Regisztráció  Belépés
vg999.blog.xfree.hu
Az ÉLET a lényeg! xxx xxx
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 39 
Frederick Forsyth - Az Odessa ügyirat 18.
  2013-02-23 15:24:18, szombat
 
  18.

Mackensen Mercedese egy óra tíz perckor fordult be a birtok kapuján. A ház felé félúton akadály állta az útját.
A robbanás belülről vetette szét a Jaguárt, de a kerekei még mindig az út közepén álltak. A kocsi egy kissé keresztbefordulva bár, de állt. Az első és hátsó részéről még látni lehetett, hogy egy autóhoz tartoztak valamikor: a karosszériát tartó acél idomvasak összetartották az elemeket. A kocsi középső része azonban a padlótól az autó tetejéig hiányzott. A hiányzó darabok a roncs körül nagy körben szétszóródva hevertek a hóban.
Mackensen baljós mosollyal szemlélte meg az autó csontvázát, majd arrébb lépett, hogy a jó néhány méterrel arrébb heverő, megpörkölődött ruhacsomót is megvizsgálja.
A holttest méretei felkeltették figyelmét, és lehajolva, alaposan szemügyre vette a tetemet. Azután felegyenesedett, és kényelmes tempóban futni kezdett az úton a ház felé.
Nem csengetett, rögtön benyitott. A nyitott ajtón át belépett a hallba. Néhány másodpercig állt, fülelt, mint egy ragadozó az itatóhely előtt. Felmérte a veszélyt. Csend volt. Bal hóna alól előhúzott egy hosszú csövű Lügert, kibiztosította, majd egymás után nyitogatni kezdte a hallból nyíló ajtókat.
Az első az ebédlőbe nyílt, a második a dolgozószobába. Azonnal meglátta a kandalló előtti szőnyegen heverő testet, de addig nem mozdult a félig nyitott ajtóból, míg az egész szobát fel nem mérte tekintetével.
Miller félrebillent fejje! feküdt a hátán. Mackensen látta a krétafehér arcot, majd lehajolt, és meghallgatta a gyenge légzést is. A tarkón látható alvadt vérből nagyjából sejtette, mi történhetett.
Tíz percet töltött a ház átfésülésével. Látta a kihúzott fiókokat a hálószobában, és észrevette, hogy a fürdőszobából hiányzik a borotválkozófelszerelés. A dolgozószobába visszatérve bepillantott az üresen ásító faliszéfbe, majd az íróasztalhoz ült, és felemelte a telefont.
Néhány másodpercig hallgatózott, majd halk káromkodás kíséretében visszatett e a kagylót. Nem okozott számára különösebb nehézséget, hogy megtalálja a lépcső alatti szerszámosládát, mert a fedele még nyitva állt. Kivette, amire szüksége volt, majd egy pillantást vetve Millerre, kilépett a franciaablakon, és elindult az úton lefelé.
Közel egy órájába telt, mire az aljnövényzet között megtalálta, és újra összeillesztette a szétszakadt vezeték két végét. Amikor végzett, visszasétált a házba, leült az íróasztalhoz, és kipróbálta a telefont. Bejött a búgó hang, ő pedig felhívta a főnökét Nürnbergben.
Arra számított, hogy a Werwolf kíváncsian várja a híreket, de a vonal másik végén a hang fáradtan csengett, hiányzott belőle az igazi érdeklődés. Mackensen, mint afféle jó őrmester, hűen beszámolt arról, amit a helyszínen talált.
Beszélt a kocsiról, a testőr hullájáról, a kandalló melletti fél bilincsről, a szőnyegen heverő életlen fűrészlapról és Millerről, aki eszméletlenül fekszik a dolgozószobában. Utoljára arról számolt be, hogy a tulajdonos eltűnt.
- Nem vitt magával sok mindent, főnök. Csak a legszükségesebb holmikat, és valószínűleg pénzt a széfből. Itt rendbe tudok szedni mindent. Ha akar, ide akár vissza is térhet.
- Nem tér vissza - közölte szárazon a Werwolf. - Most beszéltem vele, mielőtt maga hívott. A frankfurti repülőtérről telefonált. Már megvan a jegye a madridi járatra. A gép tíz percen belül indul. Még ma este csatlakozása van Buenos Airesbe...
- De nem kell elmennie!... - tiltakozott Mackensen. - Majd én szóra bírom Millert, kiszedem belőle, hol hagyta azokat a papírokat. A kocsi roncsainál nem volt táska, és nála sincs semmi, csak valami naplóféle a padlón. Az biztos, hogy a többi papír is a közelben lesz valahol.
- Számunkra már akkor is túl messze van - felelte a Werwolf. - Egy postaládában.
Fáradt hangon elmesélte Mackensennek, mit lopott el Miller a hamisítótól, és mit közölt vele Roschmann az imént Frankfurtból.
- Az az anyag holnap reggel, de legkésőbb kedden a hatóságok kezébe kerül. Attól kezdve a listán szereplő valamennyi személynek ajándék lesz minden szabadon töltött perc. Ebbe beleértendő Roschmann, akinek a házából most telefonál, és jómagam is. Az egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy minden érintett felet megpróbáltam figyelmeztetni, huszonnégy órán belül hagyja el az országot.
- Akkor most mi lesz? - kérdezte Mackensen.
- Maga is tűnjön el gyorsan. Maga nincs rajta azon a listán. Én viszont igen, tehát távoznom kell. Menjen haza, és várjon, míg az utódom felveszi a kapcsolatot önnel. Ami a többit illeti, annak vége. Vulkán elmenekült, és nem is tér vissza. A távozása után széthullik minden, hacsak nem jön valaki új, aki át tudja venni helyette az irányítást.
- Miféle Vulkán? Minek az irányítását?
- Mivel úgyis vége, most már maga is tudhatja. Vulkán volt a fedőneve Roschmannak... annak az embernek, akit meg kellett volna védenie Millertől.
A Werwolf röviden vázolta a hóhérnak, miért volt olyan fontos Roschmann, és miért nem lehet őt pótolni, továbbá, hogy miért esik kútba az egész terv nélküle.
A magyarázat végén Mackensen halkan füttyentett egyet, és ránézett a szoba másik oldalán fekvő Peter Millerre.
- Ez a kisfiú aztán alaposan beletojt a levesbe - mondta.
A Werwolf mintha összeszedte volna magát. Hangjába visszatért a régi megszokott erély.
- Kamerád! Okvetlenül rendet kell raknia odaát. Emlékszik még a nyomeltüntető osztagra, akikkel egyszer már dolgozott?
- Igen. Tudom, hogyan lépjek velük kapcsolatba. Itt vannak a közelben.
- Hívja át őket. A történteknek semmi nyoma nem maradhat. Roschmann felesége ma este későn érkezik vissza. Soha nem tudhatja meg, mi történt. Értette?
- Úgy lesz! - fölélte Mackensen.
- Akkor igyekezzen. És még valami. Mielőtt elmegy, végezzen azzal a szemét Millerrel! Egyszer és mindenkorra!
Mackensen összeszűkült szemekkel nézte az eszméletlen riportert.
- Örömmel, uram.
A telefont azonban már letették. Mackensen is visszahelyezte a kagylót, majd a noteszéből kikeresett egy újabb számot, és tárcsázni kezdett. Bemutatkozott, és a vonal másik oldalán beszélő férfit emlékeztette arra, hogy korábban egyszer már tett egy komoly szívességet a Bajtársi Szövetségnek. Közölte vele, hova jöjjön, és elmondta, mit fog találni.
- A kocsit és a mellette fekvő hullát lökjék be egy mély szakadékba. Ne sajnálják a benzint, hadd lobogjon. A férfin nem maradhat semmi azonosító jel. Szedjenek ki mindent a zsebeiből, még a karóráját is tüntessék el.
- Vettem! - mondta a hang a telefonba. - Hozok majd egy utánfutót meg csörlőt.
- Van itt még valami. A házon belül, a dolgozószobában talál még egy hullát meg egy véres szőnyeget a kandalló előtt. Azokat is tüntesse el. Nem a kocsival. Engedje le valamelyik tó fenekére. Sok nehezékkel. És nyom nélkül. Rendben?
- Nem nagy ügy. Ötre ott vagyunk, hétre már végzünk is. Nappal nem szívesen szállítok ilyen típusú rakományt.
- Helyes - mondta Mackensen. - Mire megérkeznek, én már nem leszek itt. De mindent úgy találnak majd, ahogyan mondtam.
Letette a kagylót, lecsúszott az íróasztal sarkáról, és odament Millerhez.
Elővette a Lügert, és ösztönösen ellenőrizte a zavart, bár tudta, hogy a fegyver csőre van töltve.
- Te kis szar... - vetette oda az eszméletlen test felé, majd kinyújtott kézzel, kartávolságból Miller homlokára célzott.
A ragadozó állatként eltöltött hosszú évek alatt, miközben mások - barátok, áldozatok vagy épp az ellenségei - a kórboncnok asztalán végezték, Mackensenben egy párducét is megszégyenítő túlélési ösztön fejlődött ki. Nem látta a nyitott franciaablakból a szőnyegre vetődő árnyékot, csupán megérzett valamit, de máris hátraperdült, készen arra, Hogy tüzeljen. De a másik ember fegyvertelen volt.
- Hát te ki a fene vagy? - morogta Mackensen, miközben rászegezi e a fegyverét a másikra.
A férfi a franciaablakban állt. Fekete bőr motorosöltözéket viselt. Bal kezében bukósisakot tartott, amely így félig eltakarta a hasát. Egy pillantást vetett a Mackensen lábánál fekvő testre, és a kezében tartott fegyverre.
- Küldtek értem - válaszolta ártatlanul,
- Kicsoda?
- Vulkán - felelte az ismeretlen. - Roschmann bajtárs.
Mackensen felmordult, és leeresztette a pisztolyt.
- Hát ő elment.
- El?
- Megpattant. Dél-Amerikáig meg sem áll. Az egész tervnek lőttek. És mindezt emiatt a tetves kis riporter miatt!
Miller felé bökött a pisztolycsővel.
- És most el akarod intézni? - kérdezte az ismeretlen.
- Még szép. Ő szúrta el az egészet. Felismerte Roschmannt, és egy csomó más mindennel együtt az ő anyagát is elküldte a rendőrségre. Ha benne vagy a dossziéban, jobb, ha elinalsz te is.
- Miféle dossziéban?
- Az Odessa-ügyiratban.
- Én nem vagyok benne - felelte a férfi.
- Én sem - morgott Mackensen. - De a Werwolf rajta van, és ő azt mondta, hogy intézzük még el ezt itt, mielőtt lelépünk.
- A Werwolf?
Mackensen gyanakodni kezdett. Éppen az előbb hallhatta, hogy az NSZK-ban a Werwolfon és rajta kívül senki nem tud a Vulkán-tervről. A többiek Dél-Amerikában voltak, és feltételezte, hogy a jövevény is onnan érkezett. De aki onnan jön, annak tudnia kellene a Werwolfról. Szeme kissé összeszűkült.
- Buenos Airesből jöttél? - kérdezte.
- Nem.
- Akkor honnan?
- Jeruzsálemből.
Fél másodpercig tartott, mire Mackensen felfogta, mit is hallott. Akkor meglendítette a Lügert. De a halálhoz ez a fel másodperc is éppen elegendő idő.
A Walther torkolattüze megpörkölte a bukósisak habgumi bélesét, de az üvegszálak nem fékeztek sokat a kilenc milliméteres lövedéken, amely a mellkasa felső részén kapta el Mackensent, és úgy hátravetette, mintha ló rúgta volna meg.
A sisak a földre hullott, és láthatóvá vált az ügynök jobb keze.
A kékes füstgomoly közepéből ismét torkolattűz villant.
Mackensen nagydarab, erős ember volt. A mellkasába kapott golyó ellenére tüzelni akart, de a jobb szemöldöke felett behatoló második lövedék megzavarta a célzásban...


Hétfőn reggel Miller a frankfurti Központi Kórház egy magánbetegek számára fenntartott részlegében tért magához. Fél órán át csak feküdt, és közben lassan tudatára ébredt, hogy a fejét teljesen bekötözték, talán azért, mert most éppen két nagy kaliberű tüzérségi üteg tartózkodik benne. A keze rátalált egy csengőgombra, amelyet megnyomott. A kisvártatva belépő nővér közölte vele, hogy nyugodtan kell feküdnie, mert súlyos agyrázkódása van.
Tovább nyomta hát az ágyat, és apránként sikerült is összeszedegetnie az elmúlt nap eseményeit, egészen a késő délelőtti órákig. Onnantól kezdve hatalmas űr tátongott. Elszundikált. Amikor ismét felébredt, odakint már sötét volt, az ágya mellett pedig egy férfi ült és mosolygott.
Miller rábámult a férfira.
- Magát nem ismerem - nyögte.
- Én viszont magát igen - felelte a látogató.
Miller utánagondolt.
- Már láttam magát - szólalt meg végül. - Ott járt Osternél. Leonnal és Mottival.
- Úgy van. Mire emlékszik még?
- Majdnem mindenre. Lassan visszajönnek a dolgok.
- Roschmann?
- Igen. Beszéltem vele. A rendőrségre indultam.
- Roschmann lelépett. Visszament Dél-Amerikába. Az egész ügynek vége. Kész. Befejeződött. Érti?
Miller lassan ingatta a fejét.
- Nem egészen, óriási sztorit kapartam ki magamnak. És meg is fogom írni.
A látogató arcáról eltűnt a mosoly. Előrehajolt.
- Figyeljen rám, Miller. Maga egy csapnivaló amatőr, és hálát adhat az égnek, hogy élve megúszta. Egy sort sem fog írni. Először is nincs miről. Tauber naplója nálam van, és hazaviszem magammal, mert ott a helye. Tegnap éjjel végigolvastam. A zakójában volt egy kép egy Wehrmacht századosról. Az apja?
Miller bólintott.
- Tehát miatta volt az egész cirkusz? - kérdezte az ügynök.
- Igen.
- Bizonyos értelemben sajnálom magát. Már ami az apját illeti. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogok mondani egy németnek. Most pedig beszéljünk arról a dossziéról. Mi ez az egész?
Miller elmondta.
- De hát mi az isten haragjáért nem tudta nekünk adni? Hálátlan egy ember maga. Időt, pénzt és fáradságot nem kímélve bejuttatjuk magát ezek közé, erre fogja, és a saját fajtájának adja, amit talált! Azt az információt mi tudtuk volna a legjobban hasznosítani.
- De maguk olyan cselesek, hogy Leon címét nem árulták el.
Josef bólintott.
- Hát jó. Akár így, akár úgy, magának nincs miről írnia. Nincs bizonyítéka. Eltűnt a napló, és eltűnt a dosszié is. Már csak a puszta szava marad. Ha ragaszkodik hozzá, hát beszéljen csak - egy szavát sem hiszik majd el, kivéve az Odessát, amely egy nap majd eljön magáért. Vagy ami még valószínűbb, elkapják Sigit vagy az édesanyját. Elég durván játszanak. Ugye, emlékszik még?
Miller hallgatott egy darabig.
- A kocsimmal mi lett? - szólalt meg ismét.
- Bocsánat, elfelejtettem elmondani.
Josef elmesélte a kocsiba szerelt bomba történetét, és azt, hogyan robbant fel.
- Mondtam hogy durván játszanak, A Jaguárt teljesen kiégve találták meg egy szakadék mélyen. Egy azonosítatlan hulla is van benne, de mint érzékelheti, nem a magáé. Maga majd azt meséli, hogy felvett egy autóstoppost, aki leütötte egy vasrúddal, majd elhajtott. Ha kérdezősködnének, a kórház majd megerősíti, hogy egy arra járó motoros kísérte be, aki kihívta a mentőket, miután meglátta magát az út szélén. Engem úgysem ismernének fel, mert akkor bukósisakban, motoros szemüvegben voltam. Biztos, ami biztos, két órával ezelőtt felhívtam a DPA-t, a Német Sajtóügynökséget a kórház nevében, és leadtam nekik ezt a sztorit. Maga egy autóstoppos áldozata, aki később karambolozott, és ott veszett a kocsiban.
Josef távozni készült. Letekintett Millerre.
- Nem is nagyon fogja fel, mekkora szerencséje volt. Tegnap, déli tizenkettőkor kaptam meg az üzenetet, amit a barátnője az ön utasítására adott le, utána eszeveszett tempóban két és fél óra alatt értem Münchenből a nyaralóig. És éppen időben. Mert mire odaértem, már maga is kis híján hulla volt. Volt ott valaki, aki ki akarta csinálni magát, de sikerült még idejében megakadályoznom.
A kezét a kilincsre téve még egyszer visszafordult.
- Fogadja meg a tanácsomat. A biztosítótól hajtsa be a kártérítést, a pénzből vegyen egy Volkswagent, menjen vissza Hamburgba, vegye el Sigit, csináljanak néhány gyereket, és ezentúl csak újságírással foglalkozzék. Soha többé ne kezdjen ki hivatásosokkal!


Távozása után fél órával ismét bejött a nővér.
- Telefonon keresik - közölte.
A készülékből Sigi sírós-nevetős hangját hallotta. A lányt egy névtelen telefonáló értesítette, hogy Peter a Frankfurti Központi Kórházban fekszik.
- Máris indulok hozzád! - mondta búcsúzóul Sigi, s azzal letette a kagylót.
Megint megcsörrent a telefon.
- Miller? Itt Hoffmann. Épp most futottam át a hírügynökségi telexeket. Ezek szerint kapott egyet a fejére. Nem esett nagyobb baja?
- Megvagyok. Hoffmann úr - felelte Miller.
- Remek. Mikor engedik ki?
- Néhány napon belül. Miért?
- Van egy sztorim, amelyet egyenesen magának találtuk ki. Gazdag papák bővérű lányai különös előszeretettel járnak mostanában síelni, ahol egyre-másra kefélik meg őket különféle jóképű, fiatal síoktatók. Azután egy bajorországi klinikán tüntetik el a nem kívánt eredményt. A dolog rengeteg pénzbe kerül, de az apuka nem tud meg semmit. Úgy fest, hogy a bikák közül néhányan még a klinikát is megpumpolják. Szerintem óriási sztori. Nász a havon, oberlandi orgiák! Mikor tud hozzálátni?
Miller utánagondolt.
- A jövő héten.
- Remek! Mellesleg mi van az előző témájával? A nácivadászattal. Elkapta a pofát? Lesz belőle sztori?
- Nem, Hoffmann úr - Miller lassan, vontatottan formálta a szavakat. - Nincs sztori.
- Nem is gondoltam, hogy lesz. Hát igyekezzék, gyógyuljon fel mielőbb. Hamburgban találkozunk!


Mire Josef gépe London érintésével megérkezett Tel Aviv Lod nevű repülőterére, a kedd délután már alkonyatba hajlott. Két férfi jött elébe, akik kocsival vitték beszámolóra ahhoz az ezredeshez, aki a Kormorán jelzésű táviratot aláírta. Majdnem hajnali két óra volt, mire végeztek. A beszámolót folyamatosan jegyezte egy gyorsíró.
A beszélgetés végén az ezredes mosolyogva hátradőlt és cigarettával kínálta ügynökét.
- Derekas munka volt - jelentette ki. - Ellenőriztük a gyárat, és a hatóságoknak is elhintettük a dolgot - természetesen névtelenül. A kutatórészleget leszerelik. Erre gondot viselünk még akkor is, ha a nyugatnémetek netán megfeledkeznének róla. Ez persze nem fordulhat elő. Nyilvánvaló, hogy a tudósok nem voltak tisztában vele, kinek is dolgoznak valójában. Ha magánemberként közeledünk hozzájuk, a legtöbb hajlandó lesz majd megsemmisíteni a feljegyzéseit. Tudják, hogy szorulni fognak, ha kipattan a dolog. Ma a nyugatnémet közvélemény inkább Izraelt támogatja. Majd kapnak más állást az iparban, és befogják a szájukat. Akárcsak Bonn, és akárcsak mi. Millerrel mi a helyzet?
- Ő is hallgatni fog. A rakéták?
Az ezredes a csillagos égre emelte a tekintetét, és kifújta a cigarettafüstöt.
- Van egy olyan érzésem, hogy azok már soha nem fognak repülni. Az egyiptomiaknak legkésőbb 1967 nyarára készen kellene állniuk, de ha a Vulkán-féle gyárban megsemmisülnek a kutatási eredmények, akkor addig már nem lesz idejük, hogy megfelelő célbajuttató rendszerekkel szereljék fel a rakétákat.
- Tehát elmúlt a veszély - állapította meg az ügynök.
Az ezredes elmosolyodott.
- A veszély soha nem múlik el. Csak átalakul. Ezt a fenyegetést talán elhárítottuk. A nagy fenyegetés viszont még mindig a fejünk felett lóg. Újra harcolnunk kell, és azután megint, mielőtt örökre elmúlik a veszély. Mindegy. De maga biztosan fáradt. Menjen haza.
Egy fiókból műanyag zacskóba csomagolt személyes holmikat vett elő, miközben az ügynök szép sorjában az íróasztalra rakta hamis német útlevelét, pénzét, a levéltárcáját és a kulcsait. Az egyik szobában átöltözött; német ruháját elöljárójánál hagyta.
Az ezredes az ajtóból elismerő pillantással mérte végig, majd kezet ráztak.
- Isten hozott. Uri Ben-Saul őrnagy! Örülök, hogy hazaérkeztél.
Az ügynök sokkal kellemesebben érezte magát most, hogy ismét az lehet, akivé 1947-ben lett, amikor először lépett izraeli földre.
Hazataxizott kertvárosi lakásába, és kinyitotta az ajtót a kulccsal, amelyet többi személyes holmijával együtt az imént kapott csak vissza.
A sötét hálószobában halványan látta csak a felesége, Rivka alakját - az asszony lélegzésétől ütemesen emelkedett a könnyű takaró. A gyerekszobába is belesett: odabenn békésen aludt a hatéves Slomo, és a kétéves pici, Dov.
Legszívesebben rögtön lefeküdt volna a felesége mellé és átaludt volna néhány napot, de valamit még el kellett intéznie. Táskáját letette, majd csendesen meztelenre vetkőzött. A ruhásszekrényből tiszta ruhát vett elő, s átöltözött. Felesége zavartalanul aludt tovább. Kekiszínű ingét és nyakkendőjét csukott szemmel is megtalálta volna. Ujjai megérezték az ingujjba vasalt, hibátlan élt. Végül belebújt tábori zakójába, amelyen megvillant az ejtőernyős tisztek szárnyas emblémája, és az az öt színes szalag, amelyeket a Sínai félszigeten és más harcokban szerzett.
Legutoljára a piros baszksapkát telte a fejére, a sötétben összeszedett néhány holmit, és egy kis csomagba rakott mindent. Keleten már derengeni kezdett, mire ismét odakint volt a kis kocsinál, amelyet egy hónappal ezelőtt parkolt le a bérház ajtaja előtt.
Még csak február 26-a volt, három nap még hátravolt a tél utolsó hónapjából, de az enyhe szellő már egy csodálatos tavasz ígéretét hordozta.
Kelet felé hajtott ki Tel Avivból és Jeruzsálem felé fordult. Szerette ezt a hajnali csendességet, soha nem szűnő csodálat tál adózott a korai órák békéjének és tisztaságának. Sivatagi őrjáratokon ezerszer látta már a hűvös, gyönyörű napfelkeltét, amelyet azután gyorsan felváltott a perzselő hőség, a harc és nemritkán a halál. Ez volt a legszebb része a napnak.
A termékeny, tengerparti síkságon át, Ramleh ébredező kisvárosán át Judea okkerszín dombjai felé vitt az út.
Akkoriban Ramleh városa után kerülőt kellett tenni a Latroun Salient körül, hogy az ember elhaladjon a Jordániái erők előretolt állásai mellett. Abu Gos városában már ébren volt néhány arab, és mire felért a Jeruzsálem előtti utolsó dombra, a felkelő nap sugarai már megvilágítottak a varos arab negyedében fekvő Szikla-dómot.
Uti céljától, a Jad Vasem mauzóleumtól néhány száz méternyire megállította a kocsit, és-gyalog indult neki a sétánynak, amelyet kétoldalt segítőkész emberek emlékére ültetett fák szegélyeztek egészen a hatalmas bronzkapuig, amely mögött a Vészkorszakban odaveszett hittestvérek szentélye magasodott.
A vén kapuőr azt mondta, ilyen korán még nincsenek nyitva, de ő elmagyarázta jövetele célját, mire az öreg azonnal beengedte. Az Emlékezés Csarnokán áthaladva körültekintett. Régebben járt már itt, hogy a családjáért imádkozzon, de a tömör, szürke gránittömbök újra és újra lenyűgözték.
A korláthoz lépve szeme végigfutott a szürke padlózatba fekete héber és latin betűkkel beirt neveken. Csak az Örök Láng világított a lapos, fekete olaj tartó edény felett.
A fénynél láthatta a végtelen oszlopokban egymás mellett sorakozó neveket: Auschwitz, Treblinka, Belsen, Ravensbrück, Buchenwald... oly sok volt belőlük, de végül megtalálta, amit keresett: Riga.
Nem volt szüksége kalapra, mert a fején viselt vörös egyensapka is megfelelt a célnak. A magával hozott csomagból elővett egy szegett selyemsálat, a tallitot - ugyanolyan volt, mint amilyet Miller talált az altonai öregember ingóságai között, és aminek a riporter nem ismerte a rendeltetését. Vállára terítette.
A csomagból ezután imakönyvet vett elő és felütötte a megfelelő oldalnál. Odalépett a csarnokot kettéválasztó rézkorláthoz. Félkézzel megmarkolta a fémet és belenézett az előtte lobogó lángba. Nem volt vallásos ember, ezért gyakran kellett belepislantania az imádságos könyvbe, miközben elmondta a közel ötezer éves imát,

“Jitgaddal,
Vejitkaddas,
Sömáj rabbah..."

így esett, hogy huszonkét évvel Rigában bekövetkezett halála után az izraeli hadsereg ejtőernyős őrnagya az ígéret Földjén Kaddist mondott Salomon Tauber lelkéért.


Milyen szép is lenne, ha minden úgy érne véget ezen a világon, hogy nem maradnak elvarratlan szálak. Sajnos, ez csak ritkán történik meg. A dolgok mennek tovább, az emberek pedig élnek, vagy halnak, ahogy az a sors könyvében meg van írva. Amennyire lehetséges nyomon, követni a dolgokat, a könyv szereplőivel a következők történtek:
Peter Miller hazatért, megnősült, és csak olyan dolgokról ír, amelyeket az emberek szívesen olvasnak otthon vagy a borbélynál, hajnyírásra várva. 1970 nyarán Sigi már a harmadik gyereküket hordta a szíve alatt.


Az Odessa szétszéledt. Eduard Roschmann felesége hazatárt, majd kisvártatva táviratot kapott, amelyben férje tudatta vele, hogy Argentínában van. Az asszony nem utazott utána. 1933 nyarán levelet írt régi címükre a Villa Jerbalba, amelyben arra kérte férjét, hogy az argentin törvények szerint váljon el tőle.
A levelet továbbították Roschmann új címére. A feleség rövidesen megkapta a beleegyező választ, de férje a nyugatnémet bíróságot javasolta, továbbá csatolta a váláshoz szükséges beleegyezésről szóló hivatalos okmányt. A válást 1966-ban mondták ki. Az egykori feleség ma is az NSZK-ban él. Újra leánykori nevét, a Müller nevet használja, amely az egyik leggyakoribb német név. Hella, Roschmann első felesége azóta is Ausztriában van.
A Werwolfnak sikerült nagy nehezen lecsillapítania dühtől tajtékzó feletteseit Argentínában. Egy kis birtokon telepedett le, amelyet az ingóságai eladásából származó pénzen vásárolt a Spanyolországhoz tartozó Fornienteria szigetén.
A rádiógyárat csődeljárás alá vonták. A heluáni rakéták célba juttató rendszerén dolgozó valamennyi tudós talált magának munkát az iparban, vagy valamelyik kutatóintézetben. Az a terv azonban, amelyen tudtukon kívül dolgoztak, összeomlott.
A heluáni rakéták soha nem emelkedtek a magasba. A rakétatestek elkészültek, és rendelkezésre állt a hajtóanyag is. A robbanófejeket is gyártották már. Akiben kételyek merülnének fel a robbanófejek mibenlétét illetően, olvassa el azt a tanúvallomást, amelyet a Josef Ben-Gal-ügy tárgyalásán tett Ottó Yoklek professzor 1963. június 10-én, Svájcban, a baseli tartományi bíróság előtt. A nullszériában készült első negyven rakéta, megfelelő célbajuttató rendszer híján még 1967-ben is az azóta elhagyatott heluáni gyárban állt, míg végül a hatnapos háború alatt szét nem bombázták őket. A nyugatnémet tudósok azonban már jóval előbb visszatértek hazájukba.
A Klaus Winzer-féle dosszié eljuttatása a hatóságokhoz bizony alapos kavarodást okozott az Odessa soraiban. Az év, amely oly biztatóan indult, számukra katasztrófába torkollott. Olyannyira, hogy a ludwigsburgi K Bizottság egyik vizsgáló ügyésze évekkel később így nyilatkozott: “1964 jó évünk volt, bizony, nagyon jó évünk volt."
Erhard kancellár, akit mélységesen megrázott az SS-tagok ügye, 1964 végén nemzeti és nemzetközi szinten közzétett nyilatkozatban kérte mindazokat, akiknek tudomásuk van körözött SS háborús bűnösök hollétéről, hogy közöljék ezt a hatóságokkal. A felszólításra özönleni kezdtek a bejelentések, s ez újabb lendületet adott a Ludwigsburgban dolgozó embereknek.


A nyugatnémet-izraeli fegyverüzlet hátterében meghúzódó politikusok közül Konrad Adenauer visszavonult a Rajna felett épült, Bonnhoz közeli rhündorfi villájába, s ott élt egészen 1967. április 19-én bekövetkezett haláláig.
David Ben Gurion 1970-ig maradt a Knesszet, az izraeli parlament tagja, majd ő is visszavonult a Sede Boker nevű kibucba, amely a Negev sivatag dombjai között, a Beersebából Ejlat felé vezető út mentén épült. Haláláig, 1973. december elsejéig, szeretett látogatókat fogadni, és nagy élénkséggel mesélt mindenféléről, kivéve a heluáni rakétákat, meg a rajtuk dolgozó tudósok ellen szervezett megtorló hadjáratot.
A történetben szereplő titkosszolgálatosok közül Amit tábornok 1968 szeptemberéig maradt meg a posztján - az ő vállán nyugodott a felelősség, hogy hazáját másodpercre kész információkkal lássa el a hatnapos háború előtt és alatt. A történelem tanúbizonysága szerint e feladatát kiválóan megoldotta.


Visszavonulása után az izraeli Munkapárt tulajdonában levő Koor Industries of Israel nevű cég elnök-vezérigazgatója lett. Ma is szerényen él, és felesége, a bájos Jona a mai napig sem hajlandó cselédet fogadni, mondván, hogy a házimunkát nála jobban úgysem végzi el senki.
Utódja Zvi Zarnir tábornok lett.
Uri Ben-Saul őrnagy egy szerdai napon, 1967. június 7-én vesztette életét, amikor egy század légideszantossal együtt utcai harcokat folytattak Jeruzsálem belvárosáért. Jordániai golyóval a koponyájában esett el, százméternyire a Mandelbaum Kaputól.
Simon Wiesenthal jelenleg is Bécsben él és dolgozik, információkat gyűjt, tényeket vet össze, és lassan, de biztosan kutatja fel a körözés alatt álló SS-gyilkosokat. Munkáját évről évre siker koronázza.


Leon 1968-ban Münchenben halt meg. Halála után a vezető nélkül maradt csoport elvesztette hitét a személyes bosszútól vezérelt keresztes hadjáratban, és szétszéledt.


Végül pedig ejtsünk szót Ulrich Frank főtörzsőrmesterről is, aki harckocsijával keresztezte Miller útját, amikor Bécs felé tartott. Tévedett, amikor megjósolta harckocsija, a Sárkányszikla sorsát. A tank mégsem az ócskavastelepre került. Frank feltolatott vele egy szállítóvagonra, amely elvitte a fémszörnyeteget. A főtörzsőrmester soha nem látta viszont többé, bár negyven hónappal később már amúgy sem ismert volna rá egykori kedvencére.
Az acélszürke fémtestet poros barnára festették, hogy jobban beleolvadjon a sivatagos tájba. A nyugatnémet hadsereg fekete keresztje helyett halványkék, hatágú Dávid-csillagot festettek a lövegtorony oldalára. Eltűnt a régi név is. A harckocsit átkeresztelték. Új neve ez lett: Maszada szelleme.
Igaz, továbbra is egy főtörzsőrmester volt a parancsnoka; a sasorrú, fekete szakállas férfi Nathan Levi névre hallgatott. 1967. június 5-én az M-48 megkezdte első és egyetlen, hat napig tartó harci bevetését, amilyenben még nem volt része, amióta tíz évvel korábban kigördült a detroiti szerelőcsarnokból. Ez is azok között a harckocsik között volt, amelyeket a Mitla-szorosnál küldött csatába Israel Tal tábornok. Szombaton, június 10-én a porlepte, olajos, golyóverte öreg Patton a Sínai-félsziget sziklás talaján hártyavékonyra koptatott hernyótalpain csikorogva megállt a Szuezi-csatorna keleti partján.
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
Frederick Forsyth - Az Odessa ügyirat 17.
  2013-02-23 15:23:28, szombat
 
  17.

A városból kifelé kanyargó utat szinte azonnal elnyelte a rombergi erdő rengetege. A városon kívül majdnem szűz hó borította az utat, egyetlen kocsinyom látszott csupán. Talán Königsteinnbe igyekezett valaki egy órával korábban, hogy még elérje a reggeli misét.
Miller lekanyarodott Glasshütten felé, elhaladt a Feldberg magasba nyúló ormai alatt, majd rátért arra az útra, amely a tábla szerint Schmittenbe vezetett. A hegyoldalban csak úgy süvöltött a szél a fenyőfák között. A felhőrongyok közé vesző úton néha olyan volt a hangja, mint egy sikoly.
Bár Miller soha nem törődött az ilyesmivel, most eszébe jutott, hogy ilyen fenyő- és nyírfarengetegből zúdultak le annak idején a germán törzsek, akiket azután Caesar feltartóztatott a Rajnánál. Később, a kereszténység felvétele után nappal buzgó fohászokat intéztek Jézushoz, és csak a sötétség beállta után gondoltak ábrándozva az erős, bővérű, nagy hatalmú ősi istenekre. Hitler mágikus érintése éppen ezt az ősi atavizmust, a végtelen rengeteg fái között sikoltozó régi istenségek kultuszát lobbantotta lángra.
Újabb húszpercnyi út után Miller a térképre nézett, és nekilátott, hogy megtalálja a magánbirtok bejáratát jelző kaput. Egy fém keresztrúddal elreteszelt rácsos kapu volt, az egyik oldalán figyelmeztető felirattal:
MAGÁNTERÜLET ÁTJÁRNI TILOS!
Miller járó motorral megállt, kimászott, és befele lendítette a kapuszárnyakat. Behajtott a birtokra, és rátért a kocsiútra. A hó még teljesen érintetlen volt, és ő lépésben haladt előre, mert sejtette, hogy alatta csupán keményre fagyott homok van.
Vagy kétszáz méterrel feljebb, az éjszaka rárakódott féltonnányi hó súlya alatt letörött az egyik hatalmas tölgyfáról egy ág. Maga az ág az úttól jobbra zuhant le, néhány gally benyúlt a csapásra. Esés közben dönthette ki azt a vékony, fekete póznát is, amely most keresztben feküdt az úton.
Miller nem akart kiszállni, hogy arrébb taszigálja, inkább óvatosan keresztülhajtott rajta. Érezte, amikor az első, majd a hátsó kerekek átdöccentek az akadályon.
Amikor ezen is túl volt, továbbhajtott a ház felé. Rövidesen egy tisztásra ért, amelyen kerttel övezeti nyaralóépület állt, előtte sóderrel felszórt, kör alakú térséggel. A főbejárat előtt állt meg, kiszállt, és megnyomta a csengőt.


Miközben Miller a kocsijából szállt ki, Klaus Winzer úgy döntött, hogy mégis hívja a Werwolfot. Az Odessa főnöke ideges, rossz hangulatban volt, mert már régen hallania kellett volna a hírekben egy sportkocsiról, amely valószínűleg a benzintankban bekövetkezett robbanás következtében ízeire szakadt az autópályán. A vonal másik végén beszélő Winzert hallgatva úgy összeszorította az ajkait, hogy egy késpenge vékonyságú vonal lett a szája.
- Mit csinált maga? Maga hülye, maga lehetetlen, idióta kis kretén! Van fogalma, mi történik magával, ha az a dosszié nem kerül elő?...
A Werwolf utolsó szavai után a magányosan üldögélő Winzer a helyére tette a kagylói a dolgozószobájában, és az íróasztalához lepett.
Teljesen nyugodtnak érezte magát. Az élet már kétszer játszott vele ilyen aljas tréfát: először a tóba süllyedt mindaz, amit a háború alatt alkotott. Utána, 1948-ban semmivé vált minden vagyona. Most pedig még ez is. A csövet a szájába vette, és meghúzta a ravaszt. A koponyáját szilánkokra zúzó lövedék nem volt hamisítvány.


A Werwolf csak ült, és szinte bénán, elszönyedve meredt a néma telefonra. Felidézte mindazokat, akik Klaus Winzer révén jutottak útlevélhez: ő tudta a legjobban, hogy valamennyien körözött személyek, akikre letartóztatás és súlyos ítélet vár, ha elkapják őket. Ha a dosszié nyilvánosságra kerül, az kizökkentené a lakosságot körözött SS-tagok üldözésével kapcsolatban érzett egyre növekvő fásultságából, és ez új lendületet adna az üldözéssel foglalkozó szerveknek is...
Rémületes kilátások.
Elsődleges feladata mégis Roschmann védelme, akiről a Werwolf tudta, hogy ugyancsak szerepel a Winzertől ellopott anyagban. Háromszor is tárcsázta a frankfurti körzetet, majd a hegyek között épült villa számát de az mindháromszor foglaltat jelzett. Végül a központon keresztül próbálkozott, de ott azt mondták neki, hogy biztosan hiba van a vonalban.
Akkor Mackensent hívta, aki éppen távozni készült az osnabrücki Hohenzollern Hotelből. Néhány mondattal vázolta a gyilkosnak a legutóbbi katasztrofális fordulatot, és közölte vele, hol találja meg Roschmannt.
- A bombája valószínűleg csütörtököt mondott! - közölte Mackensennel. - Most azonnal induljon oda, de úgy hajtson, mint egy őrült! A kocsiját rejtse el, és el se mozduljon Roschmann közeléből! Ha Miller egyenesen a rendőrségre megy a zsákmányával, akkor végünk. De ha mégis elmenne Roschmannhoz, fogja el élve, és bírja szóra. Mielőtt meghal, meg kell tudnunk, mit művelt az anyaggal!
Mackensen a telefon mellől rápillantott autóstérképére.
- Egy órára odaérek - mondta.


