Regisztráció  Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 19 
A mese csodája
  2015-12-12 08:37:45, szombat
 
  A mese csodája....

Amikor szeretném meghatározni mi a mese, sok a fogalom, és mégis minden meghatározás sántít.
Szerintem a mese a lélek tápláléka, olyan, mint az álom. Nincs lehetetlen, a vágyak teljesülnek, a lehetetlen lehetségessé válik. Álmainkat, vágyainkat, félelmeinket megtestesítjük, így alakul ki a mese.
A felnőttek mese világa sajnos nem olyan gazdag, mint a gyerekeké, mert ők már a pénz rabjai, az igazán sikeres könyvek, filmek a kasszasikerre hajtanak.

És milyen a gyermek mesevilága? Csodálatos! Mikor nyílik az értelmük, és kezdik felfedezni a körülöttük lévő világot, az ismeretlen dolgokat nem mindig úgy értelmezik, ahogy mi szeretnénk. Amikor a fiam kicsi volt, évekig tartottak a "Nyuszi Gyuszi meséi". A fiam volt Nyuszi Gyuszi, és a mesén keresztül dolgoztuk fel félelmeit, örömét, bánatát. A mese fantázia világa és nyelvezete tette még gazdagabbá gondolatait. Egy-egy témát sokszor körbemeséltünk, mindaddig, míg nem érezte, hogy biztonságos ismeretei vannak.
Történt egyszer, hogy megkérdezte, mi az igazság a Mikulással? És kíváncsi volt, hogy vajon hazugságon kaphat-e. Elmeséltem neki Szent Miklós történetét, majd azzal folytattam, hogy mikor Szent Miklós meghalt, összeültek a város okos emberei, hogy mitévők legyenek. A gyerekek már várják az ajándékot, jó cselekedetekkel igyekeztek egymást megelőzni. Végül arra jutottak, hogy Szent Miklós ruhájába öltözve ajándékokat tettek az ablakokba. Aztán a gyerekek lassan felnőttek, majd ők vették át az ajándékozó szerepét. Nagypapa korukban pedig unokáik mellett figyelték fiaikat a Mikulás szerepében. A fiam soha többé nem kérdezett rá a Mikulás napra.

Ma is nagyon szeretek mesét olvasni, idegen kultúrák meséit. Minden mesében megjelenik a jó és a rossz harca, a kicsi és védtelen győzelme a nagy és gonosz felett.
Nincsenek rossz mesék, csak rossz emberek.Olyan emberek, akiknek sekélyes fantázia világa, gyenge szókincse, középszerű ismerete, valami megmondhatatlan küldetés tudattól vezérelve irányítani akarják az embereket. Ők rontják el meséinket, ők lopják el álmainkat. És a lélek betegségét a legnehezebb gyógyítani.

Nyuszi Gyuszi karácsonya

Nyuszi Gyuszi már nagyon készült a karácsonyra, mert nagyon szereti a meglepetéseket, az ajándékokat. De azt is tudta, sokat kell segíteni anyukájának az ünnep előkészítésében. Nővére, Nyúl Piroska vállalta a nagytakarítást, Gyuszi az ablak tisztítást, Karcsi a portörlést. Aztán Nyúl Apó segítséget kért a dió töréshez, a fa hordáshoz, mivel fa fűtéses kályhájuk van. A gyerekek szorgalmasan serénykedtek, mikor Nyúl Anyó kétségbeesett sírását hallották meg. Gyuszi ért oda a leghamarabb, és rögtön megpillantotta mi a baj. Nyúl Anyó megbotlott, és a sok tojás, amelyet a kezében tartott, leesett a földre, és mind egy szálig összetörött. Piroska gyorsan szaladt a felmosó vödörért, segített a rendrakásban. Gyuszi elővette a megtakarított pénzét, megfogta a legnagyobb kosarat, azt a nagyot, amellyel a húsvéti ajándékokat hordták szét, és elindult a Kukori farmra, hogy pótolja a tojásokat. Vele tartott Jancsi kisöccse, hogy ne unatkozzon az úton. Sietniük kellett, hiszen télen hamar sötétedik, és ne szálljon le az éji sötét, mire hazaérnek. A farmon Jancsi nagyon sok érdekeset látott, kis csibéket, kis kacsákat, kislibákat. Addig játszott velük, míg kezdett besötétedni. Akkor aztán megijedt, hogyan jutnak haza. Ijedten csúsztatta kezét Gyuszi kezébe, és sietősen elköszöntek, majd haza indultak. Út közben egyre sötétebb lett, fura fények villantak fel, és felerősödtek az éjszaka hangjai. Jancsi már nagyon félt, mikor egy imbolygó fényt pillantott meg, amely pont feléjük tartott. Nagyra nyitotta a száját, hogy sikítson egy jó nagyot, de nem jött ki hang a torkán. Még jó, hogy csendben maradt, mert a következő pillanatban Nyúl Apót pillantotta meg lámpával a kezében. A vissza út már gyorsan eltelt, és mikor Nyúl Anyó megpillantotta a sok tojást, örömében körbecsókolta mindkét fiát. Jancsi hősnek érezte magát, aki legyőzte a sötétséget, nem sírt, nem kiabált. Másnap reggel korán keltek, mert a sok süteményt meg kellett sütni, a diósat, a mandulásat és a sárgarépást is. Délután a kellemes sütemény illatban hamar elaludtak. Amikor felébredtek furcsa fényeket pillantottak meg, a szobában egy gyönyörű karácsonyfa állt. Alatta titokzatos ajándékok becsomagolva. Ekkor Nyúl Apó elővette hegedűjét és gyönyörűen megszólalt a család karácsonyi dala, amit együtt énekeltek. A fáradtság egy pillanat alatt szerte foszlott, és a helyét átvette a kíváncsiság, vajon mi lehet az ajándékdobozokban? Ilyen volt a Nyúl család idei karácsonya...
Zita Stodoláné Erky írta
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Sün Balázs
  2015-10-14 09:13:27, szerda
 
