Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 58 
Az adakozó fa
  2018-08-20 12:52:59, hétfő
 
  Shel Silverstein

Az adakozó fa

Volt egyszer egy réges régi fenséges fa, amelynek az ágai szinte az eget súrolták.
Amikor a fa virágba borult,különféle alakú és nagyságú pillangók egész serege táncolta körül, amikor pedig gyümölcsöt hozott, messze földről felkeresték a madarak. Ágai kitárt karokkal üdvözölték a szelet, és aki csak látta, elámult fenséges szépségén.

És volt egy kisfiú is, aki mindennap ott játszadozott a fa alatt, mígnem az ősöreg fa valósággal beleszeretett a gyermekbe...
A fát nem tette vakká önnön nagysága (ez csak az emberi lényekre jellemző), így hát szerelem gyúlt benne a kisfiú iránt.
Az ego mindig nálánál nagyobb dolgokba igyekszik beleszeretni, mindig az önmagánál nagyobb dolgokhoz akar kötődni. A szeretetben azonban nincs kicsi és nagy - a szeretet mindenkit magához ölel, aki közel engedi.
Tehát a fa nagyon megszerette a kisfiút, aki nap mint nap ott játszott a közelében. A fa ágai magasra nyúltak, de ő a föld felé hajlította őket, hogy a kisfiú leszakajthassa virágait és gyümölcseit.

A szeretet mindig kész meghajolni - az ego sosem hajlandó erre. Ha megközelítjük az egót, az még magasabbra nyújtózik, megmerevedik, hogy ne érinthessék meg. Hiszen akit bárki megérinthet, azt kicsinek tartjuk, aki pedig érinthetetlen az a hatalom trónján ül, az nagynak és fenségesnek látszik.

A gyermek újra és újra eljött, hogy a fa árnyékában játszadozzon, az pedig meghajtotta előtte ágait. Amikor a fiú leszakította a virágait a fa végtelenül boldog volt, és egész lényét a szeretet öröme árasztotta el.

A szeretet boldog ha adhat - az ego azonban csak akkor boldog, ha elvehet valamit.

A kisfiú pedig egyre növekedett. Néha szundított pár órát a fa tövében, néha evett a fa gyümölcseiből, néha pedig virágból font koszorúval a fején azt játszotta, hogy ő az erdő királya.

A szeretet virágai királlyá teszik az embert,- az ego tövisei azonban szerencsétlenné és nyomorulttá változtatják.

A fát örömmel töltötte el, amikor látta a koronát viselő, boldogan táncoló gyermeket. Ágai szeretettel eltelve bólogattak felé, és dalra fakadtak a lágy szellőben. Ahogy a fiú még nagyobbra nőtt, egyre gyakrabban mászott fel a fára, hogy hintázhasson az ágain és a fa boldog volt, hogy kis társa megpihent karjaiban.

A szeretet boldog, ha kényelmet nyújthat valaki számára - az ego azonban csak akkor boldog, ha megfoszthat másokat a kényelemtől.

Az idő múlásával azonban a fiú vállára lassan ránehezedett a kötelességek terhe. Megjelent benne a becsvágy, helyt kellett állnia az iskolában, és barátokat is kellett szereznie, így hát ritkábban látogatta meg a fát.
Az azonban mindig izgatottan várta kis barátját, és így szólt hozzá a lelke legmélyéről:
- Gyere. Gyere el hozzám, várok rád.

A szeretet mindig izgatottan vár a szeretett személyre. A szeretet mindig várakozik.

A fa szomorú volt, hogy barátja nem látogatja meg őt.

A szeretet csak egyféle szomorúságot ismer: azt, mely abból fakad, ha nem oszthatja meg magát a szeretett lénnyel, ha nem képes odaadni magát annak, akit szeret.
A szeretet boldog ha mindenét megoszthatja másokkal és akkor a legboldogabb, ha teljes mértékben odaadhatja magát másoknak.

Ahogy a fiú egyre idősebb lett, úgy váltak egyre ritkábbá a látogatásai.
Ahogy az ember egyre nagyobbra nő a becsvágy világában, úgy marad egyre kevesebb ideje a szeretetre.
A fiúban pedig már felébredt a becsvágy és foglyul ejtették őt a világi foglalatosságok, így már szinte nem is emlékezett öreg barátjára.
Egy nap aztán amikor, amikor a fiú a fa közelében haladt el,a fa megszólította:
- Figyelj rám! - szállt a hangja a levegőben.- Hallj meg engem! Én folyton csak várok rád, de hiába, nem jössz. Pedig én mindennap várlak....
- Ugyan miért jöjjek el hozzád? - kérdezte a fiú.- Mit adhatnál te nekem? Nekem pénzt kell keresnem.

Hiszen az ego mindig azt kérdi" Mit adhatnál te nekem? Ha van valami értékes dolgod a számomra, eljövök, ha nincs semmi értelme a dolognak" Az egónak mindig van valamilyen célja, valamilyen motivációja. A szeretetnek nincsen célja, nem akar elérni semmit: a szeretet jutalma maga a szeretet.

A fa megdöbbenve válaszolt:
- Hát te csak akkor jössz el hozzám, ha adok érte cserébe valamit? Akkor neked adom mindenemet.

A szeretet semmit nem tagad meg.
Az ego mindent meg akar tartani magának, a szeretet azonban mindent feltétel nélkül ad.

- De nekem nincsen pénzem - folytatta a fa- a pénz emberi találmány. Mi fák nem ismerjük ezt a betegséget, és boldogok vagyunk. Virágok nyílnak és gyümölcsök nőnek rajtunk. Hűs árnyat kínálunk az erre haladóknak, táncolunk a szélben, és gyönyörű dalokat zengünk. Ágainkon ártatlan, csiripelő madarak ugrálnak, mert nekünk nincsen pénzünk. Ha valaha megérintene bennünket a pénz kórsága, azon nyomban éppoly boldogtalanná és szerencsétlenné válnánk, mint ti, emberi lények, akik a templomban ülve hallgatjátok a szentbeszédeket arról, hogyan nyerhetnétek el a békét, hogyan lehetnétek fel a szeretetet. Nem, nekünk nincsen pénzünk.

