Regisztráció  Belépés
skorpiolilike.blog.xfree.hu
"A szeretet és a bizalom elválaszthatatlanok! Egyik sem létezik a másik nélkül." Pné Marika
2016.01.12
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Gárdonyi Géza: December
  2017-01-01 09:42:54, vasárnap
 
  Gárdonyi Géza:
December

Már tegnap ősz volt, tiszta és napos:
a virágkóró dértől harmatos:
a fák kopaszak, de zöld a várhalom.
S én sütkéreztem künn a szép napon.

Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok,
fehér várost látok.
Fehér a hegy, völgy, az egész világ,
és hótól lombosak a kerti fák.

Ünnepi pompa s mégis szomorít.
Mintha az ősznek tarka színeit
megunták volna odafenn,
s így szólt volna az Úr az éjjelen
- "Legyen a világ ezentúl fehér!"
...És lett a világ tündöklő fehér.

Ilyen lesz egykor a kihalt világ:
így állnak a házak, paloták,
és sehol ember, sehol egy madár,
sehol egy fűszál, sehol egy bogár,
sehol egy út és sehol lábnyomok,
csak fehér erdők, fehér városok,
fehér pompában, fehér pusztaság, -
felhőtlen ég és örök némaság.

Beteg vagyok, sorvasztó láz emészt,
s hogy búsan nézem ezt a bús világot,
valami mondja: utoljára nézed,
mert meglehet, hogy utoljára látod!

Óh csak télen ne érjen a halál.
Olyan csúnya a téli temetés!
A nagy csizmák, a fagyott ronda sár,
a hóba ütött fáklya serceg és
lábát rázza a ministráns gyerek,
a pap szilvakék orral didereg,
a kántor meg a kezét zsebre tolva,
a zsoltár verset könyv nélkül rikoltja.

Mert tudom én, ha halva fekszem is,
nem hal meg bennem minden gondolat,
mint leégett ház omladéka közt
van még szikra a hűlt hamu alatt.
Így marad bennem egy kis öntudat.

És hallom majd a sok jövést-menést,
a harangozást, a leszögelést,
az elhadart circumdederuntot,
a köhögést, a gyors miatyánkot,
s a kocsit hogy a havon nyikorog.
Míg végre csend van. Magam maradok.

* * * * * * * * * *

Az élet oly bús, oly vigasztalan.
Alig volt reggel, máris este van.
Nyugat felől a fehér hegyeken
a nap egy piros felhőn lemegyen,
aztán sötét van, sötét lesz sokáig, -
csak a hó világít.

Égj öreg kályha, lehelj meleget!
Ott künn a világ jéggé dermedett.
Minden élő a zugokba vonul.
Oh mennyi panasz száll a hó alul,
didergő, fázó bogárkák jaja.
Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya.
Barlangban a medve: s mi is emberek
mi is csak rakott barlangban lakunk,
s miről a medve, arról álmodunk.

Oh csak még egyszer jöjj el szép tavasz,
te enyhe napfény, zöldelő fűszál!
Oh csak még egyszer lássak ibolyát,
s hulljon arcomba meleg napsugár.
Hadd haljak meg egy tavaszi napon,
s a szívemre tegyetek ibolyát.
Mindegy, ha én már azt nem is tudom,
csak tegyetek szívemre ibolyát.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: Április végén
  2016-02-20 10:12:20, szombat
 
  Gárdonyi Géza:
Április végén

A nap letette arany-koronáját,
s tüzet rakott a Mátra tetején.
Ott piheni ki égi fáradalmát
az erdős Mátra kéklő közepén.

A lomb nem mozdul. A fűszál is áll.
Kertemben ér az estéli homály.
Alant a völgyben csöndbe halt a lárma.
Érzem az álmot, mint száll fűre, fára.

S tengerként árad, nő a lágy homály.
Fölötte csak az Est-csillag áll.
Az tartja az ég barna fátyolát,
a földnek éji árnyéksátorát.

Álmodom-e, hogy itt van a tavasz?
A kályha mellett róla álmodunk,
pedig a tél künn csendesen havaz,
s pelyhes a hótól minden ablakunk.

De nem, én mostan mégsem álmodom:
ibolya van a kerti asztalon:
enyhe az est: illatos a virág:
virágzó fák közt kél a holdvilág.

A földön az éj sötét fátyol,
s a fák az éjben mind fehérlenek:
ruhájuk talpig csipke-pongyola,
s a csipkék közt ezer gyémánt remeg.

Fehér erdőn fehérlő holdvilág,
fehéren égő örök csillagok,
mi szép vagy te, fehér álomvilág!
Öledben én is csak árnyék vagyok




 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán
  2016-02-20 10:03:48, szombat
 
 



Gárdonyi Géza:
Éjjel a Tiszán

Feljött a hold a Tiszára,
Csend borul a fűre, fára.
Szeged alatt a szigetnél
áll egy ócska halász-bárka.

Holdvilágnál fenn a bárkán
halászlegény ül magában:
ül magában s furulyál;
furulyál az éjszakában.

A Tiszára a sötétség
gyászfátyolként terül hosszan:
gyászfátyolon a csillagok
csillogdálnak gyémántosan.

