Regisztráció  Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 33 
Egy történet a mosolyról
  2017-09-05 16:06:23, kedd
 
  A mosoly
Sokan ismerik Antoine de Saint-Exupéry csodálatos könyvét, " A kis herceg"-et. Ez a különös, fantáziadús és gondolatébresztő történet egyszerre szól a gyermekekhez és a felnőttekhez. Jóval kevesebben hallottak a szerző többi munkájáról, regényeiről és novelláiról.
Saint-Exupéry vadászpilótaként harcolt a nácik ellen, és bevetés közben vesztette életét. A második világháború előtt a spanyol polgárháborúban is részt vett a köztársaságiak oldalán. Ez az időszak ihlette "A mosoly"(Le sourire) című elbeszélését. Ezt szeretném most megosztani olvasóimmal. Nem tudni, hogy saját életéből merített eseményt dolgoz fel, vagy a képzelet szüleménye.
A történet szerint ellenséges fogságba esett,és börtönbe zárták. Őrei rideg tekintetéből és a durva bánásmódból biztosra vette, hogy másnap kivégzik. Innen kezdve a saját szavaimmal mesélem el a történetet, amennyire emlékszem rá.
Nem volt kétséges, hogy halálra szánnak. Remegtem az idegességtől. A zsebeimben kutattam, hátha maradt valahol egy cigaretta a motozás után. Találtam is egyet, de reszkető ujammal alig tudtam az ajkamhoz emelni. Ekkor ráeszméltem, hogy gyufám sincs, elvették tőlem.
Cellám rácsán át az őrre néztem. Ügyet sem vetett rám. Végtére is ki törődik egy senkivel, egy hullajelölttel? Spanyolul kiszóltam neki:
- Nem tudna tüzet adni, kérem?
Felém pillantott, vállat vont, és odajött, hogy meggyújtsa a cigarettámat.
Eközben a tekintetünk óhatatlanul találkozott. Ebben a pillanatban elmosolyodtam. Nem tudom miért tettem. Talán az idegességem miatt, talán azért, mert amikor testközelbe kerülünk valakivel, nehéz megállni a mosolygást. Akárhogy is, mosolyogtam. Ebben a másodpercben mintha egy szikra húzott volna ívet a két szív, a két emberi lélek között. Nyilván önkéntelenül az őr is viszonozta mosolyomat a rácson túlról. Már felparázslott a cigarettám, de ő ott maradt a közelemben, egyenesen a szemembe nézett, és egyre mosolygott.
Én is tovább mosolyogtam, most már abban a tudatban, hogy nem egyszerűen egy börtönőrt, hanem egy embert látok magam előtt. A tekintete mintha új távlatokat nyert volna.
- Van gyermeke? - kérdezte.
- Igen, nézze - vettem elő a tárcámat, és idegesen kotorásztam benne a családi fotók után. Ő is előhúzta gyerekei képét, és arról beszélt, milyen jövőt tervez nekik. A szemem megtelt könnyel. Elmondtam neki mennyire félek, hogy nem láthatom többé viszont a családomat, nem láthatom felnőni a gyermekeimet. Az ő szemébe is könnyek szöktek.
Hiretelen egy szó nélkül kinyitotta a zárka ajtaját, és némán kiengedett. Kivezetett az épületből, nesztelenül a kertek alatt, kikísért a városból. A település szélén elengedett, s továbbra is szótlanul, sarkon fordult és otthagyott.
Egy mosoly mentette meg az életemet.
Igen, egy mosoly - két ember természetes, minden kimódoltságtól, tettetéstől mentes kapcsolata. Azért idézem fel itt ezt a történetet, mert szeretnék mindenkit elgondolkoztatni, hogy a sok védőfal mögött, amit magunk köré építünk - ide tartozik az önérzet, mindenféle cím és rang, a pozíció, s mindaz, amit azért teszünk, hogy milyennek láttassuk magunkat -, ott rejlik saját legbenső énünk. Nem félek nevén nevezni - a lelkünk. Őszintén hiszek abban, hogy ha mindenki felismerné a másikban a lelket, többé nem lennének ellenségek. Eltűnne a gyűlölet, az irigység és a félelem. Szomorúan tapasztalom, hogy a védőrétegek, amelyekkel gondosan körülvesszük életünket, eltávolítanak és elszigetelnek másoktól, nem is tudunk igazán érintkezésbe kerülni. Saint-Exupéry elbeszélése egy varázslatos pillanatot elevenít fel, amelyben két lélek felismeri egymást.
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Egy csodálatos árverés
  2017-07-17 20:27:11, hétfő
 
 
Hill Roland, Krisztus áldott szolgája egyszer egy városban szabad téren
hirdette az evangéliumot. Nagy tömeg lepte el a teret. Megrázó erővel
szólt a bűn rontásáról és a szeretet hatalmáról, amely Jézusban földre
szállt.
Igehirdetése közben egyszer csak mozgolódás támadt. Egy fogat elakadt a
téren a nagy tömegben. A hintóban Erskine Anna lady, egy gazdag és
pompaszerető, városszerte ismert hölgy ült. Első csillag volt minden
bálon, a színházakban, hangversenyeken és a korzón. De szinte soha nem
járt olyan helyeken, ahol Isten igéje hangzott. Hill Roland látásból
ismerte a ladyt. Éles tekintetét nem kerülte el a mozgolódás, és felismerte
őt a hintóban. Villámgyorsan elgondolta: ez egy rendkívüli alkalom.
Félbeszakította az igehirdetést, kinyújtotta karját a hintó felé,
rámutatott a lady-re, és odakiáltott a tömegnek:
- Nézzétek, lady Erskine van ott a hintóban. Jó alkalom, hogy nem tud
továbbjutni. El fogjuk őt árverezni!
A lady meglepetése leírhatatlan volt. Minden szem felé fordult. Kínos
helyzetében legszívesebben a föld alá süllyedt volna. De a tömegben meg
sem mozdulhatott. És hangzott az igehirdető kiáltása:
- Ki akarja megvenni Erskine lady lelkét? Nagy csönd támadt. - Hill Roland
szünetet tartott, aztán a Szentlélek hatalmával megint megszólalt:
- Több jelentkezőt is látok, akik készek minden árat megfizetni.
- Világ, te mit adsz érte?
- Adom minden dicsőségemet és pompámat; tekintélyt, hódolatot, gazdagságot!
- Csak ennyit? Hát halhatatlanságot, örök életet?
- Az magamnak sincs . . .
- Ez nagyon szegényes! Túl alacsony ez az ár. Mert mit használ a ladynek,
ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall?
- Sátán, te mit adsz érte?
- A test kívánságát, a szemek kívánságát s az élet kérkedését csordultig
kielégítem. Élheti a maga akaratát! Minden vágyát teljesítem, az élvezetek
poharát fenékig ürítheti.
- És mit kívánsz ezért?
- Természetesen a lelkét, hiszen azt akarom, hogy örökre az enyém legyen!
- Túl magas az ár, amit kívánsz. Te sem kapod meg őt, Sátán! Hazug vagy és
a hazugságnak atyja!
- És te Úr Jézus, te mit adsz érte?
- Én már odaadtam a lady-ért a tulajdon életemet. A véremet ontottam érte
a kereszten, ott lefizettem a váltságdíjat az egész emberiségért. Adom neki az én békességemet, az én örömömet, azt az örömet, amelyet a világ nem adhat, de el sem vehet. Felöltöztetem őt a megigazulás fehér selymébe, és felékesítem őt az üdvözítő hit színaranyával. Senki sem ragadhatja ki őt az én őérte átszegezett kezemből. És ha majd hitben
elvégzi hívő életének pályafutását, magamhoz akarom venni őt az én
dicsőségembe. Mert ahol én vagyok, ott legyen az én szolgám is!
- És mit kívánsz tőle, Uram e csodálatos ajándékért?
- A bűneit és a rossz lelkiismeretét. Mindent, ami megronthatná és terhelné Őt. Mindezt én vettem magamra helyette.
- Ó, Uram, a tiéd, legyen és maradjon is ő mindig, örökre!
- Erskine lady, meg van elégedve az árveréssel? - fordult most a ladyhez.
- Igen! - felelte a lady megindultan, tiszta, erős hangon. Mély
megindultság lett úrrá a tömegen is.
Erskine lady megtartotta a szavát. Ettől az órától kezdve megváltozott egész élete. Letette a pompát, felhagyott a szórakozásaival, feladta régi társaságát. Barátja és pártfogója lett a szegényeknek és betegeknek, a nyomorultaknak és megterhelteknek. Messze földön híre járt. Égett benne a Szentlélek tüze, szívvel-lélekkel szolgálta Isten országának ügyét. Mindvégig áldotta Istent, aki odavitte őt akkor a tömegbe, és csodálatosan kiragadta a világ és a bűn bűvöletéből.
Forrás: 1963 ÚJ ÉLET evangéliumi folyóirat
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Hasznos leckék
  2017-07-03 15:25:08, hétfő
 
  1. lecke
Egy férfi otthon bemegy a zuhanyzóba, miután a felesége éppen végzett a tusolással, amikor valaki csenget.
A feleség gyorsan maga köré csavar egy törölközőt, és lemegy a bejárati ajtóhoz.
Amikor kinyitja az ajtót, azt látja, hogy Béla, a szomszédjuk áll ott.
Mielőtt bármit is szólhatna, Béla kikerekedett szemekkel ezt mondja:
"Adok százezer forintot, ha ledobod magadról a törölközőt."
Egy pillanat gondolkodás után a nő ledobja magáról a törölközőt, és ott áll pucéran Béla előtt.
Néhány másodperc múlva Béla átadja a százezer forintot és elmegy.
A nő visszaveszi magára a törölközőt és bemegy a házba.
Amikor visszaér, a férje kérdezi tőle: "Ki volt az?"
Béla volt, a szomszéd"-válaszolja.
Nagyszerű"-mondja a férj. "Mondott valamit arról a százezer forintról, amit a múltkor adtam neki kölcsön?"

A történet tanulsága:
Ha időben megosztod az üzleti partnereiddel a hitellel és a kockázattal
kapcsolatos információkat, azzal megelőzheted a felesleges kitárulkozást.

2. lecke
Egy pap felajánlja egy apácának, hogy elviszi kocsival.
Az apáca beül és keresztbe teszi a lábát, ami miatt a ruhája felhúzódik, és így láthatóvá válik a combja.
A pap ezt meglátja és kis híján karambolt okoz.
Miután egyenesbe hozza az autót, a pap lassan az apáca combjára teszi a kezét.
Az apáca azt mondja: "Atyám, emlékszik mit mond a 129. zsoltár?"
A pap erre elveszi a kezét.
De amikor sebességet vált, akkor a keze újra az apáca combjára téved.
Az apáca megint azt mondja: "Atyám, emlékszik mit mond a 129. zsoltárt?"
A pap elveszi a kezét és mentegetőzik: "Sajnálom, nővér, a test könnyen bűnbe esik."
Amikor megérkeznek, a nővér nagyot sóhajt és kiszáll.
Amikor a pap visszaér a templomba, szalad, hogy megnézze a 129. zsoltárt.
Meg is találja: "Menj tovább és keresgélj, mert ott feljebb megtalálod a megdicsőülést."

A történet tanulsága:
Ha nem vagy jól informált a munkáddal kapcsolatban,
akkor könnyen elszalaszthatsz egy nagyszerű lehetőséget.

3. lecke
Az értékesítő, a pénzügyes és az ügyvezető ebédelni megy, amikor út közben találnak egy régi lámpást.
Megdörzsölik, erre kijön belőle egy szellem.
Azt mondja a szellem: "Mindegyikőtöknek teljesítem egy kívánságát!"
"Először én! Először én!"-Mondja a pénzügyes.
"A Bahamákon szeretnék lenni, a jachtomat vezetni és gondtalanul élni."
Puff, a pénzügyes eltűnik.
"Most én! Most én!"-mondja az értékesítő. "Hawaii-on szeretnék lenni,
henyélni a parton a személyi masszőrömmel, soha ne fogyjon el a koktél,
és legyek mindig boldog."
Puff, ő is eltűnik.
"Oké, most te jössz"-mondja a szellem az ügyvezetőnek.
Az ügyvezető azt mondja: "Ezek ketten legyenek ebéd után az irodában."

A történet tanulsága:
Mindig hagyd, hogy először a főnök beszéljen.