- Akkor minek is jöjjek el hozzád? - kérdezte újra a fiú. - Az én utam arra vezet, amerre a pénz van. Nekem pénzre van szükségem.

Az egonak pénzre van szüksége, mert a pénz hatalom, és az ego mindig hatalomra vágyik.

A fa mélyen elgondolkodott, aztán így szólt:
- Hát ha pénzre van szükséged, szedd le a gyümölcseimet. Ha eladod őket a piacon, megszerezheted azt a pénzt.
A fiú ettől jobb kedvre derült. Felmászott a fára, és minden gyümölcsét leszedte, még az éretleneket is. Erőszakosan leszakította a fa gyümölcseit, miközben sorra törte le a kisebb ágakat. Levelek hullottak a földre kíméletlen munkája során, a fát azonban újra öröm és boldogság töltötte el.

A szeretet még akkor is boldog, ha a szeretett lény fájdalmat okoz neki, az egot azonban az sem tölti el boldogsággal, ha megkapja amire vágyik - az ego csak a boldogtalanságot ismeri.

A fiú még vissza se nézett, hogy köszönetet mondjon, ám a fa észre sem vette a dolgot. Számára elég köszönet volt, hogy a fiú elfogadta a felajánlott szeretetet, és leszedte a gyümölcseit, hogy eladhassa a piacon.
A fiú ezután sokáig nem nézett a fa felé. Most már volt pénze és minden idejét lefoglalta az, hogy ez a pénz még több pénzt fialjon a számára, teljesen elfeledkezett öreg barátjáról.
Az évek csak múltak, a fa pedig szomorú volt és csak arra vágyott, hogy a fiú újra visszatérjen hozzá. Úgy sóvárgott a fiú után, ahogy a tejtől duzzadó keblű anya sóvárog elveszett gyermeke után, egész lényével vágyódik, vágyik a jelenlétére, hogy az könnyítsen a terhén. Így sírt hát némán a fa a fiú után, és fájdalom töltötte be lényét.
Aztán hosszú évek múltán az immár férfivá lett fiú újra ellátogatott a fához.
- Gyere ölelj meg - kérte őt a fa.
- Ne beszélj bolondságokat - felelte a férfi. - Az csak amolyan gyerekes dolog volt.

Az ego mindig ostobaságnak, gyerekes fantáziálásnak tartja a szeretetet.

A fa azonban újra hívogatta:
- Gyere, hintázz az ágaimon! Táncolj velem!
- Elég legyen ebből a haszontalan fecsegésből! - pirított rá a férfi. - Nincs nekem erre szükségem. Nekem most új házra van szükségem. Vajon tudsz nekem ebben segíteni?
- Hogyan tudnék? - kiáltott fel a fa. - Hiszen láthatod, hogy nekem nincsen házam.
Csak az emberi lények laknak házakban.. és látjátok hogyan élnek? Minél nagyobb házakban laknak, annál kisebbé válnak.
- Mi nem építünk házakat magunknak, - folytatta a fa. - De ha akarod,levághatod az ágaimat, hogy házat építs magadnak belőlük.
A férfi habozás nélkül elszaladt egy fejszéért, majd visszatért, és egyenként levágta a fa összes ágát.

A fa lemeztelenítve állt ott, nem is volt már igazi fa, csupán egy csupasz fatörzs.

Mégis boldog volt...mert a szeretet adakozó, a szeretet mindig kész, hogy megossza mindenét másokkal.

A férfi távozott, még csak vissza se pillantva a fára, és felépítette a házát. És újra napok és évek teltek el, a csupasz fatörzs pedig csak várt, és várt. Szerette volna magához hívni a barátját, de nem voltak ágai, nem voltak levelei, amelyek közvetíthették volna a hangját. A szél továbbra is fújt, de már nem repítette messzire az énekét. Lelke azonban egyre zengte a hívást: " Gyere el hozzám kedvesem. Gyere várok rád."
Hosszú évek teltek el, és a férfiból öregember lett, mígnem egy nap, amikor az útja a fa mellett vezetett el, egy percre megpihent, hátát a csupasz fatörzsnek vetve.
- Mit tehetek érted kedvesem? - kérdezte a fa. - Hosszú ideje nem jártál már felém...
- Hogy mit tehetsz értem? - kérdezte az öregember.- Távoli földekre akarok utazni, hogy még több pénzt keressek. Ehhez pedig hajóra van szükségem.
- Vágd ki a törzsem, és építs hajót belőle - felelte boldogan fa, - Boldoggá tesz, ha én lehetek a hajód ami messzi földekre visz téged, hogy pénzt kereshess. De kérlek, vigyázz magadra, és térj vissza hamar. Én mindig várni fogok rád.
A férfi erre fűrészt ragadott, kivágta a fa törzsét, hajót épített belőle, és tengerre szállt.

A fából már csak egy kis tönk maradt, de ez a tönk továbbra is csak vár és vár ,- várja, hogy visszatérjen az, akit szeret. De hiába vár, hiszen már semmit nem tud felajánlani, így az talán soha nem tér vissza hozzá.

Az ego mindig csak oda tér vissza ahol nyereséget remélhet.

Egy éjjel emellett a fatönk mellett hallani lehetett a suttogást:
- A barátom még mindig nem tért vissza, és én úgy aggódom érte. Hiszen az is lehet a tengerbe veszett, vagy eltűnt valahol azokon a távoli földeken. Talán már nincs is életben...Bárcsak hallanék felőle! Az életem a vége felé közeledik, és már az is boldoggá tenne, ha tudnám, jól megy a sora. Akkor boldogan halnék meg. De már akkor se jönne el hozzám, ha képes lennék magamhoz hívni - már semmit sem adhatok neki, és ő csak a birtoklás nyelvét érti.

