Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 56 
A néhai bárány
  2018-04-03 23:29:46, kedd
 
  Mikszáth Kálmán

A néhai bárány

Az napról kezdem, mikor a felhők elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból Istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.

Minden érezte az Isten közeledő látogatását, a libák felriadtak éji fekhelyeiken, és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát, s haragosan csapkodta fölfelé. A Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre, és onnan kukoríkolt, a lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verődve riadoztak az udvarokon.

Hanem a harangszó, mely fönségesen rezgett a viharban, egy kis eső híján, s az is inkább használt, mint ártott, elfordította a veszedelmet. A kísértetiesen szaladó búzavetések és kukoricaszárak megállottak, lassanként kitisztult az ég, s csak a megdagadt Bágy hömpölygő vize, mely szilajon, zúgva vágtatott el a kertek alatt, mutatta, hogy odafönn Majornok, Csoltó környékén nagy jégeső volt vagy talán felhőszakadás.

No, ha most ez egyszer ki nem csap az a patak, s ki nem önti a bodokiakat, mint az ürgét, akkor mégis jó dolog keresztény katolikus falunak lenni - lutheránus vidéken.

Megnépesült a part, s itt-ott megvillant egy-egy ásó vagy kapa. Az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák barázdákban eresztették a folyóba az esővizet. Csak aztán vissza ne térjen többedmagával!

Piszkosan hömpölygött alá az ár, s a partok tömött fűzfabokrairól nemcsak a leveleket tépdelte le alul, de a kérget is lehámozta, itt-ott kirepedt az olvadékony földből egy darab, s elmállott a vízben. Hajnalra szélesebb csipke szeli majd a határt, s a cikcakkjai is újak lesznek!

Gerendák, ajtók és mindenféle házi eszközök úsztak a hullámokon, szakajtó, zsúp és ablaktábla. (Egész házakat mosott el a víz valahol!) Azután jött egy petrence, utána pedig valami négyszögletes tuskót gurítottak a habok...

A holdfény éppen oda vágódott. Nem tuskó biz az, de tulipántos láda, s nini, egész csuda, milyen szépen ül ott a tetején egy picike bárány.

Az ám, most, hogy ím a partnak hozza a szél, Tóth-Pernye Jánoséktól egészen jól látszik, amint két hátulsó lábát alászedve, az első lábacskáival megkapaszkodik. Szép patyolatgyapjas, két fekete folt van a hátgerincén, piros pántlika a nyakában. Nagyon szerethette valahol valaki!

Olyan türelmesen ül az ide-oda billegő jószágon, mintha jószántából hajókáznék, s ha mekken is néha, csak azért, mert éhes. Pedig itt még ehetik is, ha a láda bolondjában utoléri a petrencét. Nincs valami messze... amott fordul ni, a Périék pajtájánál! Nosza, szaladj hát utána, öreg láda!

Nézték egy darabig, hogy majd csak előbukkan a kanyarodónál, de meg nem láthatták. Elnyelte nyilván a sötétség, vagy hogy talán Sós Pál uram fogta ki útközben a csáklyával...

Hanem hát azt mondja őkigyelme, hogy ott volt ugyan, de színét se látta a jószágnak, ami úgy is van akkor, ha olyan módos, tekintélyes ember állítja, ki már az idén is kevesellte a mezőbírói hivatalt, mert öregbíró lesz, ha élünk, esztendőre ilyenkorra.

Ámbátor, ha már szóba jött az a bárány, mégis furcsa eset, hogy míg a felsővégen mindenki tud róla, Sós Pálék kertjénél egyszerre nyoma vész, az alsóvégiek közül már nem látta senki.

Amennyi itt a rossz nyelv, még mindjárt másnap, ott a hálaadó misén is csak addig pihentek, míg az imádságoskönyvek leveleit nyálazták, ahol pedig az Úr kímélő kegyelmét kellett volna inkább megköszönni, amiért nem sújtotta a falut... de amennyi itt a rossz nyelv, százan is kinyújtják lapátnak, hogy a mások becsületét hordják el rajta.

Nyomban nekiestek a gyanúsítással Sós Pálnak: csak ő húzhatta ki, senki más, a ládát! Hanem 'iszen, az Isten nem alszik, rossz tűz el nem alszik, nem marad ez annyiban.

