Regisztráció  Belépés
ametiszt54.blog.xfree.hu
" Amíg az embernek dolga van a földön, él. " (Márai Sándor) Pné Szabó Mária
2012.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
Tompa Mihály: Az ibolya álmai
  2016-03-14 18:17:53, hétfő
 
  Tompa Mihály:
Az ibolya álmai

Ah, én boldogtalan, kicsiny virág!
Ki élek búsan, észrevétlenül,
Nem jő én hozzám szellő, napsugár,
A pillangó is rajtam átrepül:
Csak néha látom a kéklő eget,
Ki szeretettel adta színemet.
Fölém kinyúlnak a sötét gallyak,
Elém irígy, rút füvek állnak,
Még a szép világot sem láthatom,
Ah, én boldogtalan vagyok nagyon!

Szép tavasz estén a kis ibolya
Igy sírta el, sorsa mily mostoha,
S irigylő gondolattal átfutott
Szegfűt, violát, rózsát s liljomot.
A hold fölebb, fölebb, majd délre hág,
S még ébren van a merengő virág:
A lágy szellőben ingó bokrokon
Reszketve omlik szét az éji fény,
Végre elaludt e gondolaton:
Ah, bár vadrózsa tudnék lenni én!

Beteljesült. Álmában rózsa lőn,
Vadrózsa, nyilt s szellős halomtetőn,
Üdvözletére lepkék jöttenek,
Fejét ringatták daloló szelek.
Előtte délibábos messzeség,
Felette a menny, nyájas, tiszta kék.
Az ég kék földjén arany sugarak,
Melyek reá ragyogva omlanak.
Örült, hogy hintázhatta a szabad
Légben a karcsu ékes ágakat.

Boldog volt a virág s szólt csendesen,
Látván virágát, lombját s tövisét:
"Virág, lomb ékesít: a tüske véd,
Szépség, ifjuság, hatalom velem!"
De nemsokára a vidék felett
Tornyosultak sötétlő fellegek:
A sebes zápor gyorsan megered,
Leverve róla szirmot, levelet.

Majd zugó szél üvölt, - vadrózsa árva
Fejét a föld szennyes porába mártva.
S mig álmodnék kevélyen, boldogan:
Ifjuság, szépség, veszve, veszve van!
Ő puszta kóró, él, de halva már,
Reá undok pók hálót kötni jár:
De íme látja, hogy csak álmodott...
Oh, - felsóhajt: vadrózsa nem vagyok!

És ujra csendes, holdas este lett,
És ujra mély ábrándba mélyedett:
Ah, a mező olyan vad, néptelen!
Belől, a kertben volna jobb nekem,
Holott hü gond s szorgalmatos kezek,
Ápolgassanak és növeljenek.
A hajnalkának boldog élte van:
A gyámvesszőre felfut magasan,
Ha a rut szél jön, megkapaszkodik...
S elszenderülvén ígyen álmodik:

Hajnalka volt. Virággal teljesen,
Sugár szil ágait ölelte fenn,
A melynek erős, lombos törzse zord
Zugó szelekkel is büszkén dacolt.
És boldog ő! midőn virága hull:
Utána fájó szivvel nem sóhajt,
Eljő a hajnal, visszaadja majd...
S egy elvesztettért tizzel gazdagul.
De megdördül az ég nagy hirtelen,
Villám cikázik bús felhőiben:
Egy pillanat...s az égi tüz lesujt,
Csapása tör, ront, - izzó lángja gyujt...
A büszke szilfa forgács és szilánk, -
Ledönté, meggyujtá az égi láng:
Szegény virág! indája fonnyad, ég...
De íme látja: hogy csak álmodék,
És hosszu, halk lélekzetet veszen:
Ah, jó hogy nem vagyok hajnalka sem!

És harmadizben szállt alá az est:
Ábrándba mélyedt ismét örömest
Bokor tövében a kis ibolya,
S most a fehér liljomra gondola.
Ah, oly magasan nem jó állani!
Oda járnak az ég villámai,
Melyeket a fennség magára von...
Legyek én, legyek fehér liliom!

S úgy lett. Álmában ugy látá magát:
Mint a kert karcsu fehérliljomát,
Magasan nem állott mások felett,
De látott napsugárt, kéklő eget.
Százszorta szebb lett, mint volt azelőtt,
S a változás boldoggá tette őt.
Mert minden illat s bűbáj, ami csak
Kebledben rejlik, oh jó anyaföld,
S mit a napsugár szirmaikba szőtt
A tavasz ifju szép virágainak:
Mindaz őrajta egyesülve van,
És áll a liljom büszkén, boldogan.

