Regisztráció  Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 27 
Légy bátor és repülj!
  2015-11-14 10:16:03, szombat
 
  Találtam egy nagyon tanulságos tanmesét, ami elgondolkodtatott.

,,Egy kis bogárka szomorúan üldögélt az árokparton, csodálta a vígan repkedő pillangókat, és így sóhajtott:

- Ó, Istenem, de jó lenne, ha tudnék repülni!

Meghallotta ezt az egyik pillangó, aki éppen átsuhant felette, rácsodálkozott, és lekiáltott neki:

- De hát te is tudsz repülni, hiszen ott vannak a szárnyak a hátadon!

- Tényleg? - vidult fel erre a kis bogárka, és addig tekergette a nyakát, míg a vállai felett megpillantotta a két csillogó szárnyat. - Jaj de jó, vannak szárnyaim! - örvendezett, és boldogan táncra perdült.

Eltelt pár nap, amikor a pillangó megint arra szállt. Látta, hogy a kis bogárka ugyanolyan szomorúan ücsörög az árokparton, vágyakozva figyeli a pillangók táncát, és így sóhajt:

- Ó, Istenem, de jó lenne, ha MERNÉK repülni...



Isten adhat neked szárnyakat, de a bátorságot a repüléshez neked kell megszerezned."



Elgondolkodtató... Mi értelme az életünknek, ha nem használjuk ki a meglévő adottságainkat? - SEMMI. Miért nem használjuk azokat? - Mert félünk. De mitől félünk? - Az ismeretlentől.



Osho lényegre törően fogalmazott a bátorsággal kapcsolatban: ,,A bátorság azt jelenti, hogy minden félelmünk ellenére nekivágunk az ismeretlennek."

Legyél tisztában félelmeiddel, de ne engedd, hogy elhatalmasodjanak rajtad.



Légy bátor és repülj!



Lehotszky Liliána - Jóportál
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Ugorj!
  2014-08-02 15:21:20, szombat
 
  Egy család az éjszaka közepén a füstjelző riasztására ébredt, és észrevette, hogy ég a ház. Az apa felszaladt az emeleti halószobába, és ölbe kapta másfél éves kisbabáját, négyéves kisfiát pedig a kezénél fogva húzta maga után.

Már a lépcső felénél jártak, amikor a kisfiúnak eszébe jutott, hogy a maciját a hálószobában hagyta. Elengedte apja kezét, és visszaszaladt a maciért a szobába. A nagy kavarodásban és rémületében az apa nem vette észre, hogy kisfia már nincs mellette, amíg ki nem ért. Addigra a füst és a lángok elzárták az utat, és a kisfiú az emeleti szobában rekedt. Füst kavargott körülötte, köhögött, és kikiabált az ablakon: "Apa! Apa! Segíts!"

Az apja lentről felkiáltott: Ugorj ki az ablakon, Andy! Elkaplak!"

A sötétben és a füstben a kisfiú semmit sem látott. "De apa, nem látlak! - kiáltott.

Az apja visszakiabált: "Nem baj, fiam, én látlak! Ugorj"

Van egy igaz mondás, ami így szól: "Nem tudom, mit tartogat a jövő, de tudom, ki tartja a jövőt a kezében". Te aggódsz a jövő miatt? Félsz attól, amit nem látsz? Úgy tűnik, mindent elborít a sötétség és a füst? Egyikünk sem látja, mi vár ránk, de Isten azt mondja, hogy bízzunk Benne, és "ugorjunk! ".
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
A koldus rongyai
  2014-08-02 15:03:25, szombat
 
 

Élt a király palotája mellett egy koldus. Egyik nap meglátott egy hirdetést kifüggesztve a palota kapuja mellett. A király nagy vacsorát rendez. Mindenki, aki királyi ruhába öltözik, bemehet az ünnepségre.

A koldus továbbment. Végignézett a rongyain, és felsóhajtott. Biztos, hogy csak a királyok és családtagjaik hordanak királyi ruhát, gondolta.

Lassan megfogant benne egy gondolat. Annyira merész gondolat volt, hogy szinte beleremegett. Meg merje-e próbálni?

Visszament a palotához. Odalépett a kapuőrhöz. "Kérem, uram, szeretnék a királlyal beszélni!" "Várjon itt"- felelte az őr. Pár perc múlva visszatért. "Őfelsége fogadja önt" - mondta, és beengedte a koldust. "Látni óhajtottál?" - kérdezte a király. "Igen, felség. Annyira szeretnék részt venni a banketten, de nincsen királyi ruhám, amit felvehetnék. Kérem, felség bátorkodhatom azt kérni, hogy adja nekem egy régi öltözetét, hogy én is részt vehessek az ünnepségen?" A koldus annyira remegett, hogy észre sem vette a halvány mosolyt a király ajka körül.

"Bölcs dolog volt tőled, hogy hozzám fordultál" - szólt a király. Odaszólította fiát, "Vezesd ezt az embert a szobádba, és öltöztesd fel valamelyik ruhádba!"

A királyfi úgy is tett, és a koldus hamarosan olyan ruhában állt a tükör előtt, amit még álmában sem mert remélni.

