Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 39 
Jel
  2018-02-10 14:32:51, szombat
 
  Illyés Gyula

Jel

Didergő bokor koccantja ablakom,
- Ime a néma táj - mutat a völgyre -, ím őseid hona,
Csüggedt jegenyék őrzik a hegy taraját,
S csak egy elfeledett tűzhely füstje száll a januári híg levegőbe
A szegénység néma áldozása, eloszlik -

- Rejtett tűzhelyen, hajló lángokkal égett itt az én életem is,
Sercegve, ki-kigyulva, önemésztő lobogásokban,
De most, hogy fájva érezem már, szívemig kapott bennem ez a láng,
Szállj magosra kedvem az elfeledett völgy fölé kormosan

A csengő régiókba! a fölfegyverzett hideg fölé! s mint hajótöröttek
Széltépett rongya, lobogj, csattogj: emberek élnek itt!
Hajótlan hajósok, atlanti idők feledettjei,
Kik feledve hajdani utjukat, honukat, már önmagukat is feledik -

- Bitorolt földből táplálkozik bokrom, bitorolt földből fakadtam ki én,
Egy zsellérház udvarán, a grófi park mögött, vasárnap virradóra,
Recsegő hajlások törték, edzették, növelték derekam,
Virágom - te tudod, Anna - keserű mosoly.

Bitorolt földből napfényre fakadva görnyedt szolgák indítottak járni,
Tőlük tanultam a szót, mely lassan támad bennem, megvárja visszhangját,

Tőlük e tekintet, mely mindig messze bámul,
S erdő felett, barmok szemében közönyösen nézi, hogy füstölög, hogy leng
a halál.

Sokfelé jártam, de magamat jól csak köztük érzem én,
Csendesek ők, az vagyok én is, csendesen utálom urainkat,
Észrevehetik, nem az ő gyönyörükre való a fény, mely néha lobot vetett
bennem,
Együgyűbb sziveknek gondoltam innen jelt adni vele.
 
 
0 komment , kategória:  Illyés Gyula versei  
Védőangyalom
  2018-02-10 14:13:53, szombat
 
  Illyés Gyula

Védőangyalom

Védangyalom, kivel álmodom, az angyal
kopasz s fehérszakállu... Antal
volt a neve s mestersége ős-kovácslegény,
ami meglátszik még ma is kezén.

Erről beszél, ha hófehér nagy szárnyát
és pihenteti jelen hivatását;
ezt emlegeti, meg a szakszervezetet,
ahol velem is megismerkedett.

Az volt a szép idő! Jog, Jövő, Igazság,
az embereket ilyenek izgatták -
Egy más világ reménye! Volt akit
(mint őt is) próféta-életre vitt!

Még érdemes volt élni, volt miért!
Most? Nem tesz mást csak engemet kisért.
Álomban él. Nem egy tanyát: tüzessen
csak engem izgat, hogy utját kövessem.
 
 
0 komment , kategória:  Illyés Gyula versei  
Szeress, ne kérdezd...
  2018-02-01 00:07:15, csütörtök
 
  Illyés Gyula

Szeress, ne kérdezd...

Szeress, ne kérdezd, hogy miért,
ha nem magamért: magadért,
a jövőért, egy napodért,
ezért a meleg mosolyért,
mit mégis ízlelhetett ajkad,
ennyiért,
ízéért e friss pillanatnak.

Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy?
Az vagy, mit a szív, mit az agy,
a szem kintről kölcsönbe kap!
Ne félj kinyílni: szabadabb
leszel csak, minden porcikáddal
gazdagabb
nem is velem, de a világgal!

Szeretünk, már nem is neked
mondom, nem is kell értened,
örülj: a tested is szeret,
a falánk föld, mely eltemet,
az idő: hogy átfolyna rajtad!
Istened,
ki így sejtteti, mit akarhat.