A kertbe három ifju hölgy jöve,
Telvén a sok virágban öröme,
S megszólal egyik ékes hajadon:
Ah! milyen bájos ez a liliom!
Ugyan törjük le...! s szörnyü félelem
Fogá el a hallott beszédeken:
Szorongásban telt aztán élete...
Ha nyilt az ajtó: ő már reszkete.

A kertbe majd egy gyászos nő belép,
Könnyek boritván bánatos szemét,
Mályvát, rozmarint, szegfűt szaggata,
S - letörve volt a kert lilioma...!
Gyászos terítőn, benn halvány halott,
Halavány kis leányka nyúgodott, -
Ennek merev kezébe adta őt,
Hol irtózata s kinja egyre nőtt.
Keskeny koporsót hoztak azután,
Belézáratván a virág s a leány:
A holttal hált...s eltűnt a napvilág,
De földereng a hajnal mosolya,
Felébredt s szólott a szegény virág:
Hála, hogy nem vagyok csak ibolya.

Jobb nékem itt a bokroknak tövén,
Szerényen élni s észrevétlenül:
Hol szaggató kéz és zápor nem ér,
És a vihar bántatlan átrepül.
Fedezz el lágy fű s leveles bokor!
Folyjon kis éltem, amikép folya:
Ne legyek én rózsa vagy liliom,
Legyek illatos szerény ibolya!




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály  
Tompa Mihály: Ősszel
  2015-10-17 13:29:58, szombat
 
  Tompa Mihály:
Ősszel

Az ősz nyájas verőfényén ülök,
Körültem sárga, száraz lomb zörög;
Oly jó ittkünn nekem!
A természetnek hervadása
Beszél lelkemnek csendesen.

Sápadt vagyok, mint az ősz s hallgatag,
Nem érzek én sem mély fájdalmakat;
S mig bús szellő susog
S nyájas sugár dereng az őszben:
Ajkam sohajt, - és mosolyog.

Mig jő-megy lelkemen a gondolat:
Szakasztok kisded őszvirágokat;
S végök lesz hirtelen
Sovány, hosszúkás ujjaim közt...
Hideg, nagyon hideg kezem!

Ah, mért is ilyen hosszu életünk?
A hatvan, nyolcvan év minek nekünk?
Sokáig élni öröm-é:
Ha bánat, kétség, fájdalom van
Szurkálva perceink közé?

Jobb volna az éveknek csak fele,
Zavartalan öröm közt telve le;
Hogy élet és kebel
Fényes piros lángban, miképen
A fáklya, ugy lobogna el;

De égő fáklya nem vagy, életem!
Ugy sápadok meg én is csendesen,
Mint ágon a levél...
Ah, a természet haldoklása
Lelkemmel titkosan beszél!



 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály  
Tompa Mihály: Égő szerelem
  2012-03-09 19:19:44, péntek
 
  Tompa Mihály: Égő szerelem


Honnan származott az égő
Szerelemnek szép virága?
Nyíló szirma úgy piroslik,
Mintha vérbe volna mártva.

Éjjelenként mért sohajtoz
Olyan hosszan, olyan mélyen?
Hisz boldogság és öröm van
Festve csillogó szinében!

Midőn parlagrózsa szívét
Fénysziromnak gyilka érte,
Mely szerelemtől piroslott:
Földre omlott drága vére.

És amint hull és patakzik,
Így kiált a hűtelennek:
‘Igaz voltam, elhajoltál...!
Te megöltél, - én szeretlek!'

S hideg föld a vért elissza,
Benne minden élet elhül...
De a holtat visszaküldi
A mosolygó kikelettül;

Mert bár a szív nem dobog már,
S érzéketlen, föld alatt van,
Amely lángolt benne egykor,
A szent érzés halhatatlan!

Hol kihullt a föld porára
Parlagrózsa forró vére:
Hatalma a szerelemnek
Uj virágot hoza létre.

Ez sohajt oly hosszan... mélyen...
A magános éjszakában:
‘Hű maradtam. hűn szeretlek
Az életben, a halálban!'

S kinek szirma ugy piroslik,
Mintha vérbe volna mártva:
Hulló vérből lett az égő-
Szerelemnek szép virága.
 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály  
Tompa Mihály: Aratás után
  2012-02-23 14:05:13, csütörtök
 
  Tompa Mihály: Aratás után


Sokat vártunk ettől az évtől,
Az időjósoknak hivén.
Mondták tavaly, hogy aki éri,
Dús aratást ér az idén.

Midőn a hó elment tavasszal,
A szántóföld reményt adott,
Hogy a mult évben nem hiában
Szórtuk belé a jó magot.

Sarlót, kaszát előkerestünk,
Hogy a sürű kalászfejek
Élesre fent csengő vasától
Előttünk rendre dűljenek.

