Regisztráció  Belépés
skorpiolilike.blog.xfree.hu
"A szeretet és a bizalom elválaszthatatlanok! Egyik sem létezik a másik nélkül." Pné Marika
2016.01.12
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 33 
MÓRICZ ZSIGMOND: Hét krajcár
  2013-09-28 18:53:35, szombat
 
  MÓRICZ ZSIGMOND: Hét krajcár

Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni. Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz. És az is igaz, hogy soha már én jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében. Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből, s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...

És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elő. Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni, s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincsesbánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni, s mindjárt van terülj asztalkám. El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor, s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:

- Elbújtak.

- Micsodák?

- A pénzecskék - szólt felkacagva az anyám. Kihúzta a fiókot.

- Gyere csak, kisfiam, azért is keressük meg a gonoszokat. Huncut, huncut krajcárkák. Leguggolt a földre, s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek; úgy is borította le, egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember. Nem lehetett azon nem kacagni.

- Itt vannak, benne vannak - nevetgélt, s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni. Leguggoltam a földre, úgy lestem: nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképpen nem is nagyon hittük, hogy van benne valami. Összenéztünk, és nevettünk a gyerekes tréfán. Hozzányúltam a fenekével felfordított fiókhoz.

- Pszt! - ijesztett rám az anyám.

- Csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy gurul. De még hogy gurul... Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltunk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár. Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.

- Jaj! - kiáltott rám újra az anyám, s én megijedtem, úgy visszakaptam az ujjamat, mintha a spartherthez ért volna.

- Vigyázz, te kis tékozló! Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mert látod, mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbért nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják, mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mert a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok...

Te, nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából. Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga- csalogató nagyon furcsa volt. `Pénz bácsi, gyere ki, Ég a házad ideki...`

Azzal felfordítottam a házat. Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt. Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.

- Milyen kár - mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha erre borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta. Én összekapargáltam a sok lomot, s beleraktam a fiókba. Az anyám ezalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla. De nekem fúrta valami az oldalamat.

- Édesanyám, tudok én egy helyet, ahol van krajcár.

- Hol, fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.

- Az üveges almáriumba, a fiókba vót.

- Ó, boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne. Felállottunk, s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjában ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.

- No, van már négy krajcár. Sose búsulj már, fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán, ha ezt az egyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy. Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatnivaló lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nemhiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas. Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.

- Ez gazdag fiók - vót. Ennek sose vót semmije. Ez meg mindig hitelbül élt. No, te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó, ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No, neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! - kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt. A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.

- Megállj csak - szólt hirtelen -, mingyárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek. A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, ahogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár. A szemének alig akart hinni.

- Megvan - kiáltotta -, itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy-kettő-három-négy-öt... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. Ahon öt van, ott akad még kettő. Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt. Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mingyárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltitlani senkit. Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mingyárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell, és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet. És akkor a homlokára csap az anyám.

- Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem. És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat. Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.

- Mutasd csak a te zsebedet is! Hátha abba is van. Az én zsebem! Nojsz, azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi. Bealkonyodott, és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok éppoly szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt! Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat. És akkor beállított egy koldus. Éneklő hangon nagy, siralmas könyörgést mondott. Az anyám majd belebódult, úgy ránevetett.

- Hagyja el, jó ember - mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom a fél font szappanhoz, hibázik az árából. A koldus, jámbor arcú öregember, rábámult.

- Egy krajcár? - kérdezte. - Hát. - Adok én.

- No még a kéne, kódustól alamizsnát.

- Hadd el, lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz. Kezembe adta a krajcárt, s nagy hálálkodással eldöcögött.

- Na, hála légyen - szólt az anyám -, szaladj hát... Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.

- Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajam sincs. Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás, és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre. Vér volt, az ő drága vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.

1908
 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák  
ÖRKÉNY ISTVÁN: A törzsvendég
  2013-02-17 16:57:39, vasárnap
 
 


VÁLOGATOTT EGYPERCES NOVELLÁK

ÖRKÉNY ISTVÁN: A TÖRZSVENDÉG

- Ne haragudjon a kedves vendég, hogy ma nem tudom fölolvasni az étlapot, de tessék körülnézni, most van a csúcsforgalom, ilyenkor azt se tudom, hol áll a fejem. Viszont, ha már véletlenül egy asztalhoz ültek, talán a fiatalurat megkérjük, hogy amíg kihozom neki a bécsi szeletet, olvassa föl a nénikének az étlapot, kivéve a leveseket, mert azokra nem kíváncsi.

- Tessék, kérem. Halak. Van rántott ponty. Ponty roston, burgonyasalátával.

- Az igazat megvallva, nem vagyok halpárti, bár ennek a helynek az a híre, hogy nem tógazdasági pontyot vesznek, hanem folyamit. Különben is, mindenki dicséri az itteni konyhát, én csak azt nem bírom bennük, hogy kézzel írják az étlapot.

- Akkor ne is folytassam a halakat?

- Félreértett. Nekem nem a halak ellen van kifogásom, hanem a kézzel írott étlap ellen, mert azt nehezemre esik elolvasni, pláne itt, ahol ráadásul valami rosszfajta indigót használnak, amitől még el is van kenődve az írás.

- Van kétféle halászlé. Szálka nélküli és nem szálka nélküli. Megrendeljem valamelyiket?

- Mi jut eszébe? És miért kiabál? Mert a kiabálást, azt nagyon nem szeretem.

- Azt hittem, a hallása sincs rendben a néninek. Akkor mondom a húsféléket. Borsos tokány. Krokett, idei zöldborsófőzelékkel.

- Nincs a fülemmel semmi baj, még látni is elég jól látok, csak a kézzel írott étlappal nem boldogulok. Viszont az én nyugdíjamból nem telik elegáns ruhákra, márpedig a jobbfajta vendéglőkből, ahol géppel írják az étlapot, kinézik az ilyen kopott ruhás vendégeket.

- Marhaszelet vadmártással. Mondjam talán az árakat is? Tizenkettő húsz.

- Nem érdekelnek az árak, pedig a nyugdíjam felét kénytelen voltam öt hónapra elzálogosítani, amikor egyszer úgy nekirántottam a térdemnek az asztalfiókot, hogy három porcogó gyulladásba jött. Az a nő különben, akitől az előleget kaptam, most perel.

- Még egy csomó húsétel van hátra, de így sose jutunk a végire.

- Nézze csak meg, van-e szűzérméjük, mert az hetek óta nem szerepel az étlapon, de nemcsak itt, hanem az egész kerületben.

