Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
Jelenések
  2017-07-31 14:22:59, hétfő
 
  Komjáthy Jenő

JELENÉSEK

Valami titkos isteni szellem
Jár a világon, a lelkeken át,
Lobog a légben, izzik az égben,
Kapja meg az élők tünde sokát.

Méla gyönyörtől reszket a nyárfa,
Tiszta szerelmet suttog a hárs,
Mélytüzü rózsák kéjbe lihegnek,
Boldogan érint társat a társ.

Valami csodás szellemi élet
Szór a világra délszaki fényt,
Küld a szemekbe mennyei látást,
Önt a szivekbe isteni kéjt.

Mámoros élvet lehel a jázmin,
Enyhe örömre csobban az ér,
Égi nagy üdvöt zeng a pacsirta,
Hév gyönyörökre pezsdül a vér.

Valami bűvös, végtelen érzés
Visz, ragad el ma mindeneket,
Végtelen eszmék végtelen üdve
Hajtja magasba a szellemeket.

Balzsamözönben úsznak a völgyek,
Színpazar álmot él a mező,
Magas örömre gyúlnak az ormok,
Büszke hitet hajt büszke tető.

Mily csodafény ez! Milyen igézet!
Áttörök én még sűrü falán;
Iszonyu kéj lesz belemerülnöm:
Hátha kipattan az ősi talány?

Hova emeltek, hova ragadtok
Szertelen, édes, boldog erők?
Hátha e körben, tiszta tükörben
Megnyilik Isten az ember előtt?

Hátha ez érzés már a megértés?
És az igazság nyitja a szív?
Itt, ahol lelket iszik a lélek,
Maga is Isten az isteni mív.

Nem örök-e, nem Isten-e minden,
Min az örök-szép bélyege van?
Sarjiban újra zsendül az ősfa,
S minden előd él fiaiban.

Beragyog itt mindent az örök nap;
Boldog, aki őbenne hiszen!
Érez a fűszál, gondol a kőszirt,
Lát az azúrkék, isteni szem.

Gondolat ontja szerte világát,
Eszmegyönyör szül életözönt.
Szellem az Isten, lélek a törvény,
Mely a szivekbe lánghevet önt.

Az, ami lelket lehel a kőbe,
Hímzi a rétek pompamezét,
Szövi a lombok mesteri sátrát,
Emeli bércek büszke fejét.

Ó, ez a látszat már maga lényeg;
Kérded örökre s örökre felel.
Ronts neki bátran s nézd az egészet!
Nyitva előtted az isteni telj.

Szellem az ősnap, lélek e minden
És az egészben lüktet az ész:
Míglen a sárban kotor a gyáva,
Látja, köszönti őt a merész.

Íme, rajongva köszöntelek Isten,
Öntelen omló végtelen ár,
Mindenek atyja, mindenek anyja,
Életet ontó tiszta sugár.

Teste az észnek, lelke a szónak,
Lelkeket oldó szent szerelem,
Ki vagy az égben, ki vagy a szívben,
Téged imád itt minden elem!

Ő az örök fény, ő az örök nap;
Boldog, aki őbenne hiszen!
Nyitva az ég - és íme szivembe
Néz az azúrkék, isteni szem!
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Jenő versei  
Ha eltaszítasz...
  2017-02-15 21:05:25, szerda
 
  Komjáthy Jenő

Ha eltaszítasz...

Ha eltaszítasz: összetört szivemmel
Bejárom sírva a világot;
Szilaj fájdalmaimtól ostorozva
Örvények éjjelébe hágok.
Ahova lépek, ott a fű kiszárad,
Virág lehervad egy lehemre,
A lomb haraszt lesz, élet ere posvány,
Aszú a rétek üde selyme.

Ha eltaszítasz: halhatatlan bánat
Fog űzni a sötét vizekre.
Megyek. Utamnak célja végtelenség, -
Élet s halál között lebegve.
Szirtek között, rémséges éjszakákon
Rohan velem a szörnyü gálya;
Nyomomba démonok kacagva törnek,
Magam a démonok királya.

Ha eltaszítasz: egy világot ölsz meg,
Örökre, visszahozhatatlan.
Nem test, a lélek az, amit temetnek,
Az éden is így lett lakatlan
Gyilkot merítesz egy világ szivébe,
Hiába sírsz, hajad hiába téped!
Elvérzik a természet mély sebébe,
Reszkess! Iszonyu lesz a bűnhödésed!