Talán épp a bárka alatt
lenn a vízben, lenn a mélyben
fekszik egy nagy halott király,
halott király réges-régen.

Koporsója arany, ezüst,
s vasból van a burkolatja.
És a hármas koporsóban
a király a dalt hallgatja.
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: ÉNEK A FÁKRÓL.
  2014-04-12 18:59:57, szombat
 
 

ÉNEK A FÁKRÓL.

Már régen készülök, hogy ódát irok a fákról. Gyermekkorom óta csodálom és szeretem őket. De ma már nem olvas ódát senki, s pláne a fákról!... Micsoda fák is volnának érdemesek arra? Hacsak az a kilenc fa nem, amelyet a rajtunk meggazdagodott jeles osztrák család ültetett nekünk hálából Aradon.

Hát csak prózában, mint Szent Dávid király:

*

Városban élek immár hatodik esztendeje. Mikor kinézek az ablakomból csak követ látok és követ. Úgy élek, mint a rab rigó, amelyik a kalitkájával szemben függő olajnyomatu képen láthat csak olykor zöld színt. És arról eszébe jut az erdő.

Nekem is eszembe jutnak olykor kertek, berkek, erdők, mindenféle faismerőseim. Mert az embernek vannak ismerős fái, amelyeket számon tart, mint az élő ismerősöket, és amelyeknek a halálán szomorkodik, mint az élő ismerősök halálán.

Ha visszatérek valamikor abba a faluba, ahol gyermekéveim legkedvesebb idejét töltöttem, a két nagy jegenyefát keresi a szemem már messziről, azt a két jegenyefát, amelyik a kertünk végén állt, mint két szikár óriás.

Milyen különös fa is a jegenye! olyan, mint a hallgató ember. Soha nem susog. Ha susog is, csak úgy magának, mintha magában beszélne. És soha nem hajlik. És soha nem néz alá, csak mindig föl az égre. Mit néz mindig az égen? Akkor nem tudtam elgondolni. Hanem itt Pesten már értem. Milyen boldogság volt az eget látni! nappal a felhőket, a levegő tiszta óceánján; éjjel a holdat, a csillagokat, a fényes mindenséget, a sötétkék végtelenségben.

Aztán azt fogom nézni, hogy a nagy vén szederfa megvan-e még, ott van-e a ház előtt, amelyben mi laktunk? Az a fává vált jóságos asszonyság! Bezzeg az nem volt néma fa! Milyen kedvesen susogott esténkint, mikor a ház előtt ülve néztük az öcsémmel a hulló csillagokat. A fa susogása, tudtam akkor is, hogy csak a szellő súrolja és mozgatja lombjait. És mégis volt abban a susogásban valami, mit szivesen és álmodozva hallgattunk. Valami zene volt benne. Valami dallamtalan, lekottázhatatlan, örökké befejezetlen titkos értelmü lágy zene, aminőt nem írt se Verdi, se Kacsóh Pongrácz.

Talán van (és én hiszem hogy van) a lelkünknek egy gyönge finom része, amely nem bir kibontakozni és megnyilatkozni soha az emberi testben, csak bimbó állapotban veszteglő, zsibbadt, holt erő marad mi bennünk, s öntudatunknak és igaz valónknak magva az csupán, abban elevenné vált földben, amelynek test a neve. Ez a finomabbik rész gyönyörködik a csillagokban és érti a szederfa susogását.

A szederfa susogása nem olyan mint a cserfáé, se nem olyan, mint a nyárfáé: lágyabb, szelidebb. És a mi szederfánk susogása sem olyan, mint más szederfáké. Nem is lehet olyan, mert a mi szederfánk azt a levegőt lélekzi, amit udvarunk, mink magunk. Van valami ami közös bennünk és őbenne, ha nem is egyéb, mint az, hogy ő nekünk nőtt, és hogy mi őt szeretjük.

Ugy emlékezem arra a fára, mint akármelyik rokonomra. A formája a lelkemben van, mint a bányából ásott kőben az őskori páfrány formája. A dereka vastag volt, és három erős kar ágazott szét belőle egy öl magasan. Két kar a ház felé hajolt, egy az út felé. Hej, sokszor felmásztunk azokra a szélesen kiterjesztett karokra az édes jó gyümölcsökért, és dicsértük az öreg fát, hogy milyen jó, milyen áldott, soha nincs esztendő, hogy meg ne hozná a cukros, fehér zamatos gyümölcsöket.

Hát a repedezett héju kövér almafa a kertünkben! Álmomban de sokszor ott játszom alatta! Tavaszszal fehéres rózsaszín virágpompájában van ez a fa, mintha ivott volna abból a mesebeli vízből, amelyik visszaadja az ifjuságot, a szüzességet és szépséget. Őszszel meg nagy hosszukás piros almát lógat minden levélcsokrán. Meg van rakodva, mint a messzi útról érkezett jó rokon, aki mindenféle ajándékkal jön látogatóba. Minden reggel, mikor iskolába mentem, ejtett el nekem egyet-kettőt, ott találtam a fűben. Az alma fehér hasu volt és édes. És én gyermeki hálaérzéssel néztem rá.

- Köszönöm jó almafa, köszönöm!

Ma is megfoghatatlan nekem, hogy honnan adja ez a fa azt a szép, édes gyümölcsöt! A kertben csak egyféle föld van, s minden fa más meg más gyümölcsöt szí abból. A mag... De csodálatos nagy titok a mag! Hogy abban a kis fekete almamagban benne lehet egy ilyen nagypiros golyókkal ékes fa! A jövendő idők almafája. De nincs másképpen! Benne van, benne! Ha nem volna benne, hogy jönne ki belőle?

Talán a fölöttünk tündöklő csillagvilág is ilyen apró mag volt valamikor az Isten markában.

Egyszerre csak beledobta a fekete semmibe, s azt mondta:

- Legyen!

Harmadik kedves vén fám a kert végén álló diófa volt. Azt is megösmerném akármi diófaerdőben, ezer fa között is. Micsoda méltóság és komolyság volt az a fa! Mint valami király! Alatta hosszú és selymes volt a fű. Hányszor hevertem ottan! és karomat a fejem alá téve hányszor néztem elmerengve sötétzöld terebélyes lombjait.

Valami tíz lépésnyire tőle két kis nyomorékforma birsalmafa állt. Mint két kis szelíd nyomorék leány, aki tavaszszal vadrózsát tűz a hajába, őszszel meg birsalmát visz a kezében, úgy megy az iskolába. Mert olyan volt a viráguk, mint a vadrózsáé. Valamivel nagyobb és testesebb, de azonegy szinü és azonegy bájoló. Sohasem szakítottam e két fácskának a virágából, csak odaálltam és néztem, szagoltam, hogy van-e illatuk?

És susogtam pusmogtam nekik, mint ahogy a gyerek szokott a gyereknek:

- Kedves kis birsalmafáim, milyen szépek vagytok! Olyan szépek vagytok, mint a tiszttartó kisasszonyok: a Vilma meg az Iduka.

Csak télen látszottak nyomorékoknak. Nem volt rajtuk a szép kis zöld levélruha. Körülöttük hó. Mindenféle hó. És ők ketten a vigasztalan dermesztő hidegben mint két meggémberedett ruhátlan inséges gyermek, akinek sem apja, sem anyja, se hajléka nincsen, és így idekünn dideregve néznek az égre: várják, a napot, a tavaszt, az édesanyát.

Hát a szilvafák, a sápadt, fehérvirágú, sovány, néma teremtések! Azokat eleinte nem igen vettem figyelembe. De egyszercsak őszszel, mintha egy éjjelen valahol jártak volna, egyik gömbölyü szilvával, a másik sárga szilvával, a harmadik kék magvaválóval megrakodottan állott a kertben.

De nemcsak a gyümölcsfák között vannak nekem ismerőseim: az erdőben is sok-sok fa.

Egy cserfa, amelynek odu van a hóna aljában és madár lakója van. Egy másik cserfa, amelynek a tövében tüzelni szoktak a kanászok. Az oldala olyan már, mint a kormos teknő. És mégis él, mégis zöldek a lombjai.

Van egy villámsujtott fa is az erdőben. Milyen büszke, nagy fa volt az! Mint valami gróf. Egy napon megsujtotta a villám, s attól kezdve olyan lett, mint a megalázott ember. Az egyik ága úgy nyúlott lefelé, mint a koldus kérő keze.

A fenyőfákat is szeretem. Olyanok, mintha meseországból valók volnának. Abból az országból, ahol örökös a gyász, mert a király leányát elvitte a sárkány.

Az arany, meg az ezüstországot is megtalálom. Az ezüst-ország a nyírfák. Az arany-ország a nyárfák őszszel. Egy magányos nagy reszkető-nyárfa ismerősöm Somogyban él. Szőlős-Györökben, a falu közepén, a híd mellett. Sokszor néztem azt a fát az öreganyám kertjéből. Mért reszket mindig, mint a bünös ember? Ha ember volt valamikor, valami véres bünt cselekedett. De mit?

A kertifák mind olyanok, mintha boldogok volnának. De az erdei fák közt gyakran találtam olyat, amelyikről lesóhajtott a szenvedés. Egy erdélyi utamban láttam a legszegényebbet. Egy magányos cserfa volt az, sziklás hegy tetején. Mennyi nyomoruság és küzdelem lehetett annak a kis görbe fának az élete! A sziklás, kopár hegytető alig adott neki több táplálékot, mint amennyiből egy kökénybokor szokott tengődni. És ő, hogy a sorsa odavetette, élt és él tán mai napig is ottan a kietlen hegytetőn, minden szélnek és minden viharnak az országútján, örökké rázva, tépázva nyáron az égető száraz forróságban, télen a földet kövítő, csikorgó mérges hidegben.