Kerül annak gazdája akárhonnan!

Súgtak, búgtak, hogy (ugyan kis szopja az ilyeneket az ujjából?) ennyi meg annyi tömérdek régi ezüsttallér volt a ládában.

Ami igaz, igaz, lehet az öregnek is tarka macskája, mert a "nagyitalú" Mócsik György, a gózoni szűcs olyasfélét mondott a minap itt jártában, hogy ebben a dologban, ha nem volna lakat az ő száján... Ki tudhatja hát? De az már egyszer mégis bolond beszéd, az ezüsttallérokról.

Nem volt abban a ládában egy veszett garas sem, hanem (ma már tudjuk) benne volt a szép majornoki Baló Ágnes kelengyéje: három perkálszoknya, négy szélből az egyik, hat olajos kendő, nyakba való kettő, ezüstcsatos mellény, tíz patyolat ingváll s azonfelül a mente meg egy rámás csizma, újdonatúj, még a patkó se volt ráverve. Szegény Baló Ágnes, benne volt abban a ládában mindene!

Hogy az ár elmosta a csőszházat, elmosta a házasságot is. Gúnya nélkül nem léphet az oltárhoz szégyenszemre. Már mindene megvolt, pedig beh keservesen mint cseléd szerezte, minden ruhadarabot egyenkint. Szüretre lett volna meg a dolog, legalább úgy mondta az utolsó szombaton maga a vőlegény - de most már vagy lesz valamikor vagy sem.

Bezzeg a búbánat venné fel a Baló Mihály házát, ha a ház megvolna, ha nem éppen amiatt venné fel, mert a víz felvette. Ágnes majd kisírja két ragyogó szemét, pedig legalább ő vigasztalhatná azt a szegény Borcsa gyereket, kinek a báránya veszett el gonoszul, a tarka Cukri bárányka, akivel együtt játszott, együtt hált... Jó, hogy a cudar Bágy elöntötte a rétet is... úgy sincs már, aki selyemfüvét megegye, mert a kedves, az édes Cukri bárány odalett...

Milyen szépen rázogatta a farkát még az utolsó nap, ugrándozott ott künn a verőfényben, Borcsa picike tenyerét hogy megnyalogatta, jámbor szemeivel nyájasan bámulta, mintha érezné, hogy utoljára látja!

De hátha megkerül, hátha visszahozzák?

Jött is hetek múlva valami nesze az úszó ládának, amelyiken egy bárány ült, makacsul, mintha őrizné. Látták Csoltón, sőt még Bodokon is, körülbelül éjfélre vitte odáig a haragos folyó.

No ez, ha úgy igaz, nem lehetett más, mint a Baló lányok kincse!

El is indult Baló Mihály azonnal. Majd kikeríti ő a lányai igaz jószágát, ha térdig kopik is a lába.

S így esett meg a csúfság Bodokon, hogy a legmódosabb ember házát kikutatták. Istenem, de csak nagy úr is a törvény! Maga volt ott a bíró meg a tizedes, mert Baló Mihály a pletyka után indulva, a hatalomhoz fordult.

De nem volt foganatja: semmit sem találtak a Sós-portán. Bosszúsan indult haza Baló, lányai egész a határig eleibe jöttek, ha vásárba lett vón, se várhatnák jobban.

- Megvan-e a bárány? - kérdé Ágnes fojtott hangon. Jaj, dehogyis merné a ládát kérdezni előbb! Még tán el is ájulna, ha hirtelen azt hallaná, hogy megvan.

- Se a bárány, se a láda. Pedig mindent kikutatott a bíró annál az embernél, akire gyanakszom.

Apróra elbeszélte, amit tudott. Ágnes a szép fejét rosszallóan csóválta.

- Kend, az erő, a hatalommal ment ellene, most én megyek, a gyenge - szólt dacosan -, és a furfang lesz a fegyverem.

Csak a gyermek nem szólt. Pedig még ő is ott állt: a leggyengébb.

Egy hétig járt oda Ágnes, kutatott, fürkészett, fűt-fát kikérdezett. Gózonban is megfordult, hol egy lánya van férjnél Sós Pálnak, hátha ott lesz a ruha? De nem ment semmire, sőt még tetejébe meg is betegedett, kocsin kellett érte menni Bodokra.

