Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/13 oldal   Bejegyzések száma: 121 
A kedvünk is jobb lesz tőlük - tavaszváró dekorációk!
  2024-02-29 22:00:15, csütörtök
 
 







A KEDVÜNK IS JOBB LESZ TŐLÜK!

MEGHOZZÁK A JÓ IDŐT A TAVASZVÁRÓ DEKORÁCIÓK


Már mindenki nagyon várja, hogy kizöldüljön a természet, és minél többet lehessünk a szabadban. Addig is apró trükkökkel máris a lakásunkba csalogathatjuk a tavaszt.

Fillérekből és kevés munkával is megteremthetjük a hamisítatlan tavaszi hangulatot au otthonunkban; ez a hosszú tél után nemcsak a szemünknek, a lelkünknek is jót tesz.








TAVASZVÁRÓ DEKORÁCIÓK, KIEGÉSZÍTŐK SAJÁT KEZŰLEG


Már te is nagyon várod az első melengető tavaszi napsugarakat? Könnyítsd meg a várokozást és vidd otthonodba a kikeletet már most: öt kreatív ötletet mutatunk!

Tavaszi megújulásra fel! Így lesz a régi fiókból kaspó


A megszokott kaspók helyett mit szólnál valami egészen más megoldáshoz? Egy régi, árván maradt fiók éppen jó lesz - külön szerencse, ha szép a fogója, íves az eleje.
Mutatjuk! Link







Diy virágjelölő állatkák

Gyurmából készülnek ezek a kerámiahatású édes kis virágőrző kerti jelölők, melyeket szobanövények mellé is tehetsz dekorációként.
Az elkészítés részleteit ide kattintva találod! Link







Tavaszi frissesség

Teremts üde hangulatot otthonodban egy pár újragondolt virágcseréppel. A zöldek és kékek árnyalatai a nyiladozó természet frissességét hozzák a lakásba.
A folytatást itt találod! Link







Diy növényjelölők a kertbe

Jó tudni, melyik ágyásban hajt a saláta, a hagyma és társai - erre szolgálnak az ágyásjelölők. Az egyszerű papírcédulák helyett - kis ügyességgel - saját kezűleg készített jelölőkkel is színesíthetjük a veteményeskertet. Íme! Link







Virágözön ecsettel

Az aranyvesszőbokor sárga színe szinte vonzza a tekintetet. Virágjának nemcsak színét, de motívumát is hálás felhasználni lakásunk látványfrissítéséhez. Kontrasztos feketével és némi kellemes szürkével üdítő lesz még a kisebb kiegészítőkön is.
Katt ide a részletekért! Link







TAVASZVÁRÓ DEKORÁCIÓK SAJÁT KEZŰLEG - VIRÁGOK KÉPEKBEN


Nem sokára érkezik a tavasz, mi már tűkön ülve várjuk! Úgy tűnik, így vannak ezzel Facebook-csoportunk tagjai is, akik az elmúlt hetekben több színes, virágos dekorációt is készítettek. Nézzünk közülük néhány csodás munkát!

Link







































 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
A tizenkét hónap - versekkel, szép mesékkel
  2024-02-04 21:45:29, vasárnap
 
 







A TIZENKÉT HÓNAP - VERSEKKEL, SZÉP MESÉKKEL


I. A tizenkét hónap - Versek szép képekkel


SlidePlayer.hu

Link








Csukás István: JANUÁRI HÓ HULL

Januári hó hull, fehér lesz minden,
tiszta lapot nyit az új év.
Mit írunk rá? Itt a nagy lehetőség,
egy pillanatra költő lesz mindenki,
a hóra íródik a közös költemény.







Reviczky Gyula: TAVASZODIK - FEBRUÁR

Tavaszodik már az idő,
Beköszönt a napsugár.
Lelkem édes gondolatja
Fönt, a felleg honba jár.

Nem tudom, de olyan édes
Még a bánat is nekem,
Kék egével, napsugárral
A tavasz, ha megjelen...







Radnóti Miklós: MÁRCIUS

Lúdbőrzik nézd a tócsa,
vad, vidám, kamaszfiús
Szellőkkel jár a fák alatt
S zajong a március.

A fázós rügy nem bújt ki még,
hálót se sző pók,
De futnak már a kiscsibék,
Sárgás aranygolyók.







Kormos István: KEREK ESZTENDŐ - ÁPRILIS

...Április! Esőt érlelő
Mindig felhőből bújsz elő!
Te is felhő vagy, csupa víz:
Ázik a rigó, fürj, fecske, csíz,
a rét s a réten a kiscsikó,
személyedben nincs semmi jó.
Fejünkre zuhogsz záporozva, aj,
Április, tavasz bolondja!..."







Csanádi Imre: MÁJUSDÍCSÉRŐ

Május,
mosolygó
békák torkát,
megoldó,
gyönygvirág-nyitogató,
cserebogár-zúgató.
Röptetsz
madarat,
meghozod
a nyarat,
pölyhös
fecskét,
fára cseresznyét.







Radnóti Miklós: JÚNIUS

Nézz csak körül, dél van és csodát látsz
az ég derűs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testű nagy szitakötő.







Erdélyi József: NYÁRI DAL - JÚLIUS

,,Csakhogy itt van, itt a nyár,
csakhogy engem itt talál:
csakhogy a tél s a tavasz,
nem vitt el az a ravasz.

Itt a nyár, itt a nyár,
egy üveg sör s egy pohár,
Itt van az asztalomon,
s iszok mint bölcs Salamon..."







Szabó Lőrinc: TÓPARTON - AUGUSZTUS

Ringó erdőben bujdosó nap,
itt a tó, fekszem csendesen,
a part ring, mintha vinne csónak,
a kék vizet nézegetem,
és most közelről még a fű is,
bármily kicsi és egyszerű is,
éppoly gyönyörű, mint a tónak
vizéből visszakacagó nap.







Weöres Sándor: A TANÉV NYITÁSKOR - SZEPTEMBER

,,Almát, körtét, szilvát,
szőlőt hoz a szeptember,
nekünk új tanévet,
tudja minden ember..."







Radnóti Miklós: OKTÓBER

Hűvös arany szél lobog,
le ülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
Hát lengeti a tengeri.







Bisztray Ádám: NOVEMBER KAPUI

,,November kapui meg nyílnak,
s beömlik rajtuk a köd, száraz völgyét,
vékonyka csemete fáit
áztatja késve jött eső..."







Csokonai Vitéz Mihály: TÉL - DECEMBER

No eljöttél valahára
Gyászos tél, a föld nyakára,
És az erszényt oldozod:
Együk most már munkánk bérét,
Igyuk saját testünk vérét,
Már az ínséget hozod.
Igazán, hogy minél rosszabb
A te részed, annál hosszabb
Életünkből majd fél rész
A te napjaidba vész..."










A TIZENKÉT HÓNAP - JANUÁRI MESE


Az előző szép versikékhez egy olyan mesét választottam, amely számomra sokat megmutat a teljes kisemmizettség, a sötétség, az életre való képtelenség, a depresszió és kilátástalanság állapotából. Mély gyászban lévő embereknél nagy kérdés, hogy tudnak-e újra az élethez kapcsolódni?
Ki tudnak-e zökkenni a teljes kilátástalanságból? Ez a mese megmutatja, hogy van remény, s ugyan el kell érni a mélypontot, de onnan aztán el lehet indulni fölfelé. A főhős ebben a folyamatban újra tudja értékelni az életet és ennek meglesznek az ajándékai.

Olvassátok, szeressétek!


A TIZENKÉT HÓNAP

Volt egyszer egy nagyon szegény özvegyasszony, és annak öt gyereke. Soha semmi jó nem érte a nap alatt. Még munka is ritkán akadt számára, csak hetente egyszer, amikor a módos szomszédasszony áthívta őt kenyeret dagasztani. Fáradságáért csak egy darab kenyeret kapott. A szegény asszony onnan mindig kovászos ujjakkal ment el. Hazaérve, tiszta vízzel lemosta kezéről a kovászt, felforralta a vizet, és valami levesféle lett belőle, amit azután a gyerekek megettek. Ezzel a levessel kellett beérniük egy álló hétig, amíg az anyjuk újból kenyeret dagasztott a gazdag szomszédnál, megjött kovászos ujjaival, és újból megfőzte nekik a levest.

A gazdag asszony gyerekei a töméntelen ennivalótól, zsíros falattól meg a pompásan megkelt kenyértől sem híztak meg, olyanok voltak, mint a szárított hal, a szegény asszony gyerekei meg gyarapodtak, kövéredtek, olyanok voltak, mint a márna. A gazdag asszony nem győzött csodálkozni rajtuk, és szóba hozta a dolgot barátnői előtt. Barátnői így feleltek:

- Azért gyarapodnak, kövérednek a szegény asszony porontyai, mert elviszi a gyerekeid szerencséjét az ujjain, elhordja az övéinek, s míg azok híznak, a tieid sorvadoznak, kornyadoznak.

A gazdag szomszédasszony elhitte, amit mondtak, és amikor újra elkövetkezett a kenyérsütés napja, nem eresztette el a szegény asszonyt kovászos ujjakkal, hanem arra kényszerítette, hogy jól lemossa a kezét, és így a szerencse az ő házában maradjon. A szegény asszony könnyes szemmel ment haza.

Mikor a gyerekei látták, hogy nincsen kovász az ujjain, sírva fakadtak. A ház egyik sarkában ríttak a kicsik, a másikban zokogott az anyjuk. Végül is megkeményítette szívét, erőt vett magán, és így szólt:

- Legyetek nyugodtak, gyerekeim, ne sírjatok, majd találok én nektek egy falatka kenyeret és elhozom, meglássátok.

Ajtóról ajtóra kopogtatott az asszony, amíg végül akadt valaki, aki vetett neki egy száraz kenyérvéget. Hazavitte, beáztatta, és szétosztotta a gyerekek között. Azok ettek, azután lefeküdtek és elaludtak. Az asszony azonban éjfélkor fogta magát, és nekivágott az éjszakának, csak hogy ne lássa a gyerekeit éhen pusztulni.

Ment, mendegélt a puszta sötétségben, amikor egy kis halom tetején világosságot látott derengeni, és arrafelé vette útját. Közelebb érve, egy sátort pillantott meg. Mennyezetéről hatalmas csillár lógott, amelyben tizenkét fáklyaláng égett, és az alján valami labdához hasonló gömbölyűség csüngött. Az asszony belépett a sátorba, és tizenkét legényt látott bent ülni, akik éppen arról tanakodtak, hogyan kellene véghezvinni egy bizonyos dolgot. A sátor kerek volt. A bejárattól jobbra három legény ült, a ruha nyitva a mellükön, kezükben zsenge füvek és virágzó ágak. Arrébb másik három, könyökig feltűrt ujjal, kabát nélkül, ők száraz kalászokat tartottak. Odébb ült még három legény, szőlőfürtökkel. Ezek mellett még három, akik hosszú bundát viseltek, amely nyakuktól a térdükig ért. Mikor a legények észrevették az asszonyt, megszólaltak:

- Isten hozta, nénémasszony, üljön le!

Az asszony köszönt és letelepedett. A legények megkérdezték, hogy mi járatban van. Az elárvult özvegy elpanaszolta nekik minden búját-baját. Mikor a legények megértették, hogy éhezik szegény, felállt a bundások közül az egyik, és odatálalt neki az asztalra. Az asszony jóízűen evett, és közben megfigyelte, hogy a legény sántít. Mikor jóllakott, a legények kikérdezték, hogy mi újság az emberlakta világban. Az asszony felelt nekik, ahogy tudott. Végül az a három, akinek nyitva volt a ruhája a mellén, azt kérdezte tőle:

- Hát aztán, nénémasszony, hogy is álltok ti az év hónapjaival? Milyennek látjátok a márciust, az áprilist meg a májust?

- Jó viszonyban vagyunk velük, fiaim - válaszolta az özvegyasszony -, legfőképpen pedig ezekkel a hónapokkal, mert ha megjönnek, kizöldülnek a hegyek, völgyek, a föld felékesíti magát sok-sok virággal, és olyan illat árad belőlük, hogy az ember újjáéled tőle. A madarak dalba fognak, és amikor a paraszt látja, hogy zöld már a határ, örül a szíve, és készíti a csűrt. Hiszen ha ezek után még panaszkodnánk márciusra, áprilisra meg májusra, tudom, hogy az Isten tüzet bocsátana ránk, és megégetne bennünket hálátlanságunkért.

Ekkor a három felgyűrt ujjú, kalászt tartó legény tette fel a kérdést:

- Szép, szép, de milyen szemmel nézitek a júniust, a júliust és az augusztust?

A szegény asszony nyomban ráfelelte:

- Ezekre a hónapokra sem lehet semmi panaszunk. A meleg, amit hoznak, megérleli a gabonát és minden gyümölcsöt. A parasztok ilyenkor aratják le, amit vetettek, a kertészek pedig begyűjtik a termést. Hát még a szegények mennyire kedvelik ezeket a hónapokat, mert akkortájt nincs szükségük a sok drága ruhára.

Most a szőlőfürtös legények vették át a szót:

- Hát aztán mit szóltok a szeptemberhez, október meg a novemberhez?

- Ó - felelte az asszony -, hiszen ilyenkor szüretelik az emberek a szőlőt, ilyenkor csinálják a bort! Aztán meg ezek a hónapok arra emlékeztetnek bennünket, hogy közeleg a tél, igyekezzünk fát, szenet, meleg holmit szerezni, hogy ne szenvedjünk a hidegtől.

Végül a bundás legények tették fel a kérdést.

- Jó, jó, no de a december, a január meg a február? Hogy is álltok ezekkel a hónapokkal?

- Hej, ezek a hónapok szeretnek csak bennünket igazán, mint ahogy mi is őket. Azt kérditek, miért? Halljátok hát: az ember telhetetlen, legszívesebben egész évben törné magát, csak hogy minél több pénzt szerezzen. De jönnek a téli hónapok, a tűzhely köré gyűjtenek bennünket, és megpihentetnek a nyár fáradalmai után. Mi, emberek szívesen látjuk őket, mert ők hozzák a vetésnövesztő, növénytermesztő esőt meg havat. Így hát, fiaim, valamennyi hónap jó, derekasan végzi mindegyik a munkáját, amit Isten reá bízott.

A legények összenéztek, és intettek egyik szőlőfürtös társuknak. Az kiment, és kisvártatva egy bedugaszolt kancsóval a kezében jött vissza. Átadta a szegény asszonynak, a legények pedig így szóltak hozzá:

- Fogja ezt a kancsót, nénémasszony, vigye haza, és nevelje fel gyermekeit.

Az asszony magához vette a kancsót, és örvendezve mondta:

- Kívánok nektek hosszú életet!

- Szerencsével járj, nénémasszony! - válaszolták a legények.

Az asszony felkerekedett, és még napkelte előtt hazaért. Gyermekei még aludtak. Leterített egy lepedőt, és ráborította a kancsó tartalmát. Hát mit lát? Színültig tele volt arannyal. Szegény majd megzavarodott az örömtől.

Reggelre kelve, egyenest a pékhez sietett, vásárolt öt-hat kenyeret és majd egy kiló sajtot. Felköltötte azután a gyerekeit, megmosdatta, kicsinosította őket, elmondatta velük az imát, utána pedig adott nekik kenyeret és sajtot. Ettek a kis jószágok, jól megtömték a bendőjüket. Azután az asszony vett egy zsák búzát, elvitte a malomba, megőröltette, kenyereket dagasztott, és elvitte a pékhez sütni.

Amint hazafelé tartott, vállán a gyúródeszkával, amelyen ott sorakoztak a kisült kenyerek, meglátta őt a gazdag szomszédasszony, és mindjárt sejtette, hogy valami történt. Utána szaladt, hogy kitudja, honnét vette a lisztet a dagasztáshoz. A szegény asszony, az a jámbor, elmondott neki mindent, úgy ahogy volt. Bezzeg a gazdag szomszédasszony megirigyelte a jó dolgát, és eltökélte magában, hogy ő is felkeresi azokat a legényeket. Éjjel, amikor a férje meg a gyerekei már aludtak, útnak eredt, és meg sem állt, amíg a sátort a tizenkét hónappal meg nem lelte. A legények köszöntötték:

- Hozta isten a szépasszonyt! Minek köszönhetjük ezt a nagy szerencsét?

- Szegény vagyok, azért jöttem, hogy segítsetek rajtam.

- Jól van - felelték a legények -, tán éhes vagy, enni kívánsz?

- Nem, köszönöm, nem vagyok éhes.

-Úgy, úgy - bólogattak a legények. - No és hogy megy a sorotok odakint az emberlakta világban?

- Cudarul, rosszabbul már nem is mehetne.

- Hát a hónapokkal hogy álltok?

- Hogy is állnánk? - zsémbelt az asszony. - Minden hónap új bosszúságot hoz. Alighogy augusztusban megszoktuk a meleget, nyakunkon a szeptember, az október, a november, hozzák a náthát, a hurutot, egyik embernek a tagjai szaggatnak, a másik prüszköl. Azután meg beköszöntének a téli hónapok, a december, a január meg a február, és mi majd megfagyunk. Az utcákon garmadában áll a hó, ki sem tudsz lépni a házból. Főként az a sánta február, az a főkolompos! (Szegény Február mindent hallott ám!) No, de mindez semmi a hóbortos március, április és májushoz képest! Ennek a háromnak sehogy sem fér a fejébe, hogy ők valójában a nyár hónapjai, úgy tesznek, mintha még a télhez tartoznának, és végül is kilenc hónapos telünk van! Még május elsején sem mehetünk ki a zöldbe, nem hempereghetünk a fűben. Azután újra itt a június, a július meg az augusztus, ezeknek az a rögeszméje, hogy saját verítékünkbe fullasszanak, és elepesszenek a hőségtől. Augusztus közepén, Mária-napon, majd megsülünk, és mikor aztán ráadásul a nyakunkba szakad egy jókora zivatar, tönkremegy a kötélen száradó tiszta ruha. Egy szó mint száz, a hónapok rontják meg az életünket.

Egy szó nem sok, annyit sem feleltek a legények, csak intettek a felgyűrt ujjú, kalászos legények közül a középsőnek, mire az eltűnt, és egy jól bedugaszolt korsóval tért vissza, amelyet ezekkel a szavakkal nyomott az asszony kezébe:

- Fogd ezt a korsót. Ha hazaértél vele, zárkózz be a szobádba, és borítsd ki a tartalmát. Útközben ki ne nyisd!

- Dehogy nyitom, dehogy nyitom - bizonykodott az asszony, és örvendezve indult hazafelé.

Még alig pitymallott, már otthon is volt. Magára zárta szobája ajtaját, a földre terített egy lepedőt, és ráborította a korsó tartalmát. Hogy mi volt benne? Kígyó kígyó hátán! Egyszeribe rávetették magukat az asszonyra, és elevenen felfalták.

Gyermekeit árván hagyta - így jár a rágalmazó!

A jámbor szegény asszonynak azonban felvitte az Isten a dolgát, gazdaggá tette, és gyermekeinek útját is elegyengette. Beteljesült rajtuk a kívánság, hogy ,,Szerencsével járj".







Devecsery László: EGYSZER VOLT...


Egyszer volt... hogy' is volt? Talán egyszer volt, hol nem volt! Ki tudja hol volt? Ki tudja hol van? Az üveghegyen innen? Az Óperenciás-tengeren túl? Ahol a kurta farkú malac túr?

Dehogy! Sem így, sem úgy! Völgyön innen, hegyen túl, hol sok szikla égbe szúr...

Induljunk el messzire, messzire, hagyjuk el a völgyet, kapaszkodjunk fel magasra, nagyon magasra. Sok-sok hegyet, óriási sziklát kell elhagynunk, amíg elérkezünk a Hónapok hegyéhez. Ne kérdezd, merre találod a térképen, hiszen nem árulhatom el senkinek. Még teneked sem!

Egyik hegy olyan, mint a másik. Miről ismerjük meg ezt a nevezetes helyet? Miről, miről..., különleges formájáról. Mitől olyan különleges? Fényképen vagy a valóságban láttál már hegyet és sziklát eleget. Magasak, hegyesek. Ez is magas, hegyes is. Igen ám, de az óriási hegycsúcs mellett tizenkét kisebb csúcs is emelkedik. Ráadásul, ha megérkeztél, s körülsétálsz a hegyoldalon, akkor egyik ámulatból a másikba esel.

Előbb azt érzed, lefagy a fejedről az a formás fülecskéd, s hozzá fúj a szél és hull a hó, a másik pillanatban enyhe szellő simogat, majd váratlanul pirossá válik az orrod a tűző naptól, a nagy melegtől, azután hűvös szél és köd ölel körül, s a következő pillanatban ismét hóembert építhetnél.

Mi ez a varázslat? Egyszerű a magyarázat: a tizenkét hónap négy évszakot varázsol körénk. Lakásuk körül is mindig ott a tavasz, a nyár, az ősz és a tél, vagyis az

évszakok...

Nézd, a TAVASZ erre jár:
huncut, pajkos kicsi lány.
Szoknya lebben, szellő száll,
jót kacag - és meg-megáll.

Ébresztgeti a Napot,
kancsóból hint harmatot.
Ezerszínű lesz a rét:
ráteríti köntösét.

Virág nyílik, rügy fakad,
minden él az ég alatt.
Ajtó koppan, vendég jön:
illendően beköszön!

Meleget hoz NYÁR-LEGÉNY,
szelíd esőt hint a szél.
Almát, körtét melenget,
eperszemet szemezget.

Aranytenger a vidék,
hullámzik a messzeség.
Búzaszemek megértek:
- Munkára fel, legények!

Patakparton víg a nyár,
ki teheti odajár.
Fürdik, játszik nagyokat,
amíg az ősz kopogtat.

Kedves apó, ez az ŐSZ,
ő is köztünk elidőz.
Szőlőt érlel, szüretel,
emberekkel ünnepel.

Ecsetet vesz kezébe,
azt vette a fejébe,
színt fest minden levélre,
így megy a tél elébe.

Hullanak a levelek,
meg is szólal: - Elmegyek,
mert a TÉL már közeleg:
nagyszakállú, ősz, öreg.

Szakállából hull a hó,
fehér öröm: csudajó!
A hóember nem fázik,
lyukas pipán pipázik.

A madár-nép didereg,
egy picit sem csicsereg.
Jégcsapok az ereszen:
összebújnak hidegen.

Csillog-villog a világ,
s ablakon a jégvirág;
a fák ágán dér-levél,
havat hoz az esti szél.

A tizenkét hegycsúcs alatt tehát a tizenkét testvér lakása rejtőzik.

Január délceg, fiatal fiú. Odabent csupa-csupa fehér minden. Ablakán jégvirágok nyílnak, ereszén jégcsapok erdeje okasodik. Ruhája fehér, arca piros. Kéményében hideg szelek muzsikálnak, s hófúvás kavarog háza körül.

Február kedves, mosolygós, csípős nyelvű lány. Világoskék ruhát visel, szoknyája mellett szelek suhognak. A hófelhők mögül, melyek a csúcs körül laknak, néha már előbukkan a Nap.

Március-leány sárgászöld színekkel díszítette szállását, s önmagát. Intésére langyos, könnyű fény köszönt ránk, s az ágakra rügyek szaladnak.

A szomszédságból mindig nevetés, móka, kacagás hallatszik. Április, akit a testvérei csak Ápri Julisnak hívnak, vidám és kiszámíthatatlan. Üde zölddel borít be mindent: házat, fákat, mezőt és rétet.

A tavasz két leányát alig-alig győzi nevelgetni, tanítgatni fiútestvérük: Május. Ő már majdnem komoly férfiember, s ezt sötétzöld öltözetével is bizonyítani szeretné.

Odébb a nyár: Június vidám sárgában, Július narancsszínnel, Augusztus pirosas sárgával, mindannyian a Nap ragyogásával. A három hegycsúcsot is mindig fény ragyogja be.

A fény és a ragyogás mellett, kicsit odébb a komor ősz lakik: Szeptember, világos barnán, Október szürkén, ködbundában, November sötétbarna kabátban.

Kit is felejtettem el? Senkit, most következik a vén, kedves, öreg apóka: December, mintha sötétkék kristályok csillognának körülötte. Havat, szelet, hideget és meghitt ünnepeket hoz nekünk.

Az évszakok velünk laknak, s mi is ővelük.










ÉVSZAK TÜNDÉREK ÉS A TIZENKÉT HÓNAP MESÉJE


Ennek a mesének nem tudom a szerzőjét, ezen az oldalon találtam és megtetszett!

Volt egyszer egy hatalmas erdő, az erdőben négy házacska. Az egyikben élt a Tavasz tündér, a másikban Nyár tündér, a harmadikban Ősz tündér és a negyedikben Tél tündér.

Szép háza volt mind a négy tündérnek, de néha nagyon egyedül érezték magukat. Sokszor gondoltak arra, milyen jó lenne, ha lakna velük valaki.

Nem tudtak arról, hogy az erdő mélyén tizenkét testvér él, a tizenkét hónap: Január, Február, Március, Április, Május, Június, Július, Augusztus, Szeptember, Október, November és December.

A testvérek naphosszat csak üldögéltek és azt tervezgették, hogyan építsenek maguknak házat. Kicsit lusták voltak, így mindig csak halogatták az építkezést.

Egy szép napon aztán végre felkerekedtek, elindultak, hogy kiválasszák az erdőben a megfelelő helyet, ahol felépítik a házukat.

Elöl ment Január, utána Február, majd Március, őt követte Április, Május, Június, Július, Augusztus, Szeptember, Október, November és végül December.

Mentek, mentek, és nemsokára megláttak egy házat. Tetszett nekik a ház, látták, hogy jó tágas. Megbeszélték, megkérdezik, hogy nem lakhatnának-e ők is itt?

Bekopogtak, Tavasz tündér nyitott ajtót.

- Jó napot kívánunk! Mi vagyunk a tizenkét hónap: Január, Február, Március, Április, Május, Június, Július, Augusztus, Szeptember, Október, November és December. Látjuk, szép nagy házad van, nem lakhatnánk mi is itt veled?

- Jó napot tizenkét hónap! Én Tavasz tündér vagyok! Szívesen befogadnálak benneteket, de csak hárman fértek el. Azok lakhatnak itt, akik virágzó fákat, friss zöld füvet adnak az embereknek. Március, Április és Május boldogan költöztek be Tavasz tündérhez, hiszen ők hozzák a Földre a langyos szellőt, az első nyíló virágokat, a melengető napsugarakat.