Milyen gazdagok voltak hozzá képest azok a fák, amelyekkel egyszer a Vértes hegy völgyében találkoztam. Nem tudom mi fák voltak, mert gyermek voltam még akkor és eltévedten bolyongtam az erdőn. Csak arra emlékszem, hogy óriás nagy, világoszöld lombu fák voltak. Őserdőrész hangtalan virággal pompás. A fák alatt egy szarvas legelészett az üszőkéjével és csak egyetlenegy fekete rigó szólt olykor hol itt, hol amott. A fütyülését mindig ismételte a visszhang. Micsoda különös teremtések voltak azok a néma mozdulatlan óriások, s az életnek micsoda ereje volt mindegyikben! És micsoda végtelennek tetsző sokaság! Áhitatos félelem nehezedett rám, hogy alattok jártam. Éreztem, hogy ez már nem az ember világa, hanem a fáké. A fák itt az urak! Az Isten a völgyet nekik teremtette. S hogy szél kerekedett, megmozdultak az óriások és beszéltek egymással méltóságos komor morajlással, rejtelmes, ismeretlen nyelven, amit az ember soha meg nem érthet.

Láttam egyszer egy holt fenyőfát is. Bizonyosan ott fekszik most is az irtatlan nagy hegytetőn, a Szent Anna tó közelében, Erdélyben. Ott fekszik, mert az ottan őserdő és nem lehet a fákat a hegyről levinni. Az a holt fa már fehér volt, mint a föld szinén heverő emberi csontok. Olyan is volt, mint valami óriásnak a csontváza. Mintha az itteni óriás meséknek egyik hőse heverne a fák között, talán éppen az utolsó óriás, akinek már nem maradt társa, aki eltemesse.

- Mért születik a fa? Hogyan él, és hogyan hal meg? Tud-e magáról valamit?

Ha tud, bizonyára azt mondja magában:

- Én fa vagyok, földhöz láncolt rab. Itt születtem, itt élek és itt halok meg ezen az egy helyen. Ti pedig, akik alattam jártok, ti törpék, ti emberek vagytok. Odamehettek, ahova akartok. És én még sem cserélnék veletek, mert nekem két anyám van: a föld, meg a nap. És mind a két anyám holtomig szeret engem.

Én valamennyi fa között mégis a jegenyefát szeretem a legjobban. Sem árnyéka, sem gyümölcse, tudom, de van valami az ő egyedülvalóságában, hajthatatlanságában, fölemelkedettségében, ami tetszik nekem. Ha meghalok, azt szeretném, ha egy jegenyefát ültetnének a siromra. Nekem kedves az a gondolat, hogy egykor jegenyefa leszek és állok, mint éltem: magányosan, hallgató lombokkal, folyton az eget nézve: nappal a felhőket, éjjel a holdat, csillagokat.
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: NAPRAFORGÓ.
  2014-04-12 18:54:37, szombat
 
 



NAPRAFORGÓ.

Virágországból való szeretteim között van a napraforgó is. Mindig kedves volt szememnek, lelkemnek, mióta csak ismerem. Gyermekkoromban sokszor megálltam előtte és fölnéztem rája:

- Milyen szép vagy te nagy sárga virág! Fordítsd én felém is az arcodat, mert én is szeretlek téged!

Szerelmes legénykoromban meg emlékszem rá, hogy rászőttem egy versemet is. A vers egy Vilma nevü szőke kedvességről szólott és ez volt az eleje:

Akár így fordulsz, akár úgy fordulsz
Szeretlek nézni, nézni,
Mint napraforgó fényes szerelmét
Napestig nézi, nézi.

Szó volt aztán a versben arról is, hogy a napraforgó elhervad végre a sóvárgásban, de mégis boldogabb, mint én, mert akit szeret, mindennap látja.

Mindez kegyetlen zökögős sorokba volt foglalva, de Vilmának tetszett, és én is jó versnek tartottam.

Most aztán, hogy nagy idő multával megint visszakerültem a virágok országába, régi szép ismerősként üdvözöltem azt az öt hat napraforgót, amelyik a kertünkben vendégképpen termett.

Nem engedtem őket kigyomlálni. Hadd nőjenek, hadd forgassák aranytányéraikat a nap felé.

Hát nőttek is. Augusztusban mindegyik kinyitotta a tányérját, és nézték a napot.

Azaz dehogy is nézték. Éppen ezen ütköztem meg, hogy nem nézték.

- Mi lelte ezeket az én napraforgóimat?

- Vagy hazugság volna, hogy ezek annyira szeretik a napot?

Hiszen akkor nem hínák őket napraforgó néven. A görög nevük is heliotrop - napraforgó. S a boldogtalan szerelmek költője. Ovidius is megénekelte, hogyan változott a napistenbe szerelmes szép nimfa (Klicie) napraforgóvá:

Ott ül éjjel-nappal sápadt epedéssel
Künn a kopár földön a szabad ég alatt;
Nem törődik semmit ivással evéssel,
Csak nézi a napot nézi könnyezéssel,
Fordítván orcáját, amerre az halad.
Végtére tagjai odagyökereznek,
Levelekké zöldül patyolat-ruhája,
Szőke hajfürtei szétlevelesednek,
S aranysárga színt ölt bús haloványsága.
Virággá változott. De szive megmaradt:
Ma is arra fordul, merre a nap halad.

Mi adott volna okot a névre, meg erre a versre, ha nem az, hogy a napraforgó a nap után forog?

Gondoltam, talán hogy az idő borongós, azért állnak szanaszéjjel hajoltan a virágok s el is felejtettem egy-két napra az észrevételemet.

Hanem aztán a mérges kánikula napjai következtek s nekem megint csak föltünt, hogy a napraforgó nem hajol mind a nap felé. Sőt nemcsak hogy arra nem hajol, hanem némelyike egyenesen hátat is fordít neki.

- Mi történt uramisten! Megzavarodott-e a természet rendje, vagy hogy nem is forgott soha a napraforgó a nap után.

Felhányom az én kis könyves szekrényemet és előszedek belőle minden botanikát Matthiolusztól Gönczi Pálig. Hát benne is van mindegyikben a napraforgó s az egyik megjegyzi, hogy ez a név Pliniusznál olvasható legelőször. Persze, hogy Pliniusznál, hiszen előtte nem írtak botanikát. Megtaláltam aztán, hogy a világ minden nyelvén ez a neve a virágnak - németül: sonnenblume, sonnenwende, - franciául: tournesol, - angolul: turnsol, - olaszul és spanyolul: girasole, girasol, - szóval minden országban fordul a napraforgó a nap után.

Belekeresek a Pierer-féle mindentudó könyvben. A heliantus szónál az is azt mondja: A napraforgó igen nagyon napra forgó. (Die Sonnenblumme is sehr heliotropisch.)

Megnézem a kis Larousset. Az igy szól: Napraforgó a neve minden olyan növénynek, amelyiknek a virága a nap felé fordul, mint a heliotrop és helianthus vagyis nagy napvirág. (Tournesol. Nom de diverses plantes, dont les fleurs se tournent vers le soleil, comme l'heliotrope et l'heliante ou grand soleil.)

A Haupt-féle Ovidius-kiadásnál az imént közölt idézet alatt ez a megjegyzés olvasható: "A napraforgó olyan virág, amelyik a nap után fordul." (Die Sonnenwende, das Heliotropium, mit lateinischem Name Solago, ist eine Blume, die sich nach der Sonne kehrt.)

Hát itt vége minden kételkedésnek. A tudomány Pliniusz óta az egész világon azt mondja, hogy a napraforgó napra forgó.

Megnyugodtam abban, hogy az én napraforgóim meg vannak bolondulva.

Hanem az idén három szép szál napraforgó termett a kert belső kerítése mellett szemben az ablakommal.

Mindennap lestem vártam a kinyilásukat. Nem mintha a tavalyi kételkedésem jutott volna az eszembe, hanem csak mert amint mondám: szeretem ezt a virágot.

A három napraforgó másfél embermagasságra nőtt, szép sugár mind a három, királyi kertbe is beillenének gyönyörüségnek.

Egyszer csak fölsárgul a keletről szélsőnek a virága s tartja a tányérát észak felé.

Különös, - gondoltam, - hogy ez északra néz. Talán csak nem követi a napot még éjjel is?

Déltájban megint megpillantom, hát a virág meg sem moccant reggel óta: áll északnak csökönyös nyugalommal.

Aztán nyilik a középső virág. Ennek keletre áll a tányéra. Ez sem változik egész nap.

És nyilik a nyugatra szélső virág, hajlik kezdettől mind máig arra felé, amerről a bimbója megjelent.

Hát ezek meghazudtolják Pliniuszt, meghazudtolják Ovidiusit; Pierert, Larousset, Hauptot s minden botanikust, minden poétát.

Szinte rosszul esett ez a csalódás. Ha talán azt tudtam volna meg, hogy a föld nem forog, annak örültem volna, de hogy a napraforgó nem forog, ez olyan, mint mikor az ember hűtlenségen kapja a hűségeset.

Hova is tegyük már most azt a sok címert, meg a pecsétnyomót, amelyeken a meleg hűség jelzéséül napraforgót viseltek a kitüntetett hősök? Hova tegyük Ovidiusit, a tudományt és a közhitet?

De most már el sem tudom gondolni, hogy honnan származhatott ez a napraforgónak tulajdonított sajátság. Hiszen csak meg kell nézni ennek a virágnak a szárát, olyan fás majdnem, mint a bodza fája, amelyikből tilinkót csinálnak. Ez a fás szövet nem is fordulhat sem a hideg, sem a meleg változásaira: amelyik oldalán megjelenik a bimbója, azon is marad. Ott virul, és ott hervad el.

Vége a legendának, vége! A tudomány rovására egy csalódással többet jegyezhetünk fel. De azért szép és kedves virágom marad nekem ez az óriási napra nem forgó. És hát mégis csak szereti ő a napot, mert hiszen csakis ott él és ott pompázik ő, ahova a napnak egész nap hull a fénye és melege.
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: TÍZ ÉV MÚLTÁN
  2013-06-13 09:03:43, csütörtök
 
  Gárdonyi Géza: TÍZ ÉV MÚLTÁN

Régen nem láttam ezt a nagy falut,
ez ablakot és a kis zöld kaput,
amelyben méla szép virágfejed
előbukkanva, várt-várt engemet.
S ahol egy holdas nyári éjjelen
mondottuk: "Isten áldjon, édesem".
És egymást hosszan át- meg átölelve,
jaj, sírva néztem, szép, síró szemedbe.