- Hát most van. Szűzérmék tört burgonyával. Megrendelhetem?

- Dehogy rendelheti! Egyébként nem szeretném, ha félremagyarázná, amit az előbb a jobbfajta vendéglőkről mondtam. Én azokba egy csöppet sem kívánkozom, mert ezekben a szerény kifőzésekben sokkal nagyobb fantáziával főznek. Itt például még gombás bélszín is szokott lenni.

- Most is van. Azt hozassak?

- Jaj, dehogy. Szerencsére kifogtam egy jó ügyvédi munkaközösséget, ahol megmagyarázták, hogy se nyugdíjat, se kegydíjat pörrel lefoglalni nem lehet.

- Hát most olvassak, vagy ne olvassak? Savanyú tüdő gombóccal. Vesevelő. Paraj tükörtojással.

- Én csak azt szeretném tudni, hogy a paraj tükörtojással miért szerepel mindenütt a húsételek között. De látom, már türelmetlen. Még a tésztákat olvassa fel, a sajtok nem érdekelnek.

- Almás lepény. Máglyarakás. Tiroli rétes is volt, de elfogyott.

- Köszönöm a fáradozását. Manapság szidni szokás a fiatalokat, hogy közönyösek és érzéketlenek, de én ebből csak annyit vettem észre, hogy majd mindnyájan türelmetlenek. Maga is, fiatalember, nagyon élvezetesen olvasott, de azért érezni lehetett, hogy maga is siet... Még egyszer köszönöm. A viszontlátásra.

- El tetszik menni?... Nézze csak, kisasszony, elment a nénike, pedig az egész étlapot fölolvastam neki.

- A sajtokat is?

- A sajtokat nem.

- Szoktam is szólni, hogy nemcsak a leveseket, hanem a sajtokat se kell neki fölolvasni, de ő mindig csúcsforgalomban jön be, amikor azt se tudom, hol áll a fejem... Tessék a bécsi szelet.
 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák  
Bruno Ferrero: Nem vásárolható
  2013-02-03 11:37:31, vasárnap
 
 

Bruno Ferrero - Nem vásárolható

Fiatal pár lép be a város legszebb játéküzletébe. A férj és a feleség hosszasan nézegetik a színes játékokat. Némelyek fenn sorakoznak az állványokon, mások a mennyezetről lógnak le vagy a pultokon fekszenek szívderítő tarkaságban. Vannak itt síró és nevető babák, elektronikus játékok, kicsike konyhák, melyekben lángost és süteményt sütnek.
Nem tudják eldönteni, melyiket vegyék meg. A csinos eladónő hozzájuk lép.
- Nézze - kezdi magyarázni a feleség -, nekünk egy egészen kicsi lányunk van, és mi sokat vagyunk távol hazulról, gyakran még este is.
- Olyan kislány, aki keveset mosolyog - folytatja a férj.
Szeretnénk venni neki valamit, ami boldoggá tenné - veszi át a szót újra az asszony -, akkor is, ha mi nem vagyunk mellette... Valamit, aminek örülne, ha egyedül van.
Nagyon sajnálom - szólal meg udvariasan az eladónő -, de mi nem árulunk szülőket.

Dönteni arról, hogy gyermekünk legyen, olyan nagy dolog, mintha szerződést kötnénk vele egy mérhetetlen feladatról, amelyet az emberi ész elképzelni is alig képes. A kicsinyek mind olyan meghívóval érkeznek hozzánk, amely az egész életre szól, és azt mondják: "Hívtál. Itt vagyok. Mit adsz?" Itt kezdődik minden nevelési feladat.

Egy tizenötéves ezt így látja:

Tejet akartam,
És szörpöt kaptam.
Szülőket akartam,
És játékot kaptam.
Beszélni akartam
És televíziót kaptam.
Tanulni akartam,
És bizonyítványt kaptam.
Gondolkodni akartam,
És eszmécskét kaptam.
Függetlenséget akartam
És fegyelmet kaptam.
Szeretetet akartam,
És erkölcsöt kaptam.
Szakmát akartam,
És állást kaptam.
Boldogságot akartam,
És pénzt kaptam.
Szabadságot akartam,
És autót kaptam.
Tehetséget akartam,
És érvényesülést kaptam.
Reményt akartam,
És félelmet kaptam.
Változni akartam,
És szánalmat kaptam.
Élni akartam
 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák  
Kosztolányi Dezső: SZOMBAT DÉLUTÁN
  2012-01-07 07:35:15, szombat
 
 

Kosztolányi Dezső: SZOMBAT DÉLUTÁN


Szombat délután volt, de ez nem nagyon fontos a történetre... Az ég azonban aranysárga üveg-kupolaként feszült szét s enyhe ibolyaillat párolgott a barna szobákban. Ez az a különösen-világos és átlátszó szombat délután, mikor a szorgalmasabb diákok a nyitott ablakoknál vonalazzák meg füzeteiket egy szabad vasárnap délután örömében s a távol mezőkön kacagva, puffogva hangzik fel a méta lármája, meg valami eltévedt harangszó. Ebben a pillanatban még a szigoru arcu iskolaudvarnak is bolondos kedve támad s a nehéz homok ugrálni szeretne örömében, ha az a kenetes és vallásos komolyság, amely ilyenkor szentelt olajként minden tárgyra ráömöl, meg nem tiltaná neki.

Egy fiatal ember nézett ki ilyen szombat délutánon második emeleti ablakából, mely egy hosszukás, beláthatatlan végü szobának szállitotta a napsugarakat. Nagyot kortyintott a részegitő kék levegőből, azután kijebb dugta a fejét és rákönyökölt az ablakdeszkán heverő fekete posztóra. A ruhája is fekete volt s sápadt arca ebben a gyászos keretben csodásan szomorunak látszott. De vajjon miért is volt ennyire bus? Nem tudta senki, még csak nem is sejtette. A szomszéd ablakokban könyöklő leányok találgatták, de ők nem jöttek reá, ki lehet igazán ez a sápadt fekete fiu, aki naponta tisztán, elegánsan jön-mén, néha gyászkeretes leveleket kap, melyeket szótlanul tép össze s darabjait nyugodtan hajigálja le a járda kövezetére? Vajjon távol halottja van-e, életunt világfi, vagy talán szerelmes is? Nem mondjuk meg, hanem higyjük a legjobbat.