4. lecke
A sas üldögélt a fán és csak henyélt, nem csinált semmit.
Arra jött a nyúl, meglátta a sast, és azt kérdezte tőle:
"Lehetne, hogy én is csak üldögélek és nem csinálok semmit?"
"Persze, miért ne?"-mondta a sas.
A nyúl erre leült a földre a sas alá, és ő is henyélni kezdett.
Hirtelen megjelent a róka, ráugrott a nyúlra. és megette.

A történet tanulsága:
Nagyon-nagyon magasan kell lenned ahhoz, hogy megtehesd, hogy csak üldögélsz és nem csinálsz semmit.

5. lecke
A pulyka és a ló beszélgetnek.
"Bárcsak képes lennék arra, hogy felrepüljek annak a fának a tetejére"-
sóhajt a pulyka"-de nincs annyi erőm!"
"Nos, miért nem csipegetsz egy keveset az ürülékemből?"-mondja a ló. "Tele van tápanyaggal."
A pulyka megfogadja a tanácsot, és csipeget a ló ürülékéből.
Erre elég ereje lesz ahhoz, hogy a fa legalsó ágára felrepüljön.
Másnap megint csipeget az ürülékből, és eléri a második ágat.
Néhány nappal később a pulyka büszkén felrepül a fa legmagasabb ágára is.
Ekkor észreveszi őt egy vadász, aki fogja a puskáját, és lelövi.

A történet tanulsága:
A sok lószar felrepíthet a csúcsra, de ott tartani nem fog.

Lévai Zoltán
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Ilyen az élet, ilyen a szerelem.
  2017-07-02 18:50:46, vasárnap
 
  A nő válni akart. A férje kért egy nap gondolkodási időt és ezt a levelet írta:
Egész este egy szót sem szólt, úgy tűnt, hogy nagyon gondolkodik valamin. Egymás után gyújtott rá. Én csalódott voltam, nem értettem, hogy miért nem hajlandó bármit is mondani.
Három év együtt járás és két év házasság után most elég furcsának látom a kapcsolatunkat. Amiért annak idején beleszerettem a férjembe, azok az érzések most megváltoztak.
Egy nagyon érzékeny és érzéki nő vagyok. Számomra nagyon fontos a romantika, a kedvesség, az odafigyelés. A férjem teljesen az ellentétem. Nem érzékeny, és a romantikára sem kapható. Mindezért elbizonytalanodtam az utóbbi időben.
Egy napon erőt gyűjtöttem, és közöltem vele, hogy el akarok válni.
- Miért? - kérdezte
- Mert elegem van! - válaszoltam.
Ő erre nem mondott semmit. Egész este egy szót sem szólt, úgy tűnt, hogy nagyon gondolkodik valamin. Egymás után gyújtott rá. Én csalódott voltam, nem értettem, hogy miért nem hajlandó bármit is mondani. Ha már nekem sem tudja elmondani azt, hogy mit érez, minek kell folytatni ezt az egészet.
Majd hirtelen azt kérdezte:
- Mit tehetnék azért, hogy meggondold magad?
Mélyen a szemébe néztem, és halkan azt feleltem:
- Na ez itt a kérdés... Ha tudod a választ, és őszintén meggyőzöl arról, hogy szeretsz, akkor meggondolom magam.
- Holnap megadom a választ - mondta csendesen.
Számomra az utolsó remény is elvesztett, mikor azt mondta, hogy majd holnap válaszol.
Másnap mikor felébredtem, nem volt mellettem. Az íróasztalon lapok voltak. Az egyiken ez állt:
,,Drágám!
Azért foglalkoztam az utóbbi időben többet magammal és kevesebbet veled, mert vigyáznom kell a kezeim épségére, hogy mikor elrontod a számítógépen lévő programokat, akkor meg tudjam javítani a gépet. Vigyáznom kell a lábaim épségére, mert mindig a munkahelyeden felejted a lakáskulcsod, és szeretném, ha még sokáig el tudnék menni értük az irodába, hogy visszahozzam neked. Vigyáznom kell a szemeim épségére, mert, ha utazunk, a nagyvárosokban mindig eltévedsz, én pedig szeretnék mindig rád találni.
Miközben olvastam, a szemeim megteltek könnyel, még a levelet is eláztatták, amely így folytatódott:
,,Most, hogy tudod a válaszom, és boldog vagy, kérlek nyisd ki az ajtót, mert már jó ideje, hogy ott állok a reggelivel".
A nevetés hirtelen tört ki belőlem. Gyorsan kinyitottam az ajtót, ő ott állt, a tálcán rántottával és dzsúzzal.
Ilyen az élet, ilyen a szerelem. Sokszor nem is vesszük észre, hogy ott van közvetlen mellettünk. A szerelem akár unalmas is lehet egy idő után. Viszont ott van, csak meg kell látni, és örülni kell neki, minden egyes percben.
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
“Soha nem szeretnék gyereket!”
  2017-07-02 14:17:34, vasárnap
 
  - Egy fiatal nő őszinte vallomása, ami sokakat megbotránkoztatott!

Egy nő őszinte vallomása és magyarázata arra, hogy miért nem szeretne gyereket szülni.
,,Amit most le fogok írni, lehet, sokakat elborzaszt: de soha nem szeretnék gyereket szülni.

Gondolom, felmerül a kérdés: hogy de hát miért nem szeretném megélni az anyaság örömét, annak legszebb pillanatait? Biztos sokan gonosz embernek tartanak, de mielőtt bárki is elítélne, szeretném, ha meghallgatna.

Normális, ideálisnak mondható gyerekkorom volt, de már elég fiatalon tudatosult bennem, hogy nem szeretnék gyereket. Voltak ugyan babáim, de a család házi kedvenceivel jobban szerettem játszani. Jelenleg is két cuki kiskutyám van, akikkel úgy bánok, mintha a gyerekeim volnának.

Már kamasz voltam, amikor hangosan is kimondtam a véleményem, hogy nem akarok gyereket. Eleinte a szüleim és a barátaim is azt gondolták, hogy ez egy pillanatnyi időszak, majd elmúlik. Az évek teltek, de a véleményem nem változott.

Az általános vélekedések ellenére, vannak nők, akiket nem kerít hatalmába az anyai ösztön. Én is ezekhez a nőkhöz tartozom. Igazából sosem kedveltem a gyerekeket, a társaságuk inkább zavart, mintsem örömet szerzett volna, de találkoztam azért aranyos kicsikkel, de mégsem éreztem azt, hogy nekem is kellene egy.

