Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/8 oldal   Bejegyzések száma: 70 
Alázatos könyörgő zsoltár
  2017-09-21 17:31:51, csütörtök
 
  Dsida Jenő

Alázatos könyörgő zsoltár

Jóságos Isten, áldott szívű kertész,
ki minden reggel átsétálsz a kerten,
akit csodálunk gyökereket verten,
figyelj: egy dudva zsoltárt énekel!

Jóságos Isten, áldott szívű kertész -
szirmaim nem szép, pompás csillagok;
csak egy tövises, csúf növény vagyok,
lekonyult, béna, bús, haszontalan.

Dudvának hínak. Mindenek gyűlölnek:
megtűz a nap és kínoz a hideg,
mert nincs gyümölcsöm soha senkinek,
S én - mégis élni, élni akarok!

Mert, látod, mégis szép a madárének
és még is szép a tavasz, illat, fű, rög,
s a kis méhecske énnekem is zümmög
És élni, élni, élni akarok!

A fájón-édes élet napjai
legyenek mind-mind kiürített kelyhek,
S Te légy, akinek zsoltárt énekeljek,
míg lassudan a kerten áthaladsz!
 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő versei  
Villámláskor
  2017-09-17 14:52:34, vasárnap
 
  Dsida Jenő

Villámláskor

A lélek örök, tapogató estjén
nagy szakadékok mellett
fekete ciprusok susognak,
s csüggedt-vonalú szomorúfüzek
lassú ütemre permeteznek könnyet
a zizegő pázsitra.

De olyankor szép, amikor vihar zúg,
s hatalmas kézzel cibálja és tépi
s riasztja fel
az alvó kertnek minden álmait
a szél,
s a füstölő felhők fekete fátylán
átvág a villám cikázó kígyója.

Villámláskor:
ózonszagú a levegő,
s háromszor tátongóbban merednek elénk
a mélységek és a magasságok.
 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő versei  
A naphoz
  2017-09-06 12:42:32, szerda
 
  Dsida Jenő

A naphoz

Te, ki szomorú lényegemmel
kezdettől kezdve vagy rokon,
csókold, csókold, csókold meg tűzzel
az én csóktalan homlokom.

Látod, itt állok mindhiába,
kezem sóváran integet -
Mindenkitől csak csókot kérek
és szórom, szórom, kincsemet.

De szeretet-csók nincs szivökben
és tovább mennek hidegen,
s mire kincsem már mind a múlté,
minden ember-arc idegen.

Csak Te osztod a csókot mindig,
csak Tőled van, ki lángra kap -
Te a természet ős szerelme,
ujjongó-lelkű, drága Nap.

Bíbor tüzed itt meg fehérül,
mint szűzi, havas ormokon;
csak csókold, csókold, csókold tűzzel
az én csóktalan homlokom.

 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő versei  
Szeptember
  2017-09-02 11:48:17, szombat
 
  Dsida Jenő

Szeptember

Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.

Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.
 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő versei  
Nyáresti áhitat
  2017-08-31 11:21:44, csütörtök
 
  Dsida Jenő

Nyáresti áhitat

Lépkedj vigyázva, kedves!
Míg mély varázsa tart
e percnek, ülj le mellém.
A csöndet ne zavard.

Az Ur mennydörög olykor,
máskor a suhogó
tölgyek holdfénybe rezgő
szavával suttogó,

máskor csókokba csattan
termő parancsa, majd
költők szájával szólal,
mikor a rím kihajt.

Most, hogy ily enyhületben,
mivel sem küzködőn
ülök a tiszta csendben,
a tiszta küszöbön:

egy kis tücsköt választott
s e cirpelésen át
beszél. Figyelj, figyelj csak!
Én értem a szavát.
 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő versei  
Sorsokat írok
  2017-08-29 20:29:50, kedd
 
  Dsida Jenő

Sorsokat írok

A Göncölszekér vertacél rúdjából
tollat faragok.

A tintasötét éjszaka levébe
mártom a hegyét.

Havas mezőkre, vak ködök falára
sorsokat írok.

A kemény, konok ákombákomok
állnak feketén.

Az angyalok hosszú széltrombitákon
dalt dideregnek

s a pólusoktól az egyenlítőig
zokog az Ember.
 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő versei  
Rejtett értelmek
  2017-08-20 15:56:06, vasárnap
 
  Dsida Jenő

Rejtett értelmek

Ezer millió vágyam összehordtam,
de egy közöttük legkülönösebb:
Szeretnék bársony-süveget viselni,
mint szent, keleti, titkos mágusok,
vagy csillagászok ódon középkorban.

Most sokszor fogom rajta magamat,
hogy simogatom szobám asztalát:
- Kicsi jószág vagy, kopott vagy, kerek,
színed ében és jó terajtad írni -
de vaj' mi van e sok látszat alatt?

Mi van a szinek, hangoknak mögötte
és van-e lelke barna zongorámnak?
Érzi-e, hogyha tiz ujjam tüzes
- s gondol-e rám, és mindegy-e neki:
fénylik, vagy a por vastagon befödte?

Mit siratnak a tarlott őszi fák
vajjon meg fogom-e valaha tudni?
Megcsendülnek-e egykor soraimban
mindent-megmagyarázó lényegek,
rejtett értelmek, rejtett muzsikák?

... Barátaim, hős, páncélos vitézek,
megbocsátjátok, ha mágus leszek? -!
aki szeliden, félve kutatom
a mélyebb-látás bársony-süvegét
s húnyt pillán át is nagyon messze nézek...
 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő versei  
Eközben a világ elalszik körülöttünk
  2017-08-16 11:57:56, szerda
 
  Dsida Jenő

KÓBORLÓ DÉLUTÁN KEDVES KUTYÁMMAL

EKÖZBEN A VILÁG ELALSZIK KÖRÜLÖTTÜNK

Alkonyodik már. Lanyhul a fény és enyhül a hőség.
Fák tövein, mint sűrü gaz ágboga, hajt ki az árnyék,
percek alatt burjánzik, sűrüsödik, tovaterjed,
árad, elönti az erdők lábait, ellepi nyirkos
nyújtózással a völgyet s fölfele kúszik a dombon, -
meg-meglendül a szél, pirosan szaladoznak a felhők,
halvány rózsapiros fény reszket a domb tetején még:
édes mérget ivott haldokló elnehezült és
békés teste hül így ki, a lábtól szív fele, lassan,
arca pirosra hevülten a láztól, szép szeme megtört,
s alkonyi szellőként finoman sóhajtja ki lelkét.
Esteledik már. Sápad a pír. A juhok hazamennek
távol uton kanyarogva, nyakukban a halk pici csengő,
mint eltévedt szűzlány gyermeki hangja, csilingel.
Lent a sötétbe borult város kék tornya felől most
kondul az Angelus édes ezüst zengéssel, aranyló
zsongással. Pihegő madarakra simulnak a lombok.
Lélegző levelekre, gyomokra hüvös suhogással
perceg a harmat. A végtelen, illatos angyali csendben
hallik, amint a csigák finoman súrlódnak a fű közt!
Régen a halk, füves, ódon klastromok udvara megtelt
jámbor szerzetesekkel ilyentájt, barna csuháju
álmodozó szentekkel, akik puha révedezésben
mormoltak s mialatt az alázat imája kibuggyant
szívükből, fejük áhitatos mellükre hanyatlott.
Francesco Testvér most indul el esteli útra,
most megy a szörnyű farkas elé, - a te ősöd elébe,
Tinti barátom, - hogy szeliden parolázzon a torkos
bősz fenevaddal, a vértlihegő fogas emberevővel.
Fekszik a farkas a jó Szent lábainál, mialatt ő
barna kezével a bundás oldalakat simogatja.
Alszik a farkas, amarra derűsen füstöl a kémény,
nézd csak a csillagok is felnyitnak imitt is, amott is,
csillognak, pislognak, aranybolhák a hatalmas
mennyei kék kutya szőrén: néha kipattan egy apró
csillagbolha, nagy ívben elugrik a messzi hegyek közt...
 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő versei  
Útnak eredünk és szeretjük egymást
  2017-08-16 11:55:46, szerda
 
  Dsida Jenő

KÓBORLÓ DÉLUTÁN KEDVES KUTYÁMMAL

ÚTNAK EREDÜNK ÉS SZERETJÜK EGYMÁST


Szép farkaskutya, Tinti, örülj! Leakasztom a szegről
csörgő láncodat. Ujjongón, az ölembe ficánkolsz,
hátsó lábadon ülve, nyifogva könyörgöd az örvet,
nagybundájú nyakadba. A szájkosarat szagolod víg
lelkesedéssel, erős fogaid közt tartod az ostort,
mindez a séta előjele, izgalom és gyönyörűség.
Nos, mehetünk... Rövid úton elérjük a városi aszfalt
végét, messze maradnak a házak, a kertek, az autók,
megszabadítlak a szíj s lánc terheitől, körülötted
tág a világ, szabadon szökkensz fel-alá a mezőkön:
gerjed a föld, bujasága, tenyészete sarjad a hévben,
erjed a rög dús élete, terjed az illat, előtör,
emberi, állati nyomnak, ezer haragos-levü gyomnak
jószaga incselkedve csapong remegő szimatodhoz.
Énmagam is szabadon nyújtózom a tárt levegőben,
jó a szivem s tele van derüvel, ropogó kacagással.
Szépszemü, drága kutyám, hegyesen meredő fülü pajtás,
hűszivü társ, aki pajkos, fürge, acélos inakkal
kísérsz engem, amerre dobál a szeszély: kusza ösvény
zegzugain, hegyeken, pipacsos, zizegő buzaföldön,
könnyelmű, fiatal csacsi életem édeni útján,
jaj, be nagyon kedvellek, jaj, be vidulva szeretlek!
Háromszáz kötetes, gonddal gyűjtött kicsi könyvtár
áll a szobámban lásd, az utolsó szálig eladnám,
hogyha befogna a sintér s akkora pénzt követelne
váltságul, hogy nem tudnám kiteremteni másként, -
szálig eladnám, bár szivesen kölcsön sem adok most,
nem szeretem, ha zsiros kéz ujjnyoma terped a könyvön.
Drágább vagy te nekem, hidd el, valamennyi regénynél;
India szobrainál s Hokusai túsrajzainál is,
Goethe, Petőfi, Catullus, Arany s Ady verseinél is,
mert hiszen élsz s zuhogó, tüzesáramu vér fut eredben.
Még nem is említettem, a multkor a könyvkirakatnál
félnapig álltam s néztem az "Ars amatoria" kedves
címlapját, a sokáig gyűjtött pénz a zsebemben,
mégis odább mentem, hogy szájkosarat vegyek, undok
szájkosarat, mert "ebzárlat" van, a városatyák így
fundálták ki, hogy elkeserítsék városi sétánk
perceit és - ó, nincsen elég baj az emberi fajjal, -
szájkosaratlan ebekre lesengnek a kajlabajúszu
rendőrbácsik a sarkon, amíg vidoran fütyörészve
sétafikálnak a tolvajok és betörők körülötte.
Látod-e most már, hogy milyen áldozatos szeretettel
érzek irántad, Tinti barátom, elég a bizonyság?
Szinte fölösleges is bizonyítanom, érzed amúgy is,
hosszu vöröslő nyelveddel belenyalsz tenyerembe
s kéjesen elmordulsz... Ám peckesen és vicsorító
foggal jársz, ha veszélyt szimatolsz közeledni felénk a
külváros gyanus uccáin vagy az erdei cserjék
sanda homályából: feltámad benned a farkas
élő húsba maró, vérengző ösztöne, tajték
ver ki a szádon, inad feszül ugrani készen a rabló
torka felé, hogy felhörgőn tusakodva, halálig
védelmezz a merénylő gyilkos erőszaka ellen.
Így jöttél mellettem a multkor is, ugrani készen,
távol, a Bükkerdő bús; elhagyatott, kusza mélyén
s nem tudtam mire vélni; mikor lám, zörren a zordon
tüskebokor s egy marconaképü cigány kibotorkál,
bújva közelg, szeme villog, vállát verdesi göndör
nagy haja, meg-megperdül a roppant fejsze kezében.
Négy lépésnyire téged is észrevesz: éles, acsargó
szemfogadat, felborzolt szőrödet. Ingadozik pár
pillanatig, bámul vad, sűrübozontu szemével,
végül alázatosan nyűtt szalmakalapja után nyul,
"Isten tartsa, tekintetes úrfi!" - morogja s odébb áll.
 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő versei  
Visszapillantunk a múltra s az rendkívül mulatságos
  2017-08-15 15:04:00, kedd
 
