Regisztráció  Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 53 
Vallomás a szülőföldről
  2009-08-16 16:24:31, vasárnap
 
 

Füzes László: Lázas kemencék földjén Új Kilátó 1990. Miskolc
Vallomás a szülőföldről (szonettkoszorú)

I.

Ahol a legszebb erdők véget érnek
porral verten, a Bükkben keleten,
ott születtem, s az első szerelem
ott lobbant fel, mint lelkemben az ének.

S ahogy suhantak zizzenők az évek,
új város nőtt a kenderföldeken,
és füstöt terel minden reggelen
a szél- fakulnak tőle mind a fények.

Mi jöttünk ősök megtiport hitének
gyötrelmeiben tűzmart, ifjú népek.
Itt él szerelmek, itt van jó borom.

Gépek zúgnak, mint kaptárban a méhek,
a megawattok visongva zenélnek,
zokog a föld, de ez az otthonom.

II.

Zokog a föld, de ez az otthonom,
hol küzdelmeknek dűlt csataterére
ó hányszor hullott véreimnek vére:
Miskolc, átkozott, áldott városom.

Ha alkony suhan bársony pázsiton
és elkísér az esték neszezése,
megcsendesül a küzdők szívverése,
meglazul minden feszített izom.

Rőt csillag néz az égi csillagokra.
E táj emlőin nőttem fel konokra,
és mind anyámat - szidni nem hagyom.

Az ébrenlétnek messze hord a sorsa,
el nem vágyódom bolygó csillagokra,
legszebb az éj, ha erről álmodom.


III.

Legszebb az éj, ha erről álmodom,
útjaim végén mindég visszatérek,
a botló szavak térdepelve készek,
E földet, ahol élek, nem hagyom.

Az ősök kötnek engem - nem vagyon -,
a társk és a völgyben égő fények,
melengetően szívemig elérnek,
és az igéket tőlük hallgatom.

Köhögtet füst, a szénmonoxid és
korompillangók szárnyán nő a vész,
de akácfüttyök nyílnak, hófehérek.

Számlálni időm nem volt semmi még,
de jussom néke is e piszkos ég,
apám s anyám hol mindhalálig éltek.

IV.

Apám s anyám hol mindhaláiig éltek,
a gyár volt sorsuk, és a tiszta szó,
goromba zaj és félelmes kohó.
Ők nem hitték, hogy lelke van a gépnek,

mert alattomos tüzek, mint lidércek
nyúltak a bátor, mindig lázadó
után, akár a tolvaj házaló.
Meghalhattak, kik bennünk most is élnek.

Ujjamon tépni élestűl köröm.
Élek, élhetünk, bármely délkörön,
kik hűek voltak, mindég visszatértek.

Segítenek és fogják a kezem,
mert tudják, amit nem tudtok ti sem:
Itt feketébb és súlyosabb a vétek.

V.

Itt feketébb és súlyosabb a vétek,
szigorún kimért minden moccanás,
mert a kín lelkünk legmélyére ás
és üvöltéssé torzul el az ének.

Gyengék vagyunk, vagy szikrázón kemények:
Ha hűlő igék és harácsolás
piszkos nyálával fröcsköl szembe más -
a büntetés, hogy kijár-e, ne kérdezd.

Mert úgy gondolom, s hidd el, úgy is éltem,
hogy birtokaim határát kimértem.
Más hamis pénzén én nem osztozom.

Forog e táj is önnön híg levében,
ha szépül arca, másoké az érdem.
Az örömökre ráhull a korom.

VI.

Az örömökre ráhull a korom
ahogy nő a kocsma presszó és butik,
- s nem építettünk még egy új mozit -
külvárosokban félhomály bolyogn.

Az Avas már egy nagy beton vadon.
A harangjáték hangja elbukik,
halált rikolt a vésztjósló kuvik
elítélt fákon, hajló ágakon.