Az ego csak a birtoklás nyelvét érti, a szeretet pedig mindig az adakozás nyelvén szól.
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
Az adakozó fa
  2018-08-14 13:55:03, kedd
 
  Shel Silverstein

Az adakozó fa

Volt egyszer egy réges régi fenséges fa, amelynek az ágai szinte az eget súrolták.
Amikor a fa virágba borult,különféle alakú és nagyságú pillangók egész serege táncolta körül, amikor pedig gyümölcsöt hozott, messze földről felkeresték a madarak. Ágai kitárt karokkal üdvözölték a szelet, és aki csak látta, elámult fenséges szépségén.

És volt egy kisfiú is, aki mindennap ott játszadozott a fa alatt, mígnem az ősöreg fa valósággal beleszeretett a gyermekbe...
A fát nem tette vakká önnön nagysága (ez csak az emberi lényekre jellemző), így hát szerelem gyúlt benne a kisfiú iránt.
Az ego mindig nálánál nagyobb dolgokba igyekszik beleszeretni, mindig az önmagánál nagyobb dolgokhoz akar kötődni. A szeretetben azonban nincs kicsi és nagy - a szeretet mindenkit magához ölel, aki közel engedi.
Tehát a fa nagyon megszerette a kisfiút, aki nap mint nap ott játszott a közelében. A fa ágai magasra nyúltak, de ő a föld felé hajlította őket, hogy a kisfiú leszakajthassa virágait és gyümölcseit.

A szeretet mindig kész meghajolni - az ego sosem hajlandó erre. Ha megközelítjük az egót, az még magasabbra nyújtózik, megmerevedik, hogy ne érinthessék meg. Hiszen akit bárki megérinthet, azt kicsinek tartjuk, aki pedig érinthetetlen az a hatalom trónján ül, az nagynak és fenségesnek látszik.

A gyermek újra és újra eljött, hogy a fa árnyékában játszadozzon, az pedig meghajtotta előtte ágait. Amikor a fiú leszakította a virágait a fa végtelenül boldog volt, és egész lényét a szeretet öröme árasztotta el.

A szeretet boldog ha adhat - az ego azonban csak akkor boldog, ha elvehet valamit.

A kisfiú pedig egyre növekedett. Néha szundított pár órát a fa tövében, néha evett a fa gyümölcseiből, néha pedig virágból font koszorúval a fején azt játszotta, hogy ő az erdő királya.

A szeretet virágai királlyá teszik az embert,- az ego tövisei azonban szerencsétlenné és nyomorulttá változtatják.

A fát örömmel töltötte el, amikor látta a koronát viselő, boldogan táncoló gyermeket. Ágai szeretettel eltelve bólogattak felé, és dalra fakadtak a lágy szellőben. Ahogy a fiú még nagyobbra nőtt, egyre gyakrabban mászott fel a fára, hogy hintázhasson az ágain és a fa boldog volt, hogy kis társa megpihent karjaiban.

A szeretet boldog, ha kényelmet nyújthat valaki számára - az ego azonban csak akkor boldog, ha megfoszthat másokat a kényelemtől.

Az idő múlásával azonban a fiú vállára lassan ránehezedett a kötelességek terhe. Megjelent benne a becsvágy, helyt kellett állnia az iskolában, és barátokat is kellett szereznie, így hát ritkábban látogatta meg a fát.
Az azonban mindig izgatottan várta kis barátját, és így szólt hozzá a lelke legmélyéről:
- Gyere. Gyere el hozzám, várok rád.

A szeretet mindig izgatottan vár a szeretett személyre. A szeretet mindig várakozik.

A fa szomorú volt, hogy barátja nem látogatja meg őt.

A szeretet csak egyféle szomorúságot ismer: azt, mely abból fakad, ha nem oszthatja meg magát a szeretett lénnyel, ha nem képes odaadni magát annak, akit szeret.
A szeretet boldog ha mindenét megoszthatja másokkal és akkor a legboldogabb, ha teljes mértékben odaadhatja magát másoknak.

Ahogy a fiú egyre idősebb lett, úgy váltak egyre ritkábbá a látogatásai.
Ahogy az ember egyre nagyobbra nő a becsvágy világában, úgy marad egyre kevesebb ideje a szeretetre.
A fiúban pedig már felébredt a becsvágy és foglyul ejtették őt a világi foglalatosságok, így már szinte nem is emlékezett öreg barátjára.
Egy nap aztán amikor, amikor a fiú a fa közelében haladt el,a fa megszólította:
- Figyelj rám! - szállt a hangja a levegőben.- Hallj meg engem! Én folyton csak várok rád, de hiába, nem jössz. Pedig én mindennap várlak....
- Ugyan miért jöjjek el hozzád? - kérdezte a fiú.- Mit adhatnál te nekem? Nekem pénzt kell keresnem.

Hiszen az ego mindig azt kérdi" Mit adhatnál te nekem? Ha van valami értékes dolgod a számomra, eljövök, ha nincs semmi értelme a dolognak" Az egónak mindig van valamilyen célja, valamilyen motivációja. A szeretetnek nincsen célja, nem akar elérni semmit: a szeretet jutalma maga a szeretet.

A fa megdöbbenve válaszolt:
- Hát te csak akkor jössz el hozzám, ha adok érte cserébe valamit? Akkor neked adom mindenemet.

A szeretet semmit nem tagad meg.
Az ego mindent meg akar tartani magának, a szeretet azonban mindent feltétel nélkül ad.

- De nekem nincsen pénzem - folytatta a fa- a pénz emberi találmány. Mi fák nem ismerjük ezt a betegséget, és boldogok vagyunk. Virágok nyílnak és gyümölcsök nőnek rajtunk. Hűs árnyat kínálunk az erre haladóknak, táncolunk a szélben, és gyönyörű dalokat zengünk. Ágainkon ártatlan, csiripelő madarak ugrálnak, mert nekünk nincsen pénzünk. Ha valaha megérintene bennünket a pénz kórsága, azon nyomban éppoly boldogtalanná és szerencsétlenné válnánk, mint ti, emberi lények, akik a templomban ülve hallgatjátok a szentbeszédeket arról, hogyan nyerhetnétek el a békét, hogyan lehetnétek fel a szeretetet. Nem, nekünk nincsen pénzünk.