"Most már alkalmas vagy arra, hogy részt vegyél a királyi vacsorán holnap este" - mondta a királyt. " De még ennél is fontosabb, hogy sosem lesz szükséged más ruhára. Ez a ruha sosem megy tönkre." A koldus térdre hullott. "Ó, köszönöm" - kiáltott fel. Ahogy indulni készült, visszanézett koszos rongyaira, amik ott hevertek a padlón. Habozott. Mi van, ha a királyfi téved? Mi van akkor, ha újra szüksége lesz régi ruháira? Gyorsan összeszedte őket.

Az ünnepség sokkal pompásabb volt, mint képzelte, de mégsem tudta úgy élvezni, ahogy kellett volna. Rongyait kis batyuba tekerte, és az folyton leesett az öléből. Az ételt gyorsan adták tovább, és lemaradt a legfinomabb falatokról.

Az idő igazolta, hogy a királyfinak igaza volt, a királyi ruha tényleg elnyűhetetlen volt. Mégis, az öreg koldus egyre jobban kötődött régi rongyaihoz. Ahogy telt az idő, az emberek már nem a királyi ruhát vették észre, amit viselt. Csak a mocskos rongyokból álló batyut látták, amihez annyira ragaszkodott, bárhová ment. Úgy is beszéltek róla, mint a rongyokat cipelő öregemberről.

Egy nap, amikor már haldoklott, a király meglátogatta. A koldus látta a szomorúságot a király szemében, amikor az ágy mellett heverő rongykupacra nézett. A koldusnak hirtelen eszébe jutottak a királyfi szavai, és felismerte, hogy rongyai megfosztották attól, hogy igazi királyként járjon egész életében. Keserves sírásra fakadt ostobasága miatt.

A király pedig vele sírt.

Te meddig cipeled?
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Igaz történet!?!
  2013-12-09 16:17:29, hétfő
 
  Már nagyon vártam a postást. Vártam, mint mindennap. 1961 tele volt, s én hétfőtől szombat délutánig Bélapátfalván, a gyógyszertárban dolgoztam. Családom, 13 unokatestvérem és a barátaim Egerben éltek. Úgy ellensúlyoztam az egyedüllétet, hogy harminc emberrel leveleztem.

Amint nézelődtem, egyszer csak a szemközti közértből egy kisgyermeket dobtak ki a nagy hóba. Gallérjánál fogva penderítették ki. Nagyot huppant. Nem volt rajta se kabát, se sál, se sapka, csak egy mackónadrág és egy gombos bársony felsőrész.

Ekkor a patikával szemközti házból kilépett az ott lakó fiatalasszony. Két kislánya a szánkón ült. Kihúzta őket a kocsiútra, és visszament bezárni a kaput. A mackónadrágos kisfiú odaóvakodott, és vágyakozva nézte a szánkót, megfogta a földön fekvő zsineget, noha a rajta ülő két gyermek miatt mozdítani sem tudta. A két kislányt az időjárásnak megfelelően, szépen felöltöztették, még a szájukat is bekötötték sállal. A fiatalasszony meglátta ezt a jelenetet, odarohant a szánkóhoz, és a kisfiút kétszer úgy pofon csapta, hogy az beesett az árokba.

Kiléptem a gyógyszertár ajtaján, hogy végére járjak, ki ez a kis emberke, kinek ártott és mivel, hogy így bánnak vele. Szólítottam: - Öcsi, öcsike gyere ide! - Lassan, araszolva jött felém, én meg egyre csak biztattam. Időbe telt, amíg végül fagyos kis kezét megfogva bevittem a patikába. Leültettem a sarokban lévő háromlábú székre, és beszélni kezdtem hozzá. - Hogy hívnak? Fázol? Kérsz teát? Éhes vagy? - kérdezgettem. Ő semmire sem válaszolt, csak nézett rám a csodálatos barna, riadt őzikeszemével. Falubeli munkatársaim azt mondták, nem tud beszélni, és nem is ért meg semmit, egyetlen szót mond csak: ,,Bubu". Ezért a helyiek Bubunak hívják őt.

A gyermek ott kucorgott a sarokban, én meg beszéltem hozzá, miközben a patikai teendőimet végeztem. Jöttek betegek, akik megerősítették: sajnos ez a gyermek teljesen értelem nélküli. Figyeltem őt, és beszéltem hozzá szüntelenül. Amikor a takarítónő meghozta az ebédemet, őt is odahívtam, és megkérdeztem: - Öcsike, kérsz egy kis levest? - Rám nézett és megszólalt: - Lehet. - Kettéosztottuk a levest, és jóízűen megette. Szépen, önállóan. Aztán a grízes tésztát is. Kanállal és kézzel.

Délután négy órakor zártam a patikát, és nehéz szívvel váltam meg Öcsikétől. Hogyan lehetséges ez: kitesznek az utcára egy ilyen kicsi, háromévesforma gyermeket, és egész nap nem keresi senki? Hétfőtől szombatig a patika ügyeletes szobájában laktam, amelyet egy nénitől kibérelt házrészben alakítottak ki. A házinénitől aznap megtudtam, hogy a kisfiú szülei pékek, alkoholisták, továbbá, hogy van egy testvére is.