A csépet is mind sorra néztük,
S amelyiknek hibája volt,
Reá kötöztük jó erősen
A gyengén álló hadarót,

Hogy amidőn a tág szérűre
Kerül be majdan a kepe,
Szemét az érett búza-főnek
Vigan kiverhessük vele,

Melyet alkalmas szélben aztán
Felhányjon a szórólapát,
Kitisztítván a garmadából
Minden polyvát, gazt és lazát.

Ilyen készűlet és reménnyel
Vártuk a gazdag aratást,
De rosz időt járt, és vetésünk
Fonnyadt, veszett szemlátomást.

De száz mérges fű sarjadzott föl,
Gaz, dudva a vetés között,
Indáival a vad folyondár
Mindent befolyt, benyűgözött.

Ködös volt a menny és borongós,
Nem szűlt ujító harmatot,
Sem a földet termékenyítő
Mennydörgésben nem csattogott.

Utána a szük aratásnak
Szivünk ha bátor nyugtalan,
Mégis sokat várunk ez évtől,
Mert a szüret még hátra van.

Megjönnek majd a gazdag ősznek
Derült mosolygó napjai,
Midőn érett gyümölcs alatt fog
A fáknak ága hajlani.

Midőn a víg szüret zajától
A völgy, halom csakúgy kacag,
Száz röppentyű szikrázva röpked,
S megdördülnek a mozsarak.

Sajtóba jő a sárga furmint
S az érett fekete gohér,
Gerézdiből szürünk vörös bort,
Olyan vöröset, mint a vér.

S midőn ez év majd lehanyatlik
S borunk magát kiforrja már,
Vigan leszünk, nagy áldomásra
Csendül kezünkben a pohár!

(1850)
 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály  
Tompa Mihály: Kikeletkor
  2012-02-23 14:04:11, csütörtök
 
  Tompa Mihály: Kikeletkor


Keresd fel , kis madár, az elhagyott tanyát!
S dalolj a még kopár berek vidékinél.
Holott szárnya alatt melengetett anyád,
S étetgetett, amíg szárnyadra nem kelél!

Ne bánd, hogy a gallyon száraz levél zörög,
És rajta a rongált fészek csak alig áll:
Kedvesebb a kicsiny, de ősi szent örök,
Idegen kőszálon, sasok tanyáinál.

Vagy elég a bús arc, hogy hűtlenek legyünk...?
Kevés jól tölt idő, derengőbb tájakon,
Úgy elfelejtet-e mindent, mindent velünk...?
S emléket, múltat páros homályba von ?

Keresd fel a fészket, melyet anyád rakott!
Dobog, melegszik már a földnek kebele,-
A szellő, mely néha lassúdan megcsap ott,
Az eszmélő élet első lélegzete.

Megéled nem soká, és vidám arcot ölt,
De bús lesz akkor is, ha nem zeng éneked!
Koszorúzott, ifjú halott leend a föld,
S felette szótlan, borongó csend lebeg.

Mitől a természet keble dagad, feszül,
És széjjelfeslenek a tölgyek bogai:
Az élet s teljesség habzását egyedül
Tenéked adatott nyilván kimondani.

Dalolj hát kis madár! mondd ki hangos szóval,
Az élő természet amit némán érez:
Ajkaidról a táj, ha víg énekszót hall,
Felmosolyog hozzád, hálás gyermekéhez!

 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály  
Tompa Mihály: Hajtsátok meg...
  2012-02-23 14:02:41, csütörtök
 
  Tompa Mihály: Hajtsátok meg...

Hajtsátok meg fejeteket
Kertem rózsafái:
Itt az óra, hogy le kell a
Téli sirba szállni.

Megsárgultan omlik a lomb,
A madárka hallgat:
Dérré válik, hószint játszik
A mezőn a harmat.

Fejetekre, el-befedve,
Puha földet hányok,
Csendes álom, nem halál lesz
A temetség rátok!

S mig a tél fagyát siratja
Annyi elhaló fa:
Ti meg lesztek jó szülétek
Kebelén óva!

Kit nyilástok, hervadástok
Kéjre, búra költe:
Én leendek, mig pihentek
Álmatoknak őre.

És mihelyt a kikeletnek
Langy fuvalmit érzem,
S a rég szunnyadó erőnek
Ébredése lészen:

Kezem által széttöretvén
Sirotoknak zára,
Felbocsátlak bájos élet -
S új virágozásra!

-Oh, ha a sirt, melyre annyi
Könyem elhullt titkon:
Ha a sirt a temetőn is
Fel lehetne nyitnom!

 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
2018.01 2018. Február 2018.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 8 db bejegyzés
e hónap: 153 db bejegyzés
e év: 459 db bejegyzés
Összes: 14591 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1808
  • e Hét: 10536
  • e Hónap: 39842
  • e Év: 90238
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.