A második csengetésre kinyílt az ajtó, és a hallból meleg levegő tódult ki. Á Miller előtt álló férfi alighanem a dolgozószobából jött ajtót nyitni: a háta mögött látszott a nyitott szobaajtó az előszoba végében.
A jólétben eltöltött évek alatt megtestesedett az egykor szikár SS-tiszt. Az arca vagy az ivástól, vagy a jó vidéki levegőtől pirospozsgás volt, és a halántékánál már deresedett a haja. Úgy nézett ki, ahogyan a könyvekben leírják a jómódú, jó egészségnek örvendő középkorú felső-középosztálybelit. Annak ellenére, hogy egyes vonások megváltoztak rajta, azért ez ugyanaz arc volt, amelyet Tauber a saját szemével látott, és le is írt.
A férfi különösebb lelkesedés nélkül szemlélte Millert.
- Parancsoljon - mondta.
Millernek még vagy tíz másodpercbe telt, mire meg tudott szólalni. Az előzőleg kiagyalt mondatok kiszálltak a fejéből.
- Az én nevem Miller - mondta. - Maga pedig Eduard Roschmann.
A két név együttes említésére megvillant valami az ajtóban álló férfi szemében, de a vasfegyelem megmerevítette az arcvonásait.
- Hát ez felháborító! - mondta némi hallgatás után. - Még csak nem is hallottam arról, akiről beszél!
Az egykori SS-tiszt agya lázasan dolgozott a nyugalom álarca mögött. 1945 óta már többször került ki a kutyaszorítóból úgy, hogy a bajban megőrizte a higgadtságát, és használni tudta az eszét. Miller nevétől azonnal eszébe jutott az a több héttel előbbi beszélgetés, amelyet a Werwolffal folytatott.
Első gondolata az volt, hogy becsapja az ajtót Miller orra előtt, de legyűrte magában ezt a szándékot.
- Egyedül van? - kérdezte Miller.
- Igen - válaszolt Roschmann, és nem is hazudott.
- A dolgozószobájába megyünk - mondta ceremónia nélkül Miller.
Roschmann nem ellenkezett, mert tisztában volt vele, hogy most kénytelen itt tartani valahogy Millert, és időt nyerni, amíg...
Sarkon fordult, és átment az előszobán. Miller bevágta maga után az ajtót, és amikor Roschmann a dolgozószobájába lépett, már szorosan a nyomában volt. Kényelmes helyiségbe jutottak. A kandallóban fahasábokból rakott tűz pattogott. Miller becsukta a vastagon tapétázott ajtót.
Roschmann a szoba közepén megállt, és szembefordult Millerrel.
- A felesége itthon van? - kérdezte Miller.
Roschmann megrázta a fejét.
- Rokonokhoz ment látogatóba a hétvégére - felelte.
Ez is igaz volt. Tegnap este sürgős ügyben hívták el az asszonyt, aki magával vitte az egyik kocsit. Balszerencséjére a másik autó éppen a szerelőnél volt. A felesége az esti órákra ígérkezett vissza.
Roschmann azt nem említette meg, ami leginkább foglalkoztatta, nevezetesen, hogy Oskar névre hallgató nagydarab, beretvált fejű testőrsofőrje alig fél órával ezelőtt biciklizett le a faluba, hogy bejelentse az elromlott telefont. Tudta, hogy Millert beszéltetnie kell, míg Oskar vissza nem ér.
Amikor ismét szembefordult Millerrel, az ifjú riporter egy automata pisztolyt szegezett a gyomrának.
Roschmann félt, de ezt igyekezett nagy hanggal palástolni.
- Fegyverrel fenyeget a saját házamban?
- Hívja talán a rendőrséget - válaszolt Miller, s az íróasztalon álló telefon felé bökött a fejével. Roschmann nem mozdult.
- Látom, még mindig biceg egy kissé - jegyezte meg Miller. - Az ortopéd cipő majdnem teljesen eltünteti a sántaságát, de azért mégsem tökéletesen. A lefagyott lábujjak, amelyeket a rimini táborban operáltak le. Akkor fagytak el, amikor a havas osztrák földeken át szökött, igaz?
Roschmann szeme összeszűkült, de egy szót sem szólt.
- Tudja, ha ideér a rendőrség, azok úgyis azonosítják majd magát, direktor úr. Az arca ugyanaz, és megvan még a golyó ütötte seb helye a mellkasán, a bal hóna alatti heggel együtt, mert afelől nincs kétségem, hogy megpróbálta onnan eltüntetni a Waffen SS tetovált vércsoportjelzését. Csakugyan hívni akarja a rendőrséget?
Roschmann nagy sóhajjal engedte ki a levegőt.
- Mondja, mit akar, Miller?
- Üljön le - felelte a riporter. - Ne az íróasztalához, oda, a karosszékbe, hogy lássam. A két kezét tegye a karfára. Ne adjon rá okot, hogy lőnöm kelljen, mert isten látja lelkemet, örömest megteszem.
Roschmann leült, a szemét le nem vette a fegyverről. Miller vele szemben az íróasztalnak támaszkodott.
- Most pedig beszélgetünk - közölte Roschmann-nal.
- Miről?
- Rigáról. Arról a nyolcvanezer férfiról, nőről és gyerekről, akiket lemészárolt.
Látva, hogy Miller nem szándékozik használni fegyverét, Roschmann némileg visszanyerte az önbizalmát. Arcába visszatért a szín. Tekintetével végigmérte az előtte álló fiatalembert.
- Hazugság. Rigában nem nyolcvanezret intéztek el.
- Akkor hetvenezret? Hatvanat? - kérdezte Miller. - Maga szerint számít, hogy pontosan hány embert ölt meg?
- Éppen ez az! - kapott a szón Roschmann. - Nem számít! Sem akkor, sem most! Nézze, fiatalember, én nem tudom, miért jött utánam, de el tudom képzelni. Valaki biztosan telebeszélte a fejét olyan szentimentális butaságokkal, mint háborús bűnök és hasonlók. Ostobaság! Mennyi idős?
- Huszonkilenc.
- Leszolgálta az idejét a hadseregben?
- Igen. Mi voltunk a háború utáni hadsereg egyik első állománya. Két év egyenruhában.
- Akkor azt is tudja, milyen a hadsereg. A parancs az parancs. Az ember a parancsot végrehajtja. Nem gondolkodik, hogy helyes-e vagy helytelen. Ezt maga legalább olyan jól tudja, mint én. Én mindössze engedelmeskedtem a parancsnak.
- Először is, maga nem volt katona - mondta csendesen Miller. - Maga ítéletvégrehajtó volt. Egyszerűbben fogalmazva, egy hóhér, egy gyilkos, egy tömeggyilkos! Ne is próbálja magát egy katonához hasonlítani.
- Ostobaság - mondta ismét Roschmann mély meggyőződéssel. - Az egész egy nagy ostobaság. Katonák voltunk mi is, mint a többiek. Mi is csak parancsot hajtottunk végre, mini a többiek. Maguk, fiatalok mind egyformák. Nem akarják megérteni, milyen világ volt akkoriban!
- Hát meséljen! Milyen volt?
Roschmann, aki érvelés közben előrehajolt székében, már-már úgy érezte, elhárult a közvetlen veszély. Hátradőlve folytatta.
- Hogy milyen volt? Olyan, mintha a világ urai lettünk volna. Mert mi, németek, uraltuk is a világot! Minden hadsereget legyőztünk, aki ellenünk mert törni! Évekig csak lenéztek bennünket, szegény németeket, de mi, mi megmutattuk nekik! Megmutattuk mindenkinek, milyen hatalmas a mi népünk! Maguk, mai fiatalok nem is tudják, milyen az, büszkének lenni, hogy német az ember!
Az olyan, mintha tűz lobogna az ember belsejében. Amikor peregtek a dobok, és szólt a zene, amikor lobogott a sok zászló, és egy ember mögé sorakozott fel az egész nemzet, mi a világ végére is elmasíroztunk volna. Az volt ám a nagyság, fiatal barátom, a nagyság, amelyet az ön nemzedéke nem ismer, és nem is fog megismerni soha! És mi, az SS tagjai az elithez tartoztunk, mint ahogyan oda tanozunk még a mai napig is! Most persze vadásznak ránk, előbb a szövetségesek, azután az a sok bonni vénasszony. És mindezt azért, mert le akarnak taposni bennünket. El akarják tiporni Németország nagyságát, amelyei mi képviseltünk egykor, és képviselünk ma is!
Sok butaságot beszélnek arról, hogy mi történt akkoriban egy-két lágerben... egy ésszerűen gondolkodó világ már rég megfeledkezett volna az egészről! Nagy feneket kerítenek annak, hogy éppen nekünk kellett Európát megtisztítanunk ahol a zsidó mocsoktól, amely már eltömítette Németország életének minden ütőerét, és magával rántott bennünket a posványba. Hadd mondjam meg magának: meg kellett tennünk! Az az egész nem lett volna több egy epizódnál Németország és a német nemzet önmegvalósításának nagyszerű, tiszta eszményekben bővelkedő, tiszta fajra épített terveiben. A német nemzet teljes joggal - ez a mi jogunk is, Miller -, végzetszerűen volt hivatva uralni a világot, hacsak azok a pokolfajzat angolok meg az együgyűségükből soha ki nem gyógyuló amerikaiak bele nem ütik az orrukat. Mert hiába minden, célozhat rám azzal a pisztollyal, mi mégis ugyanazon az oldalon állunk, fiatalember. Lehet, hogy egy generáció választ el bennünket, de azért egy oldalon állunk! Mivel mindketten németek vagyunk, és a világ legnagyszerűbb nemzetéhez tartozunk.
És maga képes lenne hagyni, hogy amikor ítélkezik mindezek felett, Németország egykori nagysága felett - amelyet egy nap úgyis visszanyer -, valamennyiünk szükségszerű egysége felett, képes lenne hagyni, hogy az ítéletét befolyásolja az, ami néhány nyomorult zsidóval történt?! Hát nem látja, maga félrevezetett, fiatal bolond, hogy egy és ugyanazon az oldalon állunk, maga meg én?! Nem látja, hogy egy a népünk, és egy a végzetünk?!
A fegyverrel mit sem törődve felállt, s fel-alá járkált a szőnyegen az íróasztal meg az ablak között.
- Bizonyítsam önnek nemzetünk nagyságát? Nézze csak meg a ma Németországát! 1945-ben rommá tiporták, áldozatul esett a keleti barbároknak és a nyugati hülyéknek. És most?
Az NSZK lassan, de biztosan ismét felemelkedik. Még mindig hiányzik belőle az az alapvető fegyelem, amit tőlünk kapott, de azért évről évre erősödik ipari és gazdasági hatalma. És katonai ereje. Egy nap, ha az 1945-ös szövetségesek utolsó béklyóit is lerázhatjuk majd magunkról, olyan hatalmasok leszünk ismét, mint egykor voltunk. Idő kell hozzá és egy új vezér, de az eszmék ugyanazok lesznek, és a dicsőség - nos, az is ugyanaz marad. Tudja, mi vezet el odáig? Megmondom, fiatalember! A fegyelem és a vezetés. Vasfegyelem! Minél keményebb, annál jobb. És a mi vezetésünk! A bátorságunk után ehhez ériünk a legjobban. Értünk a vezetéshez - ezt bebizonyítottuk. Nézze csak mindezt - látja? Ezt a házat, a gyárat a Ruhr mentén... nézheti az enyémet vagy a többi tíz-, nem, százezret, amint erőt és hatalmat árasztanak magukból minden áldott nap. És láthatja, hogy az összes fogaskerék valamennyi fordulatával hozzájárul, hogy Németország ismét hatalmas ország legyen.
Maga szerint ki tette mindezt? Azt hiszi, azok, akik néhány nyomorult biboldó miatt nyafogással töltik az idejüket? Azt hiszi, azok az árulók érték el mindezt, akik üldözni próbálják a derék, hazafias német katonákat? Mi tettük! Mi virágoztattuk fel újra Németországot! Ugyanazok tették, akik húsz-harminc éve is képesek voltunk erre!
Villogó szemekkel fordult Miller felé. Járkálás közben ezt is felmérte, hol lesz a legközelebb a kandalló mellett álló piszkavashoz.
Miller észrevette a pillantását.
- És most idejön maga, az ifjú nemzedék képviselője, tele idealizmussal, és fegyvert szegez rám. Ha már idealista, miért, nem a saját népe, a saját hazája érdekében az? Azt hiszi, most, hogy utolért, a népet képviseli? Azt hiszi, a német nép ezt akarja?
Miller megrázta a fejét.
- Nem, nem hiszem - válaszolta kurtán.
- Tessék! Ha hívja a rendőrséget, és felad, talán lesz belőle egy tárgyalás. Azt mondom, "talán", mert még ez sem biztos, tekintve, hogy az események olyan rég történtek, a tanúk pedig szétszéledlek azóta, vagy meghaltak. Menjen szépen haza, és olvassa el annak az időszaknak a valódi históriáját; tanulja meg, hogy Németország egykori hatalma és jelenlegi virágzása a hozzám hasonló hazafias németek érdeme!
Miller némán hallgatta végig a rögtönzött eszmefuttatást miközben döbbenettel és egyre fokozódó undorral figyelte a szőnyegen fel s alá járkáló férfit, aki mindent elkövetett, hogy megnyerje a régi ideológiának. Ezer és egy dolgot akart közben elmondani azokról, akiket ismert, és a többi emberről, akik szerint nem okvetlenül szükséges milliók lemészárlása árán eljutni a hatalomhoz. De cserbenhagyták a szavak, mindig így van ez, ha az embernek szüksége válna rájuk. Így hát csak ült és nézett, míg Roschmann be nem fejezte a mondókájat.
Néhány másodpercnyi csend után Miller kérdezett.
- Hallott már egy Tauber nevű emberről?
- Kiről?
- Salomon Tauberről. Ő is német volt. Zsidó. Elejétől végig ott volt Rigában.
Roschmann megvonta a vállát.
- Kit érdekel? Nem emlékszem rá! Régen volt. Ki volt ez a Tauber?
- Üljön le - rendelkezett Miller. - És ezúttal maradjon is ülve.
Roschmann türelmetlenül megrázta a fejét, és visszaült a karosszékbe. Egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy Miller nem fogja használni a fegyverét, ezért inkább azon törte a fejét, hogyan ejtse csapdába, mielőtt elmenne... A rég halott, arc nélküli, jelentéktelen zsidó nem érdekelte.
- Tauber tavaly október huszonkettediken halt meg. Elgázosította önmagát. Figyel rám?
- Igen, ha ez feltétlenül szükséges.
- Egy naplót hagyott maga után. Beszámolót arról, hogy mi minden esett meg vele, mi mindent műveltek vele maga meg a társai Rigában és máshol. Elsősorban Rigában. Mindazonáltal életbon maradt, és még jó sokáig élhetett volna. De tizennyolc év után meghalt, mert az volt a meggyőződése, hogy maga soha az életben nem kerül a vádlottak padjára. A naplója hozzám került. Az volt a kiindulópontom, onnan jutottam el idáig, és megtaláltam, hiába használ új nevet.
- Egy halott ember naplója nem bizonyíték! - morogta Roschmann.
- A bíróság számára talán nem, de nekem igen.
- Csak nem azért jött, hogy kérdőre vonjon egy halott zsidó naplója miatt?
- Egyáltalán nem. A naplóban van egy lap - azt akarom, hogy elolvassa.
Miller felütötte a naplót annál a bizonyos lapnál, és Roschmann ölébe tette.
- Vegye a kezébe - rendelkezett. - És olvassa. Hangosan!
Roschmann belekezdett az olvasásba. Azt a bekezdést, amelyben Tauber leírja, hogyan gyilkolja meg Roschmann a Tölgykoszorúval ékesített Lovagkeresztet viselő, névtelen Wehrmacht századost.
A bekezdés végéhez érve Roschmann felpillantott.
- No és? - kérdezte értetlenül. - Az az ember megütött. Megtagadta a parancsot. Jogom volt elvenni azt a hajót, hogy visszahozhassam a foglyokat!
Miller egy fényképet dobott Roschmann ölébe.
- Ez az az ember, akit megölt? Roschmann a képre nézett és megvonta a vállát.
- Honnan tudjam? Húsz éve történt.
Miller hátrahúzta a zavart: erős, fémes kattanás hallatszott. A csőre töltött fegyverrel egyenesen Roschmann arcába célzott.
- Ő volt az?
Roschmann még egyszer szemügyre vette a képet.
- Hát jó. Ő volt. És akkor mi van?
- Ő volt az apám.
Roschmann arcából minden vér kifutott. Hamuszürke lett. A szája tátva maradt. Pillantása előbb az arcától alig egyméternyire ásító torkolatra, majd a fegyvert tartó, rezzenéstelen kézre esett.
- Jóságos Isten! - suttogta. - Maga nem is a zsidók miatt jött!
- Nem. Sajnálom őket, de nem miattuk jöttem.
- De hogyan volt képes abból a naplóból rájönni, hogy az az ember a maga apja? Még a nevét sem tudtam. Az a zsidó sem tudta, aki a naplót írta. Maga honnan tudta?
- Az apám Ostlandban esett el, 1944. október 11-én - válaszolta Miller. - Húsz éven át csak ennyit tudtam. Aztán elolvastam a naplót. Egyezett a nap, a helyszín és a két férfi rendfokozata. Sőt mi több, a Tauber által említett férfi is a Tölgykoszorúval ékesített Lovagkeresztet, a harctéri bátorságért járó legmagasabb kitüntetést viselte. Azt nem osztogatták akárkinek, és a Wehrmacht századosai közül alig néhányan kaptak ilyen kitüntetést. Az esély, hogy ugyanaznap, ugyanott a hadsereg két hasonlóan kitüntetett századosa is életét veszítse, egy a millióhoz.
Roschmann jól látta, hogy emberét érvekkel nem lehet meggyőzni. Szinte megbabonázva meredt a fegyverre.
- Meg fogsz ölni. Nem teheted, hidegvérrel nem ölhetsz: Nem is teszed meg, ugye?! Miller, kérlek, nem akarok meghalni!
- Jól figyelj rám, te trágya: Addig hallgattalak a kifacsart, torz böfögéseiddel együtt, hogy már okádnom kell tőled! Most rajtad a hallgatás sora, szép türelmesen kivárod, míg eldöntöm, vajon itt pusztulsz-e, vagy valami börtön mélyén rohadva töltöd a hátralévő napjaidat!
Volt bőr a képeden, méghozzá átkozottul vastag, hogy azt merészeld magadról állítani: német hazafi vagy! Majd én megmondom, mi vagy te! Nálad meg a hozzád hasonlóknál mocskosabb csatornatöltelék még soha nem emelkedett ilyen hatalomra Németországban! És az uralmatok tizenkét éve alatt sikerült úgy bemocskolnotok a hazámat a bűzös váladékotokkal hogy arra még nem volt példa a történelmünkben!
A tetteitektől undorral és fölháborodva fordult el a civilizált emberiség, az én nemzedékemnek pedig olyan szégyent hagytatok örökségül, amit törleszthetünk, amíg csak élünk! Egész életetekben szembeköptétek Németországot! Pokolfajzatok, addig facsartátok Németországot és a német népet, amíg csak lehetett, és amikor tovább már nem lehetett, gyorsan kiugrottatok a hintából! Olyan mélyre juttattatok bennünket, amilyen a fajtátok hatalomra jutása előtt elképzelhetetlen lett volna -, és most nem a bombázások okozta károkra gondolok!
Még csak bátrak sem voltatok. Nálatok gyávábbat, visszataszítóbbat nem szült még Németország, sem Ausztria. Milliókat gyilkoltatok le a saját hasznotok kedvéért, a saját mániákus hatalomvágyatok nevében, miközben bennünket, többieket, otthagytatok a szarban! Az oroszok elől elfutottatok, de közben akasztással és felkoncolással kényszerítettétek a Wehrmacht katonáit a harc folytatására! Utána szépen eltűntetek, és itt maradtam én, hogy tisztára mossam mindannyiunkat?
Ha létezne feledés, és a világ képes volna arra, hogy elfelejtse, mit műveltetek a zsidókkal meg a többiekkel, azt akkor sem felejtené el a világ, hogyan mentettétek az irhátokat, mint a megvert kutyák! Hazafiasságról papolsz, de fogalmad sincs, mit jelent ez a szó. Ami pedig azt illeti, kamerádnak, bajtársnak nevezni azokat a Wehrmacht-katonákat és a többieket, akik valóban harcoltak Németországért - nos, ez vérlázító pimaszság tőletek!
Hadd mondjak még valamit, úgy is, mint annak a fiatal nemzedéknek a tagja, amelyet olyan leplezetlenül nem becsülsz semmire. A mostani jólétnek az égvilágon semmi köze hozzátok! Azoknak a millióknak az érdeme ez, akik nap mint nap keményen megdolgoznak a betevő falatért, és nem öldökléssel foglalkoznak. Ami pedig téged meg a többi hozzád hasonló gyilkost illeti, akik talán még mindig közöttünk járnak, biztos vagyok benne, hogy az én nemzedékem kisebb jóléttel is beérné, ha biztos lehetne afelől, hogy örökre megtisztulhat a hozzád hasonló szennytől! És meg is tisztul, ezt állítom!
- Meg fogsz ölni!... - motyogta maga elé Roschmann.
- Nem, nem öllek meg, te nyomorult féreg.
Miller a háta mögül a keze ügyébe húzta a telefont. Eközben a pisztoly állandóan Roschmannra irányult, A kagylót maga mellé tette az íróasztalra, és tárcsázott. Amikor megvolt, felemelte a kagylót.
- Ludwigsburgban van valaki, aki nagyon szeretne egy kicsit elbeszélgetni veled - mondta, s azzal a füléhez emelte a kagylót. A telefon süket volt.
Visszatette, majd újra felvette, és várta a tárcsahangot. Semmi.
- Te kapcsoltad ki? - kérdezte.
Roschmann a fejét rázta.
- Ha te tépted ki a falból a vezetéket, most azonnal keresztüllőlek.
- Nem én voltam. Hozzá sem nyúltam a készülékhez. Esküszöm!
Miller agyába bevillant a letörött faág, és az úton keresztben heverő pózna. Halkan elkáromkodta magát.
Roschmann arcán kis mosoly jelent meg.
- Megszakadhatott a vonal - mondta. - Be kell mennie a faluba. Most mit fog tenni?
- Ha nem azt teszed, amit mondok, beléd eresztek egyet! - csattant föl Miller.
Zsebéből előráncigálta a bilincset, amelyet eredetileg a testőrnek tartogatott. Odavetette Rosehmann-nak.
- Eredj a kandallóhoz! - rendelkezett, s maga is odament.
- Mit akar csinálni?
- Először is odabilincsellek a kandallóhoz, utána pedig lemegyek a faluba telefonálni - válaszolta Miller.
A kandallót körülvevő kovácsoltvas indázatot tapogatta a kezével, amikor Roschmann a lába elé ejtette a bilincset. Az egykori SS százados úgy tett, mintha utánahajolna. Millert majdnem teljesen váratlanul érte, amikor Roschmann felkapott egy nehéz piszkavasat, és hatalmasat sújtott Miller térde felé. A riporternek azonban sikerült időben hátraugrania - a piszkavas elzúgott mellette, Roschmann pedig elveszítette az egyensúlyát.
Miller előrelépett, a pisztoly agyával keményen rácsapott a másik lehajtott fejére, s már ugrott is vissza.
- Ha még egyszer megpróbálod, megöllek! - mondta.
Roschmann a fejére kapott ütéstől hunyorogva egyenesedett fel.
- Az egyik karperecet kattintsd a jobb csuklódra! - parancsolta Miller. Roschmann engedelmeskedett. - Látod magad előtt azt a szőlőlevélmintát? Fejmagasságban? Van mellette egy inda, amelyik újra belefonódik a vasrácsba. A másik karperecet arra kapcsold!
Amikor Roschmann bekattintotta azt is, Miller közelebb lépve elrúgta a piszkavasat az útból. Fegyverét állandóan Roschmann oldalának szegezve megmotozta az egykori lágerparancsnokot, majd a közelből eltávolított minden olyan tárgyat, amellyel az esetleg betörheti az ablakot,
Odakint az Oskar nevű férfi éppen a bejárat felé kerékpározott; bejelentette a leszakadt telefonvezetéket, s ezzel teljesítette feladatát. A Jaguár láttán meglepődve megállt, mert főnöke még a távozása előtt közölte vele, hogy aznapra nem vár senkit.
A kerékpárt a falnak támasztotta, és hangtalanul belépett a bejárati ajtón. A haliban tanácstalanul megállt. A dolgozószoba vastagon tapétázott ajtaján semmi sara szűrődött át, igaz, amazok odabent őt nem hallották.


Miller elégedetten nézett körül.
- Mellesleg... - szólt a némán bámuló Roschmannhoz - ... azzal sem mentél volna semmire, ha leütsz. Most tizenegy óra van, és én egy dossziét hagytam a társamnál az összes ellened szóló bizonyítékkal. Úgy rendelkeztem, ha déli tizenkét óráig nem érkeznék vissza, vagy nem jelentkeznék telefonon, akkor adja postára a megfelelő szervek címére. Nos, most éppen telefonálni megyek. Húsz percen belül újra itt vagyok. Annyi idő alatt még egy vasfűrésszel sem szabadulsz ki. És utánam félórával a rendőrség is itt lesz.
Miközben beszélt. Roschmannt kezdte elfogni a csüggedés. Tudta, hogy Oskar az egyetlen reménye. Élve kell elkapnia Millert, és valami úton-módon arra kényszerítenie, hogy a neki megfelelő szöveget mondja a társának a telefonba. Annak a csomagnak nem szabad eljutni a postára.
Miller kinyitotta az ajtót és kilépett. Odakint azon kapta magát, hogy egy magas nyakú, fekete pulóvert néz, amely egy nála egy teljes fejjel magasabb férfi mellkasán feszül, Roschmann a kandalló mellől megpillantotta Oskart, s már süvített is a hangja.
- Kapd el!
Miller a szobába hátrálva előrántotta a pisztolyt, amelyet épp az előbb készült elrakni. De túl lassú volt. Oskar hatalmas bal keze meglendült, és a fegyver átrepült a szobán. Ezzel egyidejűleg Oskar hallotta, hogy gazdája azt kiáltja: "Üsd le!". Jobb kezével állcsúcson vágta Millert. A riporter jó nyolcvan kilót nyomott, de az ütéstő! a levegőbe emelkedett, és hátrazuhant. Lába megakadt egy alacsony újságtartóban, majd zuhanás közben beverte a fejét egy mahagóni könyvespolc sarkába. Teste, mint egy rongybabáé, összeroskadt. A szőnyegre zuhant, majd az oldalára fordult.
Néhány másodpercig csend ült a szobán, míg Oskar szemügyre vette kandallóhoz bilincselt gazdáját, Roschmann pedig Miller élettelen testét nézte, akinek a tarkójából kis vérpatak csordogált.
- Te barom! - üvöltötte Roschmann, amikor felfogta, mi történt. - Gyere ide!
Az óriás átvágott a szobán, és várta az újabb parancsot.
Roschmann agya lázasan dolgozott.
- Próbáld meg leszedni valahogy ezt a bilincset! - vakkantotta. - A piszkavassal!
A piszkavasat meg olyan korban készítették, amikor a mesterek tartós holmikat gyártottak. Oskar kísérleteinek azonban csupán egy összevissza görbült vasdarab lett az eredménye.
- Hozd ide! - szolalt meg némi hallgatás után Roschmann.
Oskar megtámogatta Miller testét. Roschmann pedig megvizsgálta a szemét és a pulzusát.
- Még él, de teljesen kikészült - szólalt meg végül. - Orvos kellene, hogy egy óránál hamarabb magához térjen. Hozz ide tollat és ceruzát!
Bal kézzel két telefonszámot írt a papírra, miközben Oskar elment, hogy a lépcső alatti szerszámosládából hozzon egy fémfűrészt. Amikor visszatért, Roschmann átadta neki a cédulát.
- Amilyen gyorsan csak tudsz, rohanj a faluba! - utasította Oskart. - Hívd fel ezt a nürnbergi számot, és a férfinak, aki felveszi, mondd el, mi történt. Utána hívd ezt a helybeli számot, és azonnal hozd magaddal az orvost. Érted?! Mondd neki, hogy élet-halálról van szó! Siess!
Oskar futva távozott, Roschmann pedig újra rátekintett az órára. Tíz perc múlva tizenegy. Ha Oskar tizenegyre leér a faluba, és ha negyed tizenkettőre visszajön az orvossal, akkor talán sikerül Millert idejében feléleszteni, egy telefonhoz vinni és rávenni, hogy megállítsa a társát. Ezt kell tenni, még akkor is, ha az orvost fegyverrel kell kényszeríteni. Roschmann nekilátott, hogy elfűrészelje a bilincset.
Az ajtó előtt Oskar felkapta a kerékpárját, majd megállt, és szemügyre vette a Jaguárt. Az ablakon benézve látta, hogy a kulcs ott van a helyén. A gazdája azt mondta, siessen, így hát ellökte a kerékpárt, beült a volán mögé, indított, és pörgő kerekekkel, valóságos kavicszápor közepette félkört írt le az udvaron, majd ráhajtott az útra.
Már hármasba kapcsolt, és a lehető legnagyobb sebességgel száguldott lefelé, amikor nekiütközött az úton keresztben fekvő telefonpóznának.


Roschmann vadul fűrészelte a bilincs két karperecét összekötő láncot, de a fenyvest megrázó robbanás hallatán megállt. Féloldalt fordulva kilátott a franciaablakon, és bár a kocsit és az utat nem látta, az eget elárasztó füstfelhőből tudta, hogy a kocsi megsemmisült a robbanástól. Eszébe jutott a korábbi megnyugtató hír, hogy Millerrel elbánnak. Miller viszont most néhány méterre tőle a szőnyegen hever, a testőre minden bizonnyal halott, az idő pedig egyre fogy - így nem nyerhet egérutat. Fejét a kandallórács hűvös vasalásához támasztotta, és lehunyta szemét.
- Mindennek vége - mondta halkan maga elé.
Egy perccel később folytatta a fűrészelési. Több mint egy óráig tartott, mire a különlegesen erős katonai acélbilincs engedett az időközben minden élét elvesztő fűrésznek. Az óra éppen tizenkettőt ütött, mikor végre ismét szabad volt, csak jobb csuklóján maradt egy fel bilincs.
Ha van ideje, talán megáll, hogy belerúgjon a szőnyegen heverő, élettelen testbe, de nagyon sietett. A faliszéfből útlevelet és néhány nagy címletű, vadonatúj bankjegyköteget vett magához.
Még némi ruhaneműt dobált egy táskába, és húsz perccel később már a Jaguár maradványai és a még mindig füstölgő holttest meg a robbanástól kettéroppant fenyőfák mellett karikázott a falu felé.
Onnan taxit hívott, és a frankfurti nemzetközi repülőtérre vitette magát. Az információnál mosolyogva fordult az ügyeletes felé. - Megtudhatnám, mikor indul legközelebb gép - ha lehet, egy órán belül - Argentínába? Ha nincs ilyen, akkor Madridba?
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
Frederick Forsyth - Az Odessa ügyirat 16.
  2013-02-23 15:22:40, szombat
 
  16.

Már sötét volt, amikor a sportkocsi begördült a hegylánc keltái lábánál elterülő kis üdülővároskába. A térképre vetett pillantás elárulta Millernek, hogy már húsz mérföld sem választja el a keresett birtoktól. Úgy döntött, hogy keres egy szállodát, és itt éjszakázik.
A hegyek Limburg felé csendesen és fehéren magasodlak a betakaró alatt, amely elfedte a sziklákat, és díszbe öltöztette a fenyvest. A kisváros főutcáján fények hunyorogtak; lepusztult várrom látszott a helység fölé magasodó hegy csúcsán - Falkenstein egykori földesurainak lakhelye. Az éj tiszta volt, de a jegesen süvítő szél mar az újabb havazást jelezte.
A Haupstrasse és a Frankfurtstrasse sarkán talált rá a Park Hotelre, ahol szobát kért. Februárban nem vonz annyi vendéget a hidegvizes kúra, mint a nyári hónapokban, tehát bőven volt szoba.
A portás megkérte, hogy a szálloda mögötti, fákkal, bokrokkal körülvett kis parkolóba állítsa a kocsiját. Miller forró fürdőt vett, majd elindult, hogy vacsorázóhelyet keressen. A városkában működő tízen-egynéhány ódon, gerendamennyezetes étterem közül végül a Grüne Baumra esett a választása.
Csak evés közben döbbent rá, mennyire ideges. Észrevehetően remegett a keze, amikor a borospoharat az ajkához emelte. Ebben persze része volt a kimerültségnek is, az elmúlt négynapi álmatlanságnak, a csak egy-két órás szundítgatásoknak.
Benne volt a Koppel-féle betörés késleltetett reakciója meg az a döbbenetes szerencse, amely megjutalmazta az ösztöneit, hogy mégis visszatérjen Winzer házába, és megtudakolja, ki viselte gondját a megrögzött agglegénynek az elmúlt évek alatt.
Tisztában volt vele, hogy idegessége legnagyobbrészt a hajsza immár küszöbönálló végének szól, annak, hogy végre szemtől szembe kerül azzal az emberrel, akit gyűlöl, és akit oly sok mellékúton cserkészett be, miközben mindig attól rettegett, hogy valahol valami hiba csúszik a tervébe.
Felidézte magában a névtelen doktort Bad Godesbergben, aki figyelmeztette, hogy maradjon távol a Bajtársi Szövetségtől. Újra látta maga előtt a bécsi nácivadászt, amint óvatosságra inti: “Vigyázzon, ezek az emberek nagyon veszélyesek."
Visszagondolva nem nagyon tudott magyarázatot adni arra, miért nem csaptak le még rá. Tudták, hogy Miller a neve - ez bebizonyosodott a Dreesen hotelbeli látogatásból. A Kolb névről is tudhatnak: azzal, hogy Stuttgartban megkínozta Bayert, lebuktatta önmagát. Eddig mégsem találkozott üldözőkkel. Abban az egyben biztos volt, hogy nem tudják, milyen messzire jutott. Talán elveszítették a nyomát, vagy egyszerűen leszálltak róla, mondván, ha a hamisító eltűnt, úgyis csak hiába rója a köröket.
Most mégis a birtokában van a dosszié, Winzer titkos bizonyítékai, amelyek segítségéve! megírhatja az évtized riportját. Elvigyorodott magában, de az éppen arra járó pincérlány a mosolyt neki szólónak vélte. Amikor legközelebb elment az asztala mellett, megriszálta a fenekét, amitől a fiatalembernek eszébe jutott Sigi. Bécs óta nem hívta, levelet is csak egyet írt neki január elején, több mint hat hete. Hirtelen úgy érezte, még soha nem volt ilyen szüksége a lányra.
Milyen különös, gondolta, hogy a férfiaknak, ha félnek, mindig nagyobb szükségük van egy nőre. Be kellett vallania, hogy valóban meg van rémülve, részben attól, amit lelt, részben attól a tömeggyilkostól aki egyelőre mit sem sejtve várja a hegyek között.
Megrázta a fejét, és hogy valahogyan kizökkentse magát ebből a hangulatból, rendelt egy újabb fél üveg bort. Most nincs helye a révedezésnek - sikerült véghezvinnie az újságírás történetének legnagyobb huszárcsínyét, és még egy régi adósságot is törleszthet.
Gondolatban újra fontolóra vette tervét, míg borát iszogatta. Egyszerű szembesítés, egy telefon a ludwigsburgi ügyvédnek, és harminc perccel később megérkezik a rendőrségi rohamkocsi, hogy az illetőt elvigye a börtönbe, aztán a tárgyalásra, ahol életfogytiglant kap. Ha Millert keményebb fából faragják, saját kezűleg akarta volna megölni az SS századost.
Hirtelen ráébredt, hogy fegyvertelen. És ha Roschmann-nak testőre van? Vajon annyira bízik az új név védelmében, hogy nincs vele senki? Vagy talán minden eshetőségre számítva egy nehézfiú is ott téblábol körülötte?
Miller katonaideje alatt az egyik barátja ellopott egy bilincset a katonai rendőrségtől, amikor egyszer fogdába zárták késői hazatérés miatt. Később aggódni kezdett, hogy majd megtalálják nála, ezért inkább Millernek adta. A riporter azóta is őrizgette a bilincset, mint egy seregbeli vad éjszaka emlékét. Az emlék a hamburgi lakásban lapult egy láda mélyén.
Fegyvere is volt, egy kis Sauer automata pisztoly, amelyet teljesen legálisan vásárolt még 1961-ben, amikor a hamburgi alvilág űzelmeiről cikkezett, és a Sankt Pauli pribékjei megfenyegették. A pisztoly biztonságosan elzárva hevert egy fiókban, ugyancsak Hamburgban.
Egy kicsit megszédült a bortól meg a dupla konyaktól, amelyek hatását meg a fáradtság is felerősítette. Felállt, fizetett, és visszament a szállodába. Már majdnem belépett, hogy telefonáljon, mikor szinte a bejárat mellett megpillantott két nyilvános fülkét. Onnan biztonságosabb.
Miller elvágta a lány kérdésáradatát arról, hegy merre járt, miért nem jelentkezett, most hol van és a többi. Gyorsan elmondta a lánynak, mire van szüksége. Az tiltakozott, hogy nem tud elszabadulni, de Miller hangjában volt valami, ami miatt mégsem folytatta.
- Jól vagy? - kiabálta a kagylóba.
- Megvagyok, kösz. De segítened kell. Kérlek, drágám, ne hagyj most a pácban. Csak most az egyszer ne.
Szünet következett, majd a lány csak annyit mondott.
- Jövök. Megmondom nekik, hogy élet-halálról van szó. Közeli családtag vagy ilyesmi.
- Van annyi pénzed, hogy kocsit bérelj?
- Azt hiszem. A lányoktól tudok kölcsönkérni.
Miller megadta egy éjjel-nappal üzemelő kocsikölcsönző címét, ahol korábban már bérelt kocsit, és ragaszkodott hozzá, hogy a lány rá hivatkozzon a főnöknél, akit ismer.
- Milyen messze vagy? - kérdezte Sigi.
- Ötszáz kilométer Hamburgtól, öt óra alatt itt lehetsz. Legyen hat, ha mostantól számoljuk. Hajnali öt körül érsz ide. A holmikat otthon ne felejtsd.
- Rendben, akkor indulok... - szünet következett, majd - Peter, drágám...
- Tessék?
- Félsz valamitől?
A vonalban felhangzott a beszélgetés végét jelző hang, és Millernek nem volt több egymárkása.
- Igen - mondta, majd amikor a vonal bontott, visszatette a helyére a kagylót.


A recepciónál egy nagyméretű borítékot kért az éjszakai portástól, aki némi pult alatti kotorászás után előhúzott egy kemény, barna borítékot, amelybe belefért a normál negyedrét ív papír. Miller annyi bélyeget vásárolt, amennyi bőségesen fedezte egy nehéz ajánlott levél postaköltségét, és ezzel ki is merítette a portás bélyegkészletét, amelyre általában akkor volt szükség, ha egy vendég levelezőlapot óhajtott küldeni valahova.
Odafenn a szobájában az ágyra fektette az egész idő alatt magával hordott diplomatatáskáját, és kivette belőle Salamon Tauber naplóját, a Winzer széfjéből származó papírcsomót, mindazt, ami arra ösztökélte annak idején, hogy egy vadidegen embert üldözzön, és alaposan szemügyre vette a két egymás mellett fekvő föleit.
Végül tiszta papírt vett elő a táskából, és rövid, de egyértelmű magyarázó levelet írt, amelyből az olvasó megtudhatta, mi a mellékelt anyag valódi tartalma. Ezt a Winzer-féle dossziéval és az egyik fényképpel együtt becsúsztatta a borítékba, amelyet megcímzett, és ráragasztotta a bélyegeket.
A másik fényképet a zakója szivarzsebébe tette. A leragasztott boríték és a napló visszakerült a táskába, amelyet Miller az ágy alá csúsztatott.
A bőröndjében tartott kis üveg brandyből töltött magának egy adagot a mosdókagyló fölött talált pohárba. Látta, hogy a keze reszket, de a tüzes ital megnyugtatta. Kicsit zúgó fejjel dőlt az ágyra, és hamarosan elaludt.


Münchenben Josef dühösen, türelmetlenül járkált fel-alá a föld alatti szobában. Az asztalnál ülő Leon és Motti maguk elé bámullak. Már negyvennyolc óra telt el a Tel Aviv-i távirat vétele óta.
Kudarcot vallott minden kísérletük, amellyel elő akarták keríteni Millert. Telefonáltak Alfred Osternek, aki kérésükre elment a bayreuthi parkolóhoz, és közölte, hogy a kocsi eltűnt.
- Ha azt a kocsit kiszúrják, tudni fogják, hogy a gazdája brémai pékség alkalmazottja - morogta Josef a hír hallatára -, akkor is, ha nem tudják, hogy a tulajdonos Peter Miller.
Később Leont egy stuttgarti barátja értesítette, hogy a helyi rendőrség; egy fiatalembert keres egy Bayer nevű helyi lakos meggyilkolása miatt. A leírás annyira illett a Kolb neve alatt futó Millerre, hogy ez nem lehetett véletlen, de a hotel nyilvántartásában szerencsére egyik nevet sem használta, és a hírekben fekete sportkocsit sem említettek.
- Legalább annyi esze volt, hogy hamis nevet mondjon be - mondta Leon.
- Azt Kolbként joggal tette volna - mutatott rá Motti.
- Kolb végül is háborús bűnök miatt menekült a brémai rendőrség elől.
Sovány vigasz volt ez. Ha a stuttgarti rendőrség nem tudta megtalálni Millert, akkor a Leon-féle csapatnak még kisebb erre az esélye.
- Szerintem Bayer megölése után tisztában volt vele, hogy lebukott, és újra a Miller nevet kezdte használni - érvelt Leon. - Most fel kell adnia a Roschmann után való kutatást, hacsak Bayerből ki nem szedett valamit, ami elvezeti hozzá...
- De mi az istenért nem jelentkezik?! - csattant fel. Tusef. - Hát azt hiszi az a bolond, hogy egyedül is el tud bánni Roschmannal?
Motti csendesen köhintett.
- Azt nem tudja, hogy Roschmann milyen fontos az Odessának - fejtegette.
- Csak jusson a közelébe, majd rájön - dühöngött Leon.
- Addigra hulla lesz, mi pedig kezdhetünk elölről mindent - csattant Josef hangja. - Miért nem telefonál az a hülye?!


A telefonvonalak azonban másfelé voltak foglaltak aznap éjjel: Klaus Winzer hívta a egy Regensburg környéki kis helyi üdülőből. Megnyugtató híreket kapott:
- Igen, azt hiszem, már biztonságban hazatérhet - válaszolt a hamisító kérdésére az Odessa főnöke. - Már teljesen biztos, hogy elintéződött annak az alaknak az ügye, aki faggatni akarta önt.
A hamisító megköszönte a híreket, kifizette a szobáját, majd a sötétben elindult észak felé, ahol már várta a megszokott, hatalmas ágy. Úgy számított, hogy egy kiadós reggelire ér haza, azután fürdőt vesz, és alaposan kialussza magát. Hétfő reggel újra a nyomdában lesz, hogy személyesen ellenőrizze a dolgok menetét.


