Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 28 
Ősszel
  2017-11-15 20:41:09, szerda
 
  Tompa Mihály

Ősszel

Ültem a rét zöld pázsitján,
Hol a csermely omlott tisztán;
Illatos fű, nyilt virágok...
Szemem alig nézett rájok.

Völgyek árnyán elmulattam,
Támadáskor, alkonyatban;
Lelkemhez szólt a madárdal,
Mély, de gyorsan múló bájjal!

A mennyet borongni látom,
Dér-harmat függ a faágon;
Fogy az élet észrevétlen,
Lassúbb, lassúbb érütésben!

Rétek halvány kis virága!
Hulló lombja a bereknek!
Némuló dal, mért szeretlek?
- Elveszítlek nem sokára!
Tompa Mihály aláírása
 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versei  
A fecskéhez
  2017-09-25 14:21:58, hétfő
 
  TOMPA MIHÁLY

A FECSKÉHEZ.

El-kiszálltak a kicsínyek,
Hűlt a fészek és üres;
A vándor-madár magának
Úti társakat keres.

Búcsút mond a távozóknak
Fennkeringő tábora;
Jó utat, te légi pálya
Kéthonú kis vándora!

Egy fedél adá lakunkat,
Mint te vendég, én is az:
Tán te megtérsz, engem itt már
Nem talál az új tavasz.

Nem tudod, hogy ajkaidnak
Fel-felcsattanó dala
Sokszor áthatá magányom,
S felderűltem általa.

Most esengő pelyhesiddel
Nyájasan beszélgetél;
Majd a kémény szűk nyilásán
Kisuhantál, mint a szél.

Rövid volt az ösmeretség...
Isten áldjon, kis madár!
Elkisér szemem, ködével
Mig behúz a láthatár.

Szállj, te boldog szárnyaidnál
Magzatiddal; én helyet
Isten tudja hol találok,
Hol lerakjam fészkemet.

Ah, pedig, ki lenne párom,
Holtaiglan tiszta, hív,
S magzataimnak édes anyja:
Megtalálta már e szív!

És azért, bár volna szárnyam
Nem repülnék én veled!
Ád az Isten egy helyecskét,
Hol megrakjam fészkemet.
 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versei  
Ősszel
  2017-09-25 12:54:54, hétfő
 
  TOMPA MIHÁLY

ŐSSZEL.

Az ősz nyájas verőfényén ülök,
Körültem sárga, száraz lomb zörög;
Oly jó ittkünn nekem!
A természetnek hervadása
Beszél lelkemnek csendesen.

Sápadt vagyok, mint az ősz s hallgatag,
Nem érzek én sem mély fájdalmakat;
S mig bús szellő susog
S nyájas sugár dereng az őszben:
Ajkam sohajt, - és mosolyog.

Mig jő-megy lelkemen a gondolat:
Szakasztok kisded őszvirágokat;
S végök lesz hirtelen
Sovány, hosszúkás ujjaim közt...
Hideg, nagyon hideg kezem!

Ah, mért is ilyen hosszu életünk?
A hatvan, nyolcvan év minek nekünk?
Sokáig élni öröm-é:
Ha bánat, kétség, fájdalom van
Szurkálva perceink közé?

Jobb volna az éveknek csak fele,
Zavartalan öröm közt telve le;
Hogy élet és kebel
Fényes piros lángban, miképen
A fáklya, ugy lobogna el;

De égő fáklya nem vagy, életem!
Ugy sápadok meg én is csendesen,
Mint ágon a levél...
Ah, a természet haldoklása
Lelkemmel titkosan beszél!

 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versei  
Előhang
  2017-09-18 16:19:28, hétfő
 
  Tompa Mihály

Előhang

Szent természet! dajkálkodó anyám,
Szeretlek én kimondhatatlanul!
Gyönyör s megnyugvás lelke száll reám,
Lombod, virágod ha sarjad, ha hull.
Tanulni menvén hozzád: megjövök
Édes kincsekkel, mint a fürge méh,
Megkönnyebbülök karjaid között,
Ha szívem bú, szemem könny terhelé.