Ha eltaszítasz: összetört szivemmel,
Halott szivemmel mégis fölkereslek;
Kioltád életem, de temetetlen
A szörnyü érzés: halva is szeretlek!
Elérlek! Árnykezemmel égbe érek;
Utánad nyúlok daccal és merészen,
És lángoló, véres szívemre vonlak,
Enyém leszel mégis, enyém egészen!
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Jenő versei  
Vallomás
  2017-02-14 20:19:58, kedd
 
  Komjáthy Jenő

Vallomás

Szeretlek égi áhítattal,
Híven, örökké, igazán.
Oly tiszta, mint a nap, szerelmem,
És mély, miként az óceán.
Mert legdicsőbb te vagy a földtekén,
Szebb, mint az égnek minden csillaga;
A mennyet én már itt megízlelém,
Az én szerelmem az élet maga.

Szeretlek forró indulattal,
Lobogva, kéjjel, lángolón.
Oly forró, mint a tűz, szerelmem,
S miként a tűz, oly romboló.
Te vagy a legkivánatosabb nekem
A pazar összeség csodás ölén;
Nem céltalan, nem álom életem,
Ha te hajolsz áldólag én fölém.

Szeretlek rémes szenvedéllyel,
Vihar kél csókjaim nyomán;
Hervasztó, mint a nap, szerelmem,
S háborgó, mint az óceán.
Önön világát nem szeretheti
Jobban az Isten, mint én tégedet;
A láng, mely a világot élteti,
Halált is oszt, mert vég nélkül szeret.

Szeretlek titkos rettegéssel,
Marcangol egy sötét talány:
Hogy hirtelen nem oszlasz-é el,
Te fényes égi látomány?
Hogy üdvömet meg nem sokallja-e
A boldogságra írigy, gúnyos ég?
De hiszen örök lelkünk élete,
Az égbe is utánad szállanék!

Szeretlek mélységes gyönyörrel,
Lelkem csak benned s érted él,
Ember nem vágyhat magasabbra,
Érted szenvedni, sírni kéj.
Látásod üdvén sápad a merész,
Szívem a kéjtől majdnem meghasad,
Ölelni, bírni téged szinte vész,
Nem bírják el a testi, csontfalak.

Szeretlek élő szerelemmel,
Nem múlik el e láng soha,
Hervasztó bár, de hervadatlan,
Örök mint az Isten maga.
Dicsőbb vagy, mint a büszke csillagok,
Nagy szíveden a mennyet élvezém,
Szívünkben halhatatlan láng lobog,
Hiszlek, szeretlek és reméllek én!
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Jenő versei  
Milyen átok
  2011-06-24 15:31:16, péntek
 
  KOMJÁTHY JENŐ

MILYEN ÁTOK

Milyen átok ez mi rajtunk,
Bűvös Isten-ostora:
Minden órát elszalajtunk,
Nem mienk a mámora!
Téged, édes, ott közelben
Megölelni, mondd, mi gátol?
Sejtelemnek szárnya lebben:
Amily közel; olyan távol!

Szárnya nő a röpke percnek,
Önmagától menekül,
Önmagától szinte reszket,
Végtelenbe felrepül.
Már kicsinyli, a valóság,
Dús jelenlét amit ápol,
Nem szakítja le a rózsát...
Amily közel, olyan távol!

Szende vagy te, én ügyetlen,
És magától mégse megy,
Újoncok a kivitelben,
Álmodozva mesterek:
Lába kelt tán a gyönyörnek?
Mintha futna önmagától!
És a kéjek már gyötörnek...
Amily közel, olyan távol!

Mit tehetek én már róla,
Hogy nem élem a jelent!
Hogy az édes pásztoróra
Élvezetlen füstbe ment.
Hogy csak az kell, mi lehetetlen,
Mit elrejt az irigy fátyol,
Végtelenbe jár a lelkem...
Amily közel, olyan távol!

Csalogat a szemed éje,
Elmerülni benne kéj,
Sugarat szór mély sötétje,
Dőre-édes szenvedély!
Pírja kéjes szerelemnek
Majd kicsattan, szinte lángol:
Megölelni még se merlek...
Amily közel, olyan távol!