Miller arra ébredt, hogy kopoghatnak a szobája ajtaján. Pislogva ébredt, mert égve hagyta a lámpát, majd ajtót nyitott. Az éjszakai portás volt az. A háta mögött ott állt Sigi.
Miller megnyugtatta a portást, hogy a hölgy a felesége, és fontos iratokat hozott utána egy holnapi üzleti tárgyaláshoz. Az érthetetlen hesseni dialektusban beszélő egyszerű paraszttal eltette a borravalót, és távozott.
Miller lábbal becsukta az ajtót, miközben Sigi tárt karokkal ugrott a nyakába.
- Merre jártál? Mit keresel itt?
Miller a legegyszerűbb módon hallgattatta el a lányt. Mire szétváltak, Sigi hideg arca lángvörös lett, a fiú meg úgy érezte magát, mint egy harcias kakas.
Lesegítette Sigi kabátját, és az ajtó mögötti fogasra akasztotta.
A lány újból nekilátott a kikérdezésnek.
- Kezdjük az elején - mondta Miller, s azzal ledöntötte Sigit az ágyra, amely még mindig meleg volt a pehelypaplan alatt.
A lány felkuncogott.
- Semmit nem változtál.
Még mindig a kabaréban viselt, mélyen dekoltált ruha volt rajta, alatta vékonyka melltartó. A fiú lehúzta hátul a cippzárat, és lecsúsztatta a vállpántot.
- És te megváltoztál? - kérdezte csendesen.
Sigi mély lélegzetet vett, és hátradőlt, miközben a fiú ráhajolt, szinte beletemette az arcát a testébe. Mosolygott.
- Nem - suttogta. - Egyáltalán nem. Tudhatod, mit szeretek.
- Te is - mormogta Miller alig hallhatóan. Sigi halkan nyögdécselt.
- Előbb én jövök. Nekem jobban hiányoztál, mint én neked.
Választ nem kapott. A csöndet csak Sigi nyögdécselése törte meg.
Egy óra is beletelt, mire lihegve, boldogan szünetet tartottak, és Miller vízzel hígított brandyt töltött egy pohárba. Sigi a munkája ellenére nem volt erős ivó, ezért éppen csak belekortyolt, a maradékot Miller hajtotta le.
- Nos tehát - évődött Sigi -, a legfontosabbat megbeszéltük...
- Átmenetileg - vágott közbe Miller.
A lány felkacagott.
- Átmenetileg. Most aztán megmondanád végre mi volt az a titokzatos levél, miért tűntél el hat hétre, mi ez a förtelmes kopasz fej, és mit keresünk egy ronda hesseni szállodában?
Miller elkomolyodott. Végül felkelt, meztelenül átment a szobán, és a diplomatatáskájával tért vissza. Leült az ágy szélére.
- Hamarosan úgyis megtudod, miben sántikáltam - mondta -, jobb, ha magam mondom el.
Több mint egy órát beszélt, a napló megtalálásától, amelyet meg is mutatott a lánynak, egészen a hamisító házába való betörésig mindenről beszámolt. Az elbeszélés közben a lányon egyre nagyobb rémület lett úrrá.
- Őrült vagy - jelentette ki a történet végén. - Eszeveszett, agyalágyult őrült. Megölhetnek vagy börtönbe kerülhetsz, vagy tudom is én, még mi történhet!
- Meg kell tennem - válaszolta Miller, hogy magyarázatot adjon mindarra, ami most már előtte is őrültségnek tűnt.
- És mindezt egy rohadt, vén náci miatt? Te hülye vagy. Annak már vége, Peter. Vége, elmúlt. Csak az idődet vesztegeted rájuk - vad tekintettel, megrendülve nézte a fiút.
- Most már benne vagyok - mondta Miller dacosan.
Sigi nagyot sóhajtva ingatta a fejét.
- Hát jó - felelte. - Megtetted, és kész. Tudod, kicsoda, és tudod, hol lakik. Szépen visszamegyünk Hamburgba, felemeled a telefont, és hívod a rendőrséget. A többit majd ők elintézik. Ezért kapják a fizetésüket.
Miller nem tudta, mit válaszoljon.
- A dolog nem ilyen egyszerű - szólalt meg végül. - Ma délelőtt valamikor felmegyek oda.
- Hova?
Miller a hüvelykujjával az ablakon túl derengő, sötét hegyek felé bökött.
- A házához.
- A házához? Minek? - Sigi szeme tágra nyílt a rémülettől. - Csak nem akarod meglátogatni?
- De igen. Ne kérdezd, miért, mert nem mondhatom el. Egyszerűen meg kell tennem.
- Hát ezért kellett a pisztoly! - A lány keserűen csapott felé a kezével, mellkasa hevesen hullámzott a dühtől.
- Meg akarod ölni!
- Nem fogom megölni.
- Akkor ő öl meg téged. Te meg odamész egy szál pisztollyal az egész rohadt csürhe ellen. Te szemét, aljas, mocskos szörnyeteg...
Miller elképedve nézte.
- Most mitől heccelted így fel magadat? Roschmann miatt?
- Engem nem érdekel az a vén náci szörnyeteg! Itt rólam van szó. Rólad meg rólam, te ostoba! Odamész, és kockáztatod, hogy esetleg megölnek csak azért, hogy bebizonyíts valamit, és csinálhass egy sztorit az idióta olvasóidnak. Én persze eszedbe sem jutok!
Beszéd közben sírva fakadt, a könnyei fekete sminkcsíkokat festettek az arcára.
- Nézz rám, a fene egyen meg, nézz rám! Hát mi vagyok én neked? Valaki, akivel szeretsz kefélni? Hát azt hiszed, szívesen feküdnék le minden este valami elmeháborodott riporterrel, aki csak akkor elégedett önmagával, ha valami olyan sztorit hajszol, amibe belehalhat? Komolyan azt hiszed? Figyelj rám, te ökör, én férjhez akarok menni. Én Millerné akarok lenni. Gyerekeket akarok szülni. Erre te fogod és megöleted magadat. Uramisten...
Leugrott az ágyról, beszaladt a fürdőszobába, és dühösen csapkodva magára zárta az ajtót.
Miller tátott szájjal feküdt az ágyon, ujjai között végig leégett a cigaretta. Még soha nem látta Sigit ilyen mérgesnek, és ez teljesen megdöbbentette. Átgondolta magában a lány szavait, miközben hallotta, hogy a kádban csobog a víz.
Elnyomta a csikket, és odament a fürdőszoba ajtajához.
- Sigi.
Csend.
- Sigi.
A csapot elzárták.
- Menj innen!
- Sigi, kérlek, nyisd ki az ajtót. Beszélni akarok veled.
Szünet következett, majd csörrent a zár. A lány ott állt anyaszült meztelenül, duzzogva. Arcáról lemosta a festéket.
- Mit akarsz?
- Gyere vissza az ágyba. Beszélni akarok veled. Itt megfagyunk.
- Nem, mert akkor megint szeretkezni akarsz.
- Nem fogok, becsszóra. Megígérem. Csak beszélni akarok.
Megfogta a lány kezét, úgy vezette vissza a meleget kínáló ágyhoz.
Sigi gyanakodva emelte fel a fejét a párnáról.
- Mit akarsz mondani? - kérdezte rosszat sejtve.
Miller becsúszott mellé, és a fülébe suttogott.
- Sigrid Kahn, akarsz a feleségem lenni?
A lány szembefordult vele.
- Ezt komolyan mondod?
- A legkomolyabban. Eddig nem jutott eszembe. Talán azért, mert azelőtt nem gurultál dühbe.
- Még ilyet! - úgy látszott, Sigi nem hisz a fülének.
- Úgy látszik, gyakrabban kell méregbe gurulnom.
- Kapok választ vagy nem?
- Igen, Peter, a feleséged leszek. Olyan jó lesz együtt!
Miller újra átölelte, és simogatás közben érezte, hegy megmerevedik...
- Azt ígérted, nem kezded megint... - korholta Sigi.
- Csak most az egyszer. Megígérem, hogy utána egész idő alatt egy ujjal sem fogok hozzád nyúlni.
A lány átvetette rajta a combját, és elhelyezkedett a fiú hasán. Lenézett rá és azt mondta:
- Azt merészeld csak, Peter Miller!
Miller felnyúlt, és amikor a lány mozogni kezdett, eloltotta a villanyt...
Odakint, a keleti horizonton halvány derengés látszott. Ha Miller ránézett volna az órájára, megállapíthatta volna, hogy hét óra lesz tíz perc múlva, és vasárnap van, február huszonharmadika. Ő azonban már aludt.


Fél órával később Klaus Winzer kocsija a ház elé gördült. Winzer megállt a bezárt garázsajtó előtt és kimászott. Barbara még aludt - úgy látszik, kihasználja a házigazda távollétét, és tovább alszik, mint szokott. Winzer minden tagja elgémberedett, de örült, hogy végre otthon van. A lány nem került elő. Így hát maga nyitott ajtót. Amikor Barbara megjelent, a csipkés hálóing látványától bárki más férfiembernek az égig szökött volna a pulzusa. Winzer ezzel szemben tükörtojást, pirítóst és lekvárt, egy csésze kávét, valamint egy fürdőt kívánt. Egyiket sem kapta meg.
A lány mindezek helyett elmesélte, milyen felfedezést tett szombat reggel, amikor le akarta törölgetni a port a dolgozószobában. Beszámol a betört ablakról és a hiányzó ezüstről. Kihívta a rendőrséget, akik a precízen kimetszett kör alapján hivatásos betörőre gyanakszanak. Barbara kénytelen volt közölni velük, hogy a ház tulajdonosa nincs idehaza, mire ők tudni akarták, mikor tér vissza, hogy feltehessék neki az eltűnt tárgyakkal kapcsolatban a szokásos kérdéseiket.
Winzer hang nélkül hallgatta a lány csacsogását. Egyre sápadtabb lett, és a halántékán makacsul lüktetett egy ér. Barbarát kiküldte a konyhába, hogy készítsen kávét, majd bement a dolgozószobába, és magára zárta az ajtót. A széfhez rohant, de harminc másodperces eszeveszett kapirgálás után be kellett látnia, hogy a negyven körözött Odessa-bűnöző anyagát tartalmazó dosszié eltűnt.
Már éppen elfordult a széftől, amikor megcsörrent a telefon. Az orvos telefonált a klinikáról, és közölte vele, hogy Fräulein Wendel az éjszaka folyamán elhunyt.
Winzer vagy két órán át ült székében a begyújtatlan kandalló előtt: az ablakon tátongó, újságpapírral betömött lyukból beáramló hideg levegőre oda sem figyelt. Amint ott ült, és azon gondolkodott, mitévő legyen, úgy érezte, hideg kezek markolásszák belülről a gyomrát. Nem is hallotta, hogy Barbara odakintről többször is reggelizni hívja.
A lány a kulcslyukon keresztül hallotta, amint időnként maga elé motyog.
- Nem az én hibám. Nem az én hibám.


Miller elfelejtette lemondani az előző este kért telefonébresztőt. A telefon pontban kilenckor Csengetett az ágy melletti asztalkán. Bedagadt szemmel valami köszönetfélét mormogott a kagylóba, majd rögtön kimászott az ágyból. Tudta, hogy ellenkező esetben újra elalszik. Sigi mindig mélyen aludt, kimerítette a hosszú autózás, a szeretkezés és a tény, hogy végre mégis jegyesek lettek.
Miller a zuhany alatt percekig engedte magára a jéghideg vizet, majd ledörzsölte testét a radiátoron hagyott törülközővel, és máris teljesen frissnek érezte magát. Az éjszakai depresszió és a várakozás érzése nyomtalanul eltűnt. Erősnek, bizakodónak érezte magát.
Rövid csizmát, bő nadrágot és egy vastag, magas nyakú pulóvert vett fel, majd belebújt bélelt, kék kabátjába, ebbe a félig zakó-, félig dzsekiszerű téli ruhadarabba, amelyet a németek Joppének neveznek. A mély zsebekben jól elfért a bilincs meg a pisztoly, és volt egy belső zseb is, amelybe belecsúsztatta a fényképet. Sigi retiküljéből elővette a bilincset, és alaposan szemügyre vette. Kulcs nem volt hozzá, a szerkezet önzáró volt, és kiválóan megfelelt annak a célnak, hogy valakit bilincsbe verjenek vele, amíg a rendőrség vagy egy fémfűrész segítségével ki nem szabadul.
A fegyvert is átvizsgálta. Még soha nem lőtt vele - a pisztoly belsejében még ott volt a gyári zsírréteg.
Hogy begyakorolja a kezelését, néhányszor hátrahúzta a závárzatot, alaposan megjegyezte, mikor van a biztonsági retesz bekapcsolva, illetve "tűz"-állásban. Betöltötte, egy lőszert csőre töltött, majd rákatintotta a biztonsági reteszt.
A ludwigsburgi ügyvéd számát a nadrágzsebébe gyűrte.
Kihúzta az ágy alól a diplomatatáskát, és egy tiszta papírra írt néhány sort Siginek. Az üzenet így hangzott:
“Drágám, elmegyek ahhoz, akit eddig üldöztem. Jó okom van rá, hogy a szemébe nézzek, és ott legyek, amikor a rendőrség bilincsbe verve elviszi. Ma délután már mindent el fogok mondani. Azért, minden eshetőségre számítva, kérlek, tedd meg a következőket..."
Pontos, lényegre törő utasítások következtek. Odaírta azt a müncheni számot, amelyet Siginek fel kellett hívnia, és azt, hogy milyen üzenetet kell átadnia annak, aki jelentkezik a vonal végén.
Végül ezt írta:
"Semmilyen körülmények között ne gyere utánam a hegyre. Akármi is történik, csak rontanál a helyzeten. Tehát, ha délig nem értem vissza, vagy nem hívtalak fel a szobában, hívd a számot, add át az üzenetet, fizess és távozz, Frankfurtban bármelyik postaládába dobd be a borítékot, és Hamburgig meg se állj. És légy szíves, ne jegyezd el magádat mással. Szeretlek, Peter."
Az üzenetet a telefon mellé állította az Odessa-dossziéval és három darab ötvenmárkás bankjeggyel együtt. Salomon Tauber naplóját a hóna alá csapva kiosont a szobából. A portást megkérte, hegy tizenegy óra harminckor ismételje meg az ébresztést.
Kilenc harminckor lépett ki a szálloda kapuján, és elképedve látta, mennyi hó hullott az éjszaka.
Hátrament az épület mögé, beült a kocsiba, kihúzta a szivatót, és ráadta a gyújtást. Eltartott egy ideig, mire a motor beindult. Melegítőben egy kefét vett elő a csomagtartóból, megtisztította a kocsi tetejét, a szélvédőt és a motorházat a vastag hótakarótól.
Amikor ismét elhelyezkedett a volán mögött, sebességbe tette a kocsit, és kigördült a főútra. A mindent beborító vastag hóréteg puha takaróként terült alá. Miller hallotta, amint csikorog a kerekek alatt. Egy pillantást vetett a tegnap még zárás előtt vásárolt katonai térképre, majd nekivágott az útnak Limburg felé.
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
Frederick Forsyth - Az Odessa ügyirat 15.
  2013-02-22 15:40:32, péntek
 
  15.

Az orvos alig leplezett lenézéssel mérte végig látogatóját. Miller világéletében utálta a begombolt gallért és a nyakkendőt, és ha tehette, nem is hordott ilyesmit. Most magas nyakú, fehér szvetter volt rajta, fölötte pedig egy kivágott nyakú, fekete pulóver. A két pulóver fölé fekete dzsekit vett fel. Az orvos pillantása egyértelműen elárulta, hogy kórházi látogatáshoz fehér ing és nyakkendő volna illendő.
- Az unokaöccse? - kérdezte meglepetve. - Különös. Nem is tudtam, hogy Fräulein Wendelnek unokaöccse is van.
- Tudtommal én vagyok az egyetlen élő rokona. Természetesen már korábban is jöttem volna, ha értesítenek nagynéném állapotáról, de Winzer úr csak ma telefonált, és egyúttal arra kért, hogy látogassam meg a nagynénémet.
- Herr Winzer ilyentájt személyesen szokott látogatóba jönni - jegyezte meg az orvos.
- Úgy tudom, elszólította a kötelesség - mondta Miller arcátlanul. - Ma reggel legalábbis ezt mondta a telefonba. Azt mondta, néhány napig távol lesz, és megkért, hogy helyette is látogassam meg a nagynénémet.
- Elment? Nagyon különös. Rendkívül furcsa. - Az orvos egy pillanatra határozatlanul hallgatott, majd hozzátette:
- Bocsásson meg egy percre, kérem.
Miller látta, hogy az előcsarnokból hátramegy az egyik irodahelyiségbe. A nyitott ajtón át beszélgetés foszlányait hallotta, amikor a doktor felhívta Winzer lakását.
- Valóban elutazott?... Ma reggel?... Néhány napra?... Köszönöm, kisasszony. Csak szerettem volna megbizonyosodni afelől, hogy valóban nem jön látogatni ma délután.
A doktor a helyére tette a kagylót, és visszament az előcsarnokba.
- Különös - mormogta. - Winzer úr olyan pontosan szokott megjelenni, mint az óraütés, amióta csak Fräulein Wendelt behozták. Nos, ha még életben akarja látni, jobb, ha siet. A hölgy nagyon rossz állapotban van, tudja.
Miller bánatos képet vágott.
- Ezt mondta a telefonba - hazudta. - Szegény nénikém.
- Ön, mint rokon, természetesen tölthet vele egy kis időt. Mindazonáltal figyelmeztetnem kell, hogy már nagyon szétszórt és gyenge, ezért megkérem, legyen olyan rövid, amennyire csak lehetséges.
A klinika egykor minden bizonnyal magánház volt, amelyet csak később alakítottak át szanatóriummá. Az orvos átvezette Millert néhány folyosón, míg végül megálltak egy betegszoba előtt.
- Itt fekszik - szólalt meg, majd csendesen becsukta Miller mögött az ajtót.
Miller még hallotta léptei távolodó neszét.
A szobában félhomály uralkodott, és amíg a szeme hozzá nem szokott a függöny résén beszűrődő tompa fényhez, nem is vette észre az ágyon fekvő, összetöpörödütt női alakot. Az asszony hátát párnákkal támasztották fel, de a hálóinge és ő maga is annyira sápadt volt, hogy valósággal beolvadt az ágynemű közé. Szeme csukva volt. Miller titokban azt remélte, megtudhatja tőle, hogy hova tűnhetett el a hamisító.
- Fräulein Wendel! - suttogta, mire az asszony szemhéja megrebbent, és kinyitotta a szemét.
Kifejezéstelen tekintettel bámult rá, és Miller kételkedni kezdett abban, hogy egyáltalán felfogja-e, hogy ő itt van. Az asszony újra lecsukta a szemét, és összefüggéstelenül motyogott valamit. A riporter közelebb hajolt, hogy elcsípjen valamit a szürke ajkak közül kiszűrődő dünnyögésből.
Az egésznek alig volt értelme. Az asszony valami Rosenheimbet emlegetett, amiről Miller tudta, hogy egy bajor kisváros, talán ott született. Azután mondott még valamit arról, hogy "mindenki hófehérbe öltözött, milyen bájos, milyen bájos". Majd újra teljesen értelmetlen motyogás következeit.
Miller közelebb hajolt.
- Hall engem, Fräulein Wendel?
A haldokló asszony tovább motyogott. Millernek sikerült elkapni a szavakat.
- ... mindenkinél ott volt az imádságoskönyv és egy bokréta virág, mindenki talpig hófehérben, micsoda ártatlanság...
Miller nem fogta fel azonnal. Félöntudatlan állapotában az asszony a saját első áldozásai idézte fel. Millerhez hasonlóan a nő is hívő katolikus volt valaha.
- Fräulein Wendel, hall engem? - ismételte meg minden remény nélkül.
Az asszony újra kinyitotta a szemét, és rátekintett, végigmérte a fehér csíkot a nyaka körül, a mellkasát borító fekete szövetet meg a fekete kabátot. Miller megdöbbenésére ismét lecsukta a szemét, és egész teste görcsbe rándult. Miller aggódni kezdett. Már arra gondolt, hogy hívja az orvost. Akkor a lecsukott szemhéjak mögül egy-egy könnycsepp gördült végig az asszony pergamenszerű bőrén.
Az egyik keze lassan az ő csuklója felé tapogatózott a takarón, ahogy megtámasztotta magát az ágy szélén. Az asszony keze meglepő erővel vagy csupán kétségbeesetten ragadta meg az övét. Miller szeretett volna felállni és elmenni, mert meg volt róla győződve, hogy az asszonytól semmit nem fog megtudni Klaus Winzerről, amikor ez tisztán és érthetően megszólalt.
- Áldj meg, atyám, mert vétkeztem,
Miller néhány másodpercig nem értette, de amikor végigpillantott magán, rájött, kivel tévesztette össze a félhomályban az asszony.
Két percig vívódott, mit tegyen: inkább itthagyja az egészet, és visszamegy Hamburgba, vagy lelke rajta, tesz még egy utolsó próbát, hogy a hamisító révén jusson el Eduard Roschmannhoz.
Újra előrehajolt.
- Gyónjál meg, leányom, hallgatlak.
A nő belekezdett. Fáradt, tompa hangon elmesélte az egész életét.
Bajorország erdős vidékén volt kislány, ott született, és ott is nőtt fel. 1910-ben látta meg a napvilágot, és emlékezett arra, hogy az apja elment az első háborúba, majd három évvel később megkeseredve, mérgesen tért haza 1913-ban, azok miatt, akik Berlinben kapituláltak. Emlékezett a húszas évek elejének politikai zűrzavarára és a közeli Münchenben kirobbantott puccskísérletre, amikor egy Adolf Hitler nevű utcasarki bajkeverő meg akarta dönteni a kormányt. Apja később belépett ennek az embernek a pártjába, és mire ő huszonhárom éves lett, a bajkeverő és pártja már maga volt a német kormány. Voltak nyári kirándulások a Német Leányegylettel, azután egy titkárnői állást kapott Bajorország gauleiterénél, és sokat táncoltak azokkal a jóképű, fekete egyenruhás, szőke fiatalemberekkel, ő azonban magasra nőtt, és csúnya volt. Csontos, szögletes testű, lófejű, és kis bajuszka nőtt a felső ajkán. Gyér haját szoros kontyba tűzve viselte, kitaposott cipőben és nehéz ruhákban járt. Amikor közel járt a harminchoz, már tudta, hogy nem fog férjhez menni, mint a többi lány a faluban. 1939-ben már megkeseredett, gyűlölködő lény volt, amikor női őrként átvezényelték egy Ravensbrück nevű táborba.
Beszélt mindazokról, akiket megvert és megkorbácsolt, beszélt a brandenburgi lágerben töltött időkről, a hatalom és kegyetlenség napjairól, közben könnyek áztatták az arcát, és ujjai görcsösen szorították Miller csuklóját, nehogy az undorodva távozzon, mielőtt mindent ki nem pakol.
- Mi lett a háború után? - kérdezte lágyan Miller.
A sodródás évei következtek: az SS sorsára hagyta, a szövetségesek vadásztak rá... Konyhákon vállalt mosogatást, és az Üdvhadsereg szállásain töltötte az éjszakát.
Winzert 1950-ben ismerte meg egy osnabrücki szállodában, amikor az házat keresett magának. Akkor éppen pincérnőként dolgozott. Az a kis semlegesnemű törpe végül megvette magának a házat, és házvezetőnői állást ajánlott neki.
- Ez minden? - kérdezte Miller, amikor az asszony abbahagyta a történetet.
- Igen, atyám.
- Leányom, tudod, hogy nem oldozhatlak fel, míg valamennyi vétkedet meg nem gyóntad.
- Ez minden, atyám.
Miller mély lélegzetet vett.
- És a hamis útlevelek? Amelyeket a szökésben levő SS-tagoknak készített a gazdád?
Az asszony csendben volt egy darabig, és Miller már-már attól tartott, hogy elveszítette ár, eszméletét.
- Tud erről a dologról, atyám?
- Tudok róla.
- Nem én csináltam őket - mondta a nő.
- De tudtál róluk, tudomásod volt Klaus Winzer munkájáról.
- Igen - alig hallható suttogás volt a válasz.
- Elment. Eltávozott - szólalt meg Miller.
- Nem. Nem menne el. Klaus nem hagyna el engem. Visszajön.
- Tudod, hol van most?
- Nem tudom, atyám.
- Biztos? Gondolkodjál, leányom! El kellett menekülnie. Hova mehetett?
A sokat szenvedett asszony feje lassan nemet intett a párnán.
- Nem tudom, atyám. Ha megfenyegetik, felhasználja a nyilvántartását. Nekem megmondta.
Miller szimatot kapott. Lenézett az asszonyra, aki csukott szemmel feküdt, mintha aludna.
- Milyen nyilvántartásról beszélsz, leányom?


Még öt percig beszélgettek. Akkor halk kopogás hallatszott. Miller gyengéden lefejtette csuklójáról az asszony ujjait, és menni készült.
- Atyám... - a hang szinte könyörgött. Az asszony tágra nyílt szemmel meredt rá -, áldj meg, atyám.
Szinte parancsolóan hangzott. Miller felsóhajtott. Ez már főbenjáró bűnnek számít. Remélte, hogy egyszer megérti valaki, valahol. Kezét felemelve keresztet vetett.
“In nomine Patris et Filii, et Spiritus Sancti, ego te absolvo..."
Az asszony mélyet sóhajtolt, becsukta a szemét, és elvesztette az eszméletét.
Az orvos már várta odakint.
- Azt hiszem, elég volt mára - közölte. Miller bólintott.
- Elaludt - mondta, de azért óvatosan hátrapillantott.
Az orvos visszakísérte az előcsarnokba.
- Mennyi ideje van még hátra? - kérdezte Miller.
- Nehéz volna megjósolni. Két, esetleg három nap. Több nemigen. Nagyon sajnálom.
- Hát igen, de azért szeretném megköszönni, hogy lehetővé tette a látogatást.
Az orvos kitárta előtte az ajtót,
- Doktor úr, volna még valami. Tudja, mi mindannyian katolikusok vagyunk a családban. Kérte, hogy hívjak hozzá papot. Az utolsó kenet... megérti, ugye?
- Természetesen.
- Megkérhetném, hogy legyen rá gondja?
- Természetesen - felelte az orvos. - Ezt nem tudtam. Még ma délután elintézem. És köszönöm, hogy szólt. Viszontlátásra.


Már estefelé járt az idő, erősen sötétedett, amikor Miller visszaért a Theodor Heuss Platzra, és a szálloda előtt húszméternyire leparkolt a Jaguárral. Átvágott az úttesten, és egyenesen a szobájába ment. Mackensen két emelettel feljebb figyelte érkezését. A bombát a bőröndjébe rakta, és lement a földszintre, ahol előre kifizette a szobát reggelig, mondván, nagyon korán kell majd indulnia. Kiment a kocsijához. Egy olyan helyre manőverezett, ahonnan egyaránt szemmel tarthatta a hotel bejáratát és a Jaguárt, majd felkészült az újabb várakozásra.
Ahhoz még túl sokan mászkáltak, hogy munkához láthasson, nem beszélve arról, hogy Miller bármelyik percben megjelenhetett. Ha még a bomba beszerelése előtt el akarna menni, Mackensen valahol a nyílt úton, Osnabrück közelében végez vele, és utána egyszerűen ellopja a táskáját. Ha Miller a szállodában éjszakázik, a bombát hajnal felé kell beszerelnie, amikor néptelen a környék.


Eközben odafenn Miller lázasan igyekezett felidézni egy nevet. Tisztán látta maga előtt az illető arcát, a nevére azonban képtelen volt emlékezni.
1961 karácsonya előtt történt. A hamburgi területi bíróság sajtókabinjában üldögélve várta, hogy elkezdődjék az a tárgyalás, amely őt érdekelte. Még hallotta az előző tárgyalás végét. Egy kis, menyétszerű ember állt a vádlottak padján, és az ügyvédje éppen enyhítést kért a számára, mondván, hogy éppen karácsony előtt történt az eset, és a vádlottnak felesége van és öt gyermeke.
Miller emlékezett rá, hogy a közönség soraiban látta a vádlott feleségének fáradt, elgyötört arcát. Arcát a két kezébe temette, amikor a bíró, a védőügyvéd kérelmének helyt adva, csak tizennyolc hónapi börtönre ítélte azt az embert. A vádbeszéd szerint ő volt Hamburg egyik legjobban képzett mackósa.
Két héttel később a Reeperbahntól pár száz méternyire, egy bárban iszogatott néhány alvilági ismerősével. Tele volt pénzzel, mert épp aznap kapta meg a honoráriumot egy nagy, képes cikkért. A helyiség túlsó végében egy asszony súrolta a padlót. Miller felismerte benne a két héttel korábban elítélt mackós feleségét. Hirtelen támadt nagylelkűség! rohamában, amelyet reggelre keservesen megbánt, egy százmárkást dugott az asszony kötényzsebébe, és távozott.
Januárban levelet kapott a hamburgi börtönből. Az írást alig lehetett kibetűzni. Az asszony biztosan megtudakolta a nevét a bárpincértől, és elmesélte a férjének. A levelet az egyik képes újságnak címezték, ahova írogatott néha. Ők továbbították az otthoni címére.


“Kedves Herr Miller!
A feleségem megírta, mit tett karácsony előtt. Én nem ismerem magát, és nem is tudom, miért csinálta, de szeretném nagyon-nagyon megköszönni. Maga egy rendes ember. Az a pénz nagy segítség volt Mártának meg a gyerekeknek Karácsony-Újév táján. Ha valaha is visszaadhatom a kölcsönt, csak szóljon. Tisztelettel..."


Mi is volt a levél végén? Koppel. Ez az. Viktor Koppel. Miller imádkozott, hogy a kis ember nehogy újra sitten legyen, majd előhalászta a telefonos noteszét. A telefont a térdére tette, majd nekilátott, hogy sorra hívja barátait a hamburgi alvilágban. Fél nyolckor bukkant rá Koppelre. Péntek este lévén egy bárban ült a barátaival, Miller még a wurlitzert is hallotta a háttérből. Éppen a Beatles Szeretném fogni a kezedet című száma ment, amelyet annyiszor játszottak már a télen, hogy Miller már majdnem belebolondult. Koppéi némi rávezetés után emlékezett rá meg a két évvel ezelőtt Mártának adott ajándékra. A hangján érződött, hogy már ivott.
- Az nagyon rendes dolog volt magától, Herr Miller, nagyon rendes dolog.
- Figyeljen rám, a börtönből azt írta, ha tehet értem valamit, csak szóljak, és maga megteszi. Emlékszik?
Koppel hangján gyanakvás érződött.
- Igen, emlékszek.
- Hát most elkelne egy kis segítség. Nem nagy ügy. Tudna rajtam segíteni?
Még mindig gyanakvás csendült ki a hangból.
- Nincs nálam valami sok lóvé, Herr Miller.
- Nem kölcsönt kérek - felelte Miller -, még fizetek is, ha megcsinál valamit. Apró kis balhé.
Koppel hallhatóan megkönnyebbült.
- Aha, értem már, hogyne, persze. Most hol van?
Miller röviden elmagyarázta.
- A hamburgi állomáson ugorjon fel az első osnabrücki vonatra. Az állomáson fogom várni, és még valami: hozza magával a szerszámait.
- Nézze, Miller úr, én idegen pályán nem dolgozom. Osnabrücköt egyáltalán nem ismerem.
Miller átváltott a hamburgi szlengre.
- Teljesen baba az ügy, Koppel. Üres kéró, tulaj elavelt, szajré meg doszt. Már összecsomagoltam, az nem lesz gond. Reggelire újra Hamburgban lesz egy rakás szajréval, és senki nem tud semmit. Az illető egy hétig nincs idehaza. A szajrét addig nyugodtan piacra dobhatja, az itteni zsaruk meg úgyis valami helybelire gyanakszanak majd.
- És az útiköltségemmel mi lesz? - kérdezte Koppel.
- Zsebből fizetek, ha ideért. Van egy vonat, ami kilenckor indul Hamburgból. Van egy teljes órája. Induljon, szaporán.
Koppel mélyet sóhajtott.
- Hát jó. Elkapom azt a vonatot.
Miller letette a kagylót, majd tizenegy órára ébresztőt kért a központostól. Letette a fejét, és elszundikált.


Odakinn Mackensen folytatta a virrasztást. Úgy döntött, ha Miller nem jelenik meg, akkor éjfélkor lát hozzá a dologhoz. Miller negyed tizenkettőkor kilépett a szállodából, átment a téren, és bement az állomásra. Mackensen meglepődött. Kikászálódott a Mercedesből, és elindult, hogy megnézze az érkezési oldalt.
Miller a peronon állt, és egy vonatra várakozott.
- Erről a vágányról mikor megy legközelebb vonat? - kérdezte Mackensen az egyik vasutast.
- Tizenegy harmincháromkor, Münsterbe - volt a válasz.
Mackensen csendesen tűnődött azon, hogy vajon miért akar Miller vonatozni, mikor van kocsija. Nem sikerült megfejtenie a talányt, ezért fogta magát, és visszaült a kocsijába.
Tizenegy harmincötkor megtudta a megoldást. Az állomás bejáratánál megjelent Miller egy alacsony, rosszul öltözött emberrel, aki egy fekete bőrtáskát cipelt. Nagyon belemerültek a beszélgetésbe. Még csak az hiányzik, hogy Miller társaságot csődítsen maga köré. Mackensen káromkodott egyet. Ez megnehezítené a munkáját. Rövidesen azonban megkönnyebbült, amikor a két férfi taxiba szállt, és elhajtott. Úgy döntött, még vár húsz percet, azután nekikezd a Jaguárnak, amely továbbra sem volt húsz méternél messzebb tőle.
Éjfélre már majdnem teljesen elnéptelenedett a tér. Mackensen egy ceruzalámpával és három apró szerszámmal a kezében kiszállt a kocsiból, és odament a Jaguárhoz. Gyors pillantást vetett körbe, majd a kocsi alá hasalt.
Tudta, hogy a teret borító latyakban másodpercek alatt átázik, bepiszkolódik az öltönye, de az legyen a legnagyobb baj. A kocsi alól felfelé világítva sikerült megpillantania a motortető zárszerkezetét. Húsz percbe telt, míg ki tudta nyitni. A motortető két-három centire felpattant, amikor a zár kioldott. A munka végeztével egyetlen nyomással vissza lehet majd zárni. Legalább nem kellett feltörnie a kocsit, hogy onnan nyissa fel a motorházat.
Visszament a Mercedeshez, és elhozta a bombát. Egy ember, aki egy autó motorjában matat, alig hívja fel magára a figyelmet, ha ugyan odafigyel rá valaki egyáltalán. A járókelők úgyis feltételezik, hogy a saját kocsijával bíbelődik.
A kötöződrót és a fogó segítségével a motortér belső falához rögzítette a robbanóanyagot, éppen a vezetőülés előtt. A robbanás egy méterre sem lesz Miller mellkasától. A kioldószerkezetet két darab dróton leeresztette a földre.
Visszacsúszott a kocsi alá, és a ceruzalámpa fényénél szemügyre vette az első felfüggesztést. Öt percen belül rátalált arra a helyre, amelyet keresett, és szorosan odadrótozta a szerkezet hátsó részét egy keresztmerevítőhöz. A két gumival szigetelt acéllemezt - amelyet az izzó tartott távol egymástól - az első felfüggesztés merev, erős tekercsrugójának két menete közé préselte. Csak akkor mászott elő, amikor az egészet úgy rögzítette, hogy a szerkezetet az átlagos rázkódás nem tudta kimozdítani a helyéről. Úgy becsülte, hogy amikor a kocsi nagy sebességnél először ütközik egy kiemelkedő felüleltel vagy egy kátyún hajt át, s bal első kerék felfüggesztése erősen összenyomódik, ezáltal egymáshoz préseli az acéllapokat, amelyek előbb összetörik az izzót, majd zárják az áramkört. Amikor ez bekövetkezik, Millerből és a táskájából semmi sem marad.
Végül Mackensen összehajtogatta a robbanótöltetet és a kioldószerkezetet összekötő lazán lelógó drótokat, és szigetelőszalaggal precízen a motortér oldalához rögzítette a kis tekercset, így nem fordulhat elő, hogy a földre érnek, és a súrlódástól esetleg zárlatot kap a szerkezet. Amikor végzett, lezárta a motortér fedelét. Azután visszaült a Mercedesbe, és elszunyókált. Meg volt elégedve a munkájával.


Miller azt mondta a taxisofőrnek, hogy a Saarplatzig vigye őket. Odaérve fizetett, és elküldte a kocsit. Koppelnek volt annyi esze, hogy egész úton hallgasson, és csak akkor szólalt meg, amikor a taxit már elnyelte a sötétség.
- Remélem, tudja, mit csinál, Miller úr. Úgy értem, elég fura, hogy riporter létére ilyen balhéba kezd.
- Nincs ok az aggodalomra, Koppéi. Nekem csak egypár dokumentum kell, amit a házban egy széfben tartanak. Engem csak az érdekel. Az összes többi a magáé. Oké?
- Hát nem bánom, de csak azért, mert magáról van szó. Essünk túl rajta.
- Van itt még valami - szólalt meg Miller. - A házban van egy bentlakó cselédlány.
- Azt mondta, hogy üres - tiltakozott Koppéi. - Ha lejön, én meglépek. Utálom az erőszakot.
- Várunk hajnali kettőig. Addigra úgy fog aludni, mint a bunda.
Winzer házához érve gyorsan körülnéztek, majd besurrantak a kapun. Kikerülték a murvával felszórt kocsifelhajtót, és inkább az út menti fűben mentek egy darabig, majd átvágtak a pázsiton, és a dolgozószobának tűnő szoba ablaka alatti rododendronbokrok között húzták meg magukat.
Koppel eltűnt, mint egy szimatoló állat, hogy felderítse a terepet, magára hagyva Millert a táskával. Amikor visszatért, a foga közt suttogta.
- A lánynál még mindig ég a villany. Hátsó ablak, a tető alatt.
Rágyújtani nem mertek, egy órán keresztül dideregve ültek a bokrok kövér, örökzöld levelei között. Hajnali egykor Koppel újra felkerekedett, és jelentette, hogy a lány szobájában kialudt a villany.
Újabb kilencven percig kuporogtak, majd Koppel megszorította Miller csuklóját, fogta a táskát, és a holdfényben átvágott a gyepen a dolgozószoba ablakaihoz. Miller követte.
Valahol egy kutya ugatott, és a távolban felcsikorogtak egy hazafelé tartó autó gumijai.
Az ablak alatti terület szerencséjükre árnyékban volt, mivel a hold még nem haladt el a ház felett. Koppel egy ceruzalámpával körbevilágította az ablakkeretet, majd az alsó és a felső üvegtáblát elválasztó fa mentén vizsgálódott vele. Az ablakot megbízható retesz zárta, de riasztórendszernek nem látta nyomát. Koppéi egy pillanatig a táskájában matatott, majd előhúzott egy tekercs ragasztószalagot, egy nyeles tapadókorongot, egy töltőtoll külsejű üvegvágót és egy gumikalapácsot.
Nagy szakértelemmel tökéletes kört metszett az üvegre valamivel a retesz alatt. A biztonság kedvéért két csíkot ragasztott a korongra a ragasztószalagból úgy, hogy végei az üvegtábla épen maradt részéhez tapadtak. Megnyalta az előtte alaposan megnyálazott tapadókorongot, amelynek mindkét oldalán kilátszott egy kis darab az üvegből.
Bal kezével a tapadókorong nyelét tartva egyetlen ütést mért a körrel határolt üvegfelületre.
A második ütésre reccsenést hallottak, és az üvegkorong megmozdult.
Egy pillanatra mindketten dermedten hallgatóztak, de a zajra senki sem figyelt föl. Koppel még mindig fogta a tapadókorong nyelét, amelynek a végén ott volt a kimetszett üvegkorong. Most letépte a két ragasztószalagcsíkot. Odabent, vagy másfél méterre, megpillantott egy vastag szőnyeget. Egy csuklómozdulattal befelé dobta a tapadókorongot, amely az üveggel együtt zajtalanul landolt a szőnyegen.
A lyukon átnyúlva kicsavarozta a biztonsági reteszt, és felnyomta az alsó ablaktáblát. Olyan gyorsan bent volt, mint egy bolha - Miller valamivel óvatosabban követte. A kinti holdvilág után most teljes sötétség borult rájuk, de úgy tűnt, hogy Koppelnek ez egyáltalán nem okoz gondot,
- Maradjon csendben! - súgta Millernek, aki mozdulatlanná merevedett, amíg társa csendesen becsukta az ablakot, és összehúzta a függönyt.
Koppel a bútorokat ösztönösen elkerülve átment a szobán, becsukta a másik helyiségbe vezető ajtót, és csak akkor villantotta fel a lámpáját.
A fénykéve körbejárt a szobán, útjában megvilágítva az íróasztalt, a telefont, egy fali könyvespolcot és egy süppedős karosszéket, majd végül megpihent egy vörös téglával körberakott, szép külsejű kandallón.
Hirtelen Miller mellett bukkant fel.
- Ez csak a dolgozószoba lehet. Ilyen helyiségből nem lehet kettő, de két kandalló sem. Hol az emeltyű, amelyik elmozdítja a téglákat?
- Nem tudom - mormogta vissza Miller, a tolvajtól ellesett mély hangon, aki viszont a saját kárán tanulta meg, hogy az ilyen dörmögést nehezebb meghallani, mint a suttogást. - Magának kell megtalálnia!
- Úristen. Az évekig is eltarthat - dohogott Koppel.
Millert leültette egy székbe, és a lelkére kötötte, hogy le ne vegye kezéről a kötött hátú autóskesztyűt. Azután fogta a táskáját, és a kandallóhoz lépett. Odaérve egy fejpántot tett fel, és úgy erősítette bele az apró lámpát, hogy az előrevilágított. Centiméterről centiméterre tapogatta végig a téglákat: érzékeny ujjai bütyköt bemélyedést vagy üreges részt kerestek. Amikor ez nem vezetett eredményre, egy vékony pengéjű késsel keresgélte az árulkodó hasadékot. Fél négy volt, mire megtalálta. A penge két tégla között becsúszott egy hasadékba, és egy halk kattanást lehetett hallani. Egy hatvanszor hatvan centiméteres rész úgy három centiméternyire kiugrott a téglafalból. Olyan ügyesen szerkesztették meg az álcázó téglákat, hogy szabad szemmel nem lehetett a négyzet alakú területet megkülönböztetni a környezetétől.
Koppel lassan kinyitotta az ajtót, amelyet baloldalt hangtalanul mozgó acélpántok tartottak. A téglákat belülről egy acéltálcába ültették, ez volt az ajtó. Mögötte Koppel lámpája egy kisméretű fali széfet világított meg.
A lámpát továbbra is a fején tartva egy sztetoszkópot vett elő, és a fülébe illesztette. Vagy öt percig csendesen szemlélte a négy számjegyű kombinációs zárat, majd odaillesztette a műszert, ahol szerinte a lamelláknak kellett lennie, és megmozdította az első gyűrűt.
Miller három méterrel arrébb egyre idegesebben figyelte a műveletet. Koppéi éppen ellenkezőleg, teljesen nyugodt volt, elmerülten és élvezettel dolgozott. Tudta, hogy ameddig mozdulatlanok, nem csinálhatnak olyasmit, ami miatt valaki esetleg idejön szaglászni. A behatolás, a járkálás és a távozás voltak az igazán veszélyes pillanatok.
Negyven percig tartott, mire az utolsó lamella is engedett. Koppel gyengéden megnyitotta az ajtót, és Miller felé fordult. A fejére erősített lámpa sugara közben megvillant az asztal tetején álló két ezüst gyertyatartón és egy veretes, régi tubákosszelencén.
Miller némán felállt, és odament Koppelhez. Kivette a lámpát Koppel fejpántjából, és bevilágított a széfbe. Látott néhány köteg bankjegyet - ezeket rögtön továbbadta a hálás tolvajnak, aki nem éppen halk füttyentéssel nyugtázta a zsákmányt.
A legfelső polcon csupán egyetlen dolog volt látható: egy vaskos barna dosszié. Miller kivette, felütötte, és átlapozta a tartalmát. Negyven lap lehetett benne. Mindegyiken volt egy fénykép és néhány gépelt sor. A tizennyolcadiknál megállt, és hangosan mondta:
- Jóságos ég!
- Csend! - sziszegte ellentmondást nem tűrve Koppéi. Miller becsukta az aktát, visszaadta Koppelnek a lámpát, és csak annyit mondott:
- Zárja vissza.
Koppel visszacsukta az ajtót, és addig forgatta a gyűrűket, amíg azok vissza nem álltak eredeti állapotukba. Amikor elkészült, ráhajtotta a téglasort is, majd egy határozott mozdulattal megnyomta. Újabb halk kattanást hallottak, amint a zár a helyére ugrott. A mackós teletömte a zsebeit pénzzel - Winzer négy legutóbbi útlevelének anyagi ellenértékével - és a két gyertyatartót meg a tubákosszelencét bslesüllyesztette fekete bőrtáskájába.
A lámpát leoltva karon fogta Millert, úgy vezette az ablakhoz. Széthúzta a függönyt, és alaposan szemügyre vette a terepet. A pázsit elhagyatott volt, a holdat felhő takarta el. Koppéi csendesen felhúzta az ablakot, és táskástól, mindenestől kiugrott, majd megállt, hogy bevárja Millert. Aztán lehúzta maga mögött az ablakot, és elindult a bokrok felé. Nyomában ott haladt Miller, aki pulóvere alá rejtette az irattartót.
Már egészen a kapu közelében voltak, amikor kiléptek a bokrok közül, és máris az úton lépkedtek. Miller hirtelen futni szeretett volna.
- Sétáljon - oktatta Koppéi természetes hangon. - Sétáljon, és beszéljen, mintha egy mulatságból tartanánk hazafelé.
A pályaudvarig három kilométert kellett megtenniük, és már öt óra felé járt az idő. Az utcák nem voltak teljesen néptelenek, bár szombat volt; a német korán kelő nemzet. Az állomásig senki sem állította meg őket.
Hamburgba csak hétkor indult vonat, de Koppel azt mondta, szívesen várakozik a büfében, majd felmelegíti magát egy kávéval meg egy dupla whiskyvel.
- Príma kis meló volt, Miller úr - jegyezte meg elismerően. - Remélem, megkapta, amit keresett.
- Hát azt meg - válaszolta Miller.
- No, akkor hallgatunk, mint a sír. Isten vele, Miller úr.
Az apró termetű betörő biccentett, és elindult a büfé felé. Miller is sarkon fordult, és átvágott a téren. Nem vette észre a leparkolt Mercedest, ahonnan egy fáradtságtól vörös, de éber szempár figyelte.
Ahhoz még túl korán volt, hogy a szükséges lépéseket megtegye, hát engedélyezett magának három óra alvást, és kilenc harmincra kért ébresztést.
A telefon pontosan a kért időpontban csörgött. Miller kávét és harapnivalót rendelt, ami éppen akkor érkezett, amikor kilépett a forró zuhany alól. A kávé mellett nekiült az iratoknak. Az arcoknak talán a fele ismerősnek tűnt, de a nevek semmit sem mondtak neki. Be kellett látnia, hogy a nevek teljesen közömbösek.
A tizennyolcadik lapot másodszor vette elő. A képen a férfi idősebb volt, a haja hosszabb, és sportos bajusz takarta el a felső ajkát. A fülei azonban nem változtak - az arcnak ez a része jellemzi legjobban a tulajdonosát, általában mégis átsiklanak fölötte. Változatlan volt a keskeny orrcimpa, a fejtartás és a savószín szempár is.
A név teljesen átlagos volt. Miller figyelmet inkább a cím ragadta meg. Az irányítószám alapján a belvárosban lehetett, és ez valószínűleg egy bérházban levő lakást jelent.
Valamivel tíz óra előtt felhívta a lapon megnevezett város információs szolgálatát. A megadott cím alatt lakó házgondnokot kereste. Hazardírozott, de a dolog bevált, mert valóban bérház volt, méghozzá a méregdrága fajtából.
Felhívta a gondnokot, akinek elmesélte, hogy már többször is hiába hívja az egyik lakót, ami azért is különös, mert az illető maga kérte, hogy az adott időpontban jelentkezzen. Talán a gondnok úr lúd segíteni. Lehet, hogy elromlott a telefon?
A vonal másik végén beszélő férfi rendkívül segítőkész volt. Az igazgató úr bizonyára a gyárban van vagy esetleg vidéki hétvégi házában.
Hogy melyik gyár? Természetesen a sajátja. A rádiógyár. Ó, hát persze hogy én mennyire feledékeny vagyok, mondta Miller, s azzal letette a kagylót. Az információtól megtudta a gyár telefonszámát.
A lány, aki felvette a kagylót, továbbkapcsolta a főnök titkárnőjéhez; az közölte vele, hogy az igazgató úr a vidéki házában tölti a hétvégét, és csak hétfő reggel érkezik vissza. A hétvégi ház telefonját nem adta meg. Magánügyben nem adhat felvilágosítást. Miller megköszönte, és lerakta a kagylót.
Végül egy régi kapcsolatától, az egyik neves hamburgi lap kereskedelmi és ipari ügyekkel foglalkozó tudósítójától kapta meg a rádiógyáros hétvégi házának címét és telefonszámát.
A cím megvolt a saját címkönyvében is. Miller csak ült, és bámult. Nézte az új nevet és a jegyzettömbjére firkantott címet. Eszébe jutott, hogy mar hallott az illetőről, a Ruhr-vidék egyik nagyiparosáról, sőt még az általa gyártott rádiókészülékeket is látta az üzletekben. Elővette a térképet, és megkereste a magánbirtokon álló villát, vagy legalábbis azt a néhány falut, amelyek a körzetében helyezkedtek el.
Már elmúlt dél, amikor a csomagjaival lement a földszintre, és kifizette a számláját. Farkaséhes volt, ezért a csomagjait a hallban hagyva, diplomatatáskájával a kezében betört a szálló éttermébe, és megvendégelte magát egy pompás bélszínnel.
Evés közben úgy határozott, hogy még a délután folyamán megteszi a hátralevő útszakaszt, és majd másnap reggel néz szembe ellenfelével. A ludwigsburgi K-bizottság ügyészének a magántelefonszámát tartalmazó papírszeletet még mindig magánál hordta. Felhívhatta volna, de azt akarta, sőt eltökélt szándéka volt, hogy először ő nézzen Roschmann szemébe. Attól tartott, ha este hívja, talán nem találja otthon az ügyészt, amikor neki esetleg fel órán belül lenne szüksége egy rendőrosztagra. Vasárnap éppen olyan jó lesz, majd akkor fölhívja.
Két óra felé járt az idő, amikor végül kilépett az utcára. A bőröndjét a csomagtartóba tette, a jobb első ülésre odadobta a diplomatatáskáját, és a volán mögé ült.
Nem vette észre, hogy egy Mercedes követi Osnabrück határáig. A háta mögötti kocsi vele együtt hajtott fel az autópályára, néhány másodpercre megállt, miközben a Jaguár egyre növelve sebességét elrobogott dél felé. A Mercedes húsz méterrel odébb lehajtott a főútról, és visszament a városba.
Mackensen egy út menti telefonfülkéből hívta a Werwolfot Nürnbergben.
- Elindult - közölte főnökével. - Éppen most láttam, hogy elszáguld déli irányban, mint akit az ördög sarkantyúz.
- Az ön kis szerkezete is vele van?
Mackensen elvigyorodott.
- Vele bizony. Ott lapul az első kerék felfüggesztésén. Ötven kilométeren belül miszlikbe repül. Nem lesz ember, aki azonosítani tudná...
- Kiváló - dorombolta békülékenyen a nürnbergi férfi. - Kedves kamerád, ön biztosan holtfáradt. Menjen vissza a városba, és aludjon egy jót.
Mackensennek nem volt szüksége újabb biztatásra. Szerda óta egyetlen éjszakát sem aludt végig.
Miller túljutott az első ötven kilométeren, és még további százon. Mackensen figyelmét ugyanis elkerülte valami. A kioldószerkezet minden bizonnyal zárta volna az áramkört, ha egy átlag európai autó lágy rugói közé illeszti. A Jaguár azonban egy angol gyártmányú sportkocsi volt, sokkal keményebb rugózással. Amikor Frankfurt felé száguldott, a rázódástól egy kissé valóban összepréselődött az első felfüggesztés rugózása, és a két fémlap szilánkokra zúzta a közéjük illesztett izzót. Az elektromosan töltött két pólus azonban nem érintkezett egymással. A zötyögős úton sokszor szinte egy milliméter sem volt közöltük,
Miller nem is sejtette, milyen halálos veszélyben forog, miközben alig három óra alatt rendre maga mögött hagyta Münstert, Dortmundot, Wetzlart. Bad Homburgot és Frankfurtot. A várost körülvevő gyűrűn továbbhaladva Königstein és a Taunus-hegység vad, hóborította rengetege felé kanyarodott el.
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
Frederick Forsyth - Az Odessa ügyirat 14.
  2013-02-22 15:37:57, péntek
 