- Akkor minek is jöjjek el hozzád? - kérdezte újra a fiú. - Az én utam arra vezet, amerre a pénz van. Nekem pénzre van szükségem.

Az egonak pénzre van szüksége, mert a pénz hatalom, és az ego mindig hatalomra vágyik.

A fa mélyen elgondolkodott, aztán így szólt:
- Hát ha pénzre van szükséged, szedd le a gyümölcseimet. Ha eladod őket a piacon, megszerezheted azt a pénzt.
A fiú ettől jobb kedvre derült. Felmászott a fára, és minden gyümölcsét leszedte, még az éretleneket is. Erőszakosan leszakította a fa gyümölcseit, miközben sorra törte le a kisebb ágakat. Levelek hullottak a földre kíméletlen munkája során, a fát azonban újra öröm és boldogság töltötte el.

A szeretet még akkor is boldog, ha a szeretett lény fájdalmat okoz neki, az egot azonban az sem tölti el boldogsággal, ha megkapja amire vágyik - az ego csak a boldogtalanságot ismeri.

A fiú még vissza se nézett, hogy köszönetet mondjon, ám a fa észre sem vette a dolgot. Számára elég köszönet volt, hogy a fiú elfogadta a felajánlott szeretetet, és leszedte a gyümölcseit, hogy eladhassa a piacon.
A fiú ezután sokáig nem nézett a fa felé. Most már volt pénze és minden idejét lefoglalta az, hogy ez a pénz még több pénzt fialjon a számára, teljesen elfeledkezett öreg barátjáról.
Az évek csak múltak, a fa pedig szomorú volt és csak arra vágyott, hogy a fiú újra visszatérjen hozzá. Úgy sóvárgott a fiú után, ahogy a tejtől duzzadó keblű anya sóvárog elveszett gyermeke után, egész lényével vágyódik, vágyik a jelenlétére, hogy az könnyítsen a terhén. Így sírt hát némán a fa a fiú után, és fájdalom töltötte be lényét.
Aztán hosszú évek múltán az immár férfivá lett fiú újra ellátogatott a fához.
- Gyere ölelj meg - kérte őt a fa.
- Ne beszélj bolondságokat - felelte a férfi. - Az csak amolyan gyerekes dolog volt.

Az ego mindig ostobaságnak, gyerekes fantáziálásnak tartja a szeretetet.

A fa azonban újra hívogatta:
- Gyere, hintázz az ágaimon! Táncolj velem!
- Elég legyen ebből a haszontalan fecsegésből! - pirított rá a férfi. - Nincs nekem erre szükségem. Nekem most új házra van szükségem. Vajon tudsz nekem ebben segíteni?
- Hogyan tudnék? - kiáltott fel a fa. - Hiszen láthatod, hogy nekem nincsen házam.
Csak az emberi lények laknak házakban.. és látjátok hogyan élnek? Minél nagyobb házakban laknak, annál kisebbé válnak.
- Mi nem építünk házakat magunknak, - folytatta a fa. - De ha akarod,levághatod az ágaimat, hogy házat építs magadnak belőlük.
A férfi habozás nélkül elszaladt egy fejszéért, majd visszatért, és egyenként levágta a fa összes ágát.

A fa lemeztelenítve állt ott, nem is volt már igazi fa, csupán egy csupasz fatörzs.

Mégis boldog volt...mert a szeretet adakozó, a szeretet mindig kész, hogy megossza mindenét másokkal.

A férfi távozott, még csak vissza se pillantva a fára, és felépítette a házát. És újra napok és évek teltek el, a csupasz fatörzs pedig csak várt, és várt. Szerette volna magához hívni a barátját, de nem voltak ágai, nem voltak levelei, amelyek közvetíthették volna a hangját. A szél továbbra is fújt, de már nem repítette messzire az énekét. Lelke azonban egyre zengte a hívást: " Gyere el hozzám kedvesem. Gyere várok rád."
Hosszú évek teltek el, és a férfiból öregember lett, mígnem egy nap, amikor az útja a fa mellett vezetett el, egy percre megpihent, hátát a csupasz fatörzsnek vetve.
- Mit tehetek érted kedvesem? - kérdezte a fa. - Hosszú ideje nem jártál már felém...
- Hogy mit tehetsz értem? - kérdezte az öregember.- Távoli földekre akarok utazni, hogy még több pénzt keressek. Ehhez pedig hajóra van szükségem.
- Vágd ki a törzsem, és építs hajót belőle - felelte boldogan fa, - Boldoggá tesz, ha én lehetek a hajód ami messzi földekre visz téged, hogy pénzt kereshess. De kérlek, vigyázz magadra, és térj vissza hamar. Én mindig várni fogok rád.
A férfi erre fűrészt ragadott, kivágta a fa törzsét, hajót épített belőle, és tengerre szállt.

A fából már csak egy kis tönk maradt, de ez a tönk továbbra is csak vár és vár ,- várja, hogy visszatérjen az, akit szeret. De hiába vár, hiszen már semmit nem tud felajánlani, így az talán soha nem tér vissza hozzá.

Az ego mindig csak oda tér vissza ahol nyereséget remélhet.

Egy éjjel emellett a fatönk mellett hallani lehetett a suttogást:
- A barátom még mindig nem tért vissza, és én úgy aggódom érte. Hiszen az is lehet a tengerbe veszett, vagy eltűnt valahol azokon a távoli földeken. Talán már nincs is életben...Bárcsak hallanék felőle! Az életem a vége felé közeledik, és már az is boldoggá tenne, ha tudnám, jól megy a sora. Akkor boldogan halnék meg. De már akkor se jönne el hozzám, ha képes lennék magamhoz hívni - már semmit sem adhatok neki, és ő csak a birtoklás nyelvét érti.