Most negéddel, majd közönnyel
Játszod ki a szívemet,
Majd szabódva, szűzi könnyel
Telnek egyben a szemek.
Majd haragra gyúl az arcod,
Szemed éle engem vádol,
Mégis Ámor vall kudarcot...
Amily közel, olyan távol!

Ki az oka? Te sem, én sem!
S egy hívatlan hang beszél:
Hiúságod s büszkeségem!
És kacagva fú a szél.
Jer, szakasszuk le a rózsát,
Melyre vágyom s te is vágyol,
Élvezzük a pásztorórát,
Jer közel hát, ne oly távol!

Reszkető karom kitárom,
Hogy szívemre vonjalak,
S fenyegetve, szemrehányón
Áll közénk egy zord alak.
Dúlt szemében iszonyú vád,
Szinte éget, úgy világol,
Nyomorúság, szomorúság...
Amily közel, olyan távol!

Jobb nekem már messze tőled,
Túl a kéklő hegyeken!
Fényben úszni látom fődet,
S megpihenek szíveden.
Pásztoróra: szellemélet,
Tér, idő se különöz el,
Beléd halok, benned élek,
Amily közel, olyan távol!
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Jenő versei  
Magyar vagyok
  2010-10-06 02:20:02, szerda
 
  Komjáthy Jenő

Magyar vagyok

Magyar vagyok! Nem vakszerencse
Tőn engemet magyarrá.
Nem érdek hitvány gerjedelme
S nem önkény teve azzá.
A szellem szent hatalma az,
Mely elborított lángival:
Magyar vagyok, mivel szabad,
Szabad, tehát magyar.

Magyar vagyok. Nincs a világon
Ennél szebb és dicsőbb név.
Testvéreim közt feltalálom
Minden nagy eszme hősét.
Engem sem rémít semmi vész,
Várjon halál, vagy diadal:
Lelkem egész, szívem merész;
Merész, mivel magyar.

Magyar vagyok. Ami szivemben,
Tüstént az ajkamon van.
Nem érez senki sem hivebben
S nem szól világosabban,
Mert egy vagyok és mindig az,
Tettem, szavam lelkemre vall:
Magyar vagyok, tehát igaz;
Igaz, mivel magyar.

Magyar vagyok. Magasra törnék!
De elfog olykor méla bánat,
Ha olvasom az Isten könyvét,
Történetét hazámnak.
Fénynapjainkra gyász omol,
S az egész nép egy sírba hal:
Nem csoda, ha olyan komoly
És bús lett a magyar.

Magyar vagyok. Népem jövőjét
Dicső, nagy színbe látom.
Próféták nem hiába szőtték,
Beteljesül az álom!
Miért a hősök lelke vív,
Eljő, eljő a diadal:
Mert csupa lélek, csupa szív,
Csupa láng a magyar.

Magyar vagyok. Kedvem csapongó
És gyors, miként a villám.
Majd mint a felhő, oly busongó,
Majd mint pacsirta, vídám.
Szivem az érzéstől repes,
Tűz ajkamon a szó, a dal -
S úgy vágtat a vér, oly heves,
Heves, mivel magyar!

Magyar vagyok. A sors kegyelme
Névleg tesz csak magyarrá.
A szabadságnak szent szerelme
Avatott engem azzá.
A szellem csodás lángja az,
Mely fölragadott szárnyival:
Magyar vagyok, tehát szabad,
Szabad, mivel magyar!
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Jenő versei  
Himnusz
  2010-08-16 14:04:33, hétfő
 
  Komjáthy Jenő

HIMNUSZ

Átérezém a lét keservét,
A földnek összes nyomorát.
Ki méri meg a kínok terjedelmét?
Célok ködébe vajj ki lát?
Sötétben él a törpe ember,
Eszmélni nem tud, merni nem mer,
Elfödi végül örök éjjel...
De mintha más az én sorom!
Nem omlik, mint a többi, széjjel,
Megtestesül, mit álmodom!
Ó, hála, hála Istenemnek,
Hogy olyan szépet álmodám!
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

A föld csupán az ég salakja,
Alanti tűz, mi benne forr,
Nem hat az égbe durva harca,
Amely virágot, álmot eltipor.
Mi célja van ez óriási harcnak,
Vad győzelemnek, bús kudarcnak?
Hiába éltél önösen magadnak,
Hiába élned másokér,
Csalóka fény emelt, árnyak ragadnak,
Csak álom volt a büszke cél.
Enyém is az; de nem tudom mért,
Az én szívem mégis vidám:
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