Járok sivatag szikla-ormokon,
Hol a tél örök hóágyat vete;
Zuhatagok kő-párkányára von
A mélység vonzó, vad igézete;
Eltekintek a sugár fenyveken,
A kis mohon, kit a vén szirt növel:
S magam mindig boldognak érezem
A fenséges természethez közel!

Szilaj viharban zúg a rengeteg,
S távol nyögést, sirámot hallani;
Majd megdöbbentő csendet öltenek
Üres templomként, völgye, halmai;
Mi rebben, suttog néha rejtekén,
Holott hangosan szólni nem merek?...
Talán láthatlan leskődnek felém
Lombok megől az erdő-szellemek?

Hallgatom a bokron a madarat,
Midőn dalolván, búsul vagy szeret;
Amely mosolygó völgyeken halad:
Merengve nézem a futó eret; -
Itt nyílnak a virágok ezrei,
Kik illatozva partját ellepék:
Itt szokták éltök átenyelgeni:
Kék s aranyszínű fátyolkák, lepkék

Kedves virágok! a kert és mező
Szűz gyermeki, szeretlek titeket!
Ha a kikelet várt ideje jő:
Vágyódó lelkem közétek siet; -
Halmon, mezőkön ér a támadat,
Hol véletek sorban ismerkedem;
S hervadni látván szép orcátokat:
Fáj, de még az is jól esik nekem!

Holdvilágon és csillag fényinél,
Midőn a föld álomba' szendereg:
Mint aki szól, érez, mint aki él;
Halk suttogást hallok közöttetek!
És látlak járni-kelni nesztelen,
Remegve érni egymás ajkihoz,
S mintha érteném: hogy a szerelem,
Hogy bánat és vágy, ami összehoz.

S mikép csillámló harmat képiben
Száll meg a lombon a langy éji köd:
A hű csalódás megszáll lelkemen,
És bút, szerelmet, vágyat összeköt,
Szövén belőlük ábrándos regét,
Kert és mező virági! rólatok;
Megmentni vágyik éltetek felét,
Ha elhervadtok, ha meghaltatok!

Szeretlek, szép virágok, titeket...!
Színben, illatban gazdag éltetek
Tartsa meg frissen, ifjan lelkemet,
Míg láthatlak, míg köztetek leszek...!
Jertek, lakjatok aztán síromon,
Vegyétek vissza hűlt szívem felett,
Mit annak ti adátok egykoron:
Az ifjúságot, színt, és életet
 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versei  
A tavaszhoz
  2017-03-24 01:25:22, péntek
 
  Tompa Mihály

A tavaszhoz

Jövel, jövel lágy szellők szárnyán,
Kékelő ég arany sugárán
Te várt, mosolygó hatalom!
Hajolj ébresztve fához, fűhöz,
Tépd el a láncot, ami nyűgöz
A völgyeken s a halmokon!

Hogy míg az ember sokat képzel,
Míg tervez, s alkot gyarló kézzel
És alkotmánya összedűl:
Láttassék itt még felépűlve
Az erős Isten csodaműve,
Mely nagy, szép s igaz egyedül.
 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versei  
Itthon vagyok…
  2017-02-11 21:30:47, szombat
 
  Tompa Mihály

Itthon vagyok...

Itthon vagyok...! haza jöttem valahára,
Lelkem ezt az édes órát alig várta;
Megpihenni csendes élet, hű öledben:
Jöttem, mint a siető hab, hogy jöhettem.

Haza felé még csak e táj halma kéklett,
Forró vágyam ölelé a messzeséget;
Fel se tűnt még házam tája, s már előre
Megcsapott a boldogságnak lágy szellője!

Kinyílt a völgy... a falucska ott van, ott van!
Dobogott a vándor szíve hangosabban;
Míg csókod forrt a belépő ajakára...
Itthon vagyok, haza jöttem valahára!

Házi üszköm melegítő lángja mellett,
Keblemen a szomorú fagy úgy felenged!
Csordultig van az én szívem, annyit érzek,
Örömében olyan boldog, olyan részeg!

S nem is tudom: félig alva, félig ébren
Pihenek a szeretetnek hív ölében;
Két karomon ami kedves, kis családom;
Mi reményem, vágyam van még a világon?

