Belépés
ametiszt54.blog.xfree.hu
" Amíg az embernek dolga van a földön, él. " (Márai Sándor) P. Mária
2012.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
Mihail Eminescu: Jó éjszakát!
  2017-03-03 06:48:43, péntek
 
  Mihail Eminescu:
Jó éjszakát!


Ezernyi álmos kis madárka
fészkén lel altató tanyát,
elrejti lombok lenge sátra, -
jó éjszakát!

Sóhajt a forrás, néha csobban,
a sötét erdő bólogat,
virág, fű szendereg nyugodtan, -
szép álmokat!

Egy hattyú ring a tó vizében,
nádas-homályban andalog;
ringassák mély álomba szépen
kis angyalok!

Tündérpompájú égi tájon
felkél az ezüst holdvilág;
összhang a föld, egy édes álom...
Jó éjszakát!

(Dsida Jenő fordítása)
 
 
0 komment , kategória:  Mihai Eminescu  
Mihai Eminescu: Viszontlátás
  2017-03-03 06:47:12, péntek
 
  Mihai Eminescu:
Viszontlátás

- Erdő, erdő rengeteg,
Hogy folyik az életed,
Mert sok idő elszaladt,
Mióta nem láttalak,
S mióta lábam bejárt
Messze földet , hét határt.
- Mint rég, úgy folyik sorom,
A zimankót hallgatom,
Hogy' szaggatja ágaim,
Eldugja patakjaim,
Torlaszolja útjaim,
És elűzi dalaim.
Mint rég, úgy folyik sorom
Forrás táján hallgatom
Nyáron a dojnát, melyet
Én adtam mindenkinek,
S míg a korsajuk telik,
Asszonyok énekelik.
- Hej, szelíd folyóju erdő,
Az idő megy, az idő jő,
Te vénülni mégse fogsz,
Egyre csak fiatalodsz.
- Az idő? Évezred óta
Nézek csillagfényü tóba,
S mostoha vagy jó időben
Lombom, ágam zúg a szélben,
S jó idő vagy mostoha,
Nékem folyik a Duna.
Csak az ember változó,
A világban bujdosó.
De helyünk mi el nem hagyjuk,
Változatlanul maradtunk:
Folyamaival a tenger,
A föld sivatag terekkel,
Holdvilágostul a Nap,
Erdőstül a sok patak.

(1967/1974)
Jékely Zoltán fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Mihai Eminescu  
Mihail Eminescu: Künt őszi szélben
  2012-10-13 17:14:38, szombat
 
 



Mihail Eminescu: Künt őszi szélben


Künt őszi szélben hull a lomb remegve,
S nehéz cseppek verődnek ablakodhoz
S te nyűtt levélkéket böngészve gondolsz
Egyetlen órán teljes életedre.

Sok édes semmit tékozolva hordoz
A múltad; ajtód nem nyílt, bárki verte,
De jobb is így a tűznél szenderedve
Mélázni, míg künt nyirkos szél sikoltoz.

Így nézek én is gondjaimra itt benn.
Szívemhez ó-mesék tündére járul
- Körül köd ül, gomolyog mind telibben.

Suhogás zizzen, omlik egy ruhárul.
Padlómra lenge lábak lépte libben,
S szememre két lágy, hűs kezecske zárul.
 
 
0 komment , kategória:  Mihai Eminescu  
Mihai Eminescu: AZ ESTICSILLAG
  2012-03-03 13:03:40, szombat
 
  AZ ESTICSILLAG

Volt egyszer, hol nem volt, talán
Csak régesrég mesélték,
Császári szülők udvarán
Virult egy ritka szépség.

Leányuk volt az - egymaga,
S úgy tündökölt csodásan,
Mint szentek közt a Szűzanya,
S a hold a csillag-árban.

A boltozat alól kilép,
Egy ablakrésbe lebben,
Hol rá egy csillag égi-szép
Csodájára vár az estben.

Felnéz: ott kél a tengeren,
Szikrázó fényt ragyogtat,
És ringó habösvényeken
Vezet sötét hajókat.

Naponta látja és egész
Hevével megkivánja;
Pár hét után epedve néz
A csillag is a lányra.

Amíg az álmodón hajol
Fejével két kezére,
Szivéig-lelkéig hatol
Emésztő szenvedélye.

Óh, hogy felizzik estidőn
A csillagfény, az árnyba
Takart kastély felé, midőn
Felbukkan ott a lányka.