A kis mellékutcán éppen az ő ablaka alatt átfujt a virágszagu szellő s mintha csoda történt volna egyszerre, az egész élet ragyogását mutatta meg a szük kőbörtönök lakóinak. Künn a körut tölcsérein még télies vidámsággal kavargott a zaj, itt azonban a kocsisok már andagolva hajtottak, az udvarok kötelein szines ruhák lógtak s a kövek között szivárványszinüen, lustán csillogott a szappanos viz. Ide már megérkezett a tavasz. Az ablakban könyöklő idegen tág tüdőkkel szivta magába s fürkésző szeme észrevette azt is, hogy néhány homályos ablaküveg mögött otromba cserépbögrében ibolya kéklett. Lenn egy szállitó kocsi uj butorokat hozott s a friss festékszag tavaszosan vegyült el a virágillattal és a zöld gallyak élet-lehellő szagával. Nyelte ezt a selymes, bársonyos levegőt és nem tudott vele betelni. Alatta ugrálva járkáltak az emberek, mintha őrültek lennének a napfénytől, a virágoktól, a lányoktól s egy percre ő is kiáltani szeretett volna, hogy minden csupa vér, csupa forró, buja tavasz, csupa csók és lángoló seb legyen, de azért csak olyan szomoru maradt, mint eddig.

Felvette vékony, fekete tavaszi kabátját s megindult kifelé.

Nem nagyon sokat gondolkozott, merre menjen, hanem ment egyenesen és vakon, amerre inai vitték. Mindenki láthatta, hogy az ő esze most a lábaiban volt. Roskatag, szomoru lassusággal haladt, mint valami öreg ember s nem is tekintett maga köré. Ilyen révedezően járni csak a megcsalt szerelmesek szoktak, akiknek már nincs több vágyuk. Ez a szegény fiatalember is fáradtan hagyogatta el maga mögött a várost, a házak egyre kisebbedtek, az utcák fogytak és ritkultak s egy lapos, napfényes mező szélén már integetett a lassu hajlásu temetődomb, a kálvária. Nem riadt vissza az enyészet komor szinpadától, hanem nyugodtan ment előre. Az ázott, tavaszi fák között mosolygó kopott Krisztus oly szelid volt s a régi eső-mosott szentképek mind ismerősként köszöntötték, bár tudta, hogy sohasem járt itt. Talán csak álmában kalandozhatott erre, de ebben sem volt bizonyos. Ment tehát előre, a sarjadzó puha, lucskos földben, a virágos, domborodó föld-pupok közé. Távolban a szomoruság nemtője megforditott fáklyával állott, a márványangyal zokogva borult egy oszlopkőre és a kis sirok mellett olcsó fakeresztek szomorkodtak.

Szomoruan és hangtalanul nevetett, a vállát vonta és suttogott.

- Mindez olyan, mint egy álom... Akárcsak egy szomoru, rejtelmes álom.

Vajjon hol volt? Bizonyára nem is tudta. Mint egy alvajáró bámult maga köré s ment, ment előre a nedves, aranyos tavaszban. Ártatlan hangu csengetyük csilingeltek. A halk szélben borzasztó bánat futamai csuklottak meg s fenn a kék mennyboltban angyalok tört sirását lehetett hallani.

Micsoda ünnep volt? Micsoda emlékek tértek vissza?

Lehet, hogy a szomoruság ünnepe volt s a szerelem emlékei sirtak. Ez a szomoru idegen talán szerelmes volt egy gyönyörü szőke aszonyba s ezen a világos szombat délutánon annyira tulcsordult a szive, hogy nem birva magával idejött velünk. Az asszony bizonyára nehéz kávébarna bársonyruhát hord, komoly, szőke haját már hátrasimitja, nedves szemeiben félve csillan fel az ősz s csak forró testén érzik még a tavasz lüktetése. Képzeljétek el e nőt, amint ezt a pelyhetlen állu fiut őrülten, éhesen csókolja selymes szobájában, ahol ijedten rezzenek össze a drága csecsebecsék s megmozdulnak a falon a komor velencei képek. Képzeljétek el s talán megértitek ezt az érthetetlen fiut. De miért mondom el ezt? Lehet, hogy ez az asszony nem is él s csak én koholtam ez álomban járó, ködös lovag mellé aranyos háttérül.

Sokáig andalgott a szomoruság mezőin. Körültekintgetett. Távolban széles mezők nyujtózkodtak, szélmalmok forogtak, kocsik jártak. Mily szomoru volt ez az ernyedt, álmos szombat délutánon, mikor a sziv tele van habkönnyü álmokkal s nehéz kétséggel. Egy ember jött a határon, azután eltünt. Egy dal hangzott fel s elnémult. Egy füstgomoly szállt fel és szertezüllött a levegős magasságban. Mindez fájt neki, hogy szinte könnyezni szeretett volna. A temető szélén állott már, ismeretlen törpe sirok között. Mellette a temető mély árka zöld, pállott vizével, bojtorjántövisével, csalitjával, nehéz, furcsa illatával. Messzebb egy szemétdomb. Ember, ameddig a szem ellát, sehol. Ebben a nagy némaságban pedig fojtogatni kezdette a bánat, a sziv szent, névtelen bánata s üres szemekkel, ügyetlenül leült egyik elhagyott sirhalomra.

Révetegen tekintett maga köré, amint arcán az élet rózsáival az enyészet dombján merengett.

Nem is tudom, milyen sokáig ült ez a fekete fiu a virágozni kezdő sirhalmon, nem is merem sejteni, miért, hisz azt sem tudom, honnan jött és hová ment. Még azt sem mondhatom meg, hogy ez a könnyező ember én voltam-e, vagy te. De, hogyha rágondolok, elfog a sirás s zokogni szeretnék, mint ő ott a temető szemetes árka mellett, amint halaványan, összetörve leült egy ismeretlen, elhagyott sirhalomra.

Mindez olyan, mint egy szomoru, rejtelmes álom.

