Regisztráció  Belépés
ametiszt54.blog.xfree.hu
" Amíg az embernek dolga van a földön, él. " (Márai Sándor) Pné Szabó Mária
2012.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
Móricz Zsigmond: CSITT-CSATT
  2012-03-21 11:42:21, szerda
 
  Móricz Zsigmond: CSITT-CSATT



Mihály nagy gonddal figyelte a merítőhálót. A Tisza szőke habja csak úgy sodorta bele a halat; egykettőre megelevenedett a háló, s Mihály tele marokkal szedte ki a pompás, kövér potykákat. Csak úgy dúskált bennük, az apraját visszahányta a vízbe, hadd nőjenek. Egy-két harcsa is belekerült a fogságba, s nagy bajuszát módosan meresztgette; utoljára még kecsege is akadt, szép, fehér hátú, karcsú kecsege.

- Hő, uramisten - kiáltott fel Mihály -, micsoda paprikás lesz ebből!

És a kicsi feleségére gondolt, akivel mindenképp meg volt elégedve, már ahogy egy hónap alatt kiismerheti az ember az élete társát, de azt sehogy sem szerette, hogy az asszony nemigen kapott a halon. Hogy lehet az, hogy valaki a halat nem szereti? Két szent étel van a Tiszaháton: az aratási búzapép meg a paprikás hal. Ezt a két ételt úgy kell venni, mint az Isten fő-fő jótéteményét: egyik a föld magvát, a másik a vizek áldását jelenti az asztalon. De úgy is kell elkészíteni. Vagy nagyon jól, vagy sehogy, különben szentségtörés.

Mihály tarisznyára rakta a halat, kievezett a partra, a ladikot kikötötte a vízimalom cölöpjéhez, a molnárnak bekiáltott:

- Gergő bátyám, isten áldja! Köszönöm a szívességét!

- Vót legalább hasznod benne? - kiáltotta ki a molnár az ablakon.

- Hát akadt egy-két kis rossz keszeg, cigányhal, miegymás - kurjantotta be Mihály. Nem kell azt a halászmesternek tudni, hogy milyen nagy az elnézésből engedett zsákmány. Így is szíja a fogát miatta, de a patvarba is, tán ő csinálta a Tiszát, hogy abból másnak nem szabad egy ebihalat se kifogni!

Vígan kocogott haza a jól megrakott vászontarisznyával, s otthon maga emelt le a falról egy kis fateknőt, abba öntötte a halat.

- No, hékám - szólt a fanyar arccal néző kis feleségéhez -, ebbül jó paprikás legyék!

Az asszonyka elfordult, úgy fintorgatta az orrát, szerette volna az egész tálat kihajítani az udvarra, az urával együtt. De hát fiatalasszony nemigen mer ellene mondani a gazdájának, mert még nem tudja, mi lakik az emberben. Kivált meg hogy Mihály nem is falubéli. Más faluba való. A farsangon egy lakodalomra átjöttek a szomszéd kóródi legények, köztük volt Mihály is, akkor ismerkedtek meg. Megszerették egymást, és kapáláskor, mezőn, aratási kalákán újra találkoztak, egykettőre házasság lett a játékból. A lány szüleinek az volt a kikötésük, hogy Mihály idejön lakni a faluba. Ő kész is volt rá, mert otthon úgyis kicsi volt a ház, nagy a család, itt meg egy egész külön kis házacskát kapott az asszonnyal, mert ezeknél se fértek.

De így meg az lett, hogy Mihály csak úgy vendégformán költözött be a feleségéhez. Nem volt neki semmije, még csak a ruháját is otthon fogták az öccsei számára. Ő csak egy új gubát hozott magával, meg ami rajta volt; az asszonynak már az első héten ruhát kellett varrni az urára, ha le akarta váltani róla a szennyest. Az anyjok meg azt izente a fiatalasszonynak, varrjon, nincs más dolga, őnála még négy legényfiú van, nem pazarolhat. Elég, hogy kétökrös szekeret adtak a fiókkal, azt is igen megsínylik.

Lett ebből nagy harag; de az is lecsendesedett. Az asszonyka nem zúgott soká, mert látta, hogy jó puha ember az ura, persze erősen asszonykéz alá volt szoktatva otthon is. Azért még mindig csínján kellett vele bánni egy s más dologban, így a nagy halazás kedvében is, ha úgy bele volt bomolva a halba!

