Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 30 
Az öregség dícsérete
  2017-11-11 19:57:50, szombat
 
  Zelk Zoltán

Az öregség dícsérete

Kilencen voltunk testvérek, mind a kilencen lányok. Kilenc egyformára nőtt akáclevél nem hasonlít úgy egymásra, mint mi, a kilenc lányok. A hajunk? Volt, hogy vörösétől lángra kaptak a járdaszéli fák, s volt, hogy mi loptuk el a lombok színét: ilyenkor, ha átfutattunk az utcákon, így kiáltottak a fiúk: ,,Álljatok meg, ti vékony derekú fák! Álljatok meg, ti zöld hajú lányok!"
Dehogyis álltunk meg, dehogyis álltunk! Mindig utunk volt, mindig futhatnékunk. A percek mozgólépcsője a mi talpunkat várta, el se indult volna nélkülünk. De sokat nevettünk ezen! Elképzeltük, ha egyszer, ha csak három napig is veszteg maradunk, ha megülünk a szobában, vagy a városszéli réten, a világ is megáