Regisztráció  Belépés
lambert.blog.xfree.hu
Bár úgy tűnik ma, mintha csak a hamisak, a gazok és gonoszok számára gyümölcsözne az élet; ne irigyeld őket! Összeomlik alattuk a csalásra épült világ. A jövend... Magyar Anya
2006.07.04
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 33 
Kincsünk és tanítónk a magyar népmese
  2017-10-07 21:59:20, szombat
 
 



Mindig azt mutatja meg magából, amire épp szükségünk van.

2005-től a Magyar Olvasótársaság kezdeményezésére Benedek Elek születésének évfordulóján, szeptember 30-án ünneplik meg országszerte a magyar népmese napját. A múlt igazi mesekincset rejt, Benedek Elek pedig jókora csokrot gyűjtött össze és hagyott ránk a sok színben pompázó világból.

Felhívásukban ezt írták:

Őseinktől kincsekkel teli tarisznyát kaptunk örökségbe, de mintha egyre gyakrabban tétlenül néznénk ennek háttérbe szorulását, elfelejtését. Vegyük birtokba, ismerjük meg, fényesítsük újra és adjuk tovább az eleinktől kapott, élethosszig érvényes, értékes, unokáink számára is feltétlenül megőrzendő, mesebeli kincseket!
A mese maga a kincs, de az út is, amelyen eljutunk hozzá

A népmesék nem egy letűnt világ nyomai, hanem elődeink ránk örökített bölcsességének gyöngyszemei. A mese a lelki rokonunk, a bölcs és tapasztalt öregapánk és öreganyánk, aki a kellő időben tanáccsal és segítséggel látja el a tisztelettel és nyitott szívvel feléje forduló hallgatót. A népmesék kincsestárában tudást és erőt kap kis és nagy küzdelmeihez az, aki megdolgozik érte. A mese reményt és erőt adó, csodával meglocsolt szigorú tanítónk, aki mindig azt mutatja meg magából, amire épp szükségünk van - olvasható a Móra Könyvkiadó weboldalán.


Ha máskor nem, legalább a népmese napján áldozzunk időt és teremtsünk alkalmat arra, hogy örök életű meséink hangján megszólalhasson a múlt és jelen bölcsessége, a csodák nevetéssel, bátorsággal és erővel tölthessenek el! Dőljünk hátra, és nézzünk magyar népmeséket!

Magyar népmesék: A rest legényről Link

Magyar népmesék: A király kenyere Link

Magyar népmesék: A kőleves Link

Magyar népmesék: Holló Jankó Link

Magyar népmesék: A kis gömböc Link

Magyar népmesék: A szegény ember hegedűje Link

Magyar népmesék: Nyúlpásztor Link


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  Mondák, mesék  
Bölcs tanmese egy tölgyfa életéről
  2017-09-09 21:45:35, szombat
 
 



A legtöbb gyerek arról álmodozik, hogy egyszer bekerül a nagyok közé. Elképzelik, amint John Elway passzol nekik, vagy Pelé a fejükhöz rúgja a labdát. Mások a padláson kuksolva képregényeket bújnak, és gondolatban szuperhősök - Aquaman vagy Wonder Woman - bőrébe bújva szállnak harcba az igazság és a világ megmentéséért. Sorolhatnánk a vágyakat és az álmokat, hiszen nem csak a kicsik, de a nagyok is ábrándoznak.

Az álmodozás jó, de közben rövid időre se felejtsd: az légy, aki vagy! Ne akarj megfelelni. Ne ülj csendben, és ne akarj más lenni, mint ami vagy. Mert különbözni jó!

Erről szól a bölcs tanmese is

Volt egyszer egy gyönyörű kert, tele különféle gyümölcsfákkal és szebbnél szebb bokrokkal, virágokkal. A kert lakója volt egy tölgyfa is. Jó ideje ott állt már a többi fa mellett, de nagyon nem érezte jól magát. A gyümölcsfák évről évre hozták a zamatos gyümölcsöket, a virágok csodálatos színekben pompáztak, a tölgyfa pedig csak irigykedve nézte őket, és szorongva, egyre nagyobb szomorúságban töltötte napjait.

Egy napon az almafa így szólt hozzá:

- Nagyszerű dolog almát teremni! Csak azért nem megy még neked, mert nem összepontosítottad eléggé a figyelmedet. Ne búsulj, az akaraterőd edzésével Te is tudsz majd ilyen szép almákat teremni.

- Ne almát akarj teremni! - szólt bele a rózsabokor büszke öntudattal. - Inkább nézz csak ide, mennyire szépek a virágaim. Neked is lehetnek ilyen rózsáid, még könnyebben is, mintha almát próbálnál teremni.

Szegény tölgyfa minden véleményt meghallgatott, és egyre kétségbeesettebben próbálkozott, hogy megfogadja a tanácsokat, ám sehogy sem sikerült neki sem almafává, sem rózsabokorrá, sem más növénnyé válnia. Kezdett meghalni benne a remény, hogy valaha is boldog lesz.

Ekkor érkezett a kertbe a bagoly.

A bölcs madár csak átutazóban volt, de látta a tölgyfa szomorúságát, ezért leszállt az ágára, meghallgatta őt, majd így szólt:

- Túl sokat figyelsz arra, hogy mások milyenek, és milyennek akarnak látni Téged. Annyit foglalkoztál a külső zajjal, hogy már meg sem hallod a belső hangodat. Nem vagy önmagad. De ha figyelsz, és újra meghallod a belső hangodat, akkor megtalálod a boldogságodat is.

Azzal felszállt a tölgyfa ágáról, és már repült is tovább.

- A belső hangomat? - töprengett magában a tölgyfa. - Nekem olyan is van?





A bagoly szavai komoly hatással voltak rá.

Egyre kevésbé figyelt az almafa, a körtefa, a rózsa és mások kinézetére és véleményére - már sokkal jobban érdekelte, hogy mi is az a belső hang, és mit rejthetnek a bagoly titokzatos szavai.

Aztán ahogy egyre többet figyelt befelé, elkezdte megérteni, hogy nem is olyan titokzatos mindez. Egyre jobban meghallotta a saját belső hangját, és elkezdte érezni, hogy ki is ő valójában. A bagoly szavai értelmet nyertek számára. És megszólalt a belső hangja:

"Te tölgyfa vagy! Nem azért vagy itt, hogy olyan legyél, mint az almafa vagy a rózsa, hanem azért, hogy tölgyfaként élj boldog és teljes életet. Te vagy az, aki árnyékot ad a fáradt vándornak, Te adsz biztonságos odút a madaraknak, Te mutatsz utat annak, aki eltévedt, Te teszed fenséges megjelenéseddel még szebbé a tájat."

És a tölgyfa végre megnyitotta a szívét, hogy valóban önmaga lehessen. Elkezdett terebélyesedni, jó szívvel fogadta a madarakat és a vándorokat, és soha többé nem figyelt arra, hogy ki milyennek akarja látni őt, vagy mások szerint mit kéne tennie. Éppen ezért kezdték egyre többen tisztelni és megbecsülni. Ő pedig egyszerűen csak őszintén önmagát adta, és nagyon jól érezte magát a világban.

-Tölgyfa vagyok. - mondta ki őszinte boldogsággal minden egyes nap.

Tanulság:

Ne akarjunk mások lenni, fogadjuk el azt, akik vagyunk. Ha életünknek megvan a “miértje", akkor majdnem minden “hogyanját" megkapjuk segítségként.


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  Mondák, mesék  
Jövőre is jut minden estére egy népmese
  2016-09-06 18:58:04, kedd
 
 



Egyszerre tanítanak és szórakoztatnak.

Sikeres volt, és jövőre folytatódik az idén elindított Minden este népmese című cselekvési program, mely kormányzati támogatással valósult meg, célja pedig a népmese hagyományainak megőrzése, a mesélés, a mesehallgatás és a meseolvasás népszerűsítése - írta az MTI.

A következő nagy rendezvényre sem kell sokáig várni: Benedek Elek születésnapja alkalmából 2016. szeptember 29-én egész napos mesefesztivált rendeznek Hajdúböszörményben.





A Nemzeti Kulturális Alapon (NKA) keresztül idén csaknem 25 millió forintot fordítottak többek között mesetáborokra, fesztiválokra, valamint pedagógusok továbbképzésére. A népmesék megismerésének számtalan előnye van, például bővíti a gyermekek szókincsét, színesebbé teszi a fantáziájukat, egyszerre tanít és szórakoztat. Azokban a családokban, ahol rendszeresen olvasnak népmesét, szorosabb a gyermek-szülő kapcsolat.

A következő évben más forrásokból is támogatják a népmese népszerűsítését szolgáló rendezvényeket.

Kedvcsinálónak következzen egy magyar népmese:

Magyar népmesék: Szegény ember meg a lova


Link


Forrás : Link
 
 
0 komment , kategória:  Mondák, mesék  
Benedek Elek : Cenci néni csirkéi
  2016-08-11 20:48:55, csütörtök
 
  Benedek Elek: Cenci néni csirkéi (Öcsike nadselű gondolatai és csínytevései)

Talán már el is felejtettétek, hogy Cenci néni Öcsikét, bár sokszor, igen sokszor megtréfálta őt, örökbe fogadta, mert lassanként rájött, hogy voltaképpen melegszívű fiú, s arról igazán nem tehet, hogy kissé nyugtalan vérű, na meg hogy szüntelen teremnek az ő kis fejében a nadselű gondolatok.


Most kora tavasszal is, amint Öcsike szép sorjában átesett influenzán, kanyarón és torokgyulladáson, Cenci néni addig meg nem nyugodott, amíg Öcsikét üdülni ki nem engedték a budai hegyek közé. Ott van ugyanis Cenci néni villája, mely egykor (minél később! - szívből kívánom) ,,rá fog esni" Öcsikére. Többek között azzal csalogatta Cenci néni Öcsikét, hogy lesznek majd kiscsirkék, látni fogja, mint hozza meg a gólya a kiscsirkét, sőt, vett egy kedves, szelíd csacsit is, pont azért, hogy azon Öcsike tanuljon meg - lovagolni. Öcsike nem szívesen válik meg a szüleitől meg a testvéreitől, viszont nem akarta megbántani Cenci nénit, aki a villáját rátestálta, amelynek egynegyedét ő már oda is ajándékozta a szüleinek, kétnegyedét Andrisnak és Hanczikának, s magának mindössze egynegyedet tartott fenn - tehát Isten neki! és Szerencse föl! kiáltások és érzékeny búcsúzás után kirándult a Rózsahegyre.

Jóformán meg sem szusszant, mindjárt bejárta Cenci néni elég tágas kertjét, s ki mer csodálkozni közületek azon, hogy Öcsike már az első fertályórában madárfészket pillantott meg a fán? Nosza, egy-kettő, felmászott a fára, belekukkantott a fészekbe: három tojás - nagyobbak a tyúktojásnál - fehérlett benne. Csak ránézett a tojásokra, s már meg is született a nadselű gondolat: egy tojást kivesz a fészekből, s tyúkanyó alá teszi. Mily kellemesen lesz meglepve Cenci néni, amikor a csirkék között egy madár is kibújik a tojásból! Hogy micsoda madár lesz az, arról persze sejtelme sem volt Öcsikének. Elég az, hogy mialatt Cenci néni ebéd utáni álmát aludta, Öcsike besompolygott a tyúkházba, ott gyöngéden felemelte tyúkanyó farát, alája dugta a tojást, s egyben erősen lelkére kötötte, hogy ezt is költse ki, hadd nőjön az örökség.
Telt-múlt az idő, egyszer csak kérdi Öcsike Cenci nénitől:
- Mondja, kedves Cenci néni, mikor hozza már a gólya a kiscsirkéket?
- Hát, tudod, édes Öcsikém, ha Isten is úgy akarja, két-három nap múlva, mert már 18 napja, hogy a tojásokat tyúkanyó alá tettem. Azt pedig tudd meg, hogy huszonegy nap kell a gólyának, amíg megérkezik a kiscsirkékkel.
- Idazsán? - csudálkozott Öcsike. - S hányat hoz?
- Hát bizony hozhatna tizenkilencet, mert annyi tojást tettem tyúkanyó alá.
- Tizsenkilencet? Egy hijján husat? Mért nem kerek sámot, husat?
- Mert 19 fér egy ,,rendes" tyúk alá.
- No, ezst sem tudtam - mosolygott felé Öcsike.
Nos, felvirradt a nagy, dicső nap hajnala. Cenci néni izgatottan sietett a tyúkházba, hogy saját szemével lássa, mint bújnak ki a tojásból ezek a kedves, apró jószágocskák. Még biztatta is: - Buji, buji, bújjatok ki, drágicák! - s azok bújtak is szép sorjában, de egyszerre csak mi történt? Az történt, hogy Cenci néni majd hanyatt vágódott rémületében: a huszadik tojásból egy gyászfekete holló bújt ki!
- Ó, ó - ájuldozott Cenci néni -, hogy került ez ide?
Szaladt a kertbe, kiabálta Öcsikét, egy magas fának a tetejéről lecsalogatta, kézen fogta, úgy vezette a tyúkházba:
- Nézz ide, mit hozott a gólya csirke helyett!
- Ugyan, ugyan, Cenci néni - nevetett Öcsike -, nem a gólya hozta azt!
- Hát ki?
- Nadselű, hát én. Azért hozstam, hogy nőjön az örökségem!







Link
 
 
0 komment , kategória:  Mondák, mesék  
Benedek Elek : KÖKÉNY MATYI
  2016-05-29 06:11:53, vasárnap
 
  Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak két fia meg egy leánya. Egyszer a kisebbik legény fölkészül szántóba, s azt mondja a húgának:
- Aztán délben gyere ki a földre, s hozz nekem ebédet!
- Vinnék - mondotta a leány -, csak nem tudom, merre van az a föld, ahol szántasz.
- Hát ha nem tudod, akkor én az udvarunk mellett az ekevasat beleakasztom a földbe, s barázdát húzatok egészen addig a földig, ahol szántok; azon a barázdán elhozhatod az ebédet.
A legény úgy is tett, ahogy mondta: a házuktól a szántóföldig barázdát húzatott, de egy kevés idő múlva odament az ördög a ház mellé, az is húzatott egy barázdát, de nem arra, amerre a legény, hanem az ő háza felé.
Elkövetkezik a dél, a leány indul az ebéddel, s hát amint kimegy az udvarból, két barázda van előtte. Nem tudta, hogy melyik az igazi, találomra beleállott az egyikbe. Történetesen éppen az ördög barázdájába állott bele, s annak a nyomán az ördög házához ért.
Az ördög már várta a leányt, ott állott a háza előtt, de bezzeg megijedett a szegény leány, mikor látta, hogy hová került! Kérdi az ördögöt:
- Ugyan bizony nem látta-e a bátyámat?
- De bizony láttam, hanem az ebéddel úgyis elkéstél, messze van az a föld ide, ahol a bátyád szánt, gyere csak be az én házamba, maradj nálam.
Akart, nem akart bemenni a leány, megfogta az ördög, bevitte a házába, s többet el sem eresztette.
Estefelé hazamegy a legény a szántóból, zsörtölődik, zsémbelődik, hogy mi dolog ez, nem visznek neki ebédet, étlen-szomjan szánt reggeltől estélig. Hej, megijedt a szegény asszony, s mondja a fiának:
- Hiszen a húgod elment még déli harangszó előtt!
Nem tudták elgondolni, hová, merre tűnhetett el. Kimennek a házból, kérdik ezt is, azt is, senki sem látta. Egyszerre csak megpillantja a legény a másik barázdát. Mindjárt gondolta, hogy ez az ördög munkája lehet, mert éppen háromszor olyan széles volt a barázda, mint az övé. Elindult a barázdában, s meg sem állott az ördög házáig. Mikor odaért, az ördög éppen a ház előtt állott.
- Hé, ördög - kérdi a legény -, itt-e a húgom?!
- Itt bizony - mondja az ördög -, éppen most főzi a vacsorát, gyere be, egyél te is.
Bemegy a legény, s hát csakugyan ott a húga, éppen akkor kavargatta két nagy kondérban egy-egy ökörnek a húsát.
- No, sógor - mondotta az ördög -, az egyik kondérban is egy ökörnek van a húsa, a másikban is. Meg aztán itt van két hordó bor. Az egyik kondér húst edd meg te, a másikat megeszem én; az egyik hordó bort megiszom én, a másikat idd meg te! Akkor aztán megküzdünk, s ha földhöz vágsz, viheted a húgodat.
Nekilát a szegény legény az evésnek, az ivásnak, turkált a hús között, evett, amit ehetett, bort is ivott, amit ihatott, de még jóformán hozzá sem kezdett az evéshez, iváshoz, az ördög már megette az egyik ökröt, kiitta a hordó bort, akkor nagy hirtelen megragadta a legényt, s úgy földhöz vágta, hogy a pokol fenekéig meg nem állott.
A szegény özvegyasszony csak várta-várta a fiát, de elmúlt az este, elmúlt az éjszaka, s nem jött vissza. Reggel aztán útnak indult a nagyobbik fia is, végig a barázda mellett ment, meg sem állott az ördög házáig. De éppen úgy járt, mint az öccse, őt is ledobta az ördög a pokol fenekére. Szegény özvegyasszony kifogyott mind a három gyermekéből. Éjjel-nappal siratta őket, de hiába siratta, a sírására nem kerültek vissza. Mind azon sopánkodott, mind azon kesergett, bárcsak egy maradt volna meg a három gyermekéből, vagy ha az Isten elvette mind a hármat, áldaná meg eggyel.
Nos - halljatok csak ide! - mi történt. Amint egyszer ment, mendegélt a mezőn, egy kökénybogyót talált az úton. Fölveszi, nézi-nézi a kökényt, s felsóhajt az égre:
- Ó, édes Istenem, bárcsak ekkora gyermekem volna, mint ez a kökény!
Azzal hazament, s még egy nap sem múlt el, az Isten csakugyan megáldotta egy akkora gyermekkel, hogy alig látszott ki a földből. De az a gyermek csudálatos gyermek volt ám, mert ahogy a világra jött, mindjárt beszélgetni kezdett, s olyan rettentő nagy volt az ereje, hogy a legnagyobb fát is kicsavarta töviből. Hanem hiába, azért csak mégis kicsi volt, s ezért a faluban Kökény Matyinak hívták.
Na, telik-múlik az idő, s látja kökény Matyi, hogy az édesanyja mindig sír, kesereg. Kérdi egyszer az anyjától:
- Édesanyám, mi nagy bánatja vagyon, hogy sírás-rívás éjjele, nappala?
- Haj, édes fiam, van nekem mit sirassak halálom órájáig! Volt két szép fiam, egy szép leányom, s mind a három az ördög kezére került.
- Már bizony, ha odakerültek, egyet se sírjon, édesanyám, majd visszahozom én őket.
Szót sem szólt többet, elment a kovácshoz. Azzal csináltatott egy hárommázsás kalapácsot, annak a nyelét amúgy legényesen a gatyája ráncába szúrta, úgy ment az ördög házához. Akkor is ott állt az ördög a ház előtt. Tudta jól, hogy miben jár Matyi, s már messziről kiáltotta:
- Gyere csak, gyere, Kökény Matyi, itt vannak a testvéreid!
Odamegy Matyi, megáll az ördög előtt, s azt mondja neki:
- Tudod-e, hogy miért jöttem?
- Tudom - felelte az ördög -, vissza akarod vinni a testvéreidet, de abból nem eszel.
Aközben bemennek a házba, ott mindjárt az ördög két ökröt megsüttet, két hordó bort csapra üttet, s mondta Matyinak:
- No, Matyi sógor, egyél-igyál, s ha hamarább megeszed, -iszod a részedet, mint én, akkor nem bánom, vidd vissza a testvéreidet.
Hová ette, hová itta Matyi az ő részét, azt én nem tudom, elég az, hogy az ördög még belé sem kezdett az evésbe-ivásba, ő már fényesre is nyalta a kondér fenekét. Akkor aztán előrántotta a hárommázsás kalapácsot a gatyája ráncából, s úgy fejbe vágta az ördögöt, hogy az egyszeriben kiadta a gonosz lelkét.
De bezzeg mentek haza nagy örömmel a testvérek, s bezzeg örült a szegény özvegyasszony! S bezzeg összecsődült az egész falu, s csudálkoztak, álmélkodtak Kökény Matyi nagy vitézségén. Attól kezdve vígan éltek, még a királlyal sem cseréltek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Holnap legyen Kökény Matyi a ti vendégetek!


 
 
0 komment , kategória:  Mondák, mesék  
Népmese : SZÉP CERCERUSKA
  2016-05-29 06:08:00, vasárnap
 
  Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyember, s annak két szép leánykája. De aztán olyan szép volt mind a kettő, hogy királykisasszonyoknak is beillettek volna. Be bizony!
Lakott az özvegyember szomszédságában egy özvegyasszony, s ez egyszer, mikor a nagyobbik leányka, akit Cerceruskának hívtak, az udvaron játszadozott, átalszólt a kerítésen:
- Te leányka, mondd meg az édesapádnak, hogy vegyen feleségül engem, s én titeket tejbe-vajba fürösztgetlek.
Megörült ennek Cerceruska, futott az édesapjához, s mondja, hogy mit üzent a szomszédasszony.
- Biz az jó lenne! - mondá az özvegyember, s még aznap feleségül vette a szomszédasszonyt.
Hiszen jó dolguk volt a leánykáknak egy hétig, kettőig, cirókálta-marókálta a mostohájuk, de aztán csak megfordult az indulata, s a szegény árvák többször kaptak verést, mint ételt.
- Hallod-e - mondá Cerceruska a húgának -, ez a gonosz asszony még elpusztít minket, menjünk világgá!
- Én nem bánom - mondá a kisebb leányka -, menjünk világgá.
Jókor reggel fölkeltek, s azt mondták a mostohájuknak, hogy eprészni mennek az erdőbe, ha eleresztené.
- Csak menjetek - mondotta az asszony -, úgysem veszem semmi hasznotokat. - S mikor a leánykák kimentek a kapun, utánuk szólt lassan, de Cerceruska jól hallotta: - Az Úristen engedje meg, hogy mely állat lába nyomából isztok, azzá változzatok!
Na, ment, mendegélt nagy búsan a két leányka, s mikor az erdőbe értek, azt mondja Cerceruska a húgának:
- Hallod-e, nehogy valamiféle állatnak a lába nyomából igyál, akárhogy megszomjúhozzál!
A kicsi leányka megígérte, s azzal eprészni kezdettek. Szedegették az epret, egymásra nem is gondoltak, s lassankint, egyik erre, másik arra, elbódorogtak.*
Egyszerre csak erősen megszomjazott a kicsi leányka, de nem talált sem forrást, sem patakot. Mit csináljon, Istenem, mit csináljon? Meghal a nagy, erős szomjúságtól, ha egy csepp vizet nem talál. Ment, mendegélt keseregve, sírdogálva, s ihol talált egy csepp vizet valami állatnak a lába nyomában. Ő bizony iszik belőle, akármiféle állattá változzék, gondolá magában. Hát, Uram, Jézus, ne hagyj el! - ahogy egy cseppet ivott, mindjárt őzzé változott.
Eközben Cerceruska teleszedte a kosarát, s néz erre, néz arra, hát sehol sincs a kicsi húgocskája. Keresi, kiabálja, s jaj, Istenem, nem találja. Sírt Cerceruska, sírt keservesen, hogy zengett belé az erdő. Hát egyszer csak szalad felé keserves nyihogással egy őzecske, nyalja-falja Cerceruskának kezét, arcát, mindenét.
- Ó, Istenem, Istenem - sírt Cerceruska -, ez bizonyosan az én kicsi testvérem! Nem fogadá meg a szavamat, s őzzé változott.
Megölelte az őzike nyakát, s úgy vezette az erdőn át, folyton sírva, keseregve. De még csak akkor sírt igazán Cerceruska, amikor messziről egy vadászt pillantott meg. Kétcsövű puska volt a vállán, s egy kopó szaladgált, szimatolt előtte. Istenem, Istenem, ha meglátja a vadász, még meglövi a kis testvérét! Néz erre, néz arra, hogy hová rejtőzhessenek el. Áldott szerencsére meglát egy szénaboglyát, s hirtelen mögéje húzódnak. De hiába húzódtak, mert a kopó megszimatolta az őzecskét, s egyenest a boglyához szaladt. Körülszimatolta az őzecskét, de nem bántotta, hanem hirtelen megfordult, visszaszaladt gazdájához, ugrált, vinnyogott, s addig neki békét nem hagyott, míg egy darab kenyeret nem adott. A kopó felkapta a kenyeret, elszaladt a boglyához, ledobta Cerceruska elé, visszaszaladt a gazdájához, s még erősebben ugrált, vinnyogott.
Csudálkozott a vadász, nem értette a kopó dolgát, mert máskor nem is gondolt evésre, míg haza nem tértek a vadászatról. Hanem azért dobott neki még egy darab kenyeret. A kopó ezt sem ette meg, hanem szaladt egyenesen a boglyához, s Cerceruska elé dobta a kenyeret, aztán vissza megint a gazdájához, felszökött rá, s olyan keservesen vinnyogott, mintha leütötték volna a derekát.
- No, várj csak - mondá a vadász -, még adok egy darab kenyeret, de már most magam is megnézem, hogy hová viszed, mert lehetetlen képes, hogy mind magad ennéd meg!
No hiszen elállott szeme-szája a vadásznak, mikor látja, hogy a boglya tövében egy szépséges szép leányka sírdogál, s mellette egy őzecske nyihog keservesen. Cerceruska ráborult az őzecskére, s könyörgött a vadásznak:
- Ó, édes vadász bácsi, ne bántsa ezt a szegény őzecskét, mert ez az én testvérkém!
- Mit beszélsz, te leányka, te - nevetett a vadász -, már hogy lehessen leánynak őz testvére.
Cerceruska erre elmondotta, hogy kik s mik ők, hogy milyen szerencsétlenül járt kis testvére.
Kicsordult a könny erre a beszédre a vadász szeméből, s azt mondta:
- Ne félj, Cerceruska, nem bántom a testvéredet, de sőt inkább magammal viszlek palotámba. Mert úgy tudd meg, hogy én vagyok ennek az országnak a királya.
Azzal kézen fogta Cerceruskát, Cerceruska pedig átölelte az őzecske nyakát, s úgy sétált a királyi palotába.
Ott a király megparancsolta, hogy az őzecskét külön kertben tartsák, Cerceruskának pedig minden ember engedelmeskedjék, kedvét keresse neki, aki jót akar.
Na, kedvébe is járt mindenki Cerceruskának, csak egy udvarbéli asszony, aki dajkája volt a királynak, nézte rossz szemmel. Ennek az asszonynak volt egy leánya, s mind azon mesterkedett, hogy a király vegye feleségül az ő leányát. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, a királynak még nem volt felesége. Hiába ajánlották neki a legszebb királykisasszonyokat, egy sem tetszett neki. Örült ennek az asszony, de bezzeg megijedt, mikor Cerceruskát meglátta.
"Bizonyosan ezt akarja feleségül venni a király - gondolta magában -, de abból ugyan nem lesz semmi!"
Csak azt várta, hogy a király elmenjen hazulról, lement Cerceruskával abba a kertbe, hol az őzecske lakott. Volt ennek a kertnek a közepén egy tó, s mikor ennek a partján jártak, azt mondja az öregasszony:
- Állj csak meg, Cerceruska, nézd meg magad a tóban, milyen szép vagy.
Cerceruska belenézett a tóba, s abban a minutában* a gonosz asszony belelökte.
Hej Istenem, nyihogott az őzecske keservesen, szaladgált a tó körül, de az öregasszony odaszólt neki:
- Nyihogj, nyihogj, csak ne beszélj!
Hazajő estére a király, s megy a Cerceruska szobájába egyenesen. Hát Cerceruska nincs ott. Hívatja az asszonyt.
- Hol van Cerceruska?
- Bizonyosan a kertbe ment. Mindig ott játszadozik az őzecskével.
Megy a király a kertbe, keresi, kiabálja Cerceruskát, de csak az őzecske volt ott, az pedig csak nyihogott, szaladgált, nem tudott szólani.
Megszomorodott a király erősen. Azt hitte, hogy Cerceruska elbujdosott a palotából. Kurrentáltatta az egész országban, teméntelen aranyat ígért annak, aki visszahozza Cerceruskát, de ígérhette volna fele királyságát: Cerceruskát senki meg nem találta.
Egész napokon keresztül ott járt-kelt a király a kertben, s az őzecskét simogatta, kérdezte:
- Nem láttad-e Cerceruskát? - de az őzecske csak nyihogott, nem tudott beszélni.
Látta ezt az ördöngös, gonosz asszony, s megijedt, hogy ha a király mindig a kertben jár, még valahogy eszébe jut, hátha a tóba taszították Cerceruskát. Ő bizony elpusztítja az őzecskét is. Megvárta, hogy menjen el hazulról, egyszeriben mészárost hívatott, s bementek a kertbe, hogy vérét vegyék szegény őzecskének.
Haj, szegény teremtés, mikor meglátta, hogy jő a mészáros a késsel, nekirugaszkodott, s szaladt a tó körül, ahogy csak bírták gyenge lábai.
Hiába csalogatták, meg nem állott. S halljatok csudát: amint a tó körül szaladgált, a nagy ijedségtől megjött a szava, s elkezdett beszélni:

Kelj ki, édes Cerceruskám,
tónak fenekéből,
nagy halnak beléből!
Fenik a kést gyenge bőrömnek,
mossák a réztányért piros véremnek!

Éppen ebben a szempillantásban érkezett a kertbe a király, s hallja, hogy mit kiabál az őzecske. Mindjárt összekiabálja az egész udvar népét, kimereti a tó vizét, kifogatja a nagy halat, a hasát fölvágatja, s hát csakugyan benne volt Cerceruska. Úgy láttam, mint ma, hogy élt, s még százszor szebb volt, mint annak előtte.
Volt öröm, de milyen! A kicsi őzecske is akkorákat ugrott örömében, hogy egyszer csak keresztülbucskázott a fején, s hopp! Hallgassatok ide! Egyszeribe visszaváltozott leánykának.
Eközben a tó ismét megtelt vízzel. No, ha megtelt, a király meg is fogatta a boszorkányt, beledobatta a tóba. Cerceruskát pedig fölvezette a palotába, egyszeribe papot hívatott, az összeeskette őket, s még aznap a fiatal pár tojáshéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett.
Ha kiszállnak, legyenek a ti vendégeitek.







Videó : Cerceruska


Link
 
 
0 komment , kategória:  Mondák, mesék  
Kormos István : A TRÉFÁS MACKÓK
  2016-05-29 06:03:54, vasárnap
 
  Hol volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy boglyos,
lompos,
loncsos,
egy bozontos
öreg medve,
annak pedig fia kettő,
két kis boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
tréfás kis semmirekellő.

Hát egyszer
az öreg medve
megy,
megyen
a rengetegbe,
megyen egy kis málnát
szedni,
megy a boglyos,
lompos,
loncsos,
a bozontos
öreg medve
éhségiben málnát enni.

Megyen a medve,
morrog a mája,
megy vele
a rengetegbe
két kis boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
fiacskája.

Megyen a medve,
morrog a mája,
megy az öreg
medve előtt
két kis boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
fiacskája.

Elunják a hosszú sétát,
s a két boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
kölyökmackó
sorra veszen minden tréfát.

Szól a kisebb
boglyos,
lompos,
kis bozontos:

,,Úton megyen, nem poroz,
vízen megyen, nem csobog,
nádon megyen, nem suhog,
sáson megyen, nem susog,
eső éri, nem ázik,
ha fagy éri, nem fázik...
Mi az?"

Felel rá az öreg medve:
,,Héj, te kölök,
hát mi lenne?
Az bizony a napsugár!"

Tovább folytatják a sétát,
s a két boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
kölyökmackó
szedi elő a sok tréfát.

Szól a nagyobb
boglyos,
lompos,
kis bozontos:
,,Erdőn átal
vég vásznakat teregetnek...
Mi az?"

Felel rá az öreg medve:
,,Héj, te kölök,
hát mi lenne?
Az bizony az országút!"

Tovább folytatják a sétát,
s a két boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
kölyökmackó
szedi sorra a sok tréfát.

Szól a kisebb
boglyos
lompos,
kis bozontos:

,,Kifele megy:
befele áll,
befele megy:
kifele áll,
lefele megy:
felfele áll,
felfele megy:
lefele áll...
Mi az?"

Felel rá az öreg medve:
,,Héj, te kölök,
hát mi lenne?
Az bizony a macska farka!"

Tovább folytatják a sétát,
s a két boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
kölyökmackó
szedi sorra a sok tréfát.

Szól a nagyobb
boglyos,
lompos,
kis bozontos:

,,Zöld istállóban
fekete lovak
piros szénát esznek...
Mi az?"

Felel rá az öreg medve:
,,Héj, te kölök,
hát mi lenne?
Az bizony a görögdinnye!"

Tovább folytatják a sétát,
s a két boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
kölyökmackó
szedi sorra a sok tréfát.

Szól a kisebb
boglyos,
lompos,
kis bozontos:

,,Madarak szállnak szárnyak
nélkül,
fára ülnek lábak nélkül,
jön egy király napkeletről,
mind megeszi szája nélkül...
Mi az?"

Felel rá az öreg medve:
,,Héj, te kölök,
hát mi lenne?
Az bizony a hó és a nap!"

Tovább folytatják a sétát,
s a két boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
kölyökmackó
szedné még sorra a tréfát,
de az apjuk
csöndet int,
a két mackóra tekint,
két kis bozontos fiára,
és ő kérdez utoljára:

,,Úton megyen médula,
keze-lába korcsolya,
szőr maga, szőr nadrágja,
szilágyi bársony a szakálla...
Mi az?"

Hallgat ám
a két okos,
boglyos,
lompos
és bozontos
tréfálkozó kicsi bocs.
Tekergetik
nyakukat,
úgy szégyellik
magukat.
Mondogatják magukban:
,,Úton megyen médula,
keze-lába korcsolya,
szőr maga, szőr nadrágja,
szilágyi bársony a szakálla...
Mi az?
Mi az?"

Szól az apjuk:
,,Látjátok?
Éppen ezt nem tudjátok.
Majd megmondom, micsoda:
Hát a MEDVE -
no, elég volt,
elég mára a tréfából,
mind a kettőtök buta!"

Megyen a medve,
morrog a mája,
megy az öreg
medve előtt,
egymás mellett,
kéz a kézben,
két kis boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
fiacskája.




 
 
0 komment , kategória:  Mondák, mesék  
A skorpió és a béka
  2015-12-04 21:01:30, péntek
 
  A skorpió és a béka

Kínai tanmese

A skorpió át akar jutni a tó túloldalára, de mivel nem tud úszni, megkéri a békát, hogy vigye át a hátán.
- Dehogy viszlek! - ripakodik rá a béka. - Nem vehetlek a hátamra, hisz tudod! Te skorpió vagy! Megcsípsz, és én meghalok.
- Ugyan, ugyan, dehogy csíplek! Nem lesz bántódásod, megígérem. Csak vigyél át a tavon, kérlek szépen! - könyörög a skorpió.
- Nem, nem és nem! - így a béka - Olyan erős a mérged, hogy azonnal meghalnék tőle. Nem tehetem, ne haragudj!
A skorpió azonban nem adja fel ilyen könnyen. Tovább erősködik:
- Gondold csak végig a dolgot! Én nem tudok úszni, azért kértelek meg téged. Ha megcsíplek és meghalsz, én is vízbe fulladok veled együtt. Hát hülyének nézel te engem? - és így folytatja a kunyerálást egész áldott nap, míg a béka beadja a derekát, és beleegyezik végre:
- Jól van! Pattanj fel a hátamra! Átviszlek, csak már legyen vége!
A skorpió nagy boldogan felmászik a béka hátára, az pedig úszni kezd szaporán, hogy minél hamarabb átérjenek a túlsó oldalra. Félúton vannak már, amikor a skorpió, minden fogadkozása ellenére, mégiscsak belecsíp a békába. Pillanatok alatt elgyengül a béka. Az erős méregtől és az elképedéstől bénultan, haláltusájában zihálva, alig jön már ki hang a torkán:
- De Skorpió! Miért? Hiszen most meghalunk mindketten!
- Nem tehetek róla, ilyen a természetem.





 
 
0 komment , kategória:  Mondák, mesék  
Wass Albert : A TEREMTÉS TÖRTÉNETE
  2015-09-22 19:51:05, kedd
 
  A TEREMTÉS TÖRTÉNETE

Magosan fönt, az ég kékjén is túl, napsugár-sátrából uralkodott ÚR-ISTEN a világ fölött, két édes testvérével, a napsugárba öltözött BOLDOGASSZONNYAL és az éjszaka sötétjébe öltözött ÖRDÖNGASSZONNYAL együtt. Mikor a föld teremtésére került a sor, a sivár pusztaság szépítését két testvérére bízta az ÚR.
Boldogasszony kioldotta hajának hét aranyos tincsét, s ahol megérintette velők a földet, hét hatalmas folyó támadt ott nyomban. Ugyanakkor Ördöngasszony is megérintette hajával a földet, de az érintés nyomán ingoványos mocsarak keletkeztek. Míg Boldogasszony megteremtette a szorgalmas és hasznos méhecskét, azalatt Ördöngasszony rászabadította a földre a mérges és haszontalan darazsat. Boldogasszony beültette a földet jó gyümölcsöt termő fákkal és bokrokkal, hasznos növényekkel, jóízű gombákkal, de alig végzett vele, Ördöngasszony nyomban odaültette közéjük a mérges gombákat, mérges gyomokat és mérges gyümölcsöket termő fákat és bokrokat.
Mikor ÚR-ISTEN meglátta, hogy mit cselekedett Ördöngasszony, eltiltotta a teremtés további munkájától. Haragjában Ördöngasszony leereszkedett a tenger fenekére, hogy onnan hozzon föl szájában agyagot, amiből megalkothatná saját szobrát a földön. De abban a szempillantásban, amikor szájában az agyaggal felszínre bukkant, odafönt a nap-sátrában ÚRISTEN parancsot adott, hogy minden, ami a földön van, növekedni kezdjen, így aztán Ördöngasszony szájában nagy hirtelen elkezdett növekedni az agyag is, de olyan gyorsan, hogy majdnem megfulladt tőle szegény feje. Szép arca eltorzult és majdnem feketévé kékült a kíntól. De utolsó pillanatban még ki tudta köpni szájából az agyagot, s ahol földre esett az Ördöngasszony szájából kiköpött agyag, ott azon nyomban csúnya, sziklás hegyekké változott.
Mert mindaddig szép lapos volt ám a föld felszíne, akár ÚR-ISTEN tenyere, így keletkeztek rajta a hegyek, ahol lábát töri a ló, szakadékba zuhan a birka, és vadállatok leselkednek a legelésző jószágra.
ÚR-ISTEN úgy megharagudott ettől, hogy arany kopjájával mély likat ütött a föld felszínén, s annak mélységes mélyére száműzte gonosz testvérét, Ördöngöt.

Miután a föld így szépen elkészült volt, ÚR-ISTEN fölnyúlt az égbolt tetejébe, s letört egy kis darabot a napból. Ebből formálta az első embert és az első asszonyt. S mivel még maradt a kezében egy kis törmelék a napdarabkákból, ebből a törmelékből teremtette meg az ember és az asszony két hűséges szolgáját: a lovat és a kutyát.
Egy reggel az első asszony szépséges aranyvirágot talált a sátra előtt. Fölvette, kendőjébe takarta, és vitte nagy örömmel, hogy megmutassa az urának. Ahogy az ember és az asszony együtt kibontották a kendőt, az aranyvirág helyett egy szép kis fiúgyermeket találtak benne, aki rajok mosolygott kedvesen s az asszonynak azt mondta ,,édesanyám", az embernek pedig azt, hogy “édesapám".
Az ÚR-ISTEN elrendelte, hogy az első ember-fia neve Világügyelő legyen s mesterségévé tette, hogy tanítójává váljon az emberiségnek, a kezdet kezdetétől mind a világ végezetéig.

Világügyelő hozzá is fogott nyomban a munkához, s megtanította az embert, az asszonyt s minden leszármazottukat, hogy miképpen készítsenek maguknak íjat, halfogó hálót, megtanította őket a pásztorkodás sokféle titkára, de legfőképpen pedig arra, hogy miképpen engedelmeskedjenek a Teremtő törvényeinek.

Amikor ÚR-ISTEN látta, hogy Világügyelő irányítása alatt minden rendben haladt a maga kitűzött útján, visszatért napsugár-sátrába aludni, s rábízta az embert saját erejére és leleményességére.

Hogy még gazdagabbá tegye az ember számára a földet, Világügyelő lehozta az égi mezőkről a tündéreket meg a törpéket, azok pedig magukkal hozták saját kincseiket: éneklő madarakat, pillangókat, illatozó, színes virágokat, szitakötőket és csigákat és mindenféle egyéb holmit.

Mélyen lent, a föld alatt, ahova ÚR-ISTEN haragja száműzte volt, Ördöngasszony megszülte gonosz leányát, Kincset. Kincs hamarosan csábítani kezdte a föld felszínén élő embereket a maga rejtett aranyával, ezüstjével, drágaköveivel és vakon engedve a csábításnak az emberek elkezdtek bányákat ásni a föld mélye felé, hogy megleljék a sötét sziklaüregeket, ahova Kincs rejtette el a maga föld alatti ajándékait. De ahogy ezeket a sötét üregeket rendre feltárták, az arannyal, ezüsttel és drágakövekkel együtt Ördöng gonosz lidércei is sorra kiszabadultak a föld alól, és terjeszteni kezdték az emberek között a betegségeket, viszálykodásokat és rászabadították az emberre Ördöng bűneit, a gyilkolást, lopást, hazudozást s végül a legnagyobb Gonoszt is: a háborút. Úgy megrontották ezek a földi életet, úgy megtöltötték gyűlölettel, hogy Boldogasszony éjjel-nappal sírt odafent az égben s könnyei megtöltötték sóval a tengereket.

Hiába igyekezett Világügyelő tanítani az embereket, hogy miképpen legyenek jók, szerető szívűek, becsületesek és boldogok, csak nagyon kevesen hallgattak reá. Ezek voltak a Választottak: a magyar pásztornépek, akik széles, szabad mezőkön legeltették a maguk nyájait. Éjszaka fölnéztek a csillagos égre, és tudták, hogy ott fönt a magasban valahol ÚRISTEN vigyázza a világot, Igazsággal a jobb kezében és Szeretettel a balban.

Ragyogó-tiszta éjszakákon látták odafönt a Hét Küszöböt, mely az ÚR sátrához vezet.
Látták a csillogó Küszöb-őrét s az ÚR sátra körül a csillogó Szérűskertet, ahol Kaszás aratta a csillag-gabonát, míg mögötte asszonya, Sánta Kata cipelte a kosarat.
Láthatták a Hadak Útját, melyen égbe lovagolnak a hősi halottak, s a Nagy Göncöl szekerét, melyen olykor-olykor ÚR-ISTEN maga szekerezte be az égi mezőket. Ilyenkor dörögtek a szekér kerekei odafönt, és amikor a lovak patkója csillagot ért, villám szikrázott keresztül az ég boltozatán. Olykor megharagudván Ördöng gonoszságain, Isten-nyilát hajított alá az ÚR a földre. Máskor meg csillagba ütközött az égi szekér kereke, s a szekér derekából aláhullott hatalmas dördüléssel egy Mennykő.

Békés, szelíd nyári éjszakákon Boldogasszony alászállott a földre a maga saját szekerén, a Kis Göncölön, s hozott az emberiség számára gyógyító növényeket és jó gondolatokat.

Mióta Ördöng leánya, Kincs rászabadította a földre a maga gonosz szolgáit, Gyűlöletet, Irigységet, Háborúságot és a sokféle betegségeket, az emberiség nagy tanítómestere, Világügyelő kénytelen volt bujdosásba menni. Senki sem tudja, hogy hol rejtőzködik. Senki, kivéve a legöregebb pásztor, a táltos maga. Ő az egyetlen titoktudó, s amikor ő eltávozik a földi életből, utolsó leheletével megsúgja utódjának a titkot, így aztán nemzedékről nemzedékre száll a titok tudása, hogy az emberiség egyetlen reménye soha el ne vesszen.

Magányos éjszakán, kint a végtelen pusztán egy öreg pásztor megsúgta nekem is a szent titkot. A búvóhely, ahol Világügyelő, a nagy tanítómester várakozik türelemmel, amíg az emberiség megleli végre a hozzá vezető utat, ez a titokzatos búvóhely nem egyéb, mint az emberi szív maga."

(Wass Albert : Válogatott magyar mondák)





 
 
0 komment , kategória:  Mondák, mesék  
Molnár Ferenc : A kékszemű
  2014-12-14 06:17:58, vasárnap
 
  Hegyeken és völgyeken túl, egy nagyon nagy városban, egy régi házban, szegényes lakásban lakott két kis árva gyerek. Nem volt nekik se apjuk, se anyjuk. A kisebbik fiú volt, Jánoskának hívták, és négy éves volt. A nagyobbik leány volt, Annus volt a neve. Öt és fél éves volt. Egy jószívű, szegény öregasszony nevelte őket: Bori Tamásné, született Jávor Borbála, vagy ahogy a gyerekek nevezték: "Bori Borcsa néne". Bori Borcsa minden reggel szép tisztára megmosdatta őket, tejet adott nekik reggelire, és kézen fogva elkísérte őket a kisgyerekek iskolájába, a városi óvodába. Bori Borcsának pont az orra hegyén egy szemölcs volt. A feje búbján egészen pici kis kalap volt, és a kalapon pici, kicsi, hegyes zöld toll.
Öreg Bori Borcsa sokszor beszélt csöpp Jánosnak és Annusnak az ő kis anyjukról. Elmondta nekik, hogy az ő édesanyjuk most az égben van. Mikor még élt, az ő kisanyjuk nagyon szép, kék szemű fiatal nő volt. Csupa jóság és szelídség. Az öreg Bori Borcsa jól ismerte a kisanyát, és nagyon szerette. Ezért vette gondjába a két árvát, és ezért nevelte őket olyan gondosan.
Jánoska és Annus mindig kíváncsian és áhítattal hallgatta, mikor Borcsa arról beszélt nekik, hogy kisanya milyen nagyon szerette őket. Hogy hogyan ápolta őket, mikor betegek voltak. Hogy milyen szép kis rózsaszínű ruhákat varrt nekik. Olyan jól esett ezt hallgatniok! Sokszor kérték Bori Borcsa nénét, hogy beszéljen nekik megint az anyjukról. A két árva nagyon szerette a szép kisanyát, pedig nem emlékeztek rá, hogy milyen volt. Ők ketten még egészen picik voltak, amikor anyjuk egyszer sápadt és beteg lett, elment a doktorhoz és onnan egyenesen fel az égbe, ahol mint Bori Borcsa mesélte most már megint szép, és jól érzi magát.
Ez a különös történet télen történt Jánossal és Annussal, december havában, éppen karácsony előtt, mikor a városban a szép, gazdag kirakatok már korán reggel ezer fénnyel ragyognak.
Egy reggel, mikor szokás szerint az iskola felé mentek a gyerekek Bori Borcsával, a jó Borcsa többször megállt a kirakatok a gyönyörűen csillogó karácsonyi kirakatok előtt. Bori Borcsa szegény is volt, öreg is volt, de azért szerette nézni a szép fiatal nőknek való színes és ragyogó ruhákat a kirakatokban. Az egyik kirakat előtt, melyben több csodaszép báli ruhába öltözött viaszfigura volt látható, öreg Bori Borcsa egyszerre csak összecsapta a kezét a meglepetéstől. Annyira meg volt lepve, hogy majdnem leesett a fejéről a pici, zöld tollas kalap. Aztán rámutatott az egyik viaszfigurára, és így kiáltott fel:
- Szent Isten! Nézzetek oda! Micsoda meglepő hasonlatosság! Nézzétek, gyerekek, nézzétek! Pontosan ilyen volt a mamátok! Pont ilyen volt a mamátok! Az arca, a haja... és pont ilyen szép nagy kék szeme volt!
János és Annus rányomta az orrát a kirakat hideg üvegére, olyan kíváncsian nézte a viaszfigurát. Csodálták, hogy milyen szép. A viaszhölgyön rózsaszín csipkeruha volt, arany virágokkal díszítve. Egy selyemdíványon ült, amelynek fényes arany lábai voltak. Nem nézett a többi viaszfigurára. Ezek a viaszhölgyek a kirakatokban sose néznek egymásra. Furcsa társaság. Egyik másik az üvegen át felfelé néz, mintha olyan valakit várna, akinek repülőgépen kell megérkeznie a felhők mögül. A többiek csak éppen kibámulnak az üvegen át az utcára, és elnéznek a járókelő emberek feje fölött.
Ez a rózsaszínű ruhás hölgy is úgy nézett ki a kirakatból az utcára. Mozdulatlanul ült, nyugodt arccal. Gyönyörű, ibolyakék, nagy szemei voltak, üvegből csinálva, hosszú, fekete szempillákkal. A feje viaszból volt csinálva. Kis, rózsaszínű selyemcipőjének aranyból volt a sarka, mereven tartotta a fejét, és mozdulatlanul nézett ki az utcára.
Öreg Bori Borcsa alig tudott magához térni a csodálkozástól. Csóválta a fejét úgy, hogy reszketve mozgott a kis zöld toll a kalapján. Megint ezt mondta:
- Nézzétek, gyerekek, nézzétek meg jól! Meglepő, hogy milyen csodálatosan hasonlít ez a viaszból csinált hölgy a ti szegény kismamátokhoz! Ugyanilyen csinos kis orra volt! Ugyanilyen kedves kis szája! És pont ilyen nagy, ibolyakék szeme! Milyen furcsa véletlen! Soha életemben nem láttam ilyen hasonlatosságot!
A két árva nagyon megörült ennek. Végre egyszer láthatták, hogy milyen volt az anyjuk. Büszkék voltak, hogy ilyen szép ruhát viselt. Boldog csodálkozással nézték a viaszhölgyet. De a viaszhölgy nem törődött senkivel. Mereven, magasra emelt fejjel, komolyan nézett ki kék üvegszemével az utcára, elnézett a járókelők feje fölött a levegőben.
Öreg Bori Borcsa nagyot sóhajtott, és tovább ment a két gyerekkel. A gyerekek sajnálták, hogy már el kell menni, mert szerették volna még sokáig nézni a kékszemű viaszhölgyet, aki olyan nagyon hasonlított az ő kisanyjukhoz. Mikor néhány lépést mentek, megfordultak, hogy még egyszer visszanézzenek a kirakatba a viaszhölgyre.
És ekkor történt az első csodálatos dolog. János és Annus meglepve látta, hogy a viaszból csinált hölgy, aki eddig olyan merev, nyugodt és mozdulatlan volt, most igen lassan megmozdult, egy kicsit előrehajolt, feléjük fordította fejét, és rájuk nézett. Rájuk nézett szép nagy kék szemével, és egyszerre csak mosolyogni kezdett rájuk.
Annus belekapaszkodott Bori Borcsa szoknyájába, és ijedten kiáltott fel:
- Borcsa néne! Nézze csak! Nézzen oda! Ez a viaszhölgy utánunk néz, és ránk mosolyog... ránk mosolyog!
János meglepetten kiáltott fel:
- Ránk mosolyog! Szavamra mondom, Borcsa néne, szavamra!
Öreg Borcsa visszanézett a viaszhölgyre, és bosszúsan mondta:
- Ugyan, kis ostobák! Képzelődtök! Hogyan mosolyogna rátok, hiszen fából meg viaszból van csinálva!
Bori Borcsa okos öregasszony volt, de ezúttal nem volt igaza.
A két gyerek egész nap nyugtalan volt. Hiába beszélt neki Bori Borcsa. Világosan látták, igen, látták, hogy a kedves viaszhölgy feléjük fordította a fejét, és édesen mosolygott rájuk! Még este is mikor lefeküdtek, ketten a közös ágyukba, sokáig suttogtak egymással titokban, a sötétben. A kék szemű viaszhölgyről suttogtak, aki az ő kisanyjukhoz hasonlít, és aki olyan kedvesen mosolygott rájuk, mint még soha senki a világon.
Másnap összesúgtak, és titokban, hogy Borcsa meg ne tudja, elszaladtak a nagy kirakat elé.
A kék szemű hölgyet azóta átöltöztették. Ma más ruha volt rajta. Égszínkék fátyolszövetből, ezüst virágokkal díszítve. A hajában kék gyémántok csillogtak. Pici lábán ezüst cipő volt. És ugyanúgy nézett kifelé, a levegőbe. Komoly arccal, mint tegnap. A gyerekek megint sokáig álltak ott, és bámulták. Megszerették a szép hölgyet. Szívesen álltak volna ott késő estig.
Vidám asszonyok jöttek arra, és meg megálltak egy percre, nézni a kirakatot. Az egyik nő megszólította a két gyereket:
- Miért álltok ebben a nagy hidegben olyan sokáig ez előtt a kirakat előtt? Annyira tetszik nektek az ezüst virágos ruhájú hölgy?
- Igen mondta Annus, ő nekünk nagyon tetszik, mert csodálatosan hasonlít a mamánkra!
- Hol van a mamátok? Kérdezte a hölgy.
- Az égben felelte Annus.
Fenn, a felhők fölött, az égben meghallotta ezt a feleletet az ő kisanyjuk. Kisanyák az égben mindig meghallják, ha gyerekeik róluk beszélnek. Az ő kisanyjuknak aranyszárnyai voltak.
Minden kisanyának, ha az égbe kerül, aranyszárnyai vannak, mert az égben minden kisanyából angyal lesz.
A kisanya elröpült egy nagy, bolyhos, fehér felhő szélére, és lenézett a szédítő magasból a városra. Egy pillanat múlva már meglátta a két gyereket állni a kirakat előtt, és meglátta a kék szemű viaszhölgyet, akit a gyerekek nagyra nyitott szemmel bámultak. A kisanya oly boldog volt, hogy egyszerre sírt és nevetett. Nagyon jól esett neki, hogy az árvái ilyen nagyon szeretik őt. Boldog jókedvében a felhő széléről lekiáltott a városba:
- Köszönöm neked, kedves viaszhölgy, hogy annyira hasonlítasz rám!
Ezt meghallotta sok más angyal. Köréje sereglettek kíváncsian. A kisanya büszkén mondta nekik:
- Csak gyertek, gyertek! Nézzétek! Itt a két felhő közt jól le lehet látni a városba! Látjátok ott azt a két pici gyereket a kirakat előtt?
- Látjuk! Látjuk! Mondták az angyalok, kihajolva a felhő széléről.
A kisanya félig sírva, félig nevetve mondta:
- Hát azok az én kisgyerekeim! János és Annus! Már régen ott állnak a kirakat előtt, ebben a nagy hidegben és nézik a viaszfigurát, mert az hasonlít hozzám! Ó, jó kisgyermekeim! Ó, drága kisgyermekeim! Csak meg ne hűljenek!
Ez történt fenn az égben.
Lent a városban a két gyereknek fázni kezdett a lába. Elindultak dideregve hazafelé. Miután pár lépést tettek, Annus így szólt Jánoshoz:
- Nézzünk vissza! Biztos, hogy megint ránk fog mosolyogni.
Félénken, reménykedve néztek vissza. Nem csalódtak. A kék szemű szépasszony megint előrehajolt, megint feléjük fordította a fejét, és megint édesen mosolygott rájuk. De most mintha kissé szomorúbb lett volna a mosolya, mint tegnap volt. Mintha azt mondta volna nekik könyörögve:
- Ne menjetek még el! Maradjatok még egy kicsit!
János és Anna kissé meg voltak ijedve. Ez olyan furcsa, furcsa dolog volt, hogy a szép komoly viaszhölgy megmozdult és rájuk mosolygott, mikor elmentek. János és Annus kicsi volt. De azt már mind a kettő tudta, hogy az ilyen nagy bábuk is fából, drótból és viaszból vannak csinálva, és hogy a szemük üvegből van éppúgy, mint a kis játék babáknak. Hogy lehet hát, hogy az a kék szemű hölgy mégis meg tud mozdulni, tudja a szemét utánuk fordítani, és tud rájuk mosolyogni?
Késő volt már. Sötétedni kezdett. Esett a hó. Sietve mentek hazafelé, és mind a kettőnek könny volt a szemében. Nem tudták hogy ez miért van. Hiszen ők nem szomorúak! Tele volt a szívük meglepetéssel, kíváncsisággal és szeretettel.
Fázott az orruk. Dideregve siettek végig a fagyos, hosszú úton. Otthon Bori Borcsa jó meleg konyhájában, a tűzhely mellett, levest kanalazva, megnyugodtak.
Annus Jánoshoz hajolt, és ezt mondta neki:
- Én nem vagyok megijedve. Én örülök nagyon, nagyon! Ő azért mosolyog ránk, mert szeret minket.
- Miért szeret minket? kérdezte János.
- Azért szeret minket, mert hasonlít a mi anyánkhoz felelt Annus.
De az öreg Bori Borcsának nem szóltak egy szót sem az egész dologról. Miért szóljanak? Bori Borcsa úgyse hinné el nekik. Még talán egy kicsit ki is nevetné őket...
Este, mikor lefeküdtek a közös ágyba, úgy magukra húzták a nagypaplant, hogy még a fejük se látszott ki alóla. Ott aztán sokáig suttogtak egymással, a paplan alá bújva, a sötétben. Nagy titokban elhatározták, hogy meglátogatják az édes, kék szemű hölgyet.
Megint elmentek a nagy nőiruhaüzlet elé.
A hölgy megint új ruhában volt. A nő mindennap szebb volt, mint az előző napon. Most halvány tengerzöld ruhában ült rendes helyén, a selyem díványon. Zöld bársonycipője volt. A cipőnek zöld drágakőből volt a csatja. A sok viaszfigura közt a "mama" volt a legszebb. A gyerekek- egymás kezét fogva sokáig, sokáig hallgatagon nézték.
Mikor elmentek tőle, és szokás szerint visszanéztek rá, megint valami nagyon furcsa dolog történt. A kirakat üvegén keresztül nem lehetett semmit se hallani, de a hölgy megmozduló piros ajkain világosan lehetett látni, hogy mondott nekik valamit. Bizonyára azt mondta, suttogva, hogy ne menjenek még el, ne hagyják el őt. Lehetett látni a szeméből is, hogy ezt suttogja.
- Ne...ne...ne menjetek még el! De haza kellett menni, még mielőtt nagyon besötétedett volna. Az árvák, mikor elindultak, nevettek az örömtől. Annus azt mondta:
- Milyen kár, hogy haza kell most menni! Éppen most, amikor az édes kékszemű elkezdett beszélni hozzánk!
Persze, öreg Borcsa ezt se hitte volna el nekik. Hát erről se beszéltek neki. Erről igazán nem szóltak neki semmit, semmit, egy szót se!
Egyre közeledett a karácsony. Jánost és Annust egész nap nem lehetett látni. Elbújtak az éléskamrába, magukra csukták az ajtót, titokban varrtak, fúrtak faragtak. Mint tavaly is tették, az idén is karácsonyi ajándékot csináltak Bori Borcsa számára. Ezt nagy titokban kellett csinálni, mert a karácsonyi ajándéknak meglepetésnek kell lennie. Ezt Borcsa is nagyon jól tudta, tehát úgy tett, mintha nem tudná, mit csinálnak a gyerekek, nem zavarta őket titkos munkájukban. De az idén nem csak Borcsa ajándékán dolgoztak. Egy másik ajándékot is csináltak. És ez a másik, ez lesz a legszebb, amit valaha csináltak. Mert ez a kék szemű hölgynek készül.
Annus kézimunkát készített a hölgynek. Sárga és kék vastag pamutból nagy virágot horgolt, amely akkora volt, hogy egy poharat lehetett rátenni. János egy régi szivarskatulyát szerzett, ezüstpapírból ollóval csillagokat vágott ki, és azokat szép rendben ráragasztotta a skatulyára, amely ettől a sok csillagtól úgy ragyogott, hogy öröm volt ránézni.
Elérkezett a karácsony. A város fehér volt a sok hótól. Nagy, fehér hópaplanok feküdtek az utcákon. Fehér paplannal volt leborítva minden autó teteje.
December 24-én, karácsony estéjén, vadul süvítve fújt a szél. A hópelyheket a járókelők szemébe csapdosta. Az emberek szinte szaladva mentek boltról boltra az utcákon, és mindenütt ezt a szót lehetett hallani:
- Hóvihar! Hóvihar!
A hóviharban, a hosszú utcán a sok didergő, ajándékcsomagokkal szaladó ember közt két kisgyereket lehetett látni, amint a viharral küszködve siettek. De ők bátran mentek tovább, nekivágva a viharos szélnek, a csapkodó hónak... mentek, mentek... egyenesen a nagy nőiruhaüzlet felé, amelynek kirakatában ma is ott ült... a legédesebb fiatalasszony a világon.
János és Annus belépett az üzletbe, fáradtan, átfázva. Lerázták magukról a havat, és elővették a két kis csomagot, amelyet újságpapírba csomagolva hoztak magukkal. A csillagos skatulyát és a sárga kék pamutvirágot. Az üzletben zajongva nyüzsgött a száz meg száz vásárló. János és Annus csak nehezen tudott előrefurakodni a tömegben. Senki se törődött velük. Mindenki ajándékot vásárolt, sietett, hangosan beszélt, tolongott. Majdnem elgázolták Jánost és Annust, úgyhogy félelmükben összefogóztak.
Végre észrevette őket egy finom, idősebb úr, az egyik segéd. Tréfálkozva kérdezte tőlük:
- Hová küszködtök, ti apró gyerekek, ebben a tolakodó tömegben?
Annus félénken felelt:
- Ajándékot hoztunk.
- Ajándékot? Kinek?
- Annak a kék szemű hölgynek, aki a kirakatban ül.
A segéd csodálkozó mosollyal nézett Annusra:
- Annak a viaszfigurának?
- Igen felelt Annus helyett János.
- Miért hoztatok neki ajándékot?
- Mert nagyon szeretjük. Szabad odaadni neki, amit hoztunk?
És Annus a kirakatra mutatott, amely száz meg száz villanylámpától ragyogott, és amelyben a többi figurák közt ott ült az ő szeretett kék szemű asszonyuk. Még soha nem volt olyan szép, mint ma. Ma tetőtől talpig fényes, tiszta arany ruhában volt. Arany virág volt a keblén. Arany fejdísz a hajában. Arany cipő a lábán. Komolyan nézett ki az utcára, a hópelyhes levegőbe, és a szeme kékebb volt, mint valaha.
Annus megkérdezte a segédet:
- Kérem szépen, bemehetünk hozzá a kirakatba?
- Hogyne mondta nevetve a segéd.
Még be is segítette a két apróságot a kirakatba, a viaszfigurák közé. Annus a kék szemű hölgy füléhez hajolt:
- Boldog Ünnepeket! Súgta neki.
- János a másik fülébe:
- Boldog ünnepeket!