Mihály odahátul, az ól körül talált magának dolgot, míg az ebédet főzte az asszony. Már jó délutánra hajlott a nap; a parasztember harap, ha éhes, de csak akkor eszik, mikor kész az étel; csak az uraknak korog órára a gyomruk.

A paprikás nem sikerült.

Mihály kanalazta, mártogatta, nem ízlett neki. Már az első falat se volt kedvére való, sajtalan volt-e, borsatlan, hagymátlan, de valami híja volt az ízének. Oda is kapta egy kicsit a tűz, az isten pusztítana el minden vaslábast, bezzeg az anyja cseréplábasaiban nem ég oda semmi, hanem a feleségének mán vasedény kell.

Nem ízlett sehogy. Már az első kóstolás után megérezte Mihály, hogy ma baj lesz, ebből nagy veszedelem lesz, mert ezt ő nem hagyja szó nélkül, hogy azt a fájintos halat így elpocsékolta az asszony. Isten ellen való vétek ez.

De ha mán úgyis veszekedés lesz belőle, hát legalább "bepofáz" annyit, amennyit bír. De minden kanál után megeresztett egy-egy szót:

- Nem jó e, Zsuzsi! Híja van! Sajnálottad alá a zsírt! Só sincs benne.

- Van azon minden.

- Van ezen frász! Nincs ezen semmi. Nincs ennek annyi íze se, mint a töreknek. Hej, mit csinált vón az én anyám ebbül a halbul! Micsoda paprikást!

A fiatalasszonyt már a hideg lelte, ha az ura az anyjával hozakodott elő. Az mindent jobban tudott az ura szemében az egész világnál, különösen meg a feleségénél.

- Mit csinált vón ebbül az én anyám! - ismételte Mihály, s egy szép falat kecsegét vett a szájába.

Az asszonykából kitört a pulykaméreg:

- Vidd haza! Vidd haza! Mért nem vitted haza az anyádnak?!

- Bizony kár vót - mondta Mihály, s újabb kecsegedarabot kotorászott elő a piros léből.

- Na, hát nekem ne hányd mindig az anyádat! Eriggy haza! Nem megyek utánad! Sose is mentem. Vigyen a szösz...

Mihály elhallgatott. Ez kényes pont. Maga az asszony se folytatta, félt, hogy nagyon erőset talál mondani. Csak azt morogta még oda:

- Annyit mindig tudok, mint az anyád!

Mihály belepiszkált a lábasba, turkált benne, mint a jóllakott malac a moslékosdézsában.

- Látom!... Ilyen halat elrontani! Sokat tudsz! Megmutattad! Jól megtanultad az anyádtól!... Persze, ű maga se igen sejt hozzá.

- Hallod! Hagyj békét az anyámnak!

- Az anyád! Az öreganyád se tudott egy paprikás halat megcsinálni. A hetvenedik öreganyád se - piszkálódott Mihály.

Az asszony elképedve állott, s azt nézte, mit vágjon a szerelmes ura fejéhez.

Ez pedig nagy hidegvérrel bicskára szúrt egy szép darabot, s bekapta.

- Hal ez? - pöfögte tele szájjal. - Hal ez? Pröff-phü-trcsfiha!...

Szálka akadt a torkán, és elkezdett prüszkölni, krákogni, köpködni, mint a macska.

Levágta a kést, kanalat, felugrott, s az egész szobát telefújta. Az asszonykának se kellett több, kacagásra fakadt, úgyhogy hol az asztalra borult nevettében, hol az ágyra, szinte szédelgett.

Végre keservesen rendbe jött az emberke, szeméből is kitörölte a könnyet, s a torkán egyet-egyet köszörülve, repedt hangon nyögte:

- Mit? Nevetsz? Kinevetsz? Az uradat kineveted? Egy paprikás halat nem tudsz megcsinálni, az uradat ki tudod nevetni? Ilyen teremtéssel éljek én? Soha én! Sohase kínlódok én veled! Nem én! Van két ökröm, szekerem, van egy új gubám, az az enyém. Azt elviszem, te meg dögöjj magadnak! Amit főztél, edd meg!

Kapta a gubáját a kis ágyról, s kiment. A két pici kis ökrét kivezette az ólból, befogta a fakó szekere elé, a gubát is fellökte, maga is felült a szekéroldalra, és se szó, se beszéd, kihajtott az udvarról csendesen, még a kaput se zárta be maga után.

