Én látom benne azt amit Isten is lát
megföllebbezhetetlen ragyogásának titkát
amelyben nincs titok csak annyi hogy szeretni
csak azt lehet aki nagyon tud visszaszeretni.
Valakitől én azt tanultam,
a szeretetnek nincs határa.
Nagy kék kabátban volt, hajára
hó hullt a sál mellett, csokorban
s kiment a ház nagy udvarába.
Ment lefelé a hóesésbe,
a lépés örök ütemével,
mint aki tudja, sose ér el
a tájba csúszó feledésbe,
de az ablakba mégse néz fel.
A sárga kockás sál világít
a szürkületben, mint a lámpa
lebeg a szélben kék kabátja
s úgy halad tovább, fától fáig,
amíg a szem még visszarántja.
II.
Tavasszal aztán mit sem értve
figyeltem a virágokat kint,
hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint
ahogy valaki megígérte,
ki vállalta a legnagyobb kínt?
Azt mondta, hogy a szeretetnek
szabálya nincs, de mint a rózsa,
kinyílik egyszer s elborítja
az utakat, a fát, a kertet,
s levelét az ajtóba dobja.
Még óvni sem lehet a kíntól,
tövisek közt fog vágyakozni,
a földben nyugszik, százezernyi
kapától, daltól meg nem indul
- egyszerûen fog fölfakadni.
III.
A nyár úgy fekszik, mint a róka,
a kert végében összegyûrve,
leégve aranyra, vörösre,
prémmé és szőrré kunkorodva,
a kertben feküdt, mint egy ölbe.
A méz pedig öblös pohárban
áll a verandán tétovázva,
szilárdan s könnyen, mint egy ábra,
melyben jövő és elmúlás van
ikrás anyaggá összezárva.
Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg?
A teljesült virág sem édes?
Az ember hitvény életéhez
kapott kölcsönbe kis szerelmet,
amit aztán holtáig érez?
IV.
Ne mondd, ne mondd. Az ősz kitárva,
mint egy kapu, a távoli
mezőkre és utakra ki,
a szeretetnek nincs határa,
azt mondta egyszer valaki.
Virágok borítják a kertet,
és azután a hóesés,
ott megy valaki. Lépked, és
nagy ára van a szeretetnek,
nem csak könny, nem csak szenvedés.
Az udvarból az útra érünk,
ahol a kertek vége van,
mit meg kell tennünk, bárhogyan,
míg arra az ösvényre lépünk,
ahonnan már határtalan.
Örökké van a táj, a fák, az almakertek,
a fák végén a lomb vagy a diólevél,
miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,
ahogy ujjaival a víz széléhez ér.
Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja
kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,
a lebegő ködök a levegőbe fúrva
egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.
A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,
a billenő hegyen a tér sziklája áll,
mint mértani idom, amelybe zárva él egy
madár és énekel tízezer éve már.
Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják
a szívemet, szegezz a fák közé oda,
ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság
s aranyként tündököl a tárgyak homloka.
A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani.
Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny.
Minden egyes vers az élet értelméről szól, még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés.
Benne van a versben a költő, mint virágban az illat, tört fűben a kasza egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség.
A versben minden megvalósul - még Isten is. A ,,fiat!" gesztusa van benne, a ,,legyen!"
Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot, az ember maga is verssé válik és
elfoszlik az égbe.
A vers - ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb bolondságainkat is.
A vers - levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető.
Talán olyan a vers, mint a kesztyű, melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az.
A vers a szeretet nyelve. Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből.
A vers - a gyermeki kegyelem. ,,Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!"
A vers, hogy ,,látva... se... lássanak". ,,Színről-színre," mégis ,,tükör által, homályosan."
Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között.
Ez a fátyol a vers. Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg - ő a vers.
A vers megemel - valahová, a sebezhető végtelenbe.
A vers elejteni a vadat, a nagyvadat, az egyszarvút, hogy vére folyik, noha nincs is vére.
A vers - égi akupunktúra, mely minden ponton érint. Csak minket szúrnak és nem mi szúrunk.
A vers - szent Sebestyénnek lenni, combszúrva, mellszúrva, nyakszúrva - égi fénnyel szemünkben.
A vers - én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.
A vers könnyű szél simítása homlokunkon - mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.
A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk - milyen lehet a fény?
A vers - véraláfutás a... felhőkön, és felhőjáték a... vérünkben. Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák, a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák, miközben mi egy hajó után integetünk, amin utazunk s ami régen eltűnt a kanyarban.
xMagazin
Online
