Szívből kérlek, Uram, az idő kerekét
állítsd meg - egy pillanatra csak,
hadd simogassam a fák tenyerét,
hadd örüljek a hullámzó pataknak,
hadd csodálkozzak a gyönyörű világra,
lássam a fényt a ringó nád között,
mosolyogjak vissza minden virágra,
csodálni tudjam a vértelen ködöt.
Utoljára halljam a nyári zápor hangját,
a hóhullás neszét, ahogyan sír a szél,
csillapítsam lelkem olthatatlan szomját,
míg ő gyönyörködik, másoknak remél.
Utoljára lássam az odvas fák mögött
a tiszta egű völgy nyájas kebelét,
csak neked van hatalmad e dolgok fölött,
állítsd meg, Uram, az idő kerekét!
Pillám alatt összetört ezer álom
s - szeretlek? nem szeretlek? - nem tudom már.
Túlságosan ragyogsz, eleven álom,
s szerelmedet elbirni nem tudom már.
Gyűlölködve kiáltom: - Idegen kéz,
eressz! ne vezesd utam! megtagadlak! -
Mégis te formálsz ujjá, idegen kéz,
és csak nő az erőd, ha megtagadlak.
Nem tudom, mi történt... Talán az Isten
játszik velem s te vagy a fény szemében.
Ha eldoblak, megjelenik az Isten
s nehéz harag hömpölyög nap-szemében.
Lyukas zsebemre ráfagyott a csend,
nem csendül fém, és nem zizeg papír,
a zseb és én tudjuk már mit jelent
annak aki ma gondol, verset ír
az űr, a koszlott, jéghideg magány,
hány óra telt el így velem, de hány...
a tűnt időben hagyni egy jelet
ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?
Kopott a flaszter-ugróiskola,
a krétaport megrágta már a kor,
felsejlik apró lábnyomok sora
ahogy a létra-számsoron tipor,
mondóka szól, szökken, repül a lány
hány óra szállt el, Istenem, de hány...
játékaidból hagyni egy jelet
ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?
A park ölén, a régi fák alatt
a hold százéves fénye megrekedt,
ezüstbe dermedt minden pillanat,
kéz a kézben barangolt kerteket
jár most bennem a fénytelen hiány,
hány óra fagy szilánkokká, de hány...
hunyt szikráinkból hagyni egy jelet
ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?
A héj alatt még van talán egy új
mese, amit nem mondott senki el
olyan amit nem kell hogy megtanulj,
nem kérdez, és nem másol, nem felel,
nincs küzdelem, se kincs, amit kívánj,
hány óra vár, hogy felfedezd, de hány...
levetni gyűlölt maszkod, jelmezed
ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?
Majd ha örvénylő élet forgószelek,
Mint törékeny pillangót
a magasba rántanak
s szárnyadról a szivárványport
lemossa az idő,
S te zuhansz halálra váltan
S egyetlen, villanásnyi ösztönödben
Segítségért értem kiáltasz
Megtalálsz biztosan.
Majd ha a most áhított
' egyedüllét '
Hálót fon köréd
s szorít kegyetlenül
Torkod fojtogatja, s könnyet lop szemedbe,
S a most előttem a ‘ sorban álló '
' dáliák ' közül
Már egyre sem számíthatsz,
Még sietve suttogod majd tán a nevem,
Megtalálsz kedvesem.
Majd ha álmaidba burkolódzva,
A kitárult mesevilág ' aranymadarai '
Hamis dalt csicseregnek feléd,
S az ezüst rét gyémántfái,
Rubinalmáktól roskadozva
Csábosan intenek és hívnak
S te rádöbbenve hideg,
dermedt világukra
gazdagságukat megveted,
S ámuló gyönyörű szemed,
Mégis rám csodálkozik,
meleg fényre várva
Megtalálsz, úgy hiszem.
És nem kell magyarázat, hogy miért
Nem kell, hogy miért csak most,
A szárnyadra visszavarázsolom
A szivárványport,
Magányodból kimentelek,
Álmaidba valódi madárdalt viszek,
Szerelmem erejével felemellek,
Fel a magasba, vigyázva
Ne szédülj el.
S csak addig maradok veled,
Míg akarod,
míg újra önmagad leszel.
Láttalak ülni a folyó partján...
Mozdulatlan szemeid fuldokoltak
gondolataid s a víz zavaros mélyén...
Valahol messze délre harangoztak,
fejed fölött gondok kavarogtak,
mint megannyi dögkeselyű,
éhesen csipkedve meglévő napjaid,
s te észre sem vetted őket
a sötétségből, melynek
megkopott lelked örök vándora...
Kiáltani szeretnék,
ne hagyd, vágj oda
a keserűségnek, a sorsnak,
hisz te sokkal erősebb vagy mint ők,
a holnapok még mindig menthetők,
segítek...hagyd, hogy segítsek!
Hagyd, hogy segítsek...
Nem látod,
múltad szele jövőt tékozol!
S érinteném deres halántékod,
könnyes arccal is még vágyva csókod,
De felnéztél, s jeges tekintettel
toltad el a kezem...
Akkor törtem ketté...s most már nem létezem...
Uram, ma éjjel ketten vagyunk a lelkemben,
és szeretnélek ismét érezni valahol.
Kereslek, de csak a fájdalom hagy bennem,
könnyekkel áztatott mély nyomot.
Tudom, sokszor megtagadlak, dacolva
haragoddal - majd én megmutatom!
Megölted a lelkem... pedig a copfos
kis Panka, boldogan öledbe bújt még egykoron.
Mennyire nehéz ma bennem az érzés,
jó lenne tudni a döntések miértjét:
szeretet - barátság - emberség... nagy szavak
lennének csak, a nehéz lét peremén?
Hallom, ahogy korholsz - hol van a hited!?
- és a Tiéd? - megvan-e még? - bennem...
Miért sújtod a jókat fájdalommal, s miért
kell szenvedni annak, aki szeret...
Miért engeded bántani a védtelent, s miért
a gonosz az! - aki a végén mindig nevet!?
Miért árul el a ,,barát", s miért
csal meg a szerelem,
miért válik a múlt értéktelenné,
s miértjeimre mondd - miért nincs felelet?
...
Sötét szobámban, síri mély a csend,
lelkem keresztjei egyre csak gyűlnek.
Ma éjjel, ismét ketten vagyunk csak,
s szeretném tudni, hol vesztettelek el...
Előtted megyek
te énelőttem
a koranap aranylánca
csilingel kezemen.
Hová mégy - kérdezem
feleled - nem tudom.
Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.
Előtted én
te énelőttem.
Egy kapu előtt mégis megállunk.
Megcsókollak
te nem adsz csókot
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.
xMagazin
Offline
