Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 26 
Nyárvégi vers
  2017-09-18 15:27:52, hétfő
 
  Zelk Zoltán

Nyárvégi vers

Hiába bont zászlót az égen,
hiába önti már hevét
a nyár, hogy harcra, virulásra
buzdítsa csüggedt seregét:

a nyárvég első hűs lehére
a pitypang pelyhe felrepül,
csapong, kereng a szár fölött, majd
rémült-lebegve menekül.

Az égbe szállna, menekülne,
csillagok közt lapulna, s ím,
egy lebbenés és szertefoszlik
a szelek vércsekarmain.

S reszket a gyáva rózsa, ejti
szirmát. Levél hull. Fű alél.
Csak holtakat lel, holt seregnek
tetemein jár majd a tél.

De áll az évszakok tudója,
a kóró, áll a táj felett,
mint aki hű strázsában őrzi
a rábízott vidékeket.

Suhogjon bár a fagy husángja,
nyakába üljenek derek,
a földet, melyből élte buggyant,
markolják makacs gyökerek.

Szelek, fagyok, kínok tudója,
kóró, nyíló tekintetét
reádveti a hóvirág, ha
kidugja csecsemőfejét.

Köréd nő ismét víg seregnek
új fű, gólyahír, kankalin,
ki sorsunkat példázva állasz
a zúgó évek partjain!
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
A lélek panaszaiból
  2017-09-17 17:54:47, vasárnap
 
  Zelk Zoltán

A lélek panaszaiból

Emlékeztek még, hogy ki voltam? -

Én egykor férfi-testet hordtam,
a Gyönyörűt karral karoltam,
a füveket lábbal tapodtam,
bújkáltam szemben, fülben, orrban,
fogak és íny közt nyelvvel szóltam -
egy voltam én a sűrű sorban.
Boldogtalan is boldog voltam.

Elmondanám most, mit tanultam,
amíg csont és hús közt lapultam.
S hogyan bolyongok szabadultan
a végtelenben, megvakultan.

Elmondanám, de úgy szól hangom,
oly hangon szólok, csak én hallom,
szavamnak nincs útja fülekben,
én hallhatom csak, a fületlen.

*

Ha szólnék szájjal s értenétek,
a halált jobban rettegnétek,
tudnátok, nincs igazabb házunk,
hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.

Mert ő a Van, ő a Valóság -
börtön az örökkévalóság!
börtön, habár cellája nincsen,
de mennyezete, földje sincsen.

Nem őriz senki, nem vágysz futni,
de mégsem tudsz kiszabadulni,
egyedül vagy, ámde magadban
nem lehetsz, anyag vagy anyagban.

*

Csak az boldog, ki szemmel nézhet,
ki nem ismeri az Egészet,
aki mindent részekre téphet -
ó, újuló, teremtő részek!

Ó, ész és szem, igaz Teremtő:
ez itten rét, az ottan erdő,
ez itten kék, az ottan sárga... -
aki szemmel lát, még nem látja,

hogy egy a fa és véle árnya
s az alkony, mely leszáll a fára,
hogy egy a folyó és a partja,
egy azzal is, ki vállán tartja.

*

Ó, színek, hogyha láthatnálak,
ó, szagok, ha szagolhatnálak,
ó, kínok, lázak, szenvedések,
ha éreznélek, szenvednélek!

Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,
ujjongva, boldogan kiáltnám:
Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! -
ó, drága kínok, szenvedések!

*

S te félelem is, százszor drága,
te jó bizonyság, testünk vára!
a vak halállal szembenézve,
létünk utolsó menedéke:

ha felénk már a Gyilkos intett,
felöltünk, mint a páncélinget,
fogunk vacog, vad koccanása
megannyi "nem!" "nem!": a halálra.

*

Ó, szoba padlóján tipegni,
ó, álmélkodva növekedni,
fogat hullatva öregedni,
világunk nap-nap megteremtni.

Megtanulni erdő, patak, tó,
tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó...
lesni napszakok lassú táncát,
éj és nap táncos változását.

*

Így sírok én örök-szünetlen,
vad, olthatatlan szerelemben,
sikoltom: Csak magam szerettem,
a testet, melyért megszülettem.

Sikoltom, bár honom a semmi:
Nem, nem bírom magam feledni!
Akit a féreg-fogú föld rág,
neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,
neked sikoltom: Nem felejtlek,
érted örök gyászban kerengek!
S legyek bár egy a mindenséggel,
a mindent legyűrő Egésszel,
nem felejtem, hogy ott ki voltam,
hogy akkor Én, Valaki voltam..
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
A bánat jogáért
  2017-08-15 12:28:55, kedd
 
  Zelk Zoltán

A bánat jogáért - Variációk két sorra


Ha fölkél egyszer szívemben a hold,
nem lesz más csillagom...
Féléve már, hogy szüntelen
e két sort mormolom.