Hát lám, hiába volt az Ágnes útja is. Nem segített sem a hatalom, sem a furfang. A gonoszok ereje nagyobb ezeknél.

Hanem ha tán elindult volna az igazság, nem álruhában, nem kerülő úton, nem pallossal, hanem csak puszta kézzel?...

Le kellett most már mondani a reményről is. Kár volt akár egy szalmaszálat is keresztültenni ebben a dologban; mert csak rosszabbra fordul.

Nemcsak a hozománya van oda a szegény Ágnesnek, hanem most már az egészsége is.

Ahogy érte mentek, vánkost és dunyhát téve a kocsiülésbe, Boriskát is magával vitte az öreg, hadd lásson egy kis világot ő is. Nyolcéves innen-onnan, s még nem volt ki soha a faluból, nagyon anyás... vagy mit is beszélek, hiszen rég nincs már anyja szegénynek!

Nagyobb volt az ijedelem, mint a betegség, amint, nehogy a kocsi megrázza, gyalog mentek mind a hárman a kövezett nagy utcán keresztül, hogy a haranglábnál majd felülnek. Ágnes olyan könnyedén lépdelt, hogy akár hazáig kibírná. Bizony Isten, kár volt a kocsiért!

Hát amint a Csorba Gergelyéktől befordulnak, a Kocsipálék csűre mögül egyszer csak szembe jön az egész elöljáróság meg a főemberek, köztük Sós Pál uram is, ünnepiesen felöltözve, újdonatúj ködmönben, mely panyókára fogva lógott a válláról. Igaz biz'a - az új templomot szentelték itt föl a mai napon.

- Nézd, Boriskám! Nézd meg jól azt a hosszú hajú magas embert - súgja kis húgának Ágnes -, az vitte el a Cukrit.

Éppen a községházához értek őkegyelmeik, s minthogy Sánta-Radó Ferenc uram azt találta megjegyezni a födélre, hogy új zsúp kellene rá, megállottak a falu hatalmasai, s műértőleg nézegették az ócska eszterhajat. Már csak különös az, hogy minden kopik a világon, még a községháza is!

Borcsa félénken nézte meg azt az embert, nagy, kék szemei telelettek könnyel.

- Ne rángass hát! - förmedt rá Ágnes, s eleresztette a kezét.

- Nem én... csak megrezzentem... Mintha a Cukrit láttam volna felém szaladni a levegőben.

Eközben ők is odaértek a faluházához. Baló Mihály uram dicsértesséket mondott, és továbbment. Ágnes nemkülönben. De nini, az a bolond gyerek, a bizony odamegy egész közel, s még meg is szólítja azt a hatalmas embert. Ejnye no, mire való az!

- Bácsi! - szólt csengő szelíd hangon. - Adja vissza a bárányomat.

A tanácsbeliek összenéztek. Kié vajon ez a szép, szomorú arcú leányka?

- Adja vissza a bárányomat! - ismétlé, s a vékony gyermeki hang úgy süvített a levegőben, mint egy parittyakő.

Sós Pál odanézett fanyarul, aztán megigazította hátul palócosan fésűre fogott, deres haját, s nyájasan kérdé:

- Miféle bárányodat, fiacskám?

- Az én Cukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros pántlikával a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól...

- Nem láttam én a te bárányodat soha - szólt szemlátomást kedvetlenedve. - Takarodj innen, azt mondom...

Aztán odafordult a tanácsbeliekhez:

- Biz ez már régi fedél, bíró uram, becsurog biz ezen...

- Be ám, de a kelmed fedelén is nagyon becsurog, úgy nézem. Alighanem lyukas az valahol, Sós Pál uram.

Fülig vörösödött őkigyelme a bíró gúnyos vádjára.

- Esküszöm, bíró uram, ebben a báránydologban...

A gyermek bámészan nézte a jelenetet, amint ingerülten hátrább taszítá ködmönét, s kezét elővonván alóla, felemelte két húsos ujját az égre.

- Esküszöm kendtek előtt, itt a szabad ég alatt, az egy élő Istenre...