 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák  
Lázár Ervin: Hóban
  2012-01-05 16:06:44, csütörtök
 
 

Lázár Ervin: Hóban



- Ébredj, kislegény!
Felült az ágyban. Az apja megcsókolta. Borostás arca szúrt. E nélkül a
reggeli szurkálás nélkül el sem tudta képzelni az ébredést. Aztán
barackot kapott a feje búbjára. Nagy keze volt az apjának. Széles
tenyere, vastag ujjai, és minden ujján a fölső ízületen egz sűrű, kör
alakú szőrcsomó.
Ujra visszafeküdt, az orráig húzta a takarót, és akkor közösen
számoltak.
- Egy - mondta az apa.
- Kettő - vágta rá a fiú.
A "hármat" már együtt mondták. Igy:
- Háá-rom.
Kipattant az ágyból, az apjára nézett nevetve meg dideregve. A férfi
rákezdett a mondókára:
- Ejnye-bejnye, szedte-vette, a cipőjét hova tette?
- Ha az éjjel el nem szaladt, biztos itt van az ágy alatt - felelte
éneklő hangon a kisfiú, és előkotorta a két nagy, magas szárú cipőt
az ágy alól. Az apja kivette a kezéből az egyiket, megnézte, és
elkomolyodott.
- Na, ez bizony jól átázott - morogta, aztán a gyerekre nézett,
kacsintott, s így folytatta -, a lábacskád biztos fázott.
Az apja hangtalanul, inkább a szemével nevetett, nagyon vidáman
tudott így nevetni, ő meg hangosan, vékony gyerekhangon, csak úgy
zengett bele a hideg szoba.
A mondókákat mindig együtt találták ki az apjával. Nagyon sokat
tudtak, de ezt ma mondta neki először az apja. Elismételte magában,
hogy el ne felejtse, s kacagott.
- Pszt - tette szája elé ujját az apja. - Felébred Zsuzsika. -
De a kishúga nem ébredt fel. Csak egy szöszsárga hajcsomó látszott a
felfuvalkodott dunyha alól.
Az apja kiment, ő meg öltözni kezdett, és közben vacogott. Nem
nagyon fázott, de szeretett vacogni - a fogát ütemesen csattogtatta,
s közben kifújta meg beszívta a levegőt. A húga mocorgott az ágyban,
aztán felült. Az orra olyan volt, mint egy piros gomb. Hunyorgott, a
szeme sarkából ránézett. A fiú abbahagyta a vacogást.
- Még - parancsolta a kislány.
A füzeteit még este a táskájába rakta. Nem bőrtáska volt, pedig az
apja a simontornyai vásárból hozott neki egy szép sárga, hátra valót
- az övé vászontarisznya volt, a bőr majd jó lesz Zsuzsinak. Neki
tarisznya kell, mert Édesapa is olyannal jár nyáron a határba, és
mindig szeretett benne kotorászni, meg aztán néha, de ezt nem tudja
senki, mikor fölveszi a tarisznyát, azt játssza, hogy ő most Kobrák
bácsi, a kanász. Hajlott háttal megy a disznók után, s délben majd a
jószagú csendben ölébe kanyarítja a tarisznyát; kenyeret, hagymát meg
szalonnát szed elő belőle meg csontnyelű bicsakot. Tavasszal nem is
vitte el soha az iskolába a tízóraiját, hanem leült egy fa alá
valahol, és bicskával szeletelve, megette a lekváros kenyeret.
Közben még a disznókra is volt gondja, mert így fenyegetőzött
magában:
- Te eriggy onnan,mert odaküldöm az Ügyest!
S ha nem hallgattak a jó szóra - persze, az ilyen disznóféle nagyon
értetlen -, csak rászólt a kutyára:
- Na, előre, te!
Aztán eszébe jutott, hogy így elkésik az iskolából,
fölszedelőzködött, de azért még futtából visszaszólt:
- Ölég, Ügyes ide gyere!
Ez volt a tarisznya.
Édesanyja a tízórait az asztal szélére tette. Belerakta a táskába,
és elindult.
Nem volt nagyon hideg, de a hó keményen roszogott a lába alatt.
Mielőtt kilépett a kapun, katonásan köszönt Kevei bácsinak, aki
egész éjjel ott fagyoskodott az udvaron, és tényleg olyan nagy hasa
volt, mint az igazi Kevei bácsinak. Tegnap csinálták Édesapával, mert
jó ragadós hó esett - faszénből tettek neki szemet, orrnak meg egy
nagy sárgarépát. Csodájára járt az egész család, s Zsuzsika azt
mondta rá: "Kevei bácsi".
A Nagysarokig a lórédombon kellett menni. Lefújta róla a havat a
szél, a sárga fűcsomók kilátszottak. Innen már tiszta időben el
lehetett látni a faluig. Igaz, csak a templomtorony látszott meg a
nagy fenyő csúcsa az esperes kertjében - de az már a falu. Ott van a
templom háta mögött az iskola meg a Szalaiék romháza. A templommal
szemben van a bolt - nyáron szíjostorok lógnak az ajtajában, és cukrot
is ott szokott venni az édesapja.
Aztán sorban a házak. Mindennap végimegy közöttük - csak vasárnap
nem, mert akkor nem kell iskolába menni. Az első házban Miszlai Pista
bácsi lakik, a postás, aki minden reggel odakiabál neki:
- Elkésünk, főtisztelendő úr!
Azért mondja, hogy főtisztelendő úr, mert a fiúnak bokáig érő
kabátja van - a bátyjától örökölte, de jó meleg. A következő házban
lakik Jóska, a barátja. Aztán egy nagy sárga ház, a Gruberéké, ott
harapós a kutya. Kovácséknak árpával érő körte van az udvarukon,
egyszer szotyolaszárral le is akart verni egyet, ami kilógott az utca
fölé, de észrevette a Kovács bácsi - nagy, fehér bajusza van, az egyik
szemének nincs feketéje, szürke az egész, és azzal a szemével nem is
lát - odaballagott - ő nem mert elszaladni -, és azt mondta:
- Na, majd én fölemellek, fiam, úgy eléred.
Kovácsék után laknak a Szamosiék, aztán a Nagyék, az ő házuknál
kezdődik a Levente tér - ott csak egy ház van, a Szigetiéké, gerendával
támasztották meg az elejét.
Mindezt a lórédombról nem lehet látni. Csak a tornyot meg az
esperesék fenyőfáját. De most azt sem, még az Erzsébet-dombig sem
lehetett ellátni, mert lomha köd telepedett a vidékre.
A Nagysaroknál szalad az országútra a gyalogösvény. A tegnap esett
hóban itt már lábnyomot sem talált - nem járt erre senki. Ennek örült,
mert szeretett a fehér, tiszta hóban gázolni. Időnként hátrafordult.
Hosszú, vékonyodó, pontozott csíkot látott: a nyomát. Néha egészen
elaprózta a lépést - így egyenletes vonalat húzott a hóba, és