  Csukás István: Sün Balázs

Erdőszélen, erdőszéli
tölgy tövében volt egy ház.
Abban lakott hét süntestvér:

Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Sün Demeter,
Sün Tihamér
s a legkisebb:
Sün Balázs.

Hogyha jól bevacsoráztak
Szűk lett nékik az a ház,
S előfordult ilyenkor,
Hogy kívül rekedt Sün Balázs

Furakodott, nyomakodott
Morgott, perelt dühöngve
Semmit se ért, mit tehetett,
Lefeküdt a küszöbre

Telt az idő, múlt az idő
Éjre éj és napra nap
Egyre többször fordult elő,
hogy a házból a legkisebb kimaradt

,,Ebből elég! Torkig vagyok!"
kiáltott fel Sün Balázs
,,Sokan vagyunk,
s kicsi nékünk ez a ház"
,,Éppen ezért én elmegyek
Szerbusz néktek hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!"

Miután így elbúcsúzott
Fogta magát, elindult
Lába nyomán
Porzott a vén gyalogút

Így baktatott, így poroszkált
Szomszéd tölgyig meg sem állt
Ottan aztán sürgött, forgott,
Árkot ásott, falat emelt,
Tetőt ácsolt, ajtót szegelt,
És mire a nap leszállt,
Épített egy kalyibát

,,Így ni! - mondta - most már végre kényelmesen alhatok!
Nem tolnak ki
a küszöbre a nagyok!"

Falevélből ágyat vetett
Kényelmeset,
belé feküdt s hortyogott
hogy csörögtek
s remegtek az ablakok

Éjféltájban vihar támadt
Hajlítgatta a vén fákat
Fújt a szél nagy zajjal ám
S arra ébredt, hogy zörögnek
A kalyiba ajtaján
,,Ki az? - szólt ki fogvacogva -
Ki kopogtat éjnek idején?"
,,Mi vagyunk az - szóltak kintről
Mi vagyunk a hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!"

,,Elvitte a szél a házunk,
engedjél be,
ázunk-fázunk idekinn,
csurom víz a kabát rajtunk
és az ing"

,,Jól van, jól van
- szólt Sün Balázs -
Jövök már"
S fordult a kulcs, nyílt a zár.

Betódultak mind a hatan
Tele lett a kalyiba
Kérdezte is Sün Tihamér:
,,Mondd csak testvér,
nincs csak ez az egy szoba?"

Lefeküdtek, elaludtak
S arra ébredt Sün Balázs:
Újra kicsi lett a ház!
Mert az éjjel ide-oda lökődve
Kiszorult a küszöbre.

,,Ejnye! - mondta fejvakarva -
Mit tehetnék? Megnövök!
S akkor talán nem lesz ágyam,
Nem lesz párnám a küszöb!"
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A szeretet háza
  2014-02-06 09:57:14, csütörtök
 
 
Egyszer volt, hol nem volt, a világ kellős közepén volt az Összevisszaság. Itt élt a Vándor, aki egy idő után elhatározta, hogy világot látni megy.
Egy borongós hajnalon útra kelt, már sok utat bejárt, s igen megszomjazott. Látott egy gyönyörű palotát, az volt kiírva rá: Kapzsiság.
Bekopogott, s illendően kért egy pohár vizet.
A Kapzsiság azt mondta: Ha három napit ingyen szolgálsz engem, adok!

A vándor tovább ment, szomjasan.

Nemsokára megint látott egy nagy házat. Az volt kiírva rá: Gőg.
Bekopogott illendően, s kért egy falat kenyeret.
A Gőg ráförmedt: Mit képzelsz magadról, hogy ilyen koszosan, rongyosan megfogod az ajtókilincsemet! Takarodj innen.

A vándor tovább ment éhesen.

A következő házra az volt kiírva: Szépség.
Bekopogott illendően, s kérte, hogy megpihenhessen, mert a hosszú vándorlás alatt kisebesedett a lába.
Nem maradhatsz itt! Mondta a Szépség határozottan. Ahhoz túlságosan
csúf vagy.

A vándor tovább ment, sebes lábbal.

Már nagyon szenvedett: éhes volt, és szomjas, lábai sebesek a hosszú vándorlástól.
Elhagyta az ereje, s leroskadt az út porába.
Ekkor lehajolt hozzá Valaki, puha kezével végigsimított a homlokán, talpra segítette és hazavitte magához. Etette, táplálta, meggyógyította.
A Vándor, mikor meggyógyult, kiment a kis kunyhó ajtaján, s megnézte a ház feliratát.

Az volt kiírva rá: SZERETET Háza.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A kis gyufaárus lány
  2013-12-31 12:05:05, kedd
 
  Hans Christian Andersen

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta
"Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom és sok-sok elégett gyufaszál.

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot."
Forrás:Internet
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Nagyravágyó Ibolya
  2012-11-20 08:50:04, kedd
 
 
- Ilyen gyönyörű lilát még sosem láttam! - mondogatta.
- S az illatuk! - susogta az öreg tölgyfa. - Érzi azt még a legfelső levelem is!
A két
szélső ibolya ibolyákhoz illő szerénységgel hallgatta a dicséreteket. A középső azonban így dohogott:
- Eh, mit érek a szépségemmel, s illatommal, ha itt kell megbújnom a homályban. Lila színem ugyan nem tűnik föl senkinek. Lennék csak sárga, mint a rózsa, hogy kiviríthatnék az árnyékból is!


Kapóra jött hát neki Cserebere, a manó. Ez a manó onnan kapta a nevét, hogy erdőszerte állandóan csereberélt. A vadméhnél egy kupica frissítő harmatcseppért mézet cserélt, melyért a medvétől egy marék bundaszőrt kapott. Ezt a madaraknak adta tovább fészekbélésül, s cserébe fényes tollakhoz jutott, melyeket ismét elcserélt..., de ki is tudná követni Cserebere manó valamennyi adását-vevését. Most éppen úgy járta az ösvényeket, hogy ezt kiáltozta:
- Illatot veszek! Mindenféle virágillatot veszek!
Meghallotta e szavakat a kótyagos kis ibolya is és megállította a manót.
- Három makkcsészényi illat van a kelyhemben, legfinomabb minőség. Egy makkcsészényit átadok neked, ha cserébe sárgára fested szirmaimat!
Így is lett. Egy makkcsészényi illatot kimértek az ibolya kelyhéből s azt Cserebere manó - jól bedugaszolva - betette a zsákjába. Zsákja mélyéről, bükklevél zacskóban, sárga festékport halászott elő. Feloldották esővízben s az ibolya belemártotta a fejét. Mikor újra fölegyenesedett, olyan sárgák voltak a szirmai, mint a rózsának!
- Szép vagyok-e, kucsmagomba bátyám? - kérdezte izgatottan.
- Olyan szép vagy húgom - felelte a gomba -, hogy az ibolyázó gyerekek biztosan külön csuporba tesznek majd téged. Megeszem a tulajdon kucsmámat, ha nem így lesz!
Boldogan kacagott erre a sárgaszirmú ibolya. Boldogsága azonban nem tartott egy napnál tovább. Az új pirkadat már ismét sóhajtozásban találta.
- Eh, mit érek sárga szirmaimmal, ha itt kell megbúnom a gizgazok alján. Ilyen alacsonyan ugyan nem tűnök fel majd senkinek. Lenne csak hosszú száram, mint a rózsának, hogy felmagasodhatnék a füvek fölébe!
Ezúttal sem volt hiába a sóhajtozás. Cserebere manó - cserébe a második makkcsészényi illatért -csalhatatlan hatású szárnövesztő pirulát adott. Még a hajnali harmatcseppben be is vette azt kótyagos kis ibolyánk.
- Brr, de keserű! - fintorította el porzócskáit, s meg is rázkódott. De íme: szára azonnal megnyúlt, messze a füvek és gizgazok fölé.
- Szép vagyok-e, bátyám? - kérdezte izgatottan a kucsmagombától.
- Olyan szép vagy húgom - felelte a gomba -, hogy az ibolyázó gyerekek véled köszöntik majd fel még a tanító nénit is! Megeszem a tulajdon kucsmámat, ha nem így lesz!
Erre még boldogabban kacagott a sárga szirmú, hosszú szárú ibolya. Ámde most sem tartott sokáig a boldogsága. Az elkövetkező nap megint csak az ő sóhajtozására pirkadt.
- Eh, mit érek sárga szirmaimmal, magas termetemmel, ha olyan sima vagyok, mint holmi közönséges fűszál. Ilyen csupaszon meg nem akad rajtam a szeme senkinek. Lennének csak szép piros, hegyes tüskéim, mint a rózsának! Azokon tudom fennakadna mindenki tekintete.
Ez a kívánság sem volt teljesíthetetlen Cserebere manó számára. A harmadik makkcsészényi illatért cserébe tetőtől talpig bekente a kótyagos ibolyát tüskehajtó kenőccsel. Csípett a kenőcs, hogy még könny is szökött az ibolya vadonatsárga pilláira, viszont a tüskék tüstént elborították a szárát. Pirosan, hegyesen, mint a rózsáét.
- Szép vagyok-e, bátyám? - kérdezte izgatottan a kucsmagombától.
- Olyan szép vagy húgom - felelte a gomba -, hogy az ibolyázó gyerekek még a herbáriumba is belepréselnek majd téged. Megeszem a tulajdon kucsmámat, ha nem így lesz!
Most már semmi sem hiányzott az ibolya boldogságához. S csupán azt várta, hogy megérkezzenek valahára az ibolyázó gyerekek.
Sor került arra is hamarosan. Panni, Ferkó s még sok-sok kislány és fiú látogatott el egy szép vasárnapon az erdőbe. Mikor az öreg tölgyfához értek, csinos ibolyacsokor volt már mindegyikük kezében.
- Idenézzetek! - kiáltotta Panni.
- Most! Most! - repesett a sárgaszirmú, hosszúszárú és pirostüskés ibolya. - Most ünnepelnek majd engem különleges szépségemért!
De Panni s a többiek furcsálkodó arccal vették körül a szokatlan virágot.
- Hát ez? - kérdezte egy szeplős kislány. - Csak nem ibolya akar lenni?
- Ugyan! - legyintett Ferkó. - Akkor szép lila lenne a színe, mint ennek ni! - és letépte a jobbfelől álldogáló ibolyácskát.
- Meg a szára sem lenne ilyen idétlenül hosszú - tódította Panni -, csak amekkora illik a kicsi fejéhez. Mint ennek ni! - és letépte a bal felől álldogáló ibolyácskát.
- A fejének mégis ibolya formája van - makacskodott a kis szeplős. - Hadd szagolom hát: az illata milyen! - ezzel egészen közel hajolt a sárga szirmokhoz. - Ó! - mondta aztán csalódottan - hiszen semmi szaga sincsen.
- Csúf is, szaga sincsen, hagyjuk hát itt! - kiáltozták mind a gyerekek.
De Öcsi, a legkisebb, megsajnálta.
- Ne maradjon egyedül szegény. ÉN letöröm - határozta el s már nyúlt is érte. No, kapta is vissza a kezét azon nyomban. - Juj! Megszúrt a gonosz! - pityeredett el a kisfiú.
- Ne búsulj, Öcsi! - vigasztalta a nénje. - A csúf virág itt marad a tüskéivel, magának. Hanem ezt a jó kucsmagombát hazavisszük, édesanyánk befőzi a levesbe.
Kucsmagomba bátya megkönnyebbülten sóhajtotta:
- Legalább nem kell megennem a tulajdon kucsmámat!
Így sült fel az ibolya, aki elfecsérelte az illatát, hogy végül ne legyen se ibolya, se rózsa. Meséjét az öreg tölgyfa szívesen elsuttogja bárkinek. Ha nem hiszitek, kérdezzétek meg egyenesen tőle. Címe: Kerekerdő, Középső tisztás 1.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A kicsi dió
  2012-10-05 09:55:57, péntek
 