Úgy gondolom, hogy nem leszek kevésbé nő, mert nem szeretnék gyereket szülni. Vannak érzelmeim, tudok szeretni, és gondoskodó is vagyok. Egyszer mélyen megsértettem egy nőt, akinek azt mondtam, hogy nem szeretnék kihordani egy gyereket, aki 9 hónapig a hasamban fejlődik, és akiért 18 éves koráig felelős kell legyek.

Miért szeretem a gyerek nélküli életem? Annyit alszom, amennyit akarok, akkor nézek filmet, tévét, amikor akarok, senki sem zavar ebben, és körbe utazhatom a világot is. Felépítettem egy karriert, amit nem vagyok hajlandó a második helyre tenni, és még emellett professzionális sminkesként és modellként is dolgozatok részmunkaidőben. Szeretek szuperelfoglalt lenni. De elismerésem azoknak az anyáknak, akik a gyerek mellett is képesek dolgozni, de én nem tudnám utánuk csinálni.

Sokan nem értenek meg. Amikor ez kiderül rólam, igyekeznek meggyőzni, de én nem szeretnék változtatni a mostani életemen.

Érvként hozzák fel, hogy én sem létezhetnék a szüleim nélkül, és ez igaz is, hiszen azért élek, mert szerettek volna gyereket. Azt is mondják, hogy egoista vagyok, de szerintem akkor lennék az, ha úgy vállalnék gyereket, hogy közben minden egyes percét az anyaságnak utálnám. Majd azzal jönnek, hogy csodálatos anya lennék, na efelől kétségem sincs, hiszen imádom a Disney rajfilmeket, a babákat, és nagyon energikus vagyok, ezért inkább úgy érzem magam, mint egy gyerek, felnőtt testbe zárva.

Gondolom ismerős az a mondat is, hogy: ,,Ki fogja gondodat viselni, ha megöregszel? Néha ugyan eszembe jut, de arra sincs garancia, hogy ha lesz egy gyerekem, az majd segítségemre lesz, ha idős, tehetetlen öregasszonnyá válnék.

,,Akkor nem is szeretnél családot, házasságot?" - kérdezik. Még most az a társadalmi elvárás, hogy férjhez kell menni, majd gyereket szülni, de ha én nem szeretnék gyereket, az még nem jelenti azt, hogy nem akarok egy szerető férjet, sok barátot.

Ha legközelebb találkozol egy olyan nővel, aki nem szeretne gyereket, kérlek, nem mutogass ujjal rá, mert a nőiesség és az anyaság, nem zárja ki egymást.

A cikket Janine James írta, és a viralwomen.com oldalon tették közzé, fordítás Filantropikum.com.
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Egy nő, lehet erős, lehet gyönge, lehet megalázott,
  2017-07-01 19:28:15, szombat
 
  Egy nő, lehet erős, lehet gyönge, lehet megalázott, szenvedhet, de akkor is... szeret!


Ma, hajnali öt óra, SMS hangra ébredtem. Az üzenet így szólt: Mancikám, ha valamikor, a nap folyamán ráérsz, légyszíves csörögjél rám! Fontos! Szeretettel ölel, a te vén barátnőd!

Csak a fél szemem volt nyitva és az is csak résnyire, éppen hogy belefértek a betűk. Ahogy elolvastam, az első gondolatom az volt, hogy majd reggel 8 után felhívom, most alszom még egy kicsit. Lehunytam a szemem és elkezdtem számolni a kisbirkákat : tíz, tizenegy, tizenke..., vajon mit akarhat? Most írta, vagy valahol bolyongott az éterben és mostanra érkezett meg? Ha most írta, akkor viszont ébren van.



Pár pillanatig hezitáltam, végül úgy döntöttem, hogy küldök egy SMS-t, és megkérdezem, ébren van-e? Válaszképpen pillanatokon belül megcsörrent a telefon.

Te miért nem alszol Mancikám? Ilyenkor minden normális ember alszik még! - közli nevetve.

A normálisak, azok minden bizonnyal igen. - válaszoltam.

Hogy vagy? Mi van veled? - kérdezem.

Szarul, sőt kurva szarul. - jön a válasz. - Ezt már nem úszom meg élve. - feleli.

Dehogynem! Ez is menni fog! Eddig még mindig sikerült! - mondtam.

Eddig igen, mert akartam... Mikor érsz rá egy fél órára, órára, valamennyi időre? - kérdezi.

Valamikor késő délután, ha az úgy jó neked. - felelem.

Nekem bármikor jó, itthon vagyok. Amikor ráérsz gyere, várlak.

Megígértem, hogy a délutáni órákban meglátogatom. Négy óra után megérkeztem hozzá. Kedves és elegáns volt, mint mindig is szokott, de mégis valami nagyon furcsa sápadtság és fájdalom volt az arcán és rengeteget vékonyodott. Látszott a szemén, hogy nagyon örül. Beinvitált. Frissen főzött kávéillat és sütemény illat terjengett a lakásban.

A kávé az enyém! A süti neked készül! Meggyes! - közli.

Leültünk egymással szembe, a hatalmas, kényelmes fotelekbe. Milyen pici és törékeny lett. Hirtelen félelem fogott el, nem akartam azt hallani, amit sejtettem! Kínos mosollyal, megjegyzi - Látod mi lett belőlem? Még pár hét, és teljesen elfogyok! Borzasztóan éreztem magam.

Most erre mit mondjak? Mondjam, hogy: á, dehogy, nagyon jól nézel ki - amikor ő is tudja, hogy nem igaz. És azt is tudja, hogy körülbelül mi vár rá, mert volt alkalma végignézni jó pár ember haláltusáját és elmúlását. Szerencsére nem várt választ, mert azonnal folytatta.

Látni akartalak és beszélgetni veled, míg még eszemnél vagyok. - mondta ezt ugyanazzal a fájdalmas mosollyal. Mindenkivel beszélni akarok még egyszer... talán utoljára... akiket szeretek és akikről azt érzem, hogy engem is szeretnek... Nem vagytok túl sokan. - egy újabb fájdalmas félmosoly, vagy inkább fintor.

Mindenkinek akarok adni egy jelképes ajándékot, most valahogy nem szeretem kimondani azt a szót, hogy emléket, mert nemsokára én is az leszek. Nem félek, de mégis van bennem valamiféle fájdalom. Nehezemre esik elköszönni az életemtől, pedig sokáig nem is szerettem, sőt, nem is akartam élni. S most mégis fájlalom, hogy ennyi volt. Későn jöttem rá, hogy ne vegyem túl komolyan. Későn tanultam meg élni. Valószínű én ilyen későn érő típus vagyok. - és felszabadultan, tiszta szívből nevetett.