Megért málnánál hamarabb
ecetesül, lesz poshatag
a jó íz, mit egy nappal ad:
a kosár édes pillanat! -
tanácsolták már, higgy azoknak,
kik alant
a csontjaikkal tanúskodnak.
 
 
0 komment , kategória:  Illyés Gyula versei  
Csöpög a hólé
  2018-01-17 19:30:50, szerda
 
  Illyés Gyula

Csöpög a hólé

Cseppre csepp, csöpög a hólé
sűrűn már az ereszen,
gyöngyfüggöny leng a ház hosszán,
hajladozik fényesen.

Minden ház egy tündérkastély,
csupa ékszer, csupa dísz,
gyémántos a kazal, boglya,
még a kutya óla is.
 
 
0 komment , kategória:  Illyés Gyula versei  
Lombtalan
  2018-01-05 23:24:33, péntek
 
  ILLYÉS GYULA

Lombtalan

Jobban hullatom leveleimet én, mint te, őszi tölgy!
Panaszló csörgés fakadt minden léptem után, ahogy
A sűrű völgyből feléd jöttem e dombra -
Híg levegő borzolja itt hajam, a halál lehelete.

A völgyben
Még láttam egy rózsát; hogy leszakítottam
Szirmai habzón ömöltek lábam elé -
Egy leányt is megszólítottam.

Kezem érintésére ijedten rezzent, megdidergett,
Lezizzent a mosoly ajkáról, elköszöntem tőle,
Jöttem tovább felfelé s mintha a sűrü év
Völgyeiből léptem volna egyre magasabbra, kifelé.

November magaslatán megállok itt, érzem, a csendben
Hogy' lengedez belőlem az utolsó levél -
Szólj, kemény tölgy hozzám! feléd indultam én, kezemben
Szikkadt koponyájával az utmenti virágnak.
 
 
0 komment , kategória:  Illyés Gyula versei  
Kutyák
  2018-01-05 16:14:37, péntek
 
  Illyés Gyula

Kutyák

Szolga vagy, költő. Ezt se resteld.
Különb jel a te szolgaságod,
különb rang, mint amit viselnek
a rend-, rangjeles uraságok,

akiknek szolgálsz. Kutya mód kell
lapulnod-hajlongnod nekik?
Szolgálj, őrizd, csak rejtegesd jól
a farkast, mely benned lakik.

A nyájban is te vagy az ősi
ösztön, a hív emlékezet,
a hirtelen feljajduló kín.
Vigyázz, hogy meg ne öljenek.

Vigyázz s örülj, ha estelente
annyi erőd mégis marad,
hogy vigasztalva megsimítsad,
megszelídítsd torz arcodat.

Hogy végre fájó nyújtózásban
kihúzd magad - a lelked is;
s ember mód kiegyenesedve
szétnézz - míg pillád leesik.

Fáradt vagyok. A város szélén
lakom. Arrébb a domb megett
kezdik a villák udvarán már
dalukat a szelindekek.

Nem ugatnak. Fejhangon nyínak.
Kimondhatatlan fájdalom
hosszú rongyai szakadoznak,
lengnek a sötét ágakon.

Az vagyok, aminek születtem
és szabadulnom nem lehet.
Idegeimre csomózták rá
a gyeplőt és a kötelet.

Befogva ébredek, úgy alszom
és akkor is, ha lázadok,
legjobban akkor érzem, hogy
szolga vagyok. Nem hazudok.

Ki úr fölöttem, el ne higgye
egy fél szavamat. Ajkamon
a hang is másképp száll, riadtan,
én is megvetve hallgatom.

Alázatosan, hason jő, vagy
előre vak dühtől remeg.
Értem a szót már: ,,Ha követni
akarsz, oszd szét a kincsedet."

Nincs más út. Fájdalom, de így van,
csalni akar, ki mást regél.
Két vallása van a világnak,
két hada: gazdag és szegény.

Közöttünk nincs híd, nincs barátság!
Ha te nem is, én csak azt
figyelem: hátha nem is téged
szeretlek, csak az aranyad.