Ez tölti színig álmaim,
csordultig tudatom,
ez lett imám, lélegzetem,
ételem, italom.

Lehet, hogy betelt volna már?
hogy máglyámat rakom?
hogy eztán holdam parazsán
ég el minden dalom?

s állok nagy szelek útjain,
elkárhozott malom,
mely egyre zúgja, őröli
hangja-se hallhatón:

Ha fölkél egyszer szívemben a hold,
nem lesz más csillagom...

2

Élt köztetek egy ember,
virrasztva éjt-napot,
sorsának ablakából
a fölkelő napot,

mindig a hajnalt leste -
így múlt - öregedett,
mignem az ő szivében
végképpen este lett.

Azóta úgy bolyong már,
hol ő jár, éj van, éj,
feje fölött a hold száll,
ha hajnal van, ha dél,

úgy járja nappaloknak
zsivajgó piacát,
amerre ő megy, hordja,
feje fölött nagy holddal

viszi az éjszakát.

3

Megszokja már a sötétet,
megszokja a szem
s látható lesz, ami nemrég
még csak sejtelem.

Itt a példa: illat volt, most
kilenc szikra száll:
ez a kilenc tegnap gyúlladt
piros rózsaszál.

Más példának vedd az úton
úszó árnyakat:
volt esztendeid vizén ring
egy-egy lányalak...

De ez játék. Ha már fölkelt
holdad, éjszakád,
földig rontva nappalaid
rossz vályogfalát,

udvarán a pusztaságnak
bűneidre vesd a bánat
röntgensugarát.

4

Dehát mi volt az én vétkem,
én igen nagy vétkem?
Felnőtt voltam, s felnőttek közt
gyermekszívvel éltem.

Dehát mi volt az én vétkem,
én igen nagy vétkem?
Szakadékok fölött jártam
cérnaszál reményen.

S aki vétkeimért vétkes,
az hirdeti vétkem?
Lelke rajta! Ki bocsájt meg
magamnak, ha én nem.

Megbocsájtok. Földig húzza
ágam az alázat.
Szivemből száll égre, s vissza-
süt rám a bocsánat -

Árad a zöld, koranyár van
s vagyok, aki holdsugárban
térdig avarban jár őszi tájat.

5

Kiket új harcra ingerelnek
a még be sem hegedt sebek:
kivánok győzelmes csatákat -
de én már nem megyek.

Halálaimból újrakelni
ha még tudok, csak úgy tudok,
ha soha többé ... romjaimból
új várat nem rakok.

Megállok én már egy fűszálon,
elhálok egy falevelen,
rigók álmába takaródzom -
Verem, verem, farkasverem,

az volt amennyi napom, évem:
hát értsd meg, ha már nem adom,
ha foggal és körömmel védem
utolsó jogom: bánatom!

Mert fölkelt immár szívemben a hold,
én végső csillagom.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Tűzből mentett hegedű
  2017-08-14 12:32:35, hétfő
 
  Zelk Zoltán:

Tűzből mentett hegedű

Tűzből kimentett hegedűddel
mihez kezdesz, szegény cigány?
csiholsz-e még nótát belőle,
vagy vájogot vetsz ezután?

Kezedben régi kincsed roncsa,
a fája üszkös, húrja lóg,
de próbáld csak, tán fölzeng rajta,
a keserűt, a ríkatót.

Madzaggal körbe-toldva húrja?
akkor is! hátha szólna még:
ha mást nem, azt a percet sírja,
mikor a rongyos putri ég,

mikor veszett csiviteléssel
a tébolyodott fecskepár
pucér fiókáit hogy mentse,
a lángoló ereszre száll,

mikor ebeddel vonítottad
a pusztulást, hogy az egen
együtt csikarjon cigánysorsod
s az ősi csikasz-félelem!

Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
aztán aludj, amíg az éh
aludni hágy, míg jő a vénség,
a térdig sár, a trágyalé

s a vályoggödörben merenghetsz:
hogyan cifráztad egykoron...
s hull rád az emlék, mint a pernye
s beszállja szíved a korom...
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Vers a lehetről és a nem lehetről
  2017-07-30 22:28:40, vasárnap
 
  Zelk Zoltán

Vers a lehetről és a nem lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Hegedűszó
  2017-07-23 16:50:10, vasárnap
 
  Zelk Zoltán

HEGEDŰSZÓ

Hegedűszó, hegedűszó
hegedű édes zokogása
az a mély hang, a fekete
s a vékony fehér cérnaszála.