Ki fejti meg, ki látja tisztán
Élet! sötét rejtelmidet?
A bölcsek szózatát a pusztán,
Ha hallja is, ki érti meg?
Az átok úr. Ezer sebében
Vonaglik az emberiség,
Mérhetetlen kínja tengerében
A jobbak vére semmiség.
Szivem zokog; de tudja Isten,
Én mégis szépet álmodám:
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

Ó, fáj e gúnyos össze-vissza!
Tudom, hogy minden hiuság:
De ajkam ajkad kéjit issza,
Ragyogó, édes ifjuság!
Csókod hevén magasra gyúl a lélek,
Csókod tüzét nem oltják röpke évek.
Az első csók, mit tőle kaptam,
Még most is itt ég ajkamon;
Az ifjuság, a halhatatlan
Kisér magányos utamon.
Mi vár reám a csillagokban,
Karjaiban megálmodám,
Ő szórja dús fényét szivembe,
Ő hinti e gyönyört reám.

Föllázadék a végzet ellen,
Gyakorta fölzokogtam én:
De most majd szétfeszíti mellem
A szerelem, az üdv, a fény!
A foltot én, mely égetett, lemostam,
Nem nézek a bünök sarába mostan,
A lélek szárnyai ragadnak
És a magasba néz szemem:
Ha nyitva áll az ég, a gazdag,
Mér csüggjön csilló porszemen?
Ó, boldog én, ki a nagyobbnak
Igéretföldét láthatám!
Ím, szót keres a kéjbetölt szív,
Szavam kitör: gyönyör reám!

Gyönyör reám! Ó, mert magamban
Érzek mindent, mi isteni,
A lét hatalmát pompafényben
Lelkemen által rengeni!
Fölengedett az ősi átok,
Öveznek ragyogó világok;
Nem hajtom én fejem le búsan,
Fényt szórok, merre csak megyek,
És üdvözülve, koszorúsan
Adom ki majdan lelkemet.
A boldogságot eljegyeztem
És a dicsőség vár reám;
Addig az élet hadd sebezzen:
Érzem, gyönyörre szült anyám!

Gyönyör reám! Ó, mert a Múzsa
Megihleté már homlokom!
Nevem nem süllyed vak borúba,
Nem járok ismert nyomdokon.
Mi él a napban s dúl a vérben:
Én érzem, látom s általértem.
Csodás erőt támadni érzek,
A költészet hatalmat ad,
S imé belátom az egészet,
Diadalt ül a gondolat.
Ha álom volt, mit általéltem,
Dicső volt, amit álmodám...
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

Gyönyör reám! Áldás a dalnak,
Melyben a bánat kéjeleg!
Bűbájos, mély zenébe halnak
Az átvirrasztott éjjelek.
Játsszék a vész vad keze rajta,
Gyönyört lehel a költő lantja;
Áldott, ki búját dalba önti,
Szirtek között mosolygva jár,
Vihar ha jő, dallal köszönti,
Szivébe tőr; fején sugár!
Elvérzik szívem a sebekbe,
Halóra, rózsa hull reám: -
A szenvedést, a kínt is áldom,
Hogy e nagy álmot láthatám!

Gyönyör reám! Áldott az óra,
Mely létrehívott engemet!
Az alkotó, a büszke szóra
A lég gyönyörtől reszketett.
Ujjongva szült a föld s az égnek
Tüzei büszke daccal égtek.
E kárhozott, de szép világra
A fénynek ünnepén jövék,
A boldog asszony magzatára
Csókját lehellé tiszta ég.
Ha büszke szóra nyílik ajkam,
Ne dobjatok követ reám:
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

Gyönyör reám! Ó, légyen áldott
A költészet, az ifjuság!
Bejárom büszkén a világot,
Fejemben ragyogóbb világ!
Fejemre hír sugára lebben,
Szivem remeg már édes sejtelemben,
Szivem hatalmas szóra dobban,
Magam fölé emelkedem,
És érzem, mindegyre jobban,
Hogy úr vagyok a lelkeken!
A koszorút már szövi lelkem,
Illata hint gyönyört reám...
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

- Szécsény, 1888. aug. 8. -
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Jenő versei  
Magyar
  2010-08-16 14:02:38, hétfő
 
  Komjáthy Jenő

MAGYAR

Népek karában, ó, mi vagy te,
Én népem, hősök nemzete?
Teremtés méhiben vajj fogant-e
Több ilyen bűvös, szép rege?
Áldott s dicső vagy mindörökre!
Ami nagyot s merészet szív akar,
Egy szóba van foglalva össze:
E szóba, hogy: magyar.

