Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 48 
A tapintatról és a gyöngédségről
  2017-04-24 11:14:23, hétfő
 
  Márai Sándor

A tapintatról és a gyöngédségről

Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség mely, mint valami csodálatos zenei hallás örökké figyelmeztet egy embert mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak, és mi olyan ,,jó", hogy ellenségünk lesz ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, pártolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal, vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik mi az, ami a másiknak fájhat. S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban felhők között közeledő láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
Az én dalom
  2011-07-18 09:36:52, hétfő
 
  Rabindranath Tagore

Az én dalom

Az én dalom lesz a szellő muzsikája, amely körülfon téged, gyermekem, mint a százkarú szerető szerelem.
Az én dalom, mint áldó csók, érint majd homlokon.
Magányodban melléd surran, és belesuttog a füledbe, melletted lesz a tömegben, és szelíd tartózkodással övez.
Az én dalom lesz a szárny, ha álmodsz, álmaidban ezen a szárnyon száll közelebb a szíved az ismeretlenhez.
Ott ragyog feletted, mint hűséges csillagod, ha életutadon az éj sötétje borong.
Az én dalom ül szembogaradon, és ráirányítja a tekintetedet a dolgok mélyére.
És ha a halál csendje elnyeli hangom, az én dalom - a te élő szívedben - tovább dalol



 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
Aki egyszer már....
  2011-06-28 11:49:45, kedd
 
  Neil Gaiman

Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz". Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.


Az emberek könnyen törnek, ahogy a szívek és az álmok is.
Neil Gaiman
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
Az én dalom
  2011-06-19 23:40:17, vasárnap
 
  Rabindranath Tagore

Az én dalom

Az én dalom lesz a szellő muzsikája, amely körülfon téged, gyermekem, mint a százkarú szerető szerelem.
Az én dalom, mint áldó csók, érint majd homlokon.
Magányodban melléd surran, és belesuttog a füledbe, melletted lesz a tömegben, és szelíd tartózkodással övez.
Az én dalom lesz a szárny, ha álmodsz, álmaidban ezen a szárnyon száll közelebb a szíved az ismeretlenhez.
Ott ragyog feletted, mint hűséges csillagod, ha életutadon az éj sötétje borong.
Az én dalom ül szembogaradon, és ráirányítja a tekintetedet a dolgok mélyére.
És ha a halál csendje elnyeli hangom, az én dalom - a te élő szívedben - tovább dalol"


 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
A vers, mint élőlény
  2011-05-24 12:58:35, kedd
 
  Lelkes Miklós

A vers, mint élőlény

Kicsit fura talán, hogy a verset élőlénynek nevezem, - bár ki tudja? Az élőlény általánosabb fogalom, mint az ember, márpedig a verset nem sérthetem meg azzal, hogy embernek nevezem. Igen, a vers sokkal több, sokkal rejtelmesebb, mint az ember. Nem is nevezem verseim gügyögőn "gyermekeimnek", "szülötteimnek". Tanítóim, parancsolóim ők, és éppen annyira másoké /azon nagyon-nagyon keveseké, akik elfogadják őket/, mint az enyéim. Alattuk nevem csak az első találkozást jelzi számomra, - és mások számára.

Egy-egy vers, persze, nyelvöltögető, vidám fickó. Ám bármikor elkomorulhat ő is. A vers születését nem tudom megakadályozni, legfeljebb ideig-óráig késleltetni. Sokan talán úgy képzelik: a vers örömet ad annak, aki először látja meg. Néha igen, ám gyakorta nem. Ha megmutat valami szépet, akár felfénylőt, akár árnyékba öltözöttet, akkor a vers-tündérasszony tényleg virágot nyújt át, de gyakran csak pillanatokra, mert máris elhervadhat ez a virág. A múlt és jelen "emberi" /azaz embertelen/ világa nem kedvez a Szépség virágainak, pillanatainak.

A vers mindig jót akar és, ha nem akadályoznák meg benne, jót is tenne. A vers kérdez, ettől is, attól is: hová rohansz felserdült leányka? Jól meggondoltad: tényleg a karriert akarod mindenáron, a család és munka /hivatás/ harmóniája helyett? Tényleg együtt akarsz élni, házasság nélkül, sőt, gyermeket szülni "élettársi" kapcsolatban? Esetleg nem is akarsz gyermeket nevelni, csodálatosan gyönyörű érzések, és egyúttal, gyakran, súlyos terhek, bánatok forrását? A vers csak kérdez, mert azt akarja: a feleleten gondolkozzon el a kérdező, ismerje meg saját "lelki énjének" őszinte válaszát. Azt a saját választ, amelyet - különböző okokból - nem akarnak meghallgatni az emberek.

A vers, bizony, - tetszik, nem tetszik - engem is megfed olykor gyengeségeimért, hibáimért. Nos, ez nem tetszik nekem, de nem csinálhatok semmit: csak az őszinte vers - vers. Ha nem őszinte, akkor, bármilyen formai bravúrja mellett is, pusztán - hazugság. Egy korban, amikor a hazugság /és az igazság elhallgatása/ általános, nem vagyok hajlandó ehhez csatlakozni, tény viszont, hogy ebben gőgöm is közrejátszik.

