A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani.
Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny.
Minden egyes vers az élet értelméről szól, még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés.
Benne van a versben a költő, mint virágban az illat, tört fűben a kasza egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség.
A versben minden megvalósul - még Isten is. A ,,fiat!" gesztusa van benne, a ,,legyen!"
Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot, az ember maga is verssé válik és
elfoszlik az égbe.
A vers - ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb bolondságainkat is.
A vers - levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető.
Talán olyan a vers, mint a kesztyű, melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az.
A vers a szeretet nyelve. Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből.
A vers - a gyermeki kegyelem. ,,Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!"
A vers, hogy ,,látva... se... lássanak". ,,Színről-színre," mégis ,,tükör által, homályosan."
Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között.
Ez a fátyol a vers. Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg - ő a vers.
A vers megemel - valahová, a sebezhető végtelenbe.
A vers elejteni a vadat, a nagyvadat, az egyszarvút, hogy vére folyik, noha nincs is vére.
A vers - égi akupunktúra, mely minden ponton érint. Csak minket szúrnak és nem mi szúrunk.
A vers - szent Sebestyénnek lenni, combszúrva, mellszúrva, nyakszúrva - égi fénnyel szemünkben.
A vers - én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.
A vers könnyű szél simítása homlokunkon - mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.
A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk - milyen lehet a fény?
A vers - véraláfutás a... felhőkön, és felhőjáték a... vérünkben. Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák, a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák, miközben mi egy hajó után integetünk, amin utazunk s ami régen eltűnt a kanyarban.
Akit az Isten rendel,
azt soha ne engedd el,
fogd a kezét, a lábát,
a fenekét, a bokáját -
abba mindig kapaszkodj,
ha lerúg is, ragaszkodj,
nézd a fogán a fények futását,
szemöldökének varázsát,
este hatkor,
hogy milyen nagy ilyenkor,
lesd a körmei ívét,
hogy kikaparják ismét a szemed,
hogy ne lássad az elárultatásod.
Föltündöklő nyakát nézd, ahogy sohase másét,
becsapva és szelíden, ahogy rendeli Isten.
Mindent megér a szobája, a melege, a mohája,
a dunyhája, az ágya, az összerándulása,
a bőre reszketése, a beleegyezése,
a bögye, a bibéje, a pihéje becézve.
Mindent megér, ha Isten elrendeli
egyetlen és szűzi szerelemnek,
akit csak Neked enged... azt soha el ne engedd,
legyen kicsike, mulya, vagy leány elárulva,
akit az Isten enged, az legyen a szerelmed...
Mindent neked hagyok illatos nyakéket
fülönfüggőket bársonyt és pénteki ebédet
hal hús hol hús a hal - busa - busásan és teérted
mindent neked hagyok antilopot temérdek
Ez az én esküvőm Esküszöm földre égre
veled voltam a legboldogabb évről évre
esküszöm az arany csillagok fejére
veled vagyok mielőtt életem véget érne
Veled vagyok Kötés Rángásban ideglázban
hogy felforrósodom az isten igazában
a homlokom zugában
esküszöm: te vagy a villanásom ágyam
Esküszöm a réteken futó fekete farkasokra
a fűre ahogy a szél a haját összefújja
a tűre az ideget kivájó könnyű karra
esküszöm a békére következő viharra
Esküszöm esküvő esküttevő szavával
eljegyeztelek magamban a széttörött halállal
ahol a cserepek összeilleszkedve vállal
számolnak szerveim beváltható szavával:
hogy te vagy te hogy te örökké tudsz te lenni
ezen kívül a föld pokol Isten hatalma semmi
az égen nem marad felhő csillag szemernyi
ezen kívül nem lehet énekelni
Csak tested örökös fölfénylő bársonya
mered és meredeken hanyatlik át oda
ahol ragyogni ragyogó test soha
nem tudott szebben mint tested bársonya
Így csak szakad az űr és tündököl a semmi
ahol tükörben arcodnak muszáj lenni
vakítóan fintoros füllel percnyi-figyelni
hogy te vagy te hogy te örökké tudsz te lenni.
Köd-köre hull
a gomolyag
két hétig eláll
a gondolat
Mesgye mellett
megy a szamár
a gondolat két
hétig eláll.
Szivemben a
bánat érik
a gond eláll
egy-két hétig
Nő, mint jég a
fán, a magány
a beszéd két
hétig eláll.
xMagazin
Offline