  14.

Ránézésre az ember fel sem tételezte volna Klaus Winzerről, hogy valaha is tagja volt az SS-nek. Először is, jóval alatta maradt az előírt 180 centiméteres testmagasságnak, másodszor pedig rövidlátó volt. Negyvenéves korára kövérkés és sápadt emberke lett, borzas szőke hajjal és félénk modorral.
Tulajdonképpen talán a legkülönösebb pályát futotta be az összes SS-tag között. 1924-ben született, egy bizonyos Johann Winzer nevű wiesbadeni hentesmester fiaként. Hatalmas termetű, nagy természetű apja már a húszas évek élőjétől lelkes támogatója és követője volt Hitlernek és a náci pártnak. Klaus már egészen kicsi korától emlékezett arra, ahogyan apja esténként hazatért a kommunistákkal és a szocialistákkal rendezett utcai csetepatékról.
Klaus az anyjára ütött, és apja mérhetetlen csalódására kicsi lett, gyenge, rövidlátó és békeszerető. Utálta az erőszakot, a sportot és a Hitlerjugendet. Csupán egy valamiben jeleskedett: tizenéves korában beleszeretett a kézírásba, és imádott cirkalmas iratokat készíteni, ami apja szerint hülyéknek való foglalatosság volt.
A nácik hatalomra jutása után virágzásnak indult az apja üzlete: a pártnak telt korábbi szolgálatai jutalmául kizárólagos szállítója lett a helybeli SS-laktanyának. Csodálattal bámulta a masírozó SS-fiatalokat, és titokban azt remélte, hogy egy szép napon az ő fia is felveszi a Shutzstaffel fekete-ezüst zubbonyát.
Klaus semmi jelét nem adta ez irányú hajlandóságának, helyette inkább régi fóliánsokat, okleveleket böngészett, vagy színes tintákkal, a betűírás gyakorlásával töltötte az idejét.
Elkezdődött a háború, és 1942 tavaszán Klaus betöltötte tizennyolcadik életévét, sorköteles lett. Lapát tenyerű, nagyhangú, zsidógyűlölő apjával ellentétben mindig is kis termetű, sápkóros és szégyenlős természetű volt. A hadseregben irodai munkát akarlak rábízni, de az orvosi vizsgálaton kiszuperálták és hazaküldtek. Apja számára ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Johann Winzer vonatra ült, és elment Berlinbe egy barátjához, akivel még a régi szép verekedős napokból ismerték egymást. Az illető azóta magasra emelkedett az SS-ben, és Johann Winzer azt remélte, talán az ő segítségével mégis sikerül egy olyan helyre bejuttatni a fiat, ahol szolgálhatja a Birodalmat. Barátja rendkívül segítőkész volt, de persze ő sem tehetett valami sokat. Az iránt érdeklődött, vajon van-e olyasmi, amihez az ifjú Klaus különösképpen ért. Az apa röstelkedve bevallotta, hogy a fia ügyesen ír kézzel okleveleket.
A barát megígérte, hogy mindent megtesz, ami csak tőle telik, és mellesleg megkérte az apát, hogy készíttessen Klaussal egy szép, cirkalmas, pergamenre írott köszöntőt egy bizonyos Fritz Suhren nevű SS őrnagy részére.
Odahaza Klaus megtette, amire kérték, és kéziratát egy héttel később egy ünnepélyen átnyújtották Suhrennek a munkatársai, Suhrent, a sachsenhauseni koncentrációs tábor vezetőjét éppen akkor vezényelték át a még hírhedtebb ravensbrücki lágerbe, hogy ott lássa el a parancsnoki tisztet. (Suhrent 1945-ben végezték ki a franciák.)
Az RSHA berlini főhadiszállásán rendezett ünnepségen mindenki csodálattal adózott a cirkalmas irománynak, nem utolsósorban egy bizonyos Alfred Naujocks nevű SS hadnagy. Ő volt az, aki végrehajtotta a gleiwitzi rádióállomás elleni álcázott támadást 1939 augusztusában a lengyel-német határon, amikor lengyel egyenruhába öltöztetett, koncentrációs táborból származó foglyok hulláit hagyták hátra a Németország elleni lengyel támadás ,,bizonyítékaként".
Ez szolgáltatta Hitler számára az ürügyet Lengyelország egy héttel későbbi lerohanásához.
Naujocks megkérdezte, ki készítette az iratot, majd mikor megmondták neki, azt leérte, hogy az ifjú Winzert hozzák fel hozzá Berlinbe.
Még mielőtt felocsúdhatott volna, Klaus Winzer mindenféle kiképzés nélkül az SS tagja lett, letetették vele a hűségesküt és a titoktartási fogadalmat, majd közölték vele, hogy egy szigorúan titkos birodalmi vállalkozáshoz helyezik. A wiesbadeni hentes örömében a hetedik mennyországban érezte magát.
Azt a bizonyos vállalkozást akkoriban az RSHA Hatos Ügyosztályának F Szekciója felügyeletével egy műhelyben hajtották végre Berlinben, a Delbrückstrassén. Alapjában véve egyszerű kis ügy volt.
Az SS százezerszámra akarta előállítani a hamis ötfontos és százdolláros bankjegyeket. A bankjegyekhez szükséges papírt Berlin mellett, a spechthauseni Birodalmi pénzjegynyomda papírgyára készítette. A delbrückstrassei műhelynek az volt a feladata, hogy megfelelő angol, illetve amerikai vízjelekkel lássa el a bankjegyeket. Klaus Winzerre éppen azért volt szükségük, mert kiválóan ismerte a papírokat és a festékeket.
Az alapgondolat az volt, hogy majd hamis pénzzel árasztják el Angliát és Amerikát, és így teszik tönkre a két ország gazdaságát.
Amikor 1943 elején végre sikerült kikísérletezni a megfelelő vízjelet az angol ötfontos bankjegyhez, a nyomólemezek és klisék készítését a sachsenhauseni koncentrációs tábor tizenkilences számú blokkjára bízták, ahol SS-irányítás mellett zsidó és nem zsidó származású grafikusok dolgoztak. Winzer feladata a minőségi ellenőrzés volt. Az SS ugyanis feltételezte foglyairól, hogy munkájuk közben szándékosan ejtenek majd hibát.
Két éven belül a beosztottjai átadták tudásuk legjavát Klaus Winzernek, és ez elegendő volt ahhoz, hogy valóban kitűnő hamisító váljék belőle. 1944 vége felé a tizenkilences blokkot használták föl arra is, hogy hamis személyazonossági papírokat készítsenek az SS tisztek számára arra az esetre, ha Németország összeomlik.
1945 kora tavaszán megszűnt ez a kis, zárt világ, amely a maga módján még boldog is volt, ha a német összeomláshoz hasonlítjuk.
Az egész tevékenységet felszámolták, majd a résztvevők Bernhard Krüger SS százados parancsnoksága alatt átköltözött Ausztria távoli hegyei közé, hogy ott folytassák a munkát. A csoport dél felé indult, és Felső-Ausztriában, a Redl-Zipf nevű helység elhagyott serfőzdéjében látott újra a hamisításhoz. A háború vége előtt néhány nappal Klaus Winzer könnyezve figyelte, amint az általa hamisított több millió angol font és több milliárd dollár a tó fenekére süllyed.
Hazatért Wiesbadenbe. Az SS-ben soha nem kellett éheznie, és döbbenten látta, hogy most, 1945 tavaszán a polgári lakosság szinte az éhhalál küszöbén áll. Wiesbadent az amerikaiak szállták meg, és bár nekik bőségesen volt ennivalójuk, a németeknek csak morzsák jutottak. Rosszul ment a sora az apjának is, akiről most hirtelen kiderült, hogy egész életében a nácizmus esküdt ellensége volt. Az üzletben, amelyet azelőtt roskadásig töltött a sok húsféleség, most egyetlen füzér kolbász lógott a csillogó kampókon.
Anyja elmagyarázta, hogy minden élelmet az amerikaiak által kibocsátott élelmiszerjegyekre adnak. Klaus döbbenten nézte a jegyeket. Észrevette, hogy ott helyben nyomtatják őket olcsó papírra, majd magához vett néhányat, és pár napra visszavonult a szobájába. Amikor ismét előbújt onnét, több ívre való amerikai élelmiszerjegyet tett le halálra rémült anyja elé. Annyi volt, amiből valamennyien bőségesen megélhettek egy fél évig.
- De ezek hamisak! - nyögte az anyja.
Klaus türelmesen elmagyarázta neki azt, amiben teljes szívvel hitt: nem hamisítványokról van szó, csupán arról, hogy a jegyek egy másik géppel készültek.
Az apja is mellé állt.
- Csak nem azt akarod mondani, bolond asszony, hogy a mi fiunk élelmiszerjegyei alávalóbbak a jenki jegyeknél?
Erre az érvre nem volt mit válaszolni, különösen azután, hogy még aznap este négyfogásos vacsorát ehettek.
Klaus Winzer egy hónappal később megismerte a wiesbadeni feketepiac koronázatlan királyát, a magabiztos, mindig divatosan öltözködő Otto Klopsot, és máris üzlettársak lettek.
Winzer végtelen mennyiségben gyártotta az élelmiszer jegyeket, benzinjegyeket, zónahatárátlépési papírokat, jogosítványokat és az amerikai katonai engedélyeket; Klops pedig élelmiszert, benzint, autógumit, nejlonharisnyát, szappant, kozmetikumokat meg ruhákat vásárolt rajtuk. A zsákmányból megtartott annyit, amennyi elég volt ahhoz, hogy Winzerékkel együtt jól megéljenek, a többit meg eladta a feketepiacon.
Nem telt bele harminc hónap, s 1948 nyarán Klaus Winzer gazdag ember volt. Bankszámláján ötmillió birodalmi márka feküdt.
Halálra vált anyjának így mondta el egyszerű filozófiáját:
- Nem arról van szó, hogy egy okmány valódi vagy hamis, hanem hogy eléri a célját vagy sem. Ha egy határátlépési engedélynek az a feladata, hogy az embert átjuttassa az ellenőrzési ponton, és ennek eleget tesz, akkor az egy jó papír.
1948 októberében a sors már másodszor űzött piszkos tréfát Klaus Winzerrel. A hatóságok pénzreformot hajtottak végre, és az új márkával helyettesítették a régi birodalmi márkát. A régi helyett azonban nem ugyanannyi újat adtak; egyszerűen eltörölték a régi pénzt, és mindenki kapott ezer új márkát. Winzer tönkrement. A vagyonából ismét csak haszontalan papír maradt.
Lassan kezdett feltöltődni a piac, ezért a feketézőkre már nem volt szükség. A nép elüldözte Klopsot, és Winzernek is menekülnie kellett. Egyik saját hamisítású engedélyével a kezében egyenesen a Hannoverben székelő brit zóna katonai főparancsnokságára hajtott, és állásért folyamodott a brit katonai kormányzat útlevélosztályán.
Kiváló ajánlásokat hozott magával a wiesbadeni amerikai hatóságoktól. A papírokon egy valódi ezredes aláírása díszelgett, és ez így is volt rendjén, hiszen ő maga hamisította saját kezűleg.
Az angol őrnagy, aki meghallgatta a kérelmét, letette a teáscsészéjét, és a fiatalemberhez fordult.
- Remélem, tisztában van azzal, mennyire fontos, hogy az emberek megfelelő okmányokkal rendelkezzenek - mondta nyomatékosan.
Winzer teljes őszinteséggel biztosította az őrnagyot egyetértéséről. Két hónappal később újra rámosolygott a szerencse.
Magányosan szopogatta sörét egy sörözőben, mikor megszólította egy férfi. Az illető Herbert Molders néven mutatkozott be. Bizalmasan elmondta Winzernek, hogy üldözik az angolok, és menekülnie kell az országból. A németeknek viszont csakis az angolok adhatnak ki útlevelet, ő pedig érthetően nem meri ezt kérvényezni.
Winzer olyasmit mormogott, hogy a dolog nem megoldhatatlan, de pénzbe kerül.
Legnagyobb meglepetésére Molders egy valódi gyémánt nyakéket húzott elő. Winzernek előadta, hogy egy koncentrációs táborban szolgált, és az egyik zsidó ezzel a családi ékszerrel akarta megvásárolni a szabadságát. Molders elfogadta, és gondja volt rá, hogy a gazdája meg se álljon a gázkamráig, majd az előírásokkal mit sem törődve zsebre vágta a zsákmányt.
Egy hét múlva a Molderstól kapott fénykép segítségével Winzer elkészítette az útlevelet. Még csak nem is hamisította. Erre nem volt szükség.
Az útlevélosztályon egyszerű volt az ügymenet. Az útlevelet kérő személyek az egyes részlegnél jelentkeztek, ahol bemutatták az összes okmányaikat, és kitöltötték a szükséges űrlapokat. Távozásuk után okmányaikat hátrahagyták tanulmányozás céljaira. A kettes részleg megvizsgálta a születési anyakönyvi kivonatokat, személyi igazolványokat stb., hogy nem hamisak-e. Utána ellenőrizte, hogy az illető nincs-e rajta a körözött háborús bűnösök listáján. Ha a kérelmet elfogadták, a részlegvezető által aláírt feljegyzés kíséretében az összes okmányt továbbították a hármas részleghez. A kettes részleg jóváhagyásának vétele után a hármas részlegen elővettek a többi közül egy üres útlevelet a páncélszekrényből, kitöltötték, beleragasztották a kérelmező fényképét, majd átadták az illetőnek, aki általában egy hét múlva jelentkezett érte.
Winzer tehát először is áthelyeztette magái a hármas részleghez. Egyszerűen kitöltött egy útlevélkérőlapot Molders új nevére, megírt egy elfogadó feljegyzést a kettes részleg nevében, majd odahamisította a brit tiszt aláírását.
A kettes részlegnél átvette az éppen elkészült tizenkilenc útlevélkérőlapot, és közibük csúsztatta Molders anyagát, majd az egészet bevitte Johnstone őrnagyhoz. Az őrnagy megszámolta a húsz elfogadó feljegyzést, a páncélszekrényhez ment, és kiszámolt húsz üres útlevelet, majd átadta őket Winzernek. Winzer kötelességtudóan kitöltötte, és hivatalos bélyegzővel látta el valamennyit, majd egy híján valamennyit kiosztotta a tizenkilenc boldog kérvényezőnek.
A huszadikat zsebre vágta. Az iratszekrénybe húsz útlevélkérő került, amely természetesen azonos volt a kiadott útlevelek számával.
Még aznap este átadta Moldersnek az útlevelet, és átvette a gyémánt nyakéket. Rátalált új munkaterületére.


1949 májusában megalakult a Szövetségi Köztársaság, és az útlevél ügyosztály az alsó-szászországi szövetségi kormány hatáskörébe került, székhelye Hannover lett. Winzer továbbra is ott maradt. Több ügyfele nem akadt. Nem is volt rájuk szüksége. Hetenként egyszer felfegyverezte magát valami jelentéktelen alak képével, amelyet a helybeli fényképésznél vásárolt, gondosan kitöltött egy útlevélkérőlapot, mellékelte a fotót, hamisított egy elfogadó feljegyzést a részlegvezető - akkor már nyugatnémet tisztviselő - aláírásával, majd az aznapi kérőlapokkal és elfogadó feljegyzésekkel átzarándokolt a hármas részleg vezetőjéhez. A darabszám egyezett, tehát ugyanannyi üres útlevelet kapott cserébe. Egy kivételével mindet az eredeti kérelmezők kapták. Az utolsó azonban minden esetben a zsebébe vándorolt. Ezután már csupán a hivatalos bélyegzőre volt szüksége. Ellopni nem akarta, mert az gyanút keltett volna. Egy éjjelre magához vette, és reggelre már kiváló lenyomattal rendelkezett Alsó-Szászország szövetségi kormányának hivatalos útlevélpecsétjéről.
Hatvan hét alatt hatvan üres útlevélre tett így szert. Akkor beadta a lemondását, pironkodva fogadta feljebbvalói dicséreteit gondos és precíz munkájáért, Otthagyta Hannovert, Antwerpenben eladta a gyémánt nyakéket, és egy kis nyomdaüzemet indított be Osnabrückben akkor, amikor aranyért és dollárért a piaci ár töredékéért meg lehetett venni bármit.
Ha Molders befogja a száját, soha nem akad össze az Odessával. Amikor azonban Molders épségben megérkezett Madridba a barátai közé, eldicsekedett az ismerősével, aki valódi nyugatnémet útlevelet tud szerezni annak, aki csak akarja.


1950 vége felé egy újabb “barát" látogatta meg Winzert, aki éppen akkortájt nyitotta meg nyomdáját Osnabrückben. Winzer kénytelen volt mindenre igent mondani. Attól kezdve, ha az Odessa egyik tagja bajba jutott, Winzertől kapta az új útlevelet.
A rendszer tökéletesen biztonságos volt. Winzernek csupán egy fotóra volt szüksége meg az illető életkorára. Annak idején minden egyes útlevélkérőlapról másolatot készített, még mielőtt azok a hannoveri irattárba kerültek volna. Az üres útlevélbe azokat az adatokat vezette be, amelyeket még 1949-ben az űrlapokra írt. A név általában átlagos volt, a születési hely pedig messze a vasfüggöny mögül való, ahol úgysem ellenőrzi senki, a születési idő pedig nagyjából egyezett az SS-tag saját születési évével; az adatokat azután ellátta Alsó-Szászország hivatalos pecsétjével. Az új tulajdonos saját keze írásával, de új nevén írta alá átvételkor az útlevelet.
A megújítás is egyszerűen ment. Öt év elteltével a körözött SS-tag bárhol beadhatta kérelmét Alsó-Szászországon kívül. A bajorországi tisztviselő ugyanis általában csak átszólt hannoveri kollégájának: “Kiadtatok egy ilyen és ilyen számú útlevelet 1950-ben Walter Schummann részére, aki itt és itt, ekkor és ekkor született?" Hannoverben az ügyintéző átfutja a nyilvántartást, és azt válaszolja: "Igen." A bajor tisztviselőt megnyugtatja hannoveri kollégájának válasza; az útlevél nem hamis, erre kiadja az újat, amelyet aztán Bajorország pecsétjével lát el.
Amíg a hannoveri nyilvántartásban szereplő fotót össze nem hasonlítják a müncheni megújítási kérelmen látható képpel, addig nem lehet probléma. És ilyen összehasonlításra soha nem került sor. Az irodai hivatalnokokat a pontosan kitöltött, jóváhagyott nyomtatványok meg az útlevélszámok érdeklik, nem holmi fényképek.
Egy Winzer-féle útlevél tulajdonosának csak 1955 után, több mint öt évvel az eredeti, hannoveri kibocsátás után kell megújításért folyamodnia. Az útlevél birtokában a körözött SS-tag beszerezheti az új jogosítványt, a társadalombiztosítási kártyát, a bankszámlaszámát, a hitelkártyát, avagy rövidebbre fogva: az új személyazonosság összes kellékét.


1964 tavaszára Winzer a hatvan darab eredetiből negyvenkét darabot már kiadott.
A ravasz kisember azonban óvatos volt. Felrémlett előtte, hogy egy napon az Odessának talán már sem rá, sem a szolgálataira nem lesz többé szüksége. Egyetlen ügyfelének sem ismerte ugyanis a valódi nevét, mert ez felesleges volt ahhoz, hogy új névre szóló új útlevelet készítsen valakinek. Ezért aztán minden fényképről másolatot készített. Az eredetit beragasztotta az útlevélbe, és elküldte, de a másolatot megtartotta. Az egyes fotókat külön kartonokra ragasztotta. A kép mellé odagépelte az új nevet, a címet (a nyugatnémet útlevélben a címet is feltüntetik) meg az útlevél számát.
A kartotékokat egy dossziéban tartotta. Ez a dosszié volt az életbiztosítása. Egy példányt otthon őrzött, egy másikat pedig letétbe helyezett egy zürichi ügyvédnél. Ha az Odessa valaha is megfenyegeti, elmondja nekik, hogy a dosszié létezik, és figyelmezteti őket, ha bármi baj történne vele, a zürichi ügyvéd a birtokában levő másolatokat megküldi az érintett hatóságoknak.
A fotókat azután a nyugatnémetek hamarosan összevetnék a körözött nácik képeivel. Ha csupán az útlevélszámukat ellenőrzik mind a tizenhat szövetségi fővárosban, máris kiderül, hol lakik az illető. A lebuktatáshoz még egy hétre sincs szükség.
A terv hibátlan volt, és ez hozzájárult ahhoz, hogy Klaus Winzer erőben, egészségben - és persze életben - tölthesse hátralevő napjait.
Nos, ez volt az az ember, aki lekváros pirítóst majszolgatva ült kávéja előtt, és azon a péntek reggelen fél kilenckor az Osnabrück Zeitungot olvasgatta, mikor megcsörrent a telefon. A vonal túlsó végéről előbb parancsolóan, majd megnyugtatóan beszélt a hívó.
- Magát semmi, de semmi veszély nem fenyegeti - nyugtatta meg a Werwolf. - Egy átkozott riporterről van szó. Értesülésünk szerint oda fog menni önhöz. Ne féljen. Az egyik emberünk szorosan a nyomában van, és egy napon belül az egész dologra pontot teszünk. De most tíz percen belül el kell tűnnie. Figyeljen, elmondom, mit tegyen...
Harminc perccel később a nagyon megviseltnek látszó Klaus Winzer már összecsomagolta a legszükségesebb holmiját, tétova pillantást vetett a faliszéf irányába, ahol a dossziét tartotta, majd úgy döntött, hogy mégsem lesz rá szüksége. A döbbenten figyelő cselédnek, Barbarának elmondta, hogy nem megy be a nyomdába. Úgy döntött, hogy rövid szabadságra az Osztrák-Alpokba megy. Egy kis friss levegőre van szüksége - nincs is annál egészségesebb.
Barbara a küszöbön állva tátott szájjal nézett Winzer elrobogó Opel Kadettje után. Kilenc óra után tíz perccel a várostól nyugatra öt kilométerre levő elágazásnál volt, ahol a mellékút csatlakozott az autópályához. A Kadett éppen a felhajtón haladt, amikor az út másik oldalán egy fekete Jaguár fordult le az autópályáról Osnabrück irányába.


Miller a város nyugati végén, a Saar Platznál talált egy benzinkutat. Elgyötörten mászott ki a kocsiból. Az összes izma fájt, a nyakát pedig mintha kalodába zárták volna. Az előző este elfogyasztott bortól olyan volt a lehelete, mint a mustárgáz.
- Töltse tele. Szupert kérek - mondta a kutasnak. - Van itt egy telefonfülke?
- Ott, a sarkon - felelte a fiú.
A telefon felé menet Miller észrevett egy kávéautomatát, és a fülkébe már egy csésze gőzölgő kávéval érkezett. Átlapozta az osnabrücki telefonkönyvet. Volt néhány Winzer nevű, de csak egy Klaus. A név kétszer is szerepelt. Az első bejegyzés mellé odanyomtatták: “nyomdász". A második Klaus Winzer mellett a "priv." rövidítés volt olvasható, ami egyértelműen az illető lakására vonatkozott. Kilenc óra húsz volt az idő. Ilyenkor már mindenki dolgozik. A nyomdaüzemet hívta.
Valószínűleg az előmunkás vette fel a kagylót.
- Sajnálom, még nincs bent - mondta egy hang. - Kilenckor pontban itt szokott lenni. Bizonyára hamarosan megérkezik. Kérem, hívja újra egy fél óra múlva.
Miller megköszönte, és azon tűnődött, hívja-e otthon. Inkább nem. Ha Winzer odahaza van, Miller személyesen akart találkozni vele. Megjegyezte a címet, és kilépett a fülkéből.
- Merre van a Westerberg? - tudakolta a kutastól, miközben fizetett, és egyúttal azt is nyugtázta, hogy megtakarított pénzéből már csupán ötszáz márka maradt. A fiú az út túlsó oldala felé biccentett.
- Az ott, ni. Flancos környék. Az összes gazdag arra lakik.
Miller vásárolt magának egy várostérképet, és kikereste az utcát. Alig tízpercnyire volt innét.
A házat egyértelműen jómódú ember lakta, mint ahogy az egész környéken érződött a jólét. A Jaguárt a kocsifelhajtó végén hagyta, és odasétált az ajtóhoz.
A lány, aki a csengetésre megjelent, alig volt húszéves, és rendkívül csinos teremtésnek látszott. Kedvesen mosolygott Millerre.
- Jó reggelt. Winzer urat keresem.
- Ó, ő már elment, uram. Még húsz perce sincs.
Millernek némi idejébe tellett, hogy felocsúdjon. Winzer bizonyára valami dugóba keveredhetett a nyomdába menet.
- Milyen kár. Reméltem, hogy még itthon érem - magyarázta a lánynak.
- Nem dolgozni ment, uram. Ma reggel nem oda ment, hanem szabadságra - hangzott a lány segítőkész válasza.
Miller szerette volna legyűrni magában az egyre erősödő pánikhangulatot.
- Szabadságra? Az ilyesmi különös ebben az évszakban. Mellesleg - improvizálta gyorsan - ma reggelre megbeszéltük ezt a találkozót, ő kért, hogy látogassam meg.
- Milyen kár - felelte kínosan feszengve a lány. - Nagyon hirtelen távozott. Volt egy telefonja a könyvtárszobában... “Barbara! - mondta merthogy így hívnak -, Barbara, egy hétre Ausztriába megyek, szabadságra. Csak egy hétről van szó." Ezt mondta. Én semmit sem tudtam a terveiről. Meghagyta, hogy hívjam fel az üzemet, és mondjam meg, egy hétig távol lesz. Azzal el is robogott. Az ilyesmi egyáltalán nem jellemző Winzer úrra. Ő mindig olyan nyugodt.
Miller reményei lassan szertefoszlottak.
- Nem mondta, hova megy? - tudakolta.
- Nem mondott semmit, csak azt, hogy az Osztrák-Alpokba.
- Címet sem hagyott, ahol kapcsolatba lehet vele lépni?
- Éppen ez a legfurcsább. Már úgy értem, mi lesz a nyomdával? Akkor hívtam őket, mielőtt maga megérkezett. Nagyon meg voltak lepődve, mert rengeteg a megrendelésük.
Miller gyors fejszámolásba fogott. Winzer legalább félórányi egérutat nyert. Ha óránként százhússzal vezet, akkor már legalább hatvan kilométert megtett. Ez annyit jelent, hogy két óra kell, hogy egyáltalán megpillanthassa Winzer kocsiját. Túl sok. Két óra alatt Winzer akármerre lehet. Másrészt semmi bizonyíték nincs arra, hogy valóban Ausztria felé ment.
- Beszélhetnék akkor a feleségével?
Barbara különösen nézett rá, és kuncogni kezdett.
- Nincs felesége - mondta. - Egyáltalán nem ismeri Winzer urat?
- Még soha nem találkoztunk.
- Hát, ő nem olyan nősülős fajta. Nagyon kedves meg minden, de a nők nem érdeklik, ha érti, mire gondolok.
- Tehát egyedül lakik itt?
- Engem leszámítva, merthogy én bentlakó vagyok. De itt nem fenyeget veszély. Legalábbis abból a szempontból - kuncogta a lány.
- Értem. Köszönöm. - Miller már indulni akart.
- Nagyon szívesen - válaszolta a lány, és nézte, hogy Miller visszasétál a Jaguárhoz, amire már korábban felfigyelt.
Ha már Winzer amúgy is távol van, azt remélte, talán sikerül egy kedves fiatalembert becsalogatnia egy éjszakára, mielőtt a munkaadója hazatér. A nagy robajjal távozó Jaguárt figyelve sóhajtva gondolt mindarra, ami lehetett volna, majd becsukta a bejárati ajtót.
Miller érezte, hogy a legutóbbi és érzése szerint az utolsó kudarc után hogyan keríti hatalmába a fáradtság. Feltételezte, hogy Bayernek sikerült kiszabadítania magát kötelékeiből, és első dolga az volt, hogy még a stuttgarti hotelből figyelmeztette Winzert. Pedig milyen közel volt már, csupán egy negyedóra választotta el céljától.
Elhajlott a régi városka középkori fala mellett, a térképről tájékozódva a Theodor Heuss Platzra ment. Itt az állomás előtt leparkolt, és szobát vett ki a tér másik oldalán álló Hohenzollern Hotelben.
Szerencséjére volt szabad szoba, így hát felment, levetkőzött, és az ágyra vetette magát. Volt valami, ami idegesítette, valami apró részlet, amelyre elfelejtett rákérdezni. Amikor fél tízkor álomba zuhant, még mindig nem tudta a megoldást.


Mackensen fél egyre ért Osnabrück belvárosába. Befelé menet megnézte a westerbergi házat, de a Jaguárnak nem volt nyoma. Mielőtt odament volna, még fel akarta hívni a Werwolfot, hátha azóta újabb hírei vannak.
Az osnubrücki postahivatal épülete történetesen a Theodor Heuss Platzra néz. A tér egyik oldalát a pályaudvar foglalja el, a másikat pedig a Hohenzollern Hotel. Amikor Mackensen leparkolt a posta előtt, hirtelen vigyorra húzódott a szája. A keresett kocsi az állomás előtt állt.
A Werwolfot jobb hangulatban érte.
- Akkor hát rendben van. Egyelőre vége a pániknak - mondta a gyilkosnak. - Sikerült még időben elérnem a hamisítót, aki elpucolt a városból. Az előbb ismét hívtam. Valószínűleg a cseléd vette fel. Elmondta, hogy Winzer távozása után húsz perccel egy fiatalember kereste, aki egy fekete sportkocsival jött.
- Nekem is vannak híreim - újságolta Mackensen. - A Jaguár itt parkol a téren, éppen velem szemközt. Valószínűleg bent alszik a hotelben. Akár a szobájában is elintézhetem. Majd hangtompítót használok.
- Lassabban a testtel, mire való ez a kapkodás? - figyelmeztette a Werwolf. - Először is, nem szabad a városon belül elintézni. A cseléd már látta őt is meg a kocsiját is. Valószínűleg jelentené a rendőrségen. Ezzel felhívnánk a figyelmet a hamisítónkra, márpedig ő könnyen pánikba esik. Őt nem keverhetjük az ügybe. A cselédlány vallomása rá terelhetné a gyanút. Először felhívják telefonon, mire ő eltűnik, majd felkeresi egy fiatalember, akit viszont lelőnek egy szállodai szobában. Túl kockázatos.
Mackensen a szemöldökét ráncolta.
- Igaza van - szólalt meg végül. - Akkor kell elbánnom vele, amikor távozik.
- Valószínűleg marad meg néhány órát, megpróbál majd valami szálat találni, ami elvezetheti a hamisítóhoz. Nem fog sikerülni. Még valami: van Millernél diplomatatáska?
- Igen - felelte Mackensen. - Tegnap nála volt, araikor a kabaréból kijöttek. A szobájába is magával vitte.
- Vajon miért nem a csomagtartójában hagyta? Vagy a szállodában? Azért, mert fontos a számára. Érti, mire gondolok?
- Igen.
- Az a leglényegesebb, hogy látott engem, és ismeri a nevemet meg a címemet. Tudja, hogy Bayer és a hamisító kapcsolatban állnak egymással. Az újságírók pedig általában jegyzetelni szoktak. Az a táska most élet vagy halál kérdése. Akkor sem szabad a rendőrség kezébe jutnia, ha Miller meghal.
- Értettem. Szóval a táska is kell?
- Szerezze meg vagy semmisítse meg! - válaszolta Nürnbergből a hang.
Mackensen egy percig gondolkodott.
- Az volna a legjobb, ha bombát telepítenék a kocsijába. A felfüggesztéshez erősítem, hegy csak akkor robbanjon, amikor nagy sebességnél döccen egyet az autópályán.
- Kiváló! - helyeselt a Werwolf. - A táska is megsemmisül majd?
- Egy olyan robbanószerkezettel, amire gondolok, hamu sem marad Millerből, a kocsijából meg a táskából. Ha nagy sebességnél következik be, akkor úgy néz majd ki, mintha baleset történt volna. A tanúk majd azt állítják, hogy a benzintartály robbant fel.
- Meg tudja csinálni? - kérdezte a Werwolf.
Mackensen elvigyorodott. A kocsija csomagtartójában lapuló készlet minden bérgyilkos álma volt. Tartalmazott többek között vagy fél kilogramm plasztikot és két elektromos gyutacsot.
- Ó, hogyne - dörmögte -, nem gond. De csak sötétedés után tudok a kocsihoz férkőzni.
A beszélgetést abbahagyva kinézett a postahivatal ablakán, majd csak annyit vakkantott a telefonba, bocsánat, és letette a kagylót.
Öt perccel később újra jelentkezett.
- Elnézést, uram. Most láttam Millert diplomatatáskástul beszállni a kocsiba és elhajtani. Ellenőriztem a szállodát, valóban ott lakik. A csomagját otthagyta, tehát visszatér. Ne aggódjon, még ma éjjel kész leszek a bombával.
Miller néhány perccel egy óra előtt ébredt, felfrissülve és valamivel nyugodtabban. Álmában eszébe jutott, mi nem hagyta nyugodni. Visszament Winzer házához.
A cselédlány nem is próbálta leplezni, mennyire örül, hogy újra látja.
- Jó napot! Hát már megint maga az? - üdvözölte sugárzó mosollyal.
- Erre visz az út hazafelé - mondta Miller. - Azt szeretném tudni, maga mióta szolgál itt?
- Ó, már vagy tíz hónapja. Miért?
- Hát, tekintve, hogy Winzer úr nem olyan nősülős fajta, maga meg olyan fiatal még, nem tudom, ki viselte gondját, mielőtt maga jött?
- Aha, értem már. Fräulein Wendel volt a házvezetőnője.
- Ő most hol van?
- Kórházban. Azt hiszem, a halálán van. Tudja, mellrák. Borzasztó. Már csak ezért is különös, ahogyan Winzer úr elrohant ma reggel. Mindennap meg szokta látogatni. Nagyon szereti azt az asszonyt. Nem mintha valaha is - félre ne értsen! - lett volna közöttük valami, de már 1945 óta együtt voltak, és az hosszú idő. Winzer úr szinte rajongva szereti. Nekem mindig olyanokat szokott mondani, hogy Fräulein Wendel ezt így meg úgy szokta... meg hasonlókat.
- Melyik kórházban fekszik? - kérdezte Miller.
- Hamarjában nem is tudom. Várjon csak, rajta lesz a telefonjegyzéken. Hozom.
A lány két perc múlva visszatért a klinika címével. Az előkelő magánszanatórium a város szélén volt.
A térképet követve Miller valamivel délután három után érkezett oda.