  A kicsi dió

Élt egyszer egy szegény ember, s annak annyi volt a gyermeke, mint a hangyaboly. A gyermekek sokszor harmadnapig sem kaptak egy falat kenyeret, olyan nagy szükség volt a háznál. A szegény ember azért elindult, hogy valami kevés ennivalót keressen a gyermekei számára. Amint megy egy erdős helyen, eleibe áll az ördög ember képében, s azt kérdi tőle: - Hova mész, te szegény ember? - Én megyek, hogy egy kis élelmet szerezzek a gyermekeimnek, ha valamihez nem fogok, mind meghalnak étlen - feleli a szegény ember. Arra azt mondja az ördög: - Azért egy tapodtat se menj tovább, majd én adok neked egy olyan portékát, amit ha okosan használsz, gazdag leszel, s nem lesz soha szükség a házadnál. Nesze ez a kicsi dió, ennek az a tulajdonsága, hogy akármit parancsolsz neki, mindjárt meglesz egyszeribe. - De hát én azért neked mit adjak? - azt kérdi a szegény ember. - Én nem kérek sokat - feleli az ördög -, csak azt add nekem, amit te nem tudsz a házadnál. A szegény ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit ő nem tud. De semmi eszébe nem jutott, s minthogy erősen meg volt szorulva, odaígérte. Akkor az ördög átadta a diót a szegény embernek, s elváltak egymástól. Hazaérkezik a szegény ember a dióval, s kérdi a felesége: - Hát hoztál-e valami ennivalót? Mert szinte halunk éhen, úgy oda vagyunk! - Én, hallod-e, semmi ételfélét nem hoztam - azt mondja a szegény ember -, hanem hoztam egy ritka diót. Ezt pedig adta nekem egy ember, s az azt mondotta, hogy ennek a diónak akármit parancsoljak, minden éppen úgy lesz. - S ezt miért adta neked, mert tudom, hogy ingyen csak nem adta - kérdi a felesége. Azt mondja rá a szegény ember: - Nekem egyebet nem mondott, csak annyit, hogy amit én a házamnál nem tudok, azt adjam neki a dióért. Én gondolkodtam, de semmit se tudtam olyat, oda is ígértem. Arra fellobban a felesége, s azt mondja: - No, te pogány, mit tettél, látod-e, én most várok gyermeket, s te azt nem tudtad eddig, s eladtad előre a gyermekünket. - Már, feleség arról én nem tehetek, ennek most már úgy kell lenni - azt mondja az ember, s parancsol a diónak: - No, te kicsi dió, az én házam népének velem együtt étel, ital, ruházat s minden bőven legyen! S arra meglett minden, amit az ember mondott, s a háznép olyan jóllakott a legfinomabb ételekkel, ahogy többször sohasem. A gazda mármost még nagyobbra akart terjeszkedni, s parancsolta a diónak, hogy neki a kicsi háza helyett legyen egy szép kőháza, körülötte szép kertek, a mezőn, közel a faluhoz, az ő számára szép kaszálók s szántóföldek, azonkívül mindenféle marhák, majorságok. Meg is lett minden, éppen az ő kívánsága szerint. Gazdag ember lett a szegény emberből, s közben a feleségének is megszületett a gyermeke. Mikor a legderekasabban folytatnák a gazdaságot, egyszer egy estefelé hozzá megy két öreg ember, s szállást kérnek tőle éjszakára ő adott is szállást örömmel s jó vacsorát. Este, ahogy vacsorálnak, azt mondja a két öreg a beszéd között a gazdának: - Tudjuk mi, hogy az ördög eljön az éjjel, hogy ha lehet, elvigye a te legkisebb gyermekedet, akit te nem tudva, szorultságból odaígértél neki. Mi azért jöttünk, hogy az ártatlant megmentsük, hogy ne essék az ördög kezébe. Fogadd meg a mi szónkat: mikor lefekszünk, tegyél az asztalra az ablak mellé egy egész kenyeret, hadd legyen az ott az éjjel. A gazda az asztalra teszi a kenyeret, s azzal lefeküsznek, s elalusznak mind, ahányan voltak. Mikor legmélyebben aludnának, egyszer tova éjfél felé kinn az ablak alatt megszólal az ördög, s azt mondja: - Hallod-e, házigazda, tudod, mit ígértél nekem, mikor az erdőben találkoztunk? Add ki most, én azért jöttem. E szavakat a háziak közül senki sem hallotta, mivel mind aludtak, de a kenyér megszólalt az asztalon, s azt mondta Csak ülj veszteg odakint, várakozzál egy keveset, tűrj te is, mert én is eleget tűrtem s várakoztam. Engem még az elmúlt esztendőben ősszel elvetettek a földbe, egész télen ott ültem s várakoztam, várakozzál te is. Mikor kitavaszult az idő, akkor nőni kezdtem lassanként, s vártam, hogy nagyra nőjek, várj te is. Mikor az aratás eljött, valami horgas vassal nekem estek, levagdaltak, csomóba kötöttek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Azután szekérre raktak, egy rúddal lenyomtattak, a faluba vittek, s várakoztam, várakozzál te is. Ott asztagba raktak, rám tapodtak, hogy ropogtam bele, s tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan behánytak a csűrbe, valami összebogozott két darab fával agyba-főbe s két oldalba is jól megvertek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan zsákba gyúrtak, malomba vittek, két keringő kő közé öntöttek, hogy egészen összeromlottam. De el kellett tűrnöm, tűrj te is. Onnan hazavittek, tekenőbe tettek, rám töltöttek valami sós vizet, s az öklükkel két óra hosszat dömöcköltek, gyúrtak, kínoztak engem. S akkor, ami legnagyobb kín a világon, egy behevített égő tüzes kemencébe behánytak egy nagy falapáttal, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Ott jól megsütöttek, még meg is égettek, onnét kitettek, ide behoztak, egy nagy vaskéssel darabokra hasogattak. No, látod már, hogy én mennyit tűrtem, szenvedtem s várakoztam, tűrj s szenvedj, s várakozzál te is. Az ördög erősen bízott, hogy mihelyt a beszédnek vége lesz, övé lesz a gyermek, de abban bizony megcsalatkozott, mert éppen a beszéd végével megszólalt a kakas, s azontúl nem lehet neki hatalma az emberek között. Azért hát elfutott a maga országába. Így maradott meg a gazdának a kicsiny gyermeke. Jókor reggel a gazda jó reggelit adott a két öreg embernek, s megköszönte a feleségével együtt, hogy a fiacskájukat megmentették az ördög kezétől. A két öreg avval továbbutazott, s a szegény ember meg a felesége ma is gazdagon él, hacsak a kicsi diót el nem vesztették azóta.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár Kriza János - Az álomlátó fiú - székely népmesék
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Őszi alkony
  2012-09-17 12:41:12, hétfő
 