Egy vékonyka fényképalbum volt az asztalon. Kezébe vette és kinyitotta.

Már mindenki emlék, aki ebben van. Megnézed? - kérdezte.
Persze. - válaszoltam.

Átnyújtotta.

Ő ott az anyám. Szép volt és okos, de mégis elcseszte az életét. Beleszeretett az apámba, akit én nem is ismertem. Haláláig őt szerette. 36 éves volt, amikor már nem bírta tovább és feladta az életét. Sokáig gyűlöltem emiatt, aztán sajnáltam, később pedig, imádtam őt. Megértettem azt, amit valószínű ő képtelen volt megérteni. Öt éves voltam, amikor a nagyszüleimre maradtam, a háború alatt volt. Szerettek, de a nagyanyám, kicsit beleőrült anyám halálába. Volt, amikor együtt kereste velem őt. Olyankor végigjártuk a környező utcákat, benéztünk a főtéren az üzletekbe, hátha megtaláljuk... Tizenhét voltam, amikor ő is meghalt. Senkim nem maradt, csak egy két rokon, aki elvitte azokat a ruhákat, amik jók voltak rájuk. Volt, aki az órát akasztotta le a falról, mert ő vette nászajándékba - mondata és elvitte. Ott maradtam egyedül. Volt egy apáca ismerőse az anyámnak, aki kiskorom óta szívén viselte a sorsomat. Ő volt az, aki felkarolt. Ezért folytathattam az iskolát. Tanítónő lettem. 19 voltam, amikor a férjemmel találkoztam. Amikor megláttam, tudtam, hogy a felesége leszek. Szerelem volt első pillantásra. Ő akkor már 30 volt, túl egy házasságon és gyereke is volt. A mulatás, a kártya és a cimborái volt az élete, de úgy hatott rám, hogy nem tudtam ellenállni neki. A veszekedések mindennaposak voltak. Minden lépéséről tudni akartam, követtem, nyomoztam utána. A vége pedig az lett, hogy 10 évi házasság után közölte, beleszeretett valakibe. Ordítottam, átkozódtam, üvöltve kérdezgettem: miért? Erre csak egy vállvonás volt a válasza, hátat fordított és kivonult az életemből. Akkor vitte el a dolgait, amikor nem voltam otthon. El sem váltunk, csak egyszerűen elment. Hónapokon keresztül minden nap vártam, reménykedtem, hogy hátha rájön, hogy mégis csak engem szeret. Aztán egy este csöngettek, két rendőr volt. Közölték, hogy feltehetően a férjem holttestét találták meg a Dunában és kérték, hogy azonosítsam. Hosszú hónapok után a hullaházban láttam viszont őt. Akkor azt éreztem, hogy már nem akarok élni, hogy semmi értelme az életemnek. Egyik év telt a másik után. Egyszercsak jött egy sugallat, tanulni akarok. És elkezdtem tanulni. Ahogy teltek az évek, egyre hálásabb lettem a sorsomnak. Egyre több hála és szeretet volt bennem az anyám iránt, az apám iránt, akiről azt sem tudtam kicsoda, a férjem iránt, akit még holtában is imádtam. Szépen, lassan felfedeztem magamban valamit: megtanultam szeretni. Megtanultam szeretni önmagam, megtanultam szeretni azokat, akik körülvettek, vagy valaha körülvettek, megtanultam szeretni az emlékeimet és szépen lassan átértékelődött és felértékelődött az életem. Rájöttem, hogy a düh, a harag csak elpusztít, megöl, én pedig akkor, már élni akartam. És aztán megtanultam érezni a hálát. És nemcsak megtanultam, hanem gyakoroltam is. Hálás voltam azért, mert reggel felébredhettem, mert volt mit megennem, meginnom, volt ahová lefeküdnöm, volt ruhám, voltak könyveim és még millió dolgom, amiért hálával tartozom. Amikor már tudtam szeretni és tudtam hálás is lenni, akkor méginkább szerettem élni. Később, pedig már rengeteg embernek segítettem utat találni. Mindent elértem, amit szakmailag el lehet érni. Örültem a sikereimnek, reggeltől estig dolgoztam mások megsegítésén... És közben eltelt az életem. Azon kaptam magam, hogy már jóval 60 felett járok és leéltem egyedül az életem. Ameddig aktívan dolgoztam, addig nem igazán érzékeltem valaki hiányát, mert mindig úgy alakítottam a dolgaimat, hogy ünnepekkor még több feladatom legyen. Csak utólag tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen menekültem. Lemenekültem az egész életemet! Csak hatvan felett volt erőm reálisan szembenézni önmagammal. Akkoriban, karácsonyfám sem volt, mert nem szakítottam annyi időt, hogy feldíszítsek egyet. Valószínű fájt volna egyedül állni alatta, ezért nem tettem, inkább menekültem otthonról és másokon segítettem, pedig nekem is szükségem lett volna segítségre. Rájöttem, hogy senkit nem lehet terrorral megtartani, mert minden ember szabad, szabad lélekkel, szabad akarattal és senkinek nincs joga ahhoz, hogy a másikat korlátozza, mert az nem az ő feladata. Ha valakit szeretünk, akkor mellette haladunk, segítjük, ha igényli és tudjuk, de semmilyen formában nem akadályozzuk az önmegvalósításában, hagyjuk haladni a saját útján és hálával tartozunk, ha megengedi, hogy mellé álljunk és egy darabig, vagy végig mellette, vele haladjunk...

Ekkor megtelt könnyel a szeme és azt mondta: Sajnos én nagyon rosszul szerettem őt! Megakartam változtatni. Nem fogadtam el olyannak, amilyen volt, nem próbáltam megérteni. Egészen másképp kellett volna szeretnem őt! De rájöttem, hogy önző módon szerettem, nem őt, hanem magamat szerettem és olyannak akartam látni, amilyet én elképzeltem. Az elvárásaimnak akartam, hogy megfeleljen! Ma már tudom, hogyan kellene szeretni őt!

Átnyúlt az asztal felett, megfogta a kezem, a szemembe nézett és azt mondta.

