Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 33 
Kincs
  2018-08-11 12:49:15, szombat
 
  Ábrányi Emil

KINCS

Van egy kincsem: a te szíved!
Ezzel áldott meg az ég.
Ennél hűbb szív, ennél hőbb szív,
Ennél drágább, szeretőbb szív
Tán nem is volt soha még!

Ó ha ezt a drága kincset
Elveszítném valaha:
Én volnék e dús világnak
Legszegényebb, legsilányabb,
Legszánandóbb koldusa!
 
 
0 komment , kategória:  Ábrányi Emil versei  
Kincs
  2018-07-16 21:12:19, hétfő
 
  Ábrányi Emil:

KINCS

Van egy kincsem: a te szíved!
Ezzel áldott meg az ég.
Ennél hűbb szív, ennél hőbb szív,
Ennél drágább, szeretőbb szív
Tán nem is volt soha még!

Ó ha ezt a drága kincset
Elveszítném valaha:
Én volnék e dús világnak
Legszegényebb, legsilányabb,
Legszánandóbb koldusa!
 
 
0 komment , kategória:  Ábrányi Emil versei  
Ne sértsd meg
  2018-07-16 21:11:27, hétfő
 
  Ábrányi Emil

Ne sértsd meg

Ne sértsd meg azt, akit szeretsz!
Egy durva szó elég,
Hogy elborítsd, hogy gyászba ejtsd
Szerelme szép egét!
Borúlt ég újra földerűl,
Hint még szebb sugarat...
Ez gyöngédebb ég: itt a folt
Örökké megmarad!

Egy szó elég!... És húnyni kezd
A régi, tiszta fény.
Mélyebb sebet vág, mint a tőr,
A nő nemes szivén!...
Átérzi lelked bánatát,
Vidáman hal meg érted, -
De bús kétségben csügged el,
Ha egy rossz szóval sérted!

Ne félj! Nem hal meg a madár
Ha szárnyait megtörték.
A pillangó tovább röpűl,
Bár fényporát letörléd.
Tovább él a szerelem is
Mert mindennél nagyobb, -
De többé nem száll ég felé,
És többé nem ragyog!...
 
 
0 komment , kategória:  Ábrányi Emil versei  
Mi a Haza?
  2018-04-03 13:47:19, kedd
 
  Ábrányi Emil

Mi a Haza?

Egy élénk fiúcska,
akiben a lelket Isten már növeszti,
aki már figyelget,
és kezd számot adni arról, amit érez,
így szólott apjához, édes szülejéhez:

Kedves apám, lelkem, valamit nem értek!
Ha ti a hazáról - ti nagyok - beszéltek,
szemetek - jól láttam - majd könnyekben ázik!
Majd kigyullad, lángol, tüzesen szikrázik!
Kedves apám, töröm a fejemet régen!
Mi hát az a haza? Magyarázd meg nékem!

A haza: ez a föld, hol világra jöttünk.
A haza: ez az ég, mely ragyog fölöttünk!

De hiszen az ég nagy, s mindenütt egyforma!

A haza: e tájék! Kéklő hegyek orma!
Minden, ami itt van és szívünknek drága.
Levegője, napja, vize, rónasága,
a virág a réten, a madár az ágon...

De hiszen van szebb is e kerek világon!
Ha te, én, meg anyám, messze vándorolnánk,
mindenütt megélnénk, boldogok is volnánk.
Van madár mindenhol, mely magasba lebben,
úszdogál mindenhol kis hal a vizekben.
Mindenütt van szép ház, mindenütt van bőség!

Több a haza ennél! Nagyság és dicsőség!
Öröm és gyász együtt!
Nyomorulttá válik akitől elvették,
s megsínyli halálig!
Nappal nincs nyugalma
és éjszaka rémek veszik el az álmát!

Én nem sínyleném meg!
Mindenütt van játék, mindenütt van lepke...

A haza, fiacskám, szívünk legszentebbje!
Oltár, mely előtt csak fejlehajtva,
térden áldozik az ember!

Jó atyám, nem értem! Magyarázd meg jobban!

Hallgass ide gyermek! Apuka mesét mond...
Hallgasd, s jól figyeld meg!