*

S ahogy kíséri lépteit,
A lányszobába loppan,
Rá izzó fényhálót terit
Hideg sugárból fontan.

Mihelyt ez párnáján pihen,
A mellén zárt karokra
Egy szikra surran sebtiben
S a pilláit lefogja.

És a tükörből visszahull,
A lány testén remegve,
Elfordult arcára simul
S a nagy lehunyt szemekre.

Ez mosolyog - a fény rezeg
A tükrön s egy a gondja:
Hogy alvás közben lepje meg
S a lelkét átkarolja.

A lány alvón beszél vele
És felsóhajt pihegve:
- "Óh, éjszakáim hercege,
Miért nem jössz? Siess le!

Szép csillagom, szállj le, jöjj
Egy fénysávon lebegve,
Ragyogd be házam, tündökölj
Tünődő életemre!"

A csillag hallja, felhevül
Még izzóban ragyogva,
Majd egyet villan s elmerül
Legott a mély habokba.

Ahol letűnt, a tengeren
Gyűrűzve ring ezernyi
Fodor, s a mélyből fényesen
Egy délceg ifjú kel ki.

Mint egy küszöb fölött röpül,
Az ablakon beszárnyal,
Kezében bot, körös-körül
Befonva zsenge sással.

Aranyhajú s oly szép, akár
Királyfi is lehetne,
Csupasz válláról kék talár
Omol redőkbe szedve.

Az áttetsző arc árnya is
Fakó, viaszfehér lett. -
Oly szép halott, szemén a friss
Sugár csak kívül éget.

- "Saját világomból jövök,
Mert hívásod üzent fel -
Apám az ég, amely örök,
Szülőanyám a tenger.

Hogy közel lássam lényedet,
Szobácskádig siettem,
Lehoztam tiszta fényemet
S a vízből létre keltem.

Óh, jaj, legdrágább lányka, lám
Én érkezem, nagy álmod:
Az Esticsillag - légy arám,
És hagyd el szűk világod.

Koráll-csarnokba viszlek én,
Ott lakhatsz mindörökre;
Mi ott él lenn a víz ölén,
Te úrnő léssz fölötte."

- "Bár szép vagy, szebb az sem lehet,
Ha angyalt fest az álmom,
De bárhogy hívnál is - veled
Sosem lehetne szállnom;

Ruhád, beszéded idegen,
Nem élsz, csak fényed ér el,
Én élek és te, léttelen,
Megdermesztesz, ha nézel."

*

Egy nap, majd három lebben el,
S megint leszáll az éjjel,
A csillag szikrákat szemel
A lányra tiszta fénnyel.

Emlékeztette álma őt
Az óceán urára,
Sóvár szivében nagyra nőtt
S felizzik régi vágya:

"Szép csillagom, óh, szállj le, jöjj
Egy fénysávon lebegve,
Ragyogd be házam, tündökölj
Lelkemre, életemre!"

Az Esticsillag hallja még,
Majd szenvedőn kilobban,
Helyén forogni kezd az ég
Örvénylő távolokban.

A lég piros tüzet kavar
S a végtelenbe önti,
A káosz mélyéről hamar
Egy délceg ifjú jön ki.

Sötét haján fénykoronát
Visel, s a nap tüzében
Megfürdik, majd a lángon át
Siet, hogy földet érjen.

Az éjszín gyolcson átragyog
Szép márványsima karja,
A halvány arcon gond sajog,
S a gondot bú takarja.

Két nagy szemén kigyúl a mély
Ábrándok fényvarázsa,
Mint két mohó nagy szenvedély,
Melyet betölt homálya.

- "Saját világomból jövök,
Mert hívtál annyi hévvel -
Apám a nap, amely örök,
Szülőanyám az éjjel.

Óh, jöjj, legdrágább lányka, lám
Én érkezem, nagy álmod:
Az Estcsillag - légy arám,
És hagyd el szűk világod.

Hadd tűzzek lágy aranyhajad
Közé csillag-csodákat,
Kövess az égbe, lásd magad,
Hogy ott nincs szebb tenálad."

- "Te szép vagy, szebb az sem lehet,
Ha démont fest az álmom.
De bárhogy hívnál is - veled
Sosem lehetne szállnom!

A lelkem húrját tépdesed
E gyötrő szenvedéllyel,
Úgy fáj nehéz tekinteted,
Megperzsel, hogyha nézel."