Tanulj meg úgy szeretni, hogy érezze az akit szeretsz, hogy szereted, de közben érezze azt is, hogy szabad maradt. Hagyd, hogy megélje mindazt, amiért idejött, amiért megszületett, amiért az életet választotta. Ne akard, hogy olyan legyen mint te vagy, mert az már nem önmaga, és az már nem az ő élete.

Óhatatlanul könnybe lábadt a szemem, mert ugyanezt vallom én is. Megerősítést kaptam. Kezemet fogva, a könyvespolchoz vezetett, leemelt egy könyvet, fél kezében tartva a szívéhez ölelte.

Tudom, hogy olvastad, de ez te vagy. - mondta, és átnyújtotta. Eleredtek a könnyeim, ahogy a jól ismert borítón elolvastam a betűket: Sára könyve. Ott álltam sírva, ő magához ölelt és annyit mondott: Tudod Mancikám, egy nő lehet erős, lehet gyönge, szenvedhet, megalázhatják, csodálhatják, tehetnek vele bármit, egy nő akkor is szeret, mert azért született, azért teremtetett, hogy szeressen!

Még jó darabig beszélgettünk, utána elköszöntünk egymástól. Kezemben a könyvvel siettem le a lépcsőkön, amikor az autóhoz értem, akkor vettem észre, hogy ugyanúgy, ahogyan Ő is, a szívemhez szorítottam. Még percekig ültem a kocsiban, nem volt erőm elindulni. Egyszerre éreztem fájdalmat és hálát! Fájt, mert talán most láthattam Őt utoljára, de ugyanakkor nagyon hálás voltam azért, hogy megismerhettem, tanulhattam tőle.

És valóban így van: egy nő, lehet erős, lehet gyönge, lehet megalázott, szenvedhet, de akkor is... szeret!

Kovács Magdolna
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Légy bátor és repülj!
  2015-11-14 10:16:03, szombat
 
  Találtam egy nagyon tanulságos tanmesét, ami elgondolkodtatott.

,,Egy kis bogárka szomorúan üldögélt az árokparton, csodálta a vígan repkedő pillangókat, és így sóhajtott:

- Ó, Istenem, de jó lenne, ha tudnék repülni!

Meghallotta ezt az egyik pillangó, aki éppen átsuhant felette, rácsodálkozott, és lekiáltott neki:

- De hát te is tudsz repülni, hiszen ott vannak a szárnyak a hátadon!

- Tényleg? - vidult fel erre a kis bogárka, és addig tekergette a nyakát, míg a vállai felett megpillantotta a két csillogó szárnyat. - Jaj de jó, vannak szárnyaim! - örvendezett, és boldogan táncra perdült.

Eltelt pár nap, amikor a pillangó megint arra szállt. Látta, hogy a kis bogárka ugyanolyan szomorúan ücsörög az árokparton, vágyakozva figyeli a pillangók táncát, és így sóhajt:

- Ó, Istenem, de jó lenne, ha MERNÉK repülni...



Isten adhat neked szárnyakat, de a bátorságot a repüléshez neked kell megszerezned."



Elgondolkodtató... Mi értelme az életünknek, ha nem használjuk ki a meglévő adottságainkat? - SEMMI. Miért nem használjuk azokat? - Mert félünk. De mitől félünk? - Az ismeretlentől.



Osho lényegre törően fogalmazott a bátorsággal kapcsolatban: ,,A bátorság azt jelenti, hogy minden félelmünk ellenére nekivágunk az ismeretlennek."

Legyél tisztában félelmeiddel, de ne engedd, hogy elhatalmasodjanak rajtad.



Légy bátor és repülj!



Lehotszky Liliána - Jóportál
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Ugorj!
  2014-08-02 15:21:20, szombat
 
  Egy család az éjszaka közepén a füstjelző riasztására ébredt, és észrevette, hogy ég a ház. Az apa felszaladt az emeleti halószobába, és ölbe kapta másfél éves kisbabáját, négyéves kisfiát pedig a kezénél fogva húzta maga után.

Már a lépcső felénél jártak, amikor a kisfiúnak eszébe jutott, hogy a maciját a hálószobában hagyta. Elengedte apja kezét, és visszaszaladt a maciért a szobába. A nagy kavarodásban és rémületében az apa nem vette észre, hogy kisfia már nincs mellette, amíg ki nem ért. Addigra a füst és a lángok elzárták az utat, és a kisfiú az emeleti szobában rekedt. Füst kavargott körülötte, köhögött, és kikiabált az ablakon: "Apa! Apa! Segíts!"

Az apja lentről felkiáltott: Ugorj ki az ablakon, Andy! Elkaplak!"

A sötétben és a füstben a kisfiú semmit sem látott. "De apa, nem látlak! - kiáltott.

Az apja visszakiabált: "Nem baj, fiam, én látlak! Ugorj"

Van egy igaz mondás, ami így szól: "Nem tudom, mit tartogat a jövő, de tudom, ki tartja a jövőt a kezében". Te aggódsz a jövő miatt? Félsz attól, amit nem látsz? Úgy tűnik, mindent elborít a sötétség és a füst? Egyikünk sem látja, mi vár ránk, de Isten azt mondja, hogy bízzunk Benne, és "ugorjunk! ".
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
A koldus rongyai
  2014-08-02 15:03:25, szombat
 
 

Élt a király palotája mellett egy koldus. Egyik nap meglátott egy hirdetést kifüggesztve a palota kapuja mellett. A király nagy vacsorát rendez. Mindenki, aki királyi ruhába öltözik, bemehet az ünnepségre.

A koldus továbbment. Végignézett a rongyain, és felsóhajtott. Biztos, hogy csak a királyok és családtagjaik hordanak királyi ruhát, gondolta.

Lassan megfogant benne egy gondolat. Annyira merész gondolat volt, hogy szinte beleremegett. Meg merje-e próbálni?

Visszament a palotához. Odalépett a kapuőrhöz. "Kérem, uram, szeretnék a királlyal beszélni!" "Várjon itt"- felelte az őr. Pár perc múlva visszatért. "Őfelsége fogadja önt" - mondta, és beengedte a koldust. "Látni óhajtottál?" - kérdezte a király. "Igen, felség. Annyira szeretnék részt venni a banketten, de nincsen királyi ruhám, amit felvehetnék. Kérem, felség bátorkodhatom azt kérni, hogy adja nekem egy régi öltözetét, hogy én is részt vehessek az ünnepségen?" A koldus annyira remegett, hogy észre sem vette a halvány mosolyt a király ajka körül.

