Regisztráció  Belépés
ametiszt54.blog.xfree.hu
" Amíg az embernek dolga van a földön, él. " (Márai Sándor) Pné Szabó Mária
2012.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Ottlik Géza: Magányos hegedűszó
  2012-02-15 11:30:20, szerda
 
  Ottlik Géza: Magányos hegedűszó

A ház földszintes, mint mindegyik ház az utcában. A kapu két szárnyán két tojásdad ablak van, üvegjük kék és piros cikkekre osztva. Bal felől fényes rézgomb, a csöngő húzója. A nap alacsonyan jár, sugarai rézsútosan érik a falat, s a durva vakolat minden göböcskéje hosszú árnyékot vet. Valaki meghúzza a rézfogantyút, s a hosszú tornác végében rekedten csöngetni kezd a kolomp. Zöld faládában oleanderek állnak az udvaron. Az utcai szoba zsalui nincsenek leeresztve, de a táblákat behúzták, s így elég sötét van. Nem sok látszik a berendezésből, a falhoz szorított, magas hátú bársonykanapé, a két tölgyfaszekrény, asztal, hat székkel körülötte, s a zongora. Hűvös van idebent, s érződik a halvány, de kipusztíthatatlan vidéki szobaillat, talán a rezedának, a vaníliának és a légypapírnak a szagegyvelege. Felpattan a középső ajtó, s egy férfi lép be, nyomában a szemüveges gazdasszonnyal, aki törülgeti a kezét a kötényébe.

- Itthon van a százados úr? - fordul vissza a férfi az ajtóban, inkább állítva, mint kérdezve. A hangja izgatott.

Az asszony nem felel, megáll a szoba közepén, és megérinti a férfi karját:

- Pszt!

- Alszik? - néz rá a másik suttogva.

Fülelnek. Bentről halk, magányos hegedűszó válik hallhatóvá.

- Hegedül! - mondja az asszony végre, szelíd lenézéssel.

Ennyit tudok róluk.

Másként azt sem tudom, regény vagy színdarab-e az, aminek így kellene kezdődnie, miért izgatott a polgári ruhás férfi, mibe keveredett barátjával, a kapitánnyal együtt, mi történik majd a következő félórában és a következő esztendőkben. Két nő is szerepel a dologban és egy csomó katonatiszt. Egy vidéki bár és egy civil fiatal házaspár. De csak ebben vagyok bizonyos: - Itthon van a százados úr? - Pszt! - Alszik? - kérdi suttogva a másik. Fülelnek. - Hegedül! - legyint a gazdasszony megvetően.

Ha bárki tudna valami bővebbet, nagyon kérem, közölje velem. A nyugtalan férfi egyébként száznyolcvannyolc centiméter magas, és Dódinak becézik, a százados pedig Chopin Asz-dúr prélude-jét játssza. (Op. 28.)
 
 
0 komment , kategória:  Ottlik Géza  
Ottlik Géza: Szellemidézés
  2012-02-15 11:28:51, szerda
 
 

OTTLIK GÉZA: Szellemidézés


Móricz Zsigmond nem sokkal halála előtt elment a híres óbudai médiumhoz; azután elmondotta a maga gyanakvó, ízes, okos módján, miként folyt le a spiritiszta ülés. Panaszkodott, hogy Verebélyinek, a művelt orvostanárnak, majd Surányinak, a választékos és elmés írónak a szelleme olyan mondatokban szólt hozzá a médiumon keresztül, melyek nem haladták volna meg egy óbudai sváb asszony képességeit sem. "Szeretett kartárs úr" - így szólt hozzája az író, "Inni mindig sok víz" - ilyesféleképpen beszélt az orvos. "Mindenesetre", tette hozzá Móricz Zsigmond, "a lábamat ütések érték."

Az óbudai médium-hölgyet most nemrégiben leleplezte egy versenytársa önnön magával egyetemben. Közönséges és meglehetősen együgyű szemfényvesztésnek nyilvánította mindkettejük hókuszpókuszait, tiszteletre méltó önmegtagadással. Már egyszer régebben is történt hasonló leleplezés; kitűnt, hogy az asztráltest, vagy talán: ektoplazma, nem egyéb libazsíros vattánál. Vessük-e félre ezek szerint az egész spiritizmust mint hibbant és szánalmas bárgyúságot? Móricz Zsigmond ezt nem mondja. Láthatóan nincsen kedve ilyen túlságosan sima, gondtalan elintézéshez. Nem szól afelől, hogy hisz-e benne vagy sem. Hallgat. Ugyanúgy, mint az a nagy európai író, aki regényében szabatosan leír egy szellemidéző ülést, s meg is jelenteti a halott fiatalembert, anélkül természetesen, hogy véleményét közölné a spiritizmusról.