A ház épp olyan csöndes és fehér,
miként tíz éve. A vén fa is él.
Alatta állva, búsan kérdezem:
"Hol vagy, kis Vilmám, hol vagy, édesem?"
És nézem-nézem az udvar porát:
s nem látom benne kis lábad nyomát;
és nézem-nézem a két ablakot:
a sok muskátli nincsen, nincsen ott.

A kertpalánkon általhajlanak
a rózsák, a vén eperfa alatt;
De nem lebben sehonnan lányalak,
nem súgja senki többé: Vártalak!
A keretből egy szép kép kiesett.
A szívemből egy álom elveszett.

Egy vén paraszt az ereszet alul
rám bámul és szól:
- Kit keres az úr?


 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: A komédiás disznó
  2013-06-13 09:02:26, csütörtök
 
  Gárdonyi Géza: A komédiás disznó

Volt egyszer egy komédiás. Búzás Jánosnak hívták. Ennek a komédiás embernek volt egy disznója, amelyik különféle tudományokhoz értett. Tudott kötélen táncolni, gördülő hordón menni, és azt görgetni maga alatt; meg tudott állani nemcsak a négy lábán, hanem az orrán is, tudott énekelni, táncolni, számolni. Lehet, hogy értett a csillagászathoz is. Ahol Búzás János felállította sátorát, egymást törték az emberek, hogy ezt a tudós disznót megláthassák. Hát egyszer mi történt: elveszett a disznó. Hogyan veszett el, azt ma már se Búzás János nem tudja, sem a disznó. A valóság az, hogy a jeles disznó lefeküdt hűselni a komédiás-szekér mellé; Búzás János uram meg bepálinkázott, s ottfelejtette. A disznó aludt.
Arra ballag Galiba Márton gazda és meglátva az alvó jószágot, így szól:
-Nini egy disznó! Jó lesz ez nekem. Bizonyosan az Isten küldte ezt a disznót, hogy legyen a télre elég kolbászom.
Azzal hazahajtja a disznót. A tudós disznó kedvetlenül engedett a botnak, bánatosan röfögött Búzás János után. De Búzás Jánosnak se híre, se hamva.
-Ne ríj coca! - mondotta vigasztalón galiba Márton - olyan fáin moslékot adok neked, hogy a király disznója is megnyalná utána a száját.
A tudós disznónak tetszett is e moslék. Még a fenekét is kinyalogatta a dézsának. A saját disznóeszével azt gondolta akkor magában:
- Ejnye, de jó ember ez az én új gazdám! Megmutatom neki, hogy érdemes vagyok a jóságára.
Azzal felugrott a moslékosdézsa fenekére, és katonásan szalutált.
- Uram bocsá! - kiáltott ijedten Galiba Márton - ki hitte volna, hogy már disznó is lehessen obsitos.
A tudós disznó látva, hogy milyen hatást keltett a mutatványa, hirtelen az orrára állott. Galiba Márton még jobban megijedt.
- Megbolondult! - kiáltott fel rémülten - megbolondult a disznóm! Lába helyett az orrával akar járni!
De még csak most jött a java. A tudós disznó feldöntötte az üres dézsát. Ráugrott, és úgy görgette maga alatt, hogy szédülés volt ránézni. Majd ismét tótágast állt. És a dézsát két hátsó lábán roppant sebességgel táncoltatta. Mikor pedig a dézsa fenn volt a levegőben, hirtelen felugrott és a dézsa fenekét átütötte: átrepült rajta mint a madár.
Galiba Márton rémültében hanyatt esett. - Gonosz szerzet ez! - gondolta -disznóbőrben!
A disznó azt hitte, Galiba Mártonnak nagy örömére szolgál az ő tudománya. Gondolta, bemutatja neki a legnehezebb disznótudományt: hogyan lehet két lábon a fakerítés tetején végigsétálni. Galibát a hideg lelte ijedtében.
Ezalatt visszajött a hegyen a Búzás kocsija Búzás János kereste a drága tudós disznót. Bizony sírva kereste. Hanem, amint meglátta a léckerítés tetején, nagyot ugrott örömében és futva futott hozzá. Az ölébe ragadta, bizony meg is csókolta.
Galiba Márton rámeresztette a szemét Búzásra és azt kérdezte tőle: - Rokona az úrnak?
Búzás örömkönnyek között felelte: - Ez a világ legkedvesebb és legokosabb disznója. Ez az egyetlen disznó, amelyik életében használ. De Galiba ma is azt gondolja, hogy az ördöggel volt ügye, s vacog a foga, ha vele álmodik.
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: A mi gólyánk
  2013-02-24 16:27:04, vasárnap
 
 

Gárdonyi Géza: A mi gólyánk

Egy nyári napon a hűs tornácon uzsonnáztunk, mikor apám egyszer csak fölmutatott a levegőbe és így szólt:

- Ni, a gólya!

Egy gólya jött szokatlanul nehéz repüléssel. Egyszer csak leereszti a szárnyát és lebukik az eperfánkra.