Nem azt szeretem. Megvagyok már
szolgaságomban. Itt vagyok.
Odúm, váram és büszkeségem.
Belőle át nem adhatok

egy ölnyit, egy félszeg mosolyt sem
gőgömből! - Ez az én helyem,
így bírom csak, ami ostorként
csattog testemen-lelkemen.

Kilépek egyetlen szobánk
elé a szűk erkélyre. Mint
keleti pap, itt e magosban
füstölgöm tűnődéseim.

Éjről-éjre nézem a várost,
próbáltatásaim honát.
Nem szólok. De emlékeim
nyínak, mint arrébb a kutyák.

Sajnállak, főnököm. Derék
öreg vagy. Ha eléd jutok,
leültetsz. Vitázol velem.
Hallgatok csak, bólintgatok.

Mily hamis mindez! S mily hamis, ha
ellentmondok is. Se barát,
sem ellenfél - ember se, csak
lakáj, egy kutya néz reád.

Ne engedj engemet magadhoz.
Csalódni fogsz. Előbb-utóbb
kiütközik énrajtam is
förtelmes fekélyként a gond,

a nyomor bélyege - hiába
osztod velem eszméidet. -
Más világban élsz. Magamat nem
érthetem, ha megértelek.

Vadonban tudom én magam.
Mutogassatok: eleven
jelekkel, gyöngyökkel, gyümölccsel
társaloghattok csak velem.

Mióta élek, vakulásig
dolgozom és görnyedek itt,
e szép világon; elbutultam,
megsüketültem egy kicsit.

Jókor betörtek. ,,Ne feledd el,
ki fia vagy" - mondta apám.
,,Alázatos légy, engedelmes,
így partra juthatsz még talán."

Ezt nyújtotta útravalóul,
amikor útnak indított.
Tízéves voltam; addig is már
láttam, a világ hogy forog.

,,Eredj oda, csókolj kezet,
az a tiszttartó, az a pap",
mondta anyám és könnyel, szóval
törte vad nyakasságomat.

Éhkoppal, rongyokkal, hideggel
tört a város, az iskola,
biggyedt szájjal, jégpillantással,
mit nem feledhetek soha.

Gépkocsin mentem nem is régen
egy kis városon át. Sarat
ha vágnak arcomba, nem indul
szívemből olyan indulat,

mint ott egy ház láttán. Kiküldtek
kapuján egyszer engemet:
,,Az ilyen jött-mentek tanítják
rosszra a jobb gyermekeket!"

Hallottam, ahogy megindultam
nehéz csizmámban, hallgatag.
Másnak: rossznak, elátkozottnak
hittem már én is magamat.

Elhittem a szép, lágy anyának.
A szégyen, mi akkor kísért,
támadt fel újra. Ropogott
kezemben a kormánykerék:

- Ki innen! Vissza se tekints -
Ki a városból! Bárhova!
Dőljön össze a múlt mögötted,
mint Szodoma és Gomora.

Ezt megcsináltad - álmélkodtak
útitársaim hevemen.
Időbe telt, amíg nevettem
én is e régi eseten.

Én tanítottam rosszra őket.
Én, aki pusztánkon kívül
hangot sem adtam szinte, féltem;
tájszólásomról kiderül,

hogy honnan jöttem s kigúnyolnak.
Ki is gúnyoltak. Napra nap.
a kertek alatt gyakoroltam
a finom szóra magamat.

Mily örömmel hagytam el aztán,
pelyhes állal, e szép hazát!
s beszéltem végre, mily örömmel,
egy más nyelvet, a franciát.

Fölszabadultan, mily vidáman
és bátran törtem, gyúrtam azt!
Idegen voltam? - Semmi ahhoz,
mi otthon lehettem - paraszt.

Elzártak onnan, hol születtem,
hol még boldog volnék talán,
elküldtek, de ezer istrángot
és gyeplőt aggattak reám.