Mackensen a bomba alkatrészeinek beszerzésével töltötte a délutánt. "A bombamerénylet titka, hogy egyszerűen kell csinálni. Olyasmivel, ami bárhol beszerezhető" - mondta egyszer régen a kiképző tiszt.
Egy vasüzletben cint és forrasztópákát vásárolt, vett egy tekercs fekete szigetelőszalagot, néhány méter vékony drótot, egy drótvágót, egy harminc centiméteres fémfűrészlapot meg egy tubus pillanatragasztót. Az egyik elektromossági boltban veti egy kilencvoltos zsebrádióba való elemet, egy kis izzót, amely körülbelül három centiméter átmérőjű volt, két darab néhány méteres, jó minőségű, ötamperes, műanyag bevonatú vezetéket, az egyik piros, a másik kék színű volt. Precíz ember lévén, adott arra, hogy megkülönböztesse egymástól a pozitív és negatív pólust. Az írószerboltban öt darab nagyméretű radírgumit vásárolt. A gyógyszerkereskedésben beszerzett két csomag gumióvszert, azaz csomagonként három-három darabot, majd végül egy zöldségesnél vásárolt egy fémdobozba csomagolt, kiváló minőségű teát.
Mivel alapos ember volt, nem szerette volna, ha a robbanóanyag átnedvesedik, a teásdoboz szorosan záródó fedele pedig még levegőt sem engedett be, nemhogy nedvességet.
A bevásárlás végeztével a térre néző szobát vette ki a Hohenzollern Hotelben, hogy szemmel tarthassa a parkolói munka közben. Biztosra vette, hogy Miller visszatér.
Mielőtt felment volna a szobájába, a csomagtartóból kivett negyed kilónyi plasztikot, ezt a gyerekek játékgyurmájára emlékeztető lágy anyagot meg egy elektromos gyutacsot.
Az ablakkal szemben leült az asztalhoz, és fél szemmel a teret figyelve, a keze ügyében egy csésze fáradtságűző fekete teával munkához látott.
A bomba egyszerű szerkezet volt. Legelőször a WC-be öntötte a teát, és csak a dobozt tartotta meg. A doboz tetején lyukat ütött a drótvágó nyelével. A piros drót végéből lecsípett egy harminc centiméteres darabot.
Ennek a rövid drótnak az egyik végét az elem pozitív pólusához forrasztotta. A negatív pólushoz forrasztotta az egészben hagyott hosszú, kék drót egyik végét. Hogy a véletlen érintkezést elkerülje, a két vezetéket végigvezette a telep két ellentétes oldalán, majd az egészet átkötötte szigetelőszalaggal.
A rövid, piros vezetéket a detonátor érintkezője köré tekerte. Ugyanide csatlakozott a piros vezeték másik, hosszabb részének az egyik vége is.
Az elemet a drótokkal a teásdoboz alján helyezte el, a detonátort mélyen beleszúrta a robbanóanyagba, amelyet ugyancsak a dobozba, az elem tetejére rakott, míg csak az színültig meg nem telt.
Majdnem teljes volt az áramkör. A telep és a gyutacs között megvolt az összeköttetés. Az egyik drót a detonátortól a semmibe vezetett, csupasz vége a levegőbe lógott. Ha a kék és a piros vezeték csupasz végei érintkeznek, zárul az áramkör, A telep elektromos töltése berobbantja a gyutacsot, amely egy éles csattanást hallat. A csattanás hangja azonban elvesz majd a dörejben, amelyet a felrobbanó plasztik idéz elő, és amely elég lenne ahhoz, hogy romba döntse a szálloda legalább két-három szobáját.
Már csupán az elsütőszerkezet volt hátra. Két kezére zsebkendőt csavart, és addig hajlította a fűrészlapot, míg az középen el nem pattant, így két, egyenként körülbelül tizenöt centiméteres acéllaphoz jutott, amelyek egyik végén kis lyuk volt - ezeknél fogva fogatták be a pengét a keretbe.
Az öt radírt egymás tetejére rakta. A fűrészlap két darabját a gumitömb alsó, illetve felső lapjához illesztve szétválasztotta őket egymástól, maid szigetelőszalaggal rögzítette, így a két féllapból körülbelül tíz centiméter a levegőben lógott, és az egész emlékeztetett egy kicsit a krokodil nyitott állkapcsára. Hogy az érintkezést megnehezítse, Mackensen a fémlapok szabad végei közé csúsztatta az izzót, majd bőven bekente ragasztóval. Az üveg nem vezeti az áramot.
Már majdnem készen volt. A robbanóanyagból kiálló két drótot átvezette a doboz tetején ütött lyukon, majd a fedelet szorosan rányomta a dobozra. A drótvégek közül egyiket a felső, a másikat az alsó pengedarabhoz forrasztotta. Ezzel élesre állította a bombát.
Ha a kioldószerkezetre nyomás hat, vagy rálépnek, összetörik az izzó, a két fémlap érintkezik, és záródik az áramkör. Már csak egy utolsó óvintézkedés volt hátra: nehogy a mezítelen fémlapok véletlenül egyszerre érintkezhessenek egy harmadik fémfelülettel, amely természetesen ugyancsak zárná az áramkört, a hat óvszert egymás után ráhúzta a szerkezetre, amelyet végül hat vékony, de ellenálló gumiréteg védett. Ez kizárta a véletlen robbanás lehetőségét.
A kész bombát betette a szekrény aljába a kötöződróttal, a drótvágóval és a szigetelőszalag maradékával együtt. Ezekre szüksége lesz, amikor a szerkezetet Miller kocsijához erősíti. A szobapincértől kávét rendelt, hogy el ne aludjon, majd az ablakhoz ülve várta, hogy Miller visszatérjen a parkolóba.
Nem tudta, hova ment Miller, de nem is érdekelte.
A Werwolf megnyugtatta, hogy úgysem talál semmit, ami a hamisító nyomára vezethetné, és ez elég is volt neki.
Mint afféle jó mesterember, Mackensen felkészült arra, hogy ellássa a feladatát, a többi már a mások dolga. Nem zavarta, hogy várakoznia kell. Tudta, hogy Miller előbb vagy utóbb úgyis visszatér.
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
Frederick Forsyth - Az Odessa ügyirat 13.
  2013-02-22 11:33:28, péntek
 
  13

Franz Bayer éppen olyan kerekded és jó kedélyű volt, mint a felesége. A Werwolf értesítette, hogy rövidesen meglátogatja valaki, aki a rendőrség elől bujkál, és ő a küszöbön várta Műiért, aki valamivel nyolc óra előtt jelent meg nála.
Még a hallban, sebtében bemutatta a feleségének, aki azután rögtön bevette magát a konyhába.
- Nos hát, kedves Kolb - kedélyeskedett a házigazda -, járt-e már valaha Württembergben?
- Bevallom, még soha.
- Ohó! Mi errefelé híresek vagyunk ám a vendégszeretetünkről! Gondolom, jólesne valami kis harapnivaló. Evett ma már valamit?
Miller azt felelte, hogy nem reggelizett, de nem is ebédelt, a délutánt pedig a vonaton töltötte. Bayer ettől szinte kétségbeesett.
- Jóságos ég, hiszen ez szörnyű! Ennie kell! Már tudom is, mit fogunk csinálni. Bemegyünk a városba, és valami pompásat vacsorázunk... Ugyan, fiam, ez a legkevesebb, amit megtehetek magáért.
Kacsázó léptekkel eltűnt, hogy feleségével közölje, elviszi a vendéget vacsorázni valahova a belvárosba. Tíz perccel később már Bayer kocsijában robogtak a város központja felé.


Nürnbergtől a régi E 12-es úton legalább kétórányira fekszik Stuttgart még akkor is, ha az ember keményen hajt, márpedig Mackensen aznap este tövig nyomta a gázpedált. A Werwolf hívása után fél órával már úton is volt, zsebében Bayer címével és minden szükséges tudnivalóval. Amikor befutott a városba, tél tizenegy volt. Bayer házáig meg sem állt.


Bayerné, aki a Werwolf újabb hívásából időközben már megtudta, hogy a magát Kolbnak nevező egyén valaki egészen más, és könnyen meglehet, hogy a rendőrség besúgója, szinte reszketett a félelemtől, amikor Mackensen befutott, A látogató modora aligha nyugtatta meg a rémült asszonyt.
- Mikor mentek el?
- Úgy háromnegyed nyolc tájban... - nyögte Bayerné.
- Hová mentek?
- Nem tudom. Franz csak annyit mondott, hogy a fiatalember egész nap egy falatot sem evett, és most megvacsoráztatja egy étteremben, valahol a városban. Én mondtam, hogy szívesen készítek vacsorát, de Franz imád étteremben vacsorázni. Bármilyen ürügy jól jön neki...
- Szóval, ez a Kolb... Ön állítólag látta, amikor az autójával leparkolt. Ez hol történt?
Az asszony elmagyarázta, hol áll a Jaguár, és hogyan lehet a háztól odajutni.
Mackensen pár percig gondolkodott.
- Meg tudná mondani, melyik étterembe vihette a férje?
- A Három Mocsár a kedvenc helye, a Friedrichstrassén - válaszolta. - Először mindig ott próbálkozik.
Mackensen elköszönt, és első útja a Jaguárhoz vezetett. Alaposan szemügyre vette, tudta, hogy ezután felismeri, bárhol is látja. Nem tudta eldönteni, várjon-e a kocsinál, amíg Miller előkerül, vagy eredjen a nyomukba. A Werwolf azt parancsolta, hogy keresse meg őket, figyelmeztesse Bayert, és küldje haza, s utána intézze el Millert. Ezért aztán úgy döntött, hogy nem telefonál az étterembe. Ha most figyelmezteti Bayert, akkor Miller is rájön, hogy lebukott - még egérutat is nyerhet.
Mackensen az órájára pillantott. Tíz perc múlva tizenegy. Visszaült Mercedesébe, és elindult a belváros felé.


Josef nyitott szemmel feküdt München egy kicsi, félreeső és jelentéktelen szállodájában, amikor a portáról felszóltak, hogy távirata érkezett.
Legyalogolt a lépcsőn, majd a távirattal egy üti; újra visszatért a szobájába.
Odaült a roskatag asztalhoz, fellépte a borítékot és átfutotta a meglehetősen hosszú adatsort, amely így kezdődött:
Zöldség 401 márka 53 pfennig
Dinnye 362 márka 17 pfennig
Narancs 627 márka 24 pfennig
Grapefruit 313 márka 88 pfennig...
A gyümölcs- és zöldségfélék listája hosszú volt, de kizárólag olyan tételekből tevődött össze, amelyeket hagyományosan Izrael exportált, s ezért úgy festett, mintha egy exporttal foglalkozó cég nyugat-németországi képviselőjének összeállított árajánlat lenne. A nyilvános postai vonalak használata persze nem volt biztonságos, de Nyugat-Európában annyi kereskedelmi témájú táviratot adtak fel naponta, hogy az ellenőrzésükhöz még egy hadsereg is kevés lenne.
Josef a szavakra ügyet sem vetve, egyetlen hosszú sorba írta le egymás után a számokat. A márkákból és pfennigekből álló, ötjegyű számcsoportok eltűntek.
Amikor az összes számot egymás mellé írta, újabb számcsoportokra bontotta a sort, de ezúttal hatjegyűekre. Minden egyes számcsoportból kivonta az aznapi dátumot, 1964. február 20-át, amelyet úgy írt le: 20 204. Az eredmény valamennyi esetben egy újabb hatjegyű számcsoport volt.
Egy egyszerű titkosírást használt, amely a Webster-féle Új Világ Szótár New York-i, a Popular Library által kiadott kötetén alapult. A számcsoportok első három tagja a szótár oldalszámát jelölte. A negyedik szám egytől tízig bármi lehetett. A páratlan szám az első hasábot, a páros a másodikat jelölte oldalanként. Az utolsó két számjegy azt mutatta, hogy fentről lefelé haladva hányadik szót kell leírni.
Fél órán át megállás nélkül dolgozott, majd összeolvasta az üzenetet. Utána a két kezébe temette az arcát.
Harminc perccel később már Leonnál volt. A bosszúállók csoportjának vezetője elolvasta az üzenetet, és nagyot káromkodott.
- Sajnálom - szólalt meg hosszú hallgatás után. - Erről nem tudhattam.
A két ember valóban nem sejthette, hogy az elmúlt hat nap folyamán három információtöredék futott be a Hosszadhoz. Az egyik Izrael Buenos Aires-i ügynökétől származott, aki jelentette, hogy valaki egymillió márkának megfelelő összeg átutalására adott megbízást egy bizonyos Vulkán részére, hogy “segítséget nyújtson kutatói vállalkozása következő lépcsőjének befejezéséhez". A második egy olyan svájci bank zsidó alkalmazottjától érkezett, amelyről tudták, hogy régóta foglalkozik a titkos náci pénzalapokból történő átutalásokkal. Az alkalmazottól megtudták, hogy a bankba egymillió márka összegű átutalás érkezett Bejrútból, és ezt készpénzben fel is vélte egy magát Fritz Wegenernek nevező férfi, akinek legalább tíz éve nyitották meg a számlát a banknál.
A harmadik információt a 333. üzem biztonsági személyzetének egy vezető beosztású egyiptomi tisztje szolgáltatta, aki a nyugdíját csinosan kiegészítő summa fejében néhány órán át elbeszélgetett egy római szállodában a Mosszad egyik emberével.
Elmondta, hogy a rakétákhoz csupán egy megbízható távirányító rendszer hiányzik, s beszámolt arról, hogy ennek a kutatási, illetve gyártási munkálatait egy nyugat-németországi gyárban végzik, és az Odessának ez az egész több millió márkájába kerül.
A három információtöredék, ezer mással együtt annak a Youvel Neeman professzornak a számítógépes adatbankjába került, akinek először sikerült hírszerzéselemzési feladatok elvégzésére alkalmassá tenni a számítógépet, és aki később az izraeli atombomba atyja lett. Az emberi agy talán hibát vétett volna, a zizegő áramkörök azonban összekapcsolták a három elemet, és “emlékeztek" arra is, hogy mielőtt 1955-ben a tulajdon felesége lebuktatta volna, Roschmann a Fritz Wegener nevet használta.


Josef a föld alatti főhadiszálláson nekitámadt Leonnak.
- Mostantól kezdve itt maradok. El sem fogok mozdulni a telefon közeléből. Szerezzenek nekem egy erős motorkerékpárt meg egy motorosruhát. Egy órán belül legyen itt mindkettő! Amikor ez a maguk drágalátos Millerje jelentkezik, ha ugyan jelentkezik, gyorsan utol kell érnem!
- Ha lebukik, akkor már hiába siet - vetette közbe Leon.
- Nem csoda, hogy el akarták riasztani. Ha csak néhány kilométerre megközelíti azt az embert, megölik.
Leon távozott, közben Josef még egyszer átfutotta a Tel Avivból kapott táviratot, amely így szólt:
"Riadókészültség új információ szerint rakéták sikerének kulcsa német gyáros a te hatáskörzetedben stop fedőneve vulkán stop valószínűleg azonos roschmannal stop azonnal felhasználni műiért stop felkutatni és megsemmisíteni roschmannt stop kormorán."
Josef leült az asztalhoz, és aprólékos gonddal tisztogatni kezdte Walther PPK típusú pisztolyát.
Miközben betárazott, időről időre a néma telefonra vétette pillantását.


Bayer kiváló házigazdaként viselkedett, vacsora közben hatalmasakat nevetett, miközben egyik régi viccet a másik után pufogtatta el. Miller néhányszor megpróbálta az új útlevélre terelni a szót.
Bayer mindannyiszor alaposan hátba vágta, közölte vele, hogy ne aggódjon, majd hozzátette:
- Bízd csak rám, öreg harcos, bízd az öreg Franz Bayer re.
Mutatóujjával sokatmondóan megütögette orra jobb oldalát, kacsintott, majd újabb kedélyeskedési roham következett.
A riporteri munkával eltöltött nyolc év alatt Miller megtanulta, hogyan lehet úgy inni, hogy közben tiszta maradjon az ember feje. Nem volt hozzászokva a hatalmas mennyiségű fehérborhoz, amellyel bőségesen öblögették a torkukat vacsora után, ám a fehérbornak van egy felettébb előnyös tulajdonsága, ha a másikat be akarjuk rúgatni: jéggel telt pezsgősvödörben szolgálják fel, hogy hideg maradjon. Millernek háromszor is sikerült poharát a vödörbe üríteni, miközben Bayer másfelé nézett.
Mire megérkezett az édesség, már a második palackot is elpusztították, és Bayer egyre jobban izzadt csontgombos zakójában. Ettől még szomjasabb lett, és rendelt egy újabb üveggel.
Miller úgy tett, mintha aggasztaná, hogy talán mégis lehetetlen lesz új útlevélhez jutnia, és le fogják tartóztatni az 1945-ös flossenburgi dolgok miatt.
- Fényképre szükség lesz, ugye? - kérdezte gondterhelten.
- Aha, kell majd egy pár fotó... - böffentette Bayer. - Nem gond. Az állomáson vannak automaták, majd ott elintézed. Megvárod, míg a hajad meg a bajuszod kicsit kinő, és tulajdon anyád sem fog rád ismerni.
- És utána? - kérdezte Miller.
Bayer áthajolt az asztalon, és kövér kezét a vállára tette. Miközben a másik sűrű csuklások közepette a fülébe sugdosott, Miller fintorgott az alkohol bűzétől.
- Utána majd elküldöm a fotókat egy barátomhoz, és egy héttel később már meg is jön az útlevél. Az útlevéllel kiváltjuk a jogosítványodat - no, ahhoz azért előbb meg kell felelned a vizsgán - meg a társadalombiztosítási kártyádat. A hatóságok csak annyit tudnak majd, hogy tizenöt év után most érkeztél vissza külföldről. Nem lesz vele probléma, öreg fiú, ne izgulj!
Bayer egyre részegebb lett, de azért még tudott parancsolni a nyelvének. Többet nem volt hajlandó elárulni, Miller pedig nem merte jobban erőltetni a dolgot, mert félt hogy vendéglátója gyanút fog, ezért inkább teljesen magába zárkózott.
Miller a lelki üdvösséget is odaadta volna egy kávéért, de mégsem kért, mert nem akarta, hogy a koffeintől esetleg Bayer is kijózanodjon. Kövér házigazdája tömött pénztárcát vett elő és fizetett, majd elindultak a ruhatár felé.
Az óra tíz óra harmincat mutatott.
- Csodálatos este vo1t, Bayer úr, köszönöm.
- Franz! Franz!... - dohogta a kövér házigazda, miközben belepréselte magát a kabátjába.
- Úgy látszik, Stuttgartban ennyi az éjszakai élet - jegyezte meg Miller, miközben ő is belebújt a kabátjába.
- Butaság, gyermekem. Csak te még nem tudod! Príma kis város ez, nekem elhiheted! Legalább fél tucat jó kis kabaré van benne. Volna kedved megnézni az egyiket?
- Olyan kabarék, ahol vetkőznek is meg minden? - kérdezte tágra nyílt szemmel Miller.
Bayer csak úgy sugárzott a derűtől.
- Viccelsz velem? Azokat a vetkőzős cicákat én is szívesen megnézném!
Bayer nagyvonalú borravalót nyomott a ruhatáros lány markába, és kilépett az utcára.
- Milyen éjszakai mulatók vannak Stuttgartban? - kérdezte nagy ártatlanul Miller.
- Hm, lássuk csak. A Moulin Rouge, a Balzac, az Imperial meg a Sayonara. Azután ott van még a Madeleine az Eberhardtstrassén...
- Eberhardt? Jóságos isten, micsoda véletlen! Úgy hívják a volt főnökömet Brémában! Azt, aki kihúzott a slamasztikából, és beajánlott a nürnbergi ügyvédhez!
- Jól van, jól. Kiváló! Akkor most menjünk mulatni... - heherészett Bayer, majd előrement a kocsijához.


Mackensen negyed tizenkettőkor lépett be a Három Mocsárhoz címzett vendéglőbe. A főpincért kereste, aki éppen az utolsó vendégeket kísérte kifelé.
- Bayer úr? Igen, itt járt ma este, úgy félórája, hogy elment.
- Egy vendége is vele volt? Magas férfi, rövid hajú, bajuszos.
- Úgy van. Emlékszem rájuk. Ott ültek a sarokasztalnál.
Mackensen keze nem ütközött ellenállásba, mikor egy húszmárkást csúsztatott a férfi markába,
- Létfontosságú, hogy megtaláljam! Élet-halálról van szó! Tudja, a felesége hirtelen összeesett...
A főpincér ábrázata csupa ránc lett az együttérzéstől.
- Jaj, istenem, de szörnyű!
- Nem tudja, hova mentek innen?
- Bevallom, fogalmam sincs - tárta szét a kezét a pincér, majd odaszólt az egyik pincérgyereknek: - Hans, te szolgáltál fel a sarokasztalnál Bayer úrnak meg a vendégének. Nem említették, hogy mennek még valahova innen?
- Nem - válaszolt Hans. - Nem hallottam ilyesmit.
- Talán kérdezze meg a ruhatáros lányt - javasolta a főpincér. - Ő talán hallott valamit.
Mackensen a lányt is megkérdezte. Azután elkérte a legfrissebb stuttgarti műsor kalauz egy példányát. A szórakozóhelyek között fél tucat kabarét talált, A középső lapon egy várostérkép volt. Visszaballagott a kocsijához, és nekiindult az első felé.


Miller és Bayer egy kétszemélyes asztalnál ültek a Madeleine-ben, Bayer már a második nagy pohár whiskyt itta; dülledt szemekkel meredt a táncparkett közepén riszáló táncosnőre, aki most ujjaival éppen szélpattintotta a melltartója kapcsát. Amikor a tenyérnyi ruhadarab végre a földre hullt, Bayer a könyökével oldalba vágta Millert. Szinte remegett a gyönyörűségtől.
- Micsoda cicik, öcsém, micsoda cicik! - csuklotta.
Már jóval elmúlt éjfél, és Bayer egyre részegebb lett.
- Bayer úr, kérem, én aggódom! - suttogta Miller. - Én mégis csak menekülőben vagyok... Milyen gyorsan tudja nekem megszerezni azt az útlevelet?
Bayer átölelte Miller vállát.
- Figyelj ide, Rolf, öreg harcos, megmondtam már! Ne izgulj! Bízd csak az öreg Franzra - azzal szélesen vigyorogva kacsintott egyet. - Az útleveleket nem én gyártom. Én csak elküldöm a dolgokat az illetőhöz, aki ezzel foglalkozik, az meg egy héttel később visszaküldi nekem. Nem gond. Most pedig igyál egyet Franz bácsival! - Kezét bizonytalan mozdulattal a magasba emelte: - Pincér! Még egy rundot!
Miller a székén hátradőlve latolgatta az esélyeket. Ha várnia kell, míg a haja és a bajusza kinő, mielőtt lefényképezkedne, az akár hetekig is eltarthat. Bayerből pedig semmilyen fortéllyal nem tudja kiszedni az Odessa útlevélkészítőjének a nevét és a címét. Lehet, hogy részeg, de annyira azért nem, hogy merő nyelvbotlásból kiadja a kapcsolatát.
Az első műsor vége előtt sehogyan sem tudta elvonszolni a klubból az Odessa ügynökét. Amikor végre ismét a hideg, éjszakai levegőn voltak, már egy óra is elmúlt. Bayer enyhén támolygott, fél kézzel átfogta Miller vállát, a hirtelen hideg csak rontott az állapotán.
- Majd én vezetek hazáig - mondta Miller, amikor a saroknál álló kocsihoz értek.
Kivette a kulcsot Bayer kabátzsebéből. A kövér ember tiltakozás nélkül hagyta, hogy besegítse a jobb oldali ülésbe. Miller becsapta az ajtót, megkerülte a kocsit, és beült a volán mögé. Abban a percben egy szürke Mercedes kanyarodott be mögöttük a sarkon, és vagy húsz méterrel mögöttük, nagy fékcsikorgás közepette megállt.
A szélvédő mögött Mackensen ült, aki már túl volt az összes többi mulatón, és most árgus szemekkel olvasta le a Madeleine elöl elhajtó kocsi rendszámát. Ezt a számot adta meg Bayerné. Ez lesz Bayer kocsija. Mackensen a pedálra lépett, és a nyomukba eredt.
Miller tudatában volt, hogy a vérében elég magas az alkoholszint, ezért óvatosan hajtott. Még csak az hiányzott volna, hogy megállítsa őket egy rendőr, akinél esetleg szonda is van. Nem Bayerék elé, hanem a saját szállodájához hajtott. Menet közben Bayer elszundított. Feje előrebillent, tokája szétterült a gallérja és a nyakkendője fölött.
A szálloda előtt Miller rángatni kezdte.
- Gyerünk már, ébresztő! Gyere, Franz, igyunk még egy búcsúpohárral!
A dagadt üres tekintettel bámult rá.
- Haza kell mennem... - motyogta. - Vár az asszony.
- Ugyan már, csak egyet, búcsúzóul. Iszunk egy kortyot a szobámban, és beszélgetünk a régi szép időkről!
Bayer részegen vigyorgott.
- A régi szép időkről... Micsoda idők voltak azok, Rolf!
Miller újból megkerülte a kocsit, és kisegítette a kövér embert a járdára.
- Nagyszerű idők... - mondta, és áttámogatta Bayert az úttesten, majd be az ajtón. - Gyere, beszélgessünk a régi szép időkről!
Az utca végén a Mercedes kikapcsolta a világítást, és beolvadt a többi szürke árnyék közé.
Miller a zsebében tartotta a szobája kulcsát. A pult mögött az éjszakai portás már szendergett. Bayer motyogni kezdett valamit.
- Pszt! - súgta Miller. - Nem szabad hangoskodni!
- Nem szabad hangoskodni... - ismételte Bayer, és úgy csörtetett felfelé lábujjhegyen, mint egy elefánt. Még kuncogott is a saját színészi teljesítményén. Miller szerencséjére szobája az első emeleten volt, különben talán soha nem érnek el odáig. Kinyitotta az ajtót, felkattintotta a villanyt, és lesegítette Bayert az egyetlen karosszékbe, egy durva, merev támlájú faalkotmányba.
Mackensen a szállodával szemközt állt az utcán, és a sötét ablakokat figyelte. Hajnali két órakő, már sehol nem égett fény. Amikor Miller felgyújtotta a lámpát, megjegyezte, hogy a szoba az első emeleten van, a szálló jobb oldali szárnyán.
Azon tűnődött, ne menjen-e fel és üsse le Millert, amikor az kinyitja a szoba ajtaját. Két dolog miatt végül is másként döntött: az üvegajtón át látta, hogy az éjszakai portás, akit felébresztett Bayer csörtetése, most a hallban tesz-vesz. Biztosan megjegyezné magának az idegent, aki hajnali kettőkor igyekszik felfelé, és később pontos személyleírást tudna adni a rendőrségnek. A másik ok, amely miatt megváltoztatta tervét, Bayer állapota volt.
Látta, hogy támogatta Miller át az úttesten a kövér embert, és tudta, hogy miután Millert elintézte, őt képtelen lenne sietve el vonszolni a szállodából. Ha pedig Bayert elkapja a rendőrség, az problémát jelent a Werwolf számára.
Bayer a látszat ellenére előkelő helyet foglalt el a körözöttek listáján a saját neve alatt, és fontos szerepet játszott az Odessában.
Volt valami, ami miatt úgy döntött, hogy az ablakon át támad: az utca túloldalán, a szállodával szemben egy félig befejezett épület állt. A vázszerkezet és az emeletek már elkészültek - az alsó emeletekre egy durva, betonból készült lépcsőn fel lehetett jutni. Elindult visszafelé a kocsijához, hogy a csomagtartóból elővegye a vadászkarabélyt.
A csapás teljesen váratlanul érte Bayert. Reflexeit eltompította az ital, ezért képtelen volt időben kitérni az ütés elől. Miller úgy tett, mintha egy eldugott üveg whiskyt keresne, kinyitotta a szekrényajtót, és kivette a tartalék nyakkendőjét, A másik a nyakában lógott. Ezt is levette.
Még soha nem volt alkalma, hogy a gyakorlatban is kipróbálja azokat az ütéseket, amelyeket tíz éve a hadseregben tanult, így nem nagyon tudta, milyen a hatásuk. Bayer dagadt nyaka rózsaszín hegyként tornyosult a fotel támlája fölé.
- Régi szép idők, príma idők... - motyogta, A látvány arra késztette Millert, hogy akkorát üssön, amekkorát csak tud.
Az ütés nem volt elég erős ahhoz, hogy Bayer elveszítse az eszméletet, mert Miller tenyerének az éle puha volt, továbbá gyakorlatlanul sújtott, és Bayer nyakát vastag hájréteg védte, de azért megtette a magáét. Mire az Odessa-ügynök kirázta fejéből a szédülést, már mindkét csuklója szorosan a két karfához volt kötözve.
- Mi az isten?! - hördült fel, és megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Egy láthatatlan kéz leoldotta a nyakkendőjét, és odakötözte vele bal bokáját a szék lábához. Másik bokáját a telefonzsinór rögzítette. Pislogva nézett fel Millerre, amint lassan derengeni kezdett benne a felismerés. Csakúgy, mint ebből a fajtából oly sokat, Bayert is kínozta egy makacsul vissza-visszatérő rémálom.
- Innen nem tudsz elhurcolni! - mondta. - Engem ugyan nem visztek Tel Avivba! Nem tudtok semmit bizonyítani. Egy ujjal sem nyúltam hozzátok!...
A szó benne rekedt, amikor a szájába egy összehajtogatott zoknit tömtek, az arcára pedig egy gyapjúsál került, Miller gondoskodó természetű édesanyjának ajándékai. A kötés mintái között dühös rémülettel villogott elő Bayer szeme.
Miller közelebb húzta az egyetlen széket. Megfordította, szétterpesztett lábbal ráült, hogy végül az arca még ötven centiméternyire sem volt Bayerétől.
- Figyelj rám, te kövér disznó! Először is, nem vagyok izraeli ügynök. Másodszor pedig nem mész sehová. Itt maradsz, és beszélni fogsz! Megértetted?
Franz Bayer válasz helyett kibámult a sál mintái között. A szeméből már eltűnt a derűs vidámság. Véres volt, mint egy bozótban rejtőző dühös vaddisznóé.
- Azt akarom tudni, és még hajnal előtt meg is tudom, hogy ki készíti az Odessa számára az útleveleket. A neve és a címe kell.
Miller körülnézve megpillantotta az olvasólámpát az ágy melletti asztalkán. A vezetéket kihúzta a falból, és magához vette.
- Nos, Bayer, vagy akármi is a neved, most kiveszem a szádból a tömést. Beszélni fogsz. Ha kiáltani próbálsz, ezzel kapsz a fejedre. Nem érdekel különösebben, hogy betörik-e vagy sem. Érted?
Miller nem mondott igazat. Eddig még soha nem ölt embert, és nem is állt szándékában éppen most elkezdeni.
Lassú mozdulatokkal levette a sálat, és kiszedte a zoknit Bayer szájából. A lámpát a másik kezével magasan Bayer feje felett tartotta ütésre készen.
- Te szemét! - suttogta Bayer. - Kém vagy! Belőlem nem szedsz ki semmit!
Alig tudta kimondani, már ismét a szájában volt a zokni. Visszakerült az arcára a sál is.
- Nem?! - kérdezte Miller. - Majd meglátjuk. Az ujjaiddal kezdjük. Majd meglátjuk, hogy tetszik.
Bayer jobb kezének kis- és gyűrűsujját addig hajlította hátrafelé, hogy már szinte függőlegesen álltak. Bayer úgy dobálta magát a karosszékben, hogy az kis híján felborult. Miller megtámasztotta, majd enyhítette a feszítést. Ismét levette a sálat.
- Akár az összes ujjadat eltörhetem, Bayer! - suttogta. - Azután pedig kiveszem a körtét a foglalatból, bekapcsolom a villanyt, és beledugom a farkadat!
Bayer lehunyta a szemét, arcán csak úgy patakzott a verejték.
- Ne! Az elektródokat ne! Ott ne! - motyogta.
- Tudod már, milyen, igaz? - csattant Miller hangja Bayer füle mellett.
Bayer újra becsukta a szemeit, és halkan nyöszörgött. Bizony nagyon is tudta, milyen az. Húsz évvel ezelőtt ő is egyike volt azoknak, akik megcsonkították és szinte péppé verték a Fehér Nyulat, Yeo-Thomas repülős alezredest a párizsi fresnes-i börtön alatti katakombákban. Nagyon is tudta, milyen az, csak éppen eddig nem ő volt a szenvedő alany.
- Beszélj! - sziszegte Miller. - A hamisító nevét és címét!
Bayer lassan ingatta a fejét.
- Nem tehetem... - suttogta - megölnek!
Miller újra betömte a száját. Megmarkolta Bayer kisujját, behunyta a szemét, és rántott rajta egyet. A csont az ujjpercnél elroppant. Bayer teste megrándult a fotelben, és belehányt a sálba, Miller lekapta az arcáról a sálat, mielőtt Bayer megfulladhatott volna. A kövér férfi feje előrebukott, és a drága vacsora a két üveg borral, és jó néhány dupla whiskyvel együtt végigfolyt a mellén, bele az ölébe.
- Beszélj! - mondta Miller. - Kilenc ujjad még van.
Bayer behunyt szemmel nyelt egy nagyot.
- Winzer - mondta.
- Ki?
- Winzer. Klaus Winzer. Ő csinálja az útleveleket.
- Hivatásos hamisító?
- Nyomdász.
- Hol? Melyik városban?
- Megölnek!
- Ha nem beszélsz, én öllek meg! Melyik városban?
- Osnabrück... - suttogta Bayer.
Miller újra betömte a száját, és lázasan gondolkozott. Klaus Winzer, egy osnabrücki nyomdász. Kinyitotta a diplomatatáskáját, amelyben Salomon Tauber naplója mellett néhány térkép is lapult. Elővette az NSZK autóstérképét.
A messzi Észak-Rajna-Vesztfáliában fekvő Osnabrück felé Mannheim, Frankfurt, Dortmund és Münster irányában vezetett az autóút. Az útviszonyoktól függően legalább négy-öt órás vezetés. Február 21-e volt, majdnem hajnali három óra.
Az utca túloldalán Mackensen megborzongott a félig elkészült ház második emeletén. Szemben, az első emeleti ablakban még mindig égett a lámpa. Szeme hol a kivilágított ablakot, hol a bejáratot figyelte. Bárcsak kijönne Bayer, gondolta, akkor egyedül intézhetné el Millert. Ha Miller jönne ki, akkor megvárná, míg távolabb ér, s akkor ölné meg. Ha legalább kinyitná valaki az ablakot, hogy friss levegőt engedjen be!... Újra megborzongott, és szorosabban markolta a nehéz Remington 300-ast. Ilyen fegyverrel tizen-egynéhány méter nem távolság. Mackensen tudott várni: türelmes ember volt.


Miller csendesen összecsomagolta a holmiját. Bayernek legalább hat órán át csendben kell maradnia. Meglehet, hogy annyira fél a feletteseitől, hogy amúgy sem riasztaná őket most, miután elárulta a hamisítót. Erre azonban Miller nem számíthatott.
Az utolsó perceket azzal töltötte, hogy megszorította a kötéseket, és a Bayert megnémító tömést. A karosszéket óvatosan oldalra döntötte, nehogy a kövér ember felborítsa, és a robajjal próbálja meg felhívni magára a figyelmet, A telefon zsinórját már korábban kitépte. Még egyszer utoljára körbenézett, és bezárta maga mögött az ajtót.
Már majdnem a lépcsőnél járt, amikor eszébe ötlött valami: az éjszakai portás láthatta őket, amikor kettesben mentek felfelé. Mit szólna, ha most egyedül jönne le, kifizetné a számlát, és távozna? Miller sarkon fordult, és a szálloda túlsó oldala felé indult. A folyosó végén egy ablak nyílt a tűzlétrára. Kinyitotta, és kilépett a szabadba. Másodpercekkel később a hátsó udvarban volt a garázsoknál. Innen egy hátsó kijárat a szálloda mögötti sikátorba vezetett.
Két perccel később már öles léptekkel igyekezett a három kilométerrel odébb várakozó Jaguárja felé, melyet Bayer házától alig néhány száz méternyire parkolt le.
Az ital és az éjszakai események hatására iszonyatosan fáradtnak érezte magát. Nagy szüksége lett volna egy kis alvásra, de Winzert el kellett érnie, még mielőtt valaki riadót fúj.
Az idő már közel járt a hajnali négy órához, amikor beleroskadt a vezetőülésbe, és újabb fel óra múlt el, mire kiért a Heilbronn-Mannheim felé vezető autópályára.


Távozása után az időközben teljesen kijózanodott Bayer szinte azonnal nekilátott, hogy kiszabadítsa magát. Megpróbált annyira előrehajolni, hegy a szájába gyömöszölt zoknin meg a sálon át elharaphassa a csuklóját rögzítő nyakkendő csomóját. Annyira kövér volt, hogy ez nem sikerült neki. A szájába dugott zokni amúgy is szétfeszítette a fogait. Percenként abba kellett hagynia a kísérletezést, hogy megpihenjen és mélyeket lélegezzen az orrán át.
A bokája körül megcsomózott kötelékekkel sem boldogult. Végül úgy döntött, hogy a törött és egyre dagadtabb kisujjából kisugárzó fájdalom ellenére inkább a csuklóját próbálja meg kiszabadítani. Amikor ez sem vezetett eredményre, észrevette a padlón heverő olvasólámpát. Az izzó benne volt ugyan, de egy törött villanykörte szilánkjaival át lehetne metszeni egy közönséges nyakkendőt.
Egy óráig tartott, mire a felborult karosszékkel sikerült odáig araszolnia, és össze tudta törni a körtét.
Talán könnyűnek tűnik, de valójában nem egyszerű dolog egy kötést egyetlen üvegszilánkkal átvágni. Egyetlen szövetszál átmetszése is több órát vesz igénybe. Ráadásul Bayer erősen izzadt; a verejtéktől átnedvesedett az anyag, és egyre jobban szorította két párnás csuklóját. Hét óra felé járt már az idő, és a város háztetői felett derengeni kezdett a hajnal, mire a bal csuklóján a sok kis bemetszés hatására engedett a kötés. Majdnem nyolcat harangoztak, amikor a bal keze kiszabadult.


Addigra Miller Jaguárja már a Köln városát megkerülő körgyűrűn vágtatott, hogy maga mögé gyűrje az Osnabrückig hátralevő százötven kilométert.
Eleredt az eső, majd a jeges úttestre alattomos hódara hullott.
Az ablaktörlők bágyasztó ide-oda mozgásától többször is majdnem elaludt.
Lelassított, és tartotta az óránkénti százas tempót, mert nem szeretett volna belerohanni az út menti latyakos szántásba.


Szabad bal kezével Bayer percek alatt leszedte a fejéről a sálat, és kivette a szájából a tömést, majd hosszú ideig mohón szívta be a levegőt. Undorító szag terjengett a szobában - a hányadék, a félelem, az izzadtság és a whisky szagának keveréke. A törött ujjából hasító fájdalomtól fintorogva kibogozta a jobb kezét, majd a lábait is kiszabadította.
Első gondolata az ajtó volt, de azt zárva találta. Megpróbálkozott a telefonnal is, az sem működött. Úgy támolygott, mintha részeg lenne, mert a gúzsba kötött lábai teljesen elgémberedtek. Végül az ablakhoz vonszolta magát, elrántotta a függönyt, és szinte feltépte az ablaktáblákat.
Mackensen a hideg ellenére is kis híján elbóbiskolt a leshelyén, amikor észrevette, hogy Miller szobájában elhúzzák a függönyt. A Remingtont a vállához emelte, és várt, amíg a csipkefüggöny mögötti alak feltépi az ablakot. Akkor egyenest az arcába tüzelt.
A lövedék a torkán találta el Bayert, aki már halott volt, mielőtt a padlóra zuhant volna. A fegyverdörrenést lehet, hogy egy percig valami autó kipufogójának vélik, tovább azonban semmi esetre sem. Mackensen tudta, hogy a kora reggeli időpont ellenére is várható, hogy egy percen belül jön valaki, hogy megnézze, mi okozta a zajt. Nem vesztegette azzal az idejét, hogy még egyszer átnézzen a szobába, már rohant lefelé a lépcsőn. A hátsó kijáraton távozott, futva kerülte ki az útjában álló két betonkeverőt és egy sóderhalmot. A lövéstől számított hatvan másodpercen belül kocsijánál volt, a fegyvert bedobta a csomagtartóba, és elhajtott.
Már akkor érezte, hogy valami nincs rendjén, amikor a volán mögött ülve elfordította a slusszkulcsot. Gyanította, hogy tévedett. A Werwolf tájékoztatása szerint egy magas, sovány férfit kellett volna megölnie. Lelki szemei előtt az a férfi a függöny mögött inkább kövér volt. Annak alapján, amit előző este látott, biztos volt benne, hogy Bayert lőtte le.
Nem mintha ez komoly gondot jelentett volna. Amint Miller meglátja Bayert holtan feküdni a szőnyegen, úgy iszkol majd, ahogy a lába bírja. Következésképpen meg sem áll, míg odaér a kocsijához, három kilométerre ide. Mackensen arrafelé hajtott, ahol utoljára látta a Jaguárt. Igazából csak akkor kezdte magát pocsékul érezni, mikor a csendes mellékutcában egy üres helyet látott az Opel és a Benz teherkocsi között ott, ahol az este még a Jaguár parkolt.
Persze nem Mackensen lett volna az Odessa első számú ítélet-végrehajtója, ha ahhoz a fajtához tartozik, akik könnyen pánikba esnek. Elég sok kényes helyzetet megéli már életében. Néhány percig szótlanul ült a Mercedes volánja mögött, mielőtt reagált volna arra a tényre, hogy Miller már talán több száz kilométerre járhat.
Úgy okoskodott, ha Miller életben hagyta Bayert, akkor vagy nem tudott meg tőle semmit, vagy igen. Az első változat esetén nem történt semmi baj - Millert elintézheti később is. Nincs ok a sietségre. Ha azonban Miller mégis kiszedett valamit Bayerből, az csakis információ lehet. És egyedül a Werwolf tudja, mit akarhatott megtudni Miller éppen Bayertől. Ezért azután, bár tartott a Werwolf dühétől, elindult, hogy telefonáljon neki.
Tíz percébe telt, mire talált egy nyilvános fülkét. Távolsági hívások céljára mindig volt nála egy zsebrevaló egymárkás érme.
Az események hírére a Werwolf valóban dührohamot kapott Nürnbergben, és válogatott szitkok özönét zúdította bérgyilkosára.
Jó ideig eltartott, míg valamelyest lehiggadt.
- Találja meg, maga marha, de minél előbb! Csak az úristen tudja, hova tűnt!...
Mackensen türelmesen elmagyarázta a főnökének, hogy tudnia kell, milyen információt adhatott át Bayer Millernek a halála előtt.
A vonal túlsó végén a Werwolf elgondolkodott.
- Jóságos ég! - suttogta a kagylóba. - A hamisító! Megtudta a hamisító nevét!
- Miféle hamisítóét, főnök? - kérdezte Mackensen.
A Werwolf összeszedte magát.
- Felveszem a kapcsolatot az illetővel, és figyelmeztetem - szólalt meg határozottan. - Megmondom, hova ment Miller.
Egy címet diktált be Mackensennek, majd hozzátette.
- Úgy hajtson Osnabrückig, mint még soha, Millert vagy az adott címen, vagy valahol a városban fogja megtalálni. Ha nincs a háznál, keresse a Jaguárt. Az az egyetlen biztos pont, ahova mindig visszatér.
Levágta a kagylót, de azon mód újra fel is vette, és a tudakozót kérte. Amikor megmondták neki, amit kért, feltárcsázott egy osnabrücki számot.
Stuttgartban üresen búgott a kagyló Mackensen kezében. Vállrándítva visszatette a helyére és elindult a kocsijához. Közben már maga előtt látta a hosszú, fárasztó utazást, amelynek a végén újabb “munka" vár rá. Majdnem annyira fáradt volt, mint Miller, aki akkor már csupán harminc kilométerre járt Osnabrücktől. Egyikük sem aludt az utolsó huszonnégy órában, és Mackensen a tegnapi ebéd óta egy falatot sem evett.
A csontjáig átfagyott a hosszú virrasztás alatt, és nagyon vágyott egy gőzölgő, forró kávéra, amelyet leöblíthetne egy Steinhägerrel, de inkább mégis visszament a Mercedeshez, és nekiindult északnak, a Vesztfália felé vezető úton
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
Frederick Forsyth - Az Odessa ügyirat 12.
  2013-02-22 11:32:44, péntek
 
  12.