Hiába óvná kincseit a táj,
a "mit számit az" mindent felzabál,
alig látszik a kilátótorony

nyújtózó tűje. - Karcsú és feszes. -
De él bennem a régi, zsindelyes,
mint eső mosta szikla hegyfokon.

VII.

Mint eső mosta szikla hegyfokon,
pihen a lelkem tenyérnyi fellegen,
kezében kinyílt virág az értelem
és tudja dolgát minden kis szirom.

Szívem ablakát sarkig kinyitom,
illatok felhőznek át a tarka kerten,
mint kaszált rétet, szél járja át lelkem,
füszászló leng ott lenn a városon.

A város, mint egy gyorsan nőtt kamasz
kicsit félszeg, de lát már ezt, amazt,
és távol tőle álszent síri mécsek.

És mert a szíve szívemmel rokon,
tudja, mint napfény mosott gyolcsokon,
sosem leszünk oly tiszták, hófehérek.

VIII.

Sosem leszünk oly tiszták, hófehérek,
ruhánk olajos, érdes a szavunk,
sokszor gorombán vallatjuk magunk.
Verejték árkot nyílnak: Értem? Érted?

Maradhat-e csak cseppje is a vérnek,
mely nem azért van - ha feszül a karunk -
élni e földért, mert úgy maradunk,
mint szélcibálta ágakon a fészkek.

Olyan üresen, mint nyári verem.
Barázda, mely már többé nem terem,
s gazdátlan szél vicsorgat sunyi holdnak.

Bőrünkön poros tűz fénye ragyog,
harmattal mosdatnak a csillagok:
Itt a pázsit és lomb gázban fuldokolnak.

IX.

Itt a pázsit és lomb gázban fuldokolnak,
havar sepersz, vagy kertet öntözöl,
a nap felettünk ritkán tündököl,
bús árnya leng itt, szürke fátyoloknak.

De az erdőn, hol kis szelek zokognak,
és madárének röppen egyre föl,
övét oldja a szépség, nem pöröl.
Rejtőző titkok mind elém lobognak.

Szeret e föld, mert én is szeretem.
Poklok tüzében süti kenyerem,
de hű dajkája boldog holnaoknak.

S az erőtől, mely kezében terem
bezárul minden jajongó verem.
A sírkeresztek némán meghajolnak.

X.

A sírkeresztek némán meghajolnak,
ha óvakodva oson a halál
a temetőn, hol nyugtot nem talál
rég kihűlt szívek hogyha fellodognak.

Mozdulnak lenn az új s régi holtak,
porló kezükhöz köműveskanál,
kalapács simul - szinte érzi már -,
kik apáink és nagyapáink voltak.

Itt nem dicsér meg senki, meg se vádol.
Itt senki nem fél csendes elmúlástól,
vadgesztenyékről holt levél ha hull.

Közelebb lép a messze hívó távol.
A Tiszai-ig a Molnár sziklától
a végtelen csend itt ricsajba fúl.

XI:

A végtelen csend itt ricsajba fúl.
Erjed a zaj, mint friss kenyér kovásza,
de ha az alkony mélyül éjszakára,
a sok érdes hang mollá finomul.

És míg az emlékek karja kinyúl,
kigyúl a lámpák fényes pupillája,
utat hasít a hömpölygő homályba,
s a szerelmesek vállára lehull.

De mert a legszebb város nékem ez,
itt üdvözülhetem, itt is vétkezem,
szerelmével nem csábít el másik.

És élni itt, mint máshol, úgy lehet.
Kevéssel, sokkal, másképp nehezebb,
az ember, míg él, új csodákra vágyik.

XII.

Az ember, míg él, új csodákra vágyik.
Mér, perdül, kitör, számít és rohan,
még nem tudja, hogy meddig és hogyan,
s a szívverése felszökik a lázig.

Még nem figyel, hogy benn a lelke fázik,
s a blokkházak közt üres szél suhan.
Őt várja már az első szívroham,
mert ellene él, nem segít a másik.