Hogyan lehetséges, hogy ez a rendkívül józan, éleseszű író nem nyilvánítja bolondságnak azt, ami minden értelmes ember előtt bolondság? Hiszen bizonyára ő is annak tartja. A dolog nyitja közel fekszik a regényírás titkához, az író alkotó módszeréhez. Az író ugyanis teljes felelősséggel és alázattal közeledik egy tárgyhoz, s csak annyit mond el róla, amennyit tökéletes bizonyossággal tud, ami igaz. Az igazság természetesen igen bonyolult dolog, s a felismeréséhez és szavakkal való kifejezéséhez különleges tehetség szükséges. Akárhány bölcs és kiváló ember akadna, aki azt mondaná, hogy a szellemidézés nem ostobaság. Az író úgy érzi, egyik állítás sem lenne igaz. Noha talán tudna is e két ellentétes mondatnál sokkalta mélyrehatóbb, érzékenyebb véleményt mondani a spiritizmusról, mégis inkább hallgat, mert amit kimond, az nem lehet kevesebb sohasem az igazságnál. Ez a konok magatartás a titka az igazi író hitelének. Ezt nagyon jól érzi minden rendbeli olvasó, amikor ösztönszerűen a Móricz Zsigmondokhoz fordul a napjainkat elárasztó politikai szónokoktól, még akkor is, ha azok jóhiszeműen, becsületes szívvel igyekeznek reája tukmálni véleményeiket. Politikai nézetekre, azt hiszem, nincsen feltétlenül szüksége az embernek; de egy kevés igazságra, okvetlenül.


A nyomdában
 
 
0 komment , kategória:  Ottlik Géza  
Ottlik Géza: Tabáni reggeli
  2012-02-15 10:55:57, szerda
 
 



Ottlik Géza: Tabáni reggeli
Próza

"Ahol a nagy híd nekifut a hegynek, s a városi villamos sínpárjai ijedten térnek jobbra-balra",
a püspök felemelt kőkarja alatt, az autóbusz is új lélegzetet vesz a hegyi út kaptatójához,
asztmásan átkapcsol, s egy pillanatra kinézünk az ablakán. Üres telket látunk, melyet hó borít.
Ezen a helyen állott az Erzsébet-híd- kávéház.

Barátom felém fordult. A szeme csillogni kezd. Tudom, mit akar mondani. Egy régi farsangi
kora reggel jut az eszünkbe.

Emlékszem, emlékszem. "Várj, nem tudod a végét!" De minek a végét? Nem esett itt semmilyen tréfa, semmilyen csattanós, mókás történet, csiklandozó furcsaság. Csak azon nevettünk most, hogy egyszer mennyit nevettünk itt. Rekedtre nevettük magunkat egyszer, kékre vált arccal dőltünk a falnak, fuldokoltunk, alig bírtunk hazamenni, a hídon is meg-megálltunk, olyan ellenállhatatlanul mulatságos volt, hogy élünk. Természetesen nevettünk Gyula bácsin is, barátom rokonán, aki vidékről jött fel a farsangra fehér képű kislányával, de akkor is nevettünk volna, ha Gyula bácsi a világon sincs.

Egy bál után, reggel hét óra körül zajos társasággal kísértük őket szállásuk felé, Budára. Ilyenkor igen nehéz szétoszlani, abbahagyni az éjszakát. Az Erzsébethíd-kávéház előtt megálltunk. A tükörablak mögött frissen borotvált úriemberek reggeliztek. Megfontoltan kenegették kiflijükre a vajat. Térjünk be még ide. Gyula bácsi szemöldöke felszaladt a homlokára. Micsoda gondolat, egy kávéházba? A kislány sápadtan pislogott apjára. Az anya egyetlen pillantást vetett csak az urára, és Gyula bácsi dühösen vágta fejét a szügyébe, megfordult, berobogott az ajtón. Magába süppedve ült a bársonypamlagon. Elfelejtkeztünk róla, csak a végén lettünk megint figyelmesek rá. A fizetőpincérrel vitatkozott. Mi ez? - kérdezte. Hát ez? Hát ez? Ujjával a számla tételeit bökdöste. "Két tojás pohárban" - lehelte a főpincér. "Micsoda?" - csattant fel Gyula bácsi. "Maga nekem ötvenkét fillért számít két hígtojásért?"


Mindnyájan feléjük fordultunk. Gyula bácsi az asztalra csapott. "Rablók" - kiáltotta. Barátom felállt, odalépett. "Igazad van, Gyula bátyám - mondta. - Ez árdrágítás. Üldözendő. El fogjuk intézni a dolgot. Tudomására hozzuk az egészet Kovácsovszky őméltóságának. Kovácsovszky igazságos ember, de szigorú. Légy nyugodt, Gyula bácsi, ez a kávéház el fog tűnni a föld színéről. Itt kő kövön nem marad." Gyula bácsi kelletlenül dörmögött.

Kovácsovszky egyébként a kémiaprofesszorunk volt, egy bandzsító idős tudós, akinek az előadásain a hallgatóság még aludni is unt. Sok-sok év telt el. Gyula bácsi a nyáron ismét fent járt a fővárosban, s a barátom nem állta meg, hogy el ne vigye a Döbrentei térre.

"Látod - mutatott rá a napraforgókkal övezett üres házhelyre. - Lebontották a kávéházat a miatt a dolog miatt." Ne bolondozz - hördült fel Gyula bácsi. De az öccsének meg se rezzent a pillája. Gyula bácsi végül lesütötte a szemét, és bizonytalan hangon motyogta maga elé: Ez a Kovácsovszky, ez a Kovácsovszky...

Hát ez már majdnem csattanója lehetne a történetkének, de ahogy a barátom elmesélte, nem nevetett egyikünk sem. Fene tudja, miért, inkább elszomorodtunk.
 
 
0 komment , kategória:  Ottlik Géza  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.01 2018. Február 2018.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 145 db bejegyzés
e év: 451 db bejegyzés
Összes: 14583 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 889
  • e Hét: 9617
  • e Hónap: 38923
  • e Év: 89319
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.