figurákat tudott csinálni. Csinált is. Egyszer egy emberfejet - két
hétig is látszott, egyszer meg a nevét írta így ki, de azt biztos
betemette a tegnapi hó.
A hó olyan, mint a porcukor - néha meg is kóstolta, de csak hideg
volt. Akkor is olyan, mikor fellobbanó kis szelek végisöpörnek rajta,
fölkavarják, meg akkor is olyan, mikor a faágakról lehullik. Most a
faágakon már nem volt hó. Éjjel is fújt a szél - bedudált a
kéménylyukon -, és most is hajlítgatta a meztelen faágakat.
Szerencsére hátba fújt, a "főtisztelendő"-kabát nem engedte a bőréhez
bújni a hideget. Kicsit szorongott, mert máskor ilyenkor már
világosabb szokott lenni, most meg mintha inkább egyre sötétebb lenne.
- Lehet, hogy vihar lesz - gondolta, és fölnézett az égre. Csak
mérhetetlen szürkeséget látott. Erről az ősz jutott az eszébe. Akkor
is ilyen szürke nap volt, és a szürkeségből vihar lett. Azért elment
az iskolába, és nagyszünetben hallotta, mikor a tanító néni azt mondta
az igazgatónak:
- Ezt a kis tanyasit ebben a rossz időben is elengedték. Milyen
emberek a szülei?
Az igazgató kicsit hallgatott, aztán így felelt:
- Derék emberek ... és a gyerek is az lesz.
Elszégyellte magát, a kút mögött állt, és a bokrok között gyorsan
elszaladt az udvar másik végébe, nehogy az igazgató észrevegye, hogy
kihallgatta őket.
Ez járt az eszében, és egyre csak lépegetett. A szél akkor már
oldalról is csapkodott, és nagy fekete felhőkkel hajózott az égen.
A varjak sötét csapatokban hangtalanul keringtek a levegőben, aztán
beszálltak a tanyához közvetlen közelre, a szalmakazlak közé. Távolról
mintha égzengést hallott volna.
A keményre fagyott, szélhordta hókristályok pirosra csípik az ember
arcát... Még vissza lehetne fordulni. Ha a dűlőúton megy, negyedóra
alatt hazaér, de lehet, hogy ott hófúvásos az út. Arra is mehetne,
amerre jött... az igazgató bácsi majd megint azt mondja a tanító
néninek: "Derék emberek... és a gyerek is az lesz."
A gyalogutat nem látta, be kellett hunyni a szemét - csak botorkált,
megcsúszott -, a tarisznya lődörgött a hátán ide-oda, s a tolltartóban
zörögtek a ceruzák.
A téli szél másként fúj, mint a nyári. A hangok tisztábbak,
élesebbek. Ez csak a szél hangja. Nyáron a fák is énekelnek.
Teljesen besötétedett. A hó is hullani kezdett, de nem békésen és
szelíden, mint amit annyira szeretett nézni otthon az ablakból.
Csíptek a hópelyhek, bevágtak a nyakába, az olvadt hólé végigcsurgott
a hátán.
Mintha kiáltottak volna. Balról az országút mellett a földeken
végigfutott valami. Lehetetlenül nagy volt és fekete. A cipője is
teletömődött hóval, de nem fázott a lába. Csak ment és számolgatott.
Most a Kiserzsébet, aztán a Csordakút, onnan már csak egy ugrás az
Erzsébet-domb, s akkor már látja a Miszlai Pista bácsi házát. Azt
mondja majd a Pista bácsi: "Elkésünk, főtisztelendő úr." A szél
belekapaszkodott a kabátjába, egy darabig húzta, aztán elesett.
A szája tele lett hideg hóval, a kezéről lecsúszott a kesztyí.
A Kiserzsébetnél a part elfogta a szelet. Ide le kellene ülni -
gondolta, aztán eszébe jutott, amit az édesapja mesélt arról a
kisfiúról, aki leült a hóba - mert elfáradt -, és harangzúgást
hallott.
Fekete kavargás lett az előbb még hófehér táj. Az országúton egy kis
pont . Csöppnyi lépésekkel megy előre, néha elbukik a hóban, ellöki a
szél... és föláll. Szakállas embereket lát meg villogó fejszéjű
cigányokat. Az arca csuromvíz és belül az inge is. Csak megy. Néha
eltűnik, aztán előbukkan megint. A hátán vászontarisznya van.
Az Erzsébet-dombnál megállt. Megroggyant a térde. Mindjárt odaérek -
gondolta, és folytak a könnyei. Leült a hóba. Már csak kicsit kell
menni, és akkor mondja a Pista bácsi, hogy elkésünk, főtisztelendő úr.
Itt sokszor szokott ülni a nyáron is. A bodzabokorban
vadgalambfészek van. De ilyenkor a vadgalambok nincsenek itt.Messziről
csengettyűk szóltak. Talán szánkó. Fölállt. Csak kevergő hópihék
csaptak a szemébe, a csengettyűt már nem hallotta. - Még kicsit
pihenek - gondolta, és beleesett a hóba. Jó hideg hó. Ide nem fúj a
szél sem, mert elfogja a part... Az arcomnak nagyon jó ez a hideg,
csak a kezem fázik. - Zsebre akarta dugni, de nagynak és nehéznek
érezte - és a zsebe is vizes volt.
...bimm-bamm... bimm... bamm... Harang. Valahol szól a harang. Fel
kell kelni. Menni kell. Számolt. Egy... kettő... hááá-rom. Háromra
felugrott... na, ez bizony jól átázott, a lábacskád biztos fázott.
Szédelgett kicsit. Borzongott is... de ment.
A Miszlaiék háza előtt nem állt senki. Kihalt volt a falu.
A kilincset nem tudta megfogni, elgémberedett a keze - csak
kotorászott körülötte. Valaki kitárta az ajtót. Jóleső meleg csapta
meg. Azt akarta mondani: megjöttem, de nem tudott szólni, nevetni sem
tudott, pedig a boldogság táncolt benne.
A tanító néni odaszorította meleg arcát az övéhez, az ölébe kapta,
és szaladt vele az igazgatóékhoz. Itt, ebben a szobában már volt
egyszer, akkor is ilyen jó birsalmaszag úszkált a levegőben.
- Havat - mondta az igazgató, és vetkőztetni kezdte.
Hóval dörzsölték a kezét meg a lábát, és pálinkát itattak vele. Tűz
szaladt végig a testén... Valaki hangos csattanással verte kint a
havat a lábáról. Az apja. Tudta, hogy az apja. Szigorú volt az arca,
ilyennek csak egyszer látta, mikor nagyanyó meghalt.
Csupa hó volt, a fiúhoz lépett, s megfogta a kezét. A kisfiú kicsit
felkönyökölt.
- Cipőm, ruhám jól átázott, de a lábam mégse fázott.
Az apja felemelte a kezét. Azt hitte, barackot ad - de csak
megsimogatta a fejét.
 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák  
A halhatatlanok...
  2011-07-29 07:02:41, péntek
 