Elköszöntek egymástól és a kilenc testvér tovább indult: Január, Február, Június, Július, Augusztus, Szeptember, Október, November, December.

Hamarosan egy újabb házhoz értek. Bekopogtak.
- Jó napot kívánunk! Mi vagyunk a kilenc hónap: Január, Február, Június, Július, Augusztus, Szeptember, Október, November, December. Szép házad van, nem lakhatnánk itt veled?

- Jó napot kilenc hónap! Én Nyár tündér vagyok! Hármat közületek szívesen befogadok, akik
forróságot, sok gyümölcsöt, zöldséget hoznak az embereknek.

- Mi adjuk mindezt az embereknek - mondta Június, Július és Augusztus.

Be is költöztek a házba. Már csak hatan mentek tovább: Január, Február, Szeptember, Október, November, December.

Hamarosan Ősz tündér házához értek. Bekopogtak.
- Jó napot kívánunk! Mi vagyunk a hat hónap! Január, Február, Szeptember, Október, November,
December. Beköltözhetnénk hozzád a házadba?

- Jó napot hat hónap, én Ősz tündér vagyok! Hárman beköltözhettek, de csak azok, akik szőlőt, diót, tököt, de hűvös szeleket is hoznak az embereknek.
- Mi vagyunk azok! - mondta Szeptember, Október és November.

Ők is beköltöztek és már csak hárman mentek tovább: Január, Február és December.
Nem sok időbe telt és rátaláltak Tél tündér házára. Bekopogtak.
- Jó napot kívánunk, mi vagyunk a három hónap: Január, Február, December. Beköltözhetnénk a szép nagy házadba mi is?

- Jó napot három hónap, én Tél tündér vagyok! Beköltözhettek hozzám, ha hideget, havat, jeget hoztok az embereknek.

- Mi hozzuk a fagyot, a ködöt, a zord időt a Földre - örvendezett Január, Február és December.
Így aztán mind a tizenkét hónap otthonra talált:

Tavasz tündérnél - Március, Április és Május,

Nyár tündérnél - Június, Július és Augusztus,

Ősz tündérnél - Szeptember, Október és November,

Tél tündérnél - Január, Február és December.







Pataki Edit: MESE A NÉGY TESTVÉRRŐL


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer négy testvér: egy fiú és három lány. Tél, Tavasz, Nyár és Ősz volt a nevük.

Öreg szüleik: Év Apó és Év Anyó egyformán szerették őket, igazságosan osztották szét közöttük minden vagyonukat: az évet, három-három hónapot adtak mindegyiküknek.

Tél volt a legidősebb a testvérek között, az egyetlen fiú, hamar megszokta, hogy erősebb húgainál. Már december közepére mindent megfagyasztott maga körül.

Szerette a szépséget, a tisztaságot: fehérbe öltöztette kopár környezetét. A hópihéket aprólékos munkával egyenként formálta meg, ne hasonlítsanak egymásra. Csipkedíszes menyasszonyi ruhát varázsolt minden fára, bokorra. Óriási jégcsapokat növesztett a házak ereszére, a barlangok bejáratára. Jégpáncélba burkolta a folyókat, tavakat, hóbunda alá rejtette az őszi vetéseket. Decemberben fehér karácsonnyal kedveskedett az erre áhítozóknak.

Napsütéses délutánokon Tél kis barátnőjével, Sugárkával, kicsalta a gyerekeket, hóembert épített velük, hócsatákat rendezett közöttük, korcsolyaversenyeket a befagyott vizeken, szánkózást a domboldalakon. A fázós apróságok is kimelegedtek a téli játékokban.

Januárban vészterhes felhőkkel takarta el az eget, de még februárban is szaporította a hóakadá-lyokat úttalanná vált utakon, korcsolyapályává változtatva a járdát. Kiéheztette a vadakat, a madarakat, s bizony megfagytak a vigyázatlan rovarok, ha nem bújtak eléggé mélyre az avarban, fakéregben.

Tél tombolása megszelídült, mikor március elején szépséges húgával, a nevetős szemű Tavasszal találkozott.

- Elfáradtam, kishúgom! - panaszkodott neki, és fagyos puszit lehelt rózsás arcocskájára, átadta neki Ősz üdvözletét.

- Jól dolgoztál, bátyuskám - melengette meg bátyját Tavasz játékos jókedvében. - Pihentetted a magvakat, puha hótakaróval fedted be az őszi vetéseket, engedted az állatoknak, hogy téli álmot aludjanak.

- Ügyelj majd a medvebocsokra, ha előmerészkednek! Nagyon picikék! - búcsúzott Tél húgocská-jától, de a hegycsúcsokról nem húzódott vissza. Egy-két kemény faggyal márciusban, de még májusban is visszalátogatott a kertekbe, megdermesztve barackfák, mandulák virágait, pedig csak húgocskáját szerette volna viszontlátni.

Mikor Tavasz egyedül maradt, Napocska segítségét kérte. Először a vastag hóbundát vékonyították meg, aztán egyre kisebbekre zsugorították a makacs hófoltokat. Az eddig tiszta fehérséget körben a világon a sár vigasztalan feketesége váltotta fel.

Tavasz Napocska tüzével külön felmelengetett minden magvacskát, minden ágacskát. Apró kis csírák, hajtások dugták ki kíváncsi fejecskéjüket a még didergő földből, aztán szinte szemlátomást nőttek a cirógató sugarakban.

A fák és bokrok rügyeket fakasztottak, ezekből levelecskék és virágocskák pattantak ki, de születtek virágok és levelek az eddig csupasz földön is.
Tél fehérsége és a sár feketesége után alig néhány nappal színpompába öltözött a világ: pirosban, sárgában, fehérben, kékben tündököltek a virágok, zöld színt öltött a környezet, és ez az ég kékségével a végtelenné tágult látóhatár peremén találkozott, össze is olvadt vele. Fűszálakon harmat szivárványlott, katicabogár itta szomjasan.

A hóban tisztára fürdetett fák és bokrok ismét csodálatos ruhát öltöttek: fehérben ékeskedett a meggy, a cseresznye, a szilva, a kökény, mintha mindannyian lakodalmukra készülő menyasszonyok lennének a rózsaszínbe, kékeslilába bújt koszorúslányok: a barackok, az almák és a körték között.

Az ünnep fenségéhez méltóan virágillat áradt a levegőben: minden és mindenki felszabadult, ujjongott. Madarak daloltak, méhek döngicséltek, megköszönték Télnek, hogy kipihenhették magukat, Tavasznak pedig életük szépségét.

Tavasz megérlelte első gyümölcseit: az epret, a cseresznyét, és bő termést ígért a földeken, a veteményesekben is. Fejesedett a saláta, gömbölyödött a retek, nőtt a hagyma, hogy vitaminnal gazdagítsák az embereket.

- Máris megjöttél, testvérkém? - fogadta kedvesen idősebb húgát Tavasz, miközben ki se látszott a munkából. - Pedig jócskán maradt még tennivalóm.

- Sokat dolgoztál, nővérkém - üdvözölte őt elismeréssel Nyár. - Csacsogással, csicsergéssel teltek meg a madárfészkek, kölykök növekednek az odúkban, kotorékokban; a föld alatt és a föld felett, a fák lombkoronájának magasában és tavaknak, folyóknak mélyében is pezseg az élet. Csodálatosan pompáznak a virágok. Nem megszázszoroztad, hanem megezerszerezted a magvakat, a gyümölcsöt, most már csak rajtam áll, mekkorára növelem őket.

- Aztán ne sokat heveskedj, hugicám, mert gyorsan összeaszalod, amit én életerősnek indítottam! - búcsúzott könnyű puszival Tavasz, közben átadta testvérük, Tél üdvözletét.

Nyár felnevelte a kétlábú és négylábú apróságok többségét, megérlelte és aratásra engedte át a gabonát, szabadságra küldte az óvodásokat és az iskolásokat.

Kikapcsolódókkal, kirándulókkal töltötte meg a vízpartokat, a strandokat, a hegyeket és a völgyeket, az erdőket és a lugasokat. A fák és a bokrok ontották gyümölcsüket, a tövek termésüket: a barack, az alma, a körte, a szilva, a görög- és a sárgadinnye mézédesre ért. Paprika, paradicsom, tök, uborka, borsó, bab gazdagította a kínálatot.

- Sokat dolgoztál, nővérkém! - köszöntötte őt elismeréssel Ősz. - Segítettél a virágoknak, hogy illatosak, színesek maradjanak, hogy szépségükben pompázzanak, segítettél a gyümölcsöknek, a terméseknek, hogy ízesek, vitamindúsak legyenek, segítettél a magvaknak kihordani-megérlelni ezerszeres terhüket. Vadászni tanítottad a négylábúak kölykeit, repülni és élelmet keresni a madárfiókát, nekem gazdag tárházat hagysz, hogy a betakarítást megkönnyíthessem.

- Vigyázz a költöző madarakra, de a vándorokra is! - búcsúzott tőle Nyár, és átadta neki Tavasz üzenetét. - Erősítsd még meg az apróságokat! Mielőtt elmennél, segíts az itt maradóknak sűrű tollazatot, vastag bundát ölteniük! Nehogy sokat sírdogálj, legyen idő betakarítani a termést, felkészíteni Tél bátyánk látogatására a termőföldeket!

Ősz nyári meleggel, derűs napsütéssel köszöntött be, vidám szüretelőkkel, gyümölcsszedőkkel töltötte meg a kerteket, hegyoldalakat. Emberek és gépek serénykedtek a földeken, hordták kamrájukba, csűrjükbe, pajtájukba a termést. Tücskök cirpelése zengte be az éjszakákat.

Színpompás ruhát öltött a környezet: az eddig zöld levelek bíborrá, arannyá, csodabarnává váltak. Gazdagon illatoztak a kertek, túlérett gyümölcsöket lakmároztak madarak, bogarak, gyűjtögethettek téli raktárjukba mókusok, hörcsögök, sünök, méhek, hangyák.

Aztán Ősz elszomorodott, sajnálta, hogy a virágokat nem őrizheti meg. Sokat sírt, az utakat sártengerré változtatta. A fák és bokrok minden levelüket lehullatták, csontvázcsupaszon dideregtek, csak a fenyők várakoztak a télre örökzöld szépségükben. Fűszálakra dér dermedt, köd szűkítette össze a látóhatárt.

- Sokat dolgoztál, kicsi húgocskám! - köszöntötte Őszt Tél hideg ölelésével, de gyorsan letörölte arcocskájáról a könnyeket, mielőtt odafagytak volna. - Vastag avart biztosítottál, hogy a rovarok elbújhassanak, mélybe hullajtottad a magvakat, hogy téli pihenésük után jövőre is ezerszeresen fizessenek. Segítettél az embereknek, hogy betakarítsák a termést, hogy gondoskodjanak tűzrevalójukról. Te is megérdemled a pihenést.

- Úgy gondolod, bátyó? - kérdezte Ősz, és kivételesen nem kötözködött vele, mert nagyon elfáradt az eltelt három hónap szorgoskodásában. Átadta testvérének Nyár üdvözletét. - Azért egy kicsit szívesen maradok még, hagyjuk meg az élőlényeknek a melengető napsütés ajándékát!

Tél nem mondott ellent kedvenc kishúgának, átengedett néhány hetet, hogy még kedvére tevékenykedhessék. Bágyadt napsugárral búcsúzott Ősz, sok élőlény hálálkodott érte. A növények megköszönték Nyárnak és Ősznek gyümölcseiket, terméseiket, az állatok is kölykeiket, fiókáikat. Kéréssel fordultak Télhez: vigyázzon álmukra, pihenésükre.

December végére Tél mindent megfagyasztott maga körül. Fehérbe öltöztette kopár környezetét. A hópihéket aprólékos munkával egyenként formálta meg. Csipkedíszes menyasszonyi ruhát varázsolt minden fára, bokorra, vezetékre. Jégpáncélba burkolta a folyókat, tavakat, hóbunda alá rejtette az őszi vetéseket.
Még azok is, akik szerették Telet, miközben ajándékait élvezték, örültek neki, hogy utána Tavasz is, Nyár is, Ősz is következik.

- Alig találkozunk, mégis ugyanazért, ugyanazokért dolgozunk mind a négyen - sóhajtott Tél, mikor három kishúgára gondolt, és a legidősebbre, Tavaszra várt.
Év Anyó és Év Apó jogosan lehet büszke négy munkás gyermekére.







Zelk Zoltán: ÚJ MESE A NÉGY VÁNDORRÓL


Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten.

Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél.

Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek.

Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:

- Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék...

Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.

- A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: ,,Hoztál-e gyümölcsöt?" Majd az Ősz - feleltem - , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: ,,Szép az élet nyáron..."

A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tengerig kísérte...

Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...

Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek.

Megtekinthető ITT

Link









Végül egy régi szép videóval zárom a bejegyzést, amit kis hazánkban is lehetett látni "A Tizenkét hónap" címmel. A film a világ legszebb tündérmeséi sorozat tagja. Az 1980-ban bemutatott japán-szovjet animációs játékfilmet Magyarországon 1982. április 22-én mutatták be a mozik, forgalmazója a MOKÉP volt. Magyarországon kívül eljutott Franciaországba, Spanyolországba, Olaszországba, Németországba és Lengyelországba, és még sok más helyre is.


TIZENKÉT HÓNAP - FILM (1980)


Ánya az erdő mellett él mostohaanyjával és mostohatestvérével, akik nem bánnak vele valami jól, nem családtagnak, hanem inkább cselédnek tekintik. Ánya egyedül az erdei állatokkal barátkozik. A történet télen kezdődik. Ánya rőzséért megy az erdőbe, közben találkozik egy katonával, aki viszont a legszebb fenyőt keresi az erdőben, mert a királynő ezt az utasítást adta neki. De persze segít a kislánynak a munkában. Hálából Ánya megmutatja neki a szerinte legszebb fenyőt.

A királynő egy beképzelt, nem túl okos kislány, akinek a kegyelem és a hóhérkézre adás közötti különbséget csupán a szótagszámok jelentik. A kedvenc hónapja az április, amikor is a hóvirág nyílik. Nagyon megtetszik neki egy könyvben ez a virág, ezért parancsba adja, hogy másnap egy kosár hóvirág legyen az asztalán. Aki megszerzi a virágot, az jutalomban részesül. Ez persze teljességgel lehetetlen, hiszen tél van.

A felhívásról Ánya mostohája is tudomást szerez, aki a hatalmas jutalom reményében Ányát küldi el, hogy szedjen hóvirágot. Ánya elindul a hatalmas hóviharban, hamarosan fényt pillant meg és elindul felé. Itt találkozik néhány "emberrel", akikről azt hiszi, hogy favágók. Megengedik neki, hogy megmelegedjen a tűznél, Ánya pedig elmondja nekik, hogy mi járatban van. A favágóknak hitt "emberek" bemutatkoznak: ők a 12 hónap. Ők már mind ismerik Ányát, és úgy döntenek, hogy segítenek neki: ajándékoznak neki egy csöppnyi tavaszt.

Egy teljes óráig elmúlik a hóvihar, zöldellnek a fák, nyílnak a virágok. Így Ánya tud hóvirágot szedni. Április egy gyűrűt ajándékoz a lánynak, ha bajban van, akkor egy versikét kell elmondania, és a hónapok segítenek neki. Ám miközben Ánya otthon alszik, mostohatestvére ellopja tőle a gyűrűt. Majd a mostoha és a lánya elviszik a királynőnek a hóvirágot... A többit megtudhatjátok, ha megnézitek a videót.

Link











GYÖNYÖRŰ IDÉZETEK - videó
Link
 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Téli Történetek, mesék
  2024-01-24 21:30:35, szerda
 
 







TÉLI TÖRTÉNETEK, MESÉK









Gazdag Erzsi: A CINKE ÉS A SZÉL


Tölgyfa ágán üldögélt a cinke. Tollát borzolgatta a szél. Fázott.
- Hú, de hideg vagy - mondta a szélnek -, bizony fújhatnál melegebbet is!
- Elég meleget fújtam a nyáron - felelte a szél. - Most tél van, hideget kell fújnom.
- Ne mérgelődj - mondta a cinege. - Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz, aztán megöregszel időnap előtt. Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik.
- Hogyan járt a héja? - kérdezte a szél, és suttogóra fogta a hangját, hogy jobban hallhassa a cinege meséjét.
- Úgy járt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelődött, vijjogott, s egy szép napon megártott neki a sok méreg, kihullott a tolla, megöregedett. Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud felrepülni, mert a szárnya tollát is elhullatta. A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt. Háromszor is elkiáltotta, milyen kár érte: "Kár, kár, kár!"
- Milyen ostobaság - süvöltötte a szél. - Tudnivaló, hogy én nem szorulok semmiféle tollakra, ha repülni akarok!
- Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől. Nem hallottad a vakond esetét?
- Nem hallottam. Meséld csak el! - kérte a szél. S most már egészen elhallgatott, úgy figyelt a cinke meséjére.


- Itt lakott vadrózsabokor tövében. Véletlenül vájta az alagútját a bokor töve alá. Későn vette észre, hogy a gyökerek útját állják. De ettől úgy megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart lakni, ahol a rózsabokor. Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét két ikergyökér közé, de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek ráfonódtak a nyakára, és csak nehezen menekült meg.
- A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító?
- Ostobának elég ostoba történet - visította a szél.- Rám egy cseppet sem vonatkozik. Hiszen nem lakom a föld alatt.
- Hohó! - kiáltott a cinege - te is befújkálsz minden lyukba. Ha nem is a föld alá, de minden ág közé bebújsz. Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújócskában? Te, aki olyan hatalmas vagy, hogy a legmagasabb sziklára is játszva fölléphetsz, akár egy óriás! Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony tölgyfán. Félek, hogy máris megöregedtél, és nem futja az erődből magasabb kirándulásokra.
No de erre már a szelet is elfutotta a méreg.
- Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam itt unalmas és semmitmondó meséidet? Át kell ugranom a Kárpátokba, vár rám az északi szél. Még majd elkésem miattad! S ezzel süvítve elszáguldott. Nyomában olyan csendesség támadt, hogy még a levegő is megenyhült kicsikét.
A kicsi cinege éppen csak erre várt. Összerendezte szétborzolt tollacskáit, szárnya alá dugta a fejét. Aludni készült, mert közben egészen besötétedett.
- Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát - suttogta vidáman.

Hangosmese - Gazdag Erzsi: A cinke és a szél

Link








Gárdonyi Géza: A KUTYA MEG A NYÚL


Valamikor réges-régen,
a világnak kezdetén,
minden állat békességben
éldegélt a földtekén.
Ki volt akkor nagyobb úr,
mint a kutya, meg a nyúl!

Erdőn, mezőn együtt jártak,
együtt éltek, együtt háltak:
megosztották, amit fogtak,
Szóval: jóbarátok voltak.

Egyszer, hogy a tél beállott,
és a földre sok hó szállott,
azt mondja a füles nyúl:
- Rakjunk tüzet, kutya úr!

- Rakjunk tüzet, aki lelke:
Ne reszkessünk a hidegbe!
Nosza hamar gallyat szednek,
tüzet raktak, melegszenek,
Melengetik bundájokat,
általfázott irhájokat.

Hej, de jó a meleg, télen,
a havas zord erdőszélen!
azt mondja a vidám nyúl:
- Játsszunk egyet, kutya úr!
- Mit játsszunk? - Tán lakodalmat!
- Jól van: játsszunk lakodalmat:
Cincogjunk meg brummogjunk,
ugrándozzunk, táncoljunk.

Felszökken hát a víg nyúl.
Szembe véle kutya úr,
ugrándoznak, bokáznak,
keringélnek, cicáznak,
S hogy a táncot szebben járják,
egymást hopp, hopp!

Hanem íme mi történik!
Az állatok így regélik:
ahogy ottan ugrándoznak,
nevetgélnek, bolondoznak,
meglökte a kutyát a nyúl,
s tűzbe ugrott a kutya úr.

- Vaú! - üvölt a kutya!
Mit csináltál, te buta!
S hogy így rája kurjantott,
a farkába kaffantott.

A nyúl, uccu, vesd el magad!
farka nélkül tova szalad.
Nem kergeti a kutya:
leégett a papucsa!

Azóta csepp a nyúl farka,
s meztelen a kutya talpa,
s azóta van, hogy a nyúl
fut ha jön a kutya úr.







Medve Zsolt: HÓESÉS


Csak állok, s nézem a széttárt karokkal álló kisfiú boldog arcát a sűrű hóesésben a téren. A hópihék, mintha apró kis angyalkák lennének, úgy táncolják körbe a kisfiút. Gyönyörű ez a látvány. A parányi kis jégkristályok tétova táncukat gyöngéd kis huppanással fejezik be a talajon, vagy épp a kisfiú kabátján, sapkáján. Elképzelem innen távolról, hogy milyen friss is lehet a levegő, melyre a kisfiú arcán lévő két halvány pirospozsgás folt enged következtetni. Nézem-nézem, s közben a téren szép lassan mindent elfed a friss, puha, és ropogós hó, mint fehér fátyol a menyasszony orcáját. A pihék egyre csak táncolnak, s táncolnak a levegőben. Az enyhe légáramlatokkal cseppet sem dacolva, különös kis körkörös táncuk úgy fest, mintha keringőt járnának a kisfiú körül, aki ettől oly boldog, hogy még innen is kivehető a határtalan öröm az arcán.

Aztán szép lassan kezdenek ritkulni a hópihék, s kevéske idő multán az utolsó táncos is fáradtan huppan le társai közé a földre. A kisfiú továbbra is ott áll széttárt karokkal, mint aki nem hiszi, hogy ezzel vége is van a különös keringőnek. Pedig vége van. A hóesés abbamarad, s a tér fehérbe öltözve, csöndesen várakozik. A látvány csodálatos. Olyan, mintha az egész teret paplannal takarták volna be, nehogy megfázzon. A kisfiú nyakában ott lobog a sál végén a rojt, s a sapkája teteje fehér a rátelepedett hópihéktől. A levegő tiszta és friss. Az apró kis madarak tollaikat felborzolva sorakoznak a lámpaoszlopokon, s szorosan egymáshoz bújnak. A kisfiú csak vár-várakozik, hátha újra kezdődik hamarosan a keringő, de valahogy nem akaródzik. Talán a többi táncos szégyenlős lenne? Lehet, de nem hinném...

Látván a kisfiú arcán az örömteli várakozást, megsajnálom őt -vagy talán magamat-, s kezembe veszem a félgömb alakú üveg papírnehezéket. A fejére fordítom, megrázom kicsit, majd ismét leteszem az asztalra és tovább gyönyörködöm a kisfiú örömében, s az apró kis jégkristályok tétova keringőjében.

Mert a boldogság, s öröm, ha létezik, akkor határtalan. Legalábbis ebben a kicsiny kis törékeny üvegbe zárt valóságban biztosan...







Móra Ferenc: A KÍVÁNCSI HÓPELYHEK


A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.

- No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.

Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.

- Gyertek, gyertek - csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.

A falu már rég elcsendesedett, mire a felhők odaértek föléje.

- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetőket is.

Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni.

- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. - Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.

Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.

De mire kireggeledett, akkora a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.

Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi után. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Így járták meg a kíváncsi hópelyhek!

Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.







Móra Ferenc: MÁRTONKA LEVELE


Aranyos nagyapó,
ákom-bákom-mákom,
szíveden kopogtat
kis unokád, Márton.

Szíveden kopogtat
gyönge kis ujjával,
könnyeket pergető
nehéz bánatával.

Mit ér, amit küldtél,
a szép csengős szánkó?
Az egész határban
régen nincsen már hó.

Aranyos nagyapó,
ákom-bákom-mákom,
tudod-e mire kér
kis unokád, Márton?

Gyere el mihozzánk,
légy te a Télapó:
fehér szakálladból
hátha hull majd a hó.

Hátha hull belőle
erdőre, mezőre,
hátha a tavasz még
visszaijed tőle.

Borókás tetejű
kerek halom haván,
hátha repülhet még
csengve-bongva a szán.

Gyere el nagyapó,
ákom-bákom-mákom,
csókolom a kezed:
kis unokád, Márton.







Orgoványi Anikó: KISZE, KISZE, KISZŐCE...


Volt egyszer, hol nem volt, volt egy jégbirodalom, ahol Dér Janó, a jégmanó uralkodott. Jégből volt a palotája, jég a szekrénye, a ruhája, még az ennivalója is jégből volt. A kedve mindig fagyos volt, így aztán birodalmában nem nevetett senki, dalolni sem volt kedve senkinek. Jégországban fagyos csend és sötétség uralkodott, az egészség pedig ritka vendég volt arrafelé.

Abban az évben még a szokásosnál is hidegebb volt a tél, és még a hosszúnál is hosszabb ideig tartott. Az emberek, állatok, de még a növények is nagyon unták már a hatalmas hótakarót, a jeges, csúszós utakat, melyen sokan elcsúsztak és összetörték magukat. A süvítő szél befurakodott a kabát alá, pirosra csípte a gyerekek orrát, de még Bundi kutya hegyes fülét is megcakkozta. A madarak összebújtak egymással, nem volt kedvük énekelni. Sokan megbetegedtek a zimankós hidegben. Volt, akinek a torka fájt, mások köhögtek és tüsszögtek nagyokat. Aki csak tehette, bebújt a meleg kuckójába és ki se dugta az orrát. Csend volt a jégbirodalomban, nagy csend és sötétség. A nap éppen csak megmutatta magát, de a sűrű ködpaplanon nem tudtak átjutni a sugarai, így hát visszahúzódott a kuckójába ő is szundikálni.

Csak egy valaki élvezte a hosszú hideget, Dér Janó, a jégmanó, aki a csillogó jégpalotájában járkált fel s alá naphosszat. Elégedetten dörzsölgette kezét, és azt gondolta magában:

- Vacogjatok csak alattvalóim, addig se lesz kedvetek fellázadni a birodalmam ellen!







Fjodor Tyutcsev: TÉLI ERDŐ


Tél-boszorkány bonthatatlan
bűbájában, mint mese,
dér-palástban, néma fagyban
áll a fenyves mozdulatlan
csodacsipke-ligete.

