Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
A nincs-van ország
  2018-08-11 14:56:03, szombat
 
  Komjáthy Aladár

A NINCS-VAN ORSZÁG

Tudom, hogy van egy ország,
ahol minden ragyog,
virul a béke fája,
szelídek a nagyok.

Uralmuk tiszta jóság,
szándékuk színarany,
a tisztesség a bíró,
és nem a pénz, a rang.

Az asszonyok szemében
a hűség fénye ég,
minden csábítás ellen
tündöklő menedék.

Gyermekből, szerelemből
épül a dús jövő,
boldogságtól köszön el
a sírba költöző.

De hol van ez az ország,
aléltan kérdezem,
mért nem jut el a Földre
még gyenge fénye sem?

Mért csak a vér patakzik,
sötét halál arat,
mért építünk jajokból
magunk köré falat?

Benéz a téli alkony
szobámba; oly hideg
s kegyetlen, mint a Földön
gyűlölködő szivek.

Tán nincs is ez az ország,
szorongva kérdezem.
Vagy van? — és látni fogjuk?
Lehet; de élve nem.
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Aladár versei  
Jelenések verse
  2018-06-07 11:31:26, csütörtök
 
  Komjáthy Aladár

Jelenések verse

Platon emlékének.

Valami nagy és fényes ország
álma kisért, ahol a fák
s virágok szűzi szenvedélye
felhőtlen ég felé kiált,
ahol csak állatok bolyongnak
s ember nem látta, nagy vizek
tükrén a hold a csillagokkal
szerelmi lázban incseleg,
ahol sűrű a szív nyugalma,
nincs bánat és emlékezet,
csordultig duzzadt percek útja
örömtől örömhöz vezet,
ahol meghalni, élni mindegy,
mert a halál csak ébredés,
oda vágyom, örök hazámba,
innen, ahol a fény kevés.

Téged kereslek, fény hazája
s valami ősi sejtelem
jogán idézlek, mert ha nem vagy
reád miért emlékezem?
Platon barlangjának lakója,
tudom hogy vagy, de nem tudom
hol hagytalak el, mily vidéken
az élethez vivő uton.
Sokan voltunk s valami hajnal
ködében mentünk réveteg,
hallottunk sírást, jajt, keservet
s halkan csillámló éneket.
Az élet volt ez, megszülettünk,
formát cserélt bennünk a lét,
de régi énünk tiszta vágya,
örök haza, röpít feléd.

Feléd repülnénk, jaj de hol vagy,
milyen szörnyű káprázatok
szédítik meg, gonosz örömmel,
a látón is félig vakot?
Kristálytornyaid csillogása
felrémlik néha, mint a fény
az éjszakával csókolódzó
alkonyat égő peremén.
Ilyenkor egy nagy költő hangja
csendül fel, vagy az ész fia
mutatja meg, hogyan parancsol
az égi geométria;
vagy festő, szobrász új kalandra
indul, hogy visszalopjon a
kincsből, amit el nem taposhat
az idő komor ostroma.

Halvány és megviselt a bolygó,
amely a csillagok között
bús özvegyként, a röpke élet
Nessus-ingébe öltözött
s most csípi, marja, őrületbe
hajszolja bús lakósait,
kiket új és új szenvedésre
egy bosszuló isten tanít.
Hullámra hullám: nemzedékek
tolulnak fel s lehullanak,
amíg a mindenség megőszül,
elfárad és kihül a Nap.
Ekkor az isten szól közönnyel:
«Haljon meg minden!» - és a láng
kicsap szeméből s szertehamvad
a roskadt és beteg világ.

De ekkor szól egy másik isten:
«Új életet parancsolok!»
s szivéből áldás, fény, melegség
a mindenségre rácsorog.
Friss robbanásként, szűzi hajnal
rohan fel, hangos lesz a tér,
mozgás lendül s az égi szférák
kristályzenéje visszatér.
A nagy forgás tovább ragadja
a szándékkal terhes eget,
melynek tündöklő távolában
egy újabb Éden integet.
Előlről kezdődik az élet,
jó s rossz istenek küzdenek
s elmúlt világok hangja sóhajt,
mint távol, égi üzenet.
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Aladár versei  
Tűnt sugaradban tündökölve
  2018-02-26 16:44:08, hétfő
 
  Komjáthy Aladár

TŰNT SUGARADBAN TÜNDÖKÖLVE...