Az ego csak a birtoklás nyelvét érti, a szeretet pedig mindig az adakozás nyelvén szól.
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
A néhai bárány
  2018-04-03 23:29:46, kedd
 
  Mikszáth Kálmán

A néhai bárány

Az napról kezdem, mikor a felhők elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból Istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.

Minden érezte az Isten közeledő látogatását, a libák felriadtak éji fekhelyeiken, és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát, s haragosan csapkodta fölfelé. A Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre, és onnan kukoríkolt, a lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verődve riadoztak az udvarokon.

Hanem a harangszó, mely fönségesen rezgett a viharban, egy kis eső híján, s az is inkább használt, mint ártott, elfordította a veszedelmet. A kísértetiesen szaladó búzavetések és kukoricaszárak megállottak, lassanként kitisztult az ég, s csak a megdagadt Bágy hömpölygő vize, mely szilajon, zúgva vágtatott el a kertek alatt, mutatta, hogy odafönn Majornok, Csoltó környékén nagy jégeső volt vagy talán felhőszakadás.

No, ha most ez egyszer ki nem csap az a patak, s ki nem önti a bodokiakat, mint az ürgét, akkor mégis jó dolog keresztény katolikus falunak lenni - lutheránus vidéken.

Megnépesült a part, s itt-ott megvillant egy-egy ásó vagy kapa. Az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák barázdákban eresztették a folyóba az esővizet. Csak aztán vissza ne térjen többedmagával!

Piszkosan hömpölygött alá az ár, s a partok tömött fűzfabokrairól nemcsak a leveleket tépdelte le alul, de a kérget is lehámozta, itt-ott kirepedt az olvadékony földből egy darab, s elmállott a vízben. Hajnalra szélesebb csipke szeli majd a határt, s a cikcakkjai is újak lesznek!

Gerendák, ajtók és mindenféle házi eszközök úsztak a hullámokon, szakajtó, zsúp és ablaktábla. (Egész házakat mosott el a víz valahol!) Azután jött egy petrence, utána pedig valami négyszögletes tuskót gurítottak a habok...

A holdfény éppen oda vágódott. Nem tuskó biz az, de tulipántos láda, s nini, egész csuda, milyen szépen ül ott a tetején egy picike bárány.

Az ám, most, hogy ím a partnak hozza a szél, Tóth-Pernye Jánoséktól egészen jól látszik, amint két hátulsó lábát alászedve, az első lábacskáival megkapaszkodik. Szép patyolatgyapjas, két fekete folt van a hátgerincén, piros pántlika a nyakában. Nagyon szerethette valahol valaki!

Olyan türelmesen ül az ide-oda billegő jószágon, mintha jószántából hajókáznék, s ha mekken is néha, csak azért, mert éhes. Pedig itt még ehetik is, ha a láda bolondjában utoléri a petrencét. Nincs valami messze... amott fordul ni, a Périék pajtájánál! Nosza, szaladj hát utána, öreg láda!

Nézték egy darabig, hogy majd csak előbukkan a kanyarodónál, de meg nem láthatták. Elnyelte nyilván a sötétség, vagy hogy talán Sós Pál uram fogta ki útközben a csáklyával...

Hanem hát azt mondja őkigyelme, hogy ott volt ugyan, de színét se látta a jószágnak, ami úgy is van akkor, ha olyan módos, tekintélyes ember állítja, ki már az idén is kevesellte a mezőbírói hivatalt, mert öregbíró lesz, ha élünk, esztendőre ilyenkorra.

Ámbátor, ha már szóba jött az a bárány, mégis furcsa eset, hogy míg a felsővégen mindenki tud róla, Sós Pálék kertjénél egyszerre nyoma vész, az alsóvégiek közül már nem látta senki.

Amennyi itt a rossz nyelv, még mindjárt másnap, ott a hálaadó misén is csak addig pihentek, míg az imádságoskönyvek leveleit nyálazták, ahol pedig az Úr kímélő kegyelmét kellett volna inkább megköszönni, amiért nem sújtotta a falut... de amennyi itt a rossz nyelv, százan is kinyújtják lapátnak, hogy a mások becsületét hordják el rajta.

Nyomban nekiestek a gyanúsítással Sós Pálnak: csak ő húzhatta ki, senki más, a ládát! Hanem 'iszen, az Isten nem alszik, rossz tűz el nem alszik, nem marad ez annyiban.

Kerül annak gazdája akárhonnan!

Súgtak, búgtak, hogy (ugyan kis szopja az ilyeneket az ujjából?) ennyi meg annyi tömérdek régi ezüsttallér volt a ládában.

Ami igaz, igaz, lehet az öregnek is tarka macskája, mert a "nagyitalú" Mócsik György, a gózoni szűcs olyasfélét mondott a minap itt jártában, hogy ebben a dologban, ha nem volna lakat az ő száján... Ki tudhatja hát? De az már egyszer mégis bolond beszéd, az ezüsttallérokról.

Nem volt abban a ládában egy veszett garas sem, hanem (ma már tudjuk) benne volt a szép majornoki Baló Ágnes kelengyéje: három perkálszoknya, négy szélből az egyik, hat olajos kendő, nyakba való kettő, ezüstcsatos mellény, tíz patyolat ingváll s azonfelül a mente meg egy rámás csizma, újdonatúj, még a patkó se volt ráverve. Szegény Baló Ágnes, benne volt abban a ládában mindene!

Hogy az ár elmosta a csőszházat, elmosta a házasságot is. Gúnya nélkül nem léphet az oltárhoz szégyenszemre. Már mindene megvolt, pedig beh keservesen mint cseléd szerezte, minden ruhadarabot egyenkint. Szüretre lett volna meg a dolog, legalább úgy mondta az utolsó szombaton maga a vőlegény - de most már vagy lesz valamikor vagy sem.