Másnap, amikor nyitottam és felhúztam a rolót, Öcsi ott állt a hideg, havas lépcsőn. Kékre fagyva, dideregve. Meghatódtam, leültettem hát, és beszéltem hozzá. Amikor nem voltak a patikában, meséltem neki, mint hajdan nagyapám nekem. Fejből, ami eszembe jutott. Figyelt, és láttam, hogy érti, de szólni nem szólt semmit. Közben a hiányzó gombot felvarrtam kis felsőruhájára. Bátorítón megsimogattam kócos haját.

Ezután minden nap így zajlott. Nyitástól zárásig együtt voltunk. Mindenkinek elmondtam, hogy értelmes a gyerek, és mindent ért, csak senki nem foglalkozott eddig vele.

Két hét múlva beköszöntött karácsony ünnepe. Vettem Öcsikének egy lendkerekes tűzoltóautót, ami sivítva szirénázott, és rohant végig a patikán. Elkezdett játszani vele, és a sivítást hallva a két kezét a fülére szorítva megszólalt: - Megbojondujok! - Ezt ismételte egész nap.

A munkatársaimhoz fordultam: - Ugye, hogy tud beszélni?

Később otthonról hoztam meséskönyveket, és mindennap azokból olvastam neki. Jóval később megtanítottam neki az órát. Gyorsan tanult! Még később bekötöttem a fejét a kendőmmel, felírtam egy cédulára, hogy mit hozzon a boltból, adtam neki pénzt is. Ez a bolt nem a szemközti volt, hanem a távolabbi, és Öcsi mindent készségesen lebonyolított. Minden sikeres akciója után kapott egy forintot. Ezt beraktuk egy dobozba, perselyként leragasztottuk. Mondtam neki, hogyha majd a pénz összegyűlik, elviszem az Operába, és megnézzük A diótörőt, amelyet addig már sokszor elmeséltem neki.

Egyszer egy vasárnapról hétfőre virradó éjszaka nagyon hideg volt, ráadásul egész éjszaka havazott. A vonat, amellyel Egerből Bélapátfalvára utaztam vissza, elakadt, és valamikor fél 12 körül értem a faluba. Az én Öcsim ott várt az állomáson a szokásos öltözékében. A vas lámpaoszlopot fogta, a kis keze hozzá volt fagyva a vashoz. Alig bírtam leszedni róla. Leheltem, fújkáltam, a kezemmel melengettem. A szája teljesen el volt kékülve. Akkor éreztem először, hogy ez a gyermek valami különleges módon szeret engem. Az állomás körülbelül egy kilométerre volt a patikától. Útközben hol az egyik, hol a másik kezét melengettem. Én is fáztam, és a patikában is hideg volt. Nem is tudom, hogy vészeltük át ezt a napot.

Egy másik alkalommal - már a következő télen - Öcsi beszakadt a közeli tóba. Aznap nem jött. Azt hittem, beteg. Majd úgy tíz óra tájban megérkezett. A ruha tetőtől talpig csontkeményre fagyott rajta, és hajszálai úgy meredtek az égnek, mint a sündisznó tüskéi.

- Mi történt veled? - kérdeztem.

- Beszakadtam - válaszolta. Akkoriban már ő is többet beszélt. Odakint mínusz 10 fokot mutatott a hőmérő. Hárman gyorsan levetkőztettük. Jól betakargattuk, melengettük. Törülközővel dörzsöltem a testét, szárítottam a fejét. A ruháit a kályha köré terítettük ki. Biztos voltam benne, hogy agyhártya- vagy tüdőgyulladást kap. De nem! Délután felvette a száraz ruháit és hazament.
A szülei nem is tudták, mi történt vele. Még csak náthás sem lett!

Határtalanul edzett kisfiú volt. Nem kényeztette el az élet, sem a családja. Az édesanyja akkoriban át-átjött, és megkérdezte, nincs-e terhemre Sanyika. Akkor tudtam meg a nevét, de én soha nem hívtam Sanyikának, ő csak Öcsi maradt. Máig is Öcsi, pedig már elmúlt ötven.

Egyik nap véres fejjel állított be az én ,,fiam". A homlokán csorgott a vér, bele a szemébe. Nagyon sírt. - Mi történt már megint veled, Öcsikém?

- Föllökött a kecske. - Nem engedte, hogy elvigyük az orvoshoz. Csak a ,,dóccelésznéni" nyúlhatott hozzá. Én bevetettem minden tudásomat, de nagyon szétnyílt a seb a szemöldöke fölött. Amikor el tudtam állítani a vérzést, leragasztottam a sebet. Napközben többször átütött a vér, és cserélni kellett a kötést, de Öcsi nem sírt, biztonságban érezte magát, szerinte minden rendben volt. Tényleg rendbe jött - ez is. Nem gyulladt be, nem fertőződött el. Néhány nap múlva levettük a kötést.