Közömbös, mint egy bolti eladó,
hozzá alig, vagy el se jut a szó.
Küzdelmeinkre úgy néz - véle játszik.

De igazunknak tiszta fénye int,
és megvirradó szemünk feltekint
a tudotton túl, végtelen határig.

XIII.

A tudotton túl, végtelen határig
hinti szét oldott kévéit napunk,
magunk után ha semmit sem hagyunk,
az évek lánca hasztalanná válik.

Rág, rág a gond, hogy elménk belevásik,
véssük az idő arcát. Itt vagyunk.
Sebet ejtünk, s ha sebeket kapunk,
ide futunk, mert nincs szülőföld másik.

Felsejlik benn egy finom, halk szonáta,
az ember - lehet - isten földi mása,
s elítélhetik igazgalanul.

Ráeszmélünk a porlepte csodákra
s a mozdulatra, mely sorsunk vigyázza,
mint a gyerek, ha járni megtanul.

XIV:

Mint a gyerek, ha járni megtanul,
holnap már bátrabb, mint kit megigéznek.
Alig, vagy nem is hisz hamis igéknek.
Lobog a lelke nyughatatlanul.

Lelkemre emlék csillámlón lehull:
Magam látom, ha messze visszanézek,
a mezitlábas, gyerek szép szemének
fakult a tükre, vére csillapul.

Zajló szívem ha egyszer majd megáll,
itt öleljen sírba a halál,
itt hallgathassak végtelen meséket

kipihenvén a fáradalmakat,
a gyári sírkert dús fái alatt,
ahol a legszebb erdők véget érnek.

MESTERSZONETT:

Ahol a legszebb erdők véget érnek
zokog a föld, de ez az otthonom.
Legszebb az éj, ha erről álmodom.
Apám s anyám hold mindhalálig éltek.

Itt feketébb és súlyosabb a vétek.
Az örömökre ráhulló korom,
mint eső mosta szikla hegyfokon,
sosem leszünk oly tiszták, hófehérek.

Itt pázsit és lomb gázban fuldokolnak,
a sírkeresztek némán meghajolnak,
a végtelen csend itt ricsajba fúl.

Az ember míg él, új csodákra vágyik
a tudotton túl, végtelen határig,
mint a gyerek, ha járni megtanul.
 
 
0 komment , kategória:  Füzes László  
Füzes László: Tekla
  2009-08-15 15:15:41, szombat
 
 

Füzes László: Lázas kemencék földjén Új Kilátó 1990. Miskolc
Lázas kemencék című fejezetből


Azt mondják róla, gyönyörű nő volt,
és mint az acél, szikrázón kemény.
Ha már úgy látszott, minden odavan,
már-már megkondul a lélekharang,
Ő adott erőt, biztató reményt.

Ő volt a hit. Az egyetlen vigasz
bízni, érdemes tenni még csodát.
És ha a völgyben csendben énekelt,
a legmororvább szél is táncra kelt,
halk szerelmesen susogtak a fák.

A férfiért, kit istenként imádott
mindenkivel és mindennel pörölt,
nem kímélt méltóságot, rangot,
ha gőg szította viharban jajongott,
mint otthonául választott. A völgy.

Fazola asszonyának lenni gond
s gyönyörűség volt. És a két gyerek.
Sűrűn volt vendég náluk is a nincs,
de kinek lelke önmaga a kincs,
másnak is oszthat boldog perceket.

Szegénylegények szép nagyasszonya
segítő kézzel nyúlt a porba le.
Áldassék érte haló porában
ma is csak úgy, mint eddig, korábban
Karl Tekla asszony élő szelleme.

Fejfáján néhány soros felirat,
hogy: "Itt nyugszik a völgy lakóinak
anyja" -s még néhány tiszta szó, igaz.
A holtnak búcsú, élőnek vigasz.
Bölcs sziklák sora némán bólogat.