Halva tán és mégis élve
tűri, szinte álmai
gyönyörétől megigézve,
hogy a hónak már egész be-
fonják piheláncai.

Ha nyugatról, ha keletről
a ferde nap rácikáz,
meg se rezdül - mint ijesztő
üvegtűzvész, gyúl az erdő:
káprázatos fényvarázs!

(Ford.: Szabó Lőrinc)














 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Őszi történetek
  2023-10-14 21:15:13, szombat
 
 











-




ŐSZI TÖRTÉNETEK









Joe Dassin- L'ETÉ INDIAN- INDIÁN NYÁR ( magyar fordítás )


dalszöveg magyarul:

Tudod, még sosem voltam olyan boldog, mint azon a reggelen.
Sétáltunk a tengerparton, ami egy kicsit olyan volt, mint ez itt.
Ősz volt. Meleg, napos ősz.
Egy olyan évszak, ami csak Észak-Amerikában létezik.
Ott úgy hívják: indián nyár.
De ez egyszerűen csak a miénk volt.
A hosszú ruhádban
egy Marie Laurencin akvarellre hasonlítottál.
És emlékszem, nagyon jól emlékszem mit mondtam neked azon a reggelen.
Egy évvel, egy évszázaddal vagy egy örökkévalósággal ezelőtt.

Elmegyünk, ahova akarod, amikor akarod.
És akkor is szeretni fogjuk egymást, ha a szerelem kihunyt már.
Az egész életünk olyan lesz, mint ezen a reggelen,
az indián nyár színeiben.

Nagyon távol vagyok ma attól az őszi reggeltől.
Mégis olyan mintha ott lennék.
Rád gondolok.
Merre vagy?
Mit csinálsz?
Még mindig létezem számodra?
Nézem a hullámot, amely sosem éri el a dűnét.
Látod, lefekszem a homokra és emlékezem.
Emlékszem a dagály hullámaira és a boldogságra, amely áthaladt a tenger felett.
Egy örökkévalósággal, egy évszázaddal vagy egy évvel ezelőtt.

Elmegyünk, ahova akarod. Amikor akarod.
És akkor is szeretni fogjuk egymást,
ha a szerelem kihunyt már.
Az egész életünk olyan lesz, mint ezen a reggelen,
az indián nyár színeiben.

Joe Dassin- L'ETÉ INDIAN- INDIÁN NYÁR ( magyar fordítás ) - Videó

Link








Galambos Bernadett: ŐSZ AZ ERDŐN


Meseország ez az erdő!
Levélhulló, porkergető.
Játszik a szél,
csupa sárga, piros, bordó
játszótársa.
Úgy szereti, megöleli,
öleléssel táncba viszi.
Perdíti és megforgatja,
avartársaira rakja.
Aztán újabb dalra
zendít,
hírül viszi, hírül hordja,
ez a nóta, búcsúnóta.
Meseország ez az erdő,
s mire véget ér a nóta,
felkészül a hideg télre,
a kicsi sün, őz és róka.







Galambos Bernadett: SZÉL


Meleg Levegőcske egy csendes völgyben üldögélt. Mindenki szerette napfényszínű haját, simogató mosolyát.
Az őszi szél neki hordta össze a lehullott színes leveleket.
A völgyben álló házikók piros tetejét megcsillogtatta a felszálló pára.
A réten harmatos füvet legeltek az őzek.
A mókusok a tölgyesben makkot gyűjtöttek és elrejtették az avar alatt, aztán elfelejtették a rejtekhelyet és újabbat kerestek maguknak.
Az emberek betakarították a kukoricát, a burgonyát és a répát. Szekereik már a falu határában zörögtek.
,,Milyen jó is ez az indián nyár, áldott meleg levegő" - mondogatták.
Meleg Levegőcske kihúzta magát a büszkeségtől, és még feljebb húzódott a hegyek oldalán.
Egyszer csak valami furcsát érzett. Megborzongott.
Hideg Levegő hetyke legény volt. Gyorsan kelt át a hegyen. Amikor meglátta Meleg Levegőcskét rögtön beleszeretett. Magához ölelte, megpörgette és a magasba repítette.
,,Jaj, mit csinálsz! Félek tőled!"- kiabálta Meleg Levegőcske.
,,Itt a hideg levegő! Hatalmas szél kerekedik! Jön az eső!" - fogták kalapjukat az emberek is.
A mókusok elbújtak odúikba, az őzikék behúzódtak a cserjésbe, az emberek a házaikba.
Hideg Levegő pedig repítette, repítette Meleg Levegőcskét az égbe. Ott könnyekké vált bánatában és kis felhő lett belőle.
Gyermekük, a szél, még sokáig hordta az avart a völgyben, aztán huss, kiszaladt a völgyből, hogy másik mulatságot keressen magának.
A kis felhő csak nézte, nézte fentről a völgyet. Bánatában eleredt a könnye és csak sírt, sírt, amíg bírta. Csendes esőjével megöntözte a szántásokat, a friss vetéseket. A völgy magához ölelte, ő pedig várta a felkelő napot.










Gárdonyi Géza: ISTEN VELED, GÓLYAMADÁR!


Valami különös szomorúság borzong át a lelkemen. Nemcsak a lelkemen: minden fán, minden fűszálon, az egész tájon, még a felhőkön is. Ez a szomorúság az ősznek megérkezése. Kertemben már az őszirózsák fehér és lila virágai melengetik az arcukat a nap sugaraiban. A gesztenyefám napról napra halványabb. A gyümölcsfáim is olyanok, mint az öregemberek: egyik, mint a sárga öregember; a másik, mint a piros öregember.

A két gólyánk is elment. Szent István király napján láttam őket utoljára a mezőn. Nem halásztak, csak álltak-álldogáltak elgondolkozva a fűben; ott álltak mind a ketten. A fecskék vidáman csapongtak fölöttük a levegőben. Azok még nem gondoltak akkor az elutazásra.

Furcsa két madárfaj a gólya meg a fecske, hogy tavasszal mindig idejön a másik világrészből; ősszel meg mindig visszatér a másik világrészbe. De ott nem házasodnak, nem raknak fészket, és nem költenek, csak itt minálunk. Melyik hát az igazi hazájuk?...

Még furcsább, hogy az a két gólya meg az a pár száz fecske az egész országból csak a mi falunkat szereti. A messze Afrikából ide térnek mindig vissza, ide ám, a mi szegény nádas házaink közé, a mi szegény mezőnkre. Mi van a falunkon olyan szeretni való, hogy érdemes érte átrepülni egész nagy tengert meg egy egész nagy országot?

Ahogy ott láttam a mozdulatlanul merengő két gólyát a vörösre aszott mezőn, a húszéves Balla gyerek jutott az eszembe. Azt is így láttam ma állani a kertbe. Az ásónyélre támaszkodva állt, és szomorúan nézett maga elé. Mert ő is elköltözik innen.

Szentmihálykor elviszik. Maga se tudja, hova. Kell a Balla gyerek a császárnak.
No, a mi két gólyánk nem kell a császárnak. De lám, hogy így egybevetem őket, arra gondolok, hogy a válás érzése nem azonos fájdalom-e bennük?
Ahogy a két gólya ott áll egymás mellett, bizonyára így beszélgetnek:
- Öregem - mondja az asszony -, a vízililiomnak fogytán a virága.
Az ura bólint erre a fejével csöndesen.
Ismét az asszony szól:
- Mikor indulunk?
- Mikor az utolsó liliom is eltűnik.
- A gyerekek eléggé erősek?
- Megbírják.
Mind a kettő újra bús elmerengésbe mélyed. Milyen szomorú tud lenni a madár! Egész testével szomorú.
A minap aztán sok gólyát láttam a magasban. Odafenn kanyarogtak a falu fölött, aztán egyszer csak: egyenes az út Délnek!
A fecskék csak tegnap mentek el. Úgy beszélték meg, hogy a templom tetejéről indulnak, mert ott gyűltek össze.
Töméntelen, nagy fekete madárraj volt az ott együtt. A falu csendjében nem hallatszott egyéb, csak az ő csivikelésük-csiripolásuk. Tanácskoztak, disputáltak. Vajon min forgott a beszéd? Vezért választottak-e, vagy az út irányát hányták-vetették meg? Rossz hírt kaptak-e Afrikából? Vagy valamelyik más falubeli fecskenépről szavaztak, hogy megvárják-e őket, vagy nélkülük menjenek? - Ki tudná megmondani, ha nem madár?
Fölkerekedtek, egypárszor körülkanyarodtak fenn, mint a búcsúsok. Bizonnyal a falura néztek alá a magasból, meg a vidékre, aztán elszálltak a messzeségbe.
De hát miért megy el a gólya, miért megy el a fecske, ha a mi falunkat érzi otthonának?
Ó, bizony könnyű azt kitalálni...Elközelgett az ősz. Az október hideg leheletétől dermedten hullanak el a bogarak milliói. A december szele kemény kérget fagyaszt a vizekre, s a téli ég felhői hóval borítják be a mezőket.
Miből éljen akkor a szegény gólya meg a szegény fecske? Éhen halna meg itt az istenadta valamennyi.
Ma már nincs se fecske, se gólya. Talán éppen most repülnek fenn a szédítő magasságban a tenger fölött és a tenger felhői fölött. Talán éppen most kiáltja az egyik gólyafiú:
- Anyácskám, elfáradtam!
- Terjeszd ki a szárnyadat - feleli bizonnyal az anyja.
S megszűnik a szárnyak levegőverése. Az egész gólyacsoport kiterjesztett szárnnyal leng a levegőben.







A KISMALAC ÉS A FARKASOK (NÉPMESE)


Volt a világon egy kismalac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén.

Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magában, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:

- Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.

- Nem eresztelek biz én, mert megeszel.

- Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.

A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.

Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas:

- Ugyan, kedves malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

A kismalac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis iső múlva megint beszólt:

- Kedves malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

A kismalac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis iső múlva megint beszólt:

- Kedves malackám, ereszd be a két első lábam is.

A kismalac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt:

- Édes-kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.

Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette.

A farkas csakugyan a zsákba farolt be.

A kismalac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára.

A farkas egy darabig ordított, mert égette a forró víz, azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kioldózott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetjén. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek. Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert egyik se tudott a fára felmászni.

Nagy sokára azt határozták, hogy egymás hátára állnak mindannyian, úgy aztán a legfelső majdcsak eléri.

El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalul, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt.

Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni.

Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:

- Forró vizet a kopasznak!

A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sohase látták többet.

A kismalac szépen leszállt a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.







Kányádi Sándor: VILÁGGÁ MENT A NYÁR


Nyugtalanul aludt az éjszaka a nagy bükkfa. Nem is aludt jóformán, csak sóhajtozott. Alig várta, hogy megvirradjon, hogy szétnézhessen a tájon.
Hunyorogva nézett szembe a kelő nappal.
- Bikmakk, bikmakk! - ébredtek a mókusok is vígan ugrándozva.
Maga alá tekintett az öreg erdő. S hát mit kell látnia: csupa makk, frissen hullott bükkmakk az avar. Annak örültek úgy a mókusok.
- Bikmakk, cseremakk, mogyoró! - ujjongták a mókusok.
S az öreg erdő látta, hogy magányos társa, a tölgy is, amott a tisztáson, tanácstalanul tekint körül.
- Mi történt, szomszéd? - szólt át a bükkerdő a tölgyfának.
- Világgá ment a nyár - felelte a tölgy helyett a mogyoróbokor.
- Világgá, világgá ment - sóhajtott most már a tölgy is.
S már látták is mindannyian a nyár lába nyomát végig a patak mentén húzódó hosszúkás réten.
Kikerics virított mindenütt a nyár nyomán.
Füttyszót is hallottak. S látni vélték, mintha egy úrfi forma ugrált volna kikericsről kikericsre, de olyan könnyedén, hogy a finom szirmok meg se rezzentek alatta. Makkot, mogyorót csörgetve táncolt a falu felé.
Az ősz volt.
Bizonyára a diószüretre sietett.







Móra Ferenc: LEVELEK HULLÁSA


Tegnap reggel, amint kinyitottam az ablakot, odaesik a párkányra egy száraz falevél. Ősz a küldője, szélpostás a hozója. Megcsípte már a dér ezt a levelet. Olyan mintha ezüst porral volna behintve. Olvasni pedig ezt lehet róla:

Kergetem a falevelet,
hátamon hozom a telet,
Mosolygós a születésem,
Lucskos, sáros temetésem.

Hát ez így igaz. Az ősz az egyik kezével a nyárba fogódzik, a másikkal a télbe kapaszkodik. Az egyik szeme mosolyog, a másik szeme sír. Ahogy kinézek a ligetre, látom, hogy ezüstbe, aranyba, bíborba öltöztek a fák. De ez a nagy pompa nem tartós. Lekopaszítja a fákat egy szellőlebbenés, és a zörgő leveleket szerteszét hurcolja. Azokkal küldi az ősz az üzenetet embernek, madárnak.
Az embernek azt üzeni:
- Itt az ideje a gyümölcsszedésnek, kukoricatörésnek. Megérett a szőlő, lehet szüretelni, szántani, vetni.
Jön a köd, jön az ősz, jön a nátha, jön a köhögés. Jó lesz előszedni a meleg ruhákat.
A madaraknak küldi az ősz a legsürgősebb postát:

Készüljetek, fecske, gólya:
Itt az óra indulóra!

Szomorú a kert. Bánatosak a virágok, érzik hervadásukat. Róluk írta Petőfi Sándor:

Búsulnak a virágok,
Szegénykék betegek,
Nincs messze már halálok,
Mert a tél közeleg.

Mire a tél megjön, már csak egy-egy levél lebeg az ágak hegyén.







Márkus Katalin: MÚLTBAN JÁRÓ ŐSZI TÖRTÉNETEK
/Remek történet, szeretetben, zsörtölődve, de mindhalálig együtt. M.G./


Az idős házaspár kora nyártól késő őszig a hatalmas lombkoronájú diófa alatt üldögélt. Kényelmes, fonott karosszékekben töltötték a nap nagy részét. Kora nyáron örültek a zöldellő faleveleknek, és kíváncsian nézegették, vajon milyen diótermés ígérkezik. Naponta felpillantottak a fára, és elégedetten bólogattak, mert a zöld diók napról-napra mindig egy kicsit nagyobbra nőttek. Most, amikor már őszbe hajlott az idő, és a diófa levelei is kezdtek színesedni, a termése is kipattant burkából, és lepottyant a fa alá. Ha lassan is, de reggelenként mindig felszedegették az éjszaka lehullott diót.

A mamának már nem kellett fél délelőttöket a konyhában töltenie, mert tavasztól fogva a kisvendéglőből vitették a menüt. Finom, bőséges adagokat kaptak, még vacsorára is tellett belőle. Koránál fogva - decemberben tölti be a nyolcvanadik évét - bőven megérdemelte ezt a kényelmet. A papa korban két évvel előbbre járt, fizikai munkát már Ő sem nagyon végzett. Fiú unokák nyírták fűnyíróval a füvet, a lány unokák a ház előtti virágoskertet tartották rendben.

Mama csak a hagyományos muskátlikat, és a fadézsákban pompázó leandereket gondozta, locsolgatta, papa meg, ha kellett, a járdát söprögette. Így csendes békességben teltek a mindennapok.

Mama nem nagyon szeretett már olvasni, így a papa mindennap hangosan felolvasta neki az újságban megjelenő írásokat, cikkeket. Aznap délelőtt is, amikor már felszedegették a reggelre lepotyogott diót, a papa hangosan olvasta az újságot, a mama meg az ölében doromboló cicát simogatva, figyelmesen hallgatta. Ezeket a nyugodt perceket zavarta meg a szomszédjuk hangos köszönése.

- Jó napot Juliska néni, és Mihály bácsi!

Az öregek visszaköszöntek, és kérdően néztek Pista szomszédra. Vajon miért jöhetett?
Nem kellett sokáig várniuk, mert Pista szomszéd már mondta is a szót.

- Aztán hallották-e a hírt?
- Milyen hírt Pista! - kérdezte Juliska néni.
- Hát, most jövök a boltból, ott beszélték, hogy az éjjel meghalt a Kerék Vili. Reggel ment hozzá a gondozónő aztán úgy találta. Én meg gondoltam megmondom maguknak, mert tudom, hogy rokon volt a megboldogult. Isten nyugtassa Őt holtában, de én már megyek is tovább.

A két öreg egy darabig szó nélkül, csendben üldögélt. Sajnálták a Vilit, kevéssel volt csak fiatalabb náluk. Aztán a hosszú csend után a mama szólalt meg először.

- Te papa emlékszel, amikor a Vili...
- Hagyd el mama, nincs most kedvem beszélni!

A mama azonban nem hagyta magát.

- Nem is kell beszélned papa, majd én mesélek a Viliről, te meg figyeld, mit mondok, nehogy kihagyjak valami fontosat.

A papa legyintett egyet, ismerte már élete párját, úgy, mint a tenyerét. A mamának mindenkiről volt története, és ha egyszer elhatározta, hogy mesél, akkor abból nem tágított. Néha aztán összekaptak, mert nem egyformán emlékeztek, ilyenkor a mama mérgesen ütögette botjával az asztallábát, a papa meg a kezével az asztal lapját, és mindketten a maguk igazát bizonygatták. De amilyen hirtelen jött az egyet nem értés, olyan hirtelen távozott is, mert a békesség kedvéért a papa hagyta, hogy a mamának legyen igaza. A megtörtént dolgokon már úgysem tud változtatni. - gondolta magában, akkor csak had beszéljen.

Ma is így történt.

Nem tudtak megegyezni, hogy a most megboldogult Kerék Vili, aki sem fiatal, sem idős korában nem vetette meg az italt, a szőlővel teli puttonnyal gurult-e le annak idején a szőlőjükből, vagy a kukoricával teli zsák száját engedte el félúton, amikor a padláslépcsőn megbotlott. Mama mindkettőre, a papa egyikre sem emlékezett. Legalább is ezt állította.

Vili a tsz-be volt éjjeliőr. Nappal szabad volt, felült a biciklijére, és járta a falu utcáit. Nem alapított családot, így ha munka volt, hol ide, hol oda,csapódott.

Régebben a szőlő szüretet, meg a kukorica, krumpli szedést is a rokonokkal, szomszédokkal közösen végezték. Megegyeztek, hogy kinél kezdik, aztán sorban mindenkinél megtették a munkát. A mama szerint, akkor már javában szedték a szőlőt, amikor Vili egyszer csak megjelent náluk a szőlőhegyen, hogy jött segíteni. A reggeli pálinkázástól kicsit labilis volt a menése, de erősködött, hogy Ő puttonyozni szeretne. Nem tudták lebeszélni, így aztán a hátára tették a faputtonyt, és felküldték a szőlő felső végébe a szüretelőkhöz. Szegény Vili mire felért, az inge már csatakos volt az izzadságtól. Az őszi napfény, és a torkán leengedett pálinka egyaránt izzasztotta. Amikor a puttonyát telerakták szőlővel, már erősen rogyadoztak a lábai.

- Én kérdeztem tőle - aztán bírod-e levinni Vili!
- Bírom hát! - jött a válasz, és nagy lendülettel elindult lefelé a szőlősorok közt.
- De nem sokáig ment, mert orra bukott. Hogy megcsúszott-e egy lepottyant szőlőfürtön, azt nem tudom, csak azt hallottuk, hogy recsegnek a szőlőkarók, ahogy bukdácsol lefelé. Puttonya hamar kiürült, a poros földön csak úgy gurultak lefelé a szőlőfürtök. A szőlő aljában aztán Vili is kiterült. Ijedten rohantatok hozzá a présházból, mi meg a szőlőből, de szerencsére megúszta pár zúzódással a száguldást. Kint a nagy diófa alá terítettem egy pokrócot, arra fektettük le, és percek múlva már a hangos horkolása hallatszott. A szüreti ebéd finom illata biztos csiklandozhatta az orrát, mert arra felébredt, és jóízűen megette a kapott adagját, aztán egy laza fröccs után angolosan lelépett. Szerencsére kisebb zúzódásokkal megúszta a történteket.

A papa egy szót sem szólt, csak a bajszát pödörgette, és nagyokat hümmögött. Mégiscsak rokona volt a Vili, aztán a halottról vagy jót, vagy semmit. Ezt szokták mondani, ezért inkább hallgatott. A mama meg replikázott, hogy pedig ez így volt, és hogy még jobban bosszantsa a papát, a Viliről még a kukoricás történetet is elmesélte.

- Akkor is ősz volt, a kukorica szedés ideje. Hogy gyorsabban menjen a szedés, reggel a tehenekkel kihúzattad a rövidre állított szekeret a kukoricaföldre. Öreg papa vigyázott a tehenekre, és amikor kellett mindig előbbre állt a szekérrel. Mi, a szedők, meg kosarakba dobáltuk a leszedett kukoricát. Te papa, a Vilivel együtt, a teli kosarakat hordtátok a szekérhez, ott kiöntöttétek, aztán az ürest meg visszahoztátok. A szekér oldala deszkával volt megmagasítva, hogy több férjen rá. Amikor megtelt, a tehenek behúzták az udvarba. Ha maradt még szedetlen, azt már zsákokba szedtük.

- Na, mama! Most, hogy meséled, erre már emlékszem. - szólt közbe a papa. - Még vittünk magunkkal egy demizson murcit * is, hogy ne szomjazzunk.

- A murciról eszedbe jutott, ugye? - nevetett jóízűen a mama, és botját meglegyintette a papa felé. A pogácsára már nem emlékszel? Mindet velünk akartátok megetetni, ti meg csak ittatok a Vilivel. De most mondom tovább, míg el nem feledem.
Amikor végeztünk a kukoricaszedéssel, bent a háznál meleg étellel várt minket öreg mama. Ettünk, aztán elkezdtétek a padlásra felhordani. Mi asszonyok felmásztunk a szekérre, és zsákokba szedtük a kukoricát. Ti meg a vállatokra vettétek a teli zsákot és felballagtak vele a padlásra. A zsákok száját nem kötöttük be, hogy könnyebb legyen kiönteni, csak a kezetekkel fogtátok össze. A murcival teli demizson most is ott volt, és aki megszomjazott az töltött magának egy pohárral. Vili minden fordulónál megtöltötte a poharat, és egy húzásra legurította torkán annak a tartalmát. Már jócskán kiürült a szekér, amikor nagy zaj hallatszott a kamrából - ott volt a padlásra vezető falépcső.
Félúton járhatott felfelé a Vili, amikor nem bírta tovább fogni a zsák száját, és elengedte. A kukoricacsövek zörögve, pörögve potyogtak kifelé a zsákból. Vili meg elvesztette az egyensúlyát, és legurult a lépcsőn. Volt nagy riadalom, mert hiába szólongattuk, nem válaszolt. Nagy nehezen kivittétek a kamrából, és lefektettétek a konyhába. Keze-lába ernyedten lógott, szemei fennakadtak, de szerencsére lélegzett. Valakit elszalajtottunk a doktorért, aki hamarosan megérkezett. Míg vizsgálta Vilit, mindenkit kiküldött a konyhából.
- Tegyék csak a dolgukat, majd szólok, ha itt lesz az ideje - mondta.
- Mi szót fogadtunk, és ti hordtátok tovább a kukoricát. A doktor szavára akkor még mindenki hallgatott - aki aztán jó sokáig vizsgálgatta a Vilit.
Szerencsére törése most sem volt, de a fejét becsületesen beütötte, mert az ütéstől ájulhatott el. Mikorra végeztünk, arra a Vili is visszanyerte eszméletét. Nagyobbik baj az volt, hogy nagyon be volt rúgva. A doktor meghagyta, hogy ne engedjük felkelni, az italtól úgy is újra elalszik. Majd reggelre kijózanodik. Így is lett, ott aludt a konyhában, de kora reggel már öreg papától kérte a pálinkát.
Így volt ugye? - kérdezte a mama.

- Hát, ha te mondod, akkor biztosan, de ennyire részletesen én nem tudok visszaemlékezni.

Azt tudni kell, hogy a mamának ritka jó memóriája volt, ami öreg korára is megmaradt. A papa bosszantására, sokszor mesélt az unokáknak az Ő fiatalkori botlásairól. Persze csak azokról, ami viccesebb és az Ő füleiknek is hallható volt. Ilyenkor aztán mindannyian együtt nevettek a papa viselt dolgain.

A mama tudott volna még cifrábbat is, de többet nem mesélt Viliről. Most halt meg szegény, nem volna illő - gondolta magában.

Hosszú ideig gondolataikba mélyedve, csendben emlékeztek. Csak az érett diók halk neszezése hallatszott, amikor a sárgászöld leveleket súrolva lepottyantak a fűbe.







Sebők Éva: AZ ALMA MEG A KERTI MANÓ


Hajnalban vadlibák húztak el a kert fölött. Alacsonyan repültek, s hát látták, hogy az almafán egy alma búslakodik árválkodik egyes-egyedül. Teljesen zöld volt.
— Hát te még itt vagy?! — kiáltottak rá. — Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!
Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrában, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája.
— Szél, szél, lökj le, kérlek, a földre! — könyörgött. A szél jól szemügyre vette az almát.
— Nem vagy még elég piros — dörmögte — , de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívánod, lelöklek a földre.
Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát.
Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fűben. Épp arra ment a kerti manó. Pókhálóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában
— Hát te mit keresel itt? — kiáltotta. — Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármely pillanatban beronthat a kertbe. Gyorsan bújj a kamrába!
— Bújnék én örömest — mondta az alma —, de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni.
— Hát ezen igazán könnyű segíteni ! — kacagott fel vidáman a kerti manó. — Várj csak egy cseppet!
Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy kettétört mákfejbe, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyönyörű, kicsattanó pirospozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját.
— Köszönöm, köszönöm! — hálálkodott az alma, és felderült.
Hevert a szép piros alma a fűben. Gyerekek jöttek a kertbe, észrevették, odaszaladtak.
— Nézzétek, milyen gyönyörű alma!
Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé, a polcra, s hát egy se volt oly szép, ő volt mind közt a legnagyobb, legkövérebb, legpirosabb, leggyönyörűbb!
Vidáman kuksolt a polcon. Jöhet már a tél!







Zelk Zoltán: ŐSZI MESE


Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.

- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. - Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!

A falevél erre sírva fakadt.

- Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!

A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.

Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.

De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:

- Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?

De a falevél bizony nem tudta.

Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.

- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!

Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.

- Menjünk utánuk - könyörgött a falevél.

A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.

- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.








 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Versek a nyárról - AUGUSZTUS
  2023-08-03 21:30:29, csütörtök
 
 









Versek a nyárról - AUGUSZTUS




Augusztus az év nyolcadik hónapja a Gergely-naptárban, és 31 napos. Nevét a híres római császárról, Augustus Octavianusról kapta.

Az, hogy ez a hónap - különös módon - a július után szintén 31 napos, annak köszönhető, hogy Augustus császár ugyanannyi napot akart, mint amennyi a Caesarról elnevezett júliusban van. Augustus ezt a hónapot odahelyezte, amikor Kleopátra meghalt. Mielőtt Augustus átnevezte ezt a hónapot augusztusra, latinul Sextilis (,,hatos") volt a neve, utalva arra hogy eredetileg ez volt a hatodik hónap a római naptárban, amely kezdetben még a márciussal kezdődött. A népi kalendárium Kisasszony havának nevezi.

Igazából az augusztust már nem kell üdvözölni. Ő már itt van. Jött. Szélsebesen, szinte észre sem vettük, és már fordítani kellett a naptárban. A nyárból el is telt egy hónap. Augusztus is nyári hónap lévén megérdemli, hogy tisztességesen kihasználjuk, és ha lehet minden egyes napot. Mert aztán jön az ősz, a korai sötétedések, bár már most is egyre korábban sötétedik.

Hihetetlen, hogy máris belépünk a nyár utolsó szakaszába, viszont ez nem jelenti azt, hogy a pezsgő hétvégi forgatag véget érne. Programokból most sem lesz hiány.








Neoton Familia - NYÁR VAN

Link



VIVALDI - NÉGY ÉVSZAK - NYÁR

Link



KFT - Balatoni nyár

Link



Tűzijáték Augusztus 20. Budapest ()

Link








Babits Mihály: AUGUSZTUS


A falunak tornya karcsu,
körül karcsu könnyü fák
falu fölött vörös arcu,
sárga bajszu holdvilág.

A vasúton szállok messze,
messze, messze csöndesen,
és tünődöm, enyém lessz-e,
vagy már veszve, kedvesem?

Aki egyszer, egy szép estén,
szép csöndeskén rámhajolt,
enyém lessz-e még édeském,
ki egy estén enyém volt?

Illyen messze, halk zugolyba
véle volna jönni jó,
hol egymásnak válaszolva
tücsök szólna millió.

Lelkem is itt szertecicáz,
elmóricáz csöndesen,
s megpihen egy fehér cicás
kukoricás ereszen. -

Ó jaj, a vonat megindul,
lassan indul, tétováz
s eltün a táj dombjain tul
zene, hold és állomás.







Babits Mihály. NYÁR


Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrü zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!

Részeg darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség...
Óh gyönyörűség!

Hangos virág
kiált, bíbor szinekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
Óh gyönyörűség!

Tornác fölött
szédülve és legyet riasztva
fúl a cseléd, liheg a gazda;
álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég...
Óh gyönyörűség!

Boldog a nap:
de boldogság a vágy gyürűsse!
Boldog a nap, s vágyik a hűsre...
Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!







Robert Burns: AZ ÁRPAFÖLDÖN


Augusztus első éjjelén
-- az árpa sárga volt már --
szép Annimhoz lopództam én
tündöklő teliholdnál.
Gyorsan röpült az éjszaka,
és hajnal közeledtén
rávettem, kísérjen haza
az árpaföldi mesgyén.

Kék volt az ég, a hold sütött,
a szellő is pihent, s én
gyöngéden lefektettem őt
az árpaföldi mesgyén.
Tudtam, hogy őszintén szeret,
mint én őt, s megkeresvén
ajkát, csók csókot követett
az árpaföldi mesgyén.

Átölteltem, s megállni tűnt
szívverése; szeretném
megáldani boldog helyünk
az árpaföldi mesgyén!
Holdról, csillagokról soha
nem hullt a földre szebb fény!
Két szív áld, boldog éjszaka
az árpaföldi mesgyén.

Nemegyszer felhangolt a sör
s a cimborák körültem,
pénzhez jutni, az is gyönyör,
eszméknek is örültem.
De hogyha mindazt, ami kéj,
akár meghétszerezném,
nem ér föl véled, boldog éj
az árpaföldi mesgyén.

Zabföld és árpaföld,
sárguló árpatábla,
ma is emlékszem Annira
s a boldog éjszakára.

Kálnoky László fordítása





-

Csabai Lajos: AUGUSZTUSI VERS


Augusztus van, tombol a nyár.
Elmédben hűsre vágyik,
Csak piheg a gondolat.
A láthatárt kémleled,
Vajon jön-e végre
Enyhítő lágy fuvallat?

Amott nyugat felé
Szürkül az ég alja.
A hegy felől már
Testes felhő gomolyog,
Megrémül a nap,
Mint ki vesztét érzi,
Rád zúdítja még
Maradék sugarát,
Aztán megadóan a
Felhőbe sompolyog.

S a fuvallat jön. Nem hűst,
De jeges szelet áraszt.
Erejétől a jegenye meghajlott.
Megdördül az ég,
Száz villám cikázik.
Vízfüggönyt ont a menny,
Millió jégszem kopog.
Hömpölyög az ár,
S te visszakívánod már
Az imént még perzselő napot.







Erdélyi József: KÉK KATÁNG


Nyár van...Azóta learattak,
s a tarlott földeken
keresztben szárad a sok kéve,
mint annyi holttetem.
Az erdőből kiszáll a gerle,
dézsmálja a szemet.
Vadgalambként suhan a szerelmem,
s tekinti földemet...
A dűlőkön hajnali harmat,
futó zápor után
csillagvirágok özönével
rajong a kék katáng.
De az ártatlan kék virágok
elhervadnak hamar:
kegyetlen nap vakítja őket
lángsugaraival.
Mint Dárius Király a síró,
kékszemű foglyokat
tüzes nyárssal, pórázon tartva
érzékeny ajkukat...







Fekete István: AUGUSZTUS


Poros út, poros virág, fáradt rét,
most már vágyunk a suttogó őszre,
kopogó esőre az ablakon,
néma ködre a domboldalakon,
s a makkhullató arany-erdőkre.

Múlik a nyár: poshadt malomalja,
kemény gyalogút és szikkadt árok.
Dér vágyik már reggel a mezőre,
kikerics a fakult legelőkre,
hol a jegenyéken varjú károg.

Aztán úgyis tél jön, s ködkezével
az erdőkben az éj zúzmarát sző.
A patak némán fut elmenőben,
lassul a szív, s a dermedt időben
elénk áll majd - a temető.







Fekete István: AUGUSZTUS


Ilyenkor már lassan elcsendesednek az erdők. Üresek a fészkek, lehulltak a virágok,
és az erdei tisztások fűerdejét is tarlóra vágta a szisszenő kasza.

Hallgatódznak ilyenkor és susognak az erdők; ha vihar van, érett hangon szólnak,
és a reggelek párájában megfakul a nyár ezerszínű rokolyája.

És a madarak is másként szólnak. A sárgarigó fuvolája most már az érett epret dicséri,
a cinkék cserregése a hernyóknak szól, a varjak némán lesik a szöcskét a boglyák
puha tetejéről, de a szerelemről és a fészekről nem dalol már egyik se.







Dr Götli Kinga: IMA A SZENT KORONÁHOZ


Táltos Király Földre készül,
Koronája Égre perdül.
Szent Korona lészen kincse,
Fejére illő pompás dísze.

Beavató ünnepségre
Készülnek a Csillag Népek.
Készítik a szívünk lángját,
Megpendítik lelkünk vágyát.

Imát mondunk, szárnyal szépen,
Szent Koronánk égben lészen.
Kérünk Téged segítsél meg,
Országunkat egyesítsed!

Szent Korona Segíts nékünk!
Legyen Egy az Isten vélünk,
Szent Korona Segíts nékünk!
Fakassz forrást az elapadt kútból,
S tápláld a jövőt a titkos múltból!
Gyakoroljál kegyet rajtunk,
S bocsásd meg, hogy most is alszunk!
Szemünket nyisd ébrenlétre,
Szívünk szólítsd készenlétbe!

Emeld fejét Népünknek,
S adjál tartást létünknek!
Szent Korona, segíts nékünk,
Istenünk, most legyél vélünk!







Hadházi Dániel: NEKTEK, KIKNEK MINDIG MINDENBEN IGAZATOK VAN


Nektek, kiknek mindig mindenben igazatok van,
Nektek, kik mégis azonnal elbújtok a bajban,
Nektek, kik mindig tudjátok nekünk mi a jó,
Pedig egyikőtök sem közülünk való.

Nektek, kik közösséget velünk sohasem vállaltatok,
Nektek, kik áldozatot mindig csak tőlünk vártatok.
Nektek, kik mindent, mi idegen, torz, talmi, csodáltok
De mindazt, mi itt termett, belőlünk fakad, lenéző mosollyal fitymáltok.

Nektek, kiknek csak egy fájdalom létezik, a tiétek,
Nektek, kik a miénket soha meg sem értettétek,
Nektek, kik mindig féltenek valamit, s félnek valamitől,
Kik egymásra kacsintva rettegtek kitalált rémektől.

Nektek, kiknek hangja nagy és zajos,
Ha távolban dörögnek csak a fegyverek,
De gyáván halkulni kezd,
Amint jönnek azok egyre közelebb.

Nektek, kik ezt az üres szót ?haladás?, kitalálták,
S kiknek egyedüli joga megadni annak tartalmát,
Nektek, kik az iskolákban a fiatal agyakat mossák,
Hogy később majd ők is csak cselédeitek legyenek, szolgák,

Nektek, kik a világon mindenütt otthon vagytok,
Nektek, kik nyelvünket is csak bitoroljátok,
Nektek, kik becsomagolt bőrönddel mindig útra készen álltok,
Nektek, kiknek sehol sincs igazi hazátok,

Nektek, kiknek mindenhez jogotok van,
Hatalomhoz, önvédelemhez, véleményhez,
Mert hiszitek, kiválasztottak vagytok,
S titeket a legnagyobb Isten, a Pénz védelmez,
Nektek, kiknek szíve bosszúszomjas, s senkinek nem kegyelmez,

Nektek üzenem, nem lesz ez mindig így,
Mert a fű bár meghajlik, ha fúj a szél, de
Mert ő van itt itthon, gyökerei mélyek, s túlél titeket,
Mint annyi más lábát e földön megvetni akaró
Egykor erre járt vándor sereget.

Szingapúr, 2014. augusztus 17.







József Attila: NYÁR


Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.

Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

Ily gyorsan telik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél-
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.










Juhász Gyula: AUGUSZTUS


Sötét szemem az éjbe réved,
Köszöntelek, dús álmú élet!
Ott künn a rózsák násza van ma:
Az örök vágynak diadalma!

Az éj szerelme szerteárad,
Mámor ölébe hull a bánat,
Halk dal száll, száll, erőre kapva
És szilajan törtet az agyba.

S a szentiváni boldog éjjel
Szűz fátylát oldja, bontja széjjel,
S én álmodom gyönyörűt, mélyet,
Felüled Élet, Élet, Élet!







Juhászné Bérces Anikó: AUGUSZTUS 20


Új búzából új kenyér,
Friss illata száll felénk
Köszönjük szép szavakkal,
Nemzeti szín szalaggal.
Testet tápláló manna,
Üdv neked és hozsanna!


Áldott legyen a kenyér
István király ünnepén!
Megköszönjük Istenünk
Mindennapi kenyerünk...







K. László Szilvia: AUGUSZTUS


Új búzából sül a kenyér,
hú, de finom, ropogós,
nyárbúcsúra készülődnek
az iskolás nebulók.
Augusztusi meleg napok
odébb viszik a nyarat,
de a sok szép, kedves emlék
még sokáig megmarad.







Kaffka Margit: AUGUSZTUS


Szőke buza között pipacsos kis kalap,
Hiába süt a nap, - árnyék van az alatt.
Sétál a kisasszony komlóba, buzába,
Lengő a ruhája, pipacsbokrétája.
Nézi Csere Jóska: Ej, be szemrevaló
Picike cipellő, - szűkráncú viganó!
Hogy libeg, közeleg ott az árokszélen!
Idetart, itt terem... Cseng a szava: "Kérem,
Maga talán olyan - falubeli legény?
Nem lelem az utat, úgy eltévedtem én.
Mutassa meg merre! Vagy inkább - vezessen!
Ilyen nagy mezőbe sose jártam Pesten."

Szőke buzaföldön lemenőben a nap,
Szőke lány hajárul lekerül a kalap.
Gyenge, puha szellő játszva bomlik vele,
Pipacsbokrétának hullong a levele,
Rebben a fürjmadár nád megett, sás alatt...
Egyszer csak a legény visszanéz, elmarad.
Hangos szavú rigó csúfságra jár véle:
- De belenéztél a kisasszony szemébe!
Kacag a kisasszony: "Ej de messzire jár!
Széles ez az árok! Átsegít, ugyebár?
Köszönöm, köszönöm! Már jól van! Eresszen!
Ilyen erős ember nincs az egész Pesten!"

Megeste a tarlót gyöngy estveli harmat,
Csere Jóska hallgat, - szegett fővel ballag,
Szemügyre vesz minden útszéli virágot,
- "Lám, egy se törik le, amire ráhágott!
Több kárt tenne benne fiókmadár lába -"
- És indul utána, - és lép a nyomába.
Útszéli virágot tapossa azér' is, -
Ki szánja? Ki bánja? Így pusztulok én is!
- A kisasszony szava mesemondás, álom:
- "Sohase volt nekem ilyen szép virágom,
De nem is lesz többet! Nincs is hol keressem!
Vadkomlót, pipacsot nem árulnak Pesten."

Megeste az utat sírószemű harmat,
A legény is csendes, a leány is hallgat,
Nyugtalan fellegek bomolnak az égen,
Valami bús nóta szól a faluvégen, - -
Felnéz a kisasszony gondba, gondolatba:
- "Rojtos keszkenőjét vajon kitől kapta?
Lám, van aki varrja, - lám, van aki szőjje!
Szépséges, hűséges barna szeretője!" -
Csere Jóska szeme odatéved lesbe:
- "Hej, azt a virágot vajon kinek szedte?
Van akinek adja! Van akit szeressen!
Sok cifra uraság azon a nagy Pesten."







K. László Szilvia: AUGUSZTUS


Új búzából sül a kenyér,
hú, de finom, ropogós,
nyárbúcsúra készülődnek
az iskolás nebulók.
Augusztusi meleg napok
odébb viszik a nyarat,
de a sok szép, kedves emlék
még sokáig megmarad.







Kovács Sándor: A NEMZET KENYERE


Érkezik a búza,
Jön minden irányból!
Kárpát-medencének
Távoli sarkából.

Ott termett e búza,
Hol magyarok élnek.
Búzavetés közben,
Magyarul beszélnek.

Boldogan adják ők,
Tettük szív és lélek.
Azt is jelzik ezzel,
Hogy még vannak, élnek.

Magyar ember veti,
Majd később aratja.
Magyar ez a búza,
Senki nem tagadja!

Háromszínű szalag
Díszít minden zsákot.
Gyorsabban ver szívem,
Mikor ilyet látok.

Messziről jött búzák,
Egy malomba mennek
És az őrlés folytán
Összekeverednek.

Összekeverednek
És együtt maradnak.
Nem válnak szét soha -
Egymásba porlanak.

Kenyér illat terjeng
Es pékség melege -
Kemencében van már
A Nemzet kenyere.

Oly szép ez a kenyér -
Mintha álom lenne.
Tizenötmillió
Búzaszem van benne.







Mészárosová Melinda: AUGUSZTUS 20.


Új lett a kenyér,
jó magyar, vegyél,
összeér két tenyér,
szentelt, egyél!

István fejére korona,
magyarnak, ej, otthona,


Szent lett István,
magyar király!

Él az állam,
ünnep a várban,
szikrázó tűzijáték
magyar hazában!







Radnóti Miklós: Naptár: AUGUSZTUS


A harsány napsütésben
oly csapzott már a rét
és sárgáll már a lomb közt
a szép aranyranét.
Mókus sivít már és a büszke
vadgesztenyén is szúr a tüske.







Reményik Sándor: AUGUSZTUS, NYÁRUTÓ


Augusztus, nyárutó...
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,

Némán, szorongó szívvel nézem én
Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak
A forró csillagokra rálehel, -
S hullnak, mint itt lenn a falevelek.
A csillagok hamarabb kezdik el...
Mi jön? Mi megy?
Mi hull le még?
Nem volt a csillaghullásból elég?

Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,
Jelek, csodák...
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Egy új teremtés reggele előtt
Ez tán az Isten vajúdó, szent láza
És itt lenn nincs, aki megmagyarázza.







Reményik Sándor: MINDENNAPI KENYÉR


Amit én álmodom
Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,
Amit én álmodom:
Egy nép szájában betevő falat.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Lelki kenyér az éhező szíveknek,
Asztaláldás mindenki asztalán.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem cifraság a szűrön,
Nem sujtás a magyarkán,
Nem hívságos ünnepi lobogó,
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem pompázom, de szükséges vagyok.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Ha tollat fogok: kenyeret szelek.
Kellek, tudom. Kellek nap-nap után,
Kellek, tudom. De nem vagyok hiú,
Lehet magára hiú a kenyér?
Csak boldog lehet, hogy megérte ezt.
Kellek: ezt megérteni egyszerű,
És - nincs tovább.

Az álmom néha kemény, keserű,
Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,
De benne van az újrakezdés magja,
De benne van a harchoz új erő, -
De benne van az élet.







Sárosi Árpád: AUGUSZTUS


Arannyal szegve felhők álom-tornya.
És benne, mintha harang szava szólna.
Kárpáti szél, amely fölötte jár:
Hervad a nyár.

Hideg selymében a szűz égi boltnak,
Az alkony titkos csengetyüi szólnak.
Borzong az erdő, figyel a határ:
Hervad a nyár.

Halálos csend. Az éjszakák remegnek.
Zenél a hold, utján a szerelemnek.
Bágyadt a szó, örömre nem talál:
Hervad a nyár.

Gyümölcsök íze, unott kert, bús tarló...
Sötétedik... Minden hüvösbe hajló.
Fecskék szemében új vágy képe már:
Hervad a nyár.







Szilágyi Domokos: ÚJ KENYÉR


Mosolyog a nyári dél,
az asztalon friss, fehér
új kenyér -
- Honnan van az új kenyér?

Három traktor földet szántott,
a vetőgép búzát vetett,
felhő hullatta az esőt,
nap hullatta a meleget,
szökkent a szár szép magasra,
jött a kombájn, learatta,
learatta, kicsépelte,
a gőzmalom megőrölte,
teherkocsi hazahozta,
anya pedig megsütötte.

Mosolyog a nyári dél,
az asztalon friss, fehér
új kenyér.







Szuhanics Albert: AUGUSZTUS KÉK EGE


Augusztus utolsó,
kedves nyári hónap,
bár végső napjai
ősz felé tolódnak.
Csalódva bámul rá
a hófehér Napra,
délidő hevében
nem hág magasabbra?
Augusztus kék ege
legyen a mi kincsünk,
amíg majd hó végén
hálás búcsút intünk.
A vizek partjánál
augusztus melenget,
fülünkbe suttogva
új titkokat oszt meg.
Kertjében gazdagon
teríti asztalunk,
gyümölcseit adja,
mivel jóllakhatunk.
Olykor még kényeztet
szeptember eleje,
ilyenkor augusztus
itt marad még vele.
Könnyek közt búcsúzik,
őszelő karjában,
esztendőre várjuk,
s eljő hamarjában.







Takács Imre: NYÁRI RAPSZÓDIA


Nincsen fölöttem ég,
csak nagy csillagok.
Alattam sincs pokol,
a Földgömb forog.
Az emberiség nagy csodái között
nem vagyok egész,
csak részecske.
Ítéletet hordok magamban,
hogy arcom az ember is elfelejtse,
ne csak a fű meg a virág..."







Tandari Éva - SZENT ISTVÁN ÜNNEPÉN


Nézz le most reánk ,
Szent István király!
Bajban van az Ország
mit Te hagytál reánk .

Szekerünk elakadt .
~ mély kátyúba ragadt ...
Ki a vészből kiragadja :
mára senki sem maradt!

Most a nehéz járom
a Nép nyakába szakadt ,
s mi nyögve kell cipeljük
...a sok nehéz vasat!

Van számtalan " Vezetőnk " ,
de egynek nincs ott helye ,
ahová letette őt
az Idő vak szele!

Nyújtsd hát fölénk jobbod!
Te nyújts segédkezet!
- Mert elsöpri az Élet
szegény Nemzetedet.







Tandari Éva - SZENT ISTVÁN ÜZENETE


Azt akarom : Három napos GYÁSZ legyen
nevemnek " ünnepén " !
Hisz rommá lett az Ország ,
~ mit Rátok hagytam én !

Mert rátok hagytam a csillogó bérceket ...
A dúsan termő Földet ,
s míg a szem ellát ; a virágzó réteket .

- S most , ha Innen lenézek Rátok ,
ebből már többé ... mit sem látok !
Csak pusztulás van Hazámban ! Átok !
Ínség , és torz - lelkű , aljas kufárok !

És látom ; ŐK ~ megtöltik önnön zsebeik,
míg Népem , az árva , ~ már alig létezik ...
Nincsenek már igaz - szívű , ÉRTŐ Vezéreik ,
Csak kik ÁTKOT hoznak a Népre ,
~ s a SEMMIBE vezetik .

Három napos GYÁSZ virradjon hát rátok
kik eladtátok ékes, élő Hunniátok ,
amint én is könnyezve tekintek addig rátok
míg nem látom hogy újra Élnek
a Szívemből elvetett magok,
s mind a nyílni - kész virágok ...








Tóth Árpád: AUGUSZTUSI ÉG ALATT


Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? - a cirpelő mezőn
Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillagtestvér fény... be szép volt!

S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
- Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...

S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj
Szivünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,

S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal,
Hogy addig mennybe értünk, s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról.







Tóth Bálint: AUGUSZTUS ESTE


A rózsa lábujjhegyre áll,
tárt pillákkal nézi a holdat.
Alszik fészkén a jégmadár,
fenyőn feketerigók szólnak,
s egyenként elhallgatnak ők is,
elszunnyadnak a tág mezők is,
hangolnak tücskök, pengetik,
felcsap a fülemüle-trilla,
s egy tündér csillagkönnyeit
az ég kék kötényébe sírja.






Weöres Sándor:: KÁNIKULA


Szikrázó
az égbolt
aranyfüst a lég,
eltörpül
láng-űrben
a tarka vidék.

Olvadtan
a tarló
hullámzik, remeg,
domb fölött
utaznak
izzó gyöngyszemek.

Ragyogó
kékségen
sötét pihe-szál:
óriás
magányban
egy pacsirta száll.














 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Minyó Ferencné: Verses köszöntő
  2023-07-07 22:45:30, péntek
 
 







Minyó Ferencné: VERSES KÖSZÖNTŐ









Január


Véget ért a vidám óév-búcsúztató,
Csend honol a tájon, szállingózik a hó.
Későn kél ki a nap rózsaszín ágyából,
Alig dereng arca felhők fátyolából.

Szendereg a vetés hódunyhája alatt,
Felette károgó varjak kóvályognak.
Csengettyűs lovas szán siklik az erdőn át,
A vadetetőkhöz viszi a takarmányt.

Kertjeinkben éhes madarak serege,
Kicsiny cipőcskéért eseng a cinege.
A madáretetők ághegyre akasztva,
Hozzájuk ne férjen egy-egy kóbor macska!

Tükörsima jégen, vidám zene mellett
Gyermekek, felnőttek fürgén keringenek.
S amíg az apukák forralt bort kortyolnak,
Kezdő csemetéik nadrágféken csúsznak.

Lankás domboldalon síelnek, ródliznak,
Hóember fejébe vasfazekat nyomnak.
Ha jégcsap-szakállát megcsordítja Vince,
Ősszel finom borral telik meg a pince.

Dermesztő hideget hoz Pál fordulója,
Bősz hóvihar sáncot épít az utakra.
Annak jó most, kinek van meleg szobája,
S onnan tekinthet ki a hólepte tájra.







Február


Sziporkázik a fény a hókristályokon,
Ragyog a gyöngycsipke zúzmarás ágakon.
Meleg kuckójából kicammog a medve,
Árnyékát meglátja, s visszamegy sietve.

Gyertyát szentelnek, majd másnap Balázsolnak,
Hogy elejét vegyék a torokbajoknak.
Farsang van, menyegzők és bálak ideje,
Korona kerül a legszebb lány fejére.

Néhol leölnek még egy kövér malackát,
Vidám mulatsággal tartják meg a torát.
Szalagavató bál érettségizőknek,
Véget vet a boldog, szép diákéveknek.

Ólomszürke felleg ónos esőt perget,
Jégpáncéllal von be utakat, tereket.
Az keljen most útra, kinek nagyon fontos,
Kezét-lábát töri, hogyha nem óvatos.

Ha Dorottya szorít, tágít Julianna,
Víg pacsirtaszóra serken fel Zsuzsanna.
Jégtörő csákánnyal megérkezik Mátyás,
Ha nem talál, csinál, így tartja a mondás.

Szerpentin, konfetti, busójárás, álca,
Sül a szalagos fánk, itt a farsang farka.
Szerdán hamvazkodnak a bűnbánó hívek,
Negyven napos böjttel húsvétra készülnek







Március


Zsong-bong a természet, a tavaszt akarja,
Kibújik burkából a mogyoróbarka.
Háztetők, ereszek csurognak-csepegnek,
Koszlott hókupacok pocsolyába vesznek.

Süvítő böjti szél sepri az utakat,
Tördeli a fagytól rokkant faágakat.
Gergely-napi hóban lányok mosakodnak,
Hogy egész éven át szépek maradjanak.

A kis patak magát folyamnak képzeli,
Harsogó árjával partját feszegeti.
Lehömpölyög rajta a tél hordaléka,
Ha letisztul, költhet a szárcsa és ruca.

Futó felhők közül kimosolyog a nap,
Fakadásra buzdít rügyeket, bimbókat.
Március Idusán lobogók lengenek,
Méltón köszöntik a Nemzeti Ünnepet.