Tűnt sugaradban tündökölve
feléd nézek még olvatag,
hév ifjuságom. Elfutottál,
mint gyorsfolyású tűzpatak.

Lemenő nap az én napom már,
vörösben ég az alkonyat
az éj előtt, mely eltakarja
semmibe tűnő arcomat.

Nehéz lélekkel vándoroltam
a messze csillagok alatt,
minden évből valami bánat,
valami szépség megmaradt.

Bánat és szépség habverése
között ingott az életem.
Ki voltam én? Mi volt a sorsom? -
tünődve, fájva kérdezem.

Milyen fény marad a nyomomban?
Vagy milyen írígy sivatag
takarja be emlékemet, ha
a sors a földnek visszaad?

A halál és a végtelenség
nyomott, két szörnyű, bús titok,
hittem, hogy megfejthetem őket,
ha ajtót ajtóra nyitok.

Most látom csak, hogy minden évvel
tudatlanságom lett nagyobb,
a kétely dermesztő szelében
vergődöm és csonttá fagyok.

Valaha szép és barátságos
volt a világ, ma idegen;
zűrzavarával, mint nehéz kő
fekszik aléló szívemen.

Amit szerettem, összeomlott,
nem az én korom ez a kor,
a pusztulást hallom a mélyben,
amint zihálva zakatol.
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Aladár versei  
Évszakok
  2017-07-22 12:35:12, szombat
 
  Komjáthy Aladár

ÉVSZAKOK I.

NYÁR

Mámorba hullva hallgat most a domb
a síkon sűrű alvadt tűzfolyam
reszket. Már a zenit felé rohan
izzadt utján a lángoló korong.

Csüggedve bókol terhes búzaszál
borzongva érzi: már betölt az élet.
Sok súlyos nedvtől duzzad. Sárga fények
koszorúkat fonnak rá. Zúg a nyár.

Száraz, szagos fű illatoz a réten
az erdő tikkadt csendben szendereg:
madár repül a halvány nyári égen.

A Természet torpad mint vert gyerek
és roppant duzzadt emlőit kitárva
parázna, terhes testét úgy kinálja.

Nyugat, 1920


ÉVSZAKOK II.

ŐSZ

Rakott gyümölcsösök s téres mezők
nyájas felhők az aranysárga égen
s mint régentájt, homéri kék vidéken
visszhangos szöllődombon fürtszedők.

Nagy ódon illat. Színes lomb az erdőn
és zsong a lég ezüstös hárfahangtól
egy titkos istenkéz merengve lantol
a nyár bucsúja hangzik még kesergőn.

A forrás mellett nympha ül. Kibontva
az enyhe szélben szálldos szép haja
s az édes kéz, mely színes körbe fonta

a virágot, most ölébe ejtve nyugszik.
Tág, kék szemén a fény mint csillag úszik
s a nádasból felhangzik Pán szava.

Nyugat, 1920


ÉVSZAKOK III.

TÉL

Kopasz fák borzongnak a téli szélben
s hangos, színes, fényes a délután
halvány nap száll a tárult tiszta égen
s tavaszt igér a morcos tél után.

De roppant tűzszemét még zárva tartja
s alig ragyog pilláin át a láng
virágtalan áll Ókeános marta
partok során a szendergő világ.

Egy barna domb lejtőjén meglapulva
mogorván nézi Pán a téli tájat
nymphákról álmodik a dombra hullva.

Halkan és vágyakozva fúvolázgat
fürtös nyarak felé zsibong a vére
és nem gondol már fagyra, hóra, télre.

Nyugat, 1920


ÉVSZAKOK IV.

TAVASZ

Jeges ruháját már az Év levetve
megtört szemével félve széttekint
uj, bájos ég mosolygó kékje hint
halvány derűt dombokra és terekre.

És zeng az olvadás hangos zenéje
a téli víz csacsogva szerteszéled,
folyók dagadnak, ifjú, szárnyas élet
fejét emelve vár szerelmi kéjre.

