Regisztráció  Belépés
eszter721.blog.xfree.hu
A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani. Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny." (Gyurkovics Tibor) Kovács Eszter
2011.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/7 oldal   Bejegyzések száma: 67 
Kegyelem
  2015-09-27 03:10:11, vasárnap
 
  Hollósy Tóth Klára:
KEGYELEM

szonettkoszorú

XV.
mesterszonett


A pillanatnak sokszor célja van,
átlép mindenen, téren és időn,
lehet, a többi perc sem céltalan,
ám, mely néha van, teljesen kitölt.
Ha elidőzöm szépen csend-magam,
váratlan lep meg ég és föld között,
különös békém nem varázstalan,
de szerfölött összekötő öröm.
Olyan jóleső, tiszta és igaz,
mert isteni, a legszentebb vigasz,
érkezik, s kontaktust teremt velem.
A Titok Ő, az elragadtatás,
a mindentől elvonatkoztatás,
maga az Üdv, maga a Kegyelem.


I.

Érkezés

A pillanatnak sokszor célja van,
magába márt, ringat, mint a tenger,
furcsa dolog ez, elmondhatatlan,
nem fél, pedig maga van az ember.
Megérkezik, s azt sem tudom, honnan,
oly fényesek, élesek a jelek,
azt érzem, hogy onnan jött, ahonnan
egyszer talán vissza is térhetek.

Kellemes érzés, édes oltalom,
elillan tőle minden bánatom,
rám mosolyog kedvesen és dicsőn.
Érzem parányi, emberi voltom,
némán is megért, nem is kell szólnom,
átlép mindenen, téren és időn.


II.

Látomás

Átlép mindenen, téren és időn,
Istentől áldott, tiszta és csodás,
nyugalmat áraszt, érzem, amidőn
ragyog köröttem, mint egy látomás.
Színe óarany, fénylő, amidőn,
érzés születik, a hálálkodás,
érkezik titkon, szótlanul midőn
Ő maga már a fénylő csillogás.

Hihetetlen tudom ez az egész,
de igaz, nem ál, és nem tévedés,
látható és mégis anyagtalan.

S vélem, csupán látomás világa,
mely lelkemet álmodón bejárja,
lehet, a többi perc sem céltalan.


III.

Kontaktus

Lehet, a többi perc sem céltalan,
de ez bátorodva nő az óta,
úgy ragyog rám e fény, mint mennyarany,
fénylény, mely fenn lokálpatrióta.
Furcsa, hogy látom, s mégis arctalan,
olyan, mint valami űrpilóta,
ki itt lenn lesz látható általam,
mintha a napnak lenne utóda.

Pontosan navigál, el nem téved,
általa békét érzek, bőséget,
és érzékelni tudnám az időt...
Van létünkben sok olyan pillanat,
mely számunkra valamit tartogat,
ám, mely néha van, teljesen kitölt.


IV.

Csend magam

Ám, mely néha van, teljesen kitölt,
csodálom létem elvont csodáit,
mint mikor ember párnájára dőlt,
mereng létén még ébren sokáig.
S a kelő nap ébreszti a csendből,
de ő álmába még visszavágyik,
de az óra kegyetlen csörömpöl,
nem dajkálhatja már ideáit.
E gyengéd csoda, lenni lelkesít,
súlytalan, könnyed, fénylő és szelíd,
mint moll-akkordú szólam, súlytalan.
S biztos, valami küldetése van,
lehet, hangulat fény, mely hangtalan,
ha elidőzöm szépen csend-magam.


V.

Tiszta fény

Ha elidőzöm szépen csend-magam,
ez az áldás érint, e múlékony,
értem, tudom mit mond, és hangtalan,
lehet lidérc csak, vagy könnyű démon.
Áramló öröm ölel parttalan,
e száguldó foton, ajándékom,
ha jön boldog lesz a boldogtalan,
s mintha érinteni lenne célom.

Oly kellemes ez a kedves vendég,
ha akarná, rögtön vele mennék,
hisz fényidőn át tán értem szökött.
Jó lenne hinni, elvisz, nem hagy itt,
lehet e hitem ósdi és avítt,
váratlan lep meg ég és föld között.