A vers az igazat szereti, az "ember", ha az igazság pillanatnyi érdekével /látszólagos érdekével/ ellentétben áll, akkor a hízelgő hazugságot. Ne áltassuk magunkat! Petőfi, a "szabadság lánglelkű költője" követjelöltként éppen úgy megbukott saját korában igazmondásáért, mint ahogy ma megbukna hasonló őszinteségéért egy parlamenti képviselőjelölt. /Persze, ha akadna ilyen./

A vers gyenge, mert jót akar, és az, aki jót akar, mindig az. Ám ugyanakkor nagyon erős is, ha valaki elfogadja, titokzatos szellemi erővel máris parancsol: ez az utat kövesd, arra ne lépj rá! Erre, ilyenkor, csak az a válasz lehetséges, amit Babits adott Jónás szájába: "nincs mód nem menni ahova te küldtél".

Csak a vers Élő Csillag: álmodni tud és álmodni akar másokért, ugyanakkor megveti a hamis szeretetprófétákat, a humánumot hirdető álarcban kegyetlenkedőket, sőt, nem hízeleg az elbutítottaknak sem. Így hát nagyon is érthető népszerűtlensége Ninive Piacán!
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
A tükrön átlépni
  2010-08-22 12:53:22, vasárnap
 
  Müller Péter

A tükrön átlépni

"Azt mondod, látod és azt mondod, érted.
De azt, hogy miért van, mégis újra kérded.
Kerestél, kutattál, s feltártál sok csodát,
De nem találtál többet, mint lábnyomaid porát.
Mert szemeddel mindig a távolt kutattad,
És a célokat mindig másoknak mutattad.
Nem vetted észre, hogy a véletlen csodája
Benned van elrejtve, s nem a nagyvilágban

Nem. Nincs az útnak vége, csak a tükrön át kell lépni,
Meg kell tanulnod most önmagadra nézni.
Te magad változz, hogy a titok örök fénye
Felragyogjon Benned és felébredjél végre.
Légy a csend mestere, bírd tudatod szóra,
És a legmerészebb álmaid válnak valóra."
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
A lótusz
  2010-05-31 11:07:01, hétfő
 
  Reményik Sándor

A lótusz

Az emberi szellem hasonlatos a lótuszvirághoz. Mint ahogy a lótusz a tavak és mocsarak iszapos fenekéről tör fel a víz felszínére, úgy sarjad ki az emberi szellem is az anyagi világ sötétjéből és úgy emelkedik föl a fény felé.

És miként a lótusz a vizek felszínén szétterjeszti leveleit, majd pedig a napfény hatására kibontakoztatja szépséges virágát, úgy bontakozik ki a szellemi mivoltát felismerő emberi lélek is a magasabb világok fényénél a magasabb rendű erők hatására.

De ehhez az szükséges, hogy - mint a lótusz - boldogan kitárjuk lelkünket a szellem napsugara előtt és hagyjuk, hogy a magasabb világokból szüntelenül leáradó fények érleljék bensőnket, miként a Nap sugarai a lótuszvirág szívét.

Mikor tehát úgy érezzük, hogy lábunk elmerül a föld sarában, emeljük fel lótusz-szellemünket a legmagasabbhoz, ami számunkra létezik. Lelkünk már-már összecsukódó szirmai újra erőt, színt és szépséget nyernek majd tőle
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
Még a moha is virágzik
  2010-05-27 14:01:06, csütörtök
 
  Vass Albert

MÉG A MOHA IS VIRÁGZIK

Ne hidd, hogy csak az orchidea virág. Meg a rózsa, meg a szegfű. Még a mohának is van virága.
Pedig a moha sohasem lát napot. Sűrű erdők nyirkos homályában él, földhöz ragadtan, nyomorultul. Ő a legnyomorultabb a növények között.
Mégis eljön évente az idő, amikor kivirágzik. Kivirágzik, örömet ünnepel. Akár a rózsa, az orchidea, vagy a szegfű. Semmivel sem kisebb az öröme, mint az orchideának, vagy a szegfűnek.
Sőt, ne feledd, egy nagy előnye is van: senki emberfia nem tépi le különlegessége miatt a moha virágját.
Fogadd meg a tanácsomat és gondolj sokat, nagyon sokat a mohavirágra.
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
Te és a világ - Vágy és öröm
  2010-05-25 14:04:04, kedd
 
  Wass Albert

Te és a világ - Vágy és öröm

Minden vágyadnak eleget tenni: ez az emberi élet legnagyobb művészete. Akinek sikerül, az boldog. Ehhez azonban fontos, hogy kevés vágyad legyen.
A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm. Minden gyökérnek az a célja, hogy virágot hozzon. Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Csak olyan növényt enged meghonosulni benne, melynek virágai szépek és illatosak. Vagy melyek kellemes ízű gyümölcsöket teremnek. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül. Olyan növények gyökerét sem ülteti el, melyek fejlődéséhez a kert fekvése és éghajlata nem alkalmas. Melyeknek kivirágzásához esélye nem lehet. Így tesz az okos és jó kertész. Légy tehát okos és jó kertésze a lelkednek.
Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.
Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt...
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
Miért sír a bambuszerdő?
  2010-05-25 10:18:51, kedd
 
  Őri István

Miért sír a bambuszerdő?