  Fekete István - Őszi alkony


(részlet)

Az özvegynek három fia volt.
A legidősebb volt a vadász, aki cserfalombos kis kalapjával minden vadászaton ott volt. Szerette az újbort, új nótát és a dobogó járású, testes menyecskéket, akiknek az ura mindig kint hált a szőlőben.
A középső volt a piktor, akinek szemében csodás színek kavarogtak; palettáján tombolt a sárga, a vörös, a bíbor, de amit festett, azzal megelégedve soha nem volt. Keverte a színeket, melyek mid árnyékosabbak, mind sötétebbek lettek. A sárgából földszín lett, a bíborból füstös fekete, de ő csak festett; festett, amíg egy hajnalon fehér nem lett az egész, mert akkor éjjel a képre rászállt a dér.
A legkisebb volt a muzsikus: Mindenszentekkor ő ült az orgonánál, és az öreg sípok nehéz sóhajtásokat búgtak, mint a szél, mely temetőről temetőre járt ebben az időben, és zúgása súlyos volt, mint maga a bánat.
Kései szüretkor az ő sípja jajongott, és szeles éjszakákon az ő hárfája szomorú zendüléseit vitték a szelek széles, nyárfa utakon, melyeken valamikor lakodalmas kocsik jártak.
Így élt a három testvér vadászgatva, festegetve, muzsikálva - amikor az ő idejük elérkezett.
A vadász neve volt: Szeptember, a piktoré: Október, s a muzsikusé: November.
Anyjukat pedig úgy hívták, hogy - Ősz
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Gyermekdalok jogásznyelven:)))))
  2012-09-17 08:13:13, hétfő
 
 

Felismered melyik gyermekdalról van szó?

1. Sürgősen megkérünk minden házzal rendelkező puhatestűt, hogy ingatlanát záros határidőn belül hagyja el, annak külső felszínén keletkezett, és azóta is folyamatban lévő tűzeset miatt. A károsultakat folyékony és félig megszilárdult tejipari termékekkel kártalanítjuk, amelyek együttes mennyisége egyelőre kétnapi fejadagot tesz ki.

2. Figyelem! Azon személyek részére, akik lépéseiket nem tudják az általunk megadott ritmushoz koordinálni, nem áll módunkban este a kantinban süteményt biztosítani. Felhívnánk viszont a figyelmet az említett táplálék pozitív tulajdonságaira, valamint arra, hogy honvédségünk számára kifejezetten ezt az ételtípust írják elő.

3. A körzetünkben csókák csípése, valamint látásában korlátozott kiskorú varjak jelenléte is aggodalomra adhat okot. Gyermekünk keresztanyja két lóerős járművéért küldetett, meg kell azonban tagadnom a kérését, mivel a közlekedési eszközt baromfiak foglalták el.

4. Közlemény: Hagyományos meghajtással rendelkező nosztalgiavonat indul Kanizsa városába. Megerősítjük, hogy a vonat a kanizsai állomásra megy. A szerelvény elején az irányítási funkciókért felelős gépész-menedzser tartózkodik, az utolsó kocsiban tartózkodó vonatkísérő viszont egy töltött tésztaféleség, amely feje táplálkozásunk legfontosabb gumós gyökérnövényévé alakult.


5. Figyelem! Ismeretlen oknál fogva súlyosan megsérült egy hosszúlábú, "gilice" névre hallgató szárnyas. A madár lábszárán észlelhető sebet vélhetően egy Kis-ázsiai fiatalkorú vágóeszközzel ejtette, kezelését hazánk fia végzi fúvó, ütő és húros hangszerek együttes alkalmazásával.


6. Sürgős figyelmeztetés minden kiskorú Katalin nevű lakosunk részére!
Tudomásunkra jutott, hogy hazánkba betört oszmán csapatok Önöket célpontjuknak tekinthetik. Áldozataikat először mély nátrium-kloridos forrásban szeretnék megmeríteni, majd pedig abroncsok alsó tesztelésére használják fel. Tájékoztatjuk Önöket továbbá, hogy a nagy sebességel közeledő oszmán csapatok megérkezésük után fejlövéssel történő kivégzést foganatosítanak.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A színész és a halál
  2012-07-04 19:42:43, szerda
 
  A színész és a halál

Csend volt. A nézők visszafojtott lélegzettel nézték, ahogy a színpad széléről a fekete csuklyás, kaszás alak a középen fekvő főszereplő felé haladt.

- Eljött hát az én időm? - kérdezte a főhős.

- El, fiam... - mondta csendes, de mégis erős hangon a Halál.

- Anélkül kell elhagynom ezt a világot, hogy bárki tudná, hol fekszem...

- Sajnálom, fiam - szólt a Halál, szinte emberi érzelmeket bújtatva hangjában. A nézők a párost nézték, közben sajnálták a hőst, de kezdték megsajnálni a Halált is. Hiába ő a Halál, akkor sem lehet könnyű a dolga, különösen, ha egy életerős fiatalembert kell elvinnie. A színész nagyon jó volt.