Bezzeg a búbánat venné fel a Baló Mihály házát, ha a ház megvolna, ha nem éppen amiatt venné fel, mert a víz felvette. Ágnes majd kisírja két ragyogó szemét, pedig legalább ő vigasztalhatná azt a szegény Borcsa gyereket, kinek a báránya veszett el gonoszul, a tarka Cukri bárányka, akivel együtt játszott, együtt hált... Jó, hogy a cudar Bágy elöntötte a rétet is... úgy sincs már, aki selyemfüvét megegye, mert a kedves, az édes Cukri bárány odalett...

Milyen szépen rázogatta a farkát még az utolsó nap, ugrándozott ott künn a verőfényben, Borcsa picike tenyerét hogy megnyalogatta, jámbor szemeivel nyájasan bámulta, mintha érezné, hogy utoljára látja!

De hátha megkerül, hátha visszahozzák?

Jött is hetek múlva valami nesze az úszó ládának, amelyiken egy bárány ült, makacsul, mintha őrizné. Látták Csoltón, sőt még Bodokon is, körülbelül éjfélre vitte odáig a haragos folyó.

No ez, ha úgy igaz, nem lehetett más, mint a Baló lányok kincse!

El is indult Baló Mihály azonnal. Majd kikeríti ő a lányai igaz jószágát, ha térdig kopik is a lába.

S így esett meg a csúfság Bodokon, hogy a legmódosabb ember házát kikutatták. Istenem, de csak nagy úr is a törvény! Maga volt ott a bíró meg a tizedes, mert Baló Mihály a pletyka után indulva, a hatalomhoz fordult.

De nem volt foganatja: semmit sem találtak a Sós-portán. Bosszúsan indult haza Baló, lányai egész a határig eleibe jöttek, ha vásárba lett vón, se várhatnák jobban.

- Megvan-e a bárány? - kérdé Ágnes fojtott hangon. Jaj, dehogyis merné a ládát kérdezni előbb! Még tán el is ájulna, ha hirtelen azt hallaná, hogy megvan.

- Se a bárány, se a láda. Pedig mindent kikutatott a bíró annál az embernél, akire gyanakszom.

Apróra elbeszélte, amit tudott. Ágnes a szép fejét rosszallóan csóválta.

- Kend, az erő, a hatalommal ment ellene, most én megyek, a gyenge - szólt dacosan -, és a furfang lesz a fegyverem.

Csak a gyermek nem szólt. Pedig még ő is ott állt: a leggyengébb.

Egy hétig járt oda Ágnes, kutatott, fürkészett, fűt-fát kikérdezett. Gózonban is megfordult, hol egy lánya van férjnél Sós Pálnak, hátha ott lesz a ruha? De nem ment semmire, sőt még tetejébe meg is betegedett, kocsin kellett érte menni Bodokra.

Hát lám, hiába volt az Ágnes útja is. Nem segített sem a hatalom, sem a furfang. A gonoszok ereje nagyobb ezeknél.

Hanem ha tán elindult volna az igazság, nem álruhában, nem kerülő úton, nem pallossal, hanem csak puszta kézzel?...

Le kellett most már mondani a reményről is. Kár volt akár egy szalmaszálat is keresztültenni ebben a dologban; mert csak rosszabbra fordul.

Nemcsak a hozománya van oda a szegény Ágnesnek, hanem most már az egészsége is.

Ahogy érte mentek, vánkost és dunyhát téve a kocsiülésbe, Boriskát is magával vitte az öreg, hadd lásson egy kis világot ő is. Nyolcéves innen-onnan, s még nem volt ki soha a faluból, nagyon anyás... vagy mit is beszélek, hiszen rég nincs már anyja szegénynek!

Nagyobb volt az ijedelem, mint a betegség, amint, nehogy a kocsi megrázza, gyalog mentek mind a hárman a kövezett nagy utcán keresztül, hogy a haranglábnál majd felülnek. Ágnes olyan könnyedén lépdelt, hogy akár hazáig kibírná. Bizony Isten, kár volt a kocsiért!

Hát amint a Csorba Gergelyéktől befordulnak, a Kocsipálék csűre mögül egyszer csak szembe jön az egész elöljáróság meg a főemberek, köztük Sós Pál uram is, ünnepiesen felöltözve, újdonatúj ködmönben, mely panyókára fogva lógott a válláról. Igaz biz'a - az új templomot szentelték itt föl a mai napon.

- Nézd, Boriskám! Nézd meg jól azt a hosszú hajú magas embert - súgja kis húgának Ágnes -, az vitte el a Cukrit.

Éppen a községházához értek őkegyelmeik, s minthogy Sánta-Radó Ferenc uram azt találta megjegyezni a födélre, hogy új zsúp kellene rá, megállottak a falu hatalmasai, s műértőleg nézegették az ócska eszterhajat. Már csak különös az, hogy minden kopik a világon, még a községháza is!

Borcsa félénken nézte meg azt az embert, nagy, kék szemei telelettek könnyel.

- Ne rángass hát! - förmedt rá Ágnes, s eleresztette a kezét.

- Nem én... csak megrezzentem... Mintha a Cukrit láttam volna felém szaladni a levegőben.

Eközben ők is odaértek a faluházához. Baló Mihály uram dicsértesséket mondott, és továbbment. Ágnes nemkülönben. De nini, az a bolond gyerek, a bizony odamegy egész közel, s még meg is szólítja azt a hatalmas embert. Ejnye no, mire való az!

- Bácsi! - szólt csengő szelíd hangon. - Adja vissza a bárányomat.

A tanácsbeliek összenéztek. Kié vajon ez a szép, szomorú arcú leányka?

- Adja vissza a bárányomat! - ismétlé, s a vékony gyermeki hang úgy süvített a levegőben, mint egy parittyakő.

Sós Pál odanézett fanyarul, aztán megigazította hátul palócosan fésűre fogott, deres haját, s nyájasan kérdé:

- Miféle bárányodat, fiacskám?

- Az én Cukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros pántlikával a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól...