Az istenagyban legszebb gondolat,
Szabadság fölkent bajnoka,
Dicskör övedzi büszke homlokod,
Kebled az Isten hajloka.
Gyönyörbe ring az ajk, téged kimondó,
Neved virágot s vészt kavar,
S a gondolat oly fönncsapongó
E szóra, hogy: magyar!

Sápad nevednek hallatára
Az áruló, az orv, lator;
De azt gyönyörrel átaljárja,
Kiben nemes szív lángja forr.
Emelkedik, ki tégedet hív,
A neved ünnep és vihar;
Dobban, megindul mindenik szív
E szóra, hogy: magyar.

A zsarnokok halálos ellene,
Jónak, nemesnek hű paizs;
És él a nagy Rákóczi szelleme
Még legkisebb fiadban is.
Harag sápasztja elleninket,
Reszketve ejti neved a cudar,
De átaljár szent tüze minket
E szónak, hogy: magyar.

Történeted nagy vértanúság,
Szebb, mint a szentek élete;
Bús lapjain sok mély tanulság
Vérrel irott költészete.
Rád annyi ellen dühe rontott!
Kalászos rónád bús avar...
Ó, mennyi köny és gyász borongott
E néven, hogy: magyar!

De vértanúid szent porából
Új, lelkesebb lét sarjada;
A honfibúnak viharából
Támadt az eszmék százada.
Hiába könny s vér nem patakzott:
E nemzet él! - Él, mert akar!
És minden érzés összehangzott
E szóban, hogy: magyar.

Népek karában újra nagy vagy,
Kossuth, Széchenyi nemzete!
És nőttön-nő a te hatalmad,
Előtted új fény ezrede.
Eszményekért küzdj lelkesedve:
S ne félj, hogy törzsököd kihal!
Vigy lelket a népküzdelembe,
S uralkodjál, magyar!

S mi megmaradt a zord napokból,
Törd össze mind a láncokat!
Űzd el fönséges homlokodról
A visszatérő árnyakat!
A pírt, a véres képek árnyát,
Mi a sötét napokra vall,
Törüld le és minden bilincset
Törj össze, ó, magyar!

Dicső tusákra nyílik a határ,
Mienk a dús jelen s jövő,
Ránk még pazar győzelmek üdve vár;
Üdv, mit a költők álma sző.
Most álom; majdan ragyogó valóság,
Mert érte küzd a fő, a kar. -
Emeld az Eszme lobogóját
Magasra, ó, magyar!

Népek között te léssz az első,
Én népem, hősök nemzete!
Csodákat lesz életre keltő
Fajunk jövő története.
Rettegni fognak s áldni téged,
A neved ünnep és vihar:
És visszazengik ezredévek
E büszke szót: magyar.

Lelkedből lelkezém. Magyar vagyok.
Nemcsak a vér: szellem jogán.
Szellemetekből, ti dicső nagyok,
Növekvém és táplálkozám.
Honszerelem! Vess tiszta lángot!
Jöjjön, ki vélünk érez és akar:
És meghódítjuk a világot
E szóval, hogy: magyar!

[1891. március 15.]
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Jenő versei  
Isten
  2010-08-16 13:58:57, hétfő
 
  Komjáthy Jenő

ISTEN

E lealázó szó, hogy: teremtmény.
Egy mozzanat az óriási szervezetben,
Egy gondolat a roppant agyvelőben,
Egy dobbanat te végtelen szivedben;
S e mozzanat, e gondolat, ez érzés
Odakiáltja íme néked: Én!

Benned vagyok és mégis vajmi más.
Tőled vagyok s mégis különbözöm,
Érted vagyok és mégis magamért,
Feléd megyek és mégis távozom,
Belőled lettem s mégis mindöröktől,
Beléd hullok, de mindig én leszek.