Peter Miller szerdán, február tizenkilencedikén este intett végső búcsút Alfred Oster bayreuthi házának, hogy Nürnberg felé vegye az útját.
A volt SS tiszt a kapuban keményen kezet rázott vele.
- A legjobbakat, Kolb! Megtanítottam magának mindent, amit csak tudtam. Még egy utolsó jó tanács: nem tudom, meddig jut a hamis személyazonossággal. Ha olyannal találkozik, aki valószínűleg rájött az igazságra, ne is próbáljon vitatkozni. Tűnjön el azonnal, és használja újra a saját nevét.
Oster magában dörmögve nézett a fiatal újságíró távolodó alakja után.
- Ekkora őrültségről sem hallottam még... - azzal becsukta az ajtót, és visszatért a kandalló mellé.


Miller az állomásig vezető egymérföldes utat gyalog tette meg, és közben elhaladt a parkoló előtt.
Az ereszekkel és levéldíszekkel dekorált apró, bajor stílusban épült állomáson csak az odaútra váltott jegyet Nürnbergbe.
Már éppen ellépett volna a pénztárablaktól, hogy a szélfúttá peronon várja a vonatot, amikor az egyik jegykezelő megszólította.
- Azt hiszem, hosszú várakozás lesz, uram. A nürnbergi vonatnak késése van.
Miller meglepődött. A nyugatnémet vasutaknál becsületbeli kérdés a pontosság.
- Mi történt? - kérdezte.
A jegykezelő a messzeség felé biccentett a fejével, ahol a sínpár eltűnt a hóborította hegyek között.
- Befújta a pályát a hó. Épp az előbb hallottam, hogy a hóeke meg lerobbant. Most javítják.
Az újságírással töltött évek során Millerben mélységes utálat alakult ki a várótermek iránt. Túl sok időt töltött bennük, ázva, fázva, kényelmetlenül. Az állomás restijében felhörpintett egy kávét, közben pedig a jegyét nézegette. Már kilyukasztották. Gondolatai visszakalandoztak a Jaguárhoz, amely ott állt a domb tetején.
... Mi rossz volna abban, ha Nürnberg másik végében, a kapott címtől jó távol parkolná le?... Egy garázsban is hagyhatná, ahol nincs szem előtt. Soha nem találná meg senki. És különben is - győzködte saját magát -, szükség esetén nem rossz, ha van valami, amivel gyorsan elmenekülhet az ember.
Eszébe jutott, hogy Motti szerint túlságosan is feltűnő az autó, de azután felötlött benne Oster tanácsa a gyors eltűnésről; alig egy órával azelőtt kötötte a lelkére.
Az autó használata kockázattal járt, de legalább olyan veszélyes gyalogosan lebukni valahol. Még öt percig mérlegelte a dolgot, azután kávéját otthagyva kilépett az állomásépületből, és elindult a dombra. Tíz perccel később már a Jaguár volánja mögött ült, és kifelé hajtott a városból.
Nürnbergig nem volt hosszú az út. Megérkezés után egy kis hotelben vett ki szobát az állomás szomszédságában, a kocsit két utcával arrébb állította le, és a Királyi Kapun át besétált Albrecht Dürer magas falakkal övezett városába. - Már sötét volt, de az utcai lámpák és az ablakokból kiszűrődő fények jól megvilágították a középkori város hegyes háztetőit és a házak gazdagon díszített kapuit. Az ember szinte a középkorban érezte magát, amikor még a Frankföld királyai uralták Nürnberget, a német fejedelemségek egyik leggazdagabb városát. Nem volt könnyű tudomásul venni, hogy szinte az utolsó tégláig minden 1945 után épült újjá az eredeti várostervek alapján, miután a várost 1943-ban macskakövestül, faházastul porrá és hamuvá változtatták a szövetségesek bombái.
A piactértől kétsaroknyira, majdnem a Sankt Sebald-katedrális kettős tornyának tőszomszédságában talált rá a házra, amelyet kéréseit. A névtáblán látható név egyezett a boríték címzésével, amely a brémai ex-SS ezredes. Joachim Eberhardt hamisítóit ajánló sorait tartalmazta. Mivel soha nem látta Eberhardt urat, őszintén remélte, hogy a nürnbergi ház lakója sem ismeri személyesen.
Vacsorázóhelyet keresve visszasétált a piactérre. Elment néhány étterem előtt, majd a tér sarkiban, közvetlenül a katedrális mellett, észrevette egy apró kolbászsütő égre bodorodó füstjét. Bájos kis étterem volt, a ház előtti teraszt ládákban álló örökzöld sövény szegélyezte, amelyről a gondos tulajdonos letisztogatta a reggel óta hullott havat.
Amikor benyitott, a hirtelen meleg és a kellemes hangulat hulláma szinte mellbe vágta. A faasztalok mellett mindenhol ültek, de az egyik sarokasztaltól éppen felállt egy pár, és Miller villámgyorsan odaverekedte magát, miközben a távozók mosolyogva jó étvágyat kívántak neki. A ház különlegességét kérte, apró, fűszeres nürnbergi kolbászkákat, amelyből egy tucatot hoztak egy tányéron. Úgy döntött, hogy egy palack helyi borral öblíti le a finom falatokat.
Vacsora után kávét kért, majd két likőrrel hígította fel a méregerős, fekete italt. Még semmi kedve sem volt a lefekvéshez; élvezettel nézte a nyílt tüzű kandalló lángocskáit, és hallgatta a sarokasztalnál ülő társaság nagy hangú éneklését - az emberek ide-oda ringatták magukat a zenére, a hangjuk a korsókkal együtt minden versszak végén a magasba emelkedett.
Sokáig gondolkozott azon, vajon mi értelme van az életét kockáztatni valaki miatt, aki húsz évvel ezelőtt bűnt követett el. Már-már azon volt, hogy hagyja az egészet, leborotválja a bajuszát, újra megnöveszti a haját, visszamegy Hamburgba, és bebújik a meleg ágyba Sigi mellé.
A fizetőpincér állt meg az asztalnál, meghajolt, és egy mosolygós "Bitte schön" kíséretében átnyújtotta a számlát.
Miller a zsebébe nyúlt, és pénztárcát kereső ujjai egy fényképet tapintottak ki. Elővette, egy darabig nézte. Az ezüst villámokkal díszített fekete gallér felett egy késpenge vékonyságú száj vonala látszott, a savószínű, karikás szemek visszabámultak rá.
- Te szar... - mormogta maga elé egy idő után, majd az asztalon égő gyertya lángjába tartotta a fénykép sarkát, A hamut elsimította a hamutálcában. Erre már úgysem lesz szükségem - gondolta. Tudta, ha látja, felismeri ezt az arcot.
Fizetett, jól begombolta a kabátját, és visszasétált a szállodába.


A fentiekkel nagyjából azonos időpontban Mackensen éppen a dühös és tanácstalan Werwolf előtt állt.
- A pokolba is! Mi az, hogy nincs meg?! - csattant föl az Odessa főnöke. - Nem nyelhette el a föld, nem válhatott köddé! A kocsiját egy kilométerről észre lehet venni, nincs még egy feltűnőbb autó az egész országban. Hat hét kutatás után még mindig csak azt tudja mondani, hogy nem látták?...
Mackensen megvárta, míg a dühroham magától alábbhagy.
- Ez az igazság - szólalt meg végül. - Ellenőriztem a hamburgi lakását, az anyjával és a barátnőjével beszéltek Miller állítólagos barátai, felkerestük a munkatársait is. Senki nem tud semmit. A kocsija biztosan egész idő alatt valami garázsban áll. Bujkál a fickó. Azt még láttak, hogy Londonból visszatérve déli irányba hajt el a kölni repülőtér parkolójából, de attól kezdve nyoma veszett.
- Meg kell találnunk! - ismételte a Werwolf. - Ennek a bajtársunknak a közelébe sem juthat. Az katasztrófa lenne.
- Fel fog bukkanni - jelenlelte ki Mackensen meggyőződéssel. - Örökké nem bujkálhat. És akkor majd elkapjuk.
A némileg megnyugtatta a hivatásos embervadász türelme és észjárása. Lassan bólintott egyet.
- Rendben van. De azt akarom, hogy a közelemben maradjon. Vegyen ki egy szobát itt a városban, és várjuk ki, mi történik. Ha a közelemben marad, könnyebben el tudom érni.
- Úgy lesz, uram. Egy belvárosi szállodába megyek, majd telefonon tudatom, melyik az. Ott akármikor elérhet.
Mackensen jó éjszakát kívánt főnökének, és távozott.


Miller másnap reggel néhány perccel kilenc óra előtt érkezett a házhoz, és megnyomta a vakítóan kifényesített csengőt. Azt akarta, hogy az embere még munkába menet előtt fogadja. Egy cselédlány nyitott ajtót, és egy nappaliszobába kísérte, míg ő elment a gazdájáért.
Tíz perccel később egy ötven-egynéhány éves, szőkésbarna, őszülő halántékú férfi lépett be. Elegáns volt, és sugárzott róla a magabiztosság. A szoba bútorzatából és díszítéséből ugyancsak elegancia és gazdagság áradt.
Gyanakvás nélkül szemlélte a váratlan látogatót. Pillantása végigmérte a vendéget, aki olcsó nadrágja és zakója után ítélve csak valami munkásember lehetett.
- Mit tehetek önért? - kérdezte kimérten.
A látogató szemmel láthatóan zavarba jött a pazarul berendezett lakásban.
- Szóval... Abban reménykedtem, hogy ön talán tud rajtam segíteni, doktor úr.
- Ugyan, kérem - felelte az Odessa embere -, azt biztosan tudja, hogy a hivatalom nincs messze innen. Talán keresse fel inkább a titkárnőmet, és tőle kérjen egy időpontot.
- Az a helyzet, hogy tulajdonképpen nem szakmai segítségre volna szükség... - válaszolt Miller, aki közben átváltott a hamburgi és brémai munkások által beszélt dialektusra.
Látszott rajta, hogy nagy zavarban van. Nem találta a megfelelő szavakat, így hát a belső zsebéből egy levelet vett elő, és némán átnyújtotta.
- Egy ajánlólevél attól az embertől, aki mondta, hogy magához jöjjek, uram.
Az Odessa embere szó nélkül átvette a levelet, felbontotta, és gyorsan átfutotta. Tartása kissé merevebbé vált, és a papír fölött gyanakvóan méricskélte Millert.
- Értem, Herr Kolb. Nos, talán foglaljon helyet.
Egy egyenes hátú székre mutatott, ő maga pedig egy karosszékbe ült. Néhány percig fura arckifejezéssel, némán figyelte a látogatót. Váratlanul felcsattant a hangja.
- Mit is mondott, hogy hívják?
- Kolb, uram.
- Keresztneve?
- Rolf-Günther, uram.
- Igazolványa van?
Miller tanácstalanul, szinte kétségbeesve nézett.
- Csak a jogosítványom.
- Ide vele, hadd lássam!
Az ügyvéd - mert ez volt a hivatása - kinyújtotta a karját. Miller kénytelen volt felállni, és a felfelé fordított tenyérbe tenni az okmányt. A házigazda felütötte, és figyelmesen elolvasta az adatokat. Átnézett a jogosítvány fölött, hogy összehasonlítsa Millert a fotóval. A két arc egyezett.
- Mikor született? - förmedt hirtelen Millerre.
- Mikor születtem? Hm... június 13-án, uram.
- Melyik évben, Kolb?
- 1925-ben, uram.
Az ügyvéd újabb hosszú percekig nézte a jogosítványt.
- Itt várjon! - mondta váratlanul, majd elment.
Átvágott a házon, és a hátsó traktusba ment, ahol az irodája volt. Az ügyfelek a hátsó ajtón szoktak bejárni ide az utcáról. Egyenesen az irodába ment, és kinyitotta a falba épített széfet. Elővett egy vaskos könyvet, és gyorsan fellapozta.
Joachim Eberhardt nevét hallotta ugyan, de személyesen még soha nem találkoztak. Abban sem volt egészen biztos, hogy mi volt Eberhardt utolsó rendfokozata az SS-ben. A könyv adatai alátámasztották az adatokat. Joachim Eberhardtot 1945. január 10-én a Waffen SS ezredesévé nevezték ki. Továbblapozott, és a Kolb nevet kereste, összesen hét darab Kolb volt, de Rolf-Günther csak egy. 1945 áprilisától irodista őrmester, Született: 1925. június 18. Becsukta, és visszatette a könyvet a helyére, majd rázárta a széfet. Újra átment a házon, és belépett a nappaliba. Vendége feszengve ült a szék legszélén. A házigazda újra elhelyezkedett.
- Meglehet, hogy nem áll módomban segíteni önnek. Remélem, ezzel tisztában van.
Miller az ajkába harapva bólintott.
- Nincs hova mennem, uram. Amikor elkezdtek keresni, elmentem Eberhardt úrhoz, hogy segítsen. Ő megírta ezt a levelet, és mondta, hogy keressem fel önt. Azt mondta, ha ön sem tud rajtam segíteni, akkor senki.
Az ügyvéd hátradőlt székében, és a mennyezetre bámult.
- Kíváncsi vagyok, vajon miért nem hívott fel, ha beszélni akart velem - tűnődött.
Csend lett. Az ügyvéd a látogatótól várta a választ.
- Talán ilyesmiről nem akart telefonon beszélni... - mondta reménykedve Miller.
Az ügyvéd lekicsinylően mérte végig.
- Lehetséges - mondta röviden. - De talán inkább azt mesélje el, hogyan keveredett ebbe az egészbe.
- Hát igen. Az úgy volt, uram... Szóval az az illető felismert, aztán meg szóltak, hogy le fognak tartóztatni. Én meg leléptem. Muszáj volt, kérem.
Az ügyvéd felsóhajtott.
- Kezdje az elején - mondta elcsigázottan. - Ki ismerte fel, és mint micsodát?
Miller mély lélegzetet vett.
- Az úgy volt, uram, hogy brémai vagyok. Ott is lakok, meg dolgozok, vagyis dolgoztam, amíg ez az izé meg nem történt Eberhardt úrnál. A pékségben. Aztán, úgy négy hónapja megyek hazafelé, és egyszer csak nagyon rosszul lettem. Borzasztó fájások voltak a hasamban. Biztos el is ájultam. Összeestem a járdán. Akkor aztán bevitték a kórházba.
- Melyik kórházba?
- A brémai közkórházba, uram. Mindenféle vizsgálatokat csináltak, és azt mondták, rákom van. A vastagbélben. Akkor azt hittem, kész, végeztünk, ennyi. Érti?
- Általában úgy is van - jegyezte meg szárazon az ügyvéd.
- Én is pontosan úgy gondoltam, uram. Csakhogy nyilván még időben elkapták. Nem operáltak, hanem gyógyszereztek, és idővel a rák elkezdett visszahúzódni.
- Eddig úgy látom, szerencsés ember. Most mondja csak el, mi volt ezzel a felismeréssel?
- Hát igen, szóval volt ott egy ápoló, tudja? Zsidó volt, és állandóan engem bámult. Amikor szolgálatban volt, mindig belebámult a pofámba. Olyan furán nézett valahogy. Érti. Kezdtem aggódni. Ahogy mindig bámult rám. Egészen úgy, mintha ismerne. Én nem ismertem fel ötét, de az volt az érzésem, hogy ő ismert engem.
- Folytassa - az ügyvéd növekvő érdeklődéssel figyelt.
- Úgy egy hónappal ezelőtt azt mondták, hogy szállítható vagyok, és átvitték egy másik klinikára, utókezelésre. Az egész költséget a főnököm munkáltatói biztosítása fedezte. De mielőtt elvittek volna a közkórházból, eszembe jutott. Mármint a zsidó gyerek. Hetekbe telt, de végül beugrott: fogoly volt Flossenburgban.
Az ügyvéd szinte felugrott székéből.
- Maga Flossenburgban volt?!
- Igen, már éppen ezt kezdtem volna mondani, tetszik tudni. Szóval beugrott, hogy ez az ápoló is ott volt. A brémai kórházban még a nevét is megtudtam. Csakhogy ott Flossenburgban ő abban a zsidó csapatban volt, akik Canaris tengernagy meg a többiek hulláit elégették, akiket felakasztottunk a Führer elleni merénylet végett.
Az ügyvéd rámeredt.
- Maga is részt vett Canaris meg a többiek kivégzésében? - kérdezte.
Miller vállat vont.
- Én vezettem a kivégzőosztagot - felelte egyszerűen. - Hát árulók voltak, nem? Meg akarták ölni a Führert.
Az ügyvéd szabadkozva tárta szét a két kezét.
- Drága jó emberem, én nem neheztelek magára. Hát persze hogy árulók voltak. Canaris még a szövetségesekkel is lepaktált. A tábornoki kartól lefelé disznó volt az összes Wehrmachtos. Csak éppen soha nem gondoltam volna, hogy találkozom azzal, aki kivégezte őket.
Miller bágyadtán elvigyorodott.
- Az a lényeg, hogy ezért most a rendőrség el akar kapni. Már úgy értem, a zsidóirtás egy dolog, de most mindenki azt mondja, hogy Canaris meg a többiek... szóval, hogy olyan hősök voltak, vagy mi.
Az ügyvéd bólintott.
- Hát igen, a mostani hatóságokkal alaposan meggyűlne a baja miattuk. De folytassa csak.
- Átszállítottak egy másik klinikára, és többet nem láttam a zsidót. Múlt pénteken azután telefonon hívtak az utókezelés közben. Először azt hittem, a pékségből keresnek, de az illető nem akart bemutatkozni. Azt mondta, olyan állásban van, hogy tudja, mi történt, és hogy egy bizonyos illető leadta a drótot rólam azoknak a ludwigsburgi disznóknak, és hogy készül ellenem a letartóztatási parancs. Olyan hivatalos hangja volt az illetőnek, ha tetszik érteni, mire gondolok.
Az ügyvéd megértőén bólogatott, - Valószínűleg egy barát lehetett a brémai rendőrségtől. Utána mit csinált?
Miller meglepetést színlelt.
- Hát mit tehettem volna, megléptem! Elbocsátottam magamat. Nem is tudtam, mihez kezdjek. Hazamenni nem mertem, mert féltem, hogy esetleg várnak. Még a Volkswagenemet se hoztam el, a mai napig ott áll a ház előtt. A péntek éjszakát még eltöltöttem valahogy, azután szombaton támadt egy ötletem. Elmentem Eberhardt úrhoz, a főnökhöz. Az otthoni száma benne volt a telefonkönyviben. Nagyon rendes volt velem. Mondta, hogy Frau Eberhardttal másnap egy hajókirándulásra indulnak, de azért gondja lesz rám, és ha tud, segít. Megírta ezt a levelet, is azt mondta, hogy jöjjek el magához.
- Miből gondolta, hogy Eberhardt úr segíteni fog?
- Tetszik tudni, azt nem tudtam, hogy a háború alatt mit csinált. De a pékségbe mindig nagyon rendes volt velem. Egyszer, vagy két éve volt nálunk egy vállalati buli. Egy kicsit mindenki beivott, és nekem ki kellett mennem a vécére. Eberhardt úr meg éppen ott mosta a kezét. Meg énekelt. A Horst Wessel-Liedet énekelte. Én is elkezdtem énekelni. Ott énekeltünk mind a ketten a vécébe. Akkor aztán hátba veregetett, és annyit mondott: “Egy szót se róla, Kolb", és kiment. Meg is feledkeztem az egészről, míg azután bajba nem kerültem. Akkor eszembe jutott, hogy talán ő is az SS-ben szolgált, mint én. Ezért kértem tőle segítséget.
- Ő meg ideküldte hozzám?
Miller bólintott.
- Hogy hívták azt a zsidó ápolót?
- Hartstein, uram.
- Melyik klinikára küldték utókezelésre?
- A delmenhorsti Arcadia klinikára, Bréma mellett.
Az ügyvéd ismét bólintott, valamit írt egy papírlapra, majd felállt.
- Maradjon itt - mondta, és kiment a szobából.
Egy folyosón át a dolgozószobájába ment. A tudakozótól megkérte az Eberhardt sütöde, a brémai közkórház, valamint a delmenhorsti Arcadia klinika számait. Elsőnek a pékséget tárcsázta.
Eberhardt titkárnője rendkívül segítőkész volt.
- Sajnálom, uram. Eberhardt úr házon kívül van. Sajnos, nem lehet elérni: a feleségével, Eberhardt asszonnyal szokásos karib-tengeri nyaralásukra távoztak hajón. Négy hét múlva lesz ismét. Segíthetek valamiben?
Az ügyvéd közölte, hogy nem, és letette a kagylót. A következő a brémai kórház volt, ahol a személyzeti osztályt kérte.
- A társadalombiztosítás nyugdíjakkal foglalkozó részlegétől beszélek - mondta behízelgő hangon. - Szeretném, ha megerősítenék, hogy dolgozik önöknél egy Hartstein nevű ápoló.
Rövid hallgatás következett, mialatt a lány a vonal túlsó végén átfutotta a nyilvántartást.
- Igen, dolgozik - mondta végül. - David Hartstein.
- Köszönöm - felelte a nürnbergi ügyvéd, majd letette a kagylót. Aztán ugyanezt a számot tárcsázta, de ezúttal a betegnyilvántartót kérte.
- Az Eberhardt pékség titkára vagyok - mutatkozott be. - Az egyik alkalmazottunk iránt szeretnék érdeklődni, akit önöknél kezelnek vastagbéltumorral. Szeretném tudni, javult-e az állapota. A neve Rolf-Günther Kolb.
Újabb szünet következett. A nyilvántartási; kezelő lány elővette Rolf-Günther Kolb anyagát, és elolvasta az utolsó lapot.
- Elbocsátottuk - közölte a hívóval. - Annyira javult az állapota, hogy egy másik klinikára szállítottuk utókezelésre.
- Ez remek - örvendezett az ügyvéd. - Tudja, síelni voltam, és még nem ismerem a legújabb fejleményeket. Meg tudná mondani, melyik az a klinika?
- Az Arcadia, Delmenhorstban - válaszolta a lány.
Az ügyvéd újból tárcsázott, ezúttal az Arcadia klinikát hívta.
Egy nő vette fel a kagylót. Miután végighallgatta a hívót, a mellette álló orvoshoz fordult.
- Arról a bizonyos Kolbról érdeklődnek, akit ön említett... - mondta.
Az orvos átvette a kagylót.
- Tessék - szólt bele. - Igen, a klinika igazgatója beszél. Dr. Braun vagyok. Segíthetek valamiben?
A Braun név hallatán a titkárnő meghökkenten pillantott munkaadójára. Az szemrebbenés nélkül hallgatta a nürnbergi hívót, és gördülékenyen vá1aszolt.
- Sajnálom, de Kolb úr a múlt pénteken önkényesen távozott tőlünk. Ez rendkívül szokatlan, de sajnos, képtelenek voltunk megakadályozni. Úgy van, valóban a brémai közkórházból küldték át hozzánk. Daganata volt, már felszívódóban.
Egy pillanatig figyelt, majd folytatta.
- Ugyan, semmiség az egész. Örülök, hogy segíthettem.
Az orvos, valódi nevén Rosenmayer, letette a kagylót, majd újra felemelte, és egy müncheni számot tárcsázott. Teketóriázás nélkül a lényegre tért.
- Valaki telefonon érdeklődött Kolb iránt. Tehát megkezdődött az ellenőrzés.
Nürnbergben az ügyvéd visszatette a kagylót, és átment a nappaliba.
- Nos. Kolb, úgy tűnik, maga valóban az, akinek mondja magát.
Miller döbbenten bámult rá.
- Mindazonáltal szeretnék még feltenni néhány kérdést, ha meg nem sértem.
Látogatója még mindig elképedve rázta a fejét.
- Természetesen, uram.
- Helyes. Körül van metélve?
Miller értetlenül bámult.
- Nem, nem vagyok - felelte bután.
- Hadd látom! - folytatta kimérten az ügyvéd.
Miller csak ült és bámult.
- Mutassa, őrmester! - csattant az ügyvéd hangja.
Miller felpattant, és vigyázzba vágta magát, mint akit áramütés ért.
- Parancsára! - válaszolta mozdulatlan vigyázzállásban.
Vagy három másodpercig rezzenés nélkül állt, két hüvelykujja a nadrág varrásához szorítva. Utána kigombolta a sliccét. Az ügyvéd szemügyre vette, majd bólintással jelezte, hogy visszagombolkozhat.
- Hát, zsidónak nem zsidó - nyugtázta szeretetre méltóan.
Miller tátott szájjal bámult rá a székből.
- Persze hogy nem vagyok zsidó! - tört fel belőle.
Az ügyvéd mosolygott.
- Megtörtént már, hogy bizonyos zsidók megpróbálták magukról elhitetni, hogy bajtársaink. Nem voltak hosszú életűek. Most pedig mesélje el a történetét, és közben majd keresztkérdéseket teszek fel. Remélem, megért: ez csupán ellenőrzés. Hol született?
- Brémában, uram.
- Helyes. A születési helye szerepel az SS-nyilvántartásban. Éppen az előbb ellenőriztem. Tagja volt a Hitlerjugendnek?
- Igenis! 1935-ben, tízéves koromban léptem be, uram!
- Jó nemzetiszocialisták voltak a szülei?
- Igenis, mindketten azok voltak!
- Mi történt velük?
- Odavesztek a brémai nagy bombázásban.
- Mikor lett tagja az SS-nek?
- Negyvennégy telén, uram. Már majdnem tizennyolc éves voltam.
- Hol képezték ki?
- A dachaui SS-kiképzőtáborban, uram.
- A vércsoportjelzést betetoválták a jobb hónaljába?
- Nem, uram. Egyébként a bal hónaljba tetováltak.
- Miért nem kapta meg a tetoválást?
- Úgy volt, hogy a kiképzésnek negyvennégy augusztusában vége, és elindulunk első állomáshelyünkre, a Waffen SS egyik egységéhez. Akkor történt, hogy júliusban a flossenburgi táborba küldtek egy csapatnyi tisztet, akik részt vettek a Führer elleni összeesküvésben. Flossenburg azonnali erősítést kért Dachautól. Engem meg egy tucat társamat megfelelőnek tartottak a különleges feladatra, és egyenesen odaküldtek. Már nem vehettünk részt a búcsúszer tartáson, és a tetoválásból is kimaradtunk, A parancsnok azt mondta, hogy a tetoválásra nincs is szükség, mert úgysem kerülünk ki a frontra, uram!
Az ügyvéd bólintott. 1944 júliusának vége felé a parancsnok valószínűleg tisztában lehetett azzal is, hogy a szövetségesek már mélyen francia területen járnak, és hogy a háború a vége felé közeledik.
- A dísztőrét megkapta?
- Igenis. A parancsnok saját kezűleg adta át.
- Mi volt belevésve?
- Vér és Becsület, uram.
- Dachauban milyen kiképzést kapott?
- Teljes harci kiképzést és politikai-ideológiai kiképzést is, ami kiegészítette a Hitlerjugend anyagát.
- Merre volt a dachaui kiképzőtábor?
- Münchentől tizenöt kilométerre északra, uram. A koncentrációs tábortól négy kilométerre.
- Milyen egyenruhát viseltek?
- Zöldesszürke zubbonyt és nadrágot, csizmát és fekete parolit: baloldalt volt a rangjelzés. Ezenkívül fémcsatos, fekete derékszíjat!
- Mi van a csaton?
- Középen horogkereszt, körben pedig a jelmondat: Becsület és Hűség, uram!
Az ügyvéd felállt, nyújtózkodott. Rágyújtott egy szivarra, és az ablakhoz sétált.
- Beszéljen a flossenburgi táborról, Kolb őrmester. Hol volt?
- Bajorország és Thüringia határán, uram.
- Mikor nyitották meg?
- 1934-ben, uram. Az elsők között nyílt meg a disznók számára, akik szembeszegültek a Führerrel.
- Mekkora volt?
- Mikor én ott voltam, uram, 300 x 300 méter volt. Tizenkilenc őrtorony szegélyezte, bennük könnyű- és nehézgépfegyverek. Százhússzor száznegyven méter volt az alakulótér. Istenkém, mit összemarháskodtunk a zsidókkal!...
- Ne térjen el a tárgytól! - csattant az ügyvéd hangja. - Milyen volt az elszállásolás?
- Huszonnégy barakk, egy konyha a foglyoknak, egy mosoda, egy gyengélkedő meg a különféle műhelyek.
- És az SS-őrszemélyzetnek?!
- Két barakk, egy bolt meg a kupi!
- Hova vitték a holttesteket?
- A dróton kívül volt egy kisebb krematórium. A táborból egy föld alatti folyosón lehetett odajutni.
- Milyen munkát végeztek a nemkívánatos elemek?
- Követ törtek, uram. A kőbányában. Az is a kerítésen kívül volt. Szögesdróttal és külön őrtornyokkal védték.
- Negyvennégy végén mennyien voltak ott?
- Úgy tizenhatezer fogoly lehetett ott, uram.
- Merre volt a parancsnok irodája?
- A kerítésen kívül, a tábor fölötti domb oldalában, félúton, uram.
- Kik voltak a parancsnokok?
- Az én időm előtt kettő volt. Az első Karl Künstler SS őrnagy. Utána jött Karl Früsch SS százados. Az utolsó pedig Max Kögel alezredes úr volt.
- Mi volt a politikai osztály száma?
- Kettes, uram.
- Merre volt?
- A parancsnoki épületben.
- Mi volt a feladata?
- Nekik kellett gondot viselni arra, hogy bizonyos foglyok különleges elbánásban részesüljenek, ha Berlin úgy kívánta.
- Ez vonatkozott Canarisra és a többi összeesküvőre is?
- Igenis, uram. Valamennyiükkel különleges bánásmódot kellett alkalmaznunk.
- És mikor alkalmazták?
- 1945. április huszadikán. Az amik már Bajorországban jártak, amikor megjött a kivégzési parancs. Közülünk válogatták ki a kivégzőosztagot. Engem akkoriban léptettek elő őrmesterré, mert hogy még közlegényként érkeztem a táborba. Én vezettem azt az osztagot, amelyik kivégezte Canarist és még öt másikat. Utána egy zsidókból álló csapat temette el a hullákat. És ez a Hartstein ott volt köztük, hogy pusztult volna el! Azután elégettük a tábor nyilvántartását. Valamivel később parancs jött, hogy a foglyokkal induljunk északnak. Már útközben hallottuk, hogy a Führer végzett magával. Akkor a tisztjeink otthagytak bennünket. A foglyok meg elkezdtek széjjelszéledni, beszökdöstek az erdőbe. Mi, őrmesterek még lelőttünk néhányat, de a további menetelésnek már nem volt sok értelme. Akkor már mindenült ott voltak az amik.
- Még egy kérdés, őrmester. Amikor az ember feltekintett a táborból - mindegy, hol állt éppen -, mit látott?
Miller értetlenül bámult az ügyvédre.
- Az eget - mondta.
- Mi uralta a látóhatárt, maga marha?
- Ó, csak nem arra a hegyre gondol, a tetején avval a várrommal?
- A XIV. században épült - bólintott mosolyogva az ügyvéd. - Rendben van, Kolb. Valóban járt Flossenburgban. Most azt mondja el, hogyan sikerült elmenekülnie?
- Menetelés közben történt, uram. Szétszéledt mindenki. Találkoztam egy kóbor Wehrmacht közlegénnyel. Leütöttem, és magamra vettem a ruháját. Két nappal később elkaptak a jenkik. Két évet lehúztam egy hadifogolytáborban, de ott azt mondtam, csak egy egyszerű közlegény vagyok. Tudja, uram, hogy volt ez akkoriban: mindenfelé azt beszélték, hogy az amik szó nélkül agyonlövik a volt SS-eket. Így hát azt mondtam, hogy én a Wehrmachtnál voltam.
Az ügyvéd kifújta a szivarfüstöt.
- Ezzel nem volt egyedül. Nevet nem változtatott?
- Nem, uram. A papírjaimat eldobtam, mert azokból kiderült volna, hogy tagja voltam az SS-nek. De a nevemet megtartottam. Arra gondoltam, egy őrmestert a kutya se fog keresni. Abban az időben a Canaris-ügynek nem volt valami nagy jelentősége. Csak jóval később fújták fel a dolgot, és még egy emlékművet is emeltek ott, ahol a fejeseket felakasztották. Persze, addigra már Kolb névre szóló, rendes papírjaim voltak. Nem is történt volna semmi, ha ki nem szúr magának az a kórházi szolga. És miután kiszúrt, úgysem számított volna, milyen nevet viselek.
- Igaza van. Folytassuk csak azzal, amit megtanítottak magának. Először is mondja el a Führernek tett hűségeskü szövegét - mondta az ügyvéd.
Még három órán keresztül folytatták. Miller erősen izzadt, de azt mondta, hogy idő előtt hagyta ott a kórházat, és aznap még egy falatot sem evett. Már az ebéd ideje is elmúlt, mire az ügyvéd végre azt mondta, hogy elégedett.
- Tulajdonképpen mit akar? - kérdezte Millertől.
- Az a helyzet, uram, hogy mivel a sarkamban vannak, szükségem volna olyan papírokra, amelyek nem Rolf-Günther Kolb névre szólnak. A külsőmet meg tudom változtatni, megnövesztem a hajamat meg a bajuszomat, és keresek magamnak valami állást Bajorországban vagy akárhol. Végül is szakképzett pék vagyok, az embereknek pedig szükségük van kenyérre, nem igaz?
A beszélgetés során az ügyvéd most először hátravetette a fejét, és felnevetett.
- Hát igen, Kolb, kenyérre, arra szükségük van. Rendben van, figyeljen rám. A magafajta emberekre általában nem szoktak értékes időt és energiát pazarolni. De mivel maga önhibáján kívül keveredett bajba, és mivel valóban rendes, hazaszerető német, megteszem magáért, amit tudok. Egy új jogosítványnak önmagában nem volna sok értelme. Születési anyakönyvi kivonat nélkül nem kaphat társadalombiztosítási kártyát, az pedig nem áll rendelkezésére. Egy új útlevéllel viszont mindehhez hozzájuthat. Van pénze?
- Nincs, uram. Egy garasom sincs. Az elmúlt három napban autóstoppal jöttem.
Az ügyvéd átadott egy százmárkást.
- Itt nem maradhat. Az új útlevélre legalább egy hétig várni kell. Egy barátomhoz fog menni, aki majd beszerzi magának az útlevelet. Az illető Stuttgartban lakik. Egy közönséges szállodában vegyen ki szobát, mielőtt meglátogatja. Én majd értesítem, úgyhogy már várni fogja magát.
Az ügyvéd felírt valamit egy papírra.
- Az illetőt Franz Bayernek hívják. Tessék, itt a címe. Vonattal menjen Stuttgartba, ott keressen egy szállodát, utána pedig menjen egyenesen hozzá. Ha szüksége volna meg némi pénzre, tőle majd kap. Ne kezdjen költekezni. Maradjon nyugton, és várjon, míg Bayer megszerzi az új útlevelet. Ha ez megvan, keresünk magának egy állást valahol Dél-Németországban, ahol többé a kutya sem keresi...
Miller átvette a százmárkást meg Franz Bayer címét, és zavartan valami köszönetfélét motyogott.
- Köszönöm, doktor úr, ön valódi úriember!
A cselédlány kikísérte az ajtón, és Miller elindult az állomás, a szálloda és a parkolóban álló kocsija felé. Egy órával később már Stuttgart felé robogott. Ugyanakkor az ügyvéd felhívta Bayert, és közölte vele, hogy a rendőrség elől menekülő Rolf-Günther Kolb a kora esti órákban jelentkezni fog nála.
Akkoriban Nürnberg és Stuttgart között még nem épült meg az autópálya, és szép, napsütéses időben a frankföldi dús rétek, majd Baden-Württemberg erdő borította lankái valóban festői látványt nyújtottak volna.
Azon a metsző februári napon azonban az útburkolatra fagyott jég és a szurdokból előgomolygó köd életveszélyessé telte az utal Ansbach és Crailsheim közölt. A nehéz kocsi kétszer is majdnem az árokban kötött ki. Miller nagyobb önuralmai erőltetett magára. Semmi értelme sietni, hajtogatta magában, Bayer, az az ember, aki tudja, hogyan lehet hamis útlevélhez jutni, úgyis megvárja.
Sötétedés után érkezett, és hamarosan talált is egy kis, külvárosi szállodát, amelyben éjszakai portás várta a későn jövőket, az épület háta mögött pedig egy garázs húzódott meg a kocsik számára. A portástól kapott várostérkép segítségével hamarosan ráakadt Bayer utcájára az ostheimi városrészben, nem messze a Villa Bergtől, amelynek kertjében oly szívesen vonultak el nyári éjszakákon Württemberg hercegei kedveseikkel.
A térképet követve behajtott a Stuttgartot körülvevő dombok koszorújába, amelyben úgy terül el a város, mint egy tálban, amelynek a legmélyebb pontjától a pereméig szőlőskertek kapaszkodnak. A kocsit Bayer házától úgy ötszáz méternyire parkolta le. Le kellett hajolnia, hogy bezárja a kocsiajtót, ezért nem figyelt fel arra a középkorú hölgyre, aki éppen hazafelé tartott a Villa Kórházból, ahol részt vett a Kórházlátogatók Bizottságának heti rendes ülésén.
Aznap este nyolc órakor a nürnbergi ügyvéd elérkezettnek érezte az időt, hogy felhívja Bayert, és megtudja. Kolb biztonságban megérkezett-e. Bayer felesége vette fel a kagylót.
- Ó, igen, a fiatalember! Elmentek valahova vacsorázni a férjemmel.
- Csak azért telefonállam, mert szerettem volna tudni, hogy épségben megérkezett-e - magyarázta behízelgő hangon az ügyvéd.
- Olyan kedves fiatalember! - csevegte Bayerné vidáman. - Éppen ott mentem el mellette, amikor az autójával leparkolt. Tudja, éppen a Kórházlátogató Bizottság üléséről jöttem hazafelé. Ó, ez kilométerekkel arrébb van! Biztosan nem tudta, merre kell jönnie, és eltévedt. Tudja, Stuttgartban könnyen megy az ilyesmi, olyan sok a zsákutca meg az egyirányú...
- Bocsásson meg. Frau Bayer - vágott közbe az ügyvéd. - A mi emberünk nem használta a Volkswagenjét. Vonattal utazott.
- Ó, nem, dehogy! - tiltakozott Bayerné, aki örült, hogy végre valamit jobban tud másoknál, - Kocsival jött! Milyen kedves ember, és micsoda kocsi! Biztosan imádják a lányok az ilyen...
- Bayerné, kérem, nagyon figyeljen rám! Miféle autóval érkezett?
- Hát a típusát persze nem tudnám megmondani, de egy sportkocsi. Olyan hosszú, fekete, kétoldalt sárga csíkkal...
Az ügyvéd levágta a kagylót, de abban a pillanatban fel is emelte, és egy nürnbergi számot tárcsázóit. Gyöngyözött rajta a verejték. Amikor a hívásra jelentkezett a szálloda, egy szobaszámot mondott be. A kagylót felvették, és egy ismerős hang csak annyit mondott:
- Halló...
- Mackensen! - üvöltötte a Werwolf a kagylóba. - Azonnal jöjjön ide. Megvan Miller!
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
Frederick Forsyth - Az Odessa ügyirat 11.
  2013-02-22 11:32:02, péntek
 
  11.