Kis fiamat az ölembe teszi anyja,
S hosszan nyugszik mindkettőnkön pillanatja...
Nem tudok én mit mondani, nem tud ő sem, -
De beszél a mosolygó ajk s könnyező szem.

Majd ha lelkem szomorítják újra gondok,
Vagy élettel és világgal meghasonlok:
Akkor nyájas, kibékítő gondolattal,
Ez a könnyű, ez a mosoly megvigasztal.

Zárd magadba, lelkem! ezt a boldogságot,
Mely ez édes szép órában rád szivárog;
Mint a cseppet a világnak kelyhe szokta,
Tartogatván hév napokra, bús napokra.
 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versei  
A tél
  2017-01-13 14:31:54, péntek
 
  Tompa Mihály

A tél

Felhők borongnak a magas bérc tetején;
Virágok ünnepe- s az oltárok helyén
A tél uralkodik, s törvénye oly kemény!

Aludjatok! - kiált a föld erőihez -,
Napfény, ne légy meleg! harmat, ne permetezz!
Foganást, születést irígyen ellenez.

Ibolya kis virág, szine halványlila,
Nem hozna ő tavaszt a tél pusztáira,
S ha kidugná fejét: meg kéne halnia!

Tücsökszó nem tüzes, magas pacsirtadal,
Nesz, mit nem a határ, csak a barázda hall;
Mezők órája te, hallgass el! még hamar!

Deli volt a bokor, s állt zölden, csokrosan,
- Dal s szerelem lakott keblében titkosan -
Most talpig meztelen: regény, dísz oda van!

Magas tölgy lombjait letépték a szelek,
Hogy idegen földön hányatva vesszenek...
Szegény fa, oh szegény bujdosó levelek!

Itt a halom busong, a puszta völgy amott;
De legnagyobb érte a zúgó folyamot;
A zordon tél reá
Békót önmagából készített és rakott!
 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versei  
Karácsonykor
  2016-12-07 13:35:34, szerda
 
  Tompa Mihály

Karácsonykor

Hullámzó érzemény között
Jövén az úrnak templomából:
Lelkemben még sok visszahangzik
A halott ígének szavából.

Ugy tetszik, mintha hallanám:
Mikép zendűl a pásztor-ének,
Sziv és ajk hű összhangzatában
Az istenember nagy nevének.

A megváltó ma született...!
Betölt az évek teljessége...
Dicsőség Istennek mennyégben!
Az emberekhez égi béke!

De szívem rögtön elszorul
Miatta sajgó fájdalomnak,
Midőn tovább zendűl az ének:
Legyen szabadság a raboknak!

Az árva népre gondolok...
S jövén az úrnak templomából:
Lelkembe kinnal ez nyomul be
A halott igének szavából.
 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versei  
Zivatar
  2011-07-12 06:50:56, kedd
 
  Tompa Mihály

Zivatar

Kél a nap s elindul az ég meredekjén,
Aranyos küllőin sebes szekerének:
Csend van, - a lágy szellő nem bírja lerázni
Csüngő harmatcsöppjét a fák levelének.

Nyáját messze hajtja a jó pásztorember,
A dolgos méh elmegy hetedik határig:
Búvó rejtekében összezsugorodván,
Lyukacsos hálóján csak a pók nem látszik.

A harmat felszárad s rekkenő hőség lesz:
Feljebb-feljebb hágván, majd meghajlik a nap.
Udvarában, mely tágas, mint egy szérű,
Sűrű köd és vékony felhő-rojtok vannak.

És tarajos felleg támad minden felől,
Mely egymásba nőve az ég elsötétül,
Távol mennydörgésnek hallik mormolása,
S kövér cseppek hullnak a vihar szelébül.

Az égi háború kitör végezetre,
Teljes haragjában, teljes fenségében!
Meg-megrendül a föld, mint egy madárfészek,
Hogy véges lakója csodálkozzék s féljen.

Mint egy óriás eb, amely tüzet érez:
A vihar vonítva fut át a világon!
Reá kigyúlnak a cikázó villámok,
S az egész mindenség fényes tűzben lángol.

Szélvész rázza tépi az erdők üstökét,
A hajlékony tölgyet gúzzsá csavargatja:
A magas ,egyenes fenyőfát derékon
Töri ketté, mint egy szál gyertyát, haragja.