Vagy hínár, bozót a szegénység?
Kezed-lábad indák kötik -
Ha emelkedsz, hetedíziglen
az egész rád kapaszkodik.

Vállalom ezt és nem panaszlom.
Az övék voltam, az vagyok -
Szomorú tőke, mit kínlódva
egy fél falu összeadott,

s most várja, hogy kamatot hozzon.
Nem tagadhatom meg soha,
kiknek az én téveteg sorsom
minden reménye s támasza.

Csápokat nyújt feléd a múlt, a
jövő. Gúzsba köt a jelen.
Jó csapda lettél, te is - ékes
csapda, ragyogó szerelem!

Ahova nyúltam, hirtelen
csuklóm bilincs kulcsolta át.
Léphetsz. Gyönyörű, végtelen:
egyetlen börtön a világ.

Fölnézek, sűrű-zöld az ég,

mint májusi meggyfa. Lombja közt
kicsillan itt-ott már a csillag,
a fényes, vérpiros gyümölcs.

Elnézem. Ily elérhetetlen
mi jó ízt: kedvet adna még.
,,Élet" mondom s várom, mit érzek:
Szürkeség övez, messzeség.

Annak a végén, ott kezdődhet
az élet tán. Képzelni sem
tudom már. Kastély díszlik ott?
Mindenki sétál vagy pihen?

Együgyű kép. Nyilván a régi
urak, a gróf úr élete
lengett előttem. Láttam azt is.
Megvetem. Az sem kellene.

Ha szolgaság van, százszor inkább
legyek csak szolga itt alant!
Ha áldozat kell, nem a hóhér:
százszor inkább az áldozat!

Százszor inkább a kizsebelt, mint
aki - bármiképp - zsebel.
Már így vagyok. Nem szeretem,
ha nyúlnom szennyes lébe kell.

Kényes lettem. Idegesít
minden piszok. Gyakran mosom
kezem. Hajdani trágyahordó,
veszélyesen finomodom.

Zavartan feszengek a fényes
szalonban a hölgyek-urak
között. Szemem, az ördög tudja,
vidám szemükben mit kutat.

Meghívtál, sorskegyelte kartárs.
Tevéled nem - de ki elénk
a tálat hordta, inasoddal,
Ferenccel megbarátkozék.

Ebéd után soká beszéltünk,
,,Nősülnöm, szólt, itt nem lehet".
Hogy mondjam? Ha választanom kell,
ővele tartok, nem veled.

Nehéz dolog ez. Neked is tán.
Elképzelem a sorsodat.
Iszol, mulatsz - de poharadban
valami alj mindig marad.

Keserű íz, tán mérgező is.
Hányingerlő - ha érezed.
Ha nem: akkor pedig szívednek,
fejednek is már kérge lett.

Akkor bizony én a disznóhoz
hasonlítnálak. Bizonyos,
szárnyas eszméinkhez közöd nincs,
sem a Krisztus szavaihoz.

Akkor fiam, ha Igazságról,
vagy ilyesmiről szó esik:
ódalogj el. Vesd meg a szolgák
rögeszméit s mozgalmait.

Hagyj csak magunkra. Hagyj magamra,
bocsáss meg, hogy kidobtalak
őrületemben, s véled együtt
nemes ajándékaidat.

A tájt fogadtam meg: ki nálam
hatalmasabb: jobb módja van,
azzal nem állok szóba, ahhoz
úgysem lehet igaz szavam.

Sorsomba ahány kötelet
a csontig vágni érezek:
- nem vethetem le - de sziszegve
mindegyikkel árvább leszek.

Megmartan s marva, hontalan
magányosan bolyongok itt,
vitázom az ifjú csikasszal,
ki szívemben acsarkodik.

Fogat mutat s már szállna szembe,
vagy futna árkon-bokron át -
Vigyázz, a kuvaszok legyűrnek
és ott künn a vadászkutyák.

