Regisztráció  Belépés
ametiszt54.blog.xfree.hu
" Amíg az embernek dolga van a földön, él. " (Márai Sándor) Pné Szabó Mária
2012.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
Itáliai epigrammák - JANUS PANNONIUS: ÖNMAGÁRÓL
  2012-03-04 10:49:12, vasárnap
 
 




Janus Pannonius: ÖNMAGÁRÓL

Híres régi poéták, nem tagadom, hogy irigyen
Szemléltem hajdan pályafutásotokat.
Nálatok egyformán tündöklik a tárgy meg a stílus,
Újkori költő még csak nyomotokba sem ért.
Ámde azóta dicsőségtek fele része miénk lett:
Stílusban tietek, tárgyban enyém a babér.
 
 
0 komment , kategória:  Janus Pannonius  
Janus Pannonius: BÚCSÚ A MÚZSÁKTÓL
  2012-03-04 10:47:18, vasárnap
 
  Janus Pannonius: BÚCSÚ A MÚZSÁKTÓL

Lágyszavu Múzsák, Bacchus atyám s Paean, te sugárzó,
jó szolgálatomért végre bocsássatok el.
Éveimet ha tekintitek, újonc áll a porondon;
tetteimen látszik, hogy veterán katona.
Tökmag voltam, s már zászlótok alá bevonultam,
orcámon most is tétova még a szakáll.
Végeztem; leteszem lantom, leteszem koszorúmat,
szőke halántékom már ne borítsa babér.
Eddigi játszadozásomnál komolyabb feladat vár,
végtelenebb síkság várja szilaj paripám.
Tárva a nyílt tenger, semilyen part nem köti árját,
zordabb, mint a sötét. . . . . . . . . .
Erre feszítsem a gyors szelek ellen vásznamat, erre,
hol feneketlen a mély, hol feketéllik a hab.
Nem rettent el a szörnyektől dagadó hasu hullám,
ossai csúcsoknál bár magasabb tarajú,
sem vad szirtfokok, és az sem, ha a víz sima tükrén
sikló bárkám csöpp tengeri sülre akad;
vasmacskám vagy a vágyott parti homokba haraphat,
vagy halak étke leszek kint a vizen magam is.
És te, ki néppel a népet, mennybeliekkel az embert
megbékíted, erőd tiszteli minden elem,
közbenjársz, hogy az argosi skorpió húzza be csápját,
szétkergetsz szelíden feldühödött vadakat,
s nem kisebb a tekintélyed, ha kevély jogaroddal
nagy Jupiter mellett isteni körbe belépsz:
jöjj ide, óvjad a Romulus-adta jogot, meg a törvényt,
s pártold művem, arany köntösü, isteni szűz.
Megtelepedhetsz így az elárvult földeken újra,
ritkábban dúljon gyilkosok-adta halál;
élvezetekkel, rémversekkel időt csak a lusták
töltsenek, árnyék s lágy pamlag az ő örömük,
légyen övék a babérkoszorú is, s hajtsa csak őket
hegy völgyön Bacchus Thyrsusa mámoradón:
az, ki megérti, az élete nemcsak övé, az övéit
illeti, nyilvános helyre kiáll a közért.
Nem röstelli tanulni Lycurgus amit kijelentett,
s szentesített a tudós száju Solon, az igaz;
Ők állnak, híres birodalmak, városok élén,
s összekötik szeretet-szállal a nemzeteket.
 
 
0 komment , kategória:  Janus Pannonius  
Itáliai epigrammák - JANUS PANNONIUS: NÉVVÁLTOZTATÁSÁRÓL
  2012-03-04 10:45:08, vasárnap
 
 



JANUS PANNONIUS: NÉVVÁLTOZTATÁSÁRÓL

János volt a nevem, s Janus, ki e verseket írta!
Megmondom, ha netán, tudni kivánod okát.
Nem buta gőgből hagytam cserben a régi nevem, nem!
Tudna-e bárki különb s szebb nevet adni nekem?
Ezt hittem magam is s lásd, Janus lettem, amint a
Múzsa magához emelt s megkoszorúzta fejem.
 