- "Tehozzád szálljak én talán?
Nem érzed önmagadban,
Hogy csak halandó vagy, leány,
De én, én halhatatlan?"

- "Az ékes szót nem kedvelem;
Nem is tudom, hol kezdjem; -
Világosan beszélsz velem,
De én nem értem ezt sem;

Ha azt kívánnád, mint imént,
Hogy én legyek szerelmed,
Úgy szállj a földre, társaként
Halandó életemnek."

- "Te halhatatlan létemet
Egy csók árán kivánod,
Tudd meg, szívem viszontszeret,
Rád sóvárogva vágyott;

Mint bűn szülöttjét, itt alul
Más köt le: földi törvény,
Az öröklét tart még rabul,
De béklyóját letörném."

És szállva-szállt... tovább haladt,
A lánykáért rajongva,
Az égből gyorsan elszakadt,
S eltűnt hosszú napokra.

*
Szolgált a házban akkoron
Egy apród, csalfa, hetyke,
A bort ő tölti sok toron
A díszes serlegekbe.

A császárnét követve, ő
Uszályát hordva lépdel,
De huncut fattyú, vakmerő,
Ha erre-arra kémlel.

Két arcán, tyűh! milyen remek
Két rózsálló szirom van,
Hogy Katinkát ott lesse meg,
A lány nyomába loppan.

- "Be szép leány! Tűz vesse fel!
Különb sehol sem élhet;
Fiú, ha most ügyes leszel,
Szerencséd tán eléred."

S a lányt elkapta csendben egy
Sarokban s átölelte.
- "Mit mersz te, Katalin? Eredj,
Más dolgod is lehetne!"

- "Miért? Szeretném, hogyha rád
Derű, nem gond szakadna,
Ha csak nevetnél és ha szád
Egyetlen csókot adna."

- "Nem értem. mit kívánsz, mi kell!
Hagyj békén, fuss el innen!
Az Esticsillag bűvöl el,
Csak reá vágyom itt lenn."

- "Nem érted? Majd adok neked
Teljes szerelmi leckét,
Ha nem haragvón néz szemed,
S ha megpuhul szivecskéd.

Miként a madarász cselét
Hurkolja és kidobja:
Ha én nyújtom karom feléd,
Simulj te is karomba.

Nézz hosszan engem, hogy szemem
Szemed fényét ihassa...
Ha hozzám húzlak, kedvesem,
Te ágaskodj magasra;

Ha arcom rád hajol, maradj
Te arccal mozdulatlan,
Hadd nézzük egymást így e nagy
Töretlen kábulatban.

S hogy mindenképpen megtanuld,
Mi vár a szerelemben:
Ha ajkam lágy ajkadra hullt,
Cserébe csókolj engem."

Hallgatja őt a szende lány,
Szégyenkezőn, csodálva,
Hol ámul, hol mulat szaván,
Fél tőle s mégse bánja.

Majd halkan szól: - "Ismerlek én,
Ilyen voltál te mindig,
Ily csacska, huncut kis legény -
És hozzám épp ez illik...

De ha egy csillag gyúl ki fent
Ölén a néma árnak
És messze látókört teremt
A tengersík magánynak,

Pillám lehunyom titkosan,
Mert könnyem érte ömlik,
Midőn sok fénylő hab rohan
És mind fölé özönlik.

Hogy enyhítsen gyötrelmemen,
Szerelmesen becézget,
De feljebb száll a tág egen,
Hogy hozzá el ne érjek.

Egy más világból néz ma már,
Hideg fénnyel világol...
Örökre vágyom rá, habár
Ő mindörökre távol...

- "Gyerek vagy, lásd, ez az... Gyerünk,
Hadd szökjünk el világgá!
Hol nincs, ki tudhatná nevünk,
S nyomunkra sem talál rá:

Ha szépen élünk, élvezet
És vígság vár reánk ott,
Szülőid elfelejtheted,
S a csillag-vágyó álmot."

*

Indult a csillag. Szárnya nőtt
A végtelen egekben,
Sok évezrednyi tért, időt
Bejárt egy kurta percben.

Fölötte csillag-ár terül,
És csillag-ár alatta -
Szünetlen villámként repül
Szikrázó tévutakra.

És látta, míg az űr vakon
Vajúdott mély homálya
Hogy ontja - mint az ős-napon -
Az első fényt világra.

S ahogy kifáradt, egyre nőtt,
Mint tenger tört a csendbe...
Ő szállt, a vágya vitte őt,
S kihunyt minden körötte;

Hová elér, ott nincs határ,
Se szem felméregetni -
Vajúdik tér s idő, habár
Nem is tud megszületni.