VI.

Bűvöli a rögöt

Váratlan lep meg ég és föld között,
fájdalmakat űz, tiszta és szelíd,
azt hihetném a menny leköltözött,
és végleg nálam telepszik meg, itt.
Mintha lennék innen elköltözött,
e fénylény tán magával egyesít,
égi lénnyé bűvöli a rögöt,
és magával otthonába repít.
Önmagát osztja, mint lámpa fényét,
s elválaszt tőle több ezer fényév,
s arany színek isszák az árnyakat.
Lehet, az Isten alkalmazottja,
áldását reám általa osztja,
különös békét, halk nyugalmat ad.


VII.

Erőt ad

Különös békét, halk nyugalmat ad,
mint egy film, vagy árnyék a falon,
lehet az is, csak én vagyok magam,
és látomásom is csak álmodom.
Mégis, mintha kísérné utamat,
ha képzelem is, vagy csak álmodom,
elmereng mindezen a gondolat,
ó Kegyelem, kérlek, ne vedd zokon!

Úgy dalol a fénylény, mint egy angyal,
és bevon mindent fénylő arannyal,
korlátom rombolja le, börtönöm.
De az a baj, pillanatra marad,
jó lenne tudni közben, mit akar,
az összekötő, rég érzett öröm.


VIII.

Akár a gyermek

Az összekötő, rég érzett öröm
szeretetteljes, akár a gyermek,
fénnyel táplál, míg gondokat töröl,
mint váratlan érkező szerelmek.
Érezteti, hogy van hozzá közöm,
nem mondja, csak tudatja: szeretlek,
s én hozzá lelkem boldogan kötöm,
s rettegem, vége lesz e szerepnek.

Mintha Isten maga lenne velem,
az arany fény szelídül hirtelen,
mint puha fénylő, átlátszó viasz.
Lényemen, s lelkemen átragyog,
repes a szívem, fontos lény vagyok,
jóleső, fénylő, tiszta és igaz.


IX.

A legszentebb vigasz

Jóleső, fénylő, tiszta és igaz,
örömöt kölcsönöz, könnyűséget,
szívet-lelket melengető vigasz,
érzem erejét, a mindenséget.
S fényében a misztikus titkokat,
hihetetlen, de a teljességet,
ismer engem, nem kérdezi, ki vagy,
árasztja felém a melegséget.

Hozzám sem ér, mégis körülölel,
érzem szeretetét már testközel,
s arról faggatom némán, hogy ki vagy?
Némaság a válasz, más semmise,
szertartásos, mint egy latin mise,
mert isteni, a legszentebb vigasz.


X. Kontaktus

Mert isteni, a legszentebb vigasz,
fény ölel, minta a rózsaarcú nap,
lehet angyal, vagy mágneses vihar,
csenddé csitult, mint tört tükördarab.
Magához ölel, melenget, maraszt,
mint tavasszal az a titkos erő,
mely olyan, mint a mennyei malaszt,
meleg üzenet, és csodatevő.
Nem tudom mi ez, csak hogy jó nagyon,
elengedni többé nem akarom,
jó, hogy itt van, belefeledkezem.
Elmondhatatlan, furcsa ez érzés,
mint a szerelem, édes kísértés,
érkezik, s kontaktust teremt velem.


XI.

Az égi nagykövet

Érkezik, s kontaktust teremt velem,
színarany meleg, fényteliérzés,
fel sem fogja emberi értelem,
mily szűz- tiszta, nincs benne kísértés.
Megszentelő, isteni rejtelem,
mely képes változtatni sorsomon,
nála nélkül nem vagyok senki sem,
megoldja minden bajom és gondom.
Nem tudom ki Ő és honnan jöhet,
az összekötő égi nagykövet,
fénylő, meleg, titkos, messzi varázs.
E furcsa érzés magával ragad,
sohasem érzett, áldott hangulat,
Ő a titok, az Elragadtatás.


XII.

Isteni fény

Ő a titok, az elragadtatás,
ajándék, kölcsön a Mindenségtől.
Meg-meglátogat, fel-felsziporkáz,
tán belőlem, az emberi mélyből.
Valami édes, néma suttogás,
mely nem áll másból, égi tüneményből,
körülvesz, ölel, mikor rám talál,
és hírt hoz az örök menedékből.

Méltó vagyok hozzá, hiszen átfog,
úgy érzem ilyenkor, mint egy látnok,
ha képzeli, milyen a mennyország.
Néma, és tudom, érzem, mit akar,
mikor ölel Pazar karjaival,
a mindentől Elvonatkoztatás.


XIII.

A sejtelem

A mindentől Elvonatkoztatás,
jött először tízéves koromba,
sejtelmesen suttogott, mint a fák,
utamra szép csendesen hajolva.
Nappal volt, tán alig csak délután,
furcsa, akkor sem jöttem zavarba,
lehet, kicsit meglepődtem talán,
fényesség volt, s benne az Úr hangja.
Jött, hitet adott, hogy erővel töltsön,
azóta is visszajáróm e földön,
Őrangyalom tán, s vigaszt hoz nekem.
Nem mondtam el, nem tud senki róla,
hogy lelkem titkos látogatója
maga az üdv, maga a Kegyelem.


XIV.

Mennyei postás

Maga az Üdv, maga a Kegyelem,
létemet átszikráztató varázs,
e végtelen szeretet lényegem,
hinni nem merem, akár szent Tamás.
Mintha az erő lenne énvelem,
egy küldönc Ő, a mennyei postás,
olyan, mint szó, mely itt van nyelvemen,
de nem jön elő, s nincsen megoldás.
Nem kérdem, érzem, ez a Kegyelem,
és azt sem, hogy mit akar énvelem,
ittléte tudatos, nem céltalan.
Köszönet érte a Teremtőnek,
a látogatások ismétlődnek,
a pillanatnak sokszor célja van.








 
 
0 komment , kategória:  Hollósy Tóth Klára  
Balatoni kép
  2015-06-15 17:16:57, hétfő
 
  Hollósy Tóth Klára:
BALATONI KÉP


Csillognak a víz színén a gyöngyök,
hullámokat fodrozó zuhatag,
az egymáson átguruló csöppök
saját ölükbe visszahullanak...





 
 
0 komment , kategória:  Hollósy Tóth Klára  
Esteledik
  2015-06-15 17:11:11, hétfő
 
  Hollósy Tóth Klára :
ESTELEDIK



A fáradt világ le-lecsukja szemét,
nagyokat pislog, elmereng, méláz,
utolsókat lobban pilláján a fény,
visszanéz a napra, ahogyan én rád.

Az alkony rigója felettem trilláz,
andalító dala halk harmónia,
ő egy ágon, a lélek múlton hintáz,
szól a gyönyörűn zúgó szimfónia.

Távolodsz, s még maradnod kellene,
kisiklik az élet, a lét lendülete...
Lassan pihentető álom közeleg,
oldja a kontúrokat, a fényeket.

Kószán keringenek s tűnnek az árnyak,
míg sétálgatva fel és alá járnak.
Utolsót lobban s lebukik a nap,
glóriát festve a láthatár alatt...









 
 
0 komment , kategória:  Hollósy Tóth Klára  
Nyár van
  2015-04-30 18:14:00, csütörtök
 
  Hollósy Tóth Klára :
NYÁR VAN


,,S te mi volnál föld, ég, tenger árja,
hogyha az emberálmú képzeletnek
nem rád meredne hallgatag magánya?"


( Percy Bysshe Shelley )

Izzó acélkohó a nap megint,
nyár van újra, csókokat termő nyár,
mint forró tenger magába merít,
kalászosokat lánggal koronáz.
A végtelen tűz bűnöket izzaszt,
szikrázva izzik, porzik a homok,
láng-fehér gyöngyházboltozat tikkaszt,
fojt a kábulat, lobog a pokol.

A lüktetés szinte forr a nyárban,
tikkad a föld, színeket gőzölög,
forróság vibrál a nyílt világban,
liheg a lég, szomjasan hömpölyög.
Vakító villódzással ég a fény,
szikrák káprázó, vad tüzű tánca
a végtelenség kék felületén
lázítanak újabb szomjúságra.

Peng a hőség, lankad a lomb, alél,
a levegő béna, rezzenetlen,
napi feladatát oldja meg a kéz,
s ami fontos, jóvátehetetlen.
Mi maradt? - a visszahozhatatlan,
a mozdulatlan, megválthatatlan,
az, ami végleg elmondhatatlan,
visszhangok a hallójáratokban.

A soha visszafordíthatatlan,
a múlton csüggő, döcögő napok,
az éjszakák titka, bonthatatlan
kínja ezer sugárban felragyog.
Barlangmélyi csendben a némaság
a múlt tűnt varázsát sokszorozza,
mint az alkonyodó nap sugarát
a messze - ringó tengerek fodra.

Kétkedések közt döcög a muszáj,
szédül a jelen vasmarka között,
,, nem lehet" szűkíti a láthatárt,
mint szomj a vágyat két korty között.
Fényzuhogás az izzótüzű nyár,
forrva kavarog a völgy ölében,
pattogó szikráin már száz varázs
készülődne újra útra készen.

Nyár van újra, nyár...és bánatkönnyek
hullnak az ígéretes napokra,
acélsúlyával virraszt a lélek,
mint kómában a tágult pupilla.
Az idő most viszonylagos béke,
mint vadvízen ringó könnyű csónak,
rajta a száraz ágnak nincs fogódzó,
nincs megtartó ereje a szónak.






 
 
0 komment , kategória:  Hollósy Tóth Klára  
Haikuk
  2015-03-16 20:42:33, hétfő
 
  Hollósy Tóth Klára:
HAIKUK


Esteledik....

Esteledik már,
szendereg a bú, bánat,
hazataláltak....



Otthonom

Hol az otthonom...
volt!....már magam sem tudom,
türelem bolyong....



Csillagsereg

Csillagok hullnak,
szép augusztusi nyár van,
... és én...mocsárban....



Magamról...

Kicsit magamról:
távolodom magamtól,
tűnök magamból....

Magam foglya
Túl merev napok,
Még létbe kapaszkodva
a foglya vagyok.



Állapot

az erőm fogytán,
egykedvűn néz az isten,
tán gondja lesz rám.



Idővel

Az utam zárul,
nem veszem tudomásul,
az ember fásul.



Szélben

Megyek a szélben,
milyen jó lenne, érzem,
meghalni szépen...



Vigasz

Túl sok volt a rossz,
az út fárasztó, menni,
kezd vége lenni



Veszélyben

Ezer veszélyben
alattam réges-régen
bércek omlanak



Alkony

Hintázó árnyak
egybesimuló társak,
sorsukra várnak.



Hajnal

Szélsóhajokkal
rózsaszín habok között
ébred a hajnal.



Tükörkép

Csillogva remeg
az égbolt tükörképe
harmatcseppeken.



Madárdal

Madárdaltrilla
zeng, ébreszti a hajnalt,
csodaszép dallal.



Szél

Szélsóhaj rohan
a pázsiton, fák alatt,
titokzatosan.



Lutri

Vesztés vagy nyerés?
kész lutri az életem,
megtorpan az ész.



Hűség

Feledni kéne
de nagyon szoros a lánc,
és egyre szorul.



Reggel

Fények táncolnak
ahogy hajnalodni kezd,
táncol a felszín.



Érkezés

Virágok szirma közt
közeleg egyre hozzám
maga az Isten.



A lélekről

A lélek vagyok,
ahogy minden ember az,
a test csak ruha.



A szerelem

Mi a szerelem?
őrültség, esztelenség,
s nincsen kegyelem



Várakozás

Apró kis bogár
ébred, magára talál,
várja, jön a nyár.



Pillant kép

Bogáncs sírdogál,
nyüszít gazdája után,
- Jövök kiskutyám.



Este

Leszáll az alkony,
szellő lengedez puhán,
simítja arcom.



Múló az élet

Világra jövünk,
az életért harcolunk,
küzdünk, s meghalunk.



Reggel

Nyári hajnalon
ébredezik a vadon,
Sóhajt a napon.






 
 
0 komment , kategória:  Hollósy Tóth Klára  
Az vagy nekem
  2015-03-16 18:33:49, hétfő
 
  Hollósy Tóth Klára:
AZ VAGY NEKEM

Szonettkoszorú


1.
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,
Mint eső és fény a lombnak, a zöldnek,
Mint júliusi játszadozó szél,
Mely enyhet ad a tikkadozó földnek,
Te vagy nekem a lét és létezés,
Köszönet érte a Teremtő Bölcsnek,
Az Úrnak e lét szigettengerén,
A Minden feletti Egyetlen Egynek,
Ki az egész nagy végtelen ura,
Ki óvón teszi a világra kezét,
Ki vigyáz a Lét őrtornyaira,
Te vagy nekem az élet, a menedék.
Te vagy szüksége a szomjazó rögnek,
S tavaszi zápor fűszere a földnek.

2.
S tavaszi zápor fűszere a földnek,
Melytől ittasul, éled a remény,
Frissül a lomb, s lesz egyre, egyre zöldebb,
Mitől éled a kedv, a szenvedély.
Mely élteti a tápláló erőket,
Az embert, az állatot, a növényt,
Feléleszti a méla tespedőket,
Irányt mutat, mert Ő maga a fény.
Ő az út a célig és maga a cél,
A jog, morál, mely mindennél nagyobb,
A szabályok, parancsok, a kész igék,
S a tettre serkentő gondolatok.
Tetőled kapja az értelmét a lét,
Lelkem miattad örök harcban él.

3.
Lelkem miattad örök harcban él,
Lélek-törvények bénítják, tolongják,
Póklábú percek, feledtető, mély
Terek rácsain szorult szívigazság.
Lélekcsodákat bénító féltés,
Titkok függvénye teríti rám fátylát,
Eredendő bűn szülte kísértés,
Amelyen át a képzelet csodát lát.
Ítéletek törvényszéke vagyok,
Embereké, kik ítélkezni mertek,
Magamba nézek, ahol csillagok
fényeibe homályosul a vak tett.
Szorong a lélek, s mint gyönge nád tör meg,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg.

4.
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg,
Vívja folytonos harcát a lelkem,
Míg a büszkeség akarata dől meg,
Mely azt mondja, nem szabad szeretnem.
Megjelensz újra és újra előttem,
Felzokog az elfojtott szerelem,
Nem vagy... minden értelmetlen, erőtlen,
Csak ábrándjaim játszanak velem.
Küldözik egyre lázas sugaraik,
Rajtuk át gyémántmezőkre látok,
Fojtott erők kínálják gyönyöreik,
Mélyek, mint a Mariana-árok.
Még akkor is, ha minden már csak emlék,
Csupa fény és boldogság büszke elmém.

5.
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Jajdul a hajnal, rám mordul az est,
Időd kevés, vár a léttelen nemlét,
Mely igyekszik feléd, már jönni kezd.
S felvillan az arcod ma is, mint nemrég,
Zavar e megszokás, olyan groteszk,
Bárhogy kergetem, űzöm,... csak lehetnék
Szád, melyet most lopva csókol e perc,
És suttogja a vágy, hogy nincs menekvés,
Érzem hogy egyre nehezebb,
Erőtlen az akarat, a cselekvés
Csak fellobogó, furcsa szédület.
Zokog az emlék, szorong reszketeg,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;

6.
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
S nem tud sehogy belenyugodni az ész,
Félő, az önzés lebír engemet,
Már mutatja is az ittléte jelét.
A kitartás elerőtlenedett,
Lássuk, kit győz le, ki, és hányféleképp?
- Azért vagyok, hogy megfékezzelek,-
Szólt át a szívemen keményen az ész.
Valami létrejön és vége lesz,
Sápad a fény is, ha zsarátja kiég,
Kicsit hullámzik, úszik testtelen
Mindkettőnk vágya, de egymáshoz nem ér.
Mért nem tehetem, mit tenni szeretnék?
Csak az enyém légy, néha azt szeretném.

7.
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Hogy csak nekem add minden percedet,
Mi ez az önzés, kémia, gyengeség,
Egyszerűen maga a szerelem?
Hazárd játék ez, folytonos vágy, remény,
Sosem gyógyul ki belőle szívem,
Mint foglyára, nem zárja rám börtönét
Szerelmed, mely egyetlen fűszerem.
Csak téged mintáz a vágy, a képzelet,
Csupa őrület e gejzírliget,
Amely elérni vágyja a végtelent,
És nem sejti, más kezdődik, a csend.
Vágyom, egyszer tán magába temet,
Majd hogy a világ lássa kincsemet.

8.
Majd hogy a világ lássa kincsemet,
Burkolom magam édes illatodba,
Hűen őrzi szívünk e fényjelet,
Míg tűzrózsát nem hajt a vágy lobogva.
Addig kell szépség, vágy, amíg lehet,
Hát törjön a felszínre fel, buzogva,
Valahogy úgy, mint tengerbe a csend
Vesszünk bele a győztes áramokba!
Mit tehetnék? Hogyha rád gondolok,
Minden akarat csak tefeléd mutat,
Egyéb szükségletek csak dadogók,
Milyen zavarok állhatják útjukat?
Ha nem vagy, szomorú vagyok, letört,
Arcod varázsa csordultig betölt.

9.
Arcod varázsa csordultig betölt,
Már réges-régen magamba zártalak,
Te uralkodsz az uralmam fölött,
Kit nem tudtam feledni sok év alatt.
A gyötrelmeim vággyá bűvölöd,
S közben úgy vonsz körém ellened falat,
Hogy a büszkeség lesz a bűvköröm,
Közben a vágy némán csak érted marat.
Majd a féltékenység kényszere tép,
Hogy nincs köze hozzád, nem lehet másnak,
De hát nem vagy itt! Hogy volnál elég?
S azt mondtad: nekem rendelt Isten társnak!
Eddig a vágy, s az álom ringatott,
S egy pillantásodért is sorvadok.

10.
S egy pillantásodért is sorvadok,
A szemed vágyó ragyogása éget,
S csak álmaim ölelik alakod,
Mert nem tudlak sehogy elérni téged.
Feléd a muszáj akarat sodor,
Talán italunkba kevertél mérget,
Valahol máshol, jobb helyen bolyongsz,
Hogy örök vágy maradhassál nékem.
A felettes szükség cellámba zár,
Egymás rabjai vagyunk közös sorsban,
Hol csak egy kiút marad, a halál,
Már nem találunk vissza önmagunkban.
Téged lát a vágy, ha alakot ölt,
Nincs más, nem is akarok más gyönyört.

11.
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Hisz felfedezlek minden mozdulatban,
Ha tetőt ráz, ha körülvesz a csönd,
Ha levél zizzen, ha szikratűz pattan.
Vetélt lét dereng körül és kitölt,
Képzelet alkot, vágy vagy, olthatatlan,
Honnan teremted földmélyi erőd,
Konokul hallgatsz szigorú magadban.
A lét nekem tüzeddel világít,
Képzeletem valóvá cicomázza,
Nem csinál mást, mint keserít, ámít,
Csak a nincs lakik a néptelen házban.
Mégsem akar mást, annyira konok,
Csak amit tőled kaptam, s még kapok.

12.
Csak amit tőled kaptam, s még kapok,
Várakozása sugárzik arcomon,
Mint láthatatlan szétbomló atom,
Fénylik fel harcokon, hiányokon.
A lélek lángja fázósan vacog,
Magában reszket, folyton mocorog,
Közben kínlódva, fájva felsajog,
Mint finom havat szitáló ág-bogok.
A képzelet, mint központi elem,
Teremti tovább áttetsző csodáit,
Fényköröket alkot a jelrendszeren,
Melyen arcod, mint glória világít.
Csak téged hív, téged akar nagyon,
Koldus-szegény, királyi gazdagon.

13.
Koldus-szegény, királyi gazdagon,
Lét előtti tüzet bűvöl a gyönyör,
Porcikám leszel, vágyott italom,
de az idő vár és szüntelen gyötör.
Mint nyári délben vágyott fuvalom,
Oly jól esik a képzet a tűzködön,
A kép repül tovább a titkokon,
Csendlavinákon száll,ahogy bűvölöm.
Keresi a tűnt, fogható magot,
A megszülető élet szédületét,
Vágyakon remeg, képzelt lángokon,
Nem ér lelkedig az izzó fénysötét.
Csak átsugárzik, fáj még, felsajog,
részeg vagyok és mindig szomjazom.

14.
Részeg vagyok és mindig szomjazom,
Nem költözöl ki már a tudatomból,
Elszunnyadt, nincs sehol az irgalom,
Az örökké várás mindent lerombol.
Az elvetélt lét feszeng csupaszon,
A születni vágyás gyönyöre tombol,
Hozzád vágyik soha szabadulón
A nemlétté kövült örök fájdalom.
Egyszerre tör rá nappal és sötét,
Az akaratok feszítik szűk terét
A létnek, elképzelve közegét
A végnek, a soha nem érkezésnek.
Az álmokra rég valót festenék,
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér.


15.

Mesterszonett
Shakespeare: 75. szonett



Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,
S tavaszi zápor fűszere a földnek,
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt,
S egy pillantásodért is sorvadok,
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam, s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.



 
 
0 komment , kategória:  Hollósy Tóth Klára  
Ars poetica
  2015-03-16 18:26:22, hétfő
 
  Hollósy Tóth Klára :
ARS POETICA


Költő vagyok, - mi érdekelne,
ha nem a költészet maga?
az ember sorsa, tévedése,
kitartása és bánata.

Az élet puszta jelenléte,
mely, mint a füst, oly illanó,
míg felcsodálkozunk az égre,
vakulni kezd a lenn való.

Költő vagyok, - vers az életem,
magam Mindenséghez mérem,
egy hallgatásba bújt értelem,
s jó, csak az Isten szemében.

,,Az idő" gyorsan ,, elszivárog",
a lét együttes érdekünk,
ne csak éld, értsd meg a világot,
hol egyenlőnek születünk.

Szép az élet, ha boldog lehetsz,
ha naponta, nincs aki bánt,
ha nem csak egyszer, többször ehetsz,
ha volt ki jó napot kívánt.

Más költők? -- biz' jó lenne velük
naphosszat elbeszélgetni,
mert egyezik az igaz hitünk,
merünk sötétben fényleni.

Költészet nélkül ez a való
csak üres időfolyamat,
Ő a Mindenséghez hasonló,
megkoronázott öntudat.

Költő vagyok, könyvek közt élek,
asztalomon papírhalom,
a Gondviselést hiszem, s félem,
még itt, e mozgó csillagon.

Ha túllépek e sivár léten,
a végtelen képzeletig,
e foghatatlan jelenléten
/el/ tudnék időzni évekig!

A vers a költészet egy része,
a költészet, a mély maga,
csak szállna mindenki szívébe
e csoda szentelt angyala!

Tiszta forrásból inni mindig
és inni adni mindenkinek,
könnyebb lenne a terhet vinni,
élet? -- nem fájna senkinek!

Költő vagyok, egy emberi lény,
szomjam csillapíthatatlan,
vad gyökéren ringó sziklevél,
az isteni akaratban.

Feladatunk sok van, rengeteg,
napra-nap küzdünk, alkotunk,
mert nem mindegy, mert nem egyre megy,
holnapra hova is jutunk.

Mi nem fogjuk be ,, pörös" szánkat,
teszünk a tudásért, hitért,
őriz az idő, nem e század,
és megfizet majd mindenért!

Ha akarunk, mi tudunk tenni,
ha vezet a jóakarat,
a léttel kéne megbékélni,
s csak magunknak tenni panaszt!

Senki senkit meg ne alázzon,
hozzá nincs joga senkinek!
ne dicsérjen, de ne gyalázzon,
és boldog ne csak én legyek!

Én azt kívánom mindenkinek,
hogy az élete jobb legyen,
hogy ne ejtsenek annyi könnyet,
hogy megéljenek rendesen!

A jólétet, a várt Kánaánt,
sorsunk minősége adja,
s hogy üljünk a Jog asztalánál,
végre jöjjön el a napja!

Költő vagyok, vágyakkal tele,
földi mércével mérhető,
éltet a tenni vágyás heve,
de sürget a futamidő.