Öcsi közben iskolás lett! Mindennap együtt írtuk a leckét, olvastunk és számoltunk. Én jártam a szülői értekezletekre is. Amikor a perselyben összegyűlt a pénz, elvittem A diótörőre, egy délelőtti előadásra az Operába. Öcsi szájtátva nézett már akkor is, amikor beléptünk a hatalmas épületbe, és meglátta a belsejét. Nem győzte csodálni az óriási csillárt, amely fokozatosan veszített fényéből az előadás kezdetén. Végig szótlanul figyelt, nem kérdezett semmit, hiszen a meséjét már évek óta ismerte.

Újra elkezdtünk pénzt gyűjteni a dobozban. Az újabb ígéretem az volt, hogy együtt megnézzük a János vitézt. De erre már nem került sor! 1965 decemberében férjhez mentem, Budapestre költöztem, ott is dolgoztam.

De a kettőnk kapcsolata nem szakadt meg, Budapesten is meglátogatott a keresztanyjával. Amikor Laci fiam megszületett, gyakran volt nálam, dajkálta, szerette őt. Az általános iskola elvégzése után három szakmát is kitanult. Pék-, cukrász-, szakácsoklevelet kapott. Amikor letöltötte a katonaidejét, megnősült. Néhány évet az NDK-ban dolgozott, és alkalmanként csomagokat küldött nekem. Családommal együtt ott voltam a lakodalmán. Szép kislánya született, aki már tizenkilenc éves.

Tavaly, amikor Öcsi családostul nálam járt karácsonyt köszönteni, végigsimítottam a forradást a szeme fölött. - Öcsikém, ez már örökké megmarad?

- Örökre... - felelte ő.

Öcsi ma is szakács, máig tartjuk a kapcsolatot. Állítja, hogy az igazi édesanyja én vagyok. És ő is olyan nekem, mintha édesgyermekem lenne!

Milyen furcsa, hogy elszaladtak az évtizedek! Olyan, mintha ma lett volna, mikor megláttam a havas árokban.
/ Kaptam - Szerzője számomra ismeretlen

 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Történet egy New York-i taxisofőrről
  2013-12-09 16:13:57, hétfő
 
 
Volt egy időszak az életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor taxisofőrként kerestem a kenyerem, New Yorkban. Igazi cowboy-élet volt, nem volt főnököm. És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes új utas más és más, előre megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont, mint amikor kockát dobsz a játékteremben. Amire nem számítottam, hogy az autóm elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is üzemelni. Éjszaka vezettem, nem láttam az utast, csak mentünk, mindig két idegen az éjszakában, és hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az életéről mesél. Olyan bensőséges dolgokat osztottak meg velem, amelyekről fényes nappal, szemtől szemben biztosan nem beszéltek volna.

Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem. - - Egy pillanat - válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.

Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki.

Mellette egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal teletömve.

- Ki vinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.
Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott.
- Semmiség - feleltem. - Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.

- Milyen jó fiú maga! - mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: - Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?

- Nem az a legrövidebb út. - vágtam rá gyorsan.

- Ó, azt egyáltalán nem bánom. - mondta. - Egy hospice-házba tartok.

Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak. - Nincs már családom. Mindenki meghalt. - Nagyon csendesen beszélt. - A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra. - Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.

- Mit szeretne, merre menjünk?

A következő két órában bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.

Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.

Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton azt monda: - Most már mehetünk. Elfáradtam. - Szótlanul haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró az előtetővel fedett főbejáratig vitt.

Két egyenruhás alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek, figyelték az asszony minden mozdulatát.

Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.

- Mennyivel tartozom? - kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.

- Semmivel. - feleltem.

- Magának is meg kell élnie valamiből. - mondta.

- Vannak más utasaim is. - szereltem le.

Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.

- Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak. - mondta végül: - Köszönöm.

Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót.

Aznap csak vezettem, céltalanul. Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélni. Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?

Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.

Egész életünkben a nagy dolgokra várunk. És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el.

/ Kent Nerburn életének egyik legmeghatározóbb története, ami saját bevallása szerint, elindította őt egy igazabb úton!
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
A hit és a szeretet ereje
  2013-12-07 17:04:37, szombat
 
  Egy megható Karácsonyi történet a testvéri szeretetről
A hit és a szeretet ereje hatalmas!


Odakint a hó apró csillagszemei, mint egy selyemfüggöny hullottak a jeges útra. Alig volt valaki az utcán, mindenki a szoba kellemes melegéből figyelte az ide-oda ingázó hatalmas pelyheket. De talán nem is meglepő hogy senki nincs az utcán. Karácsony este van.

Mindenki a fenyőillattal körüllengett szobákban beszélget, üldögél, kinek mihez van kedve. A hatalmas masnival és szalaggal átkötött színes dobozok már a fa alatt hirdették az este közeledtét, az ajándékbontás idejét, s a másik ember megajándékozását egy kis szeretettel, amit egész évben gyűjtögettünk, hogy ezen a napon kicsit többet adjunk, mint máskor.