Egyszer volt...régen volt...üldözőbe vették
és addig bántották, addig sértegették,
míg átokkal ajkán elhagyta hazáját.
Esküvel fogadta:
Magyarország táját többé sohse látja!
Nem kívánja látni!
Ezután idegen Istent fog imádni!
A magyart gyűlölni és útálni fogja,
ha keresztre húznák, nézné, mosolyogva.
Hallgatná gyönyörrel zokogását, jajját!
...szólt, és ment haraggal, s ádáz gúnykacaját
gőgös üldözőknek vitte a fülében.
Az idő homokja pergett lassan, szépen.

Költöző madárka, mely vágyát követve
tízszer is, hússzor is útját arra vette,
hova fecske, gólya híven visszajárnak
nyíló kikeletkor: A magyar határnak!

Pergett az időnek halk homokja szépen
és az, aki látta lobogó dühében
a haragos embert, ezelőtt sok évvel,
most bámulna rajta, vagy nem ismerné fel!
Grófokkal komázik és hajlong a lába i
degen királynak fényes udvarában.
A kegyelmes Isten úgy fölvitte dolgát,
hogy sürögve járnak körülötte szolgák.
Tündöklik a napfény aranyos ruháján,
serleg a kezében és mosoly a száján.
Hercegek , bárók közt oldódik a nyelve.
Íme! Most is ott ül, s poharát emelve
szól a társasághoz, harsányan, kevélyen:

Bor! Paripa! Mámor! Kártya! Kocka, éljen!
Éljen a szerencse és a szívtelenség,
hogy a koldus erkölcs condráit nevessék,
s hatalomban, kincsben járjanak bokáig!
Éljen az okosság és éljen sokáig minden a világon...
csak a haza vesszen!
Mikor ezt kimondja, sápad, összerezzen.
Szemei forognak, kábult agya szédül,
s mintha el akarna válni az eszétül.
Fölkacag, kikelve rettentőn magából,
azután.. a könnye omlik, mint a zápor.
Mint a tüzes villám, úgy csap a szívébe
a lenézett, gúnyolt távol haza képe,
s őrült szerelemre gyullad meg iránta,
akit úgy gyűlölt, hogy pusztulásnak szánta!
Ittas cimborái lassan szétoszolnak.
Dünnyögik magukban:
Majd jobban lesz holnap!
És ő maga, rémült inasokkal szemben,
ott zokog sokáig az üres teremben...
És másnap a szolgák, kik parancsát lesték,
a hatalmas embert hasztalan keresték.
Átkutattak várost, kapukat elállták,
de hiába minden... többé nem találták.
Hova ment? Nem sejtik!
Csak az Isten tudja, hogy a bujdosónak
merre visz az útja.
Csak az Isten látja, mi van a szívében,
mi az, ami hajtja, hogy menjen előre zúgó fergetegben ,
és dőljön a kőre, ha tovább nem bírja,
s meg kell, hogy pihenjen.
Mi az, ami hajtja, hogy csak menjen, menjen,
s ne legyen előtte se folyó, se árok,
míg nincsen a célnál, mely után sóvárog!
Ott halad a vándor...vérnyomot hagy lába
sár, hó, víz betódul tépett sarujába.
Elkopott mezének nincs már semmi éke,
de szívében több lesz...mindig több a béke.

Amint közelebb jön a magyar határhoz,
kikelet van újra! Darú, fecske szálldos
kurrogva, csevegve a tavaszi égen.
Hamarabb ott lesznek, ama szép vidéken
mint ő, aki fáradt! Hogy irigyli őket!
A sugárzó légben vígan lebegőket!

Egy pár jámbor ember, - kis tanyák parasztja -
a szegény bolyongót szívesen marasztja.
Pihen is a kunyhók nyájas belsejében,
és az apróságot tanítgatja szépen,
- Rejtélyes mosollyal húzva őket félre -
Isten neve mellett a HAZA nevére!

De fölriad aztán, mert nyugtot
nem adhat idegen föld néki!
Mert itt, nem maradhat!
Végső erejével tolja magát, tolja,
elcsigázott testét már alig vonszolja!
Néha le-leroskad, ekkor összerezzen
és fölnéz az égre szomorún, ijedten,
s kérleli az Istent nagy szótlan keserve:
Még szüksége van rá, még ne hagyja cserbe!

Ah! Azok a bércek! Mintha látta volna?!
Ah! Az a kis erdő! Mintha ráhajolna
oly közel van hozzá...! És ott az a vár - rom!