Ott semmi sincs - a szomjas éj,
Az szívja őt magába,
Ez oly nagy törvény, mint a mély
Felejtés létlen árja.

- "Óh, vedd el öröklétemet,
Atyám, és oldj fel engem,
Áldassék érte szent neved
Az égi végtelenben.

Akármit kérj, Uram csak adj
Nekem másféle sorsot,
Hisz' minden lét forrása vagy,
S a halált is te osztod.

Vedd vissza örök életem,
És villanó szemem vedd,
Ezért cserébe adj nekem
Egy órányi szerelmet.

A káoszból jövök, Uram,
Hagyj ismét visszaszállnom:
A béke szült, s én szomjasan
Csak békéjére vágyom."

- "Hüpérion, az űrön át
Feltűnsz, miként a Minden;
Ne kérj olyan jelet, csodát,
Minek formája nincsen.

Hogy ember légy, azt áhitod,
Halandók földi mása?
Ha minden kihalt s nincs senki ott,
Megint jön más utána.

Ők szélre építik avult
Rögeszméik világát.
Ha egyik hullám sírba hullt,
Egy más siet nyomán át.

Bár fölöttük jó csillag áll,
Sokat balsorsa győz le,
Mi nem tudjuk mi az: halál,
Nem mérünk tért s időt se.

Az örök tegnap méhe szül
Új mát, de új halálra.
Mihelyt az egyik nap kihül,
Egy újnak gyúl ki lángja.

Úgy véli: léte végtelen,
De halál van e létben,
Az élet halálból leszen,
S elhal, hogy újra éljen.

Te megmaradsz, Hüpérion,
Akárhol huny ki fényed,
Nos kérj: - első szavam vajon
Mit adjon - bölcsességet?

Vagy szádba oly hangot tegyek,
Hogy dallamát kövesse
A hegység és a rengeteg
S a tenger sok szigetje?

Vagy tettben óhajtasz vajon
Igazságot s hatalmat?
Nos, vedd a földet, átadom,
Építs ott fel uralmad.

Adok sok árbocot neked,
S hadat, hogy szállj meg annyi
Földet, vizet, mint csak lehet,
Halált nincs módom adni...

Kiért akarsz meghalni te?
Jöjj vissza, égi pályád
Fordítsd a bolygó földre le,
S meglátod: ott mi vár rád!"

*

És visszatért Hüpérion
Az égbe, volt helyére,
S mint annyi más esthajnalon,
A földre hullt a fénye.

A nappal est' felé hajolt,
Az éjjel is közelget,
A víz fölött felkél a hold
És habról habra reszket.

Ösvényre, gallyra ráterül,
Szikrázva mind tovább száll,
Lent két szerelmes gyermek ül
A sűrűlombú hársnál.

- "Óh, hadd, hogy arcom kebleden
Nyugodjék, én szerelmem,
Derűs szempárod édesen
Az arcomon pihenjen.

Eszméletemre vesd szemed
Hideg varázsú fényét,
Örök békéd enyhítse meg
A szenvedélyem éjét.

Maradj fölöttem el ne hagyj,
Hisz' enyhülésre vágyom.
Első szerelmem üdve vagy
S utolsó boldog álmom..."

Hüpérion már ittasult
Szemük felé figyelt le:
Csupán a lány vállához nyúlt,
S ez őt forrón ölelte...

Oly édes illattal pereg
A hárs ezüst virága
A szőkefürtű két gyerek
Fejére, dús hajára.

- "Én csillagom, sietve jöjj
Egy fénysávon lebegve
Az erdőn át, és tündökölj
Boldog eszméletemre!"

Ez mint a múltban, úgy ragyog
Erdők, hegyek során át,
S vezérli elsikló habok
Elhullámzó magányát.

De nem hull úgy, mint rég esett,
Míg tengervízre szállott.
- "Te sár-báb, mit számít neked,
Hogy én vagy más a párod?

Ti boldog létnek érzitek,
Bár szűk a földi katlan -
Az én világom zord, hideg,
S a lényem halhatatlan."