Sötét lesz egy percig, hogy annál vakítóbb
legyen a szikrázó villám lobbanása:
Csendes lesz egy percig, hogy annál rémítőbb
Legyen a mennydörgés harsány csattanása.

Zúg a szélvész, zúg a rengeteg mélysége,
Nyugtalan futkosnak felriadt vadai:
A sas, mint egy hátra-vert vitorlás sajka,
Nem bír a szél ellen fészkéhez szállani.

Mintha az elemek végső harca volna,
Mintha minden helyet s alakot cserélne...
Talán e borzasztó istenítéletben
Az utolsó napnak van rajzolva képe?!

Ah, a természet nagy, jókedvben, haragban,
Az egyik keze bont és alkot a másik.
A villám dúl, emészt: a mennydörgés szava
Megtermékenyíti a földnek határit.

Dúl, dúl a zivatar, végtére kifárad,
Magát emészti fel lángoló haragjába:
Az ég, mint egy békét óhajtó fellegvár,
Hétszínű zászlóját tűzi bástyájára.

Zajong még a vadon, s mintha mély sebéből
Zuhogó patakban gyorsan folyna vére:
Mély hörgése mindig, mindig csendesebb lész,
Óriás halottként némul el végtére...

Eloszlott a felleg, - a nap nyugodóban,
S mint haldokló bajnok sugárzó szemével,
A háborús élet zajtalan estvéjén:
Nyugton néz még egyszer a világon széjjel.
 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versei  
Boldogság
  2011-06-17 16:29:38, péntek
 
  Tompa Mihály

Boldogság

Hol vagy, hol vagy életünknek
Szép tündére, boldogság?!
Karjaidban kik pihennek?
Ajkaid kik csókolják?
Fényes orcád néha, néha,
Szemünk előtt megjelen;
Vagy csak a szív álma képzel
Kétes ködben, fellegen?

Széles ország-út az élet,
És mi rajta vándorok;
Elfáradunk, elepedünk,
Vérző lábunk tántorog;
S boldogságért esdekelvén,
Míg előre jár szemünk:
Csendes kunyhó vagy keresztfa
Közelébe érkezünk.

De a vándor a kis kunyhót
Elmellőzi botorul;
Öntagadás, türelemnek
Keresztjéhez sem borul;
A csalképet űzve, annyi
Fáradalmat elvisel;
S meglepvén az éj sietve:
Az útfelen alszik el.

Voltam ábránd! völgyeidben,
Hol szellő s lomb enyeleg;
Jártam oh vágy! szirttetődön,
Mely szédítő s meredek.
Hű csók mézét szítta ajkam,
Koszorus volt homlokom...
S ha valék-e boldog akkor?
Ne kérdjétek, nem tudom!

Szív, oh szív! ha boldog vagy már,
Ha több kéj nem fér beléd:
Mi remegtet, mi nyom mint a
Fa harmatos levelét?
Ah, miért kell a boldogságban
Öntudatlan érezni:
Hogy azt egy szempillantásban
El is lehet veszíteni?

Mért van, hogy ha szíved álma
Megvalósul, s a tied:
A szép bálványt összetörni
Maga a szív úgy siet!?
Csábít, vonz a fátyolos kép
Mely távolról int felénk,
Hogy megrontsa a kicsinylés,
Amit küzdve megnyerénk.

Zaklat a vágy, s űzve szívünk
Ösmeretlen tájakig:
Nem boldog ha kéjt nem ízlel,
Nem, ha azzal jól-lakik.
A bánatban örömet kér,
Az örömben bánatot;
Csendességből zajba vágyik,
S csendbe hogy ha zaklatott.

S míg az élet, mint az égbolt,
Hol borongós hol derűlt;
És megkóstol a halandó
Édeset és keserűt:
A végóra elközelget,
És szemét, hogy béfogják,
Életén átnézve kérdi:
Mi volt hát a boldogság?!
 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versei  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 28 
2017.10 2017. November 2017.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 2 db bejegyzés
e hónap: 190 db bejegyzés
e év: 2351 db bejegyzés
Összes: 8750 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2582
  • e Hét: 18804
  • e Hónap: 70511
  • e Év: 798919
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.