 
0 komment , kategória:  Janus Pannonius  
Janus Pannonius: A ROSKADOZÓ GYÜMÖLCSFA
  2012-02-11 16:08:52, szombat
 
  Janus Pannonius: NÉVVÁLTOZTATÁSÁRÓL

János volt a nevem, s Janus, ki e verseket írta!
Megmondom, ha netán, tudni kivánod okát.
Nem buta gőgből hagytam cserben a régi nevem, nem!
Tudna-e bárki különb s szebb nevet adni nekem?
Ezt hittem magam is s lásd, Janus lettem, amint a
Múzsa magához emelt s megkoszorúzta fejem.


 
 
0 komment , kategória:  Janus Pannonius  
Janus Pannonius: ANDREA MANTEGNA PADOVAI FESTŐ DICSÉRETE
  2012-02-11 16:05:33, szombat
 
 

Janus Pannonius: ANDREA MANTEGNA PADOVAI FESTŐ DICSÉRETE

Mint ahogy Apelles csodaszép képén a királlyal,
Nagy Sándorral együtt ott van a régi barát,
Úgy áll Janusszal most egy vásznon Galeotto,
Szét nem tépheti már semmi erő frigyüket.
Mantegnám, kegyedet meghálálhatja-e Múzsánk,
Érdemeid teljét éneke zengheti-e?
Képeden élni fog arcunk sok-sok századon által,
Bár testünket a föld mély öle nyelte be rég.
Képeden, álljon bár a világ roppant tere köztünk,
Mégis szomszédok, mégis együtt lehetünk.
Más-e vajon festmény-arcunk és más a valódi?
Egy a különbség csak: néma a kép ajaka.
Képmásunk a tükör hívebben vissza nem adja,
Sem kristálypatakok hártyaszerű üvege.
Pontos a törzs és végtagok egymásközti aránya,
Élethű a szinük, pontos az alkatuk is.
Tán maga Mercurius nemzett, ama isten ágból.
S szoptad mint csecsemő, szűzi Minerva tejét?
Lánglelkű művek készültek az antik időkben,
Lánglelkű műved mindezeket leveri.
Néked nem feladat sem a száj szélén lefolyó nyál,
Sem Cos Vénusza, ím, máris a vásznadon él.
Szüljön a természet bár száz meg száz csudadolgot,
Száz meg száz remekét ujjaid újraszülik.
Első vagy te a festészetben, mint ahogyan más
Történészek előtt Titusodé a babér.
Műremekekkel gazdagitod te az emberiséget,
S vélük hírneved is terjed a földkerekén.
Holtod után fel fogsz szárnyalni az égi hazába,
Melyet a büszke Tejút csillagos éke övez,
És telepingálod képekkel a menny palotáját,
Bár ragyogó falain csillagok ezre tüzel.
Míg az eget fested, legyen égiek üdve a béred:
Juppiter adja, hogy ott piktorok istene légy.
Lásd, költő-testvéreik is híven bemutatják
Nemcsak a Múzsáknak, néked is áldozatuk.
Majd ketten sietünk elsőnek elédbe, hisz arcunk
Általad ismeretes lesz az utókor előtt.
Addig e vers dícsérjen, melynél gyújtani nem tud
Illatosabb tömjént néked Arábia sem.
 
 
0 komment , kategória:  Janus Pannonius  
Janus Pannonius: SIRATÓÉNEK ANYJÁNAK, BORBÁLÁNAK HALÁLÁRA
  2012-02-11 16:03:38, szombat
 