Érzem, hogy semmi volnék Nélküled,
De azt is, hogy Te semmi nélkülem.
Jaj annak, aki tőled elszakad!
De aki tőled nem különböz,
Aki tebenned végképp elvegyül,
Kit elnyelsz, mint folyót a tenger!
Ó, annak még százszor jaj!
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Jenő versei  
Csak tartsatok....
  2010-08-16 13:55:07, hétfő
 
  Komjáthy Jenő

CSAK TARTSATOK...

Csak tartsatok előmbe tükröt!
Habár tudom, nem hízeleg.
Szemlélve arcom dúlt vonásit,
Tüstént magamra ismerek.

Hisz annyi bánat átviharzott
E roncsolt, sápadt alakon,
A szenvedések, kínok árja
A durva életharcokon!

Nyomot hagyott rajt minden érzés
És foltot ejtett számtalan,
Mert szívem még a rossz iránt is
Fogékony volt határtalan.

A szenvedély sok mély barázdát
Vont napsütötte arcomon:
De azért napcsókolta főmet
Mégis emelten hordozom!

Hibáimon ti kapva kaptok,
S erényem föl nem éritek,
Midőn hibáztam, ott valátok,
S így magatokhoz méritek.

Közös mindenha tévedésünk,
De ami fölemel: enyém!
Mindenha egyetlen s magányos
Minden kiváló érzemény.

Közületek vajon ki látott
Erőm teljében fényleni?
És üdvözülve, koszorúsan
Ki hallott engem zengeni?

Ki látott járni pompafényben
A zúgó tengerek fölött?
Közületek ki látta lelkem,
Midőn a napba öltözött?

Ki látta színem változását,
Midőn a lélek elragadt?
Ez elcsigázott, gyönge testen
Ki látott nőni szárnyakat?

Ki látott engem tűzszekéren,
Mint a profétát egykoron?
Illést se látta minden ember,
Csak az, ki lélekben rokon.

Kő sebzi, tüske vérzi lábát,
Ki mindig fölfelé tekint;
És lábaim a földet érik,
Bár fejem az éterbe ring.

Előttetek nem szent a költő,
Csupán saruját nézitek,
Mert lelketek régen kiszáradt,
És szívetek sötét, hideg.

Azért láttok ti feketének
Mindent a fényes menny alatt,
Azért fagyos egész világtok,
Azért unott és lagymatag.

Hadd szántson szenvedély ekéje
Még több barázdát arcomon:
Sugárövezte, büszke főmet
Én mindig fönnen hordozom!

[Szenic, 1891. március 31.]
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Jenő versei  
Költő vagyok
  2010-08-16 13:53:00, hétfő
 
  Komjáthy Jenő

KÖLTŐ VAGYOK

Költő vagyok s magyar:
Kimondom, fönnen érzem én
Hisz nemzetemre vall
Dalom, hatalmas zengzetén.
Kitárom én szivemnek
Dúsgazdag életét,
És dús szivembül árad
A szép magyar beszéd.

Költő vagyok: ki több?
Van-e, ki jobban, szebben él?
Ó, van-e széditőbb
Gyönyör az ihlet kéjinél?
Örvényeidbe látok
Átszellemülve, lét!
És mélyeid kizengi
Büvös magyar beszéd.

Költő vagyok. Ki mer
Repülni versenyt én velem?
Cserélni senkivel
El nem cserélem életem.
Dalomban töri gátját
Hatalmas árja szét,
S büszkén kel ajkaimról
Lelkes magyar beszéd.

Költő vagyok. Ki lát
Mélyebbre, mint a dal fia?
Megnyílik a világ,
S titokzatos harmónia
Zeng akkor ajkaimról
És árad messze szét.
Méltó vagy Istenekhez,
Dicső magyar beszéd!

Költő vagyok. Szivem
A szabadságért lelkesül,
Mert írva mélyiben:
Éljen az ember emberül!
Ujjongok álmaimban
Bilincset törve szét;
Kitör belőlem akkor
Szilaj magyar beszéd.

Költő vagyok s magyar:
Virága büszke törzsnek én;
Napfényes álmival
Csügg lelkem áldott életén.
Dalomnak minden ember
Megérzi még hevét,
S fönséged elragadja,
Csodás magyar beszéd!

[Szenic, 1890. szeptember 24.]
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Jenő versei  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2017.08 2017. Szeptember 2017.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 217 db bejegyzés
e év: 1888 db bejegyzés
Összes: 8292 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2051
  • e Hét: 13701
  • e Hónap: 53939
  • e Év: 611217
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.