Az asszonyka ott leskelődött az ablakban, de ahogy meglátta az ura mérges arcát, újra meg újra elfogta a kacagás, ki se tudott szólni.

Ellenben a két kis ökör ment, mendegélt végig a kis falun. Az iskola előtt letért a kóródi útra, s lassacskán kiértek a máléskertig, a nagy diófáig.

- Hopp! - rikkantott az emberke, mert valami jutott az eszébe. Baj van!

Mindjárt szólította az ökreit, visszatérítette. Magyarázatképpen meg is mondta nekik:

- A kemencét én csináltam, azt letöröm!

Úgy is tett. Hazaballagott a két ökörrel; még a kapu is nyitva volt. Dühös is lett érte. Az az asszony csakugyan nem tud rendet, be se teszi a kaput az ura után. Nem baj, már mindegy. Úgyse hajt be rajta. Megállott a ház előtt, leugrott a szekérről, felment az udvaron, végig a kertre, lent a szilvásban volt a paticsból font sütőház, abban a kemence, amit ő csinált. Bedűtötte az oldalát, azzal, mint aki jól végezte a dolgát, ki a szekérre! Felült, elhajtatott, most már örökösen.

Jól fenn volt a vacsoracsillag, mikor hazaért a szülei házába a két kis ökörrel.

- Hát te hogy kerülsz haza? - támadtak rá. - Halljátok, ezt elkergette az asszony!... Mondtam én, hogy kardos kis menyecske az!... No, fiam, hamar kitőtt a komenció!... Ez elmehetett hazulról házasodni egy hétre - így lármáztak rá nevetve, apja, anyja, testvéröccsei.

Mihály izgett-mozgott, nemigen hirdette, mi volt, hogy volt, mért kellett otthagyni az asszonyt.

- Nem fértünk össze - dünnyögte, mikor mégis színt kellett vallani: - Nekem elég vót.

- Jó van, fiam, itthon vagy. Helyed van itt! - mondta az anyja, aki, persze, mint a jó kotlós, mindig maga mellett szeretné látni a gyerekeit; úgyis eleget siratta a Mihálykáját, hogy olyan messzire vitte a sorsa; haj, bizony, fél óra járás gyalog, ökrös szekéren három óra, mert meg kell kerülni a Halvány-mocsárt.

Mihály nem merte vóna elhinni magamagának is, hogy sehogy sincs ő már itthon a régi jó otthonában.

Hanem mikor kiment az ólba, és bekötötte a két kis ökröt a régi helyére, azt mondta nekik, megveregetve a tomporukat:

- Nem baj! De letörtem a kemencét!

Eltelt egy nap, két nap, el egy hét. Már éppen beleszoktak, hogy jól van úgy, ahogy van, csak Mihálynak volt mindig új meg új baja... Már olyan jól megszokta, hogy ő gazda, aki egy szép kis asszonycselédnek úgy parancsol, ahogy neki tetszik, s most egyszerre visszacseppent legénysorba, az apja keze alá. Már olyan szépen rákapott volt a felesége jóízű főztjére, hisz az új asszony mindent megtett, hogy az ura szeresse az ételét - s most újra itt van az anyja sovány kosztján, mert itt bizony nem sok falat jut egyre! S ami a legnagyobb baj volt, újra kint kellett hálni az ólban, a szájas öccsei közt; a kemény, görbe vessződikón, ahol oly keservesen lehetett elgondolni, hogy valahol milyen szerelmesen várja őt egy puha, dunnás, melegített ágy! Szóval szombaton hajnalban valami jutott a Mihály eszébe.

- Hopp - kiáltott fel -, baj van!

Rögtön szólította a kis ökröket, s befogta a szekere elé a járomba. Még a gubáját is felvetette a szekérre. Restelkedett egy kicsit a jámbor állatok előtt, hogy félreértik - más nem látta -, hát magyarázóan odavetette:

- Menjünk vissza, picikéim! A kemencét meg kell csinálni, mert nem tud az asszony hétfőn kenyeret sütni!...

A két ökör bizonnyal jónak látta a dolgot, mert rögtön megindult csendesdeden a poros úton. Hát persze, hétfőn kenyérsütés, így szokott ez lenni rendes gazdasszonynál.

