gátakon épp ott járt polgármesterünk, a gyermekarcu, ősz,
Hódprémes agg, - szelíd volt, mint az ősz...
Ismertük őt: amellett bölcs, - nemes és büszke fő, -
S akár egy réveteg szobor, örök elmélkedő...
De épp zenitjén állt az éj is s minden, ami benne hánytorog,
Ilyenkor, tudjuk, elpihen...
Fölöttünk súlyosodtak már a csillagok
S a folyón túl feltündökölt tündéri fény: egynéhány sárga lámpa...
S fenn halványúlt a hold - - -
S az ének íme elhangzott és vége volt.

A polgármester! - kiáltottam én, - de már ez nem is kellett,
Megállt a had magától is az öreg férfi mellett...
(A nagy ének után fülünkbe' még elébb
Bezzeg süket, nagy csend következék...)
Majd köszöntöttük őt, ahogy mint gyermekek apánkat hajdan
És nevettünk sokat, hogy azt ne higgye tán, hogy baj van...
Elmondtuk azt, hogy mulattunk kicsit s a bor
Fejünkbe szállt. - S a bölcs így szólt: "a kor!"
"Az ifjukor, bizony..." - S mi megöleltük volna ősz fejét
És sírtunk volna tán, akár a bűnbánó cseléd...
S a hold eközben ment az útjain tovább - - -

Oh teli hold borús, nagyszemű, éji báb,
Tán asszony voltál egykor s visszajársz a tág
Mezőkön fenn, hol örök csönd honol...
S bús pillantásodtól az ifjuság
Borzongni kezd és szinte megbomol...
Ki tudja, mért is nézel ránk oly szemrehányón?
S hogy más vidékre némán mért is távozol?




 
 
0 komment , kategória:  Füst Milán  
Füst Milán: Hajnal előtt
  2012-03-27 12:55:34, kedd
 
  Füst Milán: Hajnal előtt


A nyírfák kérgében a csend...
S a hű csillag figyel...
Nem halljátok-e hát
A kis csillagok sóhaját?

Nekik már menni kell,
De én még itt maradhatok
S mért is ne tenném?
Sóhajra mindenkor van ok,
S minek halnék meg ily korán,
Ha még egy pirkadatot láthatok?
Majd rózsaszín leszek s áradni fog
Szivemből énekem, akár a nagy vizek
S a hold alól a szél
Máris ringatná habjaim, - nem érzitek?

Oh kár fáradnod vélem égi dajka, - lásd
Öreg vagyok,
S nem érdemlek már annyi gondozást,
De ott, de ott, az ablakokba' fenn
Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen
S megállított,
Vaj' mi történik ott?
Már gondolom, - légy gyengéd égi lány,
Ott gyermek született talán...
Oh én öreg csavargó, látod, hogy sírok.

 
 
1 komment , kategória:  Füst Milán  
Füst Milán: Repülj!
  2012-03-27 12:54:19, kedd
 
 

Füst Milán: Repülj!


Igyekezz, ó igyekezz lélek
E föld körén repülni túl!
Nézz feljebb: ott tisztább az ének...
Lásd: - hol csattogó harc hangja dúl:
E föld-világon nem szívesen élek.

Itt múlnak el, itt repülnek az évek
És fellázadnod, sírnod oly nehéz,
Oly gyorsan zátonyára fut az ész,
S a szív az égre ellankadva néz...

Nézz feljebb: ott az égi mértan
Szabálya fénylik és oly egyszerű!
S nem kérded többé, mi miért van,
Mert nincs kérdés több ott, hol a derű
Hol tiszta ívek és körök
Honában már a gondolat örök!

Ott fenn öröktől tündököl a Törvény
S ahogy holdak és napok kerengnek,
Ne hidd, nem fáj az: közben ők merengnek,
S mosollyal múlnak el a századok...
Ó lélek, - e földön itt elfáradok
S nincs kedvem többé keresni a kulcsot,
Mit zúgva elmerít az örök törvény
S mit Isten tengerébe elhajított,
Hogy nyissam véle majd a titkok ajtaját...

Te szőke égi lánynak simogasd haját
S ott fenn építs magadnak tiszta házat,

Ott fenn, - ott int a Magyarázat!
 
 
0 komment , kategória:  Füst Milán  
Füst Milán: A HOLDHOZ
  2012-02-21 20:29:58, kedd
 
  Füst Milán: A HOLDHOZ

Rongy-alak - szalad a hold után.
Álld utját áldott Euméné a tolakodónak, szegd meg szemtelen szaladását,
Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly,
Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen benne a lélek...
Parancsold meg néki a csendet...
Hisz égi országutadon te vagy az úr
S néked népes az éjszaka.

Hozzád szól a susogás, öreganyó motozása... s akiknek nem telik olajra,
Szegény varrónők tűje az éjben néked táncol az ablak előtt, -
Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe
Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, -

S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, - a másikat, a varrónőt, lásd, megtagadom...
Édesanyám a hold... nálad születtem én, létem titka ez: a te öledből, -
Te dajkáltál éngem... s innen a fekete fény, mely szivemből szüntelen árad,
Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, - sugárkévéim éjszaka
Ezért oly feketék. - S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem
S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést oly sokszor kiáltottatok utánam szívtelenek,

Ím' elhagylak benneteket, - mert felléptem a sötétség csúcsára, édesanyámhoz, oda
Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom,
Hol enmagam részege lengek... vagy ringatom magam és áradok,
De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom.
 
 
0 komment , kategória:  Füst Milán  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 1002 db bejegyzés
Összes: 15134 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 435
  • e Hét: 2282
  • e Hónap: 24224
  • e Év: 455648
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.