Peter Miller megírta a leveleket anyjának és Siginek. Motti árgus szemmel figyelte. Kora délelőttre elsétált velük. A szállodából időközben elhozták a holmiját, és kifizették a számláját is. Meg déli tizenkettő sem volt, amikor Mottival és az előző esti sofőrrel hármasban útnak indultak Bayreuth felé.
A riporterösztön fuvallatára odapillantott a kék Opel rendszámtáblájára, amely - úgy tűnt - felváltotta a tegnapi Mercedest. Motti észrevette a pillantást, és elmosolyodott.
- Nincs semmi értelme - mondta. - A kocsit hamis néven béreltük.
- Azért megnyugtató a tudat, hogy legalább profik között vagyok - válaszolta Miller.
Motti megvonta a vállát.
- Nem adhatjuk alább. Az Odessával szemben ez is életbiztosítás.
A garázsban két kocsinak jutott hely, és Miller elégedetten nyugtázta, hogy a sajátja már bent áll. A kerekek alatt pocsolyákba gyűlt a megolvadt hólé, és a karcsú, fekete karosszéria csak úgy ragyogott a lámpafényben.
Az Opelban újra a fejére húzták a fekete harisnyát. Amikor a kocsi kigördült az utcára, le kellett bújnia. Motti addig nem engedte levenni a tejéről a harisnyát, míg jócskán maguk mögött nem hagyták Münchent.
Amikor végre ismét körülnézhetett, látta, milyen sok hó hullott az éjszaka. A Bajorországot Frankföldtől elválasztó hatalmas erdőséget szűz hó takarta, furán lekerekítve az út menti nyírfák körvonalait. A sofőr lassan, óvatosan vezetett. Állandóan dolgozott az ablaktörlő, hogy letisztítsa az üvegről a hópelyheket meg a szembejövő teherautók által felvert latyakot.
Ingolstadt közelében, egy út menti fogadóban ebédeltek, majd kelet felől megkerülték Nürnberget, s egy órával később megérkeztek Bayreuthba.
A Bajor-Svájcnak elkeresztelt gyönyörű vidék kellős közepén elterülő városkának az évenként megrendezett Wagner-fesztivál volt az egyetlen nevezetessége. A régi napokban Bayreuth azzal büszkélkedhetett, hogy házigazdaként üdvözölhette a lelkes Wagner-rajongó Adolf Hitler nyomában odasereglő teljes náci vezérkart.
Januárban Bayreuth is csak egy álmos kisváros a vastag hópaplan alatt, az újév tiszteletére kiakasztott fagyalkoszorúk alig néhány napja kerültek le a tiszta, jó karban tartott polgárházak ajtajáról. Alfred Oster háza a várostól vagy egy kilométernyire, egy csendes mellékút mellett állt. Amikor a kis csapat az ajtóhoz lépdelt, egy lélek sem járt az úton.
Az egykori SS-tiszt már várta őket. Nagydarab, jó kedélyű férfi volt átható kék szempárral, és a feje tetején borzasán ágaskodó szőkésbarna hajzattal. A télies időjárás ellenére barnára sült, mint általában azok, akik sokat tartózkodnak tiszta hegyi levegőn.
Motti mindenkit bemutatott, majd átnyújtotta Osternek Leon levelét. A bajor elolvasta, bólintott, és szúrós tekintettel szemügyre vette Millert,
- Nos, próbálkozni mindig lehet - mondta. - Mennyi idő áll a rendelkezésemre?
- Még nem tudjuk - felelte Motti. - Addig marad, míg fel nem készül. Új személyazonosságot is kell találnunk neki. Majd értesítjük.
Néhány perc múlva Mottiék eltávoztak.
Oster a nappaliba vezette Millert, és a gyorsan ereszkedő sötétségben összehúzta a függönyöket, mielőtt lámpát gyújtott volna.
- Szóval SS-nek akarja magái kiadni? - kérdezte.
Miller bólintott.
- Úgy van.
Oster szembefordult vele.
- Akkor most rögtön tisztázzunk néhány alapvető dolgot. Nem tudom, hol teljesített katonai szolgálatot, de felteszem, hogy abban a fegyelmezetlen, demokratikus szoptatósdajka-kuplerájban, amit új német hadseregnek neveznek. Elmondom az első alapigazságot. Az új német hadsereg körülbelül tíz másodpercig tudott volna kitartani a háborúban az angol, amerikai vagy az orosz hadsereg vagányabb alakulataival szemben. Ezzel szemben a Waffen SS katonái az elmúlt háború során közelharcban akár ötszörös túlerőt iá szarrá vertek volna.
Aztán következik a második alapigazság. Ennek, a bolygónak a történetében még nem volt a SS-nél keményebb, jobban kiképzelt, fegyelmezettebb, okosabb, rátermettebb katona. Akármit is tettek, a tény tény marad. RÁZZA FEL MAGÁT, MILLER! Ameddig ebben a házban van, betartja a házirendet.
Amikor belépek, vigyázzba merevedik! Szó szerint MEREVEDIK! Amikor elmegyek maga előtt, összecsapja a csizmasarkát, és vigyázzba áll, amíg ötlépésnyire el nem távolodtam. Ha olyasmit mondanék, amire válaszolnia kell, azt válaszolja: "Jawohl, Herr Hauptsturmführer!" Megértette?
Miller elképedve bólintott.
- Sarkat összecsapni! Csattanjon! - bömbölte Oster. - Mivel nincs sok időnk, már ma este belekezdünk. Vacsora előtt átvesszük a rendfokozatokat, a közlegénytől a tábornokig. Megtanulja az összes létező SS-rendfokozat megszólítását, elnevezését, parolijelzéseit. Azután áttérünk a különféle egyenruhákra, a különböző SS-ágazatokra és címeikre, megtanulja, mikor használtak gálaruhát, teljes öltözetet, ünneplőt, gyakorlóruhát vagy harci felszerelést. Utána megkapja tőlem a teljes eszmei-politikai kiképzést, amelyet Dachauban, az SS-kiképzőtáborban kapott volna, ha ott szolgál. Azután megtanulja az indulókat, az ivászatok nótáit meg a különféle egységek dalait. Eljuthatunk addig, hogy a kiképzés során első állomáshelyére vezénylik. Onnantól már Leonnak kell megmondania, melyik egységhez került, hol dolgozott, ki volt a parancsnoka, mi történt magával a háború végén, és mit csinált negyvenöt óta. A kiképzés első része két-három hétig tart majd, és biztosíthatom, intenzív tanfolyam lesz.
Mellesleg, nehogy azt higgye, hogy ez valami tréfa. Ha egyszer bekerül az Odessába, és megtudja, kik a vezetők, elég egyetlen hibát elkövetnie, és máris a csatornában végzi. Higgyen nekem! Nem vagyok valami anyámasszony katonája de miután elárultam az Odessát, én is tartok tőlük. Ezért kellett megváltoztatnom a nevemet, ezért élek most itt.
Amióta Miller belekezdett ebbe az egyszemélyes embervadászatba Roschmann után, most rémlett fel benne először, hogy talán túl messzire merészkedett.


Mackensen hajszálpontosan tíz órakor jelentkezett a Werwolfnál. Miután becsukódott a Hilda szobájába vezető ajtó, a Werwolf az íróasztal előtt álló, látogatóknak fenntartott székbe ültette a hóhért, és szivarra gyújtott.
- Van egy bizonyos újságíró, aki az egyik bajtársunk holléte és új személyazonossága után szimatol - kezdte a történetet.
A hóhér megértőén bólintott. Nem ez volt az első alkalom, hogy a tájékoztatás hasonlóan indult.
- Normális körülmények között - folytatta a Werwolf - nem foglalkoznánk az üggyel, megvárnánk, míg a riporter magától feladja, mert egyrészt úgysem jut sehová, másrészt a keresett személy nem olyan fontos, hogy megmentése megérje a fáradságot.
- De most... nos, ezúttal más a helyzet? - kérdezte tisztelettudóan Mackensen.
A Werwolf bólintott, és fejmozdulatából mintha őszinte sajnálkozás érződött volna.
- A riporter akaratán kívül eltalált egy idegszálat, s ez felettébb balszerencsés dolog. Számunkra azért, mert kellemetlenséget okozhat, számára pedig azért, mert az életébe kerül. Egyrészt, akit az illető keres, hosszú távú terveink szempontjából életbevágóan fontos. Másrészt pedig úgy tűnik, maga a riporter is különleges figura: intelligens, eszes, találékony, és bármennyire is sajnálom, úgy tűnik, hogy valamilyen személyes bosszúvágy hajtja.
- Van rá valamilyen oka? - kérdezte Mackensen.
A Werwolf egy fintorral jelezte, hogy maga sem érti az egészet. A válasz előtt leverte szivarjáról a hamut.
- Nemigen tudjuk, mi oka lehet, bár valami biztosan van - dörmögte csak úgy maga elé. - Annak, akit keres, van bizonyos előélete, amely némi ellenérzéseket ébreszthet a zsidókban és a hozzájuk hasonlókban. Egy ostlandi gettó parancsnoka volt. Vannak olyanok - elsősorban külföldiek -, akik képtelenek elfogadni a mi indokainkat mindarra, ami ott történt. Csak az a különös az egészben, hogy ez a riporter se nem külföldi, se nem zsidó vagy teszem azt, ultrabalos személyiség. Még csak nem is a lelkiismeret lovagja, akikről tudni való, hogy szeretnek nagy feneket keríteni a dolgoknak, de inkább csak a füstjük nagy, mint a lángjuk.
Ez az ember viszont más. Fiatal német, árja, egy háborús hős fia, és semmi nincs a múltjában, ami indokolná irántunk érzett izzó gyűlöletét vagy azt a szinte megszállott kitartást, amellyel határozott figyelmeztetésünk ellenére is tovább kutat az egyik kamerád után. Némiképp sajnálom, hogy a halálát kell okoznom. De nem hagy számomra más választási lehetőséget. Meg kell tennem!
- Megölni? - kérdezte Bicska Maxi.
- Megölni - erősítette meg a Werwolf.
- Tartózkodási helye?
- Ismeretlen.
A Werwolf két telegépelt papírt csúsztatott át az asztalon.
- Róla van szó. Peter Miller, nyomozóriporter. Utoljára a Dreesen Hotelben látták, Bad Godesbergben. Onnan már biztosan távozott, de kiindulási pontnak megteszi ez is. A másik lehetséges hely a saját lakása, ahol a barátnőjével él. Úgy mutatkozzon be, mint valamelyik újság munkatársa, ahova Miller rendszeresen dolgozik, így a lány valószínűleg beszél majd, feltéve, ha tudja, hol van. Feltűnő kocsit vezet. Ebben minden részlet benne van.
- Szükségem lesz pénzre - szólalt meg Mackensen.
A Werwolf ezzel előre számolt. Egy tízezer márkás bankjegyköteget tolt át az asztalon.
- Az utasítás? - kérdezte a gyilkos.
- Megtalálni és likvidálni.


Öt napig tartott, mire Leon január 13-án tudomást szerzett Rolf-Günther Kolb Brémában bekövetkezett haláláról. Észak-németországi embere mellékelte az elhunyt jogosítványát is.
Leon a saját listája segítségével ellenőrizte a halott rendfokozatát és törzsszámát, majd megnézte a nyugatnémet körözöttek jegy-zekét is, de látta, hogy Kolb nem szerepel azon.
Egy darabig nézegette a jogosítványt, majd lépésre szánta el magát. Mottit hívta, aki éppen szolgálatban volt a munkahelyén, a telefonközpontban. Motti a műszak végén jelentkezett Leonnál. Leon letette elé a jogosítványt.
- Megvan az emberünk - jelentette ki. - Tizenkilenc évesen irodista őrmester, közvetlenül a háború vége előtt léptetik elő. Már fogytán volt az emberanyag. Kolb és Miller egyáltalán nem hasonlítanak egymáshoz, még akkor sem, ha Millert kisminkeljük, amit különben sem szeretek. Közelről könnyű kiszúrni. De a testalkat és a magasság egyezik. Új fotóra lesz szükség. Az egyelőre várhat. A fotóhoz kell viszont a brémai közlekedésrendészet pecsétjének a másolata is. Ez a sürgősebb. Láss munkához!
Amikor Motti eltávozott, Leon feltárcsázott egy brémai számot, és utasításokat adott a telefonba.


- Rendben van - szólt tanítványához Alfred Oster. - Akkor lássuk a dalokat. Hallott már a Horst Wessel-Liedről?
- Természetesen - válaszolta Miller. - Az volt a nácik indulója.
Oster eldúdolta az első néhány hangot.
- Igen, már hallottam. De a szövegét nem tudom.
- Rendben - szólalt meg Oster. - Legalább egy tucat dalt meg kell tanulnia. Hátha valaki megkérdezi. Az összes közül ez a legfontosabb. A bajtársak között könnyen előfordulhat, hogy részt kell majd vennie egy kis közös éneklésben. Ezt a dalt nem ismerni egyenlő a halálos ítélettel.
Január tizennyolcadikát írtak.


Mackensen a müncheni Sehweizerhof Hotel bárjában üldögéli, és koktélt iszogatott, közben pedig a nagy rejtélyen gondolkodott. Ez pedig nem volt más, mint Peter Miller, akinek már betéve ismerte az arcvonásait és az összes adatát. Alapos ember lévén, Mackensen még a nagyobb autókereskedésekkel is kapcsolatba lépett, és beszerzett egy sorozat reklámfotót a Jaguár XK 150 S-ről. Most már azt is tudta, milyen kocsit keres. A baj csupán az, hogy képtelen volt megtalálni.
Bad Godesbergből a kölni repülőtérre vezettek a nyomok. Kiderült, hogy Miller szilveszterkor harminchat óra leforgása alatt megjárta Londont. Attól kezdve azonban mintha a föld nyelte volna el a kocsijával együtt.
Hiába beszélgetett Miller csinos és életvidám barátnőjével, ő is csak egy Münchenből feladott levelet tudott mutatni, amelyben Miller közli, hogy egy ideig ott marad.
München egy álló hétig zsákutcának bizonyult.
Mackensen minden szállodát ellenőrzött, minden állami és magángarázsba, autószervizbe és benzinkúthoz benézett. Semmi. Miller, mintha köddé vált volna.
Mackensen kiitta az italát, és leugrott a bárszékről, hogy telefonon jelentést tegyen a Werwolfnak. Nem tudhatta, hogy a sárga csíkos, fekete Jaguár tőle néhány száz méterre, egy magánház magas kerítéssel védett udvarában parkol. Itt élt Leon, aki egy régiségkereskedésből irányította kicsiny, de annál fanatikusabb szervezetét.


A brémai közkórházban egy fehér köpenyes férfi lépett be a betegnyilvántartó helyiségbe. A nyakában sztetoszkóp lógott, a friss diplomás orvosok félreismerhetetlen jelvénye.
- Szeretném megnézni az egyik páciensünk, egy bizonyos Rolf-Günther Kolb lapját - vetette oda a kartotékozó nőnek.
Az asszony nem ismerte az orvost, de ez nem jelentett semmit. A kórházban rengeteg volt belőlük. Átfutotta a kartotékokat. Az egyik akta sarkában megpillantotta a Kolb nevet, és már nyújtotta is. Közben megcsendült a telefon, s ő szaladt, hogy felvegye.
Az orvos az egyik székben ülve lapozgatott a dossziéban. Ebből csak annyi derült ki, hogy Kolb összeesett az utcán, és mentővel szállították be a kórházba. A vizsgálat alapján felállított diagnózis szerint virulens és áttételes vastagbélrákja volt, méghozzá a végső stádiumban. A betegnek reménye sem volt a gyógyulásra, de előbb gyógyszeres kezelésben részesítették, majd fájdalomcsillapítókat kapott. Az utolsó lapon mindössze ennyi állt:
“A beteg január 8-ról 9-re virradó éjszaka exitált. A halál oka: vastagbélrák. Hozzátartozója nincs. A tetem átszállítva a városi hullaházba január 10-én."
Az iratot az ügyeletes orvos írta alá. Az új orvos kiemelte az utolsó lapot, és egy másikat csúsztatott a helyére, amelyet magával hozott. Az új lapon ez állt:
“A beteg kezdeti súlyos állapota ellenére, a gyógyszeres terápia eredményeként visszafejlődött a karcinóma. A beteg szállítható január 16-án. Saját kérésére átszállítva a delmenhorsti Arcadia Klinikára, utókezelésre." Olvashatatlan aláírás.
Az orvos visszaadta az iratot az asszonynak, mosolyogva köszönt, és távozott. Január 22-e volt.


Leon három nappal később újabb értesülésekhez jutott, és ezzel a mozaik valamennyi eleme a helyére került. Egy észak-németországi utazási iroda alkalmazottja közölte vele, hogy egy bizonyos bremerhaveni pékség tulajdonosa feleségével együtt tengeri hajóútra indul. A házaspár négy hétig hajókázik majd a Karib-tengeren. Az indulás Bremerhavenből történik, február 16-án.
Leon tudta, hogy a férfi a háború alatt ezredesi rangban szolgált az SS-nél, utána pedig az Odessa tagja lett. Utasította Mottit, hogy vásároljon egy könyvet a kenyérsütés művészetéről.


A Werwolf nem értette a dolgot. Emberei már három hete kutattak Miller és fekete sportkocsija után az NSZK valamennyi nagyvárosában. Állandó megfigyelés alatt tartották hamburgi lakását, és anyját is felkeresték Osdorfban, de az asszony csupán annyit mondott, hogy nem tudja, hol a fia. Többször felhívtak egy Sigi nevű lányt azzal az ürüggyel, hogy az egyik vezető képes újság főszerkesztője remek állást ajánl Millernek, és sürgős választ vár, de a lány sem tudott felvilágosítást adni arra nézve, hol tartózkodik a barátja.
Érdeklődtek Miller hamburgi bankjánál is, de november óta nem váltott be csekket. Mindent egybevetve: eltűnt. Már január harmincadikát írtak, és a Werwolf minden szándéka ellenére rákényszerült, hogy felhívjon valakit. Sötét hangulatban emelte fel a telefonkagylót.
Fél órával később, valahol messze, a hegyek között egy férfi lerakta a telefont, és hosszan, halkan, de teljes szívből káromkodni kezdett. Péntek este volt, éppen hogy megérkezett hétvégi házába, hogy két napot pihenjen, amikor a hívás befutott. Az elegánsan berendezett dolgozószoba ablakához lépve kitekintett: az ablakból sugárzó fény szétterült a vastag hótakarón, és megvilágította a birtok nagy részén sötétlő fenyvest.
Mindig is így szeretett volna élni, egy szép házban, a saját birtokán, a hegyek között, így volt ez, amióta csak gyerekkorában, egy karácsonyi szünetben meglátta a gazdagok házait a Graz környéki hegyekben. Elérte, amit akart, és ez jó érzéssel töltötte el.
Jobb ez, mint a sörgyári munkás háza, ahol felnőtt, jobb, mint a rigai ház, ahol négy évig lakott, és jobb, mint a bútorozott szoba Buenos Airesben vagy a kairói hotel. Világéletében erre vágyott.
A telefonhívás felkavarta. Közölte a hívóval, hogy a ház körül nem észleltek semmi rendkívülit, és az üzemben is rendben megy minden. Eddig senki nem kérdezősködött felőle. Azért aggasztotta a dolog. Miller? Ki a fene ez a Miller? A megnyugtató kijelentés, mely szerint gondjuk lesz a riporterre, csak némileg enyhítette idegességét. A hívó és társai komolyan vették a fenyegetést, amelyet Miller jelentett. Ezt csak még jobban alátámasztotta az a döntésük, hogy másnap személyi testőrt küldenek, aki további intézkedésig állandóan a közelében marad mint sofőr.
Összehúzta a dolgozószoba függönyét, és a téli táj odakint rekedt. A vastagon tapétázott ajtó hatásosan szigetelt minden hangot a ház többi részéből. Az egyetlen zörej a kandallóban ropogó fahasáboktól származott; a vidám lobogás megvilágította a kovácsoltvas levéldíszeket és indákat a kandalló rácsán - annak idején ez volt az egyetlen, amit érintetlenül hagyott, amikor megvásárolta és felújíttatta a házat.
Kinyílt az ajtó, és a felesége kukkantott be.
- Kész a vacsora - mondta.
- Jövök, drágám - válaszolta Eduard Roschmann.


Másnap, szombaton reggel egy müncheni társaság érkezése zavarta meg munkájában Ostert és Millert. A kocsival Leon jött, Motti meg a sofőr társaságában és egy nagy, fekete csomagot cipelő férfival.
A nappaliba érve Leon odafordult a csomagot cipelő férfihoz.
- Maga menjen csak a fürdőszobába, és készítse elő a holmiját.
Leon az asztalhoz ült, és hellyel kínálta Ostert meg Millert. Motti az ajtónál maradt őrködni. Kezében vakuval felszerelt fényképezőgépet lóbált.
Leon átnyújtott Millernek egy jogosítványt. A fénykép helye üres volt.
- Ez lesz magából - közölte. - Rolf-Günther Kolb, született 1925. június 18-án. Ezek szerint a háború végén már majdnem húszéves volt. Brémában született, és ott is nőtt fel. Tízéves korában, 1935-ben lépett be a Hitlerjugendbe, és tizennyolc évesen, 1944 januárjában lett az SS tagja. Szülei meghaltak. 1944-ben vesztek oda, a brémai kikötő bombázásakor.
Miller a kezében tartott jogosítványt nézte.
- Mi lesz az SS-pályafutásával? - kérdezte Oster.
- Pillanatnyilag éppen zsákutcában vagyunk.
- Eddig hogy vizsgázik? - kérdezte Leon, mintha Miller ott sem lenne.
- Tűrhetően - válaszolt Oster. - Tegnap két órán át tettem fel neki keresztkérdéseket, és nem bukott bele. Hacsak valaki a pályafutásáról nem kezdi faggatni. Mert arról az égvilágon semmit nem tud.
Leon bólogatott, közben pedig a diplomatatáskájában lapuló papírokat vizsgálgatta,
- Nem ismerjük Kolb SS-karrierjét - mondta, - Nem futhatott be nagy pályát, mert a körözöttek listáján nem szerepel, és az égvilágon senki sem hallott róla. És ez talán így is van jól, mert ezek szerint feltehetően még az Odessa sem tud róla. A dolognak annyi a hátulütője, hogy így viszont nem mehet az Odessához segítségért. Ha nem üldözik, akkor miért? Ezért azután mi alkottuk meg a “legendáját". Tessék, itt van.
Átnyújtotta Osternek a papírokat, aki azon nyomban olvasni kezdte a gépelt lapokat. Amikor végzett, bólintott.
- Jó - mondta. - Minden egybeesik az ismert tényekkel. És ahhoz is elég, hogy letartóztassák, ha történetesen lebukik.
Leon elégedetten dörmögött magában.
- Hát ezt tanítsa be neki. Mellesleg találtunk egy ajánlót is. Egy bremerhaveni illetőségű volt SS ezredes február 16-án tengeri utazásra indul, Jelenleg egy pékség tulajdonosa. Amikor Miller bemutatkozik a szervezetnél - és ez nem történhet meg február tizenhatodika előtt -, már birtokában lesz az illető levele, amelyben biztosítja az Odessát, hogy az alkalmazásában álló Kolb valóban tagja volt az SS-nek, és valóban bajban van.
Addigra a pék úr már messze kint hajózik a tengeren, úgyhogy őt nem lehet megkérdezni, Mellesleg - mondta most Millerhez fordulva, miközben egy könyvet nyújtott át neki - a kenyérsütést is kitanulhatja. 1945 óta úgyis ezt csinálja: egy pékség alkalmazottjaként dolgozott.
Arról nem tett említést, hogy a pékség tulajdonosa csak négy hétig lesz távol, s attól kezdve Millernek egy hajszálon függ az élete.
- Most pedig borbély barátunk egy kissé átalakítja a külsejét - szólt Millernek Leon. - Azután pedig elkészítjük az arcképét a jogosítványhoz.
Az emeleti fürdőszobában a borbély olyan rövidre nyírta Miller haját, amilyen még soha nem volt. Mire végzett a munkával, a sörték között szinte kifehérlett a riporter fejbőre. A kócos külső odalett, viszont idősebbnek nézett ki. A koponyája bal oldalán borotvaéles választék húzódott. A szemöldökét szinte az utolsó szálig kihúzkodták.
- A szemöldök hiánya önmagában nem öregít - magyarázta fecsegve a borbély -, de így akár hat-hét évet is lehet tévedni az életkor megítélésénél. És még valami: növesszen bajuszt. Legyen egészen vékony, és a szája szögletéig érjen. Az is éveket ad a korához, tudja? Néhány hét alatt kinő.
Miller tudta, milyen gyorsan nő a bajusza.
- Persze - felelte.
Végigmérte magát a tükörben. Úgy nézett ki, mint aki a harmincas éveinek a közepe felé jár. A bajusszal további három-négy évet öregíthet magán.
Odalent Millert egy fehér lepedő elé állították, amelyet kétoldalt Leon és Oster tartott kifeszítve. Motti néhányszor lefényképezte szemből.
- Ennyi elég is lesz - mondta végül. - A jogosítvány három napon belül elkészül.
Amikor a társaság elment, Oster Millerhez fordult.
- Rendben van, Kolb - már csak így szólította. - A kiképzést Dachauban kapta, onnan 1944 júniusában átvezényellek a flossenburgi koncentrációs táborba, és 1945 áprilisában maga vezette azt az osztagot, amely kivégezte Canaris tengernagyot. Azoknak a Wehrmacht tiszteknek a meggyilkolásában is segédkezett, akiket a Gestapo a Hitler elleni merényletben való részvétellel gyanúsított. Nem is csoda, hogy a hatóságok le akarják tartóztatni. Canaris és emberei nem zsidók voltak. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Akkor hát, őrmester úr, lássunk munkához!


A Mosszad szokásos heti értekezlete már véget ért, amikor Amit tábornok felemelt kézzel jelezte, hogy szólni kíván.
- Van itt még valami, bár, hogy őszinte legyek, nem tartom különösebben fontosnak. Leon jelenti Münchenből, hogy egy ideje foglalkozik egy fiatal némettel, egy árjával, akinek valami elszámolnivalója akadt az SS-sel, és most éppen arra készítik fel, hogy beépüljön az Odessába.
- Indítékai? - kérdezte valaki gyanakodva. Amit tábornok vállat vont.
- Valamilyen, csak általa ismert oknál fogva el akar kapni egy bizonyos Roschmann nevű volt SS századost.
Az Üldöztetés Országai irodájának vezetője, egy lengyel származású zsidó felkapta a fejet.
- Eduard Roschmannt? A Rigai Mészárost?
- Igen, őt.
- Hm. Regi adósságot egyenlíthetnénk ki, ha sikerülne elkapni.
Amit tábornok a fejét rázta.
- Már megmondtam, hogy Izrael nem foglalkozik többé megtorlással. A parancsom mindenre kiterjed. Akkor sem lesz gyilkosság, ha az illető történetesen mégis megtalálja Roschmannt. A Ben-Gal affér után ez lenne az utolsó csepp Erhard poharában. Éppen az a baj, hogy akármelyik volt náci hal meg az NSZK-ban, rögtön az izraeli ügynököket vádolják érte.
- Mi legyen ezzel a fiatal némettel? - kérdezte a Sábák vezetője.
- Szeretném felhasználni arra, hogy kiderítse, milyen náci tudósokat küldhetnek még az idén Kairóba. Számunkra ez most mindennél fontosabb. Javaslom, hogy küldjünk egy ügynököt az NSZK-ba, aki majd megfigyelés alatt tartja a fiatalembert. Egyszerű megfigyelésről lenne csak szó, semmi többről.
- Van már jelöltje?
- Igen. Kitűnő, megbízható ember. Követi a németet, megfigyelés alatt tartja, és közvetlenül nekem tesz jelentést. Odaát majd németnek nézik. Egy kansruhei születésű zsidó.
- És Leonnal mi legyen? - kérdezte egy másik ember. - Ő nem akar majd esetleg magánakciót, hogy a saját adósságait törlessze?
- Leon azt leszi, amit mondanak neki - vágott vissza Amit. - Több egyéni akció pedig nem lesz.


Aznap reggel Bayreuthban Miller újabb leckét kapott Ostertől.
- Oké - mondta Oster. - Mit gravíroztak az SS-tőr markolatába?
- Vér és Becsület - felelte Miller.
- Helyes. És mikor kapja meg az SS-tag a tőrt?
- Amikor a kiképzés végén elvezénylik a táborból. A búcsúdíszszemlén.
- Helyes. Most pedig mondja el az Adolf Hitlernek tett hűségeskü szövegét.
Miller szóról szóra felmondta.
- Halljam az SS vérszövetségi eskü jő t. Miller engedelmesen elmondta azt is.
- Mit jelent a halálfej és embléma?
Miller becsukott szemmel ismételte el a tanultakat.
- A halálfej jele a távoli germán mitológiából ered. Azoknak a teuton harcosoknak a jelképe, akik a sírig, de még a sír után is, egészen a Walhalláig tartó hűséget fogadtak vezérüknek és egymásnak. A koponya és a keresztbe fektetett csontok a sír utáni világra utalnak.
- Úgy van. Minden SS automatikusan tagja lett a halálfejes egységeknek?
- Nem.
Oster fölállt és nyújtózkodott.
- Nem is rossz - jelenlétié ki. - Azt hiszem, az általános témákkal kapcsolatban nem kérdezhetnek mást. Ami pedig az első és egyetlen állomáshelyét, a flossenburgi koncentrációs tábort illeti, a következőket kell tudnia...


Az Olympic Airways Athén-München járatának egyik ablak melletti ülésén helyet foglaló férfi csendes, zárkózott ember benyomását keltette,
A mellette ülő nyugatnémet üzletember tett néhány kísérletet, hogy szóba elegyedjen vele, de végül feladta, és inkább beletemetkezett a Playboy magazinba. A szomszédja az ablakon kibámulva nézte, hogy marad el mögöttük a tenger, majd a repülőgép a mediterrán tavaszból átsuhant a Dolomitok és a Bajor-Alpok hófödte csúcsai felé.
Az üzletember legalább egy dolgot meg tudott állapítani társáról. Az ablak mellett ülő utas kétségkívül német volt - ezt támasztotta alá hibátlan és folyékony nyelvtudása, valamint helyismerete is. Az üzletembernek, aki hivatalos útról tért haza a görög fővárosból, a legkisebb kétsége sem volt afelől, hogy útitársa ugyancsak német.
Nagyobbat nem is tévedhetett volna. A másik utas harminchárom évvel ezelőtt egy zsidó szabó fiaként, Josef Kaplan néven látta meg a napvilágot Karlsruhéban. Hároméves volt, amikor Hitler hatalomra került, és hét, amikor szüleit egy fekete autón elvitték. Három éven át egy padláson bújtatták, de végül 1940-ben, tízéves korában felfedezték, és érte is eljött a fekete autó. Ifjú évei azzal teltek, hogy a fiatalság szívósságával és leleményességével küzdött az életben maradásért, miközben egyik koncentrációs táborból a másikba került. Végül 1945-ben, szemében vadállati gyanakvással kiragadott egy Hershey Tropical csokoládénak nevezett valamit egy orrhangon beszélő idegen kinyújtott kezéből, és egy sarokba rohant zsákmányával, hogy megegye, még mielőtt valaki elvenné tőle.
Két évvel később - némileg megerősödve, amikor már tizenhét éves volt, örökké éhes, mint egy patkány és legalább annyira gyanakvó is mindennel és mindenkivel szemben - végül felszállt a President Warfield, illetve ahogy akkor nevezték, az Exodus nevű hajóra, amely messze vitte Karlsruhétól és Dachautól, egy új part felé.
Ahogy az évek múltak, megenyhült dacos merevsége, az idő éretté tette: sok mindent megtanult, lett egy felesége és két gyereke, rendes ellátmányt kapott a hadseregtől, de soha semmi nem enyhítette benne a gyűlöletet az iránt az ország iránt, ahová éppen most utazott. Beleegyezett az útba, hajlandó volt arra, hogy lenyelje az érzéseit, mint korábban már két alkalommal, és vállalta, hogy ismét magára ölti azt a kedveskedő, emberbarát álarcot, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy ismét visszaváltozzék németté.
A többi kelléket már a szolgálat biztosította: az útlevelét a zsebében, a képeslapokat és a leveleket, valamint mindazt a dokumentációt, amelyre egy nyugat-európai ország polgárának szüksége lehet. A szervezet adta az alsóneműt, a ruhát, a cipőt és a nyugatnémet textil ügynöknek kijáró bőröndöt.
Ahogy a gépet körülölelték Európa nehéz, fagyos felhői, újból átgondolta küldetése részleteit, amelyeket éjjel-nappal szünet nélkül táplált belé egy halk szavú ezredes abban a kibucban, amely gyümölcsöt alig, izraeli ügynököt viszont annál bőségesebben termelt.
Követnie kell egy nála négy évvel fiatalabb germánt, aki olyasvalamire készült, amibe előtte már többen belebuktak: be akart épülni az Odessába.
Figyelemmel keli kísérnie vállalkozásának sikerét, tudnia kell, kivel lép kapcsolatba, ellenőriznie kell a felderített információk helyességét, de legfőképpen bizonyosságot kell szereznie afelől, hogy a fiatal németnek valóban sikerül-e rátalálnia arra, aki az egyiptomi rakétákon dolgozó tudósok legújabb hullámát toborozza.
A színen soha nem jelenhet meg, a dolgok irányítását átvennie tilos. És az eredményről jelentést kell tennie, még mielőtt a németek lebuktatják “védencét", vagy a dolgokra maguktól fény derül. Az egyik vagy a másik úgyis bekövetkezik.
Megbízatásának természetesen eleget tesz majd - azt azonban senki nem várhatja el tőle, hogy szeresse is azt, amit csinál. Ez már nem tartozik a feladathoz. Szerencsére senki sem kérdezte, van-e kedve ismét visszavedleni németté. Senki sem mondta neki, hogy örömét is lelje abban, hogy németekkel kell együtt lennie, hogy beszélheti a nyelvüket, hogy tréfálkozhat, nevetgélhet velük. Ha így történt volna, el sem vállalja a megbízást. Most is gyűlölte mindannyiukat, beleértve azt a fiatal riportert is, akit követnie kellett. És azt az egyet biztosan tudta, hogy ezen már nem változtat soha semmi.


Másnap Leon utoljára látogatta meg Ostert és Millert. Rajta és Mottin kívül egy napbarnított, kisportolt külsejű, náluk jóval fiatalabb férfi is érkezett velük. A bemutatkozásnál csak annyit mondtak, hogy Josefnek hívják. Miller úgy harminc-egynéhány évesre becsülte a korát. Egész idő alatt nem szólt egy szót sem.
- Most jut eszembe - fordult Millerhez Motti. - A kocsiját felhoztam ide. A városban hagytam, a piactéri parkolóban.
Odadobta Millernek a kulcsokat, de még hozzátette:
- Ne használja, ha az Odessával megy randevúzni. Először is túlságosan feltűnő, másodszor pedig maga most egy egyszerű pék, aki éppen menekül, mert kiderült róla, hogy őr volt egy haláltáborban. Az ilyenek nem járnak Jaguárral. Ha utaznia kell, menjen vonattal.
Miller beleegyezőleg bólintott, de titokban mélységesen bántotta, hogy el kell válnia szeretet kocsijától.
- Tessék - szólalt meg ismét Motti -, itt a jogosítványa, a mostani ábrázatával. Ha kérdeznék, mondja azt, hogy van egy Volkswagen kocsija, amit Brémában hagyott, mert félt, hogy a rendszám alapján azonosítani tudják a rendőrök.
Miller szemügyre vette a jogosítványt. A képen rövid volt a haja, de a bajusza természetesen nem látszott. Növekvő szájszőrzetére egyszerű magyarázat lehetőit, hogy merő óvatosságból hagyta meg, amióta lebuktatták.
- Az illető, aki tudtán kívül az ajánlója lett, a reggeli dagállyal kihajózott Bremerhavenből egy tengeri útra. Az SS egykori ezredese, jelenleg egy pékségben dolgozik, és egyúttal ő a volt munkaadója. Ez itt egy levél tőle, ahhoz az emberhez, akit fel fog keresni. A papír valódi, a saját irodájából való. Az aláírás tökéletes hamisítvány. A levélben az áll, hogy maga egy megbízható, rendes volt SS, akinek most rosszul megy sora, miután lebuktatták. A levélíró azt kéri, hogy segítsenek új papírokat és új személyazonosságot szerezni.
Leon átnyújtotta Millernek a levelet. Az elolvasta, majd visszahelyezte az írást a borítékba,
- Ragassza le! - szólította fel Leon. Miller úgy tett.
- És ki az, akinél jelentkeznem kell? - kérdezte.
Leon egy papírra írt nevet és címet mutatott felé.
- Ez az az ember - felelte. - Nürnbergben él. Azt nem tudjuk, hogy a háború alatt mivel foglalkozott, mert szinte biztos, hogy álnevet használ, de egy dolgot biztosan tudunk: az Odessában nagyon nagy kutya. Elképzelhető, hogy ismeri Eberhardtot, aki az északnémet Odessa egyik fejese. Tessék, ez itt Eberhardt, a pék. Tanulmányozza, hátha az illető személyleírást kér róla. Megértette?
Miller alaposan szemügyre vette Eberhardt fotóját, és bólintott.
- Ha felkészült, javaslom, várjon néhány napot, míg Eberhardt hajója már túl lesz a parti rádiótelefon hatósugarán. Nem volna jó, ha a maga embere telefonon el tudná érni a hajót itt, a parti vizeken. Várja meg, míg a hajó az Atlanti-óceán közepére ér. Azt hiszem, a legjobb, ha jövő csütörtök reggel jelentkezik.
Miller bólintott.
- Értettem. Csütörtökön.
- Végül még két dolog - mondta Leon. - Eltekintve attól, hogy maga Roschmannt akarja elkapni, ami a maga ügye, mi is szeretnénk információhoz jutni. Tudni akarjuk, ki toborozza azokat a tudósokat, akik Nasszer rakétáit fogják építeni Egyiptomban. A toborzást az Odessa intézi valahol itt, az NSZK-ban. Legfőképpen azt kell megtudnunk, hogy ki a toborzási akció főnöke. Másodszor pedig, tartsa velünk a kapcsolatot. Hívja ezt a számot, és nyilvános telefont használjon. - Egy papírdarabot tolt Miller elé. - Valaki mindig a készüléknél lesz, ha én nem is volnék ott.
Húsz perccel később a kis csapat eltávozott.


A Münchenbe vezető úton Leon és Josef egymás mellett ült a hátsó ülésen. Az izraeli ügynök szótlanul, a sarokba húzódva szemlélődött. Amikor elmaradtak mögöttük Bayreuth pislákoló fényei, Leon a könyökével megbökte Josefet.
- Miért búslakodik? Eddig minden rendben megy:
Josef odafordult.
- Maga mennyire tartja megbízhatónak ezt a Millert? - kérdezte.
- Megbízható? Nélküle nem tudom, hogyan épülhetnénk be az Odessába. Hallhatta, mit mondott Oster. Akármilyen társaságban el tudja magát adni volt SS-ként, ha nem veszíti el a fejét.
Josef nem szólt a kételyeiről.
- Azt az utasítást kaptam, hogy állandóan figyeljem - dohogta. - Állandóan a nyomában kellene lennem, tudnom kellene, kikkel találkozik, és azoknak mi a rangjuk az Odessán belül. Ezekről jelentést kellene tennem. Bárcsak ne egyeztem volna bele, hogy egyedül mászkáljon, és hogy csak akkor telefonáljon, ha ő jónak látja. És mi van, ha nem jelentkezik?
Leon alig tudta visszafojtani a dühét. Láthatólag nem először csaptak össze emiatt.
- Figyeljen, elmondom még egyszer. A fickót én fedeztem fel. Az én ötletem volt, hogy épüljön be az Odessába. Ő az én ügynököm. Évekig vártam, hogy valakit elküldhessek oda, ahova most ő eljut, ez a gój. Nem engedhetem lebukni csak azért, mert valaki állandóan a nyakán lóg.
- A fickó amatőr. Én profi vagyok - elégedetlenkedett az izraeli.
- Amatőr, de árja! - vágott vissza Leon. - Mire teljesíti a feladatát, remélem, megtudjuk tőle az Odessa tíz legfontosabb emberének a nevét. És akkor majd egyenként elintézhetjük őket. Biztosan az is közöttük van, aki a tudósokat toborozza. Ne aggódjon: megtaláljuk őt is, azokkal a tudósokkal együtt, akiket Kairóba akar küldeni.


Miller a hóesést bámulta az ablakból. Esze ágában sem volt telefonálgatni, mert semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy rakétatechnikával foglalkozó tudósok toborozásáról derítsen fel részleteket. Öt még mindig csak egyetlen cél érdekelte: Eduard Roschmann.
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
Frederick Forsyth - Az Odessa ügyirat 10.
  2013-02-22 11:31:10, péntek
 
  10.