Felhő, ha suhan nyári égen,
fátylát lengetik tisztelgő szelek,
mert szeretett, mert tudta, mit akar,
mert nem törte meg tomboló vihar,
sem csikorgató, dermesztő telek.
 
 
0 komment , kategória:  Füzes László  
Füzes László: Vezetékek
  2009-08-15 15:09:22, szombat
 
 

Füzes László: Lázas kemencék földjén Új Kilátó 1990. Miskolc
Lázas kemencék című fejezetből

Zöng.
Távoli halkan,
mint részeg dongók párban.
Utazik fenn az áram.
A kötélvastag vezeték
viszi a vizek erejét a tűznek.
S szemembe tűznek
fények és gépek.
Magasban lengő terhek. Tervek.
Lobbanó szép szerelmek.
Anyák, akik kenyeret szelnek
fiúk kezébe, mint a mesébe',

Ő a félelmes, foghatatlan
száz alakban.
Ő az éjszaka szeme,
Ő a havasok szene.
Ő a masszázs, mikor a pulzus kihagy.
Kegyetlen úr, és nagyszerű inas.
Anyag, Anyagnak bérese.
Megkérdezted már: érez-e?
Mert mint a száguldó elektronok,
vagy a szikra, mely armatúrák
tengelyén csillagként ragyog,
anyag vagyok.

Csak az a forma,
melyben szenvedélyt, szenvedést össze-
hordva
önmagát főzve, törve
kutat nyughatatlant.
Anyag anyagot. Önmagamban.
Egy villanásnyi öntudatban tudva,
meghal a másik pillanatban
mint forma.
Mert anyaga örök.
S marad, amíg a végtelen pörög
önmaga körül.
Öntudatlan,
nyugtalan, csodás
ámulatban.
 
 
0 komment , kategória:  Füzes László  
Füzes László: A hegyen állok
  2009-08-15 15:04:00, szombat
 
 

Füzes László: Lázas kemencék földjén Új Kilátó 1990. Miskolc
Lázas kemencék című fejezetből



A hegyek állok, hol zsebmetsző szél jár,
s kilop belőlem minden bánatot,
míg lenn a völgyben, ahová lelátok
városom szíve, Diósgyőr dobog.
Lázas kemencék vésztjóslón morognak,
mint udvarokban hű komondorok.

S a szmoggal átkos, tűzzel vert világba
aranyló fény eljut néha nap,
szétmarják selymét fojtó füsthadak.
Megadja magát utóbb vagy elébb
s halottsápadtan bujdokol zokogva,
mint tűrt szerelmet szenvedő cseléd.
 
 
0 komment , kategória:  Füzes László  
Füzes László: Magába zártan
  2009-08-15 14:59:57, szombat
 
 

Füzes László: Lázas kemencék földjén Új Kilátó 1990. Miskolc
Egyszerű egyszeregy című fejezetéből

Önbörtönébe zárva, mint a rab,
aki ha gyilkolt, magát ölte,
és most ölébe ejtve ökle,
nem formálódnak ajkán új szavak.

Tudja,hogy többé nem lesz már szabad.
Jussát az élet elpörölte.
Ami maradt, azt összetörte.
Önmagát járja körbe. - Nem halad.

Körötte hangos cserje nő fel.
Leszámolt a csókkal, szeretővel.
Nincs semmi már, amit osztana.

Mint óriás fa földre dőlve,
minek nem lesz már soha zöldje,
fenséges mégis. - S meghal egymaga.
 
 
0 komment , kategória:  Füzes László  
Füzes L.: Már sehol se voltál
  2009-08-15 14:52:03, szombat
 
 

Füzes László: Lázas kemencék földjén Új Kilátó 1990. Miskolc
Egyszerű egyszeregy című fejezetéből


Cserben hagytál. A félelem legyőzött.
Lapultál, mint a nyüszítő homály
az erdőszélen. Nincs erőd, hogy állj,
s a pára leng, mint mérges, furcsa gőzök.