Hazatelepülnek a fecskék és gólyák,
Tavalyi fészküket buzgón tatarozzák.
Zsákjukat kioldják Sándorok, Józsefek,
S Benedekkel együtt hozzák a meleget.

Lanyha szél hordja szét a friss szántás szagát,
S a nyíló ibolyák üdítő illatát.
A szép kikelettel megújuló élet
Hittel, bizalommal tölti el az embert.







Április


Füttyöskedvű suhanc, bolondos április,
Hol megvidámítasz, hol meg elszomorítsz.
Leparancsolod a kabátot, kendőket,
Majd a fényes égre hófelhőket görgetsz.


Sűrű pelyhekben hull, már mindent beterít,
Havas levelek közt didereg a jácint.
Tölcséres forgószél elfújja a felhőt,
A nap aranyporral hint be mezőt, erdőt.

Szitakötő köröz, madarak trilláznak,
Nárciszok szirmain pillangók hintáznak.
Virágzó gyümölcsfák fehér menyasszonyok,
Rózsaszín barackok a nyoszolyólányok.

Selyembársony gyepen gida ugrabugrál,
Bégető barikát megkerget egy gúnár.
Dörgő morajlással felhő közeledik,
Villámok cikáznak, záporeső ömlik.

Elvonul a vihar, kunyhók és paloták
Fényesre mosatva az ünnepet várják.
Sonka fő, kalács sül, a tojást hímezik,
Az ünnepi misén majd megszenteltetik.

A húsvéti gyertya lángját lobogtatja,
Tömjénfüst gomolyog, zeng az alleluja.
Zúgnak a harangok hirdetvén az igét,
Krisztus föltámadott! S elhozta a békét!







Május


Olyan csodásan kék a május égboltja,
Mint az oltalmazó madonna palástja.
Festők palettáján nincs annyi árnyalat,
Ahányféle zöld színt a természet mutat.

Csipkésszélű, apró, fehér harangocskák,
Ontják a gyöngyvirág varázsos illatát.
Orgonák, jázminok, rózsák arra várnak,
Hogy köszöntsék velük az édesanyákat.

Vadgesztenye fákon délceg gyertyák sora,
Lombsátoruk alatt templom félhomálya.
Ballagó diákok sírós-nevetősen,
Szépen feldíszített csokrokkal kezükben.

Az akácok mézes fürtöket ringatnak,
Éhes méhecskéket lakomára várnak.
Tollas kis dalnokok koncertet rendeznek,
Fészkeikben pelyhes fiókát etetnek.

Végre itt az eső, amely aranyat ér,
A felüdült határ gazdag termést ígér.
Kikukkant a napfény s kristály cseppeken át
Látni a szivárvány diadalkapuját.

Kicsike kápolna, tárva az ajtaja,
Kihallatszik rajta az Ave Maria.
Könyörgő imádság száll a magas égbe,
Szűzanyánk, küldj békét a meggyötört földre!







Június

Az ég kupoláján a nap magasan jár,
Szent Iván havában beköszöntött a nyár.
Sötétebb lett a zöld, világosabb a kék,
Leghosszabb a nappal, legrövidebb az éj.

Szűzi liliomok, bordóbársony rózsák,
Kis pünkösdi szegfűk illatukat ontják.
Virágernyőjüket kinyitják a bodzák,
Így köszöntik együtt piros pünkösd napját.

Medárd napja körül kitartóan esik,
Talán azért csak nem tart el negyven napig?
Lelkesen daloló diák-kirándulók
Szívrepesve várják már a vakációt.

Erdőkben, kertekben, levelek közt bújva
Kínálja gyümölcsét az ízes szamóca.
A cseresznyefákon páros piros golyók,
Kicsi leánykáknak fülbe akaszthatók.

Búzatáblák szélén virít a szarkaláb,
Fehér margaréta s a kék búzavirág.
Lengeti a pipacs piros szoknyácskáját,
Néhány szép kalásszal egy csokorba fogják.

Szőkül már a vetés, kalászol a búza,
Nehéz és szép munka vár az aratókra.
Péter és Pál napján így esd a föld népe:
Legyen gazdag termés, bor, búza és béke






Július


Hevesen suhint le a nap tűzostora,
Július hónapban itt a kánikula.
A patak vékonyka érként csörgedezik,
Mohos kövek alatt fürge gyík hűtőzik.

Strandok hűs vizében ezrek lubickolnak,
Négerbarna lurkók fagylaltot majszolnak.
Siklik a vízisí, duzzad a vitorla,
Nádasok tövében horgászok ladikja.

Áldott állapotú gyümölcsfa-menyecskék
Viselik termésük nehezedő terhét.
Körték és barackok mézes leve csurran,
Egy-egy érett gyümölcs a homokba huppan.

Haragoszöldek a kukoricaföldek,
Napraforgók, repcék sárgába öltöztek.
Csíkos héjú dinnyék ikrás, piros béle
Felnőttek, gyermekek hűsítő gyönyöre.

Barangolásából hazatart a család,
Élményekben gazdag volt a kirándulás.
Édesapja vállán elaludt a csöppség,
Rózsabimbó-ajkán parányi buborék.

Megvetette a nap éji nyoszolyáját,
Széjjel terítette csillagos paplanját.
Sejtelmes neszekkel piheg az éjszaka,
Ezüst fényt szitál a hold a békés tájra






Augusztus

Augusztusra immár megöregszik a nyár,
Dús aranyhajában itt-ott egy ezüstszál.
Halványabbá válik pirospozsgás arca,
Szürke porral lepett a fák zöld smaragdja.

Tejfehér ég alatt rezeg a levegő,
Esőért esdekel ember, állat, mező.
Szélorkán felhőket tornyosít az égre,
Kazlakat borít fel, háztetőket tép le.

Dübörög, sustorog, rázkódik a világ,
Karvastag villám szel ketté egy öreg fát.
Mintha felettünk egy óriás kád lenne,
Egyszerre ontaná tartalmát a földre.

Sajnos az esőbe jég is keveredik,
Elveri a termést, ahová lehullik.
Elmúlt a zivatar... Friss lett a levegő,
Ismét kizöldül az elsárgult legelő.

Ünnepi díszekbe öltözik az ország,
Köszöntve Szent Istvánt s alkotmányunk napját.
Imával, énekkel vonul a körmenet,
Este tűzparádé zárja az ünnepet.

Mocorgó neszekkel szunnyad az éjszaka,
Csillagok hullanak fényes csíkot húzva.
S ahányszor egy csillag lehulik a mélybe,
Annyiszor repül fel egy lélek az égbe






Szeptember


Becsöngetett az ősz, nyílnak az iskolák,
Átfutó záporok a nyarat siratják.
Zsivajgó nebulók csoportba verődnek,
S vígan mesélik a nyári élményeket.

Sok színben pompáznak a délceg dáliák,
S kinyílottak már a halvány őszirózsák.
A vadgesztenyefák tüskés burka pattan,
Fényes, barna magja szétgurul a parkban.

Villanyhuzalokon, mint kottafejecskék,
Ülnek, gyülekeznek a vándorló fecskék.
Ezüstselyem szálak lebegnek a légben,
Parányi pókokat utaztatnak éppen.

Földeken, kertekben sürögnek-forognak,
Itt az ideje a betakarításnak.
Kiássák a krumplit, törik a tengerit,
Napraforgók súlyos tányérját lemetszik.

Telítve az ágak érő gyümölcsökkel,
Bolyhos birsekkel és téli vadkörtékkel.
Üdén mosolyognak a pirosló almák,
Illatukat ontják a hamvas, kék szilvák.

Fürge kezek gyűjtik ládába, kosárba,
Jó lesz majd a télen vitaminpótlásra.
Édes gyümölcsökkel gazdag a szeptember,
Hálát ad érette Istennek az ember







Október


Azúrkék az égbolt, mintha május volna,
De hajnalonként már pillézik a tócsa.
A fűszálak hegyén harmatcseppek gyöngye,
Kristálytiszta, mint az angyaloknak könnye.

Színpompás köntösbe öltözködtek a fák,
Sárgák, tűzvörösek, bordók, rozsdabarnák.
Alattuk dús avar keleti szőnyege,
Mögöttük őrt álló fenyők örökzöldje.

A szőlőskertekben szüretelő sereg
Megfosztja terhétől a szőlőtőkéket.
Duzzadó fürtökkel telnek a puttonyok,
A prés alól édes, illatos must csorog.

Venyigetűz ropog, felette nagy bogrács,
Birkapörkölt ontja ingerlő illatát.
Munka-végeztével köré telepednek,
Nagy karéj kenyérrel, jó étvággyal esznek.

Jó tavalyi borral koccintanak rája,
Áldomást isznak a jól végzett munkára.
Huszonharmadika: forradalmunk napja,
Büszkén emlékezünk hős mártírjainkra!

Litániára hív az esti harangszó,
Anyókák tipegnek, kezükben olvasó.
Könyörögve kérik az ég királynőjét,
Küldjön a lelkükbe s a világnak békét.





November


Örökzöld koszorúk, hófehér virágok
Borítanak minden temetői hantot.
Gyertyák és mécsesek lángjai remegnek,
Örök nyugodalmat kérve a lelkeknek.

Megkurtult a nappal, hosszú, hideg az éj,
Reggelre beborít mindent az ezüst dér.
Sűrű, zúzmarás köd telepszik a tájra,
Nehéz dolga van, ki az utakat járja.

Hogyha felszáll a köd, egyhangúan esik,
Nyomában a talaj sártengerré válik.
Jó most a kandalló mellett melegedni,
Marónit majszolni, könyvet lapozgatni.

De a vadászok most odakint időznek,
Zsombékos mezőkön fácánt s nyulat lőnek.
A magasleseken éberen figyelnek,
Erdő sűrűjében nagyvadakra lelnek.

Pendelyt ráz Erzsébet, hózápor kavarog,
Ha locsog Katalin, a karácsony kopog.
András napja körül jönnek a hidegek,
A disznóöléshez fenik a késeket.

Adventi koszorú kerül az asztalra,
Rajta három lila s egy rózsaszín gyertya.
Hideg hajnalokon rorátét tartanak,
A hívő emberek messiásra várnak







December



Hófehér szakállal, óriás puttonnyal
Megjött a mikulás sok szép ajándékkal.
A gyerekek közül nem volt ma rossz senki,
Ezért a virgácsot vissza is viheti.

Luca napján pénzes pogácsákat sütnek,
Lapos tányérokba búzamagot vetnek.
Karácsony napjára kinő zsenge zöldje,
Megmutatja, milyen termés lesz jövőre.

Zimankós hidegben emberek sietnek,
Zsúfolt üzletekben ajándékot vesznek.
Fő a jó halászlé, sül a töltött pulyka,
Elkészül a bejgli s az ünnepi torta.

A karácsonyfákon kigyúlnak a fények,
Kis és nagy családok együtt ünnepelnek.
Az éjféli misén felzeng a glória,
Világra született a kisded Jézuska!

Két karácsony között hogyha van elég hó,
Síel és szánkózik sok boldog nebuló.
Szilveszter éjjelén évet búcsúztatnak,
Pezsgősüveg pukkan, rakéták durrognak.

Amikor elüti az éjfélt az óra,
Felcsendül a Himnusz, magyarok imája.
Párás szemmel kérik a teremtő Istent:
Jó kedvvel, bőséggel áldja meg az embert!









 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Versek a nyárról - JÚLIUS
  2023-07-06 21:45:14, csütörtök
 
 







Versek a nyárról - JÚLIUS


Július az év hetedik hónapja, 31 napos. A római naptárban, kezdetben az ötödik hónap volt. Latinul eredetileg Quintilis (,,ötös") volt a hónap neve, csak később Julius Caesarról nevezték át júliusra. A népi kalendárium Szent Jakab havának nevezi. Ismeretes Nyárhó néven és Áldás havaként is. A 18. századi nyelvújítók a Kalászonos nevet adták ennek a hónapnak. Jakab napjához népi időjóslás kapcsolódik: Ha a hangyák Jakab napkor menetelnek, nagy hidege lesz a télnek.

A nyarat sokan nem szeretik a forróság miatt, de sokan nem tartozunk közéjük.

Sokan ilyenkor irigykedő pillantásokkal figyeltjük az iskolásokat a tanítás utolsó hetében, arra gondolva, mennyire jó lenne, ha mi is kiélvezhetnénkismét a nyári szünetet. Strandolhatnánk kedvünkre, bármikor kiruccanhatnánk a barátokkal egy fagyival egybekötött sétára, vagy ha úgy hozná kedvünk, egyszerűen csak leheverednénk a Duna-parton, egy jó könyvvel a kezünkben, a fák árnyékában.

Meg merem kockáztatni, hogy még egy kötelező olvasmányt is bevállalnánk, ha még egyszer átélhetnénk a felhőtlen nyári szünetet a maga szépségeivel. Mert a nyár szép, még akkor is, ha olykor kénytelenek vagyunk a fülledt kánikulától terhes napokat is átvészelni.

Igen, nekünk is melegünk van. Sokszor nekünk is nehezünkre esik 40 fokban aludni, dolgozni vagy egyszerűen csak létezni. De hát erre vágytunk egész évben!

Szeretem, ha reggelente nem kell az összes meleg ruhát magamra öltenem, szeretem a reggeli madárcsivitelést, ahogyan a madarak az ablakom alatt álló fán énekelnek, üdvözölve a napfelkeltét, szeretem a citromfagyit, az epres jégkását, szeretem a vonatozást a Velencei-tóra vagy a Balatonra, szeretem az elsöprő nyári románcok emlékét, sőt, még izzadni is szeretek. Mert ezek egyszerre jelentik azt a szabadságot és életérzést, melyet semmilyen más évszak nem tud nekünk megadni.

Nem bánom, ha melegem van, mert maga az évszak kárpótol mindenért. Igen, lehet siránkozni a forróság miatt, de ha csak egy pillanatra lehunyná mindenki a szemét, és felidézne egy szép emléket az elmúlt nyarak csodáiból, máris sokkal könnyebben ki lehetne bírni a hőséget. Például azt az egy hétig tartó, milliónyi felejthetetlen emlékkel tűzdelt utazást, amire már olyan régen vágytunk, és amire az első keresetünkből kuporgattuk össze a pénzt. Vagy akár egy olyan semmiséget, mint az első falat dinnye a szezonban, amitől mindig úgy érezzük: igen, itt a nyár! De akár azt is mondhatnám, hogy azt a nyarat idézzük fel, amikor először töltöttük a nyarat a barátainkkal, szülői felügyelet nélkül. Ugye, milyen jó volt szabadon élvezni a függetlenséget?

Szóval azt kívánom, legyen még nyár nagyon sokáig, azt sem bánnám, hogy ha az év 365 napját kánikulában kellene töltenem, mert bár az ősznek, a tavasznak és a télnek is megvannak a maga szépségei, mégis a nyár az, ami a legközelebb áll a szívemhez. A következő kihagyhatatlan nyárindulóval kívánok mindenkinek hasonlóan felhőtlen napokat és csodás nyaralást!


Nagy Nyári Megamix...

Link



Neoton Familia - NYÁR VAN

Link



VIVALDI - NÉGY ÉVSZAK - NYÁR

Link



KFT - Balatoni nyár

Link



Képgaléria

Link







Barnaby: JÚLIUS...


Már július van, és szerelmes a nyári hajnal.
Buja gondolatok vetik le a lányok
lenge gönceit, sóhajok szállnak, vagy
csak képzeletem, mely megcsal? ...
Milyen jó lenne ma szerelmet vallani,
ha lennél. De messze jársz, üres az ágy,
téged keres, kíván a párnám. Várja, hogy ölelj,
s érezze illatod. Az itt hagyott szalmaszín
hajad szálai, tekintetem, mint mágnest vonzzák...
Míg máskor oly bosszantó, azon most elmélázom.
Mert ujjaim között Te vagy, lényedet érzem,


s betölt a gondolat: Hozzád tartozom, s te hozzám...
Előjött, minden szép emlékem: ahogy kezeddel
elsimítottad a lepedő ráncait, hogy ne törjön az sem,
mikor alszom. Annyi mindenre figyeltél, és
rosszkedvű leszel, ha rád haragszom, mert elfelejted néha,
amit mondok, de Te mégsem, pedig vannak gondok...
Apró jeleket hagysz mindenütt, hogy tudjam, szeretsz.
Akkor nem mondom, hogy én is, s már nem nevetsz...
Szemed színe is belesápad a szürkületbe,
rideg a szó arcodra kiül, ha fáj, s bánattal borul be az este.
Nem lázadsz, mert bántalak, nem tudom, miért...
Most megsúgom, csak meg ne halld, hogy kellesz, amíg élsz,
s az is, amit a szívedben rejtesz el nekem... Szeretlek.
Érezd, hogy nagyon. Most elmondtam neked.
Mert kellett... egy szerelmes, júliusi hajnalon...







Express: ALKONYAT

Most lemegy a nap, még egyszer felragyog,
Most a nagyvilágot már színekben láthatod.
Bíborszínű az ég, elveszti kék színét.
A fáradt nap nyugovóra tér,
A zajos világ nyugovóra tér.

Az erdő hangjai már lassanként elhalnak,
Apró bogarak a fű alatt már elbújnak.
Madár a fészkére tér, egyedül marad a rét.
A fáradt nap nyugovóra tér,
A zajos világ nyugovóra tér.

Most lemegy a nap, még egyszer visszanéz,
Búcsúja nem örök, mert
Holnap reggel majd visszatér.
Újra felragyog a fény, de újabb gond ideér.
A fáradt nap nyugovóra tér,
A zajos világ nyugovóra tér.

Express együttes Alkonyat

Link








Gőbölös Andrea: JÚLIUSI NYÁR


Ragyogón izzik fönt a nap,
ahogy a kályhában a parázs,
el nem csitul s zümmög,
mint virágon a darázs.

Érted ontja lágy melegét,
szikrázik hegyen-völgyön át,
sóhajok hídjánál kicsit időzik,
szép teher soha meg nem áll.

Sebesen, mint a gondolat,
érkezik a változás,
felhő takarja már az eget,


tudjuk, csak egy újabb állomás.

Csatát vív minden nap,
zajlik az égi háború,
nincs győztes, sem vesztes,
csak pompa, mi lángra gyúl.

Szivárvány tündöklik
egy-egy csata után,
utat tör magának, feszít,
hogy lássuk, milyen szép
a júliusi nyár.







Grigo Zoltán: NYÁRI ESTÉN


Szelíden alvó nyári estén,
megfogjuk majd egymás kezét,
azután felszállunk mi messze,
a legmagasabb fellegekbe,
és mint egy nagy égi szekérre,
hasalunk felhők tetejére,
úgy úszunk majd rajta boldogan,
feledve a földi gondokat,
mint madár szárnyát, tárjuk kezünk,
mi úgy szárnyalunk, úgy repülünk,
egyre feljebb, a végtelenbe,
az égben búvó dús rétekre,
feledve, e buta világot,
szedünk szivárványból virágot,


iszunk mi égi harmatcseppet,
felhők peremén ott rezegnek,
és hogyha hasunkra süt a Nap,
akkor behunyt szemmel szálunk majd,
virágos kedvvel csónakázunk,
szellők ringatják az ágyunk,
megfürdünk a langyos esőben,
elbújunk egy bárányfelhőben,
többé nem sírunk, csak nevetünk,
égi madarak szállnak velünk,
hívnak minket vissza a földre,
de itt maradunk fent örökre.







Gulyás Pál: A MÉHEKHEZ


Süt a szép Nap, szép virágot
nyit a boldog július,
most születnek a villámok,
ott, ahol az ég borús.

Kicsi méhek, ti a füvek


halkan zörgő fiai,
legyetek a nyárhoz hűek,
ajtajához hajlani!..."







Hollósy Tóth Klára: JÚLIUSI FÉNYEK


A víz színén az elpihent ég
tükrök közt reszket lelkesen,
visszalátja a naplementét
a felszín újra élesen.

A fénynyalábok fürgén, lengén
lebegnek át a díszleten,
s míg lázrózsákkal lázít az ég,
a víz csendesen elpihen.

A lánggá olvadt nagy közösség
magához vonz, el nem ereszt,
mint balzsamot, szórja tekintetét,
a féltőn óvó szeretet.







Joó Andrea: NAPRAFORGÓ HUNCUTKODIK


Napraforgó huncutkodik,
mikor nézed mosolyodik,
illeg-billeg napra néz,
kacsintgat a kis csibész.
Sárga szirma úgy ragyog,
nevetnek az angyalok.
Legyen a te barátod,
szeret téged meglátod.







K. László Szilvia: JÚLIUS


Aratásra vár a kalász
könnyű szellő lengeti
ide-oda hajladozik
nap aranya kell neki.


Július, a kedves asszony
simogatja a kalászt
keblén tartja, dédelgeti,
mint anya a kisfiát








Kövecses Anna: JÚLIUS


Lenge szellő simítja a kertet,
Cinegepár dalol galagonyán,
Az akáclevél bájosan rezzen,
Mikor reá ragyog a napsugár.

Július csillog leanderszirmon,
Nyáridillbe nyílik a hársvirág.


Napfény tentikézik a pázsiton,
És elszunnyad rajta az illatár.

Muskátliszínbe ébred az este,
Katica pihen mályvának ölén,
Alkonnyá pilled a nappal teste,
És jázminzamatot sodor a szél.







Minyó Ferencné: JÚLIUS

Versciklus


Hevesen suhint le a nap tűzostora,
Július hónapban itt a kánikula.
A patak vékonyka érként csörgedezik,
Mohos kövek alatt fürge gyík hűtőzik.

Strandok hűs vizében ezrek lubickolnak,
Négerbarna lurkók fagylaltot majszolnak.
Siklik a vízisí, duzzad a vitorla,
Nádasok tövében horgászok ladikja.

Áldott állapotú gyümölcsfa-menyecskék
Viselik termésük nehezedő terhét.
Körték és barackok mézes leve csurran,
Egy-egy érett gyümölcs a homokba huppan.

Haragoszöldek a kukoricaföldek,
Napraforgók, repcék sárgába öltöztek.


Csíkos héjú dinnyék ikrás, piros béle
Felnőttek, gyermekek hűsítő gyönyöre.

Barangolásából hazatart a család,
Élményekben gazdag volt a kirándulás.
Édesapja vállán elaludt a csöppség,
Rózsabimbó-ajkán parányi buborék.

Megvetette a nap éji nyoszolyáját,
Széjjel terítette csillagos paplanját.
Sejtelmes neszekkel piheg az éjszaka,
Ezüst fényt szitál a hold a békés tájra.






Osvát Erzsébet: BŐKEZŰ JÚLIUS


Július,
a vendégváró.
Mindig szíves
vendéglátó.
Sétálni hív,
menj vele!
Tárva-nyitva
erdeje.
Szomjad, éhed
oltja málna,
szedhetsz bőven,


nem sajnálja.
Hűsölhetsz
a fák alatt.
Finom gomba
száz akad.
Zenében sem lesz
hiány:
fejed felett
rigó fütyöl,
trillázik
a csalogány.







Őrni: JÚLIUSI ÉNEK


Vizes hordóban csücsülve töltöttem napom,
így hűsöltem, fejemen széles szalmakalapom...
Pokoli hőség uralta a tájat, lélek
nem mozdult, minden élőlény a fedezéket
kereste. A virágok, kisebb fák és bokrok
árnyékba hajoltak - ha megtehették -, nagyobb
társaik betakarták őket, figyelmesen
vigyázva hatalmas lombjaikkal, levelek
tengerével. Az égető Napsugarak káros,
perzselő inváziója - tűz-harca -, s az alkony
nem bocsájtott nyugalmat... lepedőmet gyűrtem
összevissza a hajnali órákban, még e
forróság átölelt, vágyakozva Reád - oly
sok gyönyörű kép, filmjelenet, éneklő hangod
kedves, szép varázsa -, hogy Szerelmünk lélegzett
a kisszoba mennyezetén is - így képzeltem!
...Sárga és görögdinnye mellett, sütnivaló
tökszárak kúsztak-másztak a kertben, aranyos
terméseik formásan helyezkedtek - Legyen
a Magyarnak is gyümölcs, nem ám zöldség, figyelem!
...Estefelé eljártam az öreg Tölgyfához,
hátha ismét felbukkan alakja és láthatom
álmaim Asszonyát. Megadatott, színesen
lefestve a sors könyvében, ott várt telt szépsége!
Dörzsöltem is a szemem, hogy tényleg csodálhatom,
valóban Ő volt vagy mégsem, kissé megváltozott...
Az idő múlásával vörösesbarna lett
feltűzött haja, s talán lengébb a viselete
- tovább gömbölyödött gyümölcsöskosara -, ahol
járt meseszerű lénye, bőséget kínálhatott.
Július dalolt jókedvűen, majd ezt üzente:
- Nem minden a külső, nézzetek már mélyebbre,
higgyétek és fogadjátok el az igaz, jó szót,
szebb az élet úgy, meglátjátok! - Még édes csókot
adott homlokomra, szépen sétálva továbblépett,
...s azóta is remélem eljöttét, nem felejthetem!







Piroschka Iréne Geng: JÚLIUS


Hársfaillatú Július,
koszorúba fonott,
lenszőke hajú nyár,
lángszínben érkezve
tótükrében csodálja
a csillanó napsugárt.
Hűsíti benne arcát,
s ráveti tüzes palástját
a szénaszagú rétre,
kalászokat érlel
s ámulva bámul
a pipacsok földjére.
Tikkasztó hőségben
délibábot táncol
a csalóka látóhatár,
enyhet hozó zápor
virágszirmot borzol,
s boldogan kelepel
a gólyamadár.







Pődör György: JÚLIUSI VIDÁM BABONÁS


Július is babonás,
napsütéssel hízelgő.
Megárthat a napozás,
kell az árnyék és szellő.

Boldogasszony üzeni,
se fűszeres, se édes,
s akit vágya tüzeli,
azt ne tegye, mert kényes!

Fürj kiáltja: pitypalatty,
érik széna, gabona,
mit vetettél, azt aratsz,
abból lesz a lakoma!

Tegnap este szállt a füst,
megszólalt a csalogány,
kaszád, kapád nyélbe üsd,
szedd a lábad szaporán!

Kutyám, a kis spániel
réten futkos, mert pillés:


esőt ígér Dániel,
ha nem önti ki Illés.