A kapu már nem volt nyitva, takarosan be volt téve, még a vesszőgúzs is fönt volt rajta: ez a sövénykapu zárója. Hanem az asszony meglátta az ablakon, hogy itt a gazda. Kiszaladt, kinyitotta a kaput, s az ember egy szó nélkül beállott az udvarra.

Leugrott, hátrament a kertbe, s nekigyürkőzött sárt csinálni, napraforgókórót szabni a kemencéhez.

Délre készen is lett vele. Nagyon takarosan sikerült, maga is megcsóválta rá a fejét. "Még ha sokszor próbálnám - gondolta magában -, túltennék a cigányon a mesterségében."

Felballagott az udvarra a kertből.

De az ökör is az ólba, a guba is lekerült a szekérről.

Az asszony jön elibe, mintha semmi sem történt volna.

- Gyűjjön, na, befelé, édes uram. Kész a paprikás hal...

Az emberke megvakarta a fejét a kalap alatt, restellt szót szaporítani.

Bement, leült a lábas mellé, s belekóstolt.

- Ó, e mán jó! E mán gusztusomra való. Látod, hékám!...

És az asszonyka csendesen, édesen mosolyogva nézte az emberét, aki jóízűen falatozott. Várta, hogy neki is hagyjon a pompás halas paprikásból. Az se baj, ha nem hágy, csak itthon ragassza a drága hala, egye meg.

De eszi is, nyeli, mint a gém. Mert hát hiába, mindig jó az, ami jó!
 
 
0 komment , kategória:  Móricz Zsigmond  
Móricz Zsigmond: HÉT KRAJCÁR
  2012-02-29 20:32:02, szerda
 
  MÓRICZ ZSIGMOND: HÉT KRAJCÁR


Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.
Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég.
Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka
sírni.
Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám
való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben
napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel,
más sem. Pedig igaz.
És az is igaz, hogy soha már én jövendő életemben nem kacagok annyit, mint
gyermekségem e pár esztendejében.
Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan
édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből, s
köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...
És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk,
hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a
gépfiókban, egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elő.
Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is
talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni, s amit fizettek, mindig
odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincsesbánya volt, amelybe csak
bele kell nyúlni, s mindjárt van terülj asztalkám.
El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat benne, tűt, gyűszűt,
ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor, s egyszerre
csak azt mondja nagy bámulva:
-- Elbújtak.
-- Micsodák?
-- A pénzecskék -- szólt felkacagva az anyám.
Kihúzta a fiókot.
-- Gyere csak, kisfiam, azért is keressük meg a gonoszokat. Huncut, huncut
krajcárkák.
Leguggolt a földre, s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt
volna, hogy kirepülnek; úgy is borította le, egyszerre, mint mikor kalappal
lepkét fog az ember.
Nem lehetett azon nem kacagni.
-- Itt vannak, benne vannak -- nevetgélt, s nem sietett felemelni --, ha
csak egy is van, itt kell neki lenni.
Leguggoltam a földre, úgy lestem: nem búvik-é ki valahol egy fényes
pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképpen nem is nagyon hittük,
hogy van benne valami.
Összenéztünk, és nevettünk a gyerekes tréfán.
Hozzányúltam a fenekével felfordított fiókhoz.
-- Pszt! -- ijesztett rám az anyám. -- Csendesen, még kiszökik. Te még nem
tudod, milyen fürge állat a krajcár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy
gurul. De még hogy gurul...
Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltunk már, hogy igen könnyen gurul a
krajcár.
Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a
fiókot.
-- Jaj! -- kiáltott rám újra az anyám, s én megijedtem, úgy visszakaptam az
ujjamat, mintha a spartherthez ért volna.
-- Vigyázz, te kis tékozló! Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk,
míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mert látod,
mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell,
kevesebbért nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe
a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják, mert ha
megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mert a
pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen
megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te, nem tudsz valami csalogató
verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.
Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a
csigabiga-csalogató nagyon furcsa volt.