  Dsida Jenő

KÓBORLÓ DÉLUTÁN KEDVES KUTYÁMMAL

VISSZAPILLANTUNK A MÚLTRA S AZ RENDKÍVÜL MULATSÁGOS


Ó, milyen édes az andalgás a pirosra sütő nap
lángözönében, a sok-sokezernyi, parányi sugártű
bőrömet ütve pereg, befurakszik a pórusokon, szúr,
csiklandoz, bizsereg s minden pici nyíl nyoma forró
csöppekkel kezd vérzeni: csurran a nyári verejték.
Téged utánozlak, ravaszul most, Tinti barátom,
hosszura nyújtom a nyelvemet én is, ütemre zihálok
s közte lehúnyt pilláim alól hunyorítva figyellek.
Meghökkenve tekintesz rám. Meg is állsz nagy ijedten.
Elkomorult okos arcodról lesugárzik a részvét.
Végül is észreveszed, hogy mókázom s tovaszökve
jót kuncogsz befelé, míg én nagyokat hahotázom.
Így mulatunk kettesben, örömmel. Ilyen csudakedves
pajtás vagy te. Nem is gondoltam volna bizony két
éve, mikor szert tettem rád egy harmatos, őszi
reggelen, elcsavarogva sokáig a parti tanyák közt,
korty italért bekopogva szives gazdád kapuján és
összekülönböztem morcos, csahos édesanyáddal:
el sem hittem volna, hogy ennyire összemelegszünk.
Oly pici voltál akkor, Tinti, akár csak az öklöm,
szürke felöltőm tág zsebe, roppant zsák, fülig elnyelt,
onnan bámultál ki szipogva e furcsa világra
s ujjaimat dühösen rágcsáltad gyöngyfogaiddal.
Nőttél, mind növögettél s lassanként kitanultad,
hogy mi szabad, mi tilos, mit kell cselekedned, az illem
összekuszált törvényeit: át nem ugorni az asztalt,
fel nem dönteni semmit, a tükröt nem nyalogatni,
meg nem fojtani kis csirkét, nem ugatni a postást,
láncon menni nyugodtan az uccán, szép uri hölgyek
szoknyáját nem túrni magasra s - uramfia, - padlók,
szőnyegek állapotára komoly figyelemmel ügyelni.
Még nehezebb volt tán a te ostoba, tarka szeszélyü
gazdád sok bogarát kitanulni, bolondul elébe
ugrani lompos farkad csóváló örömével
mindig, ahányszor harsányan fütyörészve betoppant,
búsan menni elé s szomorúan tenni ölébe
nagy fejedet, ha szemében láttad a bú remegését,
ülni, feküdni, felállani, ugrani, hogyha kivánta,
tágranyitott szemmel hallgatni figyelmesen annyi
mély panaszára, fülelni a verseket este, ha fák közt
mentetek álmosan és a világ zokogott a sötétben.
Legszomorúbb lehetett tán mégis a rengeteg erdőn
elhagyatottan futnod elől, vagy hátramaradnod
búsegyedül, mialatt gazdád kacarászva enyelgett
ábrándos-szemü szőke szerelmével, derekára
fonva kezét, simogatva a lány ruganyos puha testét,
vagy ha csalitban, a hűsölü pázsiton elheveredtek
s mind közelebb tolták egymáshoz az ajkukat, - ó jaj,
nem közeledni, nem ugrani közbe lihegve, kilógó
nyelveddel nem nyalni a két csókért csucsorító
szájra... Bizony nehezen hagytál föl e csúnya szokással.
Ám amióta kiszöktél volt tavaly ősszel a kertbe
s reggel jöttél csak haza, mámorosan, kimerülten
és nem sokkal utóbb szalmás kuckódba heverve
hat pici kölyköt szoptattál, komolyan nyalogatva
bolyhos testüket, áradozó anyasággal, azóta
megváltoztál, jó kutya lettél, tiszta tapintat:
elfordulsz, ha mögötted sűrün cuppan a csók és
nem zavarod meg az erdei pázsit örömteli percét,
jól behuzódol a sűrübe, dús pofaszőröd alatt tán
pír suhan át és ajkaidat nyalogatva kukucskálsz...
 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő versei  
     1/8 oldal   Bejegyzések száma: 70 
2017.08 2017. Szeptember 2017.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 217 db bejegyzés
e év: 1888 db bejegyzés
Összes: 8292 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 671
  • e Hét: 15603
  • e Hónap: 55841
  • e Év: 613119
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.