Könnyét törli Magdolna,
nem lesz abból zivatar.
Leányhaj ha nagy volna,
levágja azt Tivadar.

Minden gyümölcs mosolyog,
mert Jakab dele napos.
Gazda bölcsen somolyog:
marka ne legyen zabos.

(Ráadás a hosszabb nappalok miatt)

Estig veríték szakad,
sürög-forog a kanna.
Lábat mosni majd szalad,
ha bálba megy Anna!







Radnóti Miklós: JÚLIUS

Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
mezétlábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestű hőség ül a
fényesarcú fák felett.







Radnóti Miklós: JÚLIUS

Ilyen hőség sem volt itt már régen,
mesélik, még a vaj is elalélt
és olvadni készült lenn a jégen

ma délelőtt még s most beborult.Már
aprót söpör a ház előtt a szél
s körül minden figyelmesen föláll

a tolongó porban s záport remél.
A nyugágy háta is hassá dagad
és elszakad a szárító kötél.

Két ing repül el róla, két madár,


utána kap a szolga kerítés
és csúnya szájjal szitkot kiabál.

Mindent elhord a szél s a kert haját
hosszú ujjakkal, hosszan húzza ki
és a hasaló kerten úgy fut át,

hogy villámlik sarkának friss nyomán
s a vastaglábú dörgés léptitől
kék foltokat mutogat a homály.

Sűrű szagok csúszkálnak szét elébb,
a felhő később érkezik, köszön
s a száját nagyratátó kertbe lép.

Körültekint ott, pislant komolyan,
villogó zápor zuhan belőle
és mint hulló szög, a csöppje olyan.

/Elállt az eső s a szűk csatornán
víz zúg.Visszatér és hajladozva
jár a gyönge fény a fa ormán./







Páll Lajos: JÚLIUS

Lézeng a nyár, álmodozik,
s a patak víze megszökik,
fehér lángba fagy az akác,
meg nem rezdül napokig.
Zsong a kékség, felhő gyűlne,
de szétoszlik, néhány foszlány
- csakhogy legyen lobogónk is -
fönnakadt Firtos tornácán.
És a kert, a varázsszőnyeg


úszik, lebeg, pillangók közt
most illan el az öröklét.
S mint aki már békét kötött,
lézeng a nyár, álmodozik,
feszült blúza szertepattan,
egy villanás, s feleletül
tollu szállong a magasban!







Borisz Paszternak: JÚLIUS

Kisértet költözött a házba:
léptek nesze fejünk fölött.
Padláson fények villanása.
A szellem egyre jár, zörög.

Magát a dolgainkba ártja,
lábunk alatt van szüntelen.
Asztalról az abroszt lerántja,
ágyunkhoz fut félmeztelen.

Gyors lábait le sem tisztítva
egy légvonattal beszökik,
s a függönyön pici artista,
fölszalad a mennyezetig.

Ki ez a pajkos ismeretlen
és visszajáró ismerős?
Vendég nyaralónk. Idegenben
lakik, de nyárra itt időz.

Itt üdül. Övé az egész ház.
Július, a júliusi


vad lég, amely csupa cikázás,
minden szobánk bérbe veszi.

Július, a nyakig bogánccsal
s pitypangpehellyel szaladó,
július, az ablakon által
betörő, fönnen szavaló,

a fésületlen, a vidéki,
a hárs-illatot lehelő,
a kapor- és fű- ízű rét,
friss júliusi levegő!

/Ford.: Illyés Gyula/






Széles Kinga: Júliusban...

Lenhaja illően
Koszorúba fonva,
Elégült ölében
Fogant magvak sora.

Csípeje nehezül,
Telik karcsúsága,
Asszonykötény kerül
Nyárnak derekára...







Szuhanics Albert: BÚCSÚ JÚLIUSTÓL


Búcsúzzunk, Július, a poros utakon
elválunk egymástól, okát nem kutatom.
Tudom, hogy menned kell, nem tarthatlak vissza,
bánatos könnyeim az út pora issza.

Ott ragyogsz hevében égő nyári napnak,
éji kocsisa vagy Nagygöncöl-csillagnak.
Langyos zivatarban konok a szépséged,
s szép szivárvány dicsér a kék égen téged.

Békáknak vokálja hozzád kántál este,
tücskök zenéjére hajlong lombok teste.


Barackot érleltél és vérszínű meggyet,
mézédes dinnyéid enni kaptunk kedvet.

Búcsúzom, Július, elhagysz erdőt, rétet,
még szabad vizeknek tükrén látunk téged.
Elpirul mosolyod pipacsoknak képén,
s a lemenő napnál mi elválunk békén.

Ugye hogy visszatérsz? Esztendőre várunk,
hogy kincseid hozzad, s maradj újra nálunk!
Még el sem utaztál, s már hívnálak vissza,
bánatos könnyeim az út pora issza.












 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Versek a tavaszról - JÚNIUS
  2023-06-12 20:45:29, hétfő
 
 







Versek a tavaszról - JÚNIUS







A HÓNAP VERSE - Babits Mihály: HAZÁM!
Június 4: A nemzeti összetartozás napja


Babits Mihály: HAZÁM!

A HÁZ

Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Áll a régi ház még, zöld zsalúja
mögött halkul anyám mélabúja:
ősz hajú, de gyermekarcú bánat.
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Itt a szoba, melyben megszülettem,
melyet szemem legelőször látott;
itt a kert, amelyben építettem
homokból az első palotákat.
Amit én emeltem, mind homok volt:
de nagyapám háza bizton áll még
s éveimből, e fojtó romokból
hogy révébe meneküljek, vár még.

A VÁROS

Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat!
Nem egy szűk ház, az egész kis város
mint egy árchipelagus vár nyájas
zöldje közt a tenger akácfának.
Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház,
mely előtt ülve ha szertenéztem,
dallá ringott bennem kétség és láz
s amit láttam tejszín napsütésben,
mind hazám volt! Lenn az utca híven
nyúlt alattam, mint a futószőnyeg
és a dombsor hullámzott, mint szívem,
halkan hullva égig a mezőnek.

AZ ORSZÁG, MAPPA SZERINT

Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Enyhe dombsor, lankatag magyar föld!
S az a róna túl már a Nagy-Alföld
szemhatártól, ahol a nap támad.
Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!
Szemhatártól szemhatárig, s újra
merre emléked, a halk selyempók
vonja szálát, szállj a rónán túlra,
s át hol állnak a bolond sorompók:
és akármit ír a kard a rögre,
lankád mellől el ne bocsásd bérced:
ha hazád volt, az marad örökre;
senkisem bíró, csak ahogy érzed!

AZ IGAZI ORSZÁG

Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Oly hazáról álmodtam én hajdan,
mely nem ismert se kardot, se vámot
s mint maga a lélek, oszhatatlan.
Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat,
mely nem szorul fegyverre, se vértre,
mert nem holt rög, hanem élő lélek.
Galamb álom! s rókák rágtak érte;
odu-féltő kapzsi szenvedélyek.
Az én álmom sohse legyen róka!
Az én tanyám' magassága védje!
Lelkem madár, tág egek lakója,
noha mindig visszajár fészkébe.

EURÓPA

Röpülj, lelkem, röpüld túl hazámat!
Hogy röpültem egykor! Tornyok szálltak,
Mont Blanc süllyedt, narancsfák kináltak,
láttam népet, mordat és vidámat:
így találtam nagyobbik hazámat.
Rómát fiús tisztelettel jártam,
mintha őseim várossa volna
és Avignon nevetett, mint Tolna,
vígan fürdött egyazon sugárban
és egy lélek font be néptől népig
messze földrészt eleven hálóba:
egy lélek, egy ország végtül-végig
magát-tépő hazám: Európa.

A GLÓBUS

Röpülj, lelkem, tágítsd még hazámat!
Mily kicsiny a Föld! Mily csöpp melegség
fészke a zord Ürben! Bús kerekség!
Szigete a tér Robinsonának!
Óh, röpüld át kis csillaghazámat
s míg e hibbant Robinsonok bambán
ölik egymást, szigetük felejtik
és sohasem ér szemük a partig:
te a végső szirt fölé suhanván
a villanyos messzeségbe kémelj,
tán egy ismeretlen sugarat hoz,
amely úgy jön, dallal és reménnyel,
mint dús hajó vén Robinsonokhoz.

EPILÓG

Mégis, lelkem, szeressed hazámat!
Nem neked való az ür hidegje!
Itt a glóbus, a meleg szigetke
s lélekágya szent Európának.
Soha el nem hagyhatod hazámat;
útjaidat akármerre bolygod,
egy országot hordozol magaddal,
veled jön egy makacs íz, egy halk dal
viszed, mint egy kárhozott a poklot;
de halálig, mint ki bűn között él,
várja híven az Éden sugáros
türelme; úgy vár reád a város
és a kis ház, melyben megszülettél.







Ady Endre: SZENT JÚNIUS HÍVÁSA


Öreg és hűvös az én ajkam
S fejem körül lángol a Nyár
És Léda csügg az ajkamon.
Szent Junius, könyörülj rajtam.

Napszúrásként küldd rám a Vágyat,
Szájam friss gyermek-száj legyen,
Szamóca-ízű, illatos
Szája boldog, szép, szűz leánynak.

Öntözzem e szájjal csak egyszer
A Léda őszi szemeit:
Kigyul majd lelkünkben a Nyár
S jön az Óra nagy üdv-sereggel.

Becsókolnék Léda szívébe
Egy ékes nárcisz-ligetet
S mint kaland-útján egy Zeusz,
Befeküdnék a közepébe.



AKKOR SINCSEN VÉGE


Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.

Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.

Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.

Az adhatás gyönyörüsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát - akkor sincsen vége.







Áprily Lajos: JÚNIUS 21


Az esztendő ma átbillent az ormán,
lejtője várja: nyári s őszi rét,
és lenn az őszi táj alatt, mogorván
komor vidék: a téli vaksötét.

De láttad-é, ha fogy homálya,
s újból emelkedőre hág?
Március és május csodája
s csodákon túl új csúcsa várja,
s tágul élet, tágul világ.







Balogh József: MOST JÚNIUS VAN


Június lett és tanév vége,
Szabadság, barátom, itt a nyár,
a gondokkal, leckékkel félre,
örömünk kapuja tárva már.

Nem kell felelni, izgalom sincs,
és mindennap tovább alhatok,
enyém a tópart, s mekkora kincs,
hogy ismét, megint szabad vagyok!

A bizonyítvány? jó...tűrhető,
majd jövőre... mindent megteszek,
mert a fejem lágya ha benő
- az apuék szerint - bölcs leszek.

Te ébresztőóra, légy nyugodt,
tankönyvek, ti is pihenjetek,
iskolafolyosók szótlanok,
holnaptól várnak vizek, hegyek.

Fürdök majd, fára is mászhatok,
sátorban álmodni jó kaland,
s barátaimmal barangolok,
vagy pecázok, aztán hív a strand.

Most közel három hónapon át
legyen jó idő, ezt akarom,
és úgy kerülöm az iskolát,
hogy majd egy KICSIT várjam NAGYON.

Június van és tanév vége,
s olyan szépek az álmaim,
a táskával, füzettel félre,
ugye, most így van jól, társaim?







Csoóri Sándor: MEDÁRDI ESŐ


Medárd nekünk megártott,
alaposan bemártott,
három hete csak zuhog,
ázik a bab s a murok,
petrezselyem zöldje is
és a holtak földje is.
Ázik, ázik a búza,
fejét a víz lehúzza,
beillene zsenge nádnak:
bokán fölül vízben állhat...







Csuka Zoltán: JÚNIUS


Édesen csurran a nyár a tájon,
mint cukordinnye, mézes a fény,
semmi se moccan, most nincs, ami fájjon,
duzzad az élet a föld kebelén.

Lány megy az úton, a válla kigyúllad,
pattan a lángja, s a rét peremén,
míg kaszája a rendbe fullad,
lobbanó szemmel áll s ég a legény.

Mintha az élet most újra születne,
s percnyi se lenne mögötte a múlt,
s szállva is állna, keringve örökre
csillag, mely égve az égbe kihullt.










Csukás István: TANÉVZÁRÓ


Félre irka, sutba táska,
vidám szemünk ne is lássa,
vigyük gyorsan a padlásra,
őszig legyen ott lakása.

Elő sárkány, elő labda
szállj az égnél magasabbra.
Gyere, állj be a csapatba,
estig ne is hagyjuk abba.

Vár a víz és vár a partja,
vár a nyári rét, a tarka,
szívünk dobog, bőrünk barna,
ki erre fut, ki meg arra.

Félre irka, sutba táska,
vidám szemünk ne is lássa,
vigyük gyorsan a padlásra,
őszig legyen ott lakása.







Garai Gábor: JÚNIUS


Tudom, meghalnék idegenben;
ott még a fák sem ilyenek;
nem virít bodza a berekben,
akácok könnye sem pereg;
nem részegít a széna-illat,
nem villámfénnyel jön a nyár,
nem így táncol felhőn a csillag,
nem szédül az égtől a táj...

Meghalok itt is - : a gyönyörtől,
hogy a repceföld színarany,
hogy a lomb oly zöld szinte tombol,
s a kőnek is illata van;
hogy áll a búza nyers kalásza,
mintha világot nemzene, s e tájon az lel csak magára,
ki végleg egyesült vele.







Gárdonyi Géza: JÚNIUS


A hold az égen fehér fényben áll.
Falomb nem mozdul. Alszik a madár.
Nincs nyitott szem e csöndes éjszakában
csak az enyém, s az örök Istené.
Én innen nézek a csillagos égre.
Ő onnan néz az égből lefelé.







Gyóni Géza: SÍRVERS


Hazai domb lesz vagy idegen árok,
Bús sírom füve amelyen kihajt,
Kopott fejfámon elmosódó írás
Bolygó vándornak ezt hirdesse majd:

Boldog, ki itt jársz, teéretted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt;
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt.







Heltai Jenő: NYÁRI ÉJSZAKA


...Emlékszem egy édes, nyári éjszakára
Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
Akácfa virágát együtt tépegettük.
Fülébe susogtam balgán udvarolva,
Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
Istenem, istenem, de húszéves voltam!







H. Kohut Katalin: SZERELMES JÚNIUS


Mámorosan járom fájdalmas utamat,
s Te, vigaszom, nem vagy velem.
Tétován függ levelem az Idő-fán,
a mindenségben villognak a betűk.
Átlátszóak a csillagközi kapuk,
szédülten keresem a jövőmet,
drágakövemre róttam neved,
tanúm az ég serege, a csillagok.
Júniusi varázslattal igézlek,
Szent Iván tüze kéjjel robban,
sajgó szívem töltsd be ismét
szerelemmel, egyetlenem!








Horváth Imre: MIT KÍVÁNJAK NYÁRRA?


Homokvárhoz: kupacot,
Horgászoknak: kukacot,
Hegymászóknak: nagy hegyet,
hűs fagyihoz: friss tejet,
folyópartra: fát, nagyot,
vakációt -száz napot!







Jószay Magdolna: JÚNIUSI DÉLUTÁN


Meleg kora-nyár, késő délután...
a nap fénypászmái aranynyílként
törnek utat a tóparti erdőben
a hatalmas lombkoronákon át.
A látvány már-már őstermészeti,
bár itt-ott a civilizáció nyomai
tompítják az idill hatását...
Hangos madárkoncert fonja át
a szívek bennrekedt szavát,
úgy tűnik, két jó barát
a madárdal s a szívdobogás -
csak a természet neszez,
míg kezed kezemre talál...
Faágak közt cikkanó barnaság,
kecses kis mókus röppenve futkos,
szembenézve velünk, meg-megáll...
percekig csendben bámuljuk a csodát,
s egyszer csak eltűnik az óriás
lombok közt, mókás farkával integet -
így ajándékozza meg a természet
a szépségre szomjas szíveket -
vele groteszk ellentétben csap le
egyre sűrűbben és fájdalmasabban
a kiéhezett szúnyogsereg...
egy darabig küzdünk velük,
majd feladva a romantikát s vele
az erdei sétát, indulni készülünk.
De még kapunk a természettől néhány
feledhetetlen pillanatot:
láthatjuk az épp lenyugodni készülő
hatalmas, vörös napkorongot,
amint narancs-vöröses palástját
szétteríti a látóhatár fölött,
a béke és nyugalom érzését kelti
bennünk - s ember és természet között.







Kányádi Sándor: NAPSUGÁR-HÍVOGATÓ


Tavaszutó, nyárelő,
meggyet érlelő,
mézillatú napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
mézet pergető,
búzasárga napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
búzát érlelő,
barna bőrű napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
bőrünk perzselő,
júniusi napsugár,
bújj elő!







Kencse Orsolya: JÚNIUS


Ha kifakulna ere a lombnak
sikoltva hullna rá a határ,
sikolya szállna égi csatába:
egy vörös torkú fecskemadár.

Ha eldőlnének széltől csavarva
ősfényű bükkök egy ostrom alatt,
fáradt testükön vihar csaholna,
bőgve söpörné meddő hantjukat.

Zúgna az érben, lánghajú fényben,
zúgna magában az őszi kolomp,
seregély árnyak hoznák a kerten
át a piros vért, lesne a lomb.

De ma még nyár van ég-vitorlában,
zsenge levélben dobban a szív,
könnyű zenének stiglic torkában
csillan a nedve, és odahív.

Majd a hegyekben kéklik a dallam,
és csal a napomra felleget,
sodor a zöld lomb, húrja az áram,
meg-megkondul az az őszi kolomp.







Pete László Miklós: JÚNIUSI ÉLET-SZIMFÓNIA


Júniusi langymeleg,
Csöndes esti fellegek,
A világ ma önfeledt
Boldog léptű
Kisgyerek.

A csöndes est Élet-oltár,
S az Élet ajkán zsoltár
A zsongó illatár.







Pinczési Judit: NYÁRI DAL


Egy kislány kék lepkét fogott.
Szebb volt, mint egy szálló madár.
Fénylő szárnyát szétnyitotta,
azt mondta, ő lepkekirály.

“Nem koronámat adom én,
a szabadságért kevés, tudom,
de ha röptömben felkiáltok,
a hangom megül az arcodon."

Lepke táncol a szélben,
a tó ezüst tükör.
Egy kislány játszik a réten,
s az arca tündököl.







Radnóti Miklós: BÁJOLÓ


Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már felesleget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.







Radnóti Miklós: JÚNIUS


Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derűs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testű nagy szitakötő.







Szabó Lőrinc: SZERELMES JÚNIUS


...Az élet - hús és ideg a kő is!
Tündöklő mámor a június:
átlátszóan villognak a nők
s testük csillagközi erők
szent delejével koszorús:

jönnek-mennek az édes utcán,
s akinek van rá szeme,
szédülve látja, hogy mind után
kinyúl, bátran vagy tétován,
a mindenség keze.







Tóth Bálint: NYÁRRA FORDULÓ


...Esztendő legszebb szaka,

nyár is, tavasz is,
bodzavirág koronázta első teli fészkek,
még szól a kakukk, s hallgatnak a tücskök,
rigók hangolnak fémfeketében,
narancsszín pikulán a lucfenyők tetején,
s rá sárgadolmányos aranymálinkók népi danája:
Kell-e dió, fiú?







Tóth Edit Magdolna: JÚNIUSI ÉG


Júniusnak ragyogó ege alatt,
Bárányfelhők, tobzódó fénysugarak
A nyár piros gyümölcsei, a szánkban,
Lédús rubintjai, beért csodákban.
Málna, meggy, cseresznye, szedve kosárba,
Verítékező mának zárszavára.
Érzékeny bőrünk, nem vágyik ruhára,
Hamvas rózsának hűsítő álmára
Mentsvárként épül, a napnak alkonya,
Hűvös permetnek, áldásos zápora.
Bomló hajamon csillogó vízcseppek
Vigaszt nyújtóan, selyembe ölelnek.

Tusfürdőmként, lágyan lefolysz testemen,
Égő tűzben, Te fürdetsz meg, Kedvesem!







Zelk Zoltán: VAKÁCIÓ


Hova menjünk,
milyen tájra?
Hegyre talán
vagy pusztára?

Folyópartra
vagy erdőre?
Faluszéli
zöld mezőre?

Lepkét fogjunk
vagy horgásszunk?
Vagy mégiscsak
hegyet másszunk?

Akár erdő,
akár folyó:
gyönyörű a
vakáció!



















 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Mesék a tavaszi virágokról
  2023-05-30 22:50:55, kedd
 
 










MESÉK A TAVASZI VIRÁGOKRÓL


Az alábbi mesék tavaszi virágokról szólnak. Egy-egy történet mesélése során felidéződhetnek bennetek a közös kertészkedés, kirándulás, virággondozás élményei is, vagy éppen a cselekmény kelthet jó hangulatot bennetek. Sok ismeretet is rejtenek a mesék a tavaszi virágokról, évszakokról, vagy éppen a virágültetésről. A rózsa és a tulipán a népmesékben is gyakran megjelenő motívum, így erre is találtok példát az alábbi, tavaszi virágokról szóló mesék között.








A TULIPÁNNÁ VÁLTOZOTT KIRÁLYFI


Volt egyszer egy király, annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az apjának:

- Édesapám, én most elmegyek, és addig vissza sem jövök, míg meg nem találom a legszebb lányt a világon.

-Menj, édes fiam - mondta az apja -, és járj szerencsével.

Ment a királyfi, ment, mendegélt, útjában sűrű erdőbe tévedt. Egy tüskebokorban varjú károgott kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a sűrű, tüskés ágak közül. Jószívű volt a királyfi, kiszabadított a varjút, az meg így szólt hozzá:

-Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s ha valaha bajba kerülsz, röpítsd a levegőbe a tollat, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

A királyfi eltette a varjútollat, s ment tovább. Most országútra ért, s egyszer csak látja ám, hogy halacska vergődik az egyik kiszáradt keréknyomban. A királyfi megszánta a halacskát, elvitte a tóhoz, beledobta. Az meg így szólt hozzá:

-Vegyél le a hátamról egy pikkelyt, s ha valaha bajba kerülsz, dobd vízbe a pikkelyt, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

Ezután meg egy öregembert látott meg a királyfi, szomjas volt az öreg, meg éhes is; a királyfi jó szívvel megitatta, megetette, az pedig így szólt hozzá:

-Tépd ki két hajszálamat, s ha valamikor bajban leszel, ereszd csak szélnek, nyomban ott leszek és segítek rajtad.

Ment tovább a királyfi, harmadnapra egy falu határába ért. A falusiaktól meghallotta, hogy lakik itt egy öreg király, van annak egy világszép leánya, de ha azt valaki feleségül akarja venni, a kérőnek háromszor úgy el kell bújnia, hogy a királylány ne találja meg.

“No, ezt én megpróbálom" - gondolta a királyfi. El is ment a királykisasszonyhoz, feleségül is kérte, az pedig megmondta neki, hogy bújjon el háromszor; ha egyszer is el tud bújni úgy, hogy ő nem találja meg, hát a felesége lesz.

No, a királyfi levegőbe dobta a varjútollat. Jöttek a varjak seregestül, fölvitték egy magas hegy tetejére. De a királylány egyenesen oda ment, meg is taláta, ki is nevette a királyfit.

Másnap tóba dobta a pikkelyt. A partra úszott egy hatalamas hal, annak a hasába bújt a királyfi. De jött ám a királylány, merítőhálóval kifogta a halat meg a királyfit is, és még ki is nevette.

Harmadnap szélnek eresztette a két hajszálat. Jött az öregember, megcirógatta a királyfit, az nyomban tulipánná változott, és az öregember a kalapja mellé tűzte. Kereste a királylány a kérőjét, de hiába kereste. Estére ki is hirdette, hogy ő bizony nem találja.

Akkor a szépséges lány elé állt az öregember, a kezébe adta a piros tulipánt. A szép lány még meg is csókolta a virágot, s az nyomban újra királyfi lett.

-Te az enyém, én a tiéd - mondta a királylány, s mindjárt meg is tartották a lakodalmat. A királyfi így hát megtalálta, haza is vitte a falujába a világ legszebb lányát.







A VIRÁGOS BOLOND - BÁCSKAI NÉPMESE


Volt a világon egy szegény ember. Ennek a szegény embernek volt három fia. A két öregebb élénkebb volt, de a legfiatalabb egy kicsit bamba.

Hát egyszer hallják, hogy a város nagy szomorúságban van. A királynak volt egy lánya. Ez a királykisasszony mindig sírt. Nem tudták a kedvét eltalálni. Akármit csináltak, csak sírt, sírt. Kihirdette a király, hogy odaadja a fele királyságát annak, aki megnevetteti a királykisasszonyt.

Hát azt mondják a szegény ember fiai, hogy ők is elmennek szerencsét próbálni. A két öregebb felfegyverkezett, elbúcsúztak, és mentek a királyhoz. Beengedték a legöregebbet, de bizony nem bírt az semmit se. Csinált az mindent, talán még bukfencet is hányt, a királykisasszony sehogy se akart nevetni. El kellett neki takarodni onnan.

Hát akkor bemegy a középső. Az is hiába csinált mindenfélét, még cigánykereket is hányt, a királykisasszony egy pirikét se nevetett. A legénynek nagy szomorúságára ki kellett kullogni a palotából.

Nem tehettek mást, hát visszamentek apjukhoz. Látta ezt a legkisebb fiú is. Nem szólt senkinek semmit, csak elindult otthonról. Amerre csak ment, mindenütt összeszedte a virágot. Úton-útfélen, minden burgyingban talált virágot; leszakította, és magára rakta. Teletűzdelte a haját, fülét, orrát, száját, és a lábbelijébe is rakott. Mikor a palotához ért, be sem engedték. Szerencsére találkozott a kuktával, az beengedte valahol a királykisasszonyhoz. Ahogy bement, dallikázott egy kicsit, a virág meg szóródott róla, mint a záporeső.

A királykisasszony pedig csak nézte, nézte ezt a cifrába öltözött bolondot, s egyszer csak elkezdett kiabálni:

- Megjött a virágos bolond! Megjött a virágos bolond!

A virágos bolond meg elkezdett táncolni, amerre csak mozdult, pergett belőle a virág. A királykisasszony úgy elkezdett nevetni, hogy zengett a palota,. De még a király meg a királyné is kacagtak, meg az egész udvar.

Meg se várták, hogy kifújja magát a sok tánctól, mindjárt feleségül adták a királykisasszonyt a virágos bolondhoz. Csapott a király nagy lakodalmat. Megjelent a rengeteg fényes vendég. Táncoltak, mulattak, ittak, ettek. Talán még most is élnek ha meg nem haltak. Régen volt, talán igaz se volt.







Fésűs Éva: KIÉ A VIRÁG?


Malacka egyszer gyönyörű virágot talált az erdőben. Akkorát visított örömében, hogy a bükkfa oldalán dolgozó harkály félrenyelte a farontó kukacot.

- Ejnye! - bosszankodott. - Miféle csendháborítás ez?

- Én nem háborítok semmiféle csendet, csak kimondhatatlanul örvendezek az én szépséges virágomnak! - visított tovább malacka - Nézd meg, ha nem hiszed!

A harkály odasandított.

- Csakugyan gyönyörű. De mi a neve?

- Természetesen Neszepisze virág - ugrándozott a vadmalac, ekkor azonban odatoppant a kényes őzike.

- Tévedsz! Ilyen szép virágnak csak őzikefüzér lehet a neve!

- Semmi közöd hozzá! - visított a kukorifarkú. - Ez a virág az enyém, mert én találtam.

- De azon a tisztáson nőtt, ahol én szoktam játszani!

- Kár a szóért! - lépett közéjük fölényesen a rókakölyök. - Ez a virág a világszerte ismert rókatulipán és át fogom ültetni a saját kertembe!

- Ülteted ám az árvacsalánt! - huppant melléje a mókus. - Én láttam meg legelőször, onnan a magasból.

- Ugyan, mikor?

- Tegnap ilyenkor!

- Hiszi a piszi! Akkor mért nem szóltál?

- Mert a virág egyikőtöké sem, hanem az enyém! - válaszolt mókus helyett váratlanul macika, és mindjárt szagolgatni kezdte az üde szirmokat. - Mézszagú! Világos, hogy nekem termett!

Malacka segélyt kérőn tekintett fel a bükkfára.

- Harkály bácsi, tégy köztünk igazságot!

- Nem vagyok én bíró - berzenkedett a harkály - , és úgy sem tudnék olyat mondani, hogy mindannyian elégedettek legyetek.

- De hát akkor mi lesz?

- Egyszer csak kiderül az igazság magától.

- Csakhogy én addig nem várok! - kiáltott malacka, és mindjárt egy botocskát ragadott, hogy vonalat húzzon vele a földön a virág köré; bűvös kört, amibe senkinek sem szabad belépnie.

Hanem a többiek azt hitték, hogy malacka verekedni akar a botocskával. A róka nagyot kanyarított lompos farkával, hogy kiüsse a kezéből, de ugyanakkor a kényes őzet is meglegyintette. Az őz visszarúgott, és eltalálta macika balhátsó lábát. Macika sem volt rest, visszabokszolt a mancsával. Közben mindenki azt visította, kiabálta, brummogta, hogy:

- Enyém a virág! Enyém a virág!

Akkor arra jött a sün. Letette csigákkal teli kis kosarát, körülnézett, és csodálkozva kérdezte:

- Hol van itt virág?

A virág, amelyen összevesztek, eltiporva, tönkretaposva hevert a tisztáson. Akkora csend lett, hogy a hangyák lépteit is hallani lehetett a fűben. Legelsőnek malacka pityeregte el magát.

- Jaj, odavan a virágom! Most már mindegy, hogy mi lett volna a neve.

- Úgy láttam, őzikefüzér volt - fintorgott az őz -, de azt hiszem tévedtem.

Megnézte a letiport növényt, azután sántikálva odébbállt.

- Giz-gaz! - legyintett a sunyi róka.

- Gyim-gyom! - brummogta macika, a mókus pedig még megtoldotta.

- Söprűnek sem való!

Egykettőre otthagyta mindenki, harkály doktor pedig folytathatta a dolgát. Le sem nézett a tisztásra, csak három sikeres féreg-operáció után vetett egy sajnálkozó pillantást az eltaposott, szép virágra - de akkor azt hitte, káprázik a szeme attól, amit látott.

A virág újra egyenes száron állt, mert valaki gondosan karóhoz kötötte, földjét megkapálta, elegyengette körülötte.

- Nini! - kiáltott harkálydoktor - Hát mégis van ennek a virágnak igazi gazdája?

Jobban körülnézett, s akkor látta, hogy a kicsi sün jön a patakról egy öntözőkannával döcögve, és nagyon jókedvűen dudorászik magában.







Fésűs Éva: MESE AZ IBOLYÁRÓL, MEG MÉG VALAMIRŐL...


Valaki követ dobott az ibolyára.

Lehetséges, hogy nem is rossz szándékkal tette, csak véletlenül történt. Az ibolya gyönge virágdereka nem törött el, de fájdalmasan meghajlott a kő súlya alatt. Hamvas arcocskáját földhöz szorította, lila bóbitájáról messzire gurult a hajnali harmatcsepp. Körülötte zsongott-bongott a ta­vasz, furulyázott a szél, táncoltak a méhek.

- Nem bírok fölegyenesedni! - sóhajtotta panaszosan. - Segítsetek raj­tam! ... Hát nem látjátok, mi történt velem?

Bizony nem látták, mert ugyan ki veszi észre a mézillatú, madárfüttyös, tarkán kavargó tavaszi sokadalomban, hogy egy ibolyát baleset ért az erdőszélen? Legfeljebb az illatszedő szél, de annak nincs ereje köveket mozdítani. Most is csak annyit tehetett, hogy elvitte az ibolya sóhaját a legközelebbi csigaházig.

- Csigabiga, te olyan erős vagy, hogy a hátadon elbírod a házad. Gyere, segíts elgördíteni a követ az ibolyáról!

- Erősnek erős vagyok - felelte dölyfösen a csiga -, de az ibolya egyszer megsértett, mert nem látott szívesen a levelén, hát boldoguljon ezután is nélkülem!

Visszahúzódott a házába, az illatszedő szél pedig körülnézett, hogy kihez fordulhatna.

Nem messze onnan gyík sütkérezett egy sziklán: Ahhoz sietett, hátha az segítene.

- Gyíkocska, te olyan ügyes vagy, gyere, segíts elgördíteni a követ az ibo­lyáról!

A gyík azonban meg se moccant, csak drágakő szeme villámlott:

- Miért éppen engem zavarsz? Nem látod, milyen fáradt vagyok? Egész nap lótok-futok, és akkor még ezt a napfényes órát sem élvezhetem zavar­talanul.

A szél sóhajtott egyet, aztán tovább illant, mert nyulat látott a mező szé­lén, sárgarépával vesződni. Messziről nagyon derék fülesnek látszott, hát megszólította.

- Kedves nyulambulam, gyere, segíts elgördíteni egy követ az ibolyáról!

- Még mit nem?! - fordult meg a nyúl, és akkor derült ki, hogy szúrós a bajuszkája, morcos a képe, mert ahány répát eddig ki akart cibálni, mind belétörött a földbe. - Kit érdekel az ibolya? Még ha valami káposzta-féle volna ... !

A szellő meghallotta a közelben Harkály doktor kopácsolását. No per­sze, hát mindjárt ahhoz kellett volna sietnie!

De bizony Harkály doktor csak farontó férgekkel foglalkozott, és éppen bosszús volt, mert napok óta hiába keresett egy kukacot a tölgyfa dereká­ban.

- Egy madártapodtat se megyek innen! - jelentette ki. - Lehetséges, hogy éppen most fogom azt a kártevőt a csőröm végére kapni. Beláthatod, szellőcske, hogy nagyobb dolgok is vannak a világon, mint holmi erdőszéli ibolyácska ijedelme!

A szellő most már egyenesen a medvéhez szaladt.

- Te vagy az erdőn a legtekinté­lyesebb, a leghatalmasabb. Kérlek, segíts elgördíteni egy követ az ibo­lyáról!

- Szedte-vedte, brummadza! Ép­pen azért nem mehetek - mordult nagyot a medve. - Hát nem látod, hogy egy vadméh megcsípte az orromat, mókés akkorára dagadt, mint egy krumpli? Ha így meglát az erdő né­pe, odalesz a tekintélyem!

- Az ám! És megtudják, hogy mé­zet csentél! - gondolta magában a szellő, és szomorúan ült le egy faág­ra. Senkire sem számíthat, minden­kit csak a maga baja érdekel. A nagy sóhajtozásra egyszer csak kikukucskált odújából a mókus, akit az egész erdőben haszontalan mogyoró­pusztítónak, komolytalan bohócnak tartottak. Még a szellő is bizalmatlanul tekintett rá, amikor a mókus tudakolni kezdte, hogy mi történt.

- Könnyű neked, kutya bajod! - mondta keserűen.

— Már hogyne volna! — felelte a mókus. — Beázott az odúm, megavasodott a mogyoróm, és tegnap rám huhogott a bagoly. Egész éjjel nem jött álom a szememre!

- Akkor úgysem érsz rá törődni a más bajával!

- Dehogynem! Mondd csak el, olyan kíváncsi vagyok!

Addig kérlelte, míg a szellő kénytelen-kelletlen el nem mesélte az ibolya szerencsétlenségét. De lám, a haszontalan hamar megunta, végig sem hall­gatta, hanem egyszer csak se szó, se beszéd, faképnél hagyta. Úgy elillant ágon-bokron át, mint a villám.

- Minek is vesztegettem vele az időmet? - gondolta a szellő. - Inkább összeszedem, ami virágillat van az erdőn, és elviszem vigasztalásul sze­gény ibolyának.

Hanem azt a virágillattal teli kosárkát majdnem elejtette, amint az ibo­lyát újra meglátta. Mert az boldogan ágaskodott, nyújtózkodott a helyén, és éppen gyűrött szirombóbitáját igazgatta.

- Ugye, már jól áll?

- Ki vette le rólad a követ? - álmélkodott a szellő.

- Egy kedves mókus. De neked is nagyon hálás vagyok.

- Ugyan, semmiség. Hová lett az a mókus?

- Ugyanazt mondta, mint te, aztán elszaladt. Most ott hintázik fent, az ágon. Nézd csak! Alig bír a jókedvével!

- De hiszen annak egy batyunyi gondja van!

- Hát látod... mégis! - mondta az ibolya, és csak mosolygott boldogan, kéken.

Mindenki felnézett a fára, hogy a mókus világnagy jókedvét megcso­dálja. Csak a csiga nem bírta nézni, és újra behúzódott a házába, a gyík pedig bebújt a kő alá.

- Mitől van az, hogy egyesek mindig olyan szerencsések? - makogta iri­gyen a nyúl, aki végre répához jutott, de férges volt a répa.

- Megáll a tudományom! - csapta földhöz piros sapkáját Harkály doktor, a medve pedig fancsali képpel rakott friss borogatást az orrára.

- Csak azt szeretném tudni - dörmögte -, hogy hol árulják az ilyen jó­kedvet? Szavamra, vennék egy bödönnel belőle! ...







Fésűs Éva: MÓKUS PÉTER KISKERTJE


A napos, déli domboldalon már kinyitotta sok sárga ernyőjét a som, amikor Mókus Bence bácsi egy szép napon az odúablakon kinézett...
Ó, mennyi szépet látott! A nedves ágakon ezernyi napsugár táncolt! A parti füzeken sok kis bozontos barka bolyhosodott, mint megannyi icipici nyuszi farka!

Kék ibolya és sárga kankalin virult a réten meg a tavaszi vizek partjain. Vidáman énekeltek a hazatért madarak.

- Gyerekek! Ki az ágyból! - kiáltotta Bence bácsi. - Jó volna ott lent egy kiskertet csinálni, hogy barátságosabb legyen az odunk tája!

A három kismókus ujjongva, kiabálva dobálta le a mohapaplant. A lusta Peti is tüstént felpattant:

- Kertet? Pompás! Ugye most mindjárt megcsináljuk? Az őzeknek, rókáknak leesik majd az álluk, ha erre járnak!

A kis Balázs már magyarázta anyukának, hogy ő milyen szép kertet kerekít. Alig bírta izgalmában lenyelni a finom reggelit.
Az okos kistestvérke, Mókus Panna, tüstént keresni kezdte: van-e locsolókanna, ásó, kapa, gereblye.

- Van ám, kicsim, eredj le a fa alatti mély gyökérpincébe! - felelte Bence bácsi, mert arra volt kíváncsi, hogy fél-e a kislánya a sötétben.
Nem félt az! Okos volt! Lement, és hozta szépen a kiskapát, kisásót. Addigra Peti is, meg Balázs is lemászott a nagy fa derekáról. Szaladtak ki a napra, keresték, hol van egy jó földdarabka, hogy kiskertnek felássák.
Mosolygott Bence bácsi, mozgatta bajuszkáját. A mókuskák szorgalma neki is tetszett.

- Meglátjuk, kié lesz a legszebb!

- Itt legyen Petié! - és mindjárt kijelölte a kert helyét egy pálcikával.

-Ez lesz Pannié - most legalább meglátom, hogy milyen ügyes a kislányom! Itt meg a tiéd, nézd, Balázska!

- Tündérkert lesz az, akárki meglássa! - mondta büszkén a legkisebbik, és mindjárt nekilátott, hogy elkészüljön estig.

Forogtak a kisásók, fordult a sok rögöcske, de Peti tenyerét az ásó nyele törte, hamar melege lett, s a bükkfa árnyékában pihent egy keveset. Lám, nem is hitte volna, hogy egy kertésznek ilyen sok a dolga!

Ezalatt Pannika az édesanyját kérte, hogy adjon sok virágmagot a köténye zsebébe, rezedát, violát, petúniát. Azokat elültette szépen sorba, utána friss vízzel meg is locsolta, és tulipánhagymát is rakott a puha földbe vagy egy tucatot.

Peti látta, hogy mit csinált, de ajkát biggyesztve legyintett:

- Mikor lesz abból még virág?!

A kis Balázs megállt egy percre. Ő is elfáradt már.

- No, persze! Csinálhatnánk ezt okosabban is! - És nagyot nevetett a kis hamis.

- Tudom már, Péter! A kertésznek is ész kell, s mindjárt virul a tündérkertje! Minek megvárni, míg a mag kikel? A réten ezrivel hajlik a sok virág a szélbe, csak el kell menni érte! Máris szaladt, ahogy csöpp lába bírta:

- Apu! Hol a talicska?

Ráfektetett kisásót, kiskapát, s hajrá! Tolta is ki a rétre... Tengernyi virágot talált! A legszebbeket szépen körülásta, és gyökerestül kiemelte, úgy rakta fel a talicskára. A nagy munkát hümmögve nézte Péter.
Nem! Ez sem jó! A sok sáros gyökérrel szép bundácskáját kente össze, és kétszer annyit ásott a kisöccse! Minek is az a sok piszkos föld alatti ág-bog? Anélkül sokkal szebbek a virágok!
És homlokára koppintott vidáman:

- Ohó, butuskák! Csak fáradjatok! Estére fájni fog a hátatok, de bezzeg én már kitaláltam, hogy mit kell tenni!

Gyorsan hazaszaladt, hozott egy jó nagy kerek kosarat, és sebbel-lobbal, ahogy érte, a sok réti virágot mind letépte. Szedett kökörcsint, habszegfűt, fehér virágú tőzikét, egy korai árvácskát sem kímélt, aztán a sárga mezei tyúktaréj is belekerült a kosárba. Vitte a sok virágot, remegő rezedát nagy diadalmasan a napos réten át.

Csöppet sem fáradt, inkább dudorászott. Örült, hogy milyen jó dolgot csinált, aztán vágott magának egy hosszú pálcikát. Kiskertje földjét azzal mind kifúrta, s a virágokat sorba beledugta. Virult a kert egy pillantás alatt!
A fél erdő összeszaladt, és Panni összecsapta kis kezét:

- De szép! Peti, ezt hogy csináltad?

Peti dölyfösen nézte, hogy Panni kiskertjében semmit se mutatnak a virágágyak, a kis Balázsnak meg hátra van még rengeteg sok munka, nagyon szuszog, piheg, talán már meg is unta.

- Gyere, apu! - kiáltott Mókus Péter - az én kertem a legszebb, nem is mérhető össze senkiével!
Bence bácsi tüstént odajött, de csodálatosképpen egy szót sem szólt, csak hümmögött. Peti unszolta:

- Apu, szólj!... Nem értem, a kiskertemet miért nem dicséred?

Az öreg mókus bácsi furcsán nézett, pici szemei gyanúsan ragyogtak, míg végül így szólt:

- Kisfiam, majd holnap!

- Holnap?

- Az ám! A rendes munka nem egy napra készül!

Volt izgalom, míg másnap a piros hajnal nappallá nem sápadt, s a rigó ébresztőt nem fütyörészett! Akkor Peti a kiskertjére nézett, s a lélegzete is elállt! Azt hitte, rosszat álmodik - meg is csípte magát! - de mindhiába, mert hervadtan feküdt a kert minden virága.
A hős kertésznél eltörött a mécses, kis mancsát nyomkodta könnyes szeméhez:

- Gonosz varázsló tette ezt! - zokogta -, biztosan belebújt egy nagy bokorba, s amint aludni mentem, virágaimat lekaszálta menten!

A testvérkék hallgatták szívszorongva. Balázs részvéte jeléül az ujjacskáját szopta, míg meg nem szólalt Bence bácsi:

- A lustaságod volt a rossz varázsló, mert lám, a hamar munka sohasem igazán jó! A leszedett virág csak egy napig, ha él, elhervad, szárad, elviszi a szél. Hiába szép, hiába illatos... kell az a maszatos, erős, kis földbe markoló gyökér! Szavaira szepegő csend lett. A pajkos rigó sem füttyentett, úgy figyelte, hogy mi is történt?

De Peti szépen letörölte könnyét, és irulva-pirulva, de zokszó nélkül újra munkához látott. Most már magot rakott a puha földbe, nem letördelt virágot...
Egyszer később, amikor arra jártam, tulajdon két szememmel láttam, hogy a magocska mind kikelt, s egy vidám, hosszú nyáron át virágzott a pompás kicsi kert...







Jékely Zoltán: A HÁROM PILLANGÓ


Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér.

Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben. De hirtelen beborult az ég, közeledett a vihar.

- Repüljünk haza - mondta a sárga pillangó, s ijedten pergette szárnyát.

- Minél gyorsabban - mondta a piros is, a fehér is, s elindultak gyors szárnyalással.

Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt, s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban s jobban szakadt.

- Menjünk a sárga tulipánhoz - mondta a sárga pillangó -, az majd bebocsát.

S a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:

- Kis Tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.

De a tulipán így felelt: - A sárgának meg a pirosnak szívesen kinyitom, de a fehérnek nem.

Erre a sárga meg a piros pillangó összenézett, majd így felelt a szívtelen tulipánnak:

- Ha fehér testvérkénket nem bocsátod be, mi is kint maradunk!

A tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig mind sűrűbben szakadt.

- Menjünk a liliomhoz - mondta a fehér pillangó.

Ázva-fázva elvergődtek a liliomhoz, s szépen kérlelni kezdték:

- Kis Lili, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.

De a liliom így felelt: - A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

Erre a fehér pillangó így felelt: - Ha a testvérkéimet nem fogadod be, én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsem elhagyjuk egymást.

A szívtelen liliom csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Továbbvergődtek hárman csuromvizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze-összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek-botlottak fűszálról fűszálra, s egy-egy lapu alatt húzták meg magukat, de a szél oda is besüvöltött, s bebecsapott az eső.

Süss fel, nap, süss fel, nap, szárogasd meg szárnyamat, nyisd ki a virágokat! - könyörgött a három didergő pillangó.

A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő kérését, s annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egykettőre megszárította.

S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem áldozott a nap. Akkor aztán szépen hazaszálltak, kis házukat kinyitották, lefeküdtek s elaludtak.







Mester Györgyi: EGYETLEN KÍVÁNSÁG


Még az ősidőkben történt, amikor a bölcs öreg Természet apó úgy döntött: minden növénynek legyen zöld a szára és a levele, de a virága maradjon fehér.

Úgy gondolta, ha külső formájukban változatosak, színben azonban egyformák lesznek, sohasem fognak összeveszni, nem irigykednek majd egymás szépségére.

Hosszú ideig így ment ez, mígnem egy télvégi napon a hóvirág, hogy megszabaduljon a
vállán lustálkodó utolsó hópelyhektől, megrázta harang alakú fejecskéjét, és az akkorát csendült, hogy felriasztotta álmából a békésen szunyókáló fehér ibolyát.

A bonyodalmak ekkor vették kezdetüket.

A szerény ibolyának ugyanis azon nyomban lelkiismeret-furdalása támadt: bizonyára elaludt, ezért egyenesen neki szánták a hangos ébresztőt. Nagy nehezen kikecmergett a még kemény hópáncél alól, hogy szétnézzen a külvilágban.

Körbekémlelve azonnal rájött: ez még nem az ő ideje, vagyis odébb van még a tavasz. Fázósan húzta magára zöld leveleit, de így is majd megfagyott, nem bírta abbahagyni a didergést. A dermesztő hideg hamarosan kékre festette fehér szirmait.

Mikor kissé megenyhült az idő és olvadni kezdett, a tócsák fénylő felszínén meglátta önnön tükörképét. Meglepődött nagyon, hogy milyen szépen mutatnak fagytól megkékült szirmai.

- Nem is bánnám, ha így maradna - szólalt meg fennhangon. Aztán magában továbbgondolta a dolgot: - ha Természet apó meglátja, biztosan nem engedi, hogy megtartsam a kék szirmokat. Bárcsak megtarthatnám őket! - sóhajtotta.

A pajkos szél felkapta a sóhajt, és maga előtt kergetve, űzve, egészen Természet apó füléig juttatta.

Természet apó nemhiába volt öreg és bölcs, a sóhaj a szívéig hatolt, és megértette, hogy minden virág, akármilyen kicsi és szerény is, boldogan viselne szebb külsőt, hiszen a szépség iránti vágy mindenki szívében titkon ott lapul. Végül is, attól a világ is tarkább, élvezhetőbb lenne.

Elhatározta hát, hogy korábbi döntését megváltoztatva, egyetlen kívánságát teljesíti minden virágnak. Az elhatározást tett követte, s elindult, hogy sorra látogassa kedves virágait.

A hóvirág - mely kitüntetésnek érezte, hogy a hóról kapta a nevét -, teljesen meg volt elégedve a külsejével, így azt kérte, maradjon minden úgy, ahogy van.

A kis ibolya a szirmai kék színére volt büszke, ezért azt kívánta, az ne is változzon meg többé.

A földből, a melengető nap sugaraira előbúvó kankalin magatartása azonban ugyancsak
meglepte Természet apót. A kis haszontalannak még ki sem simultak a hosszú, téli szunyókálásban meggyűrődött apró levelei, amikor máris megjegyzést tett a közelében viruló, új színben pompázó ibolyára.

- Egyeseknek lehet, másoknak meg nem, kiríni a tömegből?! Ezt meg ki engedte meg
neked?! - förmedt rá az amúgy is félénk virágra.

- Te is kívánhattál volna egyet, egyetlenegyet, ha nem lennél ilyen féltékeny és önző.
Látom, egészen elsárgultál az irigységtől - szólalt meg Természet apó. - Maradj is így,
mert ez meg az én kívánságom.

Természet apó a gyöngyvirágtól is megtudakolta, mit szeretne. Ez, hogy össze ne tévesszék a harangvirággal, fehér virágcsengettyűi kelyhébe finom illatot kért.

A harangvirág - mondván fehér harangjai a gyöngyvirágnak is vannak - világos rózsaszín
kívánt lenni. Meg is kapta.

Kívánság terén azonban a tulipán még a bölcs öregnek is fejtörést okozott, ugyanis nemhogy
nem kívánt semmit, megszólalni se volt hajlandó, szorosan összezárta a szirmait. A többiek azonban igen kedvelték ezt a társukat. Sorra dicsérték hát kecses alakját, karcsú, hosszú szárát, formás szirmait, lándzsa alakú leveleit. Még a szél is azt susogta, ,,szép vagy, nincs miért szégyenkezned".
A kis tulipán nem bírta sokáig elviselni a bókokat, egyszer csak elpirult tőlük az összes virágszirma. Ettől pedig még szebb lett, így a ki nem mondott kívánsága is teljesült: csodálatos, piros tulipánná vált, és úgy is maradt mindörökre.

Természet apónak köszönhetően a többi fehér virág is színt vagy illatot kapott, ki-ki kívánsága szerint. És mivel jól és okosan tudtak kívánni, így lett általuk sokszínűen tarka, illatos és gyönyörű a világunk.







Mester Györgyi: EGY TULIPÁN ÉLETRAJZA


,,Amikor először tettem említést arról, hogy megírom az életrajzomat, a környezetemben lévő tulipánok mind nevetésben törtek ki, mondván, írni csak az tud, akinek papírja és tolla van.

Hát ezekkel én valóban nem rendelkezem, viszont ezért is írok gondolatban. Hiszen akinek ,,feje" van, az ugye képes a gondolkodásra. Mivel ezt az érvemet senki nem tudta megcáfolni, hozzá is fogtam a megvalósításhoz.

A kezdetekről szinte semmi élményem nincs. Az akkor történteket valaki másnak kellene
megírnia, aki már akkor is ott volt, amikor a lényemet rejtő hagymácskát a kertészkedő kedvű öreg hölgy ledugta a földbe, és gondosan rányomkodta a porhanyós talajt.

Valószínű, a tavaszi nap, és a májusi langy esők együttesen keltették bennem az első
bizsergető érzést, mely a testemet formázó zöld szár gyors növekedését eredményezte.

Kellemesen csiklandó emlékeket elevenít fel a levelek kibújása is, de az igazi mámorító érzés
akkor fogott el, amikor a szoros bimbóból kibontakoztak a szirmaim.

Jaj, hogy mit aggódtam a színük miatt! Vajon szűziesen tiszta, de jellegtelenül fehérek
lesznek, esetleg rikító sárgát kell viselnem életem végéig?

Leginkább persze a piros után áhítoztam, mert az a legszebb szín, a tűz színe, ráadásul fiatalos külsőt is kölcsönöz. Szerencsém volt, piros lettem.

A környezetemben persze mindenféle szín előfordult, még cirmos is akadt a szomszédok
között, de hamarosan rájöttem, így voltunk szépek.