Csitítom - hallgass, várj, lapulj még.
Leszen annak is ideje. -
Napra nap így leszek magamnak
pribékje, házőrző ebe.

Este ülök az asztalomnál
üresen, vigasztalanul,
szívemből messze, tétova
csüggedt vinnyogás szabadul.

Szabadul - szabadulna, hogyha
jajra is volna még erőm -
költő, mondom s mosolygok bambán,
félóra hosszat, megvetőn.

Gondolat nélkül, merev szemmel
könyökölök fél éjszaka,
mintha kezem egy idegen,
lenyakazott főt tartana.

Egy főt és abban egy rögeszmét:
nem is élsz. Aki valaha
te voltál, meghalt. Azt megölték.
Árnyéka, rossz másolata

vagy annak csak, aki lehettél
volna! Gúnyképe! Néha még,
ha meglátogat, csak azért jő,
hogy arcodba köpje dühét.

Állom már ezt is. Alig értem.
Visszhangot, egy szikrát nem ad
fáradt fejem. Távolról hallom:
ahogy leejtem tollamat.

Nyisd ki a szád - hallom parancsként
révületemben - torkodon
próbáld ki a jajt, mit hörögnek
a kutyák a domboldalon.

Tanuld el. Ahhoz igazodj,
azt fújd, lehunyva szemedet,
nem várva magyarázatot,
se vigaszt, se feleletet.

Fújd csak, mint ott künn a kutyák,
talán akadnak társaid,
azt nyögd, míg az egész világ
egy nagy kardalban nem vonít.

Ez a rend - mondják -, fogd be jól
füledet és jajongj tovább -
Mit akarsz? Kérdik. - Mi nem értünk -
te nyíjj, ríjj, nem adva okát.

Van, aki ért. Ha felfigyelsz
zeng már a dal. Ha akadoz,
te légy a hangos! Vidd a hangot!
Légy biztató, előcsahos.

A nyájban is te vagy az ősi
ösztön, a hív emlékezet,
a farkas-szív, mely visszasírja,
mit az ész is feledni kezd.

Ne tudj, ne érts te semmi mást,
csak szíved örök szemjuhát,
s ha másképp sohasem lehet:
üvölts, míg világ a világ.
 
 
0 komment , kategória:  Illyés Gyula versei  
Hajlik a nyír …
  2017-11-22 02:48:24, szerda
 
  Illyés Gyula

Hajlik a nyír ...

November van, torlódnak a fellegek,
sejteni csak, a déli nap hol lebeg:
hályogosan meg-megvilágul az ég,
mint mikor vak nyitja-hunyja holt szemét.

Csuklik, felsír a nyírerdő, elcsitul,
tanít dalra már engem is magyarul.
Morog a tó, hab-fogait felfedi,
a dühödt szél visszafelé tereli.

Hajlik a nyír, meghajol és visszavág,
úgy tagolja az ősz konok ritmusát.
Arra lépek, meg-megállva s hirtelen
nekifutva, mikor nem is tervezem.

Száll kiáltva, száll az égre, visszaszáll
s felcsap újra, lecsap újra, írja már
az ős baj lázvonalát a láthatár
sötétszürke táblájára a madár.
 
 
0 komment , kategória:  Illyés Gyula versei  
Két régi vers egy kutyáról
  2017-11-20 13:19:38, hétfő
 
  Illyés Gyula

Két régi vers egy kutyáról

1

Dícsérjék mások háladó
lélekkel tanítójukat,
az élet felé nékem egy
kutya mutatta az utat.

Vele indultam legelőször
az udvarból ki a világba.
Szaglászva cikázott előttem,
tanulékonyan én utána.

Futott az úton és a réten,
és hogyha valamit talált,
csahintott egyet. Szinte intett,
ahogy vígan kétlábra állt.

Egy ürgeluk itt - magyarázta,
itt meg egy róka fekhetett.
Félmétert szökkent, hogy elkapja
a fölrebbenő fürjeket.