"Bölcs dolog volt tőled, hogy hozzám fordultál" - szólt a király. Odaszólította fiát, "Vezesd ezt az embert a szobádba, és öltöztesd fel valamelyik ruhádba!"

A királyfi úgy is tett, és a koldus hamarosan olyan ruhában állt a tükör előtt, amit még álmában sem mert remélni.

"Most már alkalmas vagy arra, hogy részt vegyél a királyi vacsorán holnap este" - mondta a királyt. " De még ennél is fontosabb, hogy sosem lesz szükséged más ruhára. Ez a ruha sosem megy tönkre." A koldus térdre hullott. "Ó, köszönöm" - kiáltott fel. Ahogy indulni készült, visszanézett koszos rongyaira, amik ott hevertek a padlón. Habozott. Mi van, ha a királyfi téved? Mi van akkor, ha újra szüksége lesz régi ruháira? Gyorsan összeszedte őket.

Az ünnepség sokkal pompásabb volt, mint képzelte, de mégsem tudta úgy élvezni, ahogy kellett volna. Rongyait kis batyuba tekerte, és az folyton leesett az öléből. Az ételt gyorsan adták tovább, és lemaradt a legfinomabb falatokról.

Az idő igazolta, hogy a királyfinak igaza volt, a királyi ruha tényleg elnyűhetetlen volt. Mégis, az öreg koldus egyre jobban kötődött régi rongyaihoz. Ahogy telt az idő, az emberek már nem a királyi ruhát vették észre, amit viselt. Csak a mocskos rongyokból álló batyut látták, amihez annyira ragaszkodott, bárhová ment. Úgy is beszéltek róla, mint a rongyokat cipelő öregemberről.

Egy nap, amikor már haldoklott, a király meglátogatta. A koldus látta a szomorúságot a király szemében, amikor az ágy mellett heverő rongykupacra nézett. A koldusnak hirtelen eszébe jutottak a királyfi szavai, és felismerte, hogy rongyai megfosztották attól, hogy igazi királyként járjon egész életében. Keserves sírásra fakadt ostobasága miatt.

A király pedig vele sírt.

Te meddig cipeled?
 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
Igaz történet!?!
  2013-12-09 16:17:29, hétfő
 
  Már nagyon vártam a postást. Vártam, mint mindennap. 1961 tele volt, s én hétfőtől szombat délutánig Bélapátfalván, a gyógyszertárban dolgoztam. Családom, 13 unokatestvérem és a barátaim Egerben éltek. Úgy ellensúlyoztam az egyedüllétet, hogy harminc emberrel leveleztem.

Amint nézelődtem, egyszer csak a szemközti közértből egy kisgyermeket dobtak ki a nagy hóba. Gallérjánál fogva penderítették ki. Nagyot huppant. Nem volt rajta se kabát, se sál, se sapka, csak egy mackónadrág és egy gombos bársony felsőrész.

Ekkor a patikával szemközti házból kilépett az ott lakó fiatalasszony. Két kislánya a szánkón ült. Kihúzta őket a kocsiútra, és visszament bezárni a kaput. A mackónadrágos kisfiú odaóvakodott, és vágyakozva nézte a szánkót, megfogta a földön fekvő zsineget, noha a rajta ülő két gyermek miatt mozdítani sem tudta. A két kislányt az időjárásnak megfelelően, szépen felöltöztették, még a szájukat is bekötötték sállal. A fiatalasszony meglátta ezt a jelenetet, odarohant a szánkóhoz, és a kisfiút kétszer úgy pofon csapta, hogy az beesett az árokba.

Kiléptem a gyógyszertár ajtaján, hogy végére járjak, ki ez a kis emberke, kinek ártott és mivel, hogy így bánnak vele. Szólítottam: - Öcsi, öcsike gyere ide! - Lassan, araszolva jött felém, én meg egyre csak biztattam. Időbe telt, amíg végül fagyos kis kezét megfogva bevittem a patikába. Leültettem a sarokban lévő háromlábú székre, és beszélni kezdtem hozzá. - Hogy hívnak? Fázol? Kérsz teát? Éhes vagy? - kérdezgettem. Ő semmire sem válaszolt, csak nézett rám a csodálatos barna, riadt őzikeszemével. Falubeli munkatársaim azt mondták, nem tud beszélni, és nem is ért meg semmit, egyetlen szót mond csak: ,,Bubu". Ezért a helyiek Bubunak hívják őt.

A gyermek ott kucorgott a sarokban, én meg beszéltem hozzá, miközben a patikai teendőimet végeztem. Jöttek betegek, akik megerősítették: sajnos ez a gyermek teljesen értelem nélküli. Figyeltem őt, és beszéltem hozzá szüntelenül. Amikor a takarítónő meghozta az ebédemet, őt is odahívtam, és megkérdeztem: - Öcsike, kérsz egy kis levest? - Rám nézett és megszólalt: - Lehet. - Kettéosztottuk a levest, és jóízűen megette. Szépen, önállóan. Aztán a grízes tésztát is. Kanállal és kézzel.

Délután négy órakor zártam a patikát, és nehéz szívvel váltam meg Öcsikétől. Hogyan lehetséges ez: kitesznek az utcára egy ilyen kicsi, háromévesforma gyermeket, és egész nap nem keresi senki? Hétfőtől szombatig a patika ügyeletes szobájában laktam, amelyet egy nénitől kibérelt házrészben alakítottak ki. A házinénitől aznap megtudtam, hogy a kisfiú szülei pékek, alkoholisták, továbbá, hogy van egy testvére is.

Másnap, amikor nyitottam és felhúztam a rolót, Öcsi ott állt a hideg, havas lépcsőn. Kékre fagyva, dideregve. Meghatódtam, leültettem hát, és beszéltem hozzá. Amikor nem voltak a patikában, meséltem neki, mint hajdan nagyapám nekem. Fejből, ami eszembe jutott. Figyelt, és láttam, hogy érti, de szólni nem szólt semmit. Közben a hiányzó gombot felvarrtam kis felsőruhájára. Bátorítón megsimogattam kócos haját.

Ezután minden nap így zajlott. Nyitástól zárásig együtt voltunk. Mindenkinek elmondtam, hogy értelmes a gyerek, és mindent ért, csak senki nem foglalkozott eddig vele.