- Nem várhatnál még egy kicsit? - próbálta a fiú az időt húzni.

- Nem - válaszolta szinte azonnal a Halál. - Hacsak... - Hangja hideg volt.

- Hacsak? - kapott egyből az élet után a fiú.

- Nem szoktam ilyet tenni, de egyszer-egyszer megteszem. Hacsak fel nem ajánlasz valakit, aki nagyon kedves neked. Valaki olyat, akinek a halálával belőled is meghalna valami. - A színpad szélén, ködbe burkolva megjelent a fiú kedvese, amint elmerengve néz a távolba.

- Azt nem tehetem! - kiáltott fel utolsó erejével az ifjú.

- Akkor jöjj velem! - szólt a Halál és szavára a fiú felkelt, és lehajtott fejjel követte.



A függöny lassan összehúzódott. A nézők lelkesen elkezdtek tapsolni. Előkerültek a díszes zsebkendők, hogy a hölgyek kitöröljék a szemük sarkából a könnycseppeket, amiket a romantikus jelenet csalt oda. A szereplők előjöttek a függöny mögül, és meghajoltak. Miközben a közönség ismét tapssal jutalmazta őket, innen is, onnan is meglepett kiáltás, zavart nevetés hallatszott, ahogy észrevették, hogy a Halált játszó színész nem öreg, ahogy mindenki gondolta, hanem még a főszereplőnél is fiatalabb, talán ha huszonöt éves lehet.

A társulat ismét elvonult és a tömeg elkezdett a kijárat felé araszolni. A függöny takarásában a szereplők egymásra mosolyogtak, összeölelkeztek. Ismét egy jó nap, holnap is számíthatnak rá, hogy lesz közönségük.

A színház maga nem volt nagy, mégis elég nagy körzetből jártak oda szórakozni az emberek. Mikor valami nevesebb darab volt műsoron, egymást érték a hintók a bejárat előtt, annyian próbáltak meg bejutni.

Az egyik színész mosolya kicsit szomorkásnak tűnt. A 'Halál' fogadott pár kézfogást, ölelést, aztán határozott léptekkel elindult az öltözője felé. A háta mögött a kis társulat jókedve egy pillanat alatt elmúlt, ahogy nézték a fekete ruhás alakot eltűnni a folyosón.

- Láttam, hogy az utolsó jelenete előtt megint vért hányt - mondta az egyik férfi.

- Szegény gyermek - szólt az egyik asszony.

- Sajnos nem tehetünk semmit, jól tudjátok. - A hőst játszó férfi kicsit elkeseredettnek látszott. - Ha bármit tehetnénk, már megtettük volna.

A színészgárda gondolataiba merülve, az előbbi jókedvnek semmi jelét nem mutatva kezdett elvonulni öltözőikbe.



A Halál öltözőjébe érve letette csuháját, majd az asztalra készített lavórban levő vízből kicsit az arcára fröcskölt. Aztán krákogott egyet és vért köpött az edénybe. Vágott egy fintort, és a tükörbe nézett.

Tudta, hogy már nem tarthat sokáig. A rohamok egyre gyakrabban jöttek, és egyre hevesebbek lettek. Már elhatározta egy ideje, hogy ha ez a darab lefut, akkor elmegy a társulattól. Elmegy ebből a kisvárosból, valahova még inkább vidékre, csendben meghalni. Még senkinek nem szólt tervéről, pedig ez már az utolsó előadások egyike volt. Jövő héttől új darabot fognak próbálni. De ezúttal már nélküle. Szépen elbúcsúzik majd mindenkitől, sok sikert kívánva nekik, és levéve a terhet a vállukról, hogy figyeljék, mikor krákog egyet, mikor kell szemlesütve elfordulni, hogy ne lássa, amint sajnálják szerencsétlenségét. Lefeküdt az ágyra, és megpróbált aludni.



Másnap a kezdés előtt nem sokkal a fiú összehívta a színésztársait. Mindannyian sejtették, miről lehet szó, így senki sem lepődött meg igazán, mikor a fiú bejelentette távozását.

- Majd az előadás után megbeszéljük! - próbálta az igazgató sürgetni az embereket, mert a nézőtér már tele volt és behallatszódott a nézők beszélgetése.

- Az előadás után - egyezett bele a fiú, tudva, hogy úgysem fog engedni, és csak nehezebb lesz az elválás.

- Akkor színpadra! - tapsolt az igazgató, mire mindenki elsietett az utolsó simításokat végezni jelmezén, sminkjén.

A fiú is visszament az öltözőjébe, mert érezte, hogy újabb roham közeleg. Ahogy belépett, becsukta maga mögött az ajtót, és rátört a hányinger. Szerencsére nem volt erős. Leült kicsit az ágyára és becsukta a szemeit.

- Három perc! - szólt be valaki az ajtón keresztül.

- Köszönöm! - válaszolt, és ivott egy korty vizet.