Te muzsikus! Varázstudó!
Kezedben vonó: varázspálca.
Egy mozdulattal fölfűzöd
mindünk szívét e cérnaszálra.

Egymáshoz fűzve így ülünk.
Fölöttünk száll, suhog a dallam.
Az ismerős! mit úgy tudunk!
s nekünk mégis kimondhatatlan.

Mi torkunkban, nyelvünkön ég
de nincs hatalma rajta szónak
amit csak a négy húr felel
a híven faggató vonónak.

A dal, mely csecsemőkorunk
s az öregség hólepte tája
hová talán el se jutunk
de lelkünk mégiscsak bejárja.

Múlt és jövő két szárnya zúg
suhog fölöttünk a teremben -
s amikor végül is lehull
egy pihéje arcomba lebben.

Fölrezzenek. Szemembe süt
kigyúl a való, mint a lámpa.
De szívemben még búg tovább
a szomorúság boldogsága.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Én téged tudlak
  2017-04-10 22:20:00, hétfő
 
  ZELK ZOLTÁN

ÉN TÉGED TUDLAK

Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartalak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem:
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük.
felépíthetem az Egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot... Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? -
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló víz-gyöngyök útját
has és comb közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme, minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, aki teremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
újból és újból megteremtlek.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Tavaszi vers
  2017-04-10 22:18:34, hétfő
 
  Zelk Zoltán

Tavaszi vers

Tavaszi szelek puha sodra
a rügyeket levéllé bontja,
gyermekfüvek is magasodnak,
patakok is vígan futosnak -
mikéntha fiókamadár:
szárnyát próbálja már a táj.

Újul a táj, a föld, hol élünk,
újul fonnyadt, zörgő reményünk:
Tavasz, a mi tavaszunk végre,
mi festünk felleget az égre,
mi festünk eget és napot,
égő holdat és csillagot!

Hajnal kékjét és alkonybarnát,
a hegyre pásztort, ezer barmát,
rezgő párát a messzeségre,
fecskék táncos csokrát a légbe -
csak hidd: a teremtés mi lettünk
s tavaszt és nyarat mi teremtünk!

Atyjuk leszünk az évszakoknak,
nékünk, miértünk sokasodnak,
hogy megbírva minden elemmel,
megtöltsük őket értelemmel -
egy intésünkre, mint ebek:
hozzánk simulnak mindenek!

S miként új borral ó hordókat,
lelkünkkel telítjük a szókat,
miket, mint vadszőlő a házat,
befont, befutott a gyalázat -
mit nem mondtunk, most mondd velem:
Tavasz! Szabadság! Szerelem!
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Kifosztott táj
  2017-03-06 19:22:42, hétfő
 
  Zelk Zoltán

Kifosztott táj

Mint hályogos szem, meg se rezzen
harmadnapja az őszi ég,
esővert szél kúszik, mint kígyó,
a sárban s fölveti fejét
sziszegve a kegyetlen égre"
s búsan nézi egy csonka ág:
röpül a rozsdás vidék fölött
levele, mint az ifjúság.

Itt járok e kifosztott tájon
és gyanakodva rámmered
a fű, a lomb. És összesúgnak,
mintha kérdeznék: ismered?
Gyanu kiséri minden léptem,
már hátranézni sem merek:
tán káromolva rázzák a fák
gallyukat a hátam megett...

Csak a kóró áll egykedvűen,
a tüskés, réti proletár,
néki egyformán zsarnoka
minden évszak, az ősz, a nyár.
Csak áll a süppedő időben,
mint uccasarkon a vakok,
nincs kincse, mit elveszithetne
s verheti eső: nem vacog.

Kapaszkodva járok, már süllyed
hinárként lábaim alatt
a föld s hiába keresgélem,
mint régi, kedves arcokat
a dombok göndör nyáját s zöldjét
a fáknak " petyhüdt és öreg
köröttem minden és zörög az
enyészet, mint a pergament.

Igy menekülök, letörölve
arcomról, számról a sarat,
vigasztalóan, hogy feledjek,
rámszáll a bársonyalkonyat.
A hegyek mögül füstölögve
kúszik már, terjeng a homály
s megtelik csordultig a vidék,
mint vízzel a pohár.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Zúzmara
  2016-12-20 02:32:43, kedd
 
  Zelk Zoltán

Zúzmara

Mikor az első zúzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.

De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végülis megadja magát,
ha a szív már nem s nem akar feledni.

Mert zúzmara a rózsafán,
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra. -
A nyári tücsökcirpelés
most ér a csillagokba.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 26 
2017.08 2017. Szeptember 2017.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 261 db bejegyzés
e év: 1932 db bejegyzés
Összes: 8336 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 206
  • e Hét: 3063
  • e Hónap: 60992
  • e Év: 618270
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.