`Pénz bácsi, gyere ki,
Ég a házad ideki...`

Azzal felfordítottam a házat.
Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.
Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.
-- Milyen kár -- mondta --, hogy asztalunk nincsen. Ha erre borítottuk
volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.
Én összekapargáltam a sok lomot, s beleraktam a fiókba. Az anyám ezalatt
gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami
pénzt, de nem tudott róla.
De nekem fúrta valami az oldalamat.
-- Édesanyám, tudok én egy helyet, ahol van krajcár.
-- Hol, fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.
-- Az üveges almáriumba, a fiókba vót.
-- Ó, boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.
Felállottunk, s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már
régen, de a fiókjában ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta
készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta,
ha azt is mertem vóna.
-- No, van már négy krajcár. Sose búsulj már, fiacskám, megvan a nagyobbik
fele. Már csak három kell. Osztán, ha ezt az egyet megkerestük egy óra
alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy
rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.
Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg
almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatnivaló
lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nemhiába volt olyan
göthös, szúette, foghíjas.
Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.
-- Ez gazdag fiók -- vót. Ennek sose vót semmije. Ez meg mindig hitelbül
élt. No, te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó,
ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No, neked ne is
legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb,
ni! -- kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy
csepp feneke se volt.
A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.
-- Megállj csak -- szólt hirtelen --, mingyárt lesz nekünk pénzünk. Az apád
ruhájába lelek.
A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, ahogy
a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár. A
szemének alig akart hinni.
-- Megvan -- kiáltotta --, itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük
olvasni. Egy-kettő-három-négy-öt... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két
krajcár, semmi. Ahon öt van, ott akad még kettő.
Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem
lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.
Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól s a munkától.
Nem volt szabad dolgoznia, mert mingyárt beteg lett tőle. Persze ez
kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltitlani senkit.
Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mingyárt este lesz. Az apámnak
holnapra ing kell, és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle
azt az olajos szennyet.
És akkor a homlokára csap az anyám.
-- Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha
már eszembe jut, megnézem.
És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.
Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.
-- Mutasd csak a te zsebedet is! Hátha abba is van.
Az én zsebem! Nojsz, azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.
Bealkonyodott, és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy
se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok éppoly szegények,
mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!
Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat.
És akkor beállított egy koldus. Éneklő hangon nagy, siralmas könyörgést
mondott.
Az anyám majd belebódult, úgy ránevetett.
-- Hagyja el, jó ember -- mondta --, ma egész délután itt heverek, mert
nincs egy krajcárom a fél font szappanhoz, hibázik az árából.
A koldus, jámbor arcú öregember, rábámult.
-- Egy krajcár? -- kérdezte.
-- Hát.
-- Adok én.
-- No még a kéne, kódustól alamizsnát.
-- Hadd el, lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a
kapa főd. Avval minden jó lesz.
Kezembe adta a krajcárt, s nagy hálálkodással eldöcögött.
-- Na, hála légyen -- szólt az anyám --, szaladj hát...
Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.
-- Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt
lámpaolajam sincs.
Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás, és ahogy
odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal
hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.
Vér volt, az ő drága vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a
szegény emberek között is csak kevés tud.

1908
 
 
0 komment , kategória:  Móricz Zsigmond  
Móricz Zsigmond: MINT A MEZŐNEK VIRÁGAI
  2012-02-29 20:28:47, szerda
 
  Móricz Zsigmond: MINT A MEZŐNEK VIRÁGAI
...... ........... .......

A falu házában nagy a tanácskozás.
Szép nyári délelőtt,
S belép
Egy fiatal pusztai ember.
S a jegyző úr,
Míg megtömi a nagy pipát szakértelemmel,
Az írásokból föltekint
És csöndet int:

- Hát József csak azért hivattam fel magát -
S füstfelleget ereszt -
Megjött a rendelet:
Király őfelsége elválasztotta, hát
Szabad ember lett. Nos mit szól ehez?

- Mit szólnék jegyző ur: alássan köszönöm.
S tarsolyában pénzt kutat:
Mi vón a törvény ára?
- Elébb is megtehették vón az urak.

- Nem úgy megy az fiam, hol ide a király?
Lám a maga boszorkája csak itt lakik a puszta hatban
És még sincs itt, pedig őt is hivattam.

- Hisz itt van ő.

- Akkor gyűjjön - kiált a jegyző,
És a pásztor kiint:
- Erzsus lelkem, gyere csak egy kicsinyt!

S belibben egy szép kis menyecske,
Virágos, rojtos, sokszinü
Selyemkendő virit nyakába,
Fényesség gyul ki a setét szobába.
- Adj Isten - bécsicsereg mint parti fecske.