  SIRATÓÉNEK ANYJÁNAK, BORBÁLÁNAK HALÁLÁRA

Mért jajgassak? Friss gyászomra akadhat-e gyógyír?
Ó, de hisz édesanyám halt meg, a könnyem övé.
Hát az a nap keserű nap lesz, míg élek a földön,
s bár keserű, mégis megmarad ünnepinek.
Virradjon rám messze, parázsló Líbia táján,
vagy Lycaonia zord égöve nyissa fölém.
Mert amikor csak pályáján megfordul a gyors év,
újjátépi sebem mindig a régi idő,
megríkatnak az emlékek, fölocsúdik a hálám,
sírjánál lerovom, jámbor, a tiszteletem.
Gyászom napja, decemberben tizedik te, figyeld csak:
mily tompák lesznek, mily szomorúk jegyeid.
Morcabbnak látlak majd, mint a ködülte, sötét éjt,
még ha sugárfényed folttalanul ragyog is.
Bár most sem csillog különös jókedvben az arcod:
végtisztességek gyász-feketéje szined.
Át nem látszó felhő rejti az égi tetőket.
Lent meg a föld vastag ködbe takarva lapul.
Hogy temetésre-való az efajta idő, ki tagadná?
Nem jó, hogyha derűs nap süti a ravatalt.
S ezt nem a déli esős széljárat hozta fölébünk,
együtt bánkódik bánataimmal a lég.
Ám te, ki legfőbb ellenségem vagy, te december,
mért zúditsz rám, mondd, annyi goromba csapást?
Hát nem volt-e elég elvenned jó Guarinómat?
Lám sebet ütsz ismét, új sebet ütsz szivemen!
Ó, te az év kétszer hat kölykéből az utolsó,
mennyire gyűlöl a Föld, mennyire gyűlöl az Ég!
Hisz te a fény kárára kinyujtod az éji sötétet,
s kurtább ív-pályán hajtod a Nap lovait.
Renyhe fagyod szomorúan sínyli az összeaszott rög,
erdei lombsátrat, réti füvet letarolsz.
Nem lakomázik a nyáj sem ilyenkor a zöld legelőkön,
nem csicserész a madár vígan az ág hüvösén.
Annak sincs oka más, hogy a pusztitó török ádáz
talpa alá jég-út nől a vizek tetején.
Védőszellemeként tisztelt hajdanta az ember,
jobb lett volna, ha a síri világ teszi ezt.
Haj! botorul vádaskodom én, az idő sose vétkes,
hisz csak a föld-tengely pörgeti ránk az időt.
Csillag-had, rátok nyilván helyesebb haragudnom:
sorsot szabni elénk vagytok az ég tetején.
Egyformán úrkodtok az életen és a halálon,
vagytok az alsóbb lét dolgainak gyökere.
Istenek, ártó csillagokat mért tűztetek égre,
mért fut a sok bolygó körben a boltozaton?
Nélkülük is fölfalja a biztos sír a halandót,
és a szegény testből úgyis elillan a lét.
Hogyha csupán vesztünkre ragyognak a csillagok: inkább
egyszinü, puszta maradt volna az éteri táj.
Hasztalanul próbáltok megnyugtatni, barátok,
hagyjatok! egyszer még sor kerül erre talán.
Friss fájást szókkal nemigen szelidíthet az ember,
új seb a gyógyító kéz elől is menekül.
Én pedig úgy érzem, hogy kínom sokkal erősebb,
mintsem időmúlás tudna segíteni rajt.
És ha e gyötrődésem helyteleníti akárki,
s gyarló asszonyi szív dolgainak veszi csak,
nyilván nincs sejtelme a természet erejéről.
s arról, mennyi ilyent tettek a régiek is.
Marcius ott állt már a hálátlan Róma határán,
s anyja siralmaitól büszke haragja csitult.
Messze Nyugatra futott Sertorius, űzve honából,
legfőbb gondja azért drága szülője maradt.
Szent súlyként hordozta az édest két fia vállon,
Etna gigásza mikor szórta-okádta tüzét.
Több lett, mint ama spártai ikrek, az argosi páros:
vinni kocsin szülejük hámba hajolt a nyakuk.
S nemcsak anyával bántak ilyenformán az elődök,
dajka is éppúgy megkapta a tiszteletet.
Ellenségtől vette Cajetát vissza a fríg hős,
egy Latium-beli part-rész a nevét viseli.
Romulus emlékünneppel tüntette ki Accát,
(farkasanyát bújtat, hitte a nép, ez a név).
Csillag lett Jupiter révén, mely etette, a kecske,
most is a kristály-ég boltjain ég nemesen.
Bacchus is így viszonozta a nimfák fáradozását:
a Bika szájában fénylenek ők tavaszon.
Azt meg senki se mondja: kevésbé fáj a halála
annak, akit később vesz ki az Úr közülünk.
Őszintén érző nem számolgatja az évet,
s azt hiszi, hogy sohasem lesz öreg a szeretett.
Én téged, mert hatvanon onnan esett a halálod,
lelkem-anyám, emiatt tán ne sirassalak el?
Addig hordoztál méhedben magzatot, engem,
míg tízszer nem járt körbe az egyhavi hold.
Tán a nehéz vajudás kárt is tesz gyönge hasadban,
hogyha Junó akkor nem siet ágyad elé.