Életem, társaimmal együtt, az előkertben folyt. Ez afféle díszkert volt, középen sziklacsoporttal, benne a kövek között apró, pozsgáslevelű zöldek, és kis tarkaszirmú virágok bújtak meg. Mi, tulipánok, félkörben fogtuk közre a kis halmot, tömött sorokban álltunk egymás mellett és mögött.

Amikor fújt a szél, mint színes pillangók tengere hajladoztunk jobbra és balra, félő volt, hogy egyszer csak fölrepülünk. De miért is akartuk volna elhagyni a szülőhelyünket?

Mögöttünk öreg ház fala magasodott, előttünk rozsdás kerítés emelkedett, de mindez nem zárta el előlünk a világot. Nem csak a szél susogta el minden nap a kert távolabbi részének híreit, a rovarok is rendszeresen látogattak bennünket. Néha kis féltékenykedés is kitört közöttünk, amikor egy-egy méhecske gyakrabban látogatta meg valamelyik társunkat, mint a többit, de azután hamar helyreállt a békesség.

Kutyát, macskát nem tartott az öreg hölgy, gyerek se volt már a háznál, nem kellett tartanunk attól, hogy letarol, eltipor, vagy kitépked bennünket bárki.

Szép volt így ez az élet. Kár, hogy e pár hét gyorsan eltelt. A napsugár még ugyanúgy csókol, a szellő hordja a híreket, s az eső is meghozza nap mint nap a felüdülést, de a testem már lankad.

Félek, hogy egykor élettől duzzadó, hetykén feszülő, mára meglazult piros szirmaim egyszer majd mind lehullanak.

De mi lesz azután?

Néhány öreg társunk azt mondja, hagymáikat korábban sziromhullás után a földben felejtették. Ők állítják, több ilyen szép tavaszt is megértek. De vajon valóság ez, vagy csak
beteljesületlen vágyakozás?

Érzem, gyengülök. Egy remegéssel utolsó, legszebb szirmom is földet ér, álom borul rám, és nem tudom, csak remélem, hogy jön még számomra is új tavasz..."







Mester Györgyi: A PIPACSOK HERCEGNŐJE



Először a töltéseket borította el, majd a szántóföldeken a gabonatáblát pöttyözte be, végül az utak mentén, s helyenként a kissé gazosabb kertekben is feltűnt a sok tűzvörös pipacs.

Ha a bolondos, késő tavaszi szél végigfutott közöttük, úgy hajladoztak, mint valami gyönyörű piros lepkeraj, szinte félő volt, szárnyra kapnak, s fölröpülnek a magas égbe.

Kár lett volna értük, hiszen itt, a földön is szükség volt a szépségükre. A tengernyi pipacs ragyogott a napsütésben, s időről-időre, újabb és újabb lepkeszárnyak keltek életre a kis, szoros, babszem nagyságú, zöld bimbókból.

Egy napon azonban, az útmenti töltést elborító pipacstenger közepén, egy különleges kis pipacs bontotta ki szirmait. Az ő virágleveleinek mindegyike azonban hófehér lett!

Ilyet se látott még a világ! - hüledeztek a körülötte viruló pipacsok. Kíváncsian nézegették, barátkozni próbáltak a szokatlan látvánnyal. Először el sem hitték, hogy a rokonuk, de aztán látták, szára, virágja, bibéje mind olyanok, mint az övék. Elfogadták, megtűrték, de azért egy kicsit mind kételkedő szemmel néztek rá, azon tanakodván, mi lehet a nagy különbség oka, a külső megjelenésében.

A kis pipacs is azonnal látta, hogy mennyire más, mint a többi társa. Érezte az őt körülvevő bizalmatlanságot, hát bánkódni kezdett, szomorkodott.

Talán én valamiféle hiányossággal, hibával jöttem a világra - gondolta. Biztosan nem is érek annyit, mint a többiek. Bennem nem
gyönyörködik senki, mert én nem is vagyok ,,igazi" pipacs.

Telt-múlt az idő, amikor egyszer csak az úttesten folyamatosan elsuhanó autók egyike
megállt. Az útpadkán parkoló autóból fiatal nő szállt ki, s kezében furcsa masinát tartva,
óvatosan, hogy le ne tapossa a virágokat, begázolt a pipacstenger közepébe.

Már az autóból észrevette, azonnal feltűnt neki a sok piros között, az egyetlen, különleges, hófehér pipacs.

A fényképezőgépével meg akarta örökíteni. Mert rózsaszínűt már fotózott, de ilyen szép
fehérrel még nem volt szerencséje találkozni.

Gyönyörű vagy - suttogta a kis virágnak. Olyan vagy, mintha te lennél a pipacsok hercegnője! - mondta ki hangosan.

És a kis pipacs mintha megértette volna. Egyszeriben valami jóleső, melengető érzés töltötte el, hogy őrá irányul a figyelem, őt nézi valaki, és nem bántja, nem haragszik rá, hanem mosolyogva csodálja.

A fiatal nő visszaült az autójába, és a magával vitt képeket beküldte egy természetfotó
pályázatra, amit meg is nyert a pipacshercegnő fotójával...

Azóta a szél is azt susogja a kis pipacsnak: légy büszke magadra, mert nemhogy rosszabb vagy, mint a többi társad, hanem te vagy a töltés legkülönlegesebb tavaszi virága.







Molnár Andrea: MESE A FELEDÉKENY TAVASZRÓL


A Forrás gyémántos vonójával muzsikált egy szikla tetején. Erre a csodálatos dalra ébredezni kezdett a Tavasz. Igaz, még igen álmosan pislogott, de azért elindult a hang irányába.

Fel is frissült nyomban, amint megfürdött a muzsikáló Forrás habjaiban. Majd gyorsan magára öltötte a ruháját, kibontotta sugárhaját, és mint egy óriás pillangó, kiröppent a rétre. Amint azonban körülnézett ott, kis híja, hogy el nem pityeredett, mert a kegyetlen Tél lehelete még ott dermedt a fűszálakon.

- Jaj de fehérek vagytok, kedveseim! Vajon most mit tegyek?! - kiáltott a Tavasz kétségbeesetten. - Hiszen nincs még annyi erőm, hogy lefújjam minden egyes fűszálról, minden ágról a Telet!

Már éppen visszaindult nagy búsan, hogy a Naphoz bújva egy kissé átmelegedjen, amikor az erdei ösvényen egy öreganyókát pillantott meg, aki rőzsét vitt a hátán, közeli kis házikójába. Olyan árván bandukolt szegény, mint akinek senkije sincs ezen a világon. Erre aztán a Tavasz meleg sugarával máris táncba kezdett az anyóka kendőjén, görnyedt hátán, fáradt kezén.

- Nicsak! - örvendezett az öreganyó. - Itt a Tavasz! Talán már nem kell sokáig fagyoskodnom. S milyen kedvesen simogat, mintha csak mindeni körém gyűlne, mindenki, aki oly távol van tőlem.

Aztán feltekintett az égre, s szinte hinni sem akarta, hogy maga a Tavasz röppen felette. De aztán mégis felbátorodott, és így szólt hozzá:

- Köszönöm jóságodat, köszönöm, hogy átmelegítetted dermedt csontjaimat. De engedd meg, hogy megkérdezzem: hol maradt szépséges ruhádról, napsugár-hajadról a hóvirág, az ibolya, és a többi virág?

S ekkor tekintett végig önmagán a Tavasz. Rémülten vette észre, hogy hajnalban a nagy kapkodásban mind-min odahaza, a hótakarója alatt felejtette hírnökeit, a hóvirágokat és kökörcsineket.

- Milyen bölcs vagy te, nénikém - mondta hálásan. S még egyszer úgy ráborította sugárhaját az anyókára, hogy az egyszeriben elfelejtette, hogy valaha is fagyoskodott.

“Most már tudom, miért nem rázta le magáról jégbilincsét fű, fa, bokor!" - gondolta a Tavasz.

Elszégyellte magát feledékenységéért, és gyorsan hazarohant. Hótakarója alól előbűvölte a hóvirágokat és ibolyákat. A karjába ölelte valamennyit, s a föld fölé lebbent. Könnyű fátyla mint lenge pára úszott-lebegett utána.

Amerre csak elrepült, mindenfelé széthintette a hóvirágokat és ibolyákat. Most már bezzeg megismerték a mezőkön a fűszálak, hogy itt a rügyfakasztó, virágnyitó Tavasz. Boldogan intetettek neki, s a harmatcseppek úgy tündököltek rajtuk, mint az örömkönnyek. A fák, bokrok is kibontották leveleiket, súgy lengették feléje, mintha apró zöld zászlókkal üdvözölnék mindenfelől.

A jószívű, de feledékeny Tavasz aztán utolsó virágait is odaadta a földnek, de az öreganyóról sem feledkezett meg, aki figyelmeztette a mulasztásra. Olyan csodálatosság varázsolta hálából a kertjét, hogy arról már csak a legszebb mesék mesélhetnek.







Tompa Mihály: A PITYPANG MESÉJE


A virágok tündére egy napon sorra meglátogatta az alattvalóit, megkérdezte tőlük, nincs-e panaszuk, kérésük, kapnak-e hűvös reggeli harmatot, kedvesen játszadozik-e velük az esti szél, fölkeresik-e őket a pillangók.

A kényes kerti virágok sorra elmondták panaszaikat. A rózsa arra kérte a tündért, intézze úgy, hogy a viola illata ne legyen olyan fűszeres - mert irigy volt ez a kerti rózsa, irigyelte a viola édes illatát, azt szerette volna, hogy az emberek csak az ő illatában gyönyörködjenek.

A virágok tündére jószívű volt, mint az egy tündérhez illik, megszidta hát az irigy rózsát, és megsimogatta a hallgatag, csöndes violát.

A százszorszép arra kérte a tündért, növesszen neki töviseket, hogy az emberek nehezebben tudják leszakítani; a liliom élesebb kardokat kért; az estike meg azt szerette volna, ha ő nem este, hanem reggelenként nyílna, illatozna.

A tündér zokon vette a virágokhoz csöppet sem illő sok kérést meg panaszt, rosszkedvűen ment el a kertből. Elhatározta, hogy egyhamar nem látogatja meg ismét az elkényeztetett virágokat, s lehorgasztott fejjel ballagott hazafelé, az erdőbe.

Így történt, hogy meglátta az út szélén, a porban virító pitypangot. Megállt előtte:
- Mondd, kedves pitypang, nincs valami kérésed, panaszod?

A pitypang csak ingatta sárga fejét, hogy nem, nincs sem kérése, sem panasza.

- Nem kívánsz magadnak jó illatot? Esetleg tüskéket, hogy ne tudjanak leszakítani a gyerekek?

Nem, a pitypang nem kívánt semmit, de mikor a tündér továbbment, fölsóhajtott. Meghallotta a tündér a pitypang sóhaját, visszafordult:
- Talán mégis szeretnél kérni valamit, pitypang?
- Hiába minden, tündér, az én bánatomon te sem tudsz segíteni - mondta a pitypang.
- Messze földről kerültem ide, ebbe az országba, meggyökereztem itt, tudom, hogy soha többé nem láthatom a hazámat, s ha eszembe jut a régi táj, mindig nagyon szomorú vagyok. Csak legalább a gyerekeim elmehetnének..., de hát azoknak sincs szárnyuk!

Gondolkozott egy kicsit a tündér, s mert csodatévő, nagy hatalma volt, úgy intézte, hogy a pitypang bolyhos fiacskái, leánykái - a termésbóbiták - ezentúl apró szárnyakkal szülessenek. A bóbiták apró szárnyába belekap a szél, röpíti őket hegyen-völgyön át, messzi földre elkerülnek, s ha jó szél fúj, a pitypang egyik-másik fia, lánya visszaröpülhet a rég elhagyott hazába is.










 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Versek a tavaszról - MÁJUS
  2023-05-04 21:30:31, csütörtök
 
 







Versek a tavaszról - MÁJUS







Ady Endre - MÁJUS

Tündéri május, lombot fakasztó,
Könnyű felöltőt szegre akasztó,
Légy üdvözölve:
Szívet fakasztó, emlék-marasztó...

Járok a korzón, szívembe' mámor:
Kacagva libben leányka-tábor.
De szép az élet...
Fél óra múlva - zuhog a zápor...







Ady Endre: FAGYOSSZENTEK


Be kén' jól rendezni Vácot,
Odazárni Bonifácot,
Szerváciust és Pongrácot...
Mert az már szörnyü és galád,
Hogy mit művel e szép család...
Megszégyenít májust, tavaszt,
Fület és lábat megfagyaszt...
Összejött egy sokadalom,
Hogy halljon egy kis térzenét
- Melyről már túl sok a dalom -
S pár perc és rebbent szerteszét...
Riporterünk is visszatért,
- Nos, tartottak künn térzenét?
- Igen - szólt kurtán, fagyosan.
- A banda játszott ám azért,
Mert hát történt egy kis hiba:
Szájhoz fagyott a trombita.







Csanádi Imre: MÁJUS DICSÉRŐ


Május,
mosolygó,
békák torkát
megoldó,
gyöngyvirág-nyitogató,
cserebogár-zúgató.
Röptetsz
madarat,
meghozod
a nyarat,
pölyhös
fecskét,
fára cseresnyét!







Cselényi József: GYÖNGYVIRÁGTÓL


Gyöngyvirágtól illatozik májusban az oltár,
Gyöngyvirág nyilt a szívemben mig az enyém voltál.
Napsugaras nyár van újra, gyöngyvirág is nyílik,
Csak a szívem, csak a lelkem szomorú a sirig.

Hogyha egyszer május esten meghallgatnál végre,
Leborulnék a templomban az oltár elébe
Gyöngyvirággal disziteném a Mária képet,
Ugy vinnélek szent vasárnap esküvőre téged.

Cselényi József: Gyöngyvirágtól illatozik - Videó

Link








Cseppely Zsuzsanna: TAVASZ

Megújhodik a Föld, a természet
Leveti szürke köntösét
Zöldellő varázslat mi most veszi kezdetét!
Vesd le te is régmult idők koloncait.
Hogy felölthesd új ruhád
A Tisztát, az Igazit!







Gáll Júlia: MÁJUS

Kinyílt már a nőszirom,
a tulipán s a nárcisz,
az orgona illata
a szívemmel játszik,
bódító bársonyszirmát
a langy szél, ha fölkapja,
felrepíti felhők fölé,
jól megtáncoltatja.
A virágzás hónapja ez
a gyönyörű május,
friss hajtások zöldellnek,
szerelmek felélednek,
ünnepel a lélek,
az almafa virága
ígéret egy új világra,
reményt, hitet ébresztő,
szívünkben megszólal a hála,
együtt fújjuk az est alkonyán
a Szűzanya legszebb dalát,
a Lorettói litániát.







Goethe: MÁJUSI DAL


A nagy természet
Miként ragyog.
A nap mi fényt vet!
Mily illatok!

Föld, ág rakodtan
Szines virággal,
Minden bokorban
Ezer madárdal.

Ezer kiáltás
Visszhangra vár:
,,Ó, föld, ó áldás,
Ó, napsugár!"










Gulyás Pál: MÁJUSI KÖD


Jönnek már a fagyos szentek
ködöt fújva közelegnek.
Fuldoklik a Nap sugára,
bejön a fagy a szobámba.

A temető alig látszik,
a torony ködöt pipázik.
Jön lassan a ködön át
Pongrác, Szervác, Bonifác..."







Gyárfás Endre: MÁJUSI KONCERT

Trombitanárcisz
trombitál,
orgonabokor
orgonál,
harangvirág csendül,
virágoskert zendül.

Erősítő sem
kell ide:
szállnak a hangok
messzire.
Hallja falu, város:
muzsikál a május.







Hajnal Anna: MÁJUSNAK ELSŐ NAPJAIN


A kútkávára süt a nap,
a cseppek gyöngyként hullanak,
himbál a vödör láncain - -
májusnak első napjain.

Az eltört köcsögön madár
kék füvön körbe-körbe jár,
új hajtást hajt rozmaring
májusnak első napjain..."







Heinrich Heine: MEGJÖTT A MÁJUS


Megjött a május íme,
virágba borult a világ,
felhőcske rózsaszíne
a kéket üdén szeli át.

Versengenek énekökkel
a csalogány s a rigó,
füvön bárányka szökdel,
szökdelni, dalolni jó.

Én nem teszem azt se, ezt se,
a friss gyep: vánkosom.
Halk csendülés nagymessze,
álmatlan álmodom.

/Ford.: Nadányi Zoltán/







Hornyák Edit: MÁJUSI VERS


Május van...
Május van, nyílnak a virágok
gyönyörűnek látom a világot!
Gyönyörű a nappal, a hajnal s az éj is
a leggyönyörűbb az, hogy benne vagyok én is.
Fűszál ha rezzen, -mennyei zene -,
szívem kis harangja megkondul vele.
Virágoknak szirma nyílik-becsukódik
méhecskék rajának zümmögése hallik.
Hangyák indulnak hosszú-hosszú sorba
mennek előre a nagy vándorútra.
Tücsök rejtőzik egy levélernyő alatt,
Rázendít dalára ha leszáll a harmat.
Fü közt egy lepke ide-oda száll
virágok szirmán pihenőt talál.
Fecske szálldos fel az ég felé
még a szívem is megsajdul belé.
Fent a kék ég, lent a tenger sok virág.
Az enyém, enyém e gyönyörű világ!
Hálám,hogy vagyok fogadd érte,
legyen itt a Földön mindörökké béke.







József Attila: KERTÉSZ LESZEK


Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton-
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.







József Attila - MÁJUS


A rengő lomb virágban ég
és készül a gyümölcsre,
a nyilt uccára lép a nép,
hogy végzetét betöltse.
Iramlanak a bogarak,
friss jelszavak repülnek.
S az aranyba vont ég alatt,
- mert beköszönt az ünnep -
a szabadság sétára megy.
Hős népe ágat lenget,
s ő kézenfogva vezeti
szép gyermekét, a rendet!










József Attila: TAVASZ VAN! GYÖNYÖRŰ!


Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!







Juhász Gyula: EGY RÉGI NŐNEK


A múltak májusába
Eljössz-e még velem?
A múltak májusába,
Mely csupa szerelem.

Az én holt ifjúságom
A legszebbik halott,
Az én holt ifjúságom
Vígan föltámad ott!

Az én tűnt édenkertem
Csupán neked terem.
Az én tűnt édenkertem
Az első szerelem.







Juhász Gyula - MÁJUSI ÓDA


Ó emberek, az élet oly rövid,
Az utak végén az örök rög int.

Jó volna egyszer, végre, tudni már,
Hogy szomorú fejünkre itt mi vár?

Isten nevében az ember felett
Száz zsarnok ítélt és kevélykedett.

Jó volna egyszer kipróbálni még
Az Ember jussát, az Ember hitét!

Harangok, ágyúk, szuronyok helyett
Zengjen, ragyogjon már a szeretet!

Határok helyett a határtalan
Jóság, amelynek igazsága van!

Kaszárnyát, börtönt lerombolva mind,
Szárnyaljanak egekbe álmaink!

Versnek, zenének szárnyán szálljanak
Az Isten szabad sátora alatt.

Vörös májusra vígan zöldelő
Szabad májust hadd hozzon a jövő!

Legyen majális minden napodon
Ó Ember, hittel én ezt dalolom.

Hittel, reménnyel május ünnepén,
Ó Ember, Testvér, be szeretlek én!







Kányádi Sándor: MÁJUSI SZELLŐ


Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.

Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
soha panaszra.

Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.

Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.

Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.







Petőfi Sándor: A TAVASZHOZ

Ifju lánya a vén télnek,
Kedves kikelet,
Hol maradsz? mért nem jelensz meg
A világ felett?

Jöszte, jöszte, várnak régi
Jóbarátaid;
Vond föl a kék ég alatt a
Fák zöld sátrait.

Gyógyítsd meg a beteg hajnalt,
Beteg most szegény,
Oly halványan üldögél ott
A föld küszöbén;

Áldást hoz majd a mezőre,
Ha meggyógyitod:
Édes örömkönnyeket sír,
Édes harmatot.

Hozd magaddal a pacsírtát,
Nagy mesteremet,
Aki szép szabad dalokra
Tanít engemet.

S ne feledd el a virágot,
Ne feledd el ezt,
Hozz belőle, amennyit csak
Elbír két kezed.

Nagyobbodtak a halálnak
Tartományai,
S bennök sokan a szabadság
Szent halottai;

Ne legyenek szemfedőtlen
Puszta sír alatt,
Hintsd reájok szemfedőül
A virágokat!







Piován Győző: MÁJUSI ÉNEK

Csobog már a kis patak,
Zöld a lomb, a rét;
Méhe zsong, virág fakad,
Szellő zúg mesét.
Illat száll, madár dalol,
Felhőtlen a táj.
Halljátok-e gyermekek?
Hív a napsugár!

Hív az erdő, hív a völgy,
Hív a szép határ:
Menjetek vidulni hát,
Míg virít a nyár.
Szedjétek gyümölcseit,
Míg felétek int,
Míg az őszi hervadás
Itt nem lesz megint.

Ha megvirrad keleten
S fölsuhan a Nap,
Hálaima mondásra
Ne légy hallgatag;
És este se késlekedj
Fohászt zengeni
Ahhoz, ki a föld porát
Átmelengeti.

Ahhoz, ki a hó alól
Zöld tavaszt fakaszt
S tarka nyárrá bűvöli
Halkan a tavaszt.
Ahhoz, aki oszt ad és
Őszre szép telet,
Áldásokkal hintve be
Földi életed.







Radnóti Miklós: MAJÁLIS


A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyet a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.

Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába meg fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg,
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.

Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.

Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.







Radnóti Miklós - MÁJUS

Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlő illatokkal alkonyul.
A hegyről hűvös éj csorog,
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.







Szabó Lőrinc: A FÁKHOZ, A KÖLTŐKHÖZ

Hosszú tél, munka, gond, betegség
úgy meglopta ezt a tavaszt,
hogy most elálmélkodva nézem
a hirtelen megjött vigaszt:
Te vagy, május ? Csakugyan itt vagy?
Hogy lettél kész ilyen hamar?
Néhány nap alatt mennyi szépség!
A vén föld milyen fiatal!..."







Szabó Lőrinc: MÁJUSI ORGONASZAG


Az orgona kezdte! Szinte csobbant,
mikor a kertben megcsapott:
fűszere gázként gyűlt a roppant
éj tavába, a völgybe, ahogy
nyomta a párás ég: nehéz
volt, mint sűrű zene, mint sűrű méz,
de mint tündér meglepetés
lengett körül, mint álmodott hang
vagy holdfényfátylas csillagok.

Mert tündér volt, igazán az: úgy ébredt,
mint alvó agyban a túlvilág,
vagy halk izzása a testi kéjnek,
amit hajnalban szít a vágy.
Az kezdte, az orgona! A mai! De
félszáz tűnt május hozta vele,
jázmin, rózsa s akác özöne
ringatta vele, lidérc, kísértet,
a rég s a nemrég illatát.

Káprázva álltam a kapum előtt, és
ópiumittas szellemek
kaszaboltak, mint zene a levegőt és
ahogy a fény az üveget:
csókolva, belül, selymesen,
mint mikor mélyen, a meztelen
szív alján zsong a szerelem
s lobbanni gyűjtenek új erőt
és csendülni a lankadt idegek.

S a rácsnak dőltem, az édes égig
tágulva, nyílva, ahogy soha még,
és ittam az orgonaízt, a régit,
az újat, a zenénél zenébb
mérget, emlékek és tavaszok
szeszét, és amit a jelen adott,
a visszatért nagy pillanatot,
mely a betegen ím újra végig-
borzongta az élet gyönyörét...

Öt napja, öt éje... Az orgona kezdte,
s azóta csupa fölszakadt
sajgás vagyok, álom és csupa zsenge
sóvárgás, néma indulat,
s az hangot követel, éneket,
zengőt, emberit, édeset,
mintha enélkül - így fenyeget -
nyomtalan halnék szét az egekbe,
ahogy a májusi orgonaszag.








Szabő Lőrinc: TAVASZ

,,Mi az?" - kérdezte Vén Rigó.
,,Tavasz" - felelt a Nap.
,,Megjött?" - kérdezte Vén Rigó.
,,Meg ám!" - felelt a Nap.

,,Szeretsz?" - kérdezte Vén Rigó.
,,Szeretlek!" - szólt a Nap.
,,Akkor hát szép lesz a világ?"
,,Még szebb és boldogabb!"







Tóth Juli: MÁJUSI FOHÁSZ


Tárulj kapu, nyílj meg,
Szép májusi hajnal!
Köszöntsd fénnyel Édes Jó Anyámat!
Vezesd pompás kerten,
virágok közt végig,
Hints elé nyíló, dús orgonaágat.

Vidítsd fel szívét rózsa illatával,
Míg kismadár dalol üde lomb ölén!
Tenger gondját percre elfelejtse,
Szelíd szóval Istenem,
csak ezt kérem Tőled én.







Várnai Zseni: ORGONA

Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,
talán ezért hívnak engem orgonának,
április vad kedve suhogtatja ágam,
azután megfürdöm fényes napsugárban.

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le hát engem,
s légy boldog te világ,
légy boldog te világ!

Bimbaim bomlanak, virágdíszben állok,
már csak éppen május elsejére várok,
s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,
s orgonaillatom a világra ontom...

Orgona, orgona,


illatos muzsika,
zengő és lebegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le már engem,
s légy boldog te világ!
Légy boldog te világ!







Udud István: FAGYOSSZENTEK


Pongrác, Szervác, Bonifác,
Három rosszcsont mit csinálsz?
Jégtől pillés ma a víz,
Fázósan hallgat a csíz,
Dértől dermedt a palánk,
Arcom is, lásd, csupa láng.
Kotródj innen, mire vársz,
Pongrác, Szervác, Bonifác?







Tavaszköszöntő - Muzsika a legjobb barát - Németh Tamás

Link



A tavasz szépségei - Videó

Link



Vivaldi - Tavasz

Link



Beethoven:Tavaszi szonáta

Link



József Attila - Tavasz van! Gyönyörű!

Link



Képgaléria

Link











 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
     1/13 oldal   Bejegyzések száma: 121 
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 15 db bejegyzés
e év: 63 db bejegyzés
Összes: 4824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 611
  • e Hét: 2107
  • e Hónap: 19251
  • e Év: 156623
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.