- No lelkecském - szól rá a jegyző -
Örül-e, hogy szabad?

Hogyne örülne kis madár, minden ujjára tiz akad.
5 elnézi őket, milyen szép pár,
Amint a két mezei áll és vár.

- De mondja csak barátom -
Melegen így kezd velük kötődni -
Hiszen úgy látom, már nem is haragszanak.
Hát hogy esett ez a szörnyü harag,
Min tudtak úgy összeütődni,
Hogy a házát se sajnálta rákőtni,
Hogy elhessentsen ilyen madarat?

S a férfi megbillen,
Fényes csizmáját csikordítja.
Egyet pödör, s hetyke bajusza
Alól kis szó fakad:

- Tekintetes uram,
Egy kis trucc az egész...
Mindig a házam hányta,
Hogy így meg úgy.

De kész
Felcsattanni a kis menyecske:
- Egen?!
Furton-furt borosan
Jött meg nekem ez minden este,
Hun voltál, mit csinálsz, nincs Istened?
És csak ennyit vetett:
Nem a tiéd iszom. Semmi dógod vele.
Mert neki háza vót.
Nekem bizony csak a rajtamvalók.

- Így vót fiam?

- Így tekintetes ur.
Csak egy kicsit mégis cifrábban,
Mer fel van ám vágva a nyelve.
Nem bírni evvel ütve-verve,
Hát egyszer oszt kikiabáltam:
Ha elszakad belé a lábam
Elválok: menjen rá az egész házam!

S a szeme megvillant,
Ökle egyet zuhant.

S a menyecske szólt:
- Ilyen e téns uram.

- Jó, jó - nézett rájuk a jegyző -
De hát egymást most nem sajnálják?
Ahogy látom, már meg is békéltek.

Mosolyog a menyecske szája:
- Hát hogyne békélnénk - szoknyáját riszálja -,
Kanál csördülés nélkül nincs étek,
Megesik az ilyen a házasságba.

- Püff neki! - kiált a jegyző -
De már nem házasok.
Nem férj és feleség,
Hát hogy vannak külön?

- Nem vagyunk mi külön.

- Akkor miért váltak el?

S a menyecske ártatlan nézi őt:
- Tekintetes uram,
Nem váltunk ám mi el csak a király előtt,
Nem az Isten előtt.

S a pásztor megtoldja:
- Hogy váltunk vóna el:
Gyerek van ám uram
Kettő a bokorba.

A jegyző harákol,
A pipa szipákol.

- Nem sajnálja házát?
A fejüket rázzák.

- Mér sajnálnám uram?!
Hásze itt az asszony,
Űrá kőtöttem.
Ezt a selyemkendőt az árábul vettem.

S a bogárszemük büszkén összevillant
S a komor világra mosolyogva pillant.

- Pásztorok - sercint utánuk a biró,
S a jegyző elméláz a papírról:
- Pásztorok,
Tudják is ők a világ mitől forog.

De ők
Kint járnak már a nap előtt,
Ős szerelemnek kettős ágai,
Mint a mezőnek a virágai.

(Kéziratban maradt.)

1931.
 
 
0 komment , kategória:  Móricz Zsigmond  
Móricz Zsigmond: MAGYAR FA
  2012-02-29 20:26:19, szerda
 
 

Móricz Zsigmond: MAGYAR FA
.........

A rámcsodáló arcok szembefordúltak,
a hódoló szemek fejszét meredeznek,
a szavazó szájak pereatot üvöltenek.

Magyarságom életalmájáról,
le akarják hámozni a magyart.

Magyarnak: alma, embernek: gyümölcs;
szabjátok; vágjátok, zúzzátok,
minél mélyebbre juttok, annál almább:
a legmélyén, a kis barna magban,
az egész terebély almafa ott van s
ágadzik, bogadzik, leveledzik s
gyümölcsöz nektek.

Nyugalmukban megzavart boldogok
az Igazság tömérdeksége tövén
galyakra, levelekre, a harasztra esküsznek.
Igazság mind: igen,
de az Igazság hulló törmelékei,
árnyékában tengődő igenek.

A fa enyém, az egeket verő,
melynek ágain madarak fészkelnek
s gyümölcsén élnek. A fa enyém
s ti mindenek, övéi és evői,

én vagyok a Fa.