Aztán csöpp fiadat lágyan melledhez emelted,
számba erőltetted kedvesen emleidet.
Folyton ölelgettél, s méghozzá, minthacsak egykét,
rejtegetett, dajkált édesen édes öled.
Ó nem irigykedtek! Noha másik két fiad is volt,
drágábbnak láttál engemet egymagamat.
Jel van a gyermekben? Jósképesség az anyákban?
Vagy késő sarjat több szeretet melegít?
Majd amikor már biztos lábbal jártam a földön,
s ejteni már tisztán tudta a nyelvem a szót,
tüstént rá fogtál, tanulékonyt, a tudományra,
hogy ne fecséreljem otthon a napjaimat.
És ami hasznot a gyapjú hoz neked és a szövése,
tandíjként viszi el mind a te kis tanulód.
Még csak alig kezdtem kóstolni a szép-tudományba,
s jól bizonyítottam, hogy mit igér a jövőm.
Bátyád akkor Olaszba utaztat: e távoli földön
gyűjtsem a tudnivalót, - annyi az óhaja csak.
Költségén meglaktam sorra Velence vidékét,
épp tizenegy évkört járt be eközben a Nap.
Mennyit vágyhattál e tömérdek időben utánam!
Mennyi öröm, féltés lepte be váltva szived!
Majd, hogy Itália végképp visszaadott a hazámnak,
s itt gyerekemberként főpapi szék fogadott,
házamban töltötted öregkorod, egyszerü módon,
s jobban tetszett, mint bármily egyéb menedék.
Egyszer azon fáradtál, hogy kedvemre mivel légy,
máskor reszketegen fontad a lenfonalat.
Míg nem kezdte a Párka utolját sorsfonaladnak,
s nem számolta eléd a maradék napokat.
Összeszaladt a keserves hírre az árva rokonság,
annyi fehérnép, hogy már a szobákba se fért.
Sírtak a kislányok, gondjuk nemrég te viselted,
s egy-lányod készült ríva lefogni szemed.
Én meg az asszonyos ajjajt higgadtan csititottam,
színlelt jókedvvel dugva a bánatomat.
Hogy gondommal fájdalmad jobban ne növeljem,
s látva szorongásom, hogy ne szorongj magad is.
Ám te anyám voltál még most is, e szörnyeteg órán,
édes a sír, mondtad, hisz fiad élve marad.
Már-már fátylasodó szemmel fürkészted az arcom,
s hűlő szád folyton súgta-motyogta nevem.
Ekkor: pillanat! és kisuhant jó lelked a légbe,
dermedt tagjaid otthagyta az ágy melegén.
Mért most mégy el, anyám, amikor jobb sorba jutottál?
Ó hiszen éppen most kellene élned, anyám!
Boldognak láthatsz, mert látod fölvirulásom,
s minden kényelmet meg tudok adni neked.
Gyámhugaid, kik még nem mentek férjhez idáig,
mennyire kívánnák támogató kezedet.
Ifjú éveiket ki ragyogja be széppel ezentúl?
Zsenge szüzességük pásztora, őre ki lesz?
Drága anyám, halld meg, milyen emlékművet igérek:
nem tágas kriptát, nagyszerü műremeket,
s nem mauzóleumot, mely tömbjével kimagaslik,
sem csúcsos piramist, majdan alázuhanót,
ám zsoltár-karokat, tömjént, búgó siratókat,
mikben reszketnek meg-megakadva a szók,
Gyászmeneted díszöltözetű csapatok vezetik be,
templomaink tornyán tiszta harang szava szól,
Gyertya-sorok lángjától csillog rengeteg oltár,
s érted sírnak föl szerte a rekviemek.
Én magam ünneplő papi köntöst öltve, sirodnál,
ott mutatok be, anyám, misztikus áldozatot.
Bár nincs kétségem, nyilván föl, a mennybe jutottál,
hogyha a jámborokat várja örök jutalom.
Bűntelen éltél, példásan végezted a dolgod:
szolgáltál embert, s félted az Égi Atyát.
Végig hű voltál urad emlékéhez, a sírig,
nem kellett új nász özvegyülésed után.
Férj nélkül kínlódtál, s húsz meg három esetben
hozta magányodban földre az őszt a Titán,
Így hát hajdan a római polgárok bizonyára
méltán tiszteltek volna erényeidért.
Meghaltál, s összhangban tetted az addigiakkal,
jó élet végén jó a halál maga is.
Mindent megcselekedve, amit rendeltek a dogmák,
földi bilincsektől menten a mennybe röpülsz.
És most, szent anya, égi lakó, áldjon meg az Isten,
s engemet, itt maradót élni segítsen imád.
Látjuk még, tudom én, egymást, ha a harsona fölzeng,
s mind a világegyetem sarkai visszaverik.
Addig aludjon tested békességgel a sírban,
és a nehéz kőlap könnyü legyen porodon.
Légyen néked percnyi a nappal s évnyi az éjjel,
És ne hiányozzék hosszu, kövér pihenés;
Így óhajtja a hálám; s adja neked szerelemre
Legszebb nimfáját szép Acidalia-táj.
Jöjj, te segíts, ó, istenek, emberek ős ura, Álom!
Jöjj ide, áldd lankadt izmaimat kegyesen!
 