Az egyik ablakon betekintve az utcáról egy nagyobb családi kört láttam, akik felszabadultan és vidáman beszélgettek. A gyerekek a fa körül igyekeztek kitalálni vajon kié lesz a nagyobb doboz, kié a kisebb, és vajon mi lapulhat a színes csomagolók alatt, ami már önmagában is magára vonta a figyelmet.
Mindenki ámulva nézte a karácsonyfa színes égőinek kellemes villódzását, nem gyorsan váltakozott, csak éppen úgy, hogy az ember lelkét jó érzéssel, szépséggel töltse el ne pedig kellemetlen zavaró fényjáték legyen az egész.
Egy apró kislány ült a fa alatt alig lehetett 4 talán 5 éves s potyogtak a könnyei. Édesanyja odalépett hozzá és megkérdezte:
- Mi a baj Lili?
A kislány csak tovább pityergett s könnyeivel eláztatta a kezében lévő zsebkendőt. Halkan szipogva mondta:
- Anya hozzám miért nem jön soha a Jézuska?
Az édesanya gyengéden simogatta a kislány hosszú barna haját és okos kis buksiját.
- De hiszen már itt járt! Nézd, ő hozta ezt a rengeteg ajándékot! Ne pityeregj Lilikém!
- Nem, nem járhatott itt! Mert én nem ezt kértem karácsonyra! Amit én kértem nem lehet becsomagolni! Én azt kértem, hogy Peti gyógyuljon meg!
Az anya lelke zavarodottságában igyekezett megnyugtatni a kislányt, de ott belül tudta, hogy mindez igaz.
- De hiszen Petinek semmi baja. Honnan vetted ezt?
- Az apuval erről beszéltetek a múltkor, hogy be kell vinni a kórházba.
- Akkor nem arról beszéltünk! Nyugodj meg Lilikém!
A kislány lassan-lassan elhitte édesanya szavait s a sírást is abbahagyta.

Peti is a fa előtt ült. Figyelte az égők fényjátékát. Ő már 15 éves volt. Képes volt felfogni mindazt, ami vele történik. Tudta hogy rákos... tudta és nagyon félt de a testvéreit meg akarta óvni mindentől. Nem akarta hogy tudják, hiszen úgysem értenék meg. A legidősebb is 4 évvel fiatalabb nála. Csendben tűrte odabent a fájdalmat. Néha elfeledkezett róla, és szinte felhőtlenül kacagott a többi gyerekkel, de odabenn a szívéből szinte vércseppekként hullottak a könnyei.

Liliben ott élt a szorongás. Nem értette mi történik körülötte, mégis most is minden erejével imádkozott.
- Drága jó Istenem! Én azt kérem karácsonyra, hogy Péter gyógyuljon meg!
S apró kezei mellkasa előtt összekulcsolódva pihentek. Szinte görcsösen fonódtak egybe apró kis ujjai. Imádkozott szinte egész este, s nézte a hópelyheket az ablakon át.

Nemsokára hazaindultak a vendégek és a gyerekek is aludni tértek. Mindenkinek külön szobája volt, ám Lili aznap úgy döntött Péterrel szeretne aludni. A kislány odabújt a bátyjához s egyre erősebben mormolgatta magában az imát.
Álomba szenderült ám ajkai akkor is suttogták az imát, a kívánságot. Éjjel egy apró csillag hullott az égből. Az ablakon át bekopogott. A kislány kinyitotta az ablakot s a csillagból kitörő fény a fiú testére irányult. Csendesen aludt tovább s a kislány is visszafeküdt.

Reggelre már csak álomnak tűnt az egész. A kislány tettét azonban a nyitott ablak nyikorgó hangja bizonyította. Mire felébredt már a szülők nem voltak ott, s Pétert sem találta sehol. Amikor hazaértek az anya arcán felcsillant a boldogság.
Odament a kislányhoz s a fülébe súgta:
- Itt járt a Jézuska, teljesült, amit kívántál!
A kislány rohant a bátyjához s hamar az ölébe ugrott, s boldogan nézte az egész család a karácsonyfát. S most már felhőtlen volt az öröm.

Nem várom el, hogy bárki is elhiggye a történetemet. De ha valaki bele tud gondolni, és egy picit el is vonatkoztat, megértheti, miről szól. A testvéri szeretet mekkora erővel bír. Nem feltétlenül így történik ez meg a mindennapokban, de a kislány példája, mennyire szerette testvérét...talán példát mutat mindenki számára. Mert akár igaz is lehetne...

(Csillagszemek)

 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
A hetedik mennyország
  2013-12-07 16:46:56, szombat
 