Kavicsot dobtam a folyóba -
úszott máris. A közepén
szemrehányóan vakkantott és
fejcsóválva lépdelt felém.

Elébe térdeltem, fejét
magamhoz öleltem zavart
szívvel és néztem hű szemét,
de ő vígan arcomba nyalt.

Elugrott, rázta a vizet,
fröcskölte a virágokat -
így kellene már nékem is
lerázni minden gondomat.

És megbocsátani neked,
játékaidat, istenem
és játszani, míg fejemet
át nem öleled hirtelen.


2

Völgyeken át és dobogó
hidakon át és hűvös kertek
mentén futottam lángvető
porban a zörgő kocsi mellett.

Futottam, fuldokoltam,
bordáim közül víz szakadt,
a porba-fénybe lógó nyelvvel
hullattam izzadságomat.

Senki sem hívott, senki nem
küldött, nem is nézett reám,
fent részegen dalolt a gazda,
futottam a gazda után.

Ugrottam, bukfenceztem is,
a szekér felhők között dörgött -
szóltam volna: jaj! - s újra: jaj!
torkom rekedten hörgött.

Zihálva, futva tértek
udvarba végre a lovak,
leszállt a gazda és megindult
az árnyékos tornác alatt.

Léptem dülöngve én is, végre
lábához hullni boldogan -
lehullni és felugrani,
ha csak egy kívánsága van.

Nyíva röpültem ki az ajtón,
ahogy vadul belémrugott -
zuhant szívem az éjszakában,
akár ti, hulló csillagok
 
 
0 komment , kategória:  Illyés Gyula versei  
Béres temető
  2017-09-25 13:05:29, hétfő
 
  Illyés Gyula

Béres temető

A legelőn túl négy akác között,
licium védi a kis temetőt,
márvány nem fénylik benne,semmi jel,
kötésig érő gaz,fű veri fel.

Csalán veri fel ezt a temetőt,
mitha a holtak lelke még a föld,
a sír mélyén is rejtené magát,
fortyogna,égne,kínlódna tovább.

Itt nyugszanak az ősök,a magos
gazban az ifjú utas rátapos
néha egy dombra,rajt még a kereszt,
azon egy szép név:Énekes Ferenc.

Itt nyugszik minden őse,légy dönög,
arréb a törpe lícium mögött
csorda konog,ritkás kolomp szava,
mintha egy mély álomból hangzana.

Az ott az élet,tompa,hangtalan,
ez itt a múlt,néha egy nyugtalan
tehén betéved a sírok közé,
szaglász és felbőg a nagy ég felé.

 
 
0 komment , kategória:  Illyés Gyula versei  
Csak veled teljes
  2017-07-31 15:07:04, hétfő
 
  Illyés Gyula

Csak veled teljes

És jó volt érezni ujjaidnak
Finom súlyát, melegét, titkát.
Nézni arcod, mint harmatesőn...
A virágok, ahogy kinyitják

Szirmukat fényesen, fehéren,
Tavasz estén, a holdvilágon,
S néha egy csepp úgy harmatosan
Tovapergett a szempilládon.

Jó volt érezni csókjaidnak
Ízét, s e csókban, amit vártam,
Azt kaptam én, fürdött a lelkem
Csókjaidban, leánycsodákban.

Jó volt érezni, hogy szívemben
Versek nyíltak, csodásak, szépek,
S szemeimben újra ragyogtak
Hulló alkonyok, messzeségek.

S véremben, hogy zengett az élet
Akarása, csodás erője,
S érezni, hogy szavaid most már
Finomságokkal teleszőttek.
 
 
0 komment , kategória:  Illyés Gyula versei  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 39 
2018.01 2018. Február 2018.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 206 db bejegyzés
e év: 558 db bejegyzés
Összes: 9662 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1440
  • e Hét: 4060
  • e Hónap: 60341
  • e Év: 160371
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.