A roppant óramű kimért szabállyal
forogni kezd. Suhogva jár a szellő
a rét felett; mikor lebegve feljő

a nedves hold ezüstös fénytalárral:
és igy száll nappal, este, éjszaka
míg eljön újra majd a tél szaka.
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Aladár versei  
Mikor csillag leszek
  2017-07-22 12:12:06, szombat
 
  Komjáthy Aladár

MIKOR CSILLAG LESZEK

Ha én egyszer még boldog lehetnék,
mindég, mindég, mindég csak nevetnék.
Felkacagnám lelkemet az égre
úgy lépnék az Úristen elébe.

Mondanám: ,,Uram, eljöttem hozzád,
amim van, azt majd utánam hozzák.
Szegény voltam világéletemben,
adjál Uram helyet veled szemben.

Szegény ember földön csak vetődik,
minden füstön, tövön megütődik,
nyíljék meg hát néki a mennyország,
derítsen fényt rája a Te orcád".

Az Úristen meghallgat majd szépen,
helyet is ád a csillagos égen,
csillag leszek, holdkoszorús csillag,
éjszakában aki vígan csillog.

Hogy a csillag, hogy a csillag él-e,
nem árulja azt el az ő fénye,
él a csillag mikor rája néznek,
élsz te csillag, mikor megigéznek.

Hogyha megnéz majd valami szép szem,
én leszek e szemekben az ékszer,
áztam-fáztam míg a földön voltam,
melegítsen sugara most holtan.

Ez a sugár, ez a sugár felszáll,
megremeg a csillagokkal telt táj,
visszagondolunk a földi létre,
nem a rosszra, csak mi volt, a szépre.

Így ballagok majd az égi tájon,
így élem én ottan a világom,
csillag leszek, holdkoszorús csillag,
éjszakában aki szépen csillog.
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Aladár versei  
Egy kis madárhoz
  2017-07-22 12:11:11, szombat
 
  Komjáthy Aladár

EGY KIS MADÁRHOZ

Ha gyöngy eged siralma őszi tájék
halvány ködöt lehel s a nedves ágak
idegzetén a tél keserve bágyad,
Apolló hűtlen arca sírva fáj még.

Hol van vidám rigóid hars szerelme,
virágaid tündéri tűzben égő
tekintete? Lobogva, mint a kénkő,
rohant a nyár gyümölcseit emelve.

Fakult levél tűnődve vár a fákon,
lehullt testvérén gondtól vert madár
motoz. Kis pajtás, elszaladt a nyár,
most jő a tél és karjaival átfon.

Testvérszívem feléd dobog remegve;
kopott madár vagyok s a régi ének
az ifjúságról hallgat, mint a vének
templom után, ha vágynak az egekbe.
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Aladár versei  
A sorsom őrzői
  2011-02-26 22:33:26, szombat
 
  Komjáthy Aladár

A sorsom őrzői

Kezemből elpereg az élet,
felejtem már ezüst zenédet
csodák világa: szépség,
az ifjúság láng-íze halkul
és minden nap: keserves alku.
Ízekre lassan tép szét.

Hová sodortok röpke évek?
széthullok, mint az oldott kéve,
jaj! őszi szél sivít,
siessetek, kik látni vágytok,
már les reám az ősi átok,
könyörtelen s irigy.

Felhőbe, ködbe vészbe a sorsom,
a csúcsra tűzöm büszke, zordon
zászlómat s meghalok,
őrizzetek szívek, szerelmek
s ti emlékek, kiket teremnek
a rímek és dalok.
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Aladár versei  
A tavaszról!
  2010-08-14 18:54:11, szombat
 
  Komjáthy Aladár

KÉT VERS A TAVASZRÓL

A tavaszról!

I.

Nyugtalan, fényes szemeivel
nézeget engem a Tavasz
s a tájra ráhajlik kint amaz
örök ég kéklő színeivel.

Ez a táj kedves énnekem,
sok ezer év ültette be
s folyót rajzolt a közepibe.
Szél száll a tágas tereken,
mint lovas a sárga pusztán,
fölötte száll a régi nap,
kit csodál a néger, lapp, arab
s a messze, regés Hindusztán.

Ez az ég mindég állni fog,
de tavasz és élet tovaszáll
s elhalkul minden, ami fáj.