  Örkény István:

Van egy nyomorúságos, kicsi község, odacsapva a Bükk tövébe, az isten háta mögé. Körülbelül négyszáz-ötszáz lélek lakja, akik egytől egyig lent termelnek, áztatnak, tilolnak, gerebeneznek, keserves munkával keresik kenyerüket, kivéve három embert, aki trombitál.

Reggeltől estig csak trombitálnak. Libasorban járják a falut, bekóborolják minden zegét-zugát, fújva trombitájukat. Legelső a sorban egy kiszolgált tizedes, fényesre dörzsölt hadi kitüntetéssel a mellén. Álla alá piros, pepita zsebkendő van kötve, mert büszkén viseli vedlett egyenruháját, és attól tart, hogy a fúvókáról rácsöpög a nyál.

Peckes a járása, kemény a lépte. Annál többet csetlik-botlik a közbülső trombitás, aki valamikor egy vándorcirkusz zenekarában játszott, de egy nagy sátortűznél elvesztette az emlékezőtehetségét. Ennélfogva kottából játszik, amely rá van csíptetve a trombitájára. Azért bukdácsol, mert egy pillanatra se mer fölnézni a kottából; olykor-olykor egészen elveszti egyensúlyát, és nekitántorodik a kiszolgált tizedesnek, akinek trombitájából ilyenkor malacvisításszerű hangok törnek elő.

A harmadik muzsikus csak önmagának játszik. Sellői könnyedséggel lépked, meglábolja a port, sarat, elsüllyed körülötte a világ. Szemüveget visel, melynek fél szára hiányzik; ez a fele egy darab sebtapasszal van a halántékára ragasztva. Hátán egy biztosítótűvel odatűzött cédula lóg, a következő felirattal: "Akadémiát végzett trombitás művészhez illő munkát vállal disznótorban, temetésen, lakodalomban. Ne bántsd a magyart!"

Egyszer elhívták a falu legszebb lányának esküvőjére, de orvosi bizonyítvánnyal kimentette magát. A másik kettő se különb nála. A bíró behívatta őket, s a lelkükre beszélt, hogy ha már úgyse látja hasznukat a falu, legalább a testi épségükre vigyázzanak. A lenáztatók ugyanis nincsenenk fakorláttal körülvéve, meg is fulladt már bennük egy-két szerelmespár vagy a terepet nem ismerő éjszakai vándor. A saját, jól felfogott érdekükben figyelmeztette őket, hogy ne mászkáljanak a lenáztatók körül sötétedés után, de intése süket fülekre talált.

Nomármost a lent, miután kiáztatták, nagy ponyvákon száradni terítik a fűre. Ez ügyben a bíró másodszor is figyelmeztette őket, hogy ha már saját magukra nem tudnak vigyázni, legalább a ponyvákat ne tapossák össze. De ennek a háromnak beszélhetett.

Ők csak járják a falut télen-nyáron, esőben-hóban, ünnepnapon és dologidőben. A legbuzgóbbak ősszel, amikor mindent átjár a lenáztatók bűze, s a lányok meg az asszonyok combig feltűrt szoknyában dolgoznak a büdös, piócás, tintaszerű vízben. Ilyenkor körbejárják az áztatókat. A lányok, mihelyt meghallják a trombitaszót, szemérmesen leeresztik szoknyájukat, és szemmeresztve bámulnak utánuk, míg el nem tűnnek a ködben.

Évente egyszer, a lenáztatás után, tartanak a faluban kirakodóvásárt. Ilyenkor minden kisgyerek trombitáért nyaggatja a szüleit.

 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák  
Lázár Ervin: Lányok
  2011-05-05 12:42:53, csütörtök
 
 

Lázár Ervin: Lányok

Ekkoriban, s előbb is, s azután,
járt hozzánk elég sok rokoni lány,
s láttam másokat, idegeneket,
szegényt, gazdagot; és mindegyiket
sajnáltam valamiért. Finomak
voltak köztük, szépek, szomorúak
s fiúsan vadak, jókedvűek is;
de mindig csak maradt valami kis
zavar közöttünk: a baráti lány
csak fél-barát volt, félig ostobán
húzódó, vagy követelő. Ha a
szobában ketten voltunk, a mama
folyton át-átjött, sőt maga a lány
is megváltozott: amit délután,
sötétben már nem tette; jó szíve
volt, de uralkodni akart vele:
s folyton rejtőzött, bujkált, külön élt...
És nem mondták meg soha, hogy miért.


 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák  
Lázár Ervin: Hét szeretőm
  2011-05-05 12:40:31, csütörtök
 
 

Lázár Ervin: Hét szeretőm

Éppen hét szeretőm van.

Csontos vállú, kicsit lófejű, házsártos az első. Bármit csinálok, nem jó neki, dolgozni zavar, és fenyegetőzik, hogy majd meglátom, nem lesz belőlem semmi.

A második picike, kerek, sok gyereket akar, és ha csak teheti, mosolyog. Nagyon szépen énekel -- és szeret meg tud is énekelni.

Lengeteg, soványka a harmadik, de csupa bűbáj. Szépen szeretne élni. Még sohasem hazudott. Engem is arra biztat, hogy sohase hazudjak. S azt mondja, nem kunszt úgy nem hazudni, ha nem mond az ember semmit.

A negyedik igazi szépség. Vagyis hogy inkább ráillik, hogy bomba jó nő. Ringó csípővel jár, mórikálja magát. Szeret inni, enni, táncolni. Rángat bárba, mulatóba. A kocsmát se veti meg. De sohasem részeg. Gyöngyöző nagyokat kacag a szenes emberek között. Tele van szeretettel. A szenes emberek vele mosolyognak.

Az ötödik szótlan, fekete, szorgos. Rendbe rak mindent körülöttem, bízik bennem, hogy mire újra jön, nem leszek piszkos, nem lesz loboncos a hajam, és a cipőm is tükrösen ragyog. Hisz tántoríthatatlanul. Szomorú, összeérő szemöldökű, attikai özvegy.

Ledér a hatodik. Csak utazna, heverne, táncikálna. Moziból ki, moziba be. De azért szereti a madarakat is. Ha virágzanak a fák, órák hosszat ücsörög a kertben. Biztat, hogy szívjam tele magam fénnyel. Hogy röpködjek, éppen csak lábujjheggyel érintve a földet.