...Porba hullt a vándor a magyar határon!
Úgy van! Ez a föld az! Ez az Ő hazája!
Odaroskadt hozzá hidegülő szája!
Mozdulatlan karja a rögöt ölelte
és egy hosszú csókban elröpült a lelke...
Visszajött meghalni ahhoz, kit imádott!

Sírsz, fiacskám?! Jól van!
Ez a HAZA!
Látod?!
 
 
0 komment , kategória:  Ábrányi Emil versei  
A legkedvesebbnek
  2018-02-20 13:21:23, kedd
 
  Ábrányi Emil

A legkedvesebbnek

Annyi szirma nincsen a virágnak,
Annyi gyöngye nincsen a világnak,
Mint ahányszor nevedet megáldom,
Viruló virágom,
Édes birodalmam, ragyogó világom!

Emberek közt elhagyatva álltam,
Egy nyájas szót, annyit sem találtam;
Kezet akkor nyujtottál te nékem,
Drága kedvességem,
Szép, magányos csillag gyászos, komor égen!

És azóta hű társam te voltál,
Dús lelkeddel én hozzám hajoltál,
Életemnek hajnalává lettél;
Szépet szebbé tettél,
Örömöt fokoztál, rosszat elfeledtél.

Csak nálad van hűség, állandóság,
Te nemes szív, te igazi jóság!
Ó de könnyü irgalmasnak lenned,
Mást is jóvá tenned,
Hiszen egy őrangyal lakozik te benned!

Szíved csak az én szivemre vágyott,
És az volt az összes hiuságod,
Hogy megőrizd boldog pillantásom, -
Hogy a mindig máson
Rágódó irigység: mosolyogni lásson!

Nem tudnálak meghálálni téged,
Hogyha folyvást áldanám hűséged,
Hogyha versem csak terólad szólna,
Csak téged dalolna,
Minden kicsi percem egy imádság volna!
 
 
0 komment , kategória:  Ábrányi Emil versei  
Még mielőtt...
  2017-12-01 21:37:08, péntek
 
  Ábrányi Emil

Még mielőtt...

Még mielőtt megláttalak,
Ismertelek már régen:
Ha volt egy boldog álom, az
Téged jelentett nékem.

Ha jártam némán, egyedül
Kopár, kihalt vidéken -:
Egy rám mosolygó kis virág
Téged jelentett nékem.

Ha bús, nehéz, reménytelen
Homály feküdt az égen -:
A felhők közt egy kis sugár
Téged jelentett nékem.

Mikor lázamban nyögtem és
Vártam közelgő végem -:
Egy bíztató, halk égi hang
Téged jelentett nékem

Bolyongva tenger-partokon
És népek tömegében -:
Egy csillag folyvást vezetett
S téged jelentett nékem.

Föl kellett, hogy találjalak!
Mert ami földön-égen
Bájos, sugárzó és nemes:
Téged jelentett nékem!
 
 
0 komment , kategória:  Ábrányi Emil versei  
Kedves, nézd!
  2017-11-24 13:44:22, péntek
 
  Ábrányi Emil

KEDVES, NÉZD!..

Kedves, nézd! A sáppadó lomb
Sorra mind alá-pereg...
Elsárgultak a mezők, mint
A haldokló emberek.

De ne félj a hervadástól,
Mosolyogva nézd velem;
Nézhetjük, mert szívünk mélyén
Nem hervad a szerelem!

Lelkem könnyű és derűlt, bár
Mindent hullni, halni lát;
Temetőben játszó gyermek
Igy ugrál a síron át.

Ősz van most s nekem tavasz nyit
A kipusztult föld felett...
Mosolyodban minden percben
Visszatér a kikelet!...
 
 
0 komment , kategória:  Ábrányi Emil versei  
Tudáa
  2017-10-29 11:22:07, vasárnap
 
  ÁBRÁNYI EMIL

TUDÁS.

Hazánkat Árpád karddal vette meg.
Szép munka volt. De könnyebb feladat,
Mint a miénk. Mert ő csak nyers tömeg,
Kard, dárda ellen vezetett hadat.
De most, magyar! Győzhetsz-e majd hazám,
Ha nem tűz, nem vas: a betű, a szám
Ront ellened!... Ha nem bősz had-gomoly,
De fínom ész zaj nélkül ostromol!

Ha százfelől támad meg a tudás.
Rád csap, mint indián ős-erdejére
A gőzfürész, az ördöngős, csudás,
És ölni kezd, bár nem hull senki vére!
Vigyázz! Mert véged, mindörökre véged,
Ha a müveltség lesz az ellenséged!
Megállhattál markolható vas ellen,
De össze-zúz a láthatatlan szellem!