(1961/1968)

(Franyó Zoltán fordítása)
 
 
0 komment , kategória:  Mihai Eminescu  
Mihai Eminescu: AZ IDŐK NAGY VIZÉBŐL
  2012-03-03 13:00:31, szombat
 
  AZ IDŐK NAGY VIZÉBŐL

Az idők nagy vizéből támadj föl fényalak,
Hajad seperje vállad: a szőke selyempatak.
És világoljon orcád, mint áttetsző viasz;
Megszűrte néma bánat, amelyre nincs vigasz!
Asszony a csillagok közt, csillag a nők között,
Két szemem fénybe árad, a könnyel öntözött.
Ha fejed félrehajtván, bűbájod rám tekint,
a boldogságtól sírok, ha zokogok megint.

Hozzám a ködvilágból miként ragadjalak,
Hogy átkarolva téged, imádott fényalak,
Kisírt orcám találjon orcádon nyughelyet,
S lobbanó csókjaimmal igyam föl lelkedet,
Hogy szívemhez szorítsam szegény, fagyos kezed,
Közel, közel, míg bennem az élet fölpezseg?

De jaj, testet nem öltesz, lényed ködös marad,
A nyirkos, néma éjfél elnyeli árnyadat.
Karom alázuhant már: gubbasztok egyedül,
Míg széthullt látomásom virraszt velem s megül.
Mind hasztalan idézlek, elröppent fényalak,
Az idők nagy vizéből vissza nem váltalak.

(1937/1974)

(Berde Mária fordítása )
 
 
0 komment , kategória:  Mihai Eminescu  
Mihai Eminescu: Kilobbant életed, Velence
  2012-03-03 12:58:53, szombat
 
  KILOBBANT ÉLETED VELENCE...

Kilobbant életed, Velence, büszke, büszke,
Dal nem dalol, se fényes bálok nem zengenek.
Ódon kapuboltokon át kelő holdfény remeg
Márvány lépcsőiden, s falat bevon ezüstje.

Okeanos panasza zúg a csatornákon át,
Virágzó ifjúsága lázong, mert isteni
Menyasszonyát szeretné életre kelteni,
falakat csapkodó szava hullámokból kiált.

Hallgat a vén vár, mintha temető volna már.
Régmúlt idők itt maradt papja, Szent Márk, sivár
Éjfélt kongat baljóslatú hangon az éjszakába.

Mély hangon, mintha a Szibillák szólanának,
Szól nagy nyugalmasan, szaván a némaságnak:
"Nem támadnak fel a holtak, fiam. Minden hiába. "

(1975)

(Oláh Gábor fordítása)
 
 
0 komment , kategória:  Mihai Eminescu  
Mihai Eminescu: A TÓ
  2012-03-03 12:54:10, szombat
 
  A TÓ

Kék taván a rengetegnek
Rózsák bontják szirmaikat.
Ezüst habot ver a hullám,
Lenge bárkát játszva ringat.

Tóparton alá s fel járok
Hallgatózva, várakozva,
Nád közül hogy ő kiszökken
S odaomlik a karomba.

Vizek szelíd szava csábít,
A kicsiny csónakban párom.
Kihull a kezemből a kormány,
Pihen evező-lapátom.

Holdnak halvány sugaránál
Ringunk mély-mély bűvöletbe.
Szellő lebben, zizzen a nád.
Az ezüst hab csendül csengve...

Oh, de nem jön! Én magamban
Sóhajtozom egyre mind itt
A kék tónál, melynek tükrén
Tündérrózsák ezre nyílik.

(1939/1950)

Finta Gerő fordítása



A TÓ

Sárga, súlyos vízirózsák
ülnek kék tükrén a tónak.
Sűrű erdő tava szintjén
fehér utat szánt a csónak.

S én a parton álmodozva...
mintha tán csak arra várnék,
hogy a nád közt felbukkanjon
s rámboruljon a szép árnyék.

Mintha csónakomban ülnénk
mintha habmoraj dalolna,
mintha nyele a lapátnak
kezemből halkan kihullna.

Éji varázs alatt úsznánk,
holdsugárral elkeverten...
fel-felcsobban az ezüst víz,
hűs szél zizzen nádon-berken.

Nem jön senki! - egymagamban
küldöm sóhajom az égnek.
Erdei tó acélkékjén
sárga vízirózsák égnek.

(1951/1962)

(Hajnal Anna fordítása)

A TÓ

Sárga vízirózsák terhe
Hull az erdő kék tavára;
Fehér habfodrait szelve,
Borzolja egy könnyű bárka.