- Nem láttam én a te bárányodat soha - szólt szemlátomást kedvetlenedve. - Takarodj innen, azt mondom...

Aztán odafordult a tanácsbeliekhez:

- Biz ez már régi fedél, bíró uram, becsurog biz ezen...

- Be ám, de a kelmed fedelén is nagyon becsurog, úgy nézem. Alighanem lyukas az valahol, Sós Pál uram.

Fülig vörösödött őkigyelme a bíró gúnyos vádjára.

- Esküszöm, bíró uram, ebben a báránydologban...

A gyermek bámészan nézte a jelenetet, amint ingerülten hátrább taszítá ködmönét, s kezét elővonván alóla, felemelte két húsos ujját az égre.

- Esküszöm kendtek előtt, itt a szabad ég alatt, az egy élő Istenre...

A gallérzsinór megereszkedvén a rántásban, magától oldózott, s a nehéz új ködmön kezdett lassan-lassan lefelé csúszni, mígnem a csípőktől egyszerre lecsapódott a földre.

Boriska sikoltva egy szökkenéssel termett a leesett ruhadarabnál.

Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is ott akadt a következő esküszó. Jó is, hogy ott akadt.

- Cukri! Kis báránykám! - kiáltott fel a leányka fájdalmasan.

Lehajolt. Fejecskéjét odaszorította, ahol a bélésen két barna folt látszott...

Ügyes szűcsmunka és szép tisztára mosott báránybőrből volt az egész bélés, hanem az ismerős közepe mégis a legkülönb.

A kis Baló Borcsa könnyhullatásával még tisztábbra mosta.
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
A három fa legendája
  2018-01-26 21:46:16, péntek
 
  A három fa legendája

Norvég mese

Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.

Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. ,,Szeretnék kincsesláda lenni!" kiáltott fel. ,,Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!"

A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. ,,Jó volna büszke hajónak lenni" - sóhajtotta - ,,átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!"

A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. ,,Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről" - mondta. ,,Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!"

Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.

Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: ,,Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem." És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. ,,Most lesz belőlem az a szép kincsesláda" - gondolta a fa - ,,csodás kincseket kapok majd."

A másik favágó a második fát szemelte ki. ,,Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem." És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. ,,Végre átszelem a tengert!" - gondolta. ,,Büszke hajó leszek, királyoknak való!"

A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. ,,Nekem bármelyik fa megteszi" - mormogta.

Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.

A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.

A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. ,,Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni."

Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.

De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. ,,Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!" - sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. ,,Ez a jászol a legjobb hely neki" - mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.

Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: ,,Csend!" - és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.

Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.

Ez tette gyönyörűvé az első fát.

Ettől lett erős a második.

És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.

Fordította: Szabó Ági
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
A boldogság kék madara
  2017-12-19 14:21:47, kedd
 
  Maurice Maeterlinck

A boldogság kék madara

A Kék Madarat nem kell távoli országban keresni.
A Kék Madár mindig velünk van,
ha szeretjük egymást
és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is.
De mindig elrepül, ha bántjuk egymást,
ha irigykedve figyeljük egymás örömét.
Mert a Kék Madár maga a boldogság,
és kalickája az emberi szív.
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
A hold színe
  2017-10-10 12:19:48, kedd
 
  Alkyoni Papadaki

A HOLD SZÍNE

"Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát,
és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt.
-Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
-Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
- Az álmoknak is van színe?
- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
- Milyen színű az öröm?
- Fényes kis barátom.
- És a magány?
- A magány az ibolya színét viseli.
- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.
A csillag behúnyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott.
Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni milyen színű a szeretet?
- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolta a fa.
- Na és a szerelem?
- A szerelem színe a telihold.
- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.
Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
Az öröm tízparancsolata
  2017-08-20 15:45:58, vasárnap
 
  Gaston Courtois

Az öröm tízparancsolata

1.Minden reggel hűségesen kérd Istentől az örömöt.
2.Mosolyogj, és tanúsíts nyugalmat kellemetlen helyzetben is.
3.Szívből ismételgesd: ,,Isten, aki engem szeret, mindig jelen van."
4.Szüntelenül törekedj arra, hogy csak a jó oldalukat lásd az embereknek.
5.Könyörtelenül űzd el magadtól a szomorúságot.
6.Kerüld a panaszkodást és a kritikát, mert ennél semmi sem nyomasztóbb.
7.Munkádat örömmel és vidáman végezd.
8.A látogatókat mindig szívesen, jóindulattal fogadd.
9.A szenvedőket vigasztald, magadról feledkezz meg.
10.Ha mindenütt az örömöt terjeszted, biztos lehetsz benne, hogy magad is rátalálsz.
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
A Csoda, a Remény, a Szeretet és a Holnap Álmai
  2017-08-09 02:18:21, szerda
 
  "Merj álmodni, mert az álmok álmodói meglátják a holnapot. Merj kívánni, mert a kívánság a remény forrása, s a remény éltet bennünket. Merj nyúlni olyan dolgokért, amit senki más nem lát. Ne félj olyat látni, amit senki más nem lát. Higgy a szívedben és saját jóságodban, mert ha így teszel... Mások is ezekben fognak hinni. Higgy a csodában, mert teli van vele az élet. De ami a legfontosabb, hogy higgy önmagadban, mert odabenn a lelkedben rejtőzik.

A Csoda, a Remény, a Szeretet és a Holnap Álmai."

(Ron Cristian)
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
Szőlőhegyi beszéd
  2017-08-09 02:10:47, szerda
 
  Isten nem valamiféle uralkodó, aki a felhők tetején ül aranytrónuson s onnan ítélkezik emberi mértékkel. Isten törvény. A szeretet és jóság törvénye. Az örökkévalóság törvénye. Az élet törvénye. Az igazság, az összhang, a szépség ... a mindeneket összefogó és egybekapcsoló nagy együttműködés törvénye, melynek összhangjában az óriás naprendszerek éppen olyan fontosak, mint a legapróbb porszem. Ez a megdönthetetlen erejű törvény az, amit Istennek nevezünk ősi magyar szóval. S valahányszor engedelmesen beállunk ennek a törvénynek a sodrába, és azt cselekedjük, amit ez a törvény, amely bennünket létrehozott és életben tart, tőlünk megkíván: se nyomorúság, se betegség, se semmiféle földi hatalom le nem győzhet, még csak meg sem félemlíthet bennünket."