 
0 komment , kategória:  Janus Pannonius  
Janus Pannonius: A ROSKADOZÓ GYÜMÖLCSFA
  2012-02-11 16:01:16, szombat
 
  Janus Pannonius: A ROSKADOZÓ GYÜMÖLCSFA

Én, aki nyílegyenest törtem sudarammal az égnek,
Seprem most leborult lombozatommal a port.
Nem külső, idegen terhek roskasztanak engem,
Önnön termésem húzza le bús fejemet.
Társaimat viharos villámok döntik a földre,
Rám ez a dús termés hozza a szörnyü halált.
Ép volnék ma is én, ha nem önt el a százszoros áldás;
Mind az enyém a gyümölcs, mely ime porba terít.
Nincs más hátra: a balta setét vasa vágja el éltem,
S máglyák lángjai közt pusztulok el megadón.
Jobb a diófának: termése miatt verik őt le,
Engem a termésem súlya tör össze maga.
Épp ily díjat nyert Agamemnon hitvese hajdan,
S az, ki a háboruba küldte gyanútlan urát.
Ó, de ha így fizet, ily gonoszul, anyjának a gyermek,
Akkor a természet szent joga, jaj, hova lesz?
Azt diktálja az ész: ne akarjon szülni az asszony,
Vesszen a magzat, amely duzzad az anyja ölén.
Bárcsak durva fagyok perzselték volna le szirmom,
Amikor ifju tavasz csalta ki bimbaimat!
Vagy letarolták volna a vad szelek a be sem érett,
Zsenge bogyót, sűrűn nőtt, buja kincseimet!
Meddő árnyam várna csak arra, ki lankad a hőtől,
S nem másért, csak ezért tisztelik úgy a platánt.
Karcsú, szép, sudaras törzsek, hallgassatok énrám,
Széttárván ölelő, széles-erős karotok:
Díszes kerti gyümölcs ne legyen soha szívetek álma,
Éppen elég, ha a lomb lep, noha magtalanul.
Rátör a büszke gyümölcs a sudárra, mely élteti-hordja,
Egyszerüen, szeliden díszlik a fán a levél.
És te, ki erre kerülsz, ágast állítni ne restelj
Csüggő gallynak, emeld helyre a dűlt terebélyt,
Gyakran gyógyította be már gyöngéd idegen kéz
A rokon által ütött mély, szomorú sebeket.
Rakj hát holmi karót e szegény ágaknak alája,
Szednivaló is akad, újra ha erre kerülsz.
Tennen terhed is úgy könnyüljön, s véreid ádáz
Tetteid úgy ne legyen felpanaszolni okod.
 