Nem volt nagyobb és irgalmatlanabb
Ellenfeled még...! Hogyha nem tudod
Hozzá hasonló szellemmel magad
Fölfegyverezni... Hogyha nem futod
Rugós inakkal versenyét... Ha kétes
Vagy a szemében: eldönt, semmivé tesz!
Megvet, lenéz, nem irgalmaz neked.
Kigyomlál, mint hitvány fölösleget!
 
 
0 komment , kategória:  Ábrányi Emil versei  
Kiégett csillagok
  2017-10-29 11:21:22, vasárnap
 
  ÁBRÁNYI EMIL

KIÉGETT CSILLAGOK.

Hány csillag ég ki fönn a végtelenben,
S hatalmas hévvel többé nem teremt!
Elhűlt az élet édes forrósága,
Nincs ott egyéb: sötétség, néma csend.
Nem nyit virág, nem hangzik rajta dal.
S mint a halottnak nincs lélegzete:
Szellő se moccan. Minden éjbe hal.
A bús rögöt örök fagy vonja be.
De bár kiégve, bár megfagyva régen:
A szomorú gömb ott bolyong az égen,
Más, boldog, élő csillagok sorában,
Mint egykoron, a hév s erő korában!
Forog, forog, hurcolván azt a fényt,
Amit hő napja hullájára hint.
Forog, forog... Csak gördűl, csak kering,
A mindenség élő-halottjaként!...

Ó hány ember van, akiből kilobbant
Mindaz, mi egykor alkotó elem,
Hév, szenvedély volt! Minden oda van már:
Lelkesedés, hit, eszmény, szerelem,
Vágy és öröm... édes megindulás,
Szent érzések túláradtán a könny,
Szemünknek gyöngye!... S nincsen benne más,
Csak változatlan, fásult, bús közöny,
Unott, rideg kopárság, rémes űr!...
És mégis él, mégis szünetlenűl
Jár-kel, bolyong. Találkozol vele,
Rád néz s nem csap meg a halál szele.
A pezsgő létben - meg van fagyva bár -
Mint önmagának temetője jár.
Kivűl ragyog... belől örök setét.
Hurcolja folyvást meghalt életét!
 
 
0 komment , kategória:  Ábrányi Emil versei  
Kő-Oroszlán
  2017-07-26 00:47:01, szerda
 
  Ábrányi Emil

Kő-Oroszlán

A kő-oroszlán szája nyitva,
De hang nem zúg belőle ki.
Hatalmas lába megse' rándul,
Amint egymáson fekteti.

Királyi gőggel néz a légbe.
Sok század óta néz ekép.
Ha mást nem, hát a kort dacolja,
Mely hozzá halkan, félve lép.

Senkit se bánt és őt se bántják.
Hátát, fejét moh verte fel.
Rettentő karmán játszi kedvű
Apró madár űl s énekel.

Gyámoltalan verébfióknak
Ő benne pompás ágya van.
Elrejti jól szegény parányit
És őrzi híven, gondosan.

Didergő pinty szájába röppen
Ha búg fagyasztó téli szól
S hálából, hogy megóvja, néki
A szabad erdőkről beszél.

Ilyenkor úgy tesz, mintha élne:
A vén oroszlán mosolyog.
Mert a szabadság hangja oly szép,
Hogy keble - kő bár - feldobog!

Erőnek volt jelvénye hajdan,
Most megszelídült mód felett:
Viharvert, bujdosó madárnak
Irgalmas, titkos fészke lett!

Fecskék is, őszi vándorláskor,
Itt gyülekeznek össze mind,
És ő, mikor már fönn lebegnek
Utánuk nyájas búcsut int.

Így üldögél, mélán, nyugodtan,
S amint virrasztja őrhelyét
Úgy tetszik, mintha szenderegve
Meghajtaná fáradt fejét.

Csicsergő dal ringatja álmát,
Míg künn süvöltve jár a vész...
És símogatja kő-sörényét
Egy láthatatlan, égi kéz!...
 
 
0 komment , kategória:  Ábrányi Emil versei  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 33 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 25 db bejegyzés
e év: 1728 db bejegyzés
Összes: 10808 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 816
  • e Hét: 4480
  • e Hónap: 29106
  • e Év: 726623
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.