(Wass Albert ,Szőlőhegyi beszéd, l974)
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
Világ remetéje
  2017-08-08 11:04:42, kedd
 
  Wass Albert

Világ remetéje

A városnak azon a részén voltak az örömtanyák és a mulatóhelyek. Csapszékek, csempészlebujok, gyilkos sikátorai a bűnnek. Ma csak romok vannak ott. Romok, amíg ellát a szem. A városnak az a része halott sivatag. Úttalan kőhalmaz, amit messzire elkerülnek az emberek. Hat éve immár.
De a romok között, ahol valamikor az örömtanyák piros lámpái virítottak, ott él ma a remete. Nem szent ember, nem. Csak éppen remete. Egy ember, aki ott él most. Ki tudja azt, hogy mért él ott? Őa remete, és remeték mindég voltak. A romok közül ölesre kinőtt a dudva, olyan már, mint egy őserdő. Rozsdás vasak merednek belőle az ég felé, likas bádoghordók, egy-egy elgörbült színes cégtábla, mely valaha boltot hirdetett, vagy mulatót, s ma ott hever félig betemetve a törmelék között, mint megfejthetetlen írásjele rég letűnt kornak. Ha süt a nap, gyíkok bújnak elő a dudva bozótjából. Csigák mászkálnak, ha esik az eső. Énekesmadár is fészkel ott, cinke, rigó és kövifecske sok. Falak repedéseiben, holt ablakok gödrében tanyáznak. S elhagyott, kormos kéményekben nehány bagoly, és ezek a magányos kémények úgy merednek elő a romokból, mint elhagyott sírkövei gazdátlan
temetőnek. Nehány sovány macska is él még ott. És a remete.
Odúja félig beomlott pinceüreg. Talán egy vendéglő tartotta ott hajdan az italait abban a pincelyukban. De az is lehet, hogy kivénhedt örömleányok laktak ott. De lehetett csempészmenedék is, bűnözők tanyája. Azonban mindez eltelt. Ma csak a remete lakik ott, más senki. Egy csontos, szikár ember. Naphosszat ül a pinceodú előtt egy fehér kövön, körülötte hangyák másznak, gyíkok futkosnak, madarak rebbennek. Ő csak ül mozdulatlanul a sok döglött emberi kacat között, és figyeli az élet ezer sok apró moccanását, mellyel a természet győzhetetlenül birtokába veszi rendre a romokat.
Az első ember, aki találkozott vele, egy katona volt a győztesek egyenruhájában. Elfogódva kószált a romok között, talán a saját házára gondolt éppen, mely valahol a tenger másik partján várt reá, midőn meglátta a remetét ülni a kövön.
- Károsult? - kérdezte szánalommal, és pénzt kutatott a zsebében, amivel megnyugtathatta volna a lelkiismeretét.
- Igen - felelte az ember a kövön -, károsult vagyok.
- Melyik ház volt a magáé?
- Az egész világ az én házam volt.
- Mi volt a foglalkozása?
- Szeretet az emberek között. És béke. De ma nem kell béke az embereknek, mert akkor le kellene vessék az egyenruhákat.
"Bolond" - gondolta a katona, és gyorsan tovább ment.
A második ember, aki rátalált, egy rendőr volt.
- Kicsoda ön, és mit keres itt?
- Ember vagyok és várok.
- Mire vár?
- Hogy újra szólhassak az embereknek a jogról. Ma csak a jogtalanság érdekli őket.
A rendőr este jelentette fölötteseinek, hogy a romok között egy bolondot talált, de nem közveszélyes.
A harmadik egy újságíró volt. Olcsó szenzációt szimatolt, és jegyzőfüzettel a kezében kereste föl a romok között élőembert.
- Ön remete?
- Lehetséges. Igen, lehetséges, hogy az vagyok.
- És mi volt azelőtt?
- Azelőtt? Voltam Dante és voltam Shakespeare. Voltam Voltaire, Goethe, Madách... Voltam Szókratész is...
Az újságíró idegesen zsebre vágta a jegyzőkönyvét és sietve odébb állt.
- Ne lépjen a csigáimra! - szólt utána figyelmeztetőleg a remete. - Azoknak talán még sürgősebb az útjok, mint önnek. Le kell rakják a tojásaikat, mert holnap eső lesz, és eső után a kis csigák kibújhatnak a tojásból.
Később jött még egy ember a városból, egy gondtelt polgár. A mulató romjait kereste, mely valamikor az övé volt, és sok pénzt jövedelmezett. Ott találta a remetét a köveken üldögélve. Ránézett és sóhajtott.
- Életem romjain ül.
- Köveken ülök - felelte a remete.
- De azok a kövek valamikor az életemet jelentették.
- Akkor tévedésen épült az élete.
A polgár elgondolkozva nézett rá.
- Miből él itt?
- Isten kegyelméből.
- Abból is lehet élni?
- Csak abból lehet.
Aztán többet nem ment arra senki. Az emberek elkerülik a romokat. Így nevezik őket: a halott város. És azt hiszik, hogy halott ott minden. Puszta sivatagja a múltnak. Temető, amit el kell felejteni.
Csak a remete üldögél türelmesen pincéje előtt a köveken. Mert ő látja a csírákat mozdulni a törmelék alatt, látja a madarakat, ahogy a romok árnyékában fészküket építik. És ő tudja: mulandó minden. Kő, vas, színes cégtábla, piros lámpások, egyenruhák, győ
 
 
0 komment , kategória:  Prózai írások  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 58 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 1760 db bejegyzés
Összes: 10839 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 784
  • e Hét: 2150
  • e Hónap: 30805
  • e Év: 852724
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.