Két hét múlva beköszöntött karácsony ünnepe. Vettem Öcsikének egy lendkerekes tűzoltóautót, ami sivítva szirénázott, és rohant végig a patikán. Elkezdett játszani vele, és a sivítást hallva a két kezét a fülére szorítva megszólalt: - Megbojondujok! - Ezt ismételte egész nap.

A munkatársaimhoz fordultam: - Ugye, hogy tud beszélni?

Később otthonról hoztam meséskönyveket, és mindennap azokból olvastam neki. Jóval később megtanítottam neki az órát. Gyorsan tanult! Még később bekötöttem a fejét a kendőmmel, felírtam egy cédulára, hogy mit hozzon a boltból, adtam neki pénzt is. Ez a bolt nem a szemközti volt, hanem a távolabbi, és Öcsi mindent készségesen lebonyolított. Minden sikeres akciója után kapott egy forintot. Ezt beraktuk egy dobozba, perselyként leragasztottuk. Mondtam neki, hogyha majd a pénz összegyűlik, elviszem az Operába, és megnézzük A diótörőt, amelyet addig már sokszor elmeséltem neki.

Egyszer egy vasárnapról hétfőre virradó éjszaka nagyon hideg volt, ráadásul egész éjszaka havazott. A vonat, amellyel Egerből Bélapátfalvára utaztam vissza, elakadt, és valamikor fél 12 körül értem a faluba. Az én Öcsim ott várt az állomáson a szokásos öltözékében. A vas lámpaoszlopot fogta, a kis keze hozzá volt fagyva a vashoz. Alig bírtam leszedni róla. Leheltem, fújkáltam, a kezemmel melengettem. A szája teljesen el volt kékülve. Akkor éreztem először, hogy ez a gyermek valami különleges módon szeret engem. Az állomás körülbelül egy kilométerre volt a patikától. Útközben hol az egyik, hol a másik kezét melengettem. Én is fáztam, és a patikában is hideg volt. Nem is tudom, hogy vészeltük át ezt a napot.

Egy másik alkalommal - már a következő télen - Öcsi beszakadt a közeli tóba. Aznap nem jött. Azt hittem, beteg. Majd úgy tíz óra tájban megérkezett. A ruha tetőtől talpig csontkeményre fagyott rajta, és hajszálai úgy meredtek az égnek, mint a sündisznó tüskéi.

- Mi történt veled? - kérdeztem.

- Beszakadtam - válaszolta. Akkoriban már ő is többet beszélt. Odakint mínusz 10 fokot mutatott a hőmérő. Hárman gyorsan levetkőztettük. Jól betakargattuk, melengettük. Törülközővel dörzsöltem a testét, szárítottam a fejét. A ruháit a kályha köré terítettük ki. Biztos voltam benne, hogy agyhártya- vagy tüdőgyulladást kap. De nem! Délután felvette a száraz ruháit és hazament.
A szülei nem is tudták, mi történt vele. Még csak náthás sem lett!

Határtalanul edzett kisfiú volt. Nem kényeztette el az élet, sem a családja. Az édesanyja akkoriban át-átjött, és megkérdezte, nincs-e terhemre Sanyika. Akkor tudtam meg a nevét, de én soha nem hívtam Sanyikának, ő csak Öcsi maradt. Máig is Öcsi, pedig már elmúlt ötven.

Egyik nap véres fejjel állított be az én ,,fiam". A homlokán csorgott a vér, bele a szemébe. Nagyon sírt. - Mi történt már megint veled, Öcsikém?

- Föllökött a kecske. - Nem engedte, hogy elvigyük az orvoshoz. Csak a ,,dóccelésznéni" nyúlhatott hozzá. Én bevetettem minden tudásomat, de nagyon szétnyílt a seb a szemöldöke fölött. Amikor el tudtam állítani a vérzést, leragasztottam a sebet. Napközben többször átütött a vér, és cserélni kellett a kötést, de Öcsi nem sírt, biztonságban érezte magát, szerinte minden rendben volt. Tényleg rendbe jött - ez is. Nem gyulladt be, nem fertőződött el. Néhány nap múlva levettük a kötést.

Öcsi közben iskolás lett! Mindennap együtt írtuk a leckét, olvastunk és számoltunk. Én jártam a szülői értekezletekre is. Amikor a perselyben összegyűlt a pénz, elvittem A diótörőre, egy délelőtti előadásra az Operába. Öcsi szájtátva nézett már akkor is, amikor beléptünk a hatalmas épületbe, és meglátta a belsejét. Nem győzte csodálni az óriási csillárt, amely fokozatosan veszített fényéből az előadás kezdetén. Végig szótlanul figyelt, nem kérdezett semmit, hiszen a meséjét már évek óta ismerte.

Újra elkezdtünk pénzt gyűjteni a dobozban. Az újabb ígéretem az volt, hogy együtt megnézzük a János vitézt. De erre már nem került sor! 1965 decemberében férjhez mentem, Budapestre költöztem, ott is dolgoztam.

De a kettőnk kapcsolata nem szakadt meg, Budapesten is meglátogatott a keresztanyjával. Amikor Laci fiam megszületett, gyakran volt nálam, dajkálta, szerette őt. Az általános iskola elvégzése után három szakmát is kitanult. Pék-, cukrász-, szakácsoklevelet kapott. Amikor letöltötte a katonaidejét, megnősült. Néhány évet az NDK-ban dolgozott, és alkalmanként csomagokat küldött nekem. Családommal együtt ott voltam a lakodalmán. Szép kislánya született, aki már tizenkilenc éves.

Tavaly, amikor Öcsi családostul nálam járt karácsonyt köszönteni, végigsimítottam a forradást a szeme fölött. - Öcsikém, ez már örökké megmarad?

- Örökre... - felelte ő.

Öcsi ma is szakács, máig tartjuk a kapcsolatot. Állítja, hogy az igazi édesanyja én vagyok. És ő is olyan nekem, mintha édesgyermekem lenne!

Milyen furcsa, hogy elszaladtak az évtizedek! Olyan, mintha ma lett volna, mikor megláttam a havas árokban.
/ Kaptam - Szerzője számomra ismeretlen

 
 
0 komment , kategória:  Szép történetek  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 33 
2017.11 2017. December 2018.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 10 db bejegyzés
e év: 465 db bejegyzés
Összes: 6957 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1205
  • e Hét: 4656
  • e Hónap: 16499
  • e Év: 443358
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.