Az ágak megtöredeztek alatta és az udvarra hullt. Csaknem élettelenül feküdt a porban. Odafutunk hozzá. Valaki meglőtte.

- Bizonyosan gémnek nézte valami rövidlátó vadász - mondja az apám. - Mert gólyát nem szokás lőni. A gólya derék állat: pusztítja a békát az egeret, cserebogarakat. Azt tartják róla, hogy amelyik házon fészket rak, oda nem üt a mennykő.

Azzal bekötötte a gólya szárnyát vizes ruhával. Puha vattával. Beletettük a gólyát a nagy tyúkketrecbe, hogy ne zavarja semmi más állat. Szomorúan, bágyadtan feküdt ott. Szedtünk neki cserebogarakat, de nem nyúlt semmihez. Sajnáltuk a beteg vendéget, de nem segíthettünk rajta.

Annál nagyobb volt az örömünk, mikor másnap reggel már állva találtuk a ketrecben. Búsan kelepelt ott, és amikor közel mentünk hozzá nagyokat ugrott. Félt tőlünk.

De csakhamar észrevette, hogy jóakarói vagyunk. Néhány nap múlva már annyira megszelídült, hogy kíváncsian kukucskált ránk, mikor ennivalót vittünk neki, sőt a kezünkből is elvette a cserebogarat.

Akkor kibocsátottuk. Megmaradt az udvaron és átvette az uralkodást. A macskát kivéve minden állat úrnak tekintette. Rendet teremtett a verekedő kakasok között. Elűzte a szomszéd kutyákat az udvarról, és amit kapott a konyháról, abból jószívűen juttatott a baromfiaknak is.

Ma is magam előtt látom, amint ott áll komolyan és méltóságosan a konyhaajtó előtt, éspedig rendesen egy lábon, mintha a másik lába fölösleges volna.

Hanem mikor kirepült egy darab hús az udvarra, egyszerre odaugrál és egy erős csípéssel elűzi a cicát, felkapja a jó falatot és elnyeli.

A cica eliramodik, és a kapufélfatetejéről lesi haragos szemhunyorgatással, hogy a gólya mennyi jó ennivalót elkaparint előle.

Mikor künn vacsoráztunk az eperfa alatt, akkor is ott ugrál körülöttünk, és a kezünkből fogadja el a kenyérdarabokat.

Megszokott, jó barátunk lett a gólya. Ahogy a kutya őrzi más helyen az udvart, úgy őrizte a gólya a miénket. Idegen tyúk, liba nem jöhetett hozzánk. Haragos kelepeléssel elverte azonnal.

De jött az ősz. Az eperfa levelei megsárgultak, lehullottak. A magasban utazó gólyacsoportok szálltak el fölöttünk. A mi gólyánk félszemmel felnézett rájuk. És szomorú volt. Az utazó gólyák lekelepeltek hozzá. Ő visszakelepelt.

Vajon mit felelt nekik ezen a különös gólyanyelven?

- Elrepülne a mi gólyánk is, ha tudna - mondotta az apám.

Alighogy ezt kimondta, a gólya megcsattogtatja szárnyát, és egy kereket fordulva, az udvar közepén fölrepül. Nyakát hosszan előrenyújtva, s lábait hátraeresztve repül a magasban. Ott csak olykor-olykor lebbenti meg a szárnyát, mintha úsznék a levegőben. Darabig a házunk fölött szállongott, mintha búcsúznék tőlünk. Aztán elrepült dél irányában, s egy gólyacsoport után eltűnt a levegőben.

Hát ezt kelepelték gólyanyelven. Mindnyájan kedvetlenek voltunk. Én is sírtam.

- Ejnye, csúnya gólya - mondottam -, nem szép, hogy itthagy bennünket.

Az udvar puszta és elhagyott volt utána. Még a decemberi hóban is kerestem a lába nyomát, gondoltam, hogy tán megbánta tettét, és visszajött. De csak tyúknyomok voltak a hóban.

Hanem, amikor elmúlt a tél, egy tavaszi reggelen erős kelepelés ébresztett föl bennünket.

- Kelep, kelep! Itt vagyok!

Megjött a gólyánk. Büszkén és vidáman ugrált föl és alá az udvaron. Köszöngetett a tyúkoknak, libáknak, kacsáknak, kakasoknak.

Aztán nem is egyedül volt, hanem egy másik gólyával. Elhozta valami jópajtását.

Az új gólya bátortalanul álldogált az udvaron. Fölugrott a kút kávájára, mikor az apám kilépett hozzájuk. Látszott rajta, hogy idegennek érzi magát.

Hanem bezzeg a mi gólyánk nem félt az apámtól. Olyan gólyatáncot járt körülötte, hogy színházban lehetne mutogatni.

- Jól van, jól, bolondos gólyánk - szólt az apám. - Isten hozott. Vártunk is. Készíts itt a pajtásoddal fészket, s megleszünk jó barátságban.

Egy rossz kereket cipelt föl a Gyuri inas az eperfa tetejére. Megkötözte fönn. Meg is drótozta gondosan, hogy le ne essék. A két gólya azonnal elkezdte a fészekrakást. Olyan szép, boglyas fészket raktak, hogy egy királysas is meglakhatott volna benne.