  A huszonhat éves arizonai asszony sajgó szívvel nézte leukémiában haldokló kisfiát, mégis egyfajta elszántság töltötte el. Mint minden szülő, ő is szerette volna felnevelni gyermekét, és megvalósítani az álmait. Most már tudta, hogy ez lehetetlen, a fehérvérűség nem engedi, de a fia álmait mégis valóra akarta váltani.
-- Csutak -- fogta meg a kicsi kezét ---, gondolkoztál már azon, hogy mi leszel, ha felnősz? Tervezgetted-e valaha, hogy mihez kezdesz majd az életeddel?
-- Igen, mami, mindig tűzoltó szerettem volna lenni.
-- Meglátjuk, mit tehetünk -- mosolygott az asszony, és még aznap felkereste a phoenixi tűzoltóságon az ő Bob barátját, akinek akkora szíve volt, hogy belefért az egész város. Elmondta neki hatéves fia utolsó kívánságát, és megkérdezte, nem tudná-e körbevinni a háztömb körül a tűzoltóautóval.
-- Nézd, ennél többet is tehetünk -- felelte Bob. -- Öltöztesd fel szerdán reggel hétre, én pedig tiszteletbeli tűzoltóvá nevezem ki egész napra. Bejöhet a tűzoltóállomásra, velünk ehet, és ha riasztást kapunk, kijöhet velünk a helyszínre! Sőt, ha megadod a méreteit, igazi uniformist csináltatunk neki, igazi sisakkal, nem holmi játékutánzattal, még a városi tűzoltóság emblémája is rajta lesz. Ugyanolyan vízhatlan sárga köpenyt kap, amilyet mi hordunk, meg gumicsizmát. Mindent itt, Phoenixben gyártanak, úgyhogy hamar meg tudjuk csináltatni.
Három nap múlva Bob eljött a kórházba Csutakért, tűzoltó egyenruhába öltöztette, és lekísért az odakint várakozó létrás kocsihoz, felültette a végébe, és elfuvarozta a tűzoltóságra. A kisfiú a hetedik mennyországban érezte magát.
Aznap háromszor riasztották a tűzoltókat, és Bopsy mindhárom akcióban részt vett. Más-más járművökön utazott, beült egy mentőkocsiba, sőt a tűzoltóparancsnok autójába is. Ténykedését videóra rögzítette a városi televízió.
A Valóra vált álom, a feléje áradó szeretet és figyelem annyira mélyen érintette, hogy három hónappal tovább élt, mint az orvosai jósolták.
Egy este állapota rohamosan rosszabbodott, s a főnővér, aki hitt a hospice-elvben, miszerint senki sem halhat meg egyedül, behívta a családot a kórházba. Emlékezett csutak nevezetes napjára, ezért telefonált a tűzoltóparancsnoknak is, hogy nem tudná-e odaküldeni egy egyenruhás beosztottját, aki a kis beteg mellet maradna utolsó óráján.
-- Én jobbat tudok -- válaszolta a parancsnok. -- Öt perc múlva ott leszünk. Amikor meghallja a szirénát, legyen szíves a hangosbemondón keresztül megnyugtatni a betegeket, hogy nincs tűz, csak egyik legderekabb tagja tiszteletére vonul ki tűzoltóság. Az ablakot feltétlenül hagyják nyitva! Köszönöm!
Körülbelül öt perc múlva megérkezett a szirénázó rohamkocsi, s a létra tetejéről tizenhat tűzoltó, köztük két nő mászott be Csutak harmadik emeleti ablakán. Az édesanyja engedélyével sorra megölelték, és elmondták neki, mennyire szeretik.
-- Parancsnok -- nézett fel erőtlenül a kisfiú--, most tényleg tűzoltó lettem?
-- Az bizony, Csutak -- bólintott a férfi.
A kisfiú mosolygott, és örökre lehunyta a szemét.
/ Jack Canfield és Márk V. Hansen/
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
A mennyországba utazó kislány
  2013-06-09 18:22:56, vasárnap
 
 
A vonat éppen befutott a pályaudvarra. A peronon egy kislány várt az "útipoggyászával", egy szatyorral, amelybe a tervezett utazásra egy kis ennivalót csomagolt be. A kicsi felszállt, és talált egy ülőhelyet egy még nem egészen teli fülkében. Kutatva nézett körül, és megnézte az utasokat, akik azonban mind idegenek voltak. Fáradt volt a hosszú várakozástól, és úticsomagját fejpárnának használta, hogy kissé kipihenje magát. Amikor jött a kalauz, nagy bizalommal megkérdezte tőle, hogy szabad-e itt aludni. Ő barátságosan igennel felelt, de utána látni akarta a jegyet. A kislány így felelt:

- Nincs jegyem.
Erre a következő beszélgetés alakult ki:
- Hova utazol hát?
- A mennybe megyek - hangzott a válasz.
A kalauz körülnézett, és csodálkozva válaszolt:
- Igen? És ki fizeti a vonatjegyet?
- Az Úr Jézus - felelte a kislány, és hozzáfűzte: - Ez a vonat nem a mennybe megy, és az Úr Jézus nem utazik rajta?
- Azt hiszem nem - válaszolta a kalauz, akit zavart a gyermek nyíltszívűsége. - De miből gondolod?
- Mert édesanyám gyakran énekelt egy éneket a vonatról, amely a mennybe megy, és az Úr Jézus kifizette az útiköltséget mindenkiért, aki azon utazik. De most már nem tudja többé énekelni. Nemrég meghalt. Ezért elhatároztam, hogy utána utazom, hogy ismét együtt legyek vele. Nem ismeri a dalt a vonatról, amely a mennybe megy? Nem énekli a kislányának, hogy el tudjon aludni? Vagy nincs kislánya? - kérdezte a kicsi, miután a kalauz csendben végighallgatta.
Megindult hangon válaszolt:
- Volt egy kislányom, körülbelül olyan idős, mint te, de már meghalt. Talán ő is a mennybe van.
- És most a bácsi odautazik, hogy viszontlássa? - kérdezte a kislány nagy együttérzéssel. Néhány utas érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Egyesek mélyen meghatódtak a kislány furcsa kérdéseitől. Valaki ezt mondta:
- Ez egy angyal!
- Nem, Kati vagyok. Az angyalok az Úr Jézusnál vannak a mennyben. - Ezután nagy bizalommal megkérdezte az utasokat:
- Mindannyian a mennybe utaznak? Annak nagyon örülnék! Biztosan mind szeretik az Úr Jézust, és imádkoznak Hozzá, ahogyan anyukám is mindig tette velem. Anyukám azt mondta, hogy mindenki, aki valóban hisz az Úr Jézusban, minden nehézség nélkül a mennybe kerül.
- Édesanyád biztosan jó asszony volt - szakította félbe az egyik utas a kislányt.
- Az én anyukám azonban sosem akarta, hogy valaki azt mondja neki, jó ember. Mindig azt mondta, hogy senki sem jó, csak egyedül Isten; és hogy nem azok az emberek jutnak a mennybe, akik azt hiszik, hogy jók, hanem csak azok, akiknek az Úr Jézus megbocsátotta bűneiket.
- A kislány kék szemét a kalauzra emelte: - De még mindig nem mondta meg, hogy a mennybe utazik-e. Nem akarja viszontlátni a lányát a mennyben? Vagy nem is hisz az Úr Jézusban?
A kalauz csöndben állt, és nem tudta, mit kezdjen a kislánnyal. Az egyik utas értésére adta, hogy kifizeti a kislány jegyét. A kalauz azonban így felelt:
- Meddig vigyük magunkkal a kislányt? Nem hagyhatjuk, hogy valahol csak úgy kiszálljon. Mi lesz ebből a gyermekből? - Komolyan aggódott miatta.
Nyugodtan kérdezett tovább a gyermek: - Mit mondjak a kislányának,
ha találkozom vele a mennyben?
Mondjam neki azt, hogy az apukája most nem tud a mennybe jönni, de később eljön őt meglátogatni?
Azaz utas, aki tanúja volt ennek a beszélgetésnek, és tovább mesélte az esetet, sajnálta, hogy a vonat éppen ekkor ért lakóhelye vasútállomásához, és le kellett szállnia. Később azonban megtudta, hogy Kati dolga jól végződött. Valaki oltalmába vette a kislányt, és hazavitte, ahol a hozzátartozói már aggódtak a gyermek miatt. Előzőleg semmit sem mondott nekik tervezett "mennyei útjáról".
Talán kicsit megmosolyogjuk a kislányt. De talán el kellene tűnődnünk ezen: Mi a megfelelő vonatot választottuk-e, és ismerjük-e a célállomást? Hova vezet életünk útja? Eldöntöttük-e már, hogy mi az uticélunk?
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Visszavarázsolom, mert hiányzik
  2013-05-22 15:13:14, szerda
 
  Testünk csodái
Családunkban történt a következő eset. Hónapokig tartó kivizsgálással sem jöttek rá, mi baja lehet Annuskának. Mígnem egy pszichológus segített.
Annuska szülei esti egyetemre jártak és nappal dolgoztak. Éppen építkeztek is, így hát minden idejükre, minden fillérjükre nagy szükség volt.

Az akkor négyéves kislány nagyon sokszor volt a dédpapájánál, az akkoriban hetvenöt éves Lajos bácsinál. Nyaranta szinte ott is lakott a városszéli kis kertes házban, dédpapa meg ő nagyon jó cimborák voltak, így mondták.

Annuska reggelente kiszaladt, hogy megszámolja a margarétákat nappal a közeli strandra jártak pancsolni, esténként a bácsi csodálatos meséket mondott neki fejből, amiknek soha de soha nem akart vége szakadni. Annuska, ahogy nőtt, úgy került egyre közelebb a dédpapához. Már megértette, hogy nem szaladhat nagyon előre, mert a bácsi nem tudja követni, fáj a lába.

Egyszer, régen eltörött a térde, öregségére pedig beállt, a reuma is nyúzta, egyáltalán nem hajlott már, egyáltalán nem hajlott már, Lajos bácsi csak bicegni tudott. A ház időközben felépült, Annuska iskolába ment, a dédapa is ritkábban jött hozzájuk, egyre nehézkesebbé vált, ahogy öregedett, és a lába sem igen bírta. Ettől persze még sokat találkoztak, sőt, az esti mesék sem maradtak el, dédapa mindig felhívta a kislányt telefonon, ha új történet kerekedett a fejében.

Egy nap aztán meghalt Lajos bácsi. Mindenki ott volt a temetésén, aki csak élt és mozogott, rokonok, barátok, régi kollégák, tisztelők, apa szerint még az ellenségek is, ha volt olyan egyáltalán. Alig fért el a sok ember a kis földpúp körül. Annyi volt a virág, hogy még a szomszéd sírokra is átfolyt a rengeteg színes koszorú, csokor és bokréta. Annuska nem tudott sírni.