A gallérzsinór megereszkedvén a rántásban, magától oldózott, s a nehéz új ködmön kezdett lassan-lassan lefelé csúszni, mígnem a csípőktől egyszerre lecsapódott a földre.

Boriska sikoltva egy szökkenéssel termett a leesett ruhadarabnál.

Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is ott akadt a következő esküszó. Jó is, hogy ott akadt.

- Cukri! Kis báránykám! - kiáltott fel a leányka fájdalmasan.

Lehajolt. Fejecskéjét odaszorította, ahol a bélésen két barna folt látszott...

Ügyes szűcsmunka és szép tisztára mosott báránybőrből volt az egész bélés, hanem az ismerős közepe mégis a legkülönb.

A kis Baló Borcsa könnyhullatásával még tisztábbra mosta.
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
A három fa legendája
  2018-01-26 21:46:16, péntek
 
  A három fa legendája

Norvég mese

Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.

Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. ,,Szeretnék kincsesláda lenni!" kiáltott fel. ,,Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!"

A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. ,,Jó volna büszke hajónak lenni" - sóhajtotta - ,,átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!"

A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. ,,Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről" - mondta. ,,Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!"

Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.

Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: ,,Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem." És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. ,,Most lesz belőlem az a szép kincsesláda" - gondolta a fa - ,,csodás kincseket kapok majd."

A másik favágó a második fát szemelte ki. ,,Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem." És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. ,,Végre átszelem a tengert!" - gondolta. ,,Büszke hajó leszek, királyoknak való!"

A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. ,,Nekem bármelyik fa megteszi" - mormogta.

Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.

A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.

A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. ,,Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni."

Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.

De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. ,,Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!" - sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. ,,Ez a jászol a legjobb hely neki" - mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.

Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: ,,Csend!" - és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.

Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.

Ez tette gyönyörűvé az első fát.

Ettől lett erős a második.

És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.

Fordította: Szabó Ági
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
A boldogság kék madara
  2017-12-19 14:21:47, kedd
 
  Maurice Maeterlinck

A boldogság kék madara

A Kék Madarat nem kell távoli országban keresni.
A Kék Madár mindig velünk van,
ha szeretjük egymást
és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is.
De mindig elrepül, ha bántjuk egymást,
ha irigykedve figyeljük egymás örömét.
Mert a Kék Madár maga a boldogság,
és kalickája az emberi szív.
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
A hold színe
  2017-10-10 12:19:48, kedd
 
  Alkyoni Papadaki

A HOLD SZÍNE

"Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát,
és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt.
-Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
-Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
- Az álmoknak is van színe?
- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
- Milyen színű az öröm?
- Fényes kis barátom.
- És a magány?
- A magány az ibolya színét viseli.
- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.
A csillag behúnyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott.
Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni milyen színű a szeretet?
- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolta a fa.
- Na és a szerelem?
- A szerelem színe a telihold.
- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.
Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
Az öröm tízparancsolata
  2017-08-20 15:45:58, vasárnap
 
  Gaston Courtois

Az öröm tízparancsolata

1.Minden reggel hűségesen kérd Istentől az örömöt.
2.Mosolyogj, és tanúsíts nyugalmat kellemetlen helyzetben is.
3.Szívből ismételgesd: ,,Isten, aki engem szeret, mindig jelen van."
4.Szüntelenül törekedj arra, hogy csak a jó oldalukat lásd az embereknek.
5.Könyörtelenül űzd el magadtól a szomorúságot.
6.Kerüld a panaszkodást és a kritikát, mert ennél semmi sem nyomasztóbb.
7.Munkádat örömmel és vidáman végezd.
8.A látogatókat mindig szívesen, jóindulattal fogadd.
9.A szenvedőket vigasztald, magadról feledkezz meg.
10.Ha mindenütt az örömöt terjeszted, biztos lehetsz benne, hogy magad is rátalálsz.
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
A Csoda, a Remény, a Szeretet és a Holnap Álmai
  2017-08-09 02:18:21, szerda
 
  "Merj álmodni, mert az álmok álmodói meglátják a holnapot. Merj kívánni, mert a kívánság a remény forrása, s a remény éltet bennünket. Merj nyúlni olyan dolgokért, amit senki más nem lát. Ne félj olyat látni, amit senki más nem lát. Higgy a szívedben és saját jóságodban, mert ha így teszel... Mások is ezekben fognak hinni. Higgy a csodában, mert teli van vele az élet. De ami a legfontosabb, hogy higgy önmagadban, mert odabenn a lelkedben rejtőzik.