A hetedik mindig feketében jár. Sohasem láttam mosolyogni. Mindig befelé figyel, a lelkemmel foglalkozik. Óv és tanít. Arra biztat, hogy szeressem őket -- mind a hét szeretőmet.

De én megcsalom mind a hetet.

Nem dolgozom az elsőnek, nem mosolygok a másodikkal, hazudok a harmadiknak, a negyediknek részegre iszom magam, az ötödik sose talál rendben, a hatodik nem tudja megszerettetni velem a virágokat, a hetedik meg hiába mondja, hogy szeressem őket.

A csontos vállút úgy hívják, Hétfő, a mosolygóst Keddnek, a lengeteg a Szerda, a buja a Csütörtök, az attikai a Péntek, a ledér a Szombat. A sosem mosolygó, az a Vasárnap.


Hej, ha egyszer ők csalnak meg engem!

Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.
De hogy minden nap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szél fújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon.
 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák  
Zöld Fül
  2011-02-27 06:15:18, vasárnap
 
 




Zágoni Attila: Zöld Fül

A téma a földön hevert, és legalább három szólamban horkolt. Az emberek körülállták, egy zenefőiskolás diák kottafüzetben próbálta megörökíteni a nem mindennapi produkciót. Zöld Fül, a helyi lap szépreményű riportere először csupán a csődületre lett figyelmes, majd, közelebb menve, fölfedezte a derűt fakasztó témát is.

- Nini, ez tényleg a földön hever, épp ahogyan megjósolta a főnököm. Mit is mondott, mielőtt útnak indított volna? "Fiam, a téma a földön hever... Járj nyitott szemmel, ellenkező esetben belebotlasz és felordít!..."

Zöld Fül átfurakodott a szoros embergyűrűn, s megelégedetten nyugtázta, hogy a téma az igazak álmát alussza, tehát föltehetőleg akkor sem ébred fel, ha majd tollhegyre tűzi.

- De ne siessünk, jegyzeteljünk, dokumentálódjunk! - biztatgatta önmagát. - Mit is mondott még a főnök? "Elcsépelt téma nincs, csak betokosodott újságíró."

Zöld Fül közelebb hajolt a témához, és úgy találta, valóban nincs túlságosan elcsépelve, egy-két szembeötlő lila folt azonban a szeptemberi szilvaérést juttatta eszébe. Sőt a téma lehelete is utalt némiképp a szilvaszüretre, úgyhogy indokoltnak tartotta papírra vetni az olyan kulcsszavakat, mint: kisüsti, nagyüsti.

Alaposabb vizslatás után még egy rokon értelmű szó került noteszébe, a Kárpátok likőr, mely nevéből ítélve nemcsak elérhetetlen magasságok, hanem elérhető mélységek képzetét is kelthette jártasabb emberekben. De amikor Zöld Fül jegyzetfüzetébe írta a Kárpátokat, nemcsak egy jelentéktelen hegyvonulatra gondolt, hanem az egész Dél-ebédi-Kárpátokra, sőt a felkelés után elfogyasztott Keleti-Kárpátokra is.

Az alapos dokumentálódás után Zöld Fül elhatározta, hogy a nagyobb hatás kedvéért újszerűen ragadja meg a témát. Pechje volt, jó szándékú kísérlete balul ütött ki: a téma felébredt, és rekedtes hangon énekelni kezdett: "Sede-jede, aszongya, hogy nótás kedvű volt a zapám..."

A szép reményű riporter gyorsírással jegyezte az őszinte, szívből jövő vallomást, sűrűn biztatgatva a zenefőiskolás diákot, hogy ha lehet, egyetlen hangjegyet se szalasszon el.

A teljes szöveggel meg a kölcsönkért kottalapokkal loholt vissza a szerkesztőségbe, és nyomban munkához látott. Megírta, hogy vannak még egyesek, akik mértéktelenül viszonyulnak bizonyos italokhoz, és ennek az lesz az egyenes következménye, hogy nem tudják megállni helyüket az utca forgatagában. Cikkét azzal a jól ismert közmondással fejezte be, hogy "Ki a kisüstit nem becsüli, az a nagyüstit nem érdemli".

Másnap hívatta a főnöke.

- Ide figyeljen, Zöld Fül! Írása jó, szándéka dicséretes. Ennek ellenére, ha megengedi, az idősebb és tapasztaltabb jogán, arra kérem, eszközöljön rajta egy-két apró, mondhatnám miniatűr javítást. Mint tudja, lapunknak becsületes, jólöltözött, sőt választékosan öltözött előfizetői vannak, tapintatlanság lenne tehát mindjárt az első mondattal az út porába rántani őket. Maga azt írja: "A téma a földön hevert..."

- De hiszen ezt pontosan így mondta ön is... - védekezett Zöld Fül.

- Mondtam, ez igaz, de nem írtam le. Szerény véleményem szerint tehát sokkal jobb lenne így indítani e remek kis írást: "A téma a padon üldögélt..." Sőt, szilárd meggyőződésem, a városgazdálkodási vállalat kimondottan dicséretnek tekintené, ha úgy írnók: a téma egy frissen festett, virágokkal körülültetett padon sütkérezett. Na mit szól hozzá?

- Mit szóljak? Ennek elég sok akadálya van. Először is, ha a témát frissen festett padra ültetem, akkor összekeni a ruháját. Másodszor, hogyan cipeljem át egy olyan padra, mely teljesen körbe van ültetve, mondjuk kardvirágokkal? Higgye el, ez egy nagyon súlyos téma, a horkolását csak basszuskulcsban lehetett lejegyezni...

- Ide figyeljen, fiatal barátom! - tette a főnök csontos kezét Zöld Fül porhanyó vállára. - Kardvirágok helyett akár boglárkát is írhat, az nem változtat a lényegen. A virágok ugyanis csak jelképesen értendők, sőt a betonba ágyazott fiktív, zöldre festett pad is csak szimbólumnak tekintendő. Mondjuk, a pihenés, a kikapcsolódás örökzöld jelképének. De ha magának sikerül olyan élethűen ecsetelnie az egészet, hogy a nem létező padon érzik majd a friss festék szaga, akkor azért hálás lesz a vegytisztító vállalat. Ne feledje, ott is vannak becsületes olvasóink, és egy kis ingyen reklámot jó néven vesznek.

