Évre év jön, évre év megy,
minden új és minden ódon.
Mi rossz és jó, meg ne tévedj,
vésd eszedbe minden módon.
Bízni balga, félni dőre:
nincs hullám, mely el nem illan.
Bármi csábit, hajt előre,
légy közömbös holtodiglan.
Áll a vásár este-reggel,
és fülünkbe egyre zúgnak.
Ki törődik ily sereggel
s ád hitelt e sok hazugnak?
Elhuzódva mindörökre
csöndesen magadba révedj,
amíg meddőn mennydörögve
évre év jön, évre év megy.
Félre soha ne billentse
agyad mérlegét a gyatra
pillanat, mely üdv s szerencse
képét hordja pillanatra,
s holt örömből nyerve lételt,
úgy születik már halódon.
Hogyha érted ezt a tételt,
minden új és minden ódon.
Oly színháznak véld a földet,
hol a játék sohse fogy ki:
egy szinész öt maszkot ölthet;
mégis tudod róla, hogy ki.
Őt páholják vagy ő páhol?
a tanulság és az élv egy.
Néző légy, kit rejt a páholy,
mi rossz és jó, meg ne tévedj.
Múlt s jövő, ha mérni kezded,
egy levél két fele-lapja,
végén látja, hol a kezdet,
ki böngészni kézbe kapja.
Mind, mi csak volt vagy leendő,
örök jelen földgolyódon,
ámhogy hiú s elvetendő,
vésd eszedbe minden módon.
Egy törvény alá van téve
minden itt e tág piacra,
s tudja ég, hány ezredéve
sír, nevet az ember arca.
Új szereplők, régi dráma.
Új palackok, régi lőre -
csalódottak bölcs siráma:
bízni balga, félni dőre.
Bízni balga, bízni légvár,
eltiportak hogyha győznek,
homlokodon csillag ég bár,
a fajankók megelőznek.
Félni dőre: szolgadölyffel
egymást törik majd poriglan -
barátságuknak ne ülj fel:
nincs hullám, mely el nem illan.
Csillog és csal, mint varázslép,
a világ, e szép boszorka,
s lám, helyetted színre más lép,
rád szorult a csapda torka.
Száz bűbáj közt bújj keresztül,
légy utadnak józan őre,
jobb, ha még pillád se rezdül,
bármi csábit, hajt előre.
Állj odébb, ha hozzád érnek,
hunyj szemet, ha jó barát csal,
látva mily mértékre mérnek,
mit akarsz még jó tanáccsal?
Ki-ki osztozzék a jusson,
lármázzék, ha nyelve csiklan.
Hogy a lelked révbe jusson,
légy közömbös holtodiglan.
Légy közömbös holtodiglan,
bármi csábit, hajt előre.
Nincs hullám, mely el nem illan:
bízni balga, félni dőre.
Vésd eszedbe minden módon,
mi rossz és jó, meg ne tévedj.
Minden új és minden ódon.
Évre év jön, évre év megy.
Szilaj hadait űzi dermesztő rémületében,
Sötét kétségbe esve egy bősz asszír király,
Ahogy sziklákhoz csapja a fájdalmát fehéren
A nyögő tengerár.
Mért nem lehetek császár, hogy kínomat kioltsam,
Mért nem lehetek Sátán, s Isten sem lehetek,
Széttörném a világot, amely szaggatja szótlan
Összetört lelkemet.
A dühös oroszlánok vad mérgüket elbőgik,
Az óceán a szélben játékos kábulat,
A fellegek fájdalmuk eldörgik
S villámló gondjukat.
Csak én vallhatom be, mint sújt a kemény átok,
Csak én vallhatom be, hogy őrült vágy sodor,
Úgy hozta gyászos sorsom, hogy akit én imádok
Megdermedt kőszobor.
A haldokló reményt kap, bosszút az ingerültség,
Szent átkot a próféta, Istent, ki hinni tud,
Árnyakat az öngyilkos, hogy rémképét elűzzék,
Nekem semmi se jut.
Semmi se, csak a képed, amely halálra mérgez,
Semmi se, csak emléked, szép tiszta mosolyod,
Semmi se, csak egy fénycsík, amelytől arcod fényes,
S a szemed fellobog.
S imádlak, szép leánykám, akár a fiatalság
A lángoló szemekben a szerencsés napot,
Vagy mint az izzó tenger, ha habját felkavarják
Hószínű viharok.
Ha fáradt nézésemből megértene a múzsa,
S érezném szívverésed, hogy keblemen remeg,
Úgy homlokomra tennéd dicső álmokra gyújtva,
Tüzes fejékemet.
Bíborló ajkaidra bíznám a világ sorsát,
Örömödből csinálnám a föld törvényeit,
Százéves orgiává tenném e szép mosolygást,
S karizmává könnyeid.
Imádlak, mint Isten a hallhatatlanságot,
Akár a pap az oltárt, mentést a rémület,
A jogart egy szelíd kéz, a sas a fenséget, s álmok
Az alvó gyermeket.
És titkos gyűlölettel folyton nyomodba lépek,
Mint aki sápadt szemmel kutatva nagy sután,
Elkékült homlokával s hamuszín arccal néz egy
Imádott kép után.