És létem kiterítem, jöjjetek,
gyönyörködjetek, vígadjatok,
lakmározzatok rajtam!

1920. február
 
 
0 komment , kategória:  Móricz Zsigmond  
Móricz Zsigmond: ADY
  2012-02-29 20:24:50, szerda
 
  Móricz Zsigmond: ADY
...

Rettenetes elgondolni.
Meghamisithatják
életed minden jelentését.

A kihullott karddal főbeverik
a kard kovácsát.
A visszahozott zászlót feltűzik
a döngetett vár fokán.
Nevedre, halott, rámumiázzák
stereotip frázisaikat.

Lélek, aki szállsz az űrben örökkön,
mit ír ma holttetemed mithikus póza?
Lélek, aki szállsz a lét fölött határtalan,
mit hagytál nyomot életünk nyomorán?
Lélek, aki szállsz idegeinkben,
mit lüktetsz mindig szíverünkön át?

Óh én sötét kis élet bús gubóssa:
hogy fölpattant lelkem érintetéseden,
hogy megnyíltak nekem új horizontok,
hogy elvesztek mögöttem avult cicomák,
hogy kiteljesedtem a Lét szépségiben,
hogy föllobogtam a Tűz akarásiban,
hogy lettem ember, emberek fölött,
hogy lettem isten, istenek között,
hogy nőttem végig, a Kosmos határaiglan
s maradtam kis ártatlan szűzi sejt...

Tág tüdővel hadd messzi kiáltom,
zengjen a hangom, dördüljön a szóm
a magyar pusztákon, a magyar szíveken,
hogy visszazengje a Kárpát
és tovazúgja Ádria
és minden élet itt:

hogy mi vagy, nékem:

magyarnak: embernek: sejtnek

ó, fölszabadító! Fölszabadító!

1920. február
 
 
0 komment , kategória:  Móricz Zsigmond  
Móricz Zsigmond: A MAGYAR ASSZONY
  2012-02-29 20:23:39, szerda
 
  Móricz Zsigmond: A MAGYAR ASSZONY
...... ...........

Hajnalban kél föl az igaz magyar asszony,
hajnalban, mert sár volt tegnap, oszt az ember
káromkodik, ha a csizma lekaparva nincs.

A magyar nő teste sovány, arca fáradott,
mozdulati lankadottak, tétovák.
Ruházata hitvány, vékony, ócska rongy;
a magyar nő soha nem költ magára,
nem telik a magyar nőnek uj ruha,
sem uj kötény, sem egy uj fejrevaló,
még a gyerekeknek se, nem magának.
Pedig tél van és meztellábbal vagyunk,
jó volna egy kis csizma, vagy kis kabát,
de a magyar nő kunyorálni nem tud
a gazdagtól, tudja úgy sem ad, ha kér.
Szól a gazdag: "nincs galambom, nem telik,
háromszáz forint mostan egy kis cipő,
Janikámnak, Évikémnek úgy vettem,
hát muszáj megkimélni a régivel,
nézd az uram maga rongyba, fótba jár,
de hiába rosszba keressük a jót!
Hanem ezt a bóbitácskát odadom,
ha az első két szobát kisurolod".
S a magyar nő kisúrolja csöndesen,
mert tűrő és engedelmes a magyar,
és nem vágja a gazdagnak szemibe;
hogy tíz forint ára munkát nem teszen,
hét krajcáros, haszontalan cifraságokért.

Meg van törve a magyar nő, tudja jól,
gazdagoknak szivességet tenni jó,
úgy segít a gazdag is a szegényen,
egyszer talán...

A magyar nő munkája sosem becses,
haszontalan élete mitsem jelent;
nem törődik senki véle, nem fáj senkinek;
egyik napról másra húzza rongy magát,
gyereket szül bába nélkül jó sokat,
felneveli szájától vont falaton,
hogy legyen a gazdagoknak olcsó mindenes;
néki bennük sem öröme s haszna nincs,
fáradsága, mérge elég s ahogy bírna: helybe áll,
soha többet fűszálat sem hoz haza.

A magyar nő a teremtés legjobban
kiuzsorázott, nyomorult férge. Már
pici kortól kezdve másra dolgozik,
mindig másra, elesett öreg korig.
Nevetésre soha oka s kedve nincs,
hogyha nevetgél, üresen, hasa lóg;
és csak egyszer facsarodott ajakán
egy édes dal, úgy a tavasz idején;
és az is csak vesztére: a házasság
tömlöcének zárát igézte reá.