Odaült az asztalhoz, felhúzta a csuklyát a fejére és megnézte magát a tükörben. Felállt, a kaszája után nyúlt, mikor észrevette, hogy az ajtóban egy alak áll. Egy alak, fekete csuklyával, az ő kaszájával a kezében. A meglepetéstől alig jutott szóhoz.

- Ki vagy te? És miért viselsz olyan ruhát, mint én?

- TE viselsz olyan ruhát, mint én - jött a csendes válasz. A fiút kirázta a hideg.

- Eljött hát az időm? - nyelt egyet.

- El, fiam.

- Az nem lehet, még nem végeztem el a dolgomat!

- Sajnálom, fiam - mondta a Halál, de semmi érzelem nem volt a hangjában.

- Csak még egy órát kérek! Míg vége az előadásnak!

A Halál egy pillanatra tétovázott.

- Tetszel nekem, nem könyörögsz az életedért, mint az tették már temérdeknyien, és mint azt még fogják is tenni nagyon sokan. Végül is az idő nekem nem számít. Egy órát kaphatsz.

- Jó - válaszolta a fiú, és kaszáját felkapva elrohant.

A csend kézzelfogható volt, ahogy a nézők figyelték, amint a Halál a főszereplő felé halad.

- Eljött hát az időm? - kérdezte a haldokló.

- Eljött, fiam...

Ahogy a Halál megszólalt, a nézők libabőrösek lettek. Egy pisszenés sem hallatszott. Az emberek tudták: ha eljön a Halál, akkor az ilyen. Néhány hölgy elájult, és most a lovagjaik legyezgették őket. A jelenet folytatódott.

- Akkor jöjj velem! - szólt a Halál és szavára a fiú talpra állt, és követte.

A függönyök összehúzódtak. Síri csend ülte meg a nézőteret. Aztán lassan egy bátortalan taps zavarta meg. Aztán egy újabb, egy újabb, és aki csak tudott, az tapsolt. A nézők hitetlenkedve néztek egymásra. A szereplők előjöttek, meghajoltak. A tömeg állva tapsolt, és a Halált kereste tekintetével. De ő már nem volt köztük.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A hiú hóember
  2012-03-06 09:11:04, kedd
 
 
Régen volt, talán el se hiszitek, hogy megtörtént, de azért szeretném most nektek elmesélni történetemet.
Egy hideg, téli napon esett meg a dolog, hideg volt bizony, olyan hideg, hogy pirosra csípte a fagy az orrom hegyét. Hóembert építettem kint az udvarunkon, tudjátok: szép, nagy hólabdákat formáztam, egymásra raktam őket, aztán elcsentem a konyhából egy hatalmas répát orrnak, meg két darab kavicsot a hóember szemének. Ahogy nagy buzgón illesztem helyére a répaorrot, a hóember megszólalt.
- Ez nekem nem tetszik - mondta morogva.

Szó, ami szó, meglepődtem, merthogy ki hallott már olyat, hogy egy hóember hiú legyen. Azért válaszoltam.
- Miért nem? Ez egy méltóságteljes, büszke, nagy orr. Illetve nagy répa - tettem hozzá halkabban.
- Akkor sem tetszik - mondta a hóember. - Hozz egy másikat!
Mit tehettem hát, térültem-fordultam, szereztem egy kisebbet. De az sem volt jó. A hiú hóember egyre csak zsörtölődött, kényeskedett, és egyszer csak elfogyott a répakészlet a konyhában!
Mondtam a hóembernek:
- Be kell mennem a városba a piacra új adag répáért. Ami itthon volt, azt már mindet felpróbáltuk.
A hóember morgott valamit, de nem volt más választása, mint türelmesen várni, míg megjövök.
Felkerekedtem hát, és elindultam a városba. Messze laktunk, kint a pusztában, így nagyon hosszú időbe telt, mire odaértem. Aztán mire megtaláltam a piacot, eleredt az eső. Aztán meg kitört a vihar, és úgy ömlött az áldás az égből, mintha végleg kilyukadt volna az Úristen dézsája. Mire elállt, és visszaértem az udvarunkba, csak egy nagy tócsa, és benne két darab kavics maradt ott, ahol a hóember állt valamikor. Megsajnáltam szegényt, letérdeltem mellé, és megmutattam neki a zsákomban az új répákat.
- Látod, ha nem lettél volna ilyen hiú, megelégedtél volna azokkal az orrokkal. Most nézd meg, itt vannak a szebbnél szebb répák, és te nem vagy sehol!
Szomorú voltam, hogy így járt a hiú hóember, de a következő télen ismét találkoztunk, és akkor már boldogan fogadta az első orrot, amit a szeme alá biggyesztettem. És mindketten felnevettünk, hogy milyen buták is a hóemberek!

 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 19 
2017.05 2017. Június 2017.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 52 db bejegyzés
e év: 225 db bejegyzés
Összes: 6717 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 247
  • e Hét: 247
  • e Hónap: 37220
  • e Év: 195340
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.