Aztán mind a ketten letették ajándékaikat a hölgy arany cipős lábai elé. Aztán kíváncsi arccal néztek kék szemébe, hogy meg fog-e mozdulni, fog-e mosolyogni, és meg fogja-e köszönni az ajándékokat. Nézték, nézték. Vártak, türelmesen vártak. De a szép hölgy nem mozdult.
Mialatt lent a városban ez történt, azalatt fent, a város fölött, magasan fent a nagy felhő szélén álltak az aranyszárnyú angyalok, és néztek le gyönyörködve nézték a kivilágított várost, kis fénypontjainak millióival, felvillanó tűzbetűivel... A kisanya ott állt közöttük, de ő nem a piros tűzbetűket nézte, hanem azt a két kis pontot, az ő két gyerekét, Jánost és Annust ahogy a hosszú utcán az üzlet felé siettek a hóviharban. Két kis mozgó pont a hó nagy fehérségében...
A kisanya aggódva szólt:
- Jaj, szegény gyerekeim; ilyen csúnya hóviharban! Hova szaladnak? Miért nem maradtak otthon a jó meleg konyhában?
A többi angyalok is aggódva kezdték nézni a két kis pontot: Jánost és Annust. Aztán látták, hogy ajándékokat tesznek le a viaszhölgy lábai elé.
A kisanya ezt látva, sírva fakadt az örömtől, mert tudta, hogy azok az ajándékok neki szólnak. Sírva fordult a többi angyalhoz:
- Nézzétek, nézzétek! Kiáltott feléjük. A gyermekeim ajándékot vittek nekem! Ilyen viharban! Ó, jó kis gyermekeim!
Az egyik angyal szelíden kérdezte:
- Miért sír, Drágám?
- Kérem szépen... én... én... az örömtől sírok felelt a kisanya. Boldog vagyok.
Most már egyre több fényes angyal sétált oda a felhő szélére, s nézett a ragyogó városra. Mindenik látni akarta Jánost és Annust a kirakatban.
A kisanya hirtelen elmosolyodott a könnyei között.
- Ó, mennyire örülök mondta-, ha arra gondolok, hogy a minap boldogok voltak, mikor az a fából meg viaszból csinált hölgy rájuk mosolygott... és még mennyivel boldogabbak voltak. Mikor az a hölgy suttogni kezdett hozzájuk...
Egyre édesebben mosolygott, és a szeme tele lett boldog könnyekkel. Mosolyogva szólt a mellette álló angyalhoz:
- Kár, hogy az én jó kis gyerekeim nem láthatják most, hogy az anyjuk sír... sír... az örömtől...
És kíváncsian nézett le a felhőről a városba, várva, hogy most mi fog történni.
Azt látta, hogy János és Annus még mindig ott áll egymás mellett a kirakatban, és nézi a kék szemű hölgyet. Még mindig várta mind a kettő, hogy milyen választ kap tőlük az ajándékokra. Vártak, vártak... Egyszerre csak meglepetve fogta meg János Annus kezét.
- Nézd, nézd, könny van a szemében!
Rábámult a hölgyre. A hölgy a szép kék üvegszemeiben két könny csillogott. De nem volt szomorú a hölgy. Milyen furcsa! Boldogságtól csillogott a két könny. János csodálkozta szólt:
- Látod? Nézd a kékszemű... Sír!
Annus remegő hangon mondta:
- Én azt hiszem János nem ő sír, hanem mi sírunk. Megtörölték a szemüket, hogy jobban lássanak. Annus csodálkozva mondta:
- Igazad van, János. A kékszemű sír.
És most már azt is látták, hogy a hölgy nem a levegőbe bámul, mint eddig tette, hanem rájuk néz. És a két szemében a két könny úgy csillog, mint két kis szikrázó gyémánt.
Annus kis szíve összeszorult.
- Ne sírjon, kérem mondta szelíden suttogva a hölgynek.
A villanyfényes utcán még mindig fergetegben hullott a hó. A levegőben, mint a csillagok, szikráztak a hópelyhek. Karácsony estéje! Az ajándékokkal, csomagokkal megrakott férfiak, asszonyok, gyerekek szaladva mentek egyik utcából a másikba. Hangosan, boldogan, jókedvűen.
Annus suttogva mondta a kékszeműnek:
- Késő van, este van, kérem szépen ne haragudjon, de most már haza kell mennünk.
És hozzátette:
- Isten vele, édes.
Mikor fenn az égen, a felhő szélén a kisanya meghallotta, hogy Annus búcsúzik, ijedten ragadta meg a mellette álló angyal kezét:
- Jaj, nézze, nézze! Most mindjárt elmennek onnan a gyermekeim... a kirakatból! Úgy szeretnék... úgy szeretnék valami örömet szerezni nekik! De mit tehetek? Mit? Mit?
Az angyal nyugodtan mondta:
- Már szerzett nekik örömet, drágám. Nem volt elég, hogy látták az anyjuk boldog könnyeit?
- Nem volt elég! Nem elég! kiáltott a kisanya. Ők még kicsik, ők még nem értik, hogy mit jelent az! Többet érdemelnek! Sokkal többet!
Az angyal mosolyogva kérdezte:
- Hát maga mit adna most nekik?
- Mindenkinek egy csókot! felelt kisanya valami furcsa bánatos mosollyal.
Lenn a kirakatban halkan megismételte Annus a búcsúszót:
- Isten vele, édes.
- Isten vele, édes mondta ünnepélyesen a komoly kis János is, és mélyen meghajolt.
Már éppen el akartak indulni, mikor egyszerre csak azt látták, hogy a kék szemű hölgy lassan megmozdul... nagyon lassan. Megmozdult, lehajolt hozzájuk, és szelíden megcsókolta őket. Előbb Annust, aztán Jánost. Csodálatos, milyen bársonyosan meleg volt viasz arcának érintése. Az ajka forró volt. És rájuk nézett, és valami furcsa, bánatos kis mosollyal mosolygott rájuk.
Aztán lassan felemelkedett a felsőteste, és egy perc múlva már ismét úgy ült a helyén, egyenesen, mozdulatlanul, mint azelőtt. És megint kinézett az üvegen át, ki a levegőbe, mintha semmi se történt volna.
Fent az égben a boldog kisanya csak nézte, nézte mindezt... úgy figyelt, hogy alig mert lélegzetet venni.
Lent az üzletben ezt mondta az idősebb segéd egy másik segédnek:
- Ezt a kék szemű hölgyet a javítóműhelybe kell vinni. Úgy látszik valami elromlott benne. A múltkor a feje mozdult meg, most pedig lehajolt a felsőteste. Meg kell vizsgálni benne a drótokat és a szögeket...
János, Annus és a kék szemű hölgy egymásra mosolygott. Mind a hárman tudták, hogy ez nem így volt. Tele volt a szívük szeretettel s örömmel. János szíve is, Annus szíve is és akár hiszitek, akár nem a viaszból csinált hölgynek a szíve is. És még valakinek a szíve, ott fenn a magas felhők fölött.
Másnap reggel első dolga volt a két gyereknek szaladva elmenni a kirakat elé. De amikor odaértek, a kék szemű hölgy már nem volt ott. Elvitték a javítóműhelybe. Egy másik nő ült a helyén, bundában. Ennek barna szeme volt. Mereven nézett el a járókelők feje fölött, felfelé a levegőbe, mintha ő is várt volna valakit, aki repülőgépen érkezik. És ez a hölgy nem mosolygott utánuk, mikor elmentek. Tőle.
János és Annus még sok éjszakán keresztül suttogtak erről a csodálatos dologról, ami velük történt suttogtak az ágyban, elbújva a közös paplan alá, a sötétben. Ilyenkor néha sírtak egy kicsit, de legtöbbször mosolyogtak, mikor visszagondoltak erre az emlékre. De soha soha nem mondták el öreg Bori Borcsának, hogy milyen édes volt hozzájuk karácsonyestén a kékszemű, mert Bori Borcsa úgyse hitte volna el nekik. Öreg Bori Borcsa megint csak hitetlenül rázta volna a fejét s fejével együtt kis zöld kalapját és a kalappal együtt a kis zöld tollat. És azt mondta volna, hogy ez az egész dolog csak képzelődés, mert hiszen mindenki tudja, hogy a kék szemű hölgy fából és viaszból van csinálva, éppúgy, mint a többi bábu az üzletek kirakataiban. Ezt mondta volna az öreg Bori Borcsa, mert ő nem tudta, hogy fából csinált asszonyok is meg tudnak mozdulni igenis, igenis-, mosolyogni és sírni és lehajolni és csókot adni, ha az égben egy anya örömet akar szerezni gyerekeinek.
Így ez a különös és csodálatos eset az ő titkuk maradt: a kék szemű hölgyé, Jánosé és Annusé és az ő aranyszárnyú kisanyjuké.





 
 
0 komment , kategória:  Mondák, mesék  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 33 
2017.09 2017. Október 2017.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 40 db bejegyzés
e év: 1186 db bejegyzés
Összes: 22634 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3026
  • e Hét: 25452
  • e Hónap: 134809
  • e Év: 1794176
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.