 
0 komment , kategória:  Janus Pannonius  
Janus Pannonius: LELKEMHEZ
  2012-02-11 16:00:08, szombat
 
  Janus Pannonius: LELKEMHEZ

Én lelkem, ki az égi tejúton a földre suhantál
S bennem az életerő drága zsarátnoka vagy,
Nincs panaszom rád, mert ragyogó és szép a tehetség,
Mely fölemel s nemesen gyújtja ki szellememet.
Úgy léptél ki a Rák kapuján fönt, hogy nem is ittál
Búsan a Léthe szelíd habjaiból feledést.
S ott, hol a fürge Oroszlánt éri a mennyei Serleg,
Ott siklott le az út, életem útja megint.
Észt a Saturnus adott kegyesen, Jupiter meg erélyt, Mars
Bátorságot, a nap lángra csiholta szived.
Vénusz a jóra, az isteni Hermesz a szépre tanított
S életed őserejét Cynthia adta neked.
(Cynthia állt őrt ott, hol a Lét a Halálba fut árván,
Ő ez a földi világ s hódol az égnek a föld!)
Ámha megunva a csillagokat bús porhüvelyembe
Költöztél, ne feledd, hogy nyomorult ez a test!
Mert ha az arca nem is rút és az alakja se félszeg
S termete is daliás: más, ami engem emészt!
Nézd csak e nyűtt tagokat, nincs bennük erő, csenevészek,
Renyhe a sár, amiből mesteri kéz faragott.
Hol csupa jég a kezem, hol lüktet láztól a bőröm,
Nap-nap után ez okoz gondot; olyan beteges!
Nátha gyötör folyvást, a fejem zúg és belesajdul,
Majd meg a két szemem ég s könnyezik, annyira fáj.
Sokszor a vér is elönt, gyulladt a vesém s ha a gyomrom
Dermedten didereg, májamat őrli a láz.
Tán e törékeny test is azért volt kedves előtted,
Hogy csak e gyöngefalú fogda lakója legyél.
Ó de mit ér a csudás lángész is, hogyha a test roncs,
Bölcs se leszek, ha ilyen vézna a szervezetem.
Atlasz zord erejét s Miló testét se kivánom,
Lennék törpe is én, csak ne gyötörjön a kór.
Így vagy időzz inkább oly testben, amely derekabb, vagy
Költözz vissza megint s járd be az égi mezőt.
 
 
0 komment , kategória:  Janus Pannonius  
Janus Pannonius: MIKOR A TÁBORBAN MEGBETEGEDETT
  2012-02-11 15:59:01, szombat
 
  Janus Pannonius: MIKOR A TÁBORBAN MEGBETEGEDETT

Táborozom költő létemre s nem remegek, ha
Gyors paripán száguld és nyilat ont a pogány;
Más rémít: ártalmas láz fene lángja emészt el,
Kardnál metszőbb tűz marja, fogyasztja tüdőm.
Hogyha talán élsz még, hosszan kínlódj, Prometheus,
Sírban mázsás kő nyomja a csontjaidat,