Nyolc éves volt, mondhatjuk, hogy már nagylány, mégsem akarta megérteni, hogy a dédpapa nincs többé. Anyukája aggódva figyelte, hogy motyog esténként a telefonba egy képzeletbeli baráttal, aki állítólag mesélt neki. Hogy Lajos bácsi az égbe került, egyáltalán nem nyugtatta meg a kislányt, követelte, hogy vigyék el hozzá a kisházba, mert nem hitte el, hogy nincs ott. El is vitték. Szörnyű volt látni, ahogy Annuska szobáról szobára szalad a dédpapáért kiabálva, és még az ágy alá, a szekrény mögé is benéz, hátha megtalálja.

Ahogy múltak a hetek, hónapok, Annuska is mintha kicsit megnyugodott volna. Egyre kevesebbszer emlegette a papát, a titokzatos telefonok is ritkábbak lettek. De ugyanakkor behívatták az anyját az iskolába, ahová Annuska ritmikus sportgimnasztikára járt. Túl gyakran fájlalja a lábát a gyerek, mondta a tanárnő, van, hogy egész nap sántít. Annuskát kikérdezték, hol fáj a lába, mitől fáj, mióta fáj, de csak a vállát vonogatta. A bal térdét böoködte, hogy ott a baj, a térdében, sehogy se akar behajlani. De az okát nem tudta senki.

Orvostól orvosig hurcolták a kislányt, a körzetből beutalták a traumatológiára, az idegsebészetre, a sebészetre, röntgenre, még gyógytornászhoz is elvitték. A gyógytornásztól természetgyógyászhoz mentek, onnan meg a csontkovácshoz. De senki nem talált semmit. Annuska pedig egyre jobban sántított.

A család egyik barátja pszichológus volt, véletlenül jutott tudomására az eset. Feltétlenül találkozni akart Annuskával, mert valami azt súgta, hogy a sántítás oka a lelkében keresendő. Felkereste őket, és hamar összebarátkozott a kislánnyal. Egyetlen szóval sem kérdezte tőle, miért sántít. Ügyet sem vetett a lábára. Viszont annál többet beszélgettek mindenféléről. Rengeteget rajzoltak együtt, sőt, meséket is kitaláltak Annuska javaslatára.

A pszichológus és a kislány egyre jobban összebarátkoztak. Annuska napról napra többet mesélt, többet nevetett, és miközben mesélt, a dédapa neve is egyre többször felbukkant. A pszichológus megkérte a sülőket, beszéljenek Annuska dédapjáról. Milyen ember volt, mivel foglalkozott, hogyan jellemeznék. Egyikük végre kinyögte, hogy a dédpapa sánta volt. És akkor szinte mindhárman egyszerre csaptak a homlokukra. Hiszen nincs semmi baj a kislány lábával! Olyan nagyon hiányzik neki a dédapja, hogy ezzel a módszerrel hozza vissza magának. Úgy hiszi, ha sántít, ezzel visszavarázsolja a sánta nagypapát, aki így éjjel-nappal vele lehet.

Sok játék, közös program, nagy beszélgetések, sok nevetés, gyerekközösség, bulik... Ezt írta fel receptre a pszichológus. Az idő majd meggyógyítja Annuska lábát. Ahogy enyhül majd szívében a gyász, hogy a dédapa helyére új barátok, új élmények kerülnek, úgy válik a térde is újra hajlíthatóvá. Így is lett, fél év sem telt bele, és Annuska folytathatta a ritmikus sportgimnasztikát. Annuska és az anyukája rendszeresen visznek virágot Lajos bácsi sírjára, sőt, még egy rossz sétabotot is kivittek neki a temetőbe, hogy ne kelljen annyira sántítania.
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Az igazság néha megdöbbentő is lehet!
  2013-04-15 08:59:57, hétfő
 
 
Szánj rá egy percet ,hogy elolvasd!

Egy 24 éves fiú bámult ki a vonat ablakán.
,,Apa nézd, azok ott hátul a fák!"
Az apja elmosolyodott. Egy fiatal házaspár ült mellettük és figyelték a fiú nagyon gyerekes viselkedését.
Ismét kiáltás...
,,Apa nézd, a felhők olyanok, mintha velünk jönnének!"
A fiatal pár nem tudott már tovább ellenállni:
,,Miért nem viszi el a gyerekét egy jó elmeorvoshoz?" -kérdezték az apját.
Az idős ember mosolyogva válaszolt:
,,A kórházból jövünk. A fiam vakon született, és csak pár nap telt el a műtét óta. Ma van az első napja, hogy láthatja a világot körülötte."
Tanulság:
Minden embernek megvan a maga története. Ne ítélkezzünk felettük, ne bántsuk őket, mert nem tudhatjuk, hogy mit éltek át, vagy mi történt velük. Az igazság néha megdöbbentő is lehet!
Ha nem osztod meg nem fog történni semmi, nem leszel balszerencsés stb. , viszont lehet, hogy sikerül megváltoztatni egy pár ember gondolkodását.
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 27 
2017.03 2017. április 2017.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 3 db bejegyzés
e hónap: 60 db bejegyzés
e év: 140 db bejegyzés
Összes: 6632 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 544
  • e Hét: 4769
  • e Hónap: 30861
  • e Év: 117665
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.