S én a part hosszán bolyongok,
Mintha várnám, hallanám
Őt, ahogy kilép a sásból
És puhán borul reám;

Hogy a kis ladikba szálljunk,
Habmorajban, esti csendben;
S én kezemből már a kormányt
És az evezőt kiejtem;

Hogy majd elbűvölt gyönyörben
Siklunk holdvilágos éjbe -
Szellő zizzen át a nád közt,
Cseng a fodros víz zenéje!

Óh, de nem jön!.... Sóhajtozva
Állok, társtalan epedve
Kék tavamnál, melyet sárga
Vízirózsák ezre fed be.

(1961/1968)

(Franyó Zoltán fordítása)


A TÓ

Erdőn sárga vízirózsák
Nyílnak kék vizén a tónak.
Fehér fényü gyűrüzések
Sűrüjében ring a csónak.

Őrá várok itt a parton,
Érzem nyughatatlanul:
Jönni fog, nádból kibukkan,
S lágyan kebelemre hull.

Majd beugrunk csónakunkba,
Melyhez halk habok simulnak,
Kormányunk kihull a kézből,
Evezőink is kihullnak.

Siklunk drága bűvöletben
Hold süt, ránk szitál a fénye,
Szellő suttog benn a nádban,
S cseng a hullámok zenéje.

Ó, de nem jön... Fáj a szívem,
S csak sóhajtok, árva lélek,
Partján sárga-vízirózsás,
Csodakék tavam vizének.

(1961/1974)

(Áprily Lajos fordítása)
 
 
0 komment , kategória:  Mihai Eminescu  
Mihai Eminescu: MORTUA EST!
  2012-03-03 12:49:58, szombat
 
  MORTUA EST!

Mint nyirkos hantokon virrasztó fáklyafény,
Harangszó zengzete az ünnep reggelén,
Álom, melynek szárnyát keserv málasztja szét:
Akképpen hagytad el e véges föld szinét.

Elszállottál, mikor a mennyboltnak szelíd,
Fényvirágos terét tejfolyók szeldelik,
Mikor a holdfenség sötét felhők során
Úgy vonul át, akár sok árnyas palotán.

Látlak világoló, ezüst árnyék gyanánt,
Kitártad szárnyidat, utad egekbe szánt,
Hágván, halovány Lélek, a felhők padlatát,
Hulló csillag-havon, sugáresőkön át.

Égi dallam kísér, égi sugár vezet,
Keresztbe kulcsolod kebleden hókezed,
S zúg a világon át végzet varázs-szele,
Arany a lég s a víz ezüst fénnyel tele.

Szeplőtlen Lélek, ím, utad így követem,
Majd nézem hamvadat: hideg, fehér tetem.
Ravatalon terülsz, omló lepel alatt...
Elnézem mosolyod, mely élőn megmaradt.

S faggatom lelkemet, mit orv kétely kikezd:
Sápadt angyal, vajon sorsul mért kaptad ezt?
Szép ifjú életed nem fennem ragyogott?
Elmentél, hogy kiolts egy égő csillagot?

Ám meglehet, hogy ott száz kastély hívogat,
Csillagból épített diadalív fogad,
Tűzfolyón át eléd ezüst palló hajol,
Partok szőnyeghímén virágkórus dalol;

Szent királyném - csupán hogy rajtuk átsuhanj
Sugárhajaddal és fénnyel szőtt kék-arany
Ruhádban, míg szemed mint égő két világ,
És halvány homlokod átfogja mirtuszág?

Ó, káosz a halál, ám csillag-tengerár,
S az élet lázadó álmokból szőtt hinár,
Ó, a halálban új napoknak tüze forr:
De rút a vigasztalan mese a földi sor.

És hátha... ó! Agyam zavart s egy dőre gond
Fojtó vihar gyanánt jobbik hitemre ront:
Ha nap kihunyhat és csillagvilág kiég,
A gyanú megkísért, hogy minden semmiség.

Egyszer talán a menny megpattan kétfele,
Leszakad majd a tág, nagy Semmi éjjele,
Vak égbolton vakult világok bolyganak:
Az örökegy halál múló prédái csak.

De hogyha így leszen, forró lélegzeted
Az örökkévaló sem indíthatja meg,
Akkor kedves szavad elcsöndesült marad,
Akkor ez angyal is: agyag volt, sárdarab.

Tört hárfámmal mégis, szépséges holt göröngy,
Leborulok föléd, s nem sírok könnyözönt
Holtad miatt, ajkam inkább boldognak áld,
Földünk káoszából kiröppent fénysugárt.