A nyár közepén már gyönyörű kis piros orrú gólyák kandikáltak le a fészekből, s a két öreg gólya buzgón hordta nekik a rétről az ennivalót. Néha a konyháról is.

Azóta mindig van gólyánk. Ősszel elrepülnek. Tavasszal visszajönnek. Hanem azt hiszem, ott a másik országban nem olyan vígak, mert mindig bánattal indulnak el és mindig táncolva érkeznek vissza.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Éjjel a Tiszán
  2011-02-13 14:30:00, vasárnap
 
 




Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán



Feljött a hold aTiszára.
Csend borult a fűre, fára,
Szeged alatt a szigetnél
áll egy ócska halász-bárka.

Holdvilágnál fenn a bárkán
halászlegény ül magában:
ül magában, s furulyál:
furulyál az éjszakában.

A Tiszára a sötétség
gyászfátyolként terül hosszan:
gyászfátyolon a csillagok
csillogdálnak gyémántosan.

Talán épp a bárka alatt
lenn a vízben, lenn a mélyben,
fekszik egy nagy halott király,
halott király réges-régen.

Koporsója arany,ezüst,
s vasból van a burkolatja.
És a hármas koporsóban
a király a dalt hallgatja.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Március
  2010-03-22 17:33:16, hétfő
 
 

Gárdonyi Géza: Március


A tél elhúzódott. Ami kis hó maradt,
felszívta a nap, meg beitta a föld.
Csak itt-ott az árok mélyén egy rongydarab,
mely a fehér király palástjából szakadt.
A partokon immár kizsendül a zöld.


Egy-egy kerek barna folt a szántóföldön:
ez az elment télnek nedves lábnyoma,
s egy-egy kerek kis zöld, réten, legelőkön:
a megjött kékszemű tavasz lábanyoma.


Óh ibolyaszemű, mosolygó kikelet,
mennyire vártam már megjöveteledet!
Vártam már a télen, kályhám előtt ülve,
belemélázva a parázsló tűzbe.
Vártam reggelenkint, mikor ablakomról
leolvasztotta a nap a jégvirágot,
és a házereszről lecsüngő jégrojtból
egy-egy nagy kristálycsap könnyezve leválott.


Csakhogy itt vagy, te szép, te kedves kikelet!
Terítsd ki, terítsd ki zöld bársony szőnyeged!
Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-gallyakat!
Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!


Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon
sárgán ragyog a nap melegöntő képe.
Megébred az élet az egész határon.


A beteg Könczölné, ez is idekint van:
kihozatta magát a napos udvarra.
A rossz szalma-díkón fekszik mozdulatlan,
behúnyt szemmel tartván orcáját a napba.

Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?
Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.

Óh a nap, nézhetetlen orcájú istenség!
Világ világító, éltető melegség!
Nem csodálom, hogy a régiek imádtak,
hiszen édesanyja te vagy e világnak!
Mikor fölemeled tündöklő orcádat,
az élet fölserken, megpezsdül, megárad,
s a harmatos zöldben zeng a madárének.
Láttadra öröm és bizalom az élet.
Keltesz, növelsz, éltetsz, te, minden forrása,
ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára,
porszemre és hegyre, harmatra, folyamra,
Óh ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja!


S ahogy így megállva imádom a napot,
azokra gondolok, kik szintén imádták.
Micsoda más lelkek, micsoda más papok,
kik a napkeltét a ligetekben várták,
virágos ligetben, szent zádogfák alatt,
s amikor a hajnal bíbora felhasadt,
s a nagy aranydeszkák az égre villantak,
magyarul kiáltják a szent szót a napnak.


Még a macskánk is hunyorog az égre,
és a tölgyfa-kapu kis deszkás tetején
elnyújtózik, és alszik a napnak melegén.
S előkívánkozik ki a napsütésbe
minden ami csak él - báró, avagy bárány.
A tyúkom is máma vezette ki népét.
Mintha vagy húsz citrom gurulna mellette.
El-elnézem gondos, jó anyai képét,
amint hívja őket kotyogva, pittyegve.
Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.


Tyhű, micsoda öröm az ő vertyogása!
Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve,
lebukva, felbukva, tolongva egymásra.
De íme felrikolt: - Hátam mögé, népem,
ihol az én régi, gonosz ellenségem!
...S ádáz tekintettel mered a macskára,
aki most megy arra lomhán, ballagdálva,
s csak úgy oldalt sandít a rémült csirkékre...
Várja a tyúk, várja, míg elér elébe:
szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja,
s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.


Kisétálok én is. A napsütött soron
végigmendegélek, végigjárdogálok.
Az út földje puha. Látom a nyomokon,
előttem mentek az apró iskolások.
Apró iskolások, apró mezitlábak.
Csak egy cipő-nyom van, az is ferde-furda:
a cigányfiúé. Mezítláb nem járhat:
madzaggal köti át, s mégis úr a Gyurka!



 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2018.03 2018. április 2018.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 262 db bejegyzés
e év: 1380 db bejegyzés
Összes: 54131 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5089
  • e Hét: 46591
  • e Hónap: 113868
  • e Év: 472607
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.