Mert te vagy fajtánk legfőbb bajkeverője,
Vétked lett valahány rút nyavajánknak oka.
Nem sorvasztották azelőtt járványok a testet,
Nem volt sápkór és fojtogató köhögés;
Akkor még vadonok csendjében élt a halandó,
S meg nem támadták erdei dúvadak őt;
Fákon lelt eledelt, italát kristálypatak adta,
Otthona barlang volt és nyoszolyája a gyep.
Senki se sajtolt még gyógyírt a növény-gyökerekből,
Senki se gyűjtött még gyógyerejű füveket;
Sebre kenőcsöt nem kentek, nem vágta ki akkor
Hozzáértő kéz még a lobos kelevényt;
Nem járták az arab kikötőket még a hajók s nem
Hoztak a tengeren át illatozó rakományt.
Vad, de egészséges volt akkor az élet, a kórok
Nem kurtították úgyis arasznyi utunk,
És ha az aggastyán végső órája közelgett,
Fáradt teste szelíd álom ölébe alélt.
Ám te ravasz csellel megloptad az ég kupoláján
Tündöklő napnak mennyei fáklyatüzét;
Bosszúból a halált s a halált okozó nyavalyákat
Küldte reánk a dühös, megcsalatott Jupiter.
Skythia szikláin méltán vagy fogva azóta,
Láncra veretve örök jégsivatag közepén;
S mert az egek bosszúálló madarára nyilat lőtt,
Csúnya hibát követett el maga Herkules is.
Régi közös bajokon síránkozom én, de miattuk
Méltó megtorlás sújtja ma bűnömet is.
Ó, én háborodott, odahagytam az árnyat, a békét,
Csábítottak a vad harcok, a trombitaszó!
Kórság, sápadt Félelem és Düh, rút Nyomor, ádáz
Arcu Vérontás táborozik ma velem,
És e nehéz életmódhoz túl gyönge tüdőmnek
Hőség, por, zivatar s éji hideg sokat árt.
Mily jó volt csacsogó csermely partján heverészni
Hűs árnyékot adó tölgy terebélye alatt,
Válogatott könyvek szépségein elgyönyörködni
S almát szedni a fák roskatag ágairól.
Többen mondták már: "Vess számot erőddel is, újonc!
Mily vészes hevület hajt ide esztelenül?
Éppúgy festhet Achilles, míg fon a scyrosi rokkán,
S Herkules izmos két marka között a guzsaly,
Mint te a szablyáddal, fejeden fényes sisakoddal,
S mint jobbodban a nagy dárda kemény fanyele."
És én mégis vas lábvérttel öveztem a lábam,
Bölcs intelmük elől eldugaszolva fülem,
S testem olasz földön vert páncéllal boritottam,
Vértben vért ellen vívni vitéz viadalt.
Most élvezhetem azt, mire oly makacsul törekedtem,
Hős haditetteimért itt a magas jutalom.
Írok s érzem eközben a lázrohamot közeledni,
Dermesztő fagya már terjed a tagjaimon.
Kékül már ajakam, híg nedv csöpög orrlyukaimból
És hallom vacogón összeverődni fogam.
Ujjhegyeim s lábujjaim is már eljegesedtek,
Olykor szinte megáll, majd szaporáz üterem.
Födjétek, szolgák, remegő testem takarókkal,
Bár azokat később sorra a földre dobom,
Mert már szinte kigyúlok a hőtől, mint az a fáklya,
Mely kénhez közelít, s lángja magasra lobog.
És ez a lopva növekvő láng nem huny ki azonnal,
Mint az a másik, amely falja a száraz avart;
Ez makacsul pusztít idebenn nyomorult kebelemben:
Vidd a meleg takarót, vidd a pokolba, fiú!
Mely isten zúdítja reám, ó, Etna, a lávád?
Tán ereimben forr lánghabod, ó, Phlegeton?
Jaj nekem, égek! Látogatóm, adj hűs vizet innom,
Tengert árassz rám, oltani lángjaimat!
Pactolus, Hermus, Tajo, ma aranyporotoknál
Egy korty hűs folyadék százszor előbbrevaló.
Nessusnak vértől csepegő ingével a testén
Herkules égett így egykor az Oyta hegyén.
Mily bűn hozta, könyörtelen istenek, árva fejemre
Bosszutokat? Mi lehet bennem a gyűlöletes?
Büntessétek a bűnt, hadd vesszen a gyilkos, a rabló
S templomfosztogató, hisz van ilyen sok ezer.
Phoebus papja vagyok, s dalaim még szárnyra se keltek,
Óvjátok legalább addig az életemet.
Sok versem van, amely végső csiszolásra szorul még,
Sok versem töredék lesz, ha be nem fejezem.
Méltó lennék élni, tudom, csak hatna reátok
Ész és ifjúság, kellemes orca s alak.
Elkövetett büneim soha nem tagadom, de ha még oly
Bűnösen éltem is én, becstelenül sohasem.
Mentsetek engem fel, bármit cselekedtem, a bűnös
Bánata egyszersmind bűne bocsánata is.
Hasztalan esdekelek, nem fog megszánni a zordon
Atropos, és szavaim messze sodorja a szél.
Érzem, mint közelít az a végső pont, hol e testből,
Napjai fogytával, lelkem is elmenekül.
Ó, kéklő égbolt, ó, dombok s zöldfüvü rétek!
Ó, kristálypatakok s zöldbe borult ligetek!
Együtt távozom innen az édes napsugarakkal
S mit hagyok emlékül? Jaj, csak a puszta nevem!
Ó, hogy a bátyám s jó nővérem messze van innen,
S nincs, ki lefogja szemem, nincs, aki sírba tegyen!
Édesanyám, kegyesen bánt véled a sors, neked is jobb,
Hogy temetésem előtt elragadott a halál.
Mit tennél, ha tusámat végig kellene nézned,
Vagy ha a gyászos hír hirtelen érne utól?
Gyorsan az írótáblámat, mert úgy akarom, hogy
Lelkem legvégső óhaja álljon azon.
Drága barátaim, ott ássátok nékem a sírt, hol
Harmatgyöngyöktől csillog a zöld s buja fű,
Dúslombú erdők s a kies rónák közepette,
Hol nimfák járják ünnepi táncaikat,
Ott, hol a lágy szellőfuvalom csupa balzsamos illat
És a dalosmadarak bús dala zeng epedőn.
S hogy ne boruljon mély feledés rám néma siromban,
Azt akarom, hogy e vers álljon a sírkövemen
Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először
Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei.
Ezt a dicsőséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irigység;
Rosszakarat, kíméld hűlt porait legalább.