Mint hízott ember horpaszán a köldök,
mit izzadva rejt a bűz és a háj,
nem is akartál megszólalni már,
de szemedből a rémület üvöltött.

Az önmagadat féltő rémületben
megvert ajkam már szánó szóra rebbent,
de szenvedésem tiltakozva szólt rám.

Már megcsitulva kusza vétkemen
a tenyerembe bújt a végtelen. -
S te nékem többé már sehol se voltál.
 
 
0 komment , kategória:  Füzes László  
Füzes László: Húsz év után
  2009-08-15 14:48:34, szombat
 
 

Füzes László: Lázas kemencék földjén Új Kilátó 1990. Miskolc
Egyszerű egyszeregy című fejezetéből



Húsz év után ma újra jöttél,
s nem láttad, hogy a fénylő síkokon,
mint szentjét vesztett, elfakult ikon,
kifeszítve, holtan, hidegen
fekszik a legszebb szerelem.
 
 
0 komment , kategória:  Füzes László  
Elmúlt szerelem margójára
  2009-08-15 14:46:58, szombat
 
 
Füzes László: Lázas kemencék földjén Új Kilátó 1990. Miskolc
Egyszerű egyszeregy című fejezetéből


Mosdóvizemben összetörted
gyönyörű arcodat.
Boldogság felé nem repít már
tündöklő Nap-fogat.
Fények tavaszi árnyékában
tűnt szerelmek visszfénye vagy...


Megáldalak.
 
 
0 komment , kategória:  Füzes László  
Füzes László:Tudnál-e lenni?
  2009-08-15 14:44:48, szombat
 
 
Füzes László: Lázas kemencék földjén Új Kilátó 1990. Miskolc
Egyszerű egyszeregy című fejezetéből


Tudnák-e lenni méltó sorsra,
amit az élet mellettem kimért?
Tudnál-e titkot tartani rólam,
s nem kérdezni, hogy meddig és miért?

Tudnál-e lenni kedves, szép, konok,
tudnál-e lenni síró kisgyerek?
Hogy istenemként imádhassalak,
s gyengéd szavakkal becézhesselek.

Tudnál-e lenni rész, a minden,
egész élet és futó pillanat,
szomorú felhő tavaszi égen,
fakó szivárvány kormos ég alatt?

Tudnál-e hozzám szigorú lenni?
És megbocsájtni minden vétkemet.
Tudnál-e néha hazudni értem,
és hinni nékem, ahogy én neked?

Tudnál-e várni, reménytelenül?
És letagadni csendes jöttömet,
tudnál-e ajtót mutatni nekem,
mikor öledbe sírom könnyemet?

Tudnád-e hinni hű lobbanásom?
Tudnál-e értem bolondot tenni?
Sírni, kacagni foszló örömmel,
és alázatos tudnák-e lenni?
 
 
0 komment , kategória:  Füzes László  
Füzes László: Vallomás
  2009-08-15 14:39:27, szombat
 
 

Füzes László: Lázas kemencék földjén Új Kilátó 1990. Miskolc
Egyszerű egyszeregy című fejezetéből


Csak fénye látszott, a nap már lement.
Szelíd szerényen állt elénk az este,
a bokrokat a hrmat már beeste.
Finom fátyolként ránk borult a csend.

Apró gyertyák gyúltak ott messze fent,
köréjük gyűlt a nyár-est fecske kedve,
egymáshoz bújtunk, lángunk csendesedve,
átkaroltuk a fénylő végtelent.

Árnyak mozdultak, álmos silbakok.
János-bogárkák mécse villogott,
beragyogta az elvesző utat.

Lelkünk zugain zsongó dallamok
szerelem huzata járt szabadon.
Lássa, aki a szívünkben kutat.
 
 
0 komment , kategória:  Füzes László  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 53 
2017.06 2017. Július 2017.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 6 db bejegyzés
e év: 100 db bejegyzés
Összes: 6287 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 542
  • e Hét: 6681
  • e Hónap: 39268
  • e Év: 255084
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.