Olyan szűkre szabott az élet,
gáncsok közt hervad a remény,
az ember véges, s oly' törékeny,
jólesne egy meleg tenyér!

A jót vágyja az ember lelke,
az igazat, elérhetőt,
mert e létre van megteremtve,
s kitartásra a cél előtt.

... és nincsenek született rosszak,
csupán csak létfeltételek,
nincsenek bitangok, gonoszak,
csak elhibázott életek.

Igaz hogy még nem nagy az ember,
de magát túlértékeli,
s mert önhittsége véghetetlen,
így nem tud mást, csak veszteni.

Csak egy a biztos, hogy meghalunk,
ellene senki nem tehet,
de addig küzdünk, nem alkuszunk,
másképpen tennünk nem lehet!






 
 
0 komment , kategória:  Hollósy Tóth Klára  
Álmokat szövök…
  2015-03-16 18:17:48, hétfő
 
  Hollósy Tóth Klára :
ÁLMOKAT SZÖVÖK ...


Minden emlékem, hitem már színtelen,
hogy élni tudjak, álmokat szövök,
a jelen perceit mind kiszínezem,
és újra régi magammá növök.

Belészövöm vígkedélyem, örömöm,
élénk, arany napszínét a voltnak,
repülök, szárnyalok az örömökön,
álmodik reménye egy bolondnak.

Így lesz a lélek ábrándjából jelen,
a valóból mese birodalma,
mert így élhetek csak békességesen,
s lesz lelkemnek kölcsönzött nyugalma.



Győr, 2013. március 14.




 
 
0 komment , kategória:  Hollósy Tóth Klára  
Csillagfényes este
  2015-03-12 14:59:53, csütörtök
 
  Hollósy Tóth Klára :
CSILLAGFÉNYES ESTE



Az éjszakában hallgatag árnyak,
csillagfénybe szőtt, hűvös, halk magány
kopogtat fel a lélek ajtaján,
messziről hangod érkezik: várlak.

Hárfaszó száll, az emléked árad,
örömre simogat a vallomás,
de melyikünk őriz majd legtovább?
Járom útját a pillanatvarázsnak.

Te mesélsz: merre járok és jártam,
álmodozom, szárnyalok veled,
távoli derengés a kósza vágyban,
érzem újra az érzéseidet.

Fájdalmat rejt az emlékezet,
az ember a voltakon elmereng,
felidézi a tekintetedet,
mert a szíve mélyén még szeret.

Te voltál a létezés csodája,
amelynek voltát ma is rengetem,
otthon érzem magam vadonában,
melyben most is te vagy a Végtelen.

Minden vagy: a remény, a halk magány,
melyben újra egy vagyok veled,
de féltelek, egy apró moccanás,
s a varázs eltűnik csendesen veled.

Tünékeny tünemény dajkált kicsit,
találkára hívott a szerelem,
feledni vágyta baljós jeleit,
elképzelte magát a képzelet.

A fákon újra a bú fellege ül,
üres lett minden, csendes, elhagyott,
bagoly huhog, kóbor szél hegedül,
keresi a voltat, a tegnapot.






 
 
0 komment , kategória:  Hollósy Tóth Klára  
Nem rövid út...
  2015-03-12 14:51:06, csütörtök
 
  Hollósy Tóth Klára :
NEM RÖVID ÚT ...


Az embervágyak, leheletnyi szárnyak,
repülnének egy tisztább valóságba,
hol a szépségek jegenyéi állnak,
örök békesség, szeretet vigyázza.

Csillagszemekkel figyel az útjára,
szárnyaló lelkét égig repíti a szél,
nem viszi messzire arasznyi vágya,
itt lenn a szükség vízén, s kenyerén él.

Sóváran a messzi távokat vágyja,
barázdát váj rajt' a száguldó idő,
mi lesz belőle? Saját maga árnya,
nem rövid út, bölcsőtől a temető...








 
 
0 komment , kategória:  Hollósy Tóth Klára  
     1/7 oldal   Bejegyzések száma: 67 
2017.10 2017. November 2017.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 30 db bejegyzés
Összes: 15074 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 113
  • e Hét: 6491
  • e Hónap: 27155
  • e Év: 337370
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.