De most, amikor az ég nevet
s kacajba, suttogásba fúl
minden a téli föld felett:
zöld lombokat nevel az erdő,
elomló delnő fent a felhő,
az éj vizek szavától hangos
s az élet víg, kitárt, kalandos,
most, amikor kabátod szárnyát
nimfák rángatják friss mezőn
s ezer hang zsong, hogy bús-zavartan
fülelsz a rozsdaszín avarban,
most, amikor szívedben csattog
szerelem-madár szép dala:
ne törődj, mit hoz majd a Tél
légy: egyetlen, fénylő szenvedély.
Isten s Tavasz tanyája vagy
nem ölhet meg se Tél, se Fagy.

II.

Hold ragyog a tavaszi égen
s az ismeretlen messzeségen
leng a párafátyol,
vége már a téli képnek
s a csillagok gyertyái égnek
bolyongj bár akárhol.

Bús sejtelem igázza lágyan
tavaszi, nagy megindulásban
a néma növénynépet,
a fák kitárják puszta karjuk:
"az életet s a fényt akarjuk
s a lombos ékességet."

A szél a hegyről völgybe lebben
s az álmos víz elevenebben
locsog a jegenyével,
mező kinyújtja zsibbadt testét
tavasz-heroldok felkeresték
virágontó zenével.

Csukott szemekkel áll az erdő
s minden oly titkos, elmerengő
miként a szerelemben,
de néma jaj esengve tör föl
a megáldott méhű anyaföldből:
a Föld sír, mint az Ember.

S jaj és gyönyör közt futva száll át
lengetve friss virágruháját
a tavasz fantomvilága,
rohan, miként egy lázas álom
s meghal a Nyár - feltámadáson
az almafaág virága.
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Aladár versei  
Kínai táj
  2010-08-14 18:48:43, szombat
 
  KOMJÁTHY ALADÁR

KÍNAI TÁJ

Harmincezret levágatott
a császár. Süt a nap
holttestükre. A lázadó
látja és észbe kap.
Vöröslik már az őszi lomb,
messziről nagy hegyek
a végtelen síkság felé
kéken tekintenek.
A bambuszerdőben a szél
motoz. A fűzeken
cinkék pityegnek. Alkonyat
kúszik az égre fel.
A fúlásig zabált varjak
elülnek. Jő az est.
Tudod-e, rettentő anya,
fiad merre keresd?
Köztük van ő is. Testükön
enyészet foga rág,
erőtlen rothadásukat
nézi a holdvilág.
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Aladár versei  
Kérdés
  2010-08-14 18:45:03, szombat
 
  Komjáthy Aladár

Kérdés
(B. M.-hez)

Szeretlek? nem szeretlek? nem tudom;
de jól esik meleg szemed mögött
megrebbenő lelkedre ráhajolni
és kérdeni halk lázba öltözött
lányságod titkait; csak hüs tüzek
jajdulnak benned hogy ha - bús madár -
fáradt tekintetem reád repül
bejárja arcod és ajkadra száll.

Eros kapúi, gőgös-keskenyek;
de őket nézve, mint a bús tavasz
ahogy a bimbó keblét felszakítja
s szent zűrzavarból telj rózsát fakaszt,
úgy duzzad, érik bent a gondolat
s vakító vágy-virággá teljesül,
hogy jaj! jó volna mindent elfeledni
egy csókban, hol az ős élet feszül.

Egy mély, illattal teljes, néma csókban;
szent egyensúly a csók, ki kap s ki ad:
a mérleg kettős karja s nem remeg,
míg egybe zárja két világukat;
az önző Én hátrál a Más előtt;
egy dal lebeg fel, kozmikus, örök;
két lélek énekel; mily halk! finom!
és mégis, mint a lét, úgy dübörög.

Reád nézek, a lelked zárt virág;
közel vagy hozzám? távol? kérdezem.
Ha nem szeretlek s nem szeretsz, miért van
e fénylő köddel terhes érzelem?
Miért libeg e kristálytiszta láng,
ha ál-tüzénél sírunk s megfagyunk;
felelj, felelj te szűzi tisztaság,
miért, miért, hogy ily balgák vagyunk?
 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Aladár versei  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 25 db bejegyzés
e év: 1728 db bejegyzés
Összes: 10808 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 816
  • e Hét: 4480
  • e Hónap: 29106
  • e Év: 726623
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.