A Csoda, a Remény, a Szeretet és a Holnap Álmai."

(Ron Cristian)
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
Szőlőhegyi beszéd
  2017-08-09 02:10:47, szerda
 
  Isten nem valamiféle uralkodó, aki a felhők tetején ül aranytrónuson s onnan ítélkezik emberi mértékkel. Isten törvény. A szeretet és jóság törvénye. Az örökkévalóság törvénye. Az élet törvénye. Az igazság, az összhang, a szépség ... a mindeneket összefogó és egybekapcsoló nagy együttműködés törvénye, melynek összhangjában az óriás naprendszerek éppen olyan fontosak, mint a legapróbb porszem. Ez a megdönthetetlen erejű törvény az, amit Istennek nevezünk ősi magyar szóval. S valahányszor engedelmesen beállunk ennek a törvénynek a sodrába, és azt cselekedjük, amit ez a törvény, amely bennünket létrehozott és életben tart, tőlünk megkíván: se nyomorúság, se betegség, se semmiféle földi hatalom le nem győzhet, még csak meg sem félemlíthet bennünket."

(Wass Albert ,Szőlőhegyi beszéd, l974)
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
Világ remetéje
  2017-08-08 11:04:42, kedd
 
  Wass Albert

Világ remetéje

A városnak azon a részén voltak az örömtanyák és a mulatóhelyek. Csapszékek, csempészlebujok, gyilkos sikátorai a bűnnek. Ma csak romok vannak ott. Romok, amíg ellát a szem. A városnak az a része halott sivatag. Úttalan kőhalmaz, amit messzire elkerülnek az emberek. Hat éve immár.
De a romok között, ahol valamikor az örömtanyák piros lámpái virítottak, ott él ma a remete. Nem szent ember, nem. Csak éppen remete. Egy ember, aki ott él most. Ki tudja azt, hogy mért él ott? Őa remete, és remeték mindég voltak. A romok közül ölesre kinőtt a dudva, olyan már, mint egy őserdő. Rozsdás vasak merednek belőle az ég felé, likas bádoghordók, egy-egy elgörbült színes cégtábla, mely valaha boltot hirdetett, vagy mulatót, s ma ott hever félig betemetve a törmelék között, mint megfejthetetlen írásjele rég letűnt kornak. Ha süt a nap, gyíkok bújnak elő a dudva bozótjából. Csigák mászkálnak, ha esik az eső. Énekesmadár is fészkel ott, cinke, rigó és kövifecske sok. Falak repedéseiben, holt ablakok gödrében tanyáznak. S elhagyott, kormos kéményekben nehány bagoly, és ezek a magányos kémények úgy merednek elő a romokból, mint elhagyott sírkövei gazdátlan
temetőnek. Nehány sovány macska is él még ott. És a remete.
Odúja félig beomlott pinceüreg. Talán egy vendéglő tartotta ott hajdan az italait abban a pincelyukban. De az is lehet, hogy kivénhedt örömleányok laktak ott. De lehetett csempészmenedék is, bűnözők tanyája. Azonban mindez eltelt. Ma csak a remete lakik ott, más senki. Egy csontos, szikár ember. Naphosszat ül a pinceodú előtt egy fehér kövön, körülötte hangyák másznak, gyíkok futkosnak, madarak rebbennek. Ő csak ül mozdulatlanul a sok döglött emberi kacat között, és figyeli az élet ezer sok apró moccanását, mellyel a természet győzhetetlenül birtokába veszi rendre a romokat.
Az első ember, aki találkozott vele, egy katona volt a győztesek egyenruhájában. Elfogódva kószált a romok között, talán a saját házára gondolt éppen, mely valahol a tenger másik partján várt reá, midőn meglátta a remetét ülni a kövön.
- Károsult? - kérdezte szánalommal, és pénzt kutatott a zsebében, amivel megnyugtathatta volna a lelkiismeretét.
- Igen - felelte az ember a kövön -, károsult vagyok.
- Melyik ház volt a magáé?
- Az egész világ az én házam volt.
- Mi volt a foglalkozása?
- Szeretet az emberek között. És béke. De ma nem kell béke az embereknek, mert akkor le kellene vessék az egyenruhákat.
"Bolond" - gondolta a katona, és gyorsan tovább ment.
A második ember, aki rátalált, egy rendőr volt.