- Legyen - egyezett bele Zöld Fül. - Legyen új pad, legyen friss festés, és azt se bánom, ha a témát divatos konfekcióba bújtatjuk.

- Rendben. Most pedig menjünk tovább! Gondolja csak végig, ha egy dolgozó a napi nehéz műszak után kissé zsibbadtan letelepszik egy szépen pingált, biedermeier utcai padra, akkor illetlenség úgy beállítani, hogy kisüstit fúj az őt csodáló polgártársakra. Igaz, vagy nem?

- Hát akkor kis üst helyett írjunk nagy üstöt, esetleg vívmány-üstöt - próbálkozott Zöld Fül.

- Nem jó, az pláne nem jó - higgasztotta le a főnök. - Én azt javasolnám, hogy ebből a remekbe szabott, fenyőillatú - tehát üdülőtelepi hangulatot sugalló - életképből teljesen emeljük ki az üstöt. Bőven elég, ha benne marad, hogy az elegánsan öltözött, munka után pihenni vágyó polgártárs úgy ismeri a Kárpátokat, mint a tenyerét.

- Igen, de én nem a hegyvonulatra gondoltam, hanem a Kárpátok nevű likőrre...

- Persze hogy arra gondolt, kolléga. De ha mi a Kárpátok likőrt emlegetjük, vajon nem neheztel-e meg ránk a Borókapálinka Készítő Kirendeltség? Mert annak is van köze a Kárpátokhoz! Írja tehát csak azt, hogy a téma kitűnően ismeri az egész hegyvonulatot, rendszeres kiránduló, több túra győztese... Akkor nincs harag, nincs félreértés.

- Szóval a Kárpátok mint főnév maradhat a cikkben?

- Persze hogy maradhat, nincs semmi megszorítás. Mint főnév, mint melléknév, mint álnév, ahogy tetszik. Van azonban még egy parányi észrevételem, inkább stilisztikai, semmint elvi vonatkozású. Cikkében említi, hogy az alpinizmusban kitűnt barátunk kiesebb kirándulóhelyeken a "Nótás kedvű volt az apám..." kezdetű dalt szokta fújni.

- Igen, azt fújta, megvan a kottája is, az egyéni ritmusváltások is kiderülnek belőle.

- Jó, tegyük fel, hogy ön tényleg azt hallotta. De gondoljuk végig az egészet! Hősünk, aki a fáradságos napi munka után vállalkozott még arra, hogy esti tagozaton végezze el tanulmányait, egyelőre nem fogalmazhat eléggé pontosan. Biztosra vehetjük tehát, hogy arra célzott: édesapja egész életében oszlopos tagja volt a helyi dalárdának, s aktív részvétele másokat is arra ösztönzött, hogy hangjukat nem kímélve vegyenek részt a kórusmozgalomban. Mi lenne, ha azt énekeltetné vele: "Dalárdista unokája vagyok én..." Annak még némi irodalmi csengése is van.

- Az igaz, de én olyan nótát nem ismerek, meg aztán az én témám nem az unokája, hanem csak a fia a jó hangú dalárdistának...

- Na és?... Csak nem gondolja komolyan, hogy egy mai, felvilágosult olvasó beleakad olyan semmiségbe, mint egy dalos kedvű, szakavatott hegymászó családfája? De ha úgy találja, hogy amit én mondok, az badarság, akkor ejtsük el teljesen a témát.

- Ejtsük el? - ámuldozott Zöld Fül. - De hiszen máris tele van szilvakék foltokkal, melyeket a Kárpátok szakadékaiban szerzett.

- Rendben van, Zöld Fül - enyhült meg a főnök. - Ha annyira ragaszkodik hozzá, írja meg, de röviden. Egyetlen kérésem van, a többibe nem szólok bele. Említse meg a cikkben a százötven éves, díjnyertes férfikórust, melyben az apja nótázott, a Kodály-repertoárt és a zenekari kíséretet.

- Miféle zenekari kíséretet? - hebegett Zöld Fül.

- Nézze, én azt szeretném, hogy az ön eredeti elképzeléséből is megmaradjon a lényeg. A cikk elején, sőt beszélgetésünk elején is emlegetett kis üstöt, nagy üstöt, vívmány-üstöt. Hogyha írásában felvonultat egy kis létszámú, de éjt nappá téve muzsikáló zenekart, akkor a nagybőgő mellé minden további nélkül belophat egy üstdobot. Kis üstdobot, nagy üstdobot, vívmány-üstdobot, amilyet éppen akar.

 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák  
Visszhang
  2011-02-10 10:45:43, csütörtök
 
 

Örkény István: VISSZHANG

Szép hazánk visszhangok dolgában sem áll az utolsó helyen. A természetjárók több tucatot tartanak számon. Leghíresebb a tihanyi: róla legendák és költői művek is szólnak. De még nála is érdekesebb a csalános-fülephegyi.

Az utóbbiról szóló legkorábbi följegyzés 1827-ből ered, amikor valaki - talán egy vadásztársaság megtréfált tagja - a csalánosi erdészlakból átkiabált a Fülep-hegy sziklafala felé:

- Ezt a hónapos retket ki tette a cipőmbe?

A tihanyi visszhang még fénykorában is csak tíz szótagot vert vissza. És ez tizennégy!

Azóta közel másfél évszázad múlt el. Sokan megfordultak a csalánosi erdészlak körül; boldog szerelmesek, kóbor katonaszökevények, gombaszedő lányok, a törvény elől menekülő bűnösök, üdülővendégek. És mindenfélét odakiabáltak a Fülep-hegynek. Példának okáért:

- Itt vagyunk ketten, Ferenc és Katalin!

Vagy:

- Megdögleni se hagyják már az embert!

Vagy pedig:

- Richter Elemér, három kutya, hat egér!

Voltak, akik káromkodtak; megint mások irgalomért fohászkodtak, vagy csak artikulálatlanul fölkukorékoltak, mert a nagy erdőségekben az embernek kukorékolhatnékja lesz.

A tihanyi visszhangot elrontották az építkezések, de a csalános-fülephegyi ma is kifogástalanul működik. Csak az a furcsa, hogy bárki jön, és bármit kiabál, mindig ezt válaszolja:

- Ezt a hónapos retket ki tette a cipőmbe?

Mást nem tud mondani.
 
 
0 komment , kategória:  Egyperces novellák  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 33 
2017.12 2018. Január 2018.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 272 db bejegyzés
e év: 272 db bejegyzés
Összes: 53023 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1603
  • e Hét: 23889
  • e Hónap: 78990
  • e Év: 78990
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.