Sok molyette régi könyvek kormos hátú födelét
Felnyitottam és a foltos és a foltos, vén betűk fölött borongtam;
Ferdék voltak, mint a vaksi gondolat a tűnt korokban,
S szomorúak, akár az omló rom között a renyhe lég.
Ám a könyv utolsó lapján, gyatra rajzon megjelen,
Szalma közt soványka kisded, arcod csöppnyi, csúnya mása
Krisztusom, hieroglifként, homlokod a bú kivásta,
És te, Mária, ki hallgatsz, hideg szemmel, mereven!
Ó, Uram, milyen kor is volt, amidőn a durva ábra
Segíté csupán az elme tűzröptét, legyen merész...
Nem értette meg az égő, szent szemet a zsenge kéz,
S nem tudta még az időben, miként fesse ikonára.
Ám a nyájas éjszakákon gondolt rád a szűzi lélek,
Könnyek közt derengeni látta angyalin a lágy mosolyt.
Térdepelt anyád előtted, arcán bámulat honolt,
Szépséges és szent alakja két szemét emelte égnek.
Roppant Indiának ősi, sűrű rengetegjeit
Oázisként tarkítják a véghetetlen birodalmak,
Melyeket örök békében olyan királyok uralnak,
Akik múló életüket bölcselmüknek szentelik.
Ám egy vén és híres mágus valamennyit egybehívja
S elmondja: az emberek közt új, hatalmasb eszme támad
Bármily régi gondolatnál. És e korszakos csodának
Fényes csillag jelzi helyét fenn az égen világítva.
Benne lesz-e megoldása mindannak, mi nincs megoldva?
Benne testesül meg élve minden embereknek álma?
Tehetetlenségünk benne szabadulásukká válna,
Vagy az igaz fényességnek kútforrása benne volna?
Az örökös nyugtalanság föloldása benne meglesz?
Véges hatalomnak és a határtalan vágyak kínját
Szünteti?... A sok beszédet, királyok, hagyjátok inkább,
S induljatok hódolni a szegénységben születetthez.
Szegénységben, alázatban született hát az igazság?
Nyomorúság vackán fekszik az öröklét fejedelme?
Egész világ gyötrelméből fakadott életre kelve
Az a békecsillag, melytől fénylik a föld s a magasság...
Tevéikre kincset érő mirhát és aranyat rakodnak
S elindítják karavánjuk úszó csillaguk nyomába,
Mely a párás levegőben, mint a nap tüzes szilánkja,
Alásiklik fekhelyére az örökös irgalomnak.
A keresztény szíve akkor roppant sivatagot látott,
Napkelet királyi hárman ott lebegtek, mint az árnyak,
Boldog csillaguk nyomában vonultak a néma hármak...
Holdsugár havazta lágyan, csillogón a pusztaságot.
És a babéros hegyekben, olajfák között a pásztor
Régi regét mondogatva követte a csillagot,
Amely boldog mosolyával hófehéren villogott,
S jámbor útján ment, amerre volt az áldott mélyű jászol.
...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... ...... ........... ......
Másként lát a mai művész: trónuson, királyi díszben, -
Ámde szíve már kiszáradt, nem követi gyors kezét...
Századának lehelete álmait kergette szét
És eszes szemében immár ember vagy csupán, nem Isten.
Manapság a gondolatnak nincsen már csak szalmalángja, -
Jámbor hit valál, de egykor mély, valódi hit teremtett,
Emberiség fejedelme voltál, amíg hitt tebenned...
Ma vászonra festi képed, vagy márványszoborba vágja.
Shakespeare! ha gyász ér, sokszor jutsz eszembe,
Mint lelkem jó barátja vagy jelen;
A verseid forrása zúgva-zengve
Elmémbe tör, - ismétlem szüntelen.
Olyan kegyetlen vagy, bár néha szende,
Vihar vagy, majd puhán szólsz, csöndesen;
Mint Isten, százarcún kerülsz elébem
S olyat tanítsz, amit egy ezredév sem.
Ha akkor élek, mint te, - lett-e volna
Olyan rajongás bennem, mint ma van?
Ha jó vagy rossz, mit érzek: lelked oltja
- S érzem is - lelkemben úntalan.
Tekintetem kitártad, hogy befogja
A nagy világot s értsem meg magam.
Veled hibázva, vétkem szépnek érzem:
A második lenni - minden büszkeségem.
A másod, óh, igen... Van három forrás,
Ebből fakad, mi bennem értelem:
Derűs, lágy mosolyoddal én a pompás
Sok álmot mint virágot köthetem;
Egy másik bölccsel meg a földi forgás
Halál-titkáig ér le szellemem;
S van még egy mesterem, - de csak magamnak,
Ez ad erőt, hogy életben maradjak....
De arról, óh, egyetlen szó se essék.
Habár szerény ő, mégis óriási.
Ha alszik, hallgat, vagy ha esztelenség,
Amit beszél - mint bölcset kell csodálni.
Nem szólok róla, senkinek se tessék,
Nem kívánja, hogy tudjon róla bárki,
Azt kéri csak, hogy keblemen pihenjen
És többre oktat, mint te oktatsz engem!
xMagazin
Offline