 
 
0 komment , kategória:  Janus Pannonius  
Janus Pannonius: BÚCSÚ VÁRADTÓL
  2012-02-11 15:57:37, szombat
 
  BÚCSÚ VÁRADTÓL

A végtelen mezőket hó takarja
S a zöld berekre is, hol lomb virított,
Most téli zuzmarás lepel borul rá.
A Kőrös szép, de jobb, ha indulunk tán,
Soká tart, míg elérünk Ister úrhoz;
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
Folyón, mocsáron át gyerünk előre,
A mély tavak fölött is jég feszül már,
S hol imbolygó ladikján félt a gazda,
Most bátran jár-kel, hetvenkedve vágtat
S rugdossa tán a holt hullámok élét;
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
A szél se hajtja úgy a fürge sajkát
(Csapkodhat hozzá még a gyors lapát is),
Ha bíboros vizén a lusta tónak
Zefir szaladgál s fölborzolja bőrét,
Mint kis szánkóm, ha jó lovak röpítik;
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
Búcsúzom én, ti lanyhán buggyanó, dús
Források is; nem terjeng kénszagú köd
Fölöttetek. Be jó is volt szemünkre
A timsós víz, mely csöndesen patakzik
S még orrunkat se bántja tiszta gőze;
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
Isten veled, te híres ritka könyvtár,
Hol ráakadtam annyi régi műre,
Itt szállt meg Főbusz is, hűtlen honához,
S innét a szűzi múzsák sem sietnek
Kasztáliának erdejébe vissza,
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
Búcsúzom tőletek, királyi szobrok,
A tűz sem foghatott ki rajtatok s a
Nehéz romok sem roppantottak össze,
Mikor vad lángok perzselték a várat
S a füstfelhőtől elborult az égbolt,
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
S te is lovas király, rőt vértezetben,
Ki roppant bárdot markolsz harcrakészen,
Kinek márványövezte síri szobrát
Kiverte egykor gyönyörű verejték,
Szent László, oltalmazz s te légy vezérünk:
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
 
 
0 komment , kategória:  Janus Pannonius  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
2018.04 2018. Május 2018.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 69 db bejegyzés
e év: 934 db bejegyzés
Összes: 15066 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 482
  • e Hét: 9986
  • e Hónap: 47522
  • e Év: 267726
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.