Miller január 9-én kora délelőtt ért Münchenbe, és az egyik külvárosi újságosnál vásárolt térkép segítségével talált rá a Reichenbachstrasse 27. számú házra. Leparkolt, és először alaposan szemügyre vette a Zsidó Közösségi Központot. A földszinti homlokzat terméskőből készült. A felső emeletek magasságában cementes habarcsot húztak a téglák fölé. Az ötödik, azaz a legfelső emeleten manzárdszobák ablakai látszottak a piros tetőcserepek között. Az épület bal sarkán kettős üvegajtó nyílott.
Odabent üzemelt München egyetlen kóser étterme. Az öregek szeretetotthona az első és második emeleten helyezkedett el. A harmadikon volt az adminisztráció és a nyilvántartás. A felső két emeleten a szeretetotthon lakóinak hálóhelyiségei sorakoztak, az épület hátsó részét pedig egy zsinagóga foglalta el.
Felment a harmadik emeletre, és bemutatkozott az ügyeletesnek. Várakozás közben szétnézett a szobában. A polcokon csupa új könyv sorakozott, mert a régieket a nácik elégették. A könyvespolcok között a zsidó közösség vezetőinek arcképei függtek száz és száz évre visszamenőleg: rabbik és tanítók tekintettek előre roppant szakálluk mögül, mint a szent írás prófétái, akiket még az iskolai olvasókönyvekben látott.
Némelyik homlokán imaszíj látszott, és valamennyien kalapot viseltek.
Az újságpolcon német és héber nyelvű lapokat látott. Feltételezte, hogy az utóbbiakat Izraelből küldik, repülőn. Az egyiket éppen egy alacsony, sötét bőrű férfi tanulmányozta.
- Segíthetek?
Hátrafordult, és látta, hogy az ügyeletesi asztalnál most egy kora negyvenes, sötét szemű nő ül. A szemére állandóan ráomlott egy hajtincs, amelyet idegesen simított vissza.
Miller elmondta kívánságát: hallottak-e Olli Adlerről, aki talán itt jelentkezett a háború után?
- És honnan jött volna haza? - kérdezte a nő.
- Magdeburgból. Előtte Slutthof. Azelőtt Riga.
- Jaj nekem, Riga - sóhajtott föl a nő -, azt hiszem, a nyilvántartásunkban senki sincs, aki Rigából tért volna vissza. Tudja, mindannyian eltűntek. De azért megnézem.
Bement a másik szobába, és Miller látta, amint módszeresen átlapozza a kartotékokat. Nem volt valami nagy a nyilvántartás. Az asszony öt perc múlva visszajött.
- Sajnálom. Ilyen néven nem jelentkezett nálunk senki a háború után. Elég hétköznapi név, de nálunk egy ilyen sincs.
Miller bólintott.
- Értem. Úgy látszik, hiába jöttem. Elnézést, hogy feltartottam.
- Talán megpróbálhatná a Nemzetközi Keresőszolgálatnál - mondta az asszony. - Tulajdonképpen az ő dolguk megtalálni az eltűnt személyeket. Nekik az egész országra kiterjedő nyilvántartásuk van, mi viszont csak azokat a münchenieket tartjuk nyilván, akik visszatértek.
- Merre találom meg a Keresőszolgálatot? - kérdezte Müícr.
- Arolsen-in-Waldrekben van. Hannover mellett, Alsó-Szászországban. A Vöröskereszt tartja fenn.
Miller egy pillanatig elgondolkodott.
- Nincs esetleg valaki Münchenben a rigai túlélők közül? Én ugyanis valójában a lágerparancsnokot akarom megtalálni.
A szobában csend volt. Miller érezte, hogy az újságos polcnál álló férfi megfordul, és szemügyre veszi. Az asszonyba mintha bentrekedt volna a hang.
- Elképzelhető, hogy van néhány, aki túlélte Rigát, és jelenleg Münchenben él. A háború előtt huszonötezer zsidó élt itt. Ennek talán, ha a tizedrésze tért vissza. Ma már ismét vagyunk vagy ötezren, ennek a fele 1945 után született gyerek. Lehet, hogy találok egy rigait, de ehhez az összes túlélő nyilvántartását át kell néznem. A nevek mellett ott van, hogy ki melyik táborban volt. Nem tudna visszajönni holnap?
Miller egy másodpercig ott tartott, hogy feladja, és hazamegy. A hajsza egyre értelmetlenebbnek látszott.
- Hát jó - szólalt meg végül -, holnap visszajövök. Köszönöm.
Már ismét az utcán volt, és éppen a kocsi kulcsát akarta elővenni, amikor megérezte, hogy valaki mögé lép.
- Bocsásson meg - mondta egy hang. Megfordult. Az a férfi állt előtte, aki újságot olvasott odafenn.
- Riga érdekli? - kérdezte a férfi. - A rigai lágerparancsnok? Csak nem Roschmann százados?
- De igen, ő - válaszolta Miller. - Miért?
- Én ott jártam Rigában - felelte a férfi. - Ismertem Roschmannt. Talán tudok segíteni.
A férfi alacsony volt és szikár, valahol a negyvenes éveinek a közepe táján járhatott. Fényes cipőgombszemeivel egy ázott verébre emlékeztetett.
- Mordeháj a nevem, de az emberek csak Mottinak hívnak. Igyunk egy kávét, és beszélgessünk.
Betértek egy közeli kávézóba. Miller, akiben feloldotta a feszültséget az ismeretlen jóakaró cseverészése, elmesélte a történetet az altonai sikátortól a müncheni Zsidó Központig. A férfi figyelmesen hallgatta, néha bólintott.
- Hm. Micsoda zarándoklat. De miért akarja maga, német létére, megtalálni Roschmannt?
- Számít az valamit? Már annyiszor tettek fel ezt a kérdést, hogy kezdek belefáradni. Mi furcsa van abban, hogy egy németet dühítenek a régi dolgok?
Motti vállat vont.
- Semmi. Csak éppen szokatlan, hogy valaki ennyi energiát öljön ilyesmibe. Ez minden. Ami pedig Roschmann 1953-ös eltűnését illeti, valóban úgy gondolja, hogy az útlevelét csak az Odessától kaphatta?
- Nekem ezt mondták - felelte kurtán Miller. - És most úgy tűnik, a hamisítót csak úgy találhatom meg, ha bejutok az Odessába.
Motti egy darabig szótlanul méricskélte a fiatal németet.
- Melyik szállodában lakik? - kérdezte végül.
Miller elmondta, hogy még nem keresett szállást, mert csak most érkezett, és eddig nem ért rá ezzel foglalkozni, de ismer itt egy hotelt, ahol korábban már megszállt. Motti kérésére a kávézóból telefonon foglaltatott magának szobát.
Miller visszatért az asztalhoz, Motti már elment. A kávéscsésze alatt egy üzenet várta. “Akár kapott szobát, akár nem, este nyolckor legyen a szálloda halljában."
Miller kifizette a kávékat és távozott.


Ugyanaznap délután a Werwolf még egyszer átolvasva ügyvédi irodájában a bonni összekötő jelentését, aki egy héttel korábban dr. Schmidt néven mutatkozott be Millernek.
Már öt napja megkapta az anyagot, de veleszületett óvatossága arra intette, hogy várjon, és újra gondolja át a dolgot, mielőtt lépésre szánná el magát.
Felettese, Glücks tábornok utolsó szavai, amelyek november végén hangzottak el Madridban, szinte semmiféle választási lehetőséget nem hagytak a számára, de - mint a legtöbb irodai munkához szokott ember - ő is szerette halogatni az elkerülhetetlent.
A parancs “végleges megoldást" említett, és ő nagyon jól tudta, hogy ez mit jelent. “Dr. Schmidt" beszámolója egyértelművé tette, hogy már csak egy lehetősége maradt.
“Fiatalember, csökönyös és kitartó, valószínűleg megszállott. Olyan őszinte gyűlöletet érez a szóban forgó bajtárs, Eduard Roschmann iránt, amelyre - úgy tűnik - nincs magyarázat. Az érvekre nem hallgat, még akkor sem, ha szemelvében fenyegetik..."
A Werwolf még egyszer átfutotta a doktor összefoglalóját, és sóhajtott. Felemelte a telefont, és egy városi vonalat kért Hildától, a titkárnőjétől. Amikor a vonal bejött, feltárcsázott egy düsseldorfi számot.
A vonal túlsó végén néhány kicsengetés után felvették a kagylót, és egy hang csupán annyit mondott: - Tessék.
- Herr Mackensent keresik - mondta Werwolf.
A vonal másik végén nem lepődtek meg.
- Ki keresi? - szólt bele az előző hang.
Egyenes válasz helyett a Werwolf egy azonosító kód első felet adta meg.
- Ki nagyobb még Nagy Frigyesnél is?
A másik oldalról azonnal jött a válasz.
- Barbarossa. - Szünet következett, majd a hang újra megszólalt.
- Mackensen beszél.
- Itt Werwolf - mutatkozott be az Odessa nyugat-németországi főnöke. - A szünidőnek, sajnos, vége. Vár a munka. Holnap reggelre legyen itt.
- Mikor? - kérdezte Mackensen.
- Legyen itt tízre - felelt a Werwolf. - A titkárnőmnek Keller néven mutatkozzon be. Előjegyeztetem vele a megbeszélésünk időpontját - mondta, és letette a telefont.
Düsseldorfban Mackensen felállt, és kiment a fürdőszobába zuhanyozni és borotválkozni. Az SS Das Reich hadosztályának egykori őrmestere nagydarab, erős férfi volt, aki még 1944-ben tanulta az öldöklést, amikor francia hadifoglyokat akasztott sorozatban Tulle-ben és Limoges-ban.
A háború után teherautósofőrként dolgozott az Odessának, menekülőket fuvarozott Dél-Tirolba. Egyszer még 1946-ban feltartóztatta egy gyanakvó amerikai járőr - Mackensen megölte a dzsip négy utasát, kettőt közülük puszta kézzel. Attól kezdve bujdosnia kellett. Később az Odessa vezetői mellett testőrködött, és elkeresztelték Bicska Maxinak, ami azért különös, mert kést soha nem használt - amikor egy “feladat" során fojtogatni kellett, vagy eltörni valakinek a nyakát, jobban bízott a két saját, lapátméretű kezében.
Miután kivívta felettesei elismerését, az ötvenes évek közepére ő lett az Odessa hóhéra; megbízhatóan, csendesen és hatékonyan leszámolt mindenkivel, aki túlságosan közel került a szervezet vezetőihez, leszámolt az árulókkal, akik nem átallották beköpni bajtársaikat. 1964 januárjában már tizenkét sikeresen végrehajtott “bevetés" állt mögötte.


A telefon pontban nyolckor csörrent meg. A portás vette fel, és a hall irányába pislogott, ahol Miller felismerte a hangot a vonal végén.
- Herr Miller? Én vagyok az, Motti. Azt hiszem, tudok magának segíteni. Pontosabban, nem is annyira én, inkább egy-két barátom, Akar találkozni velük?
- Szívesen találkozom bárkivel, aki segíteni tud - felelte Miller mogorván, mert zavarta a nyakatekert fogalmazásmód.
- Jó - válaszolta Motti, - A szállodából kilépve induljon el balra a Schillerstrassén. Ugyanezen az oldalon kétsaroknyira van egy Lindemann nevű cukrászda. Ott találkozzunk.
- Mikor? Most? - kérdezte Miller.
- Igen. Azonnal. Elmennék a szállóba, de a barátaim is itt vannak. Kérem, induljon.
Azzal letette a kagylót. Miller felkapta a kabátját, és elindult.
Balra fordult, és nekivágott az estének, Még egy fél háztömbnyire sem távolodott a hoteltől, amikor hátulról valami keményet böktek a bordái közé, és ugyanakkor egy kocsi fékezett le mellette.
- A hátsó ülésre, Herr Miller - sziszegte egy hang a fülébe.
A kocsiajtó kinyílt. A háta mögött álló férfi még egyet lökött rajta a kemény tárggyal, és Miller lehajtott fejjel bebújt a kocsiba. A hátsó ülésen mar ott ült egy férfi, aki arrébb csúszott, hogy helyet csináljon Millernek. Érezte, hogy a mögötte álló férfi is beül. Az ajtó becsapódott, és a kocsi nekilódult.
Miller szíve vadul vert. Szemügyre vette a másik három embert, de senkit sem ismert fel.
Először a jobb oldali férfi szólalt meg, aki kinyitotta előtte a kocsiajtót.
- Be fogom kötni a szemét - mondta egyszerűen, és előhúzott egy fekete, zokniszerű holmit. - Nem akarjuk, hogy lássa, hova megyünk.
Miller érezte, amint a harisnyát ráhúzzák a fejére, le, egészen az orra alá.
Eszébe villant a Dreesen Hotel-beli férfi hideg, kék szeme, és újra hallotta figyelmeztetését: "Vigyázzon, ezek nagyon veszélyesek."
Azután Mottira gondolt, és nem értette, hogyan képesek "azok" héber újságot olvasni a Zsidó Közösségi Házban.
Huszonöt percnyi út után a kocsi lassított, majd megállt. Ajtónyitás zaját hallotta. A kocsi ismét előrelódult, majd végleg megállt. Segítettek neki kiszállni, és kétoldalt közrefogva átkísérték egy udvaron. Egy pillanatra megérezte az arcán a hűvös esti levegőt, azután megint egy helyiségbe léptek. Az ajtó becsapódott mögötte, és néhány lépcsőn lementek egy pinceszerű helyiségbe. Meleg volt; az ülőalkalmatosságot, amelybe belehuppant, puha kárpittal vonták be.
Egy hang hallatszott.
- Vegyék le a kötést.
Lehúzták a fejéről a harisnyát. Hunyorgott, amíg a szeme hozzá nem szokott a fényhez.
A szoba bizonyosan a föld alatt volt, mert ablakot nem látott. Magasan, az egyik falba vágott résben ventilátor zümmögött. A helyiség maga kényelmes, szépen dekorált tárgyaló lehetett, inert a távolabbi falnál egy hosszú asztal állt nyolc székkel. A szoba többi része üresen volt, körben mindössze öt karosszéket helyezlek el. A fotelok közötti térben egy kör alakú szőnyegen kávézóasztal helyezkedett el.
Motti csendes, bocsánatkérő mosollyal állt a hosszú asztal mellett. Az a két középkorú, erős felépítésű férfi, aki Millert idehozta, most tőle jobbra, illetve balra egy-egy karosszékben ült. Szemben vele, a kávézóasztal túloldalán egy negyedik férfi foglalt helyet. Miller úgy vélte, hogy a sofőr odafenn maradt.
Nem kétséges, hogy a negyedik férfi volt a parancsnok. Kényelmesen ült a karosszékben, míg három emberéből csak úgy áradt a feszültség. Miller úgy hatvanévesre taksálta; csontos, szikár, beesett arcú, kampós orrú férfi volt, Millert aggasztotta a tekintete: mélyen ülő, barna, de csillogó, álható tekintetű szempár volt ez, egy fanatikus szeme. Ő szólalt meg először.
- Isten hozta, Herr Miller. Elnézését kell kérnem, hogy ilyen különös módon hoztuk a házamba. Erre azért volt szükség, mert ha úgy dönt, hogy mégsem fogadja el az ajánlatomat, akkor szépen visszavisszük a szállodájába, és soha többe nem látjuk egymást.
- A barátom - mutatott Mottira - azt mondja, hogy ön a saját elhatározásából vadászik egy bizonyos Eduard Roschmann nevű SS századosra. És annak érdekében, hogy a közelébe kerüljön, akar arra is hajlandó, hogy beférkőzzék az Odessába. Ehhez viszont segítségre lenne szüksége. Méghozzá nem is akármilyen segítségre. Nos, nekünk talán érdekünkben állna, hogy ön bejusson az Odessába. Ennéfogva esetleg hajlandók lennénk segíteni önnek. Tud követni?
Miller elképedve meredt rá.
- Tisztázzunk valamit - szolalt meg nagy sokára. - Azt akarja mondani, hogy maguk nem az Odessa emberei?
A férfi felhúzta a szemöldökét.
- Jóságos ég, maga aztán alaposan összekeveri a dolgokat.
Előrehajolt, és felgyűrte az ingét a bal csuklójánál. Az alkarján kékkel tetovált szám látszott.
- Auschwitz - közölte szárazon. Azután a Miller két oldalán ülő két férfira mutatott: - Buchenwald és Dachau. - Mottira mutatva így folytatva: - Riga és Treblinka.
Visszagyűrte az ingujját.
- Miller úr, vannak emberek, akik szerint népünk gyilkosainak bírák előtt a helyük. Mi ezzel nem értünk egyet. Közvetlenül a háború után egy angol tiszttel beszélgettem, és azóta is az ő szava irányít az utamon. Azt mondta nekem: “Ha az én népemből öltek volna meg hatmilliót, én koponyákból építenék emlékművet. Nem azoknak a koponyáiból, akik elpusztultak a koncentrációs táborokban, hanem azokéiból, akik odajuttatták őket." Egyszerű, de meggyőző logika, Miller úr. A csoportom és jómagam egyetlenegy cél érdekében döntöttünk úgy, hogy Németországban maradunk 1945 után. Ez a cél tiszta és egyszerű: a bosszú. Mi nem letartóztatni akarjuk őket, Miller úr - mi leüljük a disznó fajzatot.
- Egyébként Leon a nevem.


Leon négy órán keresztül vallatta Millert, mielőtt kielégítően meggyőződött arról, hogy a riporter valóban az, akinek mondja magát. Akárcsak a többiek előtte, ő sem értette, mi oka lehet Millernek arra, amit tesz, de neki is be kellett érnie annyival, hogy az újságírót egyszerűen felháborította mindaz, amit az SS a háború során művelt. A kikérdezés végeztével Leon hátradőlt a székben, és hosszú ideig tanulmányozta a fiatalembert.
- Tisztában van vele, milyen kockázatos vállalkozás beférkőzni az Odessába?
- El tudom képzelni - bólintott Miller. - Először is túl fiatal vagyok.
Leon megrázta a fejét.
- Arról szó sem lehet, hogy a valódi nevével bármelyik volt SS-t meg tudná győzni arról, hogy maga is közülük való. Másfelől legalább tíz évet kellene öregednie. Ez megoldható, de vadonatúj személyazonosság kell hozzá, méghozzá valódi. Olyan emberé, aki létezett, és tagja volt az SS-nek. Már ez is rengeteg munkát igényel, az időről és az energiáról nem is beszélve.
- Ön szerint találhatnánk ilyen embert? - kérdezte Miller.
Leon vállat vont.
- Olyan valaki kellene, akinek a halálát nem tudják ellenőrizni - mondta. - Mielőtt az Odessa bárkit is befogad, úgyis ellenőrzik az illetőt. Ezért ehhez legalább öt vagy hat hétig egy valódi, volt SS-taggal kell együtt élnie, akitől megtanulhatja a sajátságos SS-folklórt, a szakkifejezéseket, a szavakat, a magatartási formát. Szerencsére ismerünk ilyen embert.
Miller elképedt.
- Ő vajon miért segítene minket?
- Akire én gondolok, egy meglehetősen fura figura. Egy igazi SS százados, aki őszintén bánja a történteket. Megtudta, milyen a bűnbánat. Amikor később az Odessában működött, információval látta el a hatóságokat bizonyos körözött nácikkal kapcsolatban. Talán a mai napig is folytatná, de valaki beköpte, és még örülhet, hogy ép bőrrel megúszta a dolgot. Ma új néven él egy Bayreuth melletti házban.
- Mit kellene tehát megtanulnom?
- Az új személyazonosságával kapcsolatban mindent. Hol született az illető, mikor, hogyan került az SS-be, hol képezték ki, hol szolgált, milyen volt az egysége, ki volt a parancsnoka, mi történt vele a háború óta. Egy ajánlásra is szüksége lesz, aki felelősséget vállal magáért. Az sem lesz könnyű dolog. Rengeteg időt és fáradságot keli majd magára pazarolni, Miller úr. Ha igent mond, nincs visszalépés.
- Önnek mi haszna az egészből? - kérdezte Miller gyanakodva.
Leon felállt, és járkálni kezdeti a szobában.
- A bosszú - mondta egyszerűen. - Nekünk is Roschmann kell, mint ahogyan magának. A legelvetelmültebb SS-gyilkosok álnéven élnek. Meg akarjuk tudni a nevüket. Nekünk ennyi a hasznunk.
- Az efféle információ még az izraeli hírszerzés számára sem egészen haszontalan - szólalt meg Miller.
Leon rosszindulatúan mérte végig.
- Úgy van - vágta rá kurtán. - Esetenként együttműködünk velük, bár nem vagyunk alkalmazottaik.
- A saját embereit nem próbálta meg becsempészni az Odessába? - kérdezte Miller.
Leon rábólintott.
- Kétszer is.
- És? Mi történt?
- Az elsőt egy csatornából halászták ki, hiányoztak a körmei. A másodiknak nyoma veszett. Meg mindig érdekli a dolog?
Miller úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést.
- Hogyhogy elkapták őket, ha egyszer olyan kifinomult módszerei vannak?
- Zsidók voltak! - csattant fel Leon. - Megpróbáltuk a koncentrációs táborban szerzett tetoválást eltüntetni a karjukról, de a hegek megmaradtak. Egyébként pedig mind a kettő körül volt metélve. Ezért kezdtem érdeklődni, amikor Motti elmondta, hogy van egy született árja, aki valamiért haragszik a németekre. Maga körül van metélve?
- Számít az? - kérdezte Miller.
- Persze, hogy számít! Akit körülmetéltek, még nem feltétlenül zsidó. Jó néhány németet is körülmetéltek már. De ha valaki nincs kürülmetélve, az már többé-kevésbé bizonyítja, hogy az illető nem zsidó.
- Nem vagyok körülmetélve - válaszolta kurtán Miller.
Leon látható elégedettséggel bólintott.
- Ez javítja az esélyeit. Már csak az marad hátra, hogy megváltoztassuk a külsejét, és kiképezzük egy rendkívül veszélyes szerepre.
Már jóval elmúlt éjfél. Leon az órájára nézett.
- Evett valamit? - kérdezte.
Miller a fejét rázta.
- Motti, keríts valamii harapnivalót a vendégnek.
Motti vigyorogva bólintott, majd eltűnt a pinceajtó mögött.
- Az éjszakát itt kell töltenie - közölte Leon. - Majd hozunk egy matracot. És kérem, ne próbáljon elmenni. Az ajtón három zár van, és valamennyit ráfordítjuk a túloldalról. Adja ide a kocsija kulcsait, elhozzuk ide. Jobb, ha a következő néhány hétben nem lesz szem előtt. A szállodai számláját rendezzük, és elhozzuk a holmiját is. Reggel az édesanyjának és a barátnőjének is megírja, hogy hetekig, sőt talán hónapokig távol lesz. Értette?
Miller bólintott, és átadta a kocsi kulcsait. Leon az egyik férfi kezébe nyomta. A két férfi hangtalanul távozott.
- Reggel Bayreuthba megyünk, ahol találkozni fog egy SS-tiszttel, Alfred Osternek hívják. Vele fog lakni. Én majd mindent elintézek. Most pedig bocsásson meg, itt az ideje, hogy új nevet és személyazonosságot keressek magának.
Leon eltávozott. Motti rövidesen visszatért egy tál étellel és néhány pléddel, majd ő is elköszönt. Miller magára maradt a hideg csirkesülttel, a krumplisalátával és egyre növekvő kétségeivel.


Messze északon, a brémai városi kórházban, az ügyeletes ápoló hajnali körsétáját végezte. A kórterem végében egy ágyat magas paraván választott el a helyiség többi részétől.
A Harstein nevű, középkorú ápoló belesett a paraván mögé, ahol egy férfi feküdt. Nagyon csendben volt. Feje felett egész éjszaka égett egy halvány fény. Az ápoló közelebb lépett, hogy ellenőrizze a beteg pulzusát. A pulzus nem volt tapintható.
Ránézett a rákos beteg szenvedéstől eltorzult arcára, és eszébe jutott valami, amit az három nappal korábban, önkívületi állapotban mondott. Az ápoló felemelte a halott karját. A hulla hóna alatt egy tetovált szám látszott. A vércsoport jelzése csalhatatlanul bizonyította, hogy az illető valamikor az SS-ben szolgált. Azért tetoválták oda, mert a Birodalomban az SS tagjai értékesebbnek számítottak az átlagos katonánál, és sebesülés esetén elsőbbséget élveztek a vérátömlesztésnél.
Hartstein letakarta a halott arcát, majd belepillantott az ágy mellett álló éjjeliszekrény fiókjába. Kihúzott egy vezetői jogosítványt, amelyet a többi személyes holmival együtt helyeztek oda, mikor a beteget behozták, miután az összeesett az utcán.
A kép egy harminckilenc éves férfit ábrázolt, aki 1925. június tizennyolcadikán született. A neve Rolf-Günther Kolb.
Az ápoló fehér köpenye zsebébe csúsztatta a jogosítványt, és elindult, hogy jelentse a halálesetet az éjszakás orvosnak.
 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
Frederick Forsyth - Az Odessa ügyirat 9.
  2013-02-18 04:47:40, hétfő
 
  9.

Peter Miller másnap reggel visszatért Simon Wiesenthal irodájába.
- Azt ígérte, mesélni fog az Odessáról - kezdett bele. - Az éjszaka eszembe jutott valami, amit tegnap elfelejtettem megemlíteni.
Elmondta, hogyan találkozott a Dreesen Hotelben dr. Schmidttel, aki felszólította, hogy hagyjon fel a Roschmann utáni nyomozással. Wiesenthal összecsücsörítette ajkát, és bólintott.
- Bizony, ön velük áll szemben - mondta. - Az viszont rendkívül szokatlan, hogy így figyelmeztessenek egy riportert, különösen ilyen korai fázisban. Kíváncsi lennék, mivel foglalkozhat Roschmann, ami ennyire fontos nekik.
A nácivadász ezután vagy két órán át mesélt Millernek az Odessáról, amely eredetileg azért alakult, hogy a körözött SS-bűnözőket biztonságos helyre juttassa, de később egy mindenre kiterjedő mozgalommá fejlődött az egykori fekete-ezüst gallérosok, segítőik és cinkosaik részvételével.


Amikor 1945-ben a Németországot lerohanó szövetségesek rátaláltak a koncentrációs táborokra, és látták az ottani iszonyatos állapotokat, semmi meglepő nem volt abban, hogy a német néptől követeltek választ arra a kérdésre, ki követte el az atrocitásokat. “Az SS", volt a válasz, ám az SS tagjainak addigra nyoma veszett.
Hova tűntek? Egy részük Ausztriában és Németországban bujkált, a többiek külföldre menekültek. Eltűnésük egyetlen esetben sem volt kapkodó, pánikszerű menekülés. A szövetségesek csak jóval később ébredtek rá, hogy valamennyien aprólékos gonddal már jó előre megtervezték az eltűnésüket. Az SS állítólagos hazaszeretetét különös fényben tünteti fel az a tény, hogy Heinrich Himmlerrel az élükön, valamennyien a szenvedő német nép kárára szerették volna menteni az irhájukat. Himmler már 1944 novemberében a saját meneküléséről tárgyalt a Svéd Vöröskereszt képviselőjével, Bernadotte báróval. A szövetségesek nem voltak hajlandók egérutat adni neki. A nácik és az SS magukból kikelve, rikácsolva szólították fel a német népet a további harcra addig is, míg a beígért csodafegyvereket bevetik, ám eközben ők maguk már kényelmes külföldi száműzetésüket készítgették elő. Ők ugyanis tisztában voltak vele, hogy csodafegyverek nem léteznek, és azzal is, hogy a Birodalom bukása elkerülhetetlen. A hitleri vezetés az egész nemzetet a pusztulás szélére sodorta.
A keleti fronton a német hadsereg óriási vereségeket szenvedett a szovjet hadsereggel folytatott harcokban. A cél már nem a győzelem volt - az SS ily módon nyert időt, hogy véglegesíthesse menekülési terveit. A Wehrmacht mögött ott állt az SS, hogy agyonlője, felkoncolja mindazokat, akik a katonailag elvárható teljesítőképesség határait sokszorosan meghaladó terhelés hatására meghátráltak. A Wehrmacht tisztjei és legénységi állománya közül ezrek végezték az SS bitófáin.
Az SS főnökeinek hat hónapig sikerült halogatni az elkerülhetetlent. A végső összeomlás előestéjén az SS vezetőinek nyomuk veszett. Az ország egész területén otthagyták állomáshelyeiket, civil ruhába bújtak, zsebre dugták tökéletesen (és hivatalos úton) hamisított személyi okmányaikat, majd felszívódtak 1945 májusának nagy német káoszában. Hátrahagyták az öreg nemzetőröket, hogy majd ők fogadják az angolokat és az amerikaiakat a koncentrációs táborok kapujában; a kimerült Wehrmacht-katonák hadifogolytáborokba kerültek, a nők és a gyermekek pedig már a szövetségesek törvényei szerint néztek szembe a közelgő kemény téllel.
Az SS tagjai közül mindazok külföldre menekültek, akik tudták, hogy túlságosan is jól ismertek, és hosszú ideig úgysem bujkálhatnak hazájukban, mert előbb vagy utóbb felfedezik őket. Ennél a pontnál lépett be az Odessa. A közvetlenül a háború vége előtt alakított szervezet célja ez volt, hogy a körözött SS-tagokat biztonságos helyre menekítse külföldön. Kiváló kapcsolatokat építettek ki Juan Perón Argentínájával, amely hétezer biankó útlevelet bocsátott rendelkezésükre. A menekülteknek csupán hamis adataikat kellett beírniuk, és beragasztani a fényképüket. A mindig szolgálatkész argentin konzul ráütötte a megfelelő bélyegzőt az útlevélre, és máris hajóra szállhattak Buenos Aires vagy a Közel-Kelet felé.
SS-gyilkosok ezrei szivárogtak délnek Ausztrián keresztül az olasz Dél-Tirol tartományba. Útjuk során kézről kézre adták őket egészen Genováig vagy még délebbre Rimini vagy Róma kikötőjéig. Számos más szervezet is volt, akik valamilyen, csak általuk ismert oknál fogva úgy éreztek, hogy az SS-szökevényeket a szövetségesek méltánytalanul üldözik.
A menekítő szervezetek Rómában székelő vezéralakjai között ott volt Alois Hudal, a római német püspök is. Ezreket segített biztonságba. Az SS-gyilkosok első számú búvóhelye a hatalmas római ferences kolostor volt, ahol szállást és ételt kaptak, amíg a papírjaik elkészültek, majd innen indultak tovább Latin-Amerikába. Egyes esetekben a Vöröskereszt dokumentumaival szerelték fel őket, amelyeket a Vatikán közbenjárására kaptak. Az sem volt ritkaság, hogy jegyeiket a Caritas nevű jótékony szervezet váltotta meg.
Az Odessának ez volt hát az elsődleges feladata, amelyet teljes sikerrel oldott meg. Soha nem fogjuk megtudni, hány SS-tagnak sikerült ily módon elkerülni a halálbüntetést, de az összes menekültnek legalább a nyolcvan százaléka rászolgált a kötélre.
Miután a tömeggyilkosságok svájci bankokba utalt “hozadékából" biztos anyagi bázisra tett szert, az Odessa ölbe tett kézzel figyelte, hogyan mérgesedik el a viszony a szövetségesek közölt. A szervezet vezetői Latin-Amerikában megvalósíthatatlannak ítélték és elvetették a Negyedik Birodalom gyors létrehozásával kapcsolatos korábbi elméleteket, de amikor 1949 májusában létrejött a Szövetségi Köztársaság, az Odessa vezetősége öt új, fontos célt tűzölt maga elé.
Az első értelmében az SS egykori tagjainak vissza kellett szivárognia az NSZK életének valamennyi területére. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején az ex-SS-tagok a közszolgálat valamennyi szintjén helyet találtak maguknak: ott voltak az ügyvédi irodákban, a bírói székekben, a rendőrségen, a tartományi és helyi közigazgatásban, de még az orvosi műtőkben is. Akármilyen alacsony beosztásba is kerültek, mégis óvni tudták egymást a letartóztatás ellen, védték egymás érdekeit, és általában is gondjuk volt arra, hogy az egykori bajtársak elleni nyomozás a lehető legvontatottabban haladjon csak előre, természetesen csak akkor, ha már megakadályozására nem volt módjuk.
Második célkitűzésük: beférkőzni a politikai hatalom apparátusába. A magas posztokat kerülték, de a hatalmon levő pártban ott voltak a gyökereknél, a választópolgárok, a választókerületek szintjén. A volt SS-tagoknak semmiféle törvény nem tiltotta, hogy valamilyen politikai párthoz csatlakozhassanak. Lehetséges, bár meglehetősen valószínűtlen egybeesés, hogy sem a CDU-ban, sem a CSU-ban, sem a szövetségi, sem a legalább annyira fontos tartományi parlamentekben nem választottak meg soha olyan politikust, akiről köztudott volt, hogy szorgalmazza az SS bűneinek kivizsgálását és a vétkesek felelősségre vonását. Egy politikus némi cinizmussal fűszerezett éleslátással így nyilatkozott erről: "Ez választási matematika kérdése. A hatmillió halott zsidó nem szavaz. Ötmillió volt náci viszont igen."
A cél mindkét program esetében egyszerű volt: lelassítani, és ha lehet, teljesen megakadályozni a volt SS-tagok elleni vizsgálatot, elejét venni üldöztetésüknek. Ebben az Odessának volt még egy hatalmas szövetségese: száz- és százezer ember titkos bűntudata, amely szerint vagy segédkeztek az elkövetésnél - akármilyen apróságban is -, vagy tudomásuk volt a történtekről, de hallgattak.
Az Odessa harmadik feladata az volt, hogy beszivárogjon az NSZK üzleti, kereskedelmi és ipari életébe. Ezt elősegítendő, bizonyos SS-tagok már az ötvenes évek legelején vállalkozásokat alapítottak, amelyeket természetesen a zürichi bankbetétekből finanszírozott a szervezet. Az ötvenes évek elején bármilyen tőkeerős és elfogadhatóan vezetett cég hatalmas hasznot tudott húzni a kor gazdasági csudájából, nagy és virágzó vállalkozás lehetett belőle. Az ilyen vállalkozások által termelt profitból alapot képeztek, és például a reklámra fordított pénzekkel befolyásolták az SS viselt dolgaival foglalkozó sajtót, segítették az NSZK-ban gyakorta megjelenő náci témájú röpiratokat, biztosították egyes ultrajobboldali kiadók fennmaradását, valamint gondoskodtak a szükséget szenvedő bajtársak megélhetéséről.
A negyedik fő cél jelenleg is az, hogy a lehető legjobb jogi védelmet biztosítsák bármelyik volt SS-tagnak, ha bíróság elé kell állnia. Akármelyik SS-gyilkos állt a bírák előtt, védőügyvédei az NSZK legjobb és legdrágább jogászai voltak. Azt persze soha senki nem kérdezi, ki fizeti őket, ha védencük szegény, de ők maguk lennének az elsők, akik letagadnák, hogy hajlandók ingyen védeni az SS embereit.
Az ötödik a propaganda. Ez sokfele lehet, például jobboldali kiadványok terjesztése vagy kampány az Elévülési Törvény végső ratifikálása érdekében. Ha a rendelet törvényerőre emelkedik, az SS tagjait gyakorlatilag nem lehet többé felelősségre vonni. Külön erőfeszítéseket tesznek, hogy a ma élő németekkel megnyugtatóan elhitessék: a halott zsidók, oroszok, lengyelek és mások száma a szövetségesek által közölt adatoknak csupán a töredéke; általában százezer halott zsidóról beszélnek. Arra sem felejtenek el rámutatni, hogy a Nyugat és a Szovjetunió közötti hidegháború bizonyos értelemben Hitlert igazolja.
Az Odessa propagandájának elsődleges célja azonban az, hogy meggyőzze a ma élő hetvenmillió németet - és nem is sikertelenül - arról, hogy az SS tagjai legalább olyan hazaszerető katonák voltak, mint a Wehrmacht katonái, és arról, hogy a volt bajtársak közötti szolidaritást ápolni kell. Ez valamennyi közül a legtorzabb elmeszüleményük.
A háború alatt ugyanis a Wehrmacht távol tartotta magát az SS-től, ellenszenvvel viseltetett iránta. Az SS viszont lenézte a Wehrmachtot. Végül a fiatal Wehrmacht-katonák millióit kergették halálba vagy hadifogságba a keleti fronton pusztán azért, hogy az SS tagjai kényelmesen élhessenek valahol másutt. Több ezret maga az SS mészárolt le, beleértve azt az ötezer embert, akit az 1944. júliusi, Hitler-ellenes összeesküvés után végeztek ki. Az összeesküvésben egyébként alig ötvenen vettek részt.
Örök rejtély marad, hogyan képesek a hadsereg, a haditengerészet vagy a légierő volt, katonái kamerádként, "bajtárs"-ként tisztelni az SS egykori tagjait. És mégis ebben rejlik az Odessa valódi sikere.
Az Odessának általában sikerült megakadályozni az SS-gyilkosok felkutatására és bíróság elé állítására irányuló nyugatnémet kísérleteket. Ennek több oka is van: az egyik a szervezet könyörtelensége a saját embereivel szemben is, ha azok netán beismerő vallomást tennének a hatóságoknak. Azután a szövetségesek által 1945 és 1949 között elkövetett hibák, a hidegháború vagy a morális problémák megoldásánál tapasztalható tipikus német gyávaság.


Amikor Wiesenthal befejezte elbeszélését, Miller letette a ceruzát, és hátradőlt a széken.
- Erről az egészről fogalmam sem volt - sóhajtott föl.
- Nagyon kevés embernek van - állapította meg Wiesenthal, - Ami azt illeti, az Odessáról alig tud valaki valamit. Magát a szót is alig említik az NSZK-ban, és csakúgy, mint az amerikai alvilág tagjai, akik csökönyösen tagadják a maffia létezését, az egykori SS-ek bármelyike letagadná, hogy az Odessa él és virul. A pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy ma már ritkábban használják ezt a szót. Az új kifejezés a Bajtársi Közösség, olyanformán, ahogyan a maffiát Amerikában Cosa Nostraként emlegetik. De mit számít a név? Az Odessa mindig ott van, és ott is lesz, ha egy SS-bűnöző védelemre szorul.
- Ön szerint velük állok szemben? - kérdezte Miller.
- Ebben biztos vagyok. A figyelmeztetés, amelyet Bad Godesbergben kapott, csak tőlük származhat. Nagyon vigyázzon: ezek az emberek igen veszélyesek.
Miller agya már másfelé kalandozott.
- Amikor Roschmann eltűnt, miután a felesége lebuktatta, ugye, új útlevélre volt szüksége?
- Úgy van.
- Miért éppen útlevélre?
Simon Wiesenthal hátradőlt és bólintott.
- Tudom, mi az, amit nem ért. Megmagyarázom. A háború után mind Németországban, mind itt, Ausztriában, tízezrek mászkáltak személyi okmányok nélkül. Voltak, akik valóban elvesztették őket, de voltak olyanok is, akiknek jó okuk volt arra, hogy eldobják a papírjaikat. Az új iratok beszerzéséhez normális körülmények között fel kellett volna mutatni a születési anyakönyvi kivonatot. Ugyanakkor milliók menekültek el azokról a német területekről, ahová a szovjet hadsereg bevonult. Vajon ki tudta volna eldönteni, hogy az illető valóban abban a kelet-poroszországi faluban született, amely akkor már kilométerekkel a vasfüggöny mögött feküdt? Az is megtörtént, hogy a nyilvántartás egyszerűen megsemmisült a bombázások során.
Az eljárás tehát egyszerű volt. Csupán két tanú kellett, akik megerősítették, hogy az illető azonos azzal, akinek mondja magát, és máris kiadták a vadonatúj személyi igazolványt.
A hadifoglyok is gyakran veszítették el a papírjaikat. Amikor kiszabadultak, az angol vagy amerikai táborparancsnokság szabadulólevelet állított ki részükre, amely szerint például Johann Schumann tizedes hivatalosan szabadult a hadifogolytáborból. Ezt az iratot a katona elvitte a polgári hatóságokhoz, akik ugyanarra a névre kiállítottak egy személyi igazolványt. Ezt senki nem ellenőrizte, így az illető új személyazonossághoz jutott.
Ez rendben is volt így a háború utáni zűrzavaros időkben. De mit tegyen az az ember, akiről 1953-ben derül ki, hogy lebukott, mint például Roschmann? Már nem mehet oda a hatóságokhoz, hogy a háborúban odavesztek az iratai. Hiszen akkor megkérdeznek tőle, hogyan boldogult az időközben eltelt tíz év alatt. Tehát útlevélre van szüksége.
- Eddig értem - szólt Miller. - De miért éppen útlevélre? Miért nem egy jogosítványra vagy egy személyi igazolványra?
- Azért, mert a hatóságok már röviddel a Szövetségi Köztársaság megalapítása után sejtették, hegy ezrek élnek hamis név alatt. Egy jól lenyomozható okmányra volt tehát szükség, amely afféle etalonja lehet az összes többi személyi iratnak. A németek az útlevelet választották. Mielőtt az embernek útlevelet adnak az NSZK-ban, fel kell mutatnia a születési anyakönyvi kivonatot, referenciákat és egy csomó más okmányt. Az útlevél kiadása előtt szigorúan ellenőrzik valamennyit.
Ezzel szemben, ha az embernek már van útlevele, akkor annak alapján minden egyebet megkaphat. A közalkalmazottat az útlevél felmutatása meggyőzi arról, hogy nincs szükség további ellenőrzésre, hiszen azt már elvégezték a többi hivatalnokok. Egy új útlevél birtokában Roschmann gyorsan kiegészíthette személyazonosságának hiányzó dokumentumait: megszerezhette a jogosítványt, a bankszámlákat, a hitelkártyákat. Az NSZK-ban az útlevél az a varázsige, amely megnyitja az utat az összes szükséges okmányhoz.
- Hogyan juthatott Roschmann útlevélhez?
- Az Odessától. Biztosan van egy hamisítójuk, aki könnyűszerrel hamisítja ezeket - válaszolta Wiesenthal.
Miller elgondolkodott.
- Ha megtalálnánk az útlevél-hamisítót, akkor meglenne az az ember, aki azonosíthatni Roschmannt? - vetette fel a lehetőséget.
Wiesenthal megvonta a vállát.
- Talán. De ez kemény dió. Ehhez be kellene férkőzni az Odessába. És erre csak egy volt SS képes.
- Akkor most mihez kezdjek? - kérdezte Miller tanácstalanul.
- Talán az volna a legjobb, ha kapcsolatba tudna lépni valamelyik rigai túlélővel. Azt nem, tudom, hogy képesek volnának-e segíteni, az viszont biztos, hogy az akarat meglenne bennük. Valamennyien meg akarjuk találni Roschmannt. Nézze! - Fellapozta az íróasztalán fekvő naplót, - Van itt egy utalás egy bizonyos müncheni Olli Adlerre, aki a háború alatt ismerte Roschmannt. Meglehet, hogy túlélte, és huzatért Münchenbe.
Miller bólintott,
- Hol jelentkezhetett, ha így van?
- A Zsidó Közösségi Központban. Még ma is létezik. Ott tartják a müncheni zsidó közösség irattárát is: persze csak a háború utánit. A többi megsemmisült. Én a maga helyében megpróbálkoznék velük.
- Megadná a címüket?
Simon Wiesenthal belelapozott egy könyvbe.
- München, Reichenbachstrasse 27. Salomon Tauber naplóját ugye vissza kell adnom?
- Igen.
- Sajnálom. Szívesen megőriztem volna, kiváló írás.
Felállt, és az ajtóig kísérte Millert.
- Sok szerencsét - mondta búcsúzóul -, és majd tudassa, hogyan halad.


Miller az Aranysárkány Házában vacsorázott, amely 1566 óta megszakítás nélkül működött a Steindelgassén mint sörház és étterem. Evés közben fontolóra vette Wiesenthal javaslatát. Alig remélhette, hogy néhány embernél többet talál Ausztriában vagy az NSZK-ban a rigai túlélők közül, és még ennél is kevésbé valószínű, hogy olyanra lel, aki hajlandó lesz segíteni neki abban, hogy kiderítsék, mi történt Roschmannal 1953 novembere óta. De ez volt az utolsó reménysége.
Másnap reggel nekivágott a müncheni útnak.

 
 
0 komment , kategória:  Könyvek  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 39 
2018.01 2018. Február 2018.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 15 db bejegyzés
Összes: 1777 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 725
  • e Hét: 3791
  • e Hónap: 17044
  • e Év: 42234
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.