A magyar nő nem tudja, mér született,
hogy miért kell oly sokáig élnie;
s akkor boldog, hogyha szépen megdöglött;
akkor is csak mert nem hallja a szegény,
hányan zúgnak és morognak; evvel is
csak kárt tett és bosszúságot nékiek.

És hogy beszél magyarul a magyar asszony,
óh hogy beszél, minden szava csillagos,
illatos és drága gyöngy minden szava;
napkeletnek méze, íze benne van,
öntudásnak titka, lángja benne ég,
a faj örök géniusza itt ragyog.
És milyen jó a magyar nő istenem,
csak ád; csak ád, tűrve, adva, engedőn,
lelke csodás bőségszaru ki nem fogy.
Ó ama szent olajkorsó, mely a fajt
ezredéve óvja, tartja, élteti,
s aki az ős turáni vért átviszi
Nyugat minden porrázúzó békején.

Hódolattal említsétek szent nevét.
Imádattal tekintsetek vissza rá:
Gazdagságnak fertőjébe sülyedett
vértagadó elfajzott rossz magyarok.

1920. január 1.

(A közlés időpontja 1924. január 1.)
 
 
0 komment , kategória:  Móricz Zsigmond  
Móricz Zsigmond: SÓHAJ
  2012-02-29 20:22:17, szerda
 
 

Móricz Zsigmond: SÓHAJ
.....

Mikor mersz már testvér
megszagolni virágot?

Mikor mersz meglátni
kis fénybogár világot!

Mikor nem üldöz már
illata a halálnak;

mikor nem riadsz fel
hogy édesid itt járnak...

Mikor ocsudsz, hogy láss
világot a világon?

Mikor lesz már trágya
a szent vér a virágon!

1917. január 1.

 
 
0 komment , kategória:  Móricz Zsigmond  
Móricz Zsigmond: TAVASZI DAL
  2012-02-29 20:21:06, szerda
 
 

Móricz Zsigmond: TAVASZI DAL
...... ......

Dalba kovácsolt érzés csak nonumque prematur?
Szívem daltalanúl ére kilencedik év!...
Más rohan a fórumra, ha szíve kigyúlada könnyen;
Féltve magamnak én mély tüzemet takarám.
Ámde ma elragad hévvel erős szív férfiu lángja
És ibolyás réten kidalolom nevedet!
Zúgó szellők szárnyra vegyétek, büszke a hangom.
Kis citerám nosza pengj, boldog a dal, mi fakad!

Éltet adott, tetemet, dús lelket anyám, aki szűle:
A te szerelmedben izza ki bennem az érc!...
Ingatag, tétova életem biztos irányba vezetted
S édes oázisban rám virit íme a Lét!
Habhányt lelkem, Csillagom úgy vezetéd te az áron,
Hogy boldogságnak árama hord ma szinén!
Mind a tiéd, mi vagyok s mi engemet illet:
Drága becézd magadat, drága szeresd magadat!

S én rossz, gazdag ajándékkal koszorúzok akárkit,
Csak téged Szívem fosztalak untalanúl.
Bárkire műhelyemben glória száll pazarolva,
Csak te maradsz rejtett, ihletem, aki adád!
Ittasan űznek az Élet ízei, hangjai, színe,
Bárha te éltetsz, mint éltet ad a levegő.
S fényt kap bármi rög elfogván sugarát a napomnak:
Bár rajtad suhan át: úgy nemesűl a sugár!

Ám, ha ki távolról néz életem bérce felé majd:
Látja csodás kékjén létedet én Levegőm!
És ki szivem zengését hallja a fényteli mennyben:
Ódás érzést hall, róllad zengve zenét.
Íme ma elragadott az erős szív férfiu lángja,
És ibolyás réten kidalolom nEvedet!
Zúgó szellők szárnyra vegyétek, büszke a hangom!
Kis citerám nosza pengj, boldog a dal, mi fakad!

1912. május 1.
 
 
0 komment , kategória:  Móricz Zsigmond  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2018.04 2018. Május 2018.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 69 db bejegyzés
e év: 934 db bejegyzés
Összes: 15066 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 348
  • e Hét: 348
  • e Hónap: 48771
  • e Év: 268975
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.