Lét vagy nem lét a jobb, nincs erre felelet,
De ember tudja jól: ki sosem született,
Az meg nem ismeri, hogy mi a szenvedés,
Mennyi a gyötrelem, s az öröm ily kevés?

Lenni? - Cél nélküli, szomorú őrület,
Megcsal önnön szemed, hazudik önfüled,
Mit vall egy századév, leesküszi a más,
A Semmi inkább, mint e meddő álmodás.

Egy álom testre vál s egy mást űzőbe fog,
Míg mindent elnyel a tátongó sírtorok,
Ó, mibe fojtható ez őrlő, kába gond?
Átkozzam? Sírjak-é? Kacagjak, mint bolond?

S mivégre is. Vajon nem minden őrület?
Mért kellett ily halál, mint kedvesem, tied?
Hol angyalmosolyod így hunyt ki hirtelen,
Ily világban lehet akármi értelem?
Ha van: visszás, pogány értelme van ennek,
Sápadt homlokomon jegye nincs Istennek.

(1938/1961)

(Berde Mária fordítása)


MORTUA EST!

Őr-fáklya lobog a vizes rögü hantról,
Szent éjjeli óra üt és a harang szól,
Szárnyával epébe merült komor álom;
Így szállasz im által a földi határon.

Holtodkor az ég kiderült csoda-rét volt,
Hol tej folyik és a virág csupa fényfolt,
A hold, a királyi leány, oda száll át,
Bejárja a fellegek árnypalotáját.

Úgy látlak, akár egy ezüstszinü árnyat,
A távol egekbe röpít fel a szárnyad,
Ott ringsz halaványan egy felleg-uszályon
Át csillag-esőn, csupa fény-havazáson.

Egy könnyü sugár visz, egy ének emel fel,
Szívedre simult puha, zsenge kezekkel,
Miközben a rokka varázs-szava zizzen,
Arany van a légben, ezüsthab a vízben.

Még látom a lelked: az űrbe repül fenn,
Lent nézem a holt anyagot, merevülten,
Koporsóba zárva, hóleplek alatt
Az ajk mosolyát, amely élve maradt -

S én faggatom tört szívemet: hova tűntél?
Mi vitt a halálba, fehér mese-tündér?
Hisz láttalak ifjan, igézve ragyogni, -
Elmentél azért, hogy egy csillagot olts ki?

Tán ott paloták sora vár, sok orommal,
Vagy csillagok ezreiből aranyos fal,
Vagy tűzfolyam árad ezüst hid alól,
S a mirha-mezőn a rügyek dala szól?

Szent éji királynő, te arra lebegsz el,
Sugárhajú lány te, mélyfényü szemekkel,
Kék lepled aranyfodor ékiti dúsan,
Fejed körül íme, babérkoszorú van.

A nemlét: csak káosz, a csillagok árja,
Az élet: a lázadó álmok hinárja.
A nemlét: napokkal rügyes csoda-kor,
Az élet: be rút mese, puszta, komor. -

De hátha... viharzó agyam belesorvad:
Rossz gondolatok rajta fojtja a jókat...
Ha kezd a Nap és a sok csillag is esni,
Már elhiszem: az, mi körülvesz - a Semmi.

Széttörhet az ég, kupolája kiéghet,
Hogy lássam az űrt s vele hullni az éjet
Mint szórja világait szét, az időtlen
Halál e múló prédáit a ködben.

S ha így lesz ez. - enyhe, meleg pihegésed
Mély csendbe hal és soha újra nem éled:
Nos, akkor elnémul örökre szavad,
S így nem volt az angyal se más, csak agyag.

És mégis, oh szép por, oh holtszivü asszony,
Tört lantom a gyászravatalra akasztom,
És nem siratom, hanem áldom a tárt
Világ-káosz elszabadult sugarát.

Ki tudja mi jobb: ez a lét vagy a nemlét? ...
Hisz bárki megérti a sorsszerü leckét:
Hogy olyat, ki nincsen, a kín se gyötör,
S hogy oly sok a kín, de kevés a gyönyör.

Mért élni? - ez őrület, bús, üres átok!
Megcsal szemed, és amit hall füled - álnok;
A holnap tagadja, mit állit a ma,
Jobb, mint a vak álom - a Semmi maga.

Megtestesült álmokat űznek az álmok,
Míg elnyeli őket a nyíltölü árok.
Átkozzam-e, dúljam-e szét eszemet?
Nevessek-e? sírjak-e, mint a veszett?