- Kicsoda ön, és mit keres itt?
- Ember vagyok és várok.
- Mire vár?
- Hogy újra szólhassak az embereknek a jogról. Ma csak a jogtalanság érdekli őket.
A rendőr este jelentette fölötteseinek, hogy a romok között egy bolondot talált, de nem közveszélyes.
A harmadik egy újságíró volt. Olcsó szenzációt szimatolt, és jegyzőfüzettel a kezében kereste föl a romok között élőembert.
- Ön remete?
- Lehetséges. Igen, lehetséges, hogy az vagyok.
- És mi volt azelőtt?
- Azelőtt? Voltam Dante és voltam Shakespeare. Voltam Voltaire, Goethe, Madách... Voltam Szókratész is...
Az újságíró idegesen zsebre vágta a jegyzőkönyvét és sietve odébb állt.
- Ne lépjen a csigáimra! - szólt utána figyelmeztetőleg a remete. - Azoknak talán még sürgősebb az útjok, mint önnek. Le kell rakják a tojásaikat, mert holnap eső lesz, és eső után a kis csigák kibújhatnak a tojásból.
Később jött még egy ember a városból, egy gondtelt polgár. A mulató romjait kereste, mely valamikor az övé volt, és sok pénzt jövedelmezett. Ott találta a remetét a köveken üldögélve. Ránézett és sóhajtott.
- Életem romjain ül.
- Köveken ülök - felelte a remete.
- De azok a kövek valamikor az életemet jelentették.
- Akkor tévedésen épült az élete.
A polgár elgondolkozva nézett rá.
- Miből él itt?
- Isten kegyelméből.
- Abból is lehet élni?
- Csak abból lehet.
Aztán többet nem ment arra senki. Az emberek elkerülik a romokat. Így nevezik őket: a halott város. És azt hiszik, hogy halott ott minden. Puszta sivatagja a múltnak. Temető, amit el kell felejteni.
Csak a remete üldögél türelmesen pincéje előtt a köveken. Mert ő látja a csírákat mozdulni a törmelék alatt, látja a madarakat, ahogy a romok árnyékában fészküket építik. És ő tudja: mulandó minden. Kő, vas, színes cégtábla, piros lámpások, egyenruhák, győ
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
A tapintatról és a gyöngédségről
  2017-04-24 11:14:23, hétfő
 
  Márai Sándor

A tapintatról és a gyöngédségről

Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség mely, mint valami csodálatos zenei hallás örökké figyelmeztet egy embert mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak, és mi olyan ,,jó", hogy ellenségünk lesz ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, pártolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal, vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik mi az, ami a másiknak fájhat. S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban felhők között közeledő láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
Az én dalom
  2011-07-18 09:36:52, hétfő
 
  Rabindranath Tagore

Az én dalom

Az én dalom lesz a szellő muzsikája, amely körülfon téged, gyermekem, mint a százkarú szerető szerelem.
Az én dalom, mint áldó csók, érint majd homlokon.
Magányodban melléd surran, és belesuttog a füledbe, melletted lesz a tömegben, és szelíd tartózkodással övez.
Az én dalom lesz a szárny, ha álmodsz, álmaidban ezen a szárnyon száll közelebb a szíved az ismeretlenhez.
Ott ragyog feletted, mint hűséges csillagod, ha életutadon az éj sötétje borong.
Az én dalom ül szembogaradon, és ráirányítja a tekintetedet a dolgok mélyére.
És ha a halál csendje elnyeli hangom, az én dalom - a te élő szívedben - tovább dalol



 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 56 
2018.03 2018. április 2018.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 206 db bejegyzés
e év: 1051 db bejegyzés
Összes: 10148 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4117
  • e Hét: 31603
  • e Hónap: 103713
  • e Év: 389146
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.