Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 39 
Tűnődés
  2018-02-17 15:20:11, szombat
 
  Zelk Zoltán

Tűnődés

A csend, mint vastag porlepel
lebeg a nyugvó tó felett, s a lihegő
nyugtalan szelek is aludni térnek
hegyek odvába. Csak a csavargó,
kit álmából kakasszó vert fel,
nyúl morogva kavics után, mivel
elűzheti a lármázó, begyes madarat -

s ahogy ráocsudik a hajnali tájra,
mint billegő ág hull alá keze,
míg önfeledt kurjantásában szárnyrakap
egy zsibongó fecskeraj. S hajadonfővel,
szemeit törölve, a messzi város felé indul.

Nem így a bölcs, ki magányos sziklán virraszt
s tűnődve néz maga elé. Olykor gyöngyöt fűz
vagy játékot farag, mosolya körül lepkék kergetőznek.

Mosolya lámpás, estéli szeleknek
s az eltévedt nyájnak mutatja az utat -
kedvesem, ha látnád, virágoknak vélnéd
kezében a szerszámokat.

 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Hóvirágok, ibolyák
  2018-02-17 14:45:38, szombat
 
  Zelk Zoltán

Hóvirágok, ibolyák

"Jó reggelt, Nap, ég,
hegyek,aludtunk egy éven át..
"Így köszönnek a kibújó
hóvirágok, ibolyák.

"Jó reggelt, szél, fellegek,
jó reggelt, te szép világ!"
Bólogat a kék ibolya,
nevetgél a hóvirág.

"Jó reggelt, fa, kis bogár,
mikor hajt rügyet az ág?
Mikor lesz az ágon levél,
levelek közt száz virág?"

"Jó reggelt, virágszedők,
Örül, aki minket lát..."
Jő a tavasz, hirdetik a
Hóvirágok, ibolyák.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Téli vers
  2018-02-03 23:28:19, szombat
 
  Zelk Zoltán

Téli vers

Az ősz, e szörnyű, éhes hernyó,
felfalt már minden levelet
s most énreám merednek vádlón
az ágakról a sebhelyek -
terítném már, köpenynek, rájuk
- ne vacogjanak - versemet.

Adnám a tűnt zöldért cserébe,
adnám kis fényű kedvemet
és adnám nagy szomorúságom
az alkonyi lila helyett -
adnám dühöm, hogy égjenek fönn
lobbal, a fonnyadt fellegek!

S bársonyt a hegynek, s lenge párát:
reszkessen a vizek felett,
fecskék kibomló, szertehulló
csokrát: ékítse az eget -
írjad meg táj, fák, szelek, felhők
utolsó, legszebb versemet!
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Az én kertem
  2018-01-31 23:28:23, szerda
 
  Zelk Zoltán

Az én kertem

Van nekem egy diófám,
de az olyan fajta;
dió terem rajta,
mellette az almafám,
azon pedig alma.
Mellettük egy szilvafám,
nézem, nézem, mintha
annak ágán se egyéb
teremne, csak szilva.

Tudom, el se hiszitek,
hiába is mondom,
van ribizlibokrom is,
és azon a bokron,
azon is csak ribizli,
azon se nőtt még soha
se szőlő, se mandula -
ilyen az én kertem,
azért tán, mert ingyen kaptam,
nem a boltban vettem!
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Csattogva szárnyal a liget
  2018-01-13 13:23:19, szombat
 
  Zelk Zoltán

Csattogva szárnyal a liget

A fák csúcsán, mint vén madár,
csüggedten ül a Nap,
szárnyait sem próbálja már,
se dac, se vad harag
nem éleszti hunyó tüzét:
a tolla hull, beteg...
Kapaszkodva néz szerteszét
a téli táj felett.

S mint gubbasztó madársereg
bújnak össze a fák,
alant - de olykor megremeg
havas szárnyuk, az ág.
A szél lehe oly csüggeteg,
úgy zörög, mint a vágy,
mintha idézné a meleg
nyarat, dús Afrikát...

A törött szárnyú ligetet
ebként őrzi a fagy,
morog, vonít s mint a veszett,
csontgallyakba harap.
Száján a dér habzik vadul -
jő már az alkonyat,
mint cinkos: s enyhétől kigyúl
és szárnyra kap a Nap!

S röpül! S mögötte, mint vezér
után a fák, a fák!
Hiába uszítja a tél
a vicsorgó kutyát:
csattogva száll már a liget
és kigyúlva, a Nap!
S alant dühében a hideg,
önfarkába harap.

Csattogva szárnyal a liget...
Ó látom, látom én!
S érzem, lelkem, hogy integet
s a város szegletén
kibontott hajjal esti, lágy
színek sereglenek -
s rongyos hókeszkenőivel
egy bokor integet.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
December
  2017-12-27 21:36:59, szerda
 
  Zelk Zoltán

December

Az udvaron vaskalapú,
krumpliorrú hóember
hirdeti, hogy megérkezett
szélparipán December.

Az ajtóban, a küszöbön
lapul a házőrző eb,
nem szereti ő sem a vad
decemberi hideget.

Az ablakon cinke kopog.
"Jóemberek, jó napot,
nincs eleség az erdőben,
kérek egypár falatot!"

Az ereszről csüng a jégcsap,
a háztető csupa dér-
ha már itt van, azt se bánjuk,
majd elmegy megint a tél.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Csak téged
  2017-12-18 20:38:40, hétfő
 
  Zelk Zoltán:

Csak téged

Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek:
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.

És szivemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted?
Figyelj ide hát: példát mondok:
ha fekszem álmatlan és képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek...

A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszitve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek -
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem:
én már csak tégedet szeretlek.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Téli fák
  2017-12-05 14:10:10, kedd
 
  Zelk Zoltán

Téli fák

Nem fáztok, ti téli fák,
mikor meztelen az ág?
Eldobtátok a nyári zöld
s az őszi aranyruhát.

Ejnye, ejnye, téli fák,
ez aztán a furcsaság:
Hideg télben levetkőztök,
nyáron viseltek ruhát.


 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Föltámadt perc
  2017-12-05 13:45:05, kedd
 
  Zelk Zoltán

FÖLTÁMADT PERC

A márvány-sűrű hófuvásban
Egy izzó perc zöld lobbanása
S a hirtelen fény sátorából
Kilép, kilép egy tulipánfa.

Egy gyermekszemű asszony arca,
Egy zápor égő vitorlája,
Egy kiáltás boldog rezgése-
Kinyílt, kinyílt a tulipánfa!

Tizenöt év csattog fölöttem,
Egy föltámadt perc szárnycsapása,
Tizenöt tél hóviharában
Forog, forog egy tulipánfa.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Az öregség dícsérete
  2017-11-11 19:57:50, szombat
 
  Zelk Zoltán

Az öregség dícsérete

Kilencen voltunk testvérek, mind a kilencen lányok. Kilenc egyformára nőtt akáclevél nem hasonlít úgy egymásra, mint mi, a kilenc lányok. A hajunk? Volt, hogy vörösétől lángra kaptak a járdaszéli fák, s volt, hogy mi loptuk el a lombok színét: ilyenkor, ha átfutattunk az utcákon, így kiáltottak a fiúk: ,,Álljatok meg, ti vékony derekú fák! Álljatok meg, ti zöld hajú lányok!"
Dehogyis álltunk meg, dehogyis álltunk! Mindig utunk volt, mindig futhatnékunk. A percek mozgólépcsője a mi talpunkat várta, el se indult volna nélkülünk. De sokat nevettünk ezen! Elképzeltük, ha egyszer, ha csak három napig is veszteg maradunk, ha megülünk a szobában, vagy a városszéli réten, a világ is megáll, ahogyan a kerékpár, s a varrógép se mozdul, ha nincs, aki a pedált hajtsa.
De a szemünkről még nem szóltam egy szót se, pedig az is úgy változtatta a színét, akár a hajunk. Aki este ezt mondta: ,,Láttam reggel a kék szemű lányokat", annak ezt felelték: ,,Délben énrám fekete szemmel néztek." Csak a kedvünk volt mindig piros, a léptünk volt egyforma, s egyforma a keblünk tánca, ha nevettünk.
Nem voltunk mi varázslók, csak éppen fiatalok. Szobában laktunk, nem fa odvában, ágyban aludtunk, nem moha volt a párnánk. Gondoltuk néha, át kellene szaladnunk, a két gyönyörű híd közt, a folyón, futkosnunk kellene a tornyok párkányán, de mert olyan nagyon hittük, hogy meg tudnánk tenni, hát meg se próbáltuk. Elég mulatság volt, ha este, mikor elbúcsúztunk - mert kilenc egymástól messzi utcában laktunk -, elhatároztuk, hogy fölkavarjuk a fiúk álmát, beköltözünk csukott szemhéjuk alá, mind a kilencen egyszerre. Másnap aztán kuncogva néztük őket, csak mi tudtuk, miért ébredtek piros szemekkel.
Így éltünk mi kilencen, az ifjúság vizein, a vidámság párkányán futkosó lányok, míg egyszercsak a kilencedik lány - akinek szeme hirtelen barnára váltott, amikor a mienk továbbra is zöld maradt - így szólt: ,,Tudom, meg fogok öregedni. Jobb meghalni, mint megöregedni."
És elment.
S amikor már csak nyolcan, oly kevesen maradtunk, mint akinek társa sincsen. Hát még másnap, amikor a nyolcadik lány is megszólalt: ,,Most már tudom, meg fogok öregedni. Azt is tudom, jobb meghalni, mint megöregedni." És ő is elment.
Az első szomorú szótól számított kilencedik napon magamra maradtam. Hogy mi lett a testvéreimmel? Hogy fává változtak-e, záporrá, vagy csöndes esővé? Nem tudom.
Csak azt tudom, én nem akarok meghalni, amíg az esztendők lépcsőt emelnek elém. S hogy most, a századik lépcsőre lépve, zihál a szív? Roppan a derék? Forog a kés szívemben, s derekamban is? Annyi baj legyen! Embernek születtem én, nem zápornak, nem fának, nem vágytam kilobbanni, mint a zápor kanóca, letörni, mint a fa ága.
Kilencen indultunk el az úton, de a boldogságot csak én értem el.
Ennél többet nem is mondhatok. De mert nem akarok hazugsággal fordulni a századik esztendőbe, végülis bevallom: nem voltunk mi testvérek, csak úgy hasonlítottunk egymásra, hogy kilenc egyformára nőtt akáclevél se jobban.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 39 
2018.01 2018. Február 2018.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 239 db bejegyzés
e év: 591 db bejegyzés
Összes: 9694 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4532
  • e Hét: 16532
  • e Hónap: 72813
  • e Év: 172843
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.