Évszázezredeken át trópusi klíma uralkodott Közép-Ázsiában, bőséges esővel öntözve a földet, éltető meleget adva növénynek, állatnak. Később az esőzóna délebbre húzódott, a táj elsivatagosodott, s csak a nagy folyók partjain maradt valamennyi élet. Az állatok együtt vándoroltak az esővel, a növények pedig alkalmazkodtak a szárazsághoz, vagy kipusztultak. Némelyek közelebb húzódtak a folyópartokhoz, mások vastag, húsos leveleket növesztettek, ezekben tárolva a vizet. A bambuszok viszonylag szerencsésnek mondhatták magukat, mert mindig is a folyók mellett tanyáztak, és akadtak közöttük szép számmal több száz éves öreg óriások, akik sok mindent láttak, sok mindent hallottak, sok mindent tapasztaltak. Amikor hosszabb időre el-elmaradozott az eső, és az első forró szelek megérintették a bambuszerdő koronáját, fiatalabb társaik megkérdezték őket:
- Mit tegyünk, Tiszteletreméltók, hogy életben maradjunk?
Az öregek kicsit gondolkodtak, majd ezt mondták:
- Eresszétek mélyre a gyökereiteket, mert ott mindig van víz. Amikor a nap heve égeti a leveleinket, szálljatok alá és szívjatok fel annyi vizet, amennyit csak tudtok. S ha eljön az éj, bocsássátok alá a vizet cseppenként a földre, hogy az majd nappal elpárologva, éltessen titeket.
Így is cselekedtek. S amikor beáll az éj és minden elcsendesedik, elkezdenek könnyezni a fiatal bambuszhajtások. A szél néha végigsimítja a fák leveleit, majd tovavonul, s a csendet csak a száraz levelekre hulló könnycseppek apró koppanása töri meg. Néha egy-egy felriadt madár csippant, majd visszatér a csend, a cseppek, a holdvilág és a magány.
De az emberek jobban szeretik a meséket, mint a tudományos magyarázatokat, jobban szeretnek átlépni az álmok világába, ahol semmi sem lehetetlen, ahol minden szép és kedves, ahol mindenre van megoldás.

Ha megállunk a bambuszerdő szélén és hallgatjuk, hogyan sír az erdő, a múlt ködéből elénk tűnik Yoel törékeny alakja, leül mellénk és elmeséli, hogy miért is sírnak a fiatal bambuszok.
S ha próbáljuk mondani neki, hogy az nem úgy van, mi tudjuk a magyarázatát a vízcseppeknek, Yoel csak nevet rajtunk, hiszen ő annak idején megkérdezte a legöregebb bambuszt:
- Mondd csak, Tiszteletreméltó, miért sírtok ti minden éjjel, mi nyomja a szíveteket? És miért pont éjjel sírtok, miért nem napvilágnál?
- Sok évet megértünk, sok mindent láttunk és hallottunk. Szomorú a szívünk, mert amit láttunk, az szenvedés, amit hallottunk, az sóhaj, amit éreztünk, az fájdalom volt, az emberek fájdalma. Szomorú a szívünk, mert nem tudunk segíteni, így hát csak siratunk benneteket, de azt is titokban, akkor, amikor sötét az éj, nehogy könnyeinkkel még szomorúbbá tegyünk titeket.
- De én nem vagyok szomorú, én mindig énekelek, nekem szép a napsugár, szép a pusztaság! A forró szél engem simogat. Hogyan lehetséges ez?

- Kedves gyermek - felelte az öreg bambusz - gyere el minden éjjel és beszélgetünk. Elmondom neked, hogy a napok egyre fáradtabbak lesznek, elmondom, hogy le kell majd hajolnod és egyre nehezebb lesz újra felállni, elmondom, hogy néha fájni fog az élet, de akkor is élned kell. Elmondom azt is, hogy belőled élet fakad és akkor boldog leszel. Gyere el éjjelente és beszélgetünk.
S minden nap, amikor leszállt az éj, Yoel elment az erdőbe, leült az öreg bambusz tövébe és hallgatta őt órákon át. A hold fénye átsütött a bambuszerdő koronáján, különös árnyakat rajzolva Yoel arcára. Az enyhe szellő néha meglebbentette éjfekete haját, felszárította azokat a valódi könnycseppeket, amelyek forrása Yoel tiszta, ártatlan szíve volt, s maga sem értette, miért is sír együtt a bambuszokkal.
Majd eljött a hajnal, elapadtak a könnyek és Yoel visszament az emberek közé.
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 48 
2017.04 2017. Május 2017.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 120 db bejegyzés
e év: 937 db bejegyzés
Összes: 7407 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 255
  • e Hét: 3104
  • e Hónap: 59973
  • e Év: 284634
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.