Mivégre? Nem őrület láza-e minden?
Mért vitt a halál, szelid angyal, el innen?
Van cél a világban? Oh, mondd, te mosoly,
Mért élni? Hogy így a halálba omolj?
Értelme, ha van - suta, és hite nincsen,
Nincs homlokodon se fölírva az Isten.

(1961/1966)

(Franyó Zoltán fordítása)



MORTUA EST

Mint gyertya a nedves sírhalmokon árván,
Vagy mint a harangszó áhítatos órán,
Mint álom, ha illan a szárnya-pora,
E földi világot úgy hagytad oda.

Akkor, hogy az égbolt derűs mezején át
Ívelt a Tejút, száz virágszerü fény szállt,
S mogorva, sötétlő felhő-palotáján
Fénylőn vonult át a holdbéli királylány.

Még látom ezüstös ragyogásban az árnyad,
Amint az egekre tárod ki a szárnyad,
S felhő-kikötőben lebegsz haloványan,
Sugár-zivatarban, csillag-havazásban.

Sugár emel égbe, s egy dal vezet egyre,
Keresztbe szorítva karod kebeledre,
Míg sors guzsalyának fonás-zaja hallik,
Ezüstös a víz lent, a lég fenn aranylik.

Elnézem a lelked lebegni a térben;
És porhüvelyed lenn... kihűlve fehéren,
A hosszu ruhában, amelybe temették,
S nézek mosolyodra, mely oly eleven még.

S kérdezgetem egyre kétségteli aggyal:
Mi vitt a halálba makulátlan angyal?
Hát nem csupa szépség, ifjú s üde voltál?
S most mégy, hogy egy izzó, nagy csillagot oltsál?

Talán odafent ragyogó, arany-árkád,
Csillagból emelt paloták sora vár rád;
Tűzmedrük ezüstlő hidak szelik át,
Mirhás ligetekben dalt zeng a virág;

Hogy ott vigyen útad, szentéltü királyném,
Sugár a hajad, s a szemedbe' csodás fény,
Behinti aranypor kék, hosszu ruhádat,
S babérkoszorúzta a homlok, a sápadt.

Káosz a halál, tenger s csupa csillag,
Ám nyugtalan álmok rút öble a lét csak;
A halál: a napoknak szűz-végtelene,
Az élet unalmas és ócska mese. -

De hátha... agyamra zord fellegek ülnek,
Rossz gondolatoktól a jók menekülnek...
Ha hullik, elég Nap, csillag valamennyi,
Félős, hogy a minden egyéb se: a semmi.

Tán meghasad egyszer, szétválik az ég fenn,
Lezúdul a semmi a végtelen éjben,
A gyászszinü égről a fények leválnak
Futó lakomául a hosszú halálnak.

S ha így leszen... akkor e drága lehellet,
Újjá ez a lélek már úgyse születhet,
A hangod, az édes, holt, néma marad,
S nem volt ez az angyal egyéb, csak agyag.

De íme, te drága halott, gyönyörű rög,
Lantommal, a törttel, sírodra könyöklök,
S nem gyászlom a holtod, sőt boldogolom:
Sugár, aki átszállt e por-kaoszon.

S ki tudja különben is, hogy mi a jó,
A lét vagy a nemlét ... de tudnivaló,
Hogy az, ami nincsen, nem érzi a kínt,
S hogy oly sok a kín, s oly kevés öröm int.

A lét? Csupa téboly, szomorú és üres;
Szemed hazudik, csal, s ámít a füled;
Mit hirdet az egyik, azt más kor elejti.
Semminek e vak álom, inkább csak a semmi.

Test-öltve az álmok üldözgetik egymást,
S már hullnak a tátott sirokba forogvást,
S e gondolatomra mi volna mi írt ad:
Őrült kacagással átkozzam-e? Sírjak?

Mivégre? ... De hát nem csak téboly-e minden?
Holtod mire volt jó, angyal te, különben?
Vagy értelem is van? Te, drága mosoly,
Az életed ennyi, hogy így eloszolj?
Ha értelem ez, hát torzult, ateista,
S hó homlokod Isten meg nem koszorúzta.

(1967/1974)

(Jékely Zoltán fordítása)
 
 
0 komment , kategória:  Mihai Eminescu  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 1002 db bejegyzés
Összes: 15134 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 566
  • e Hét: 7861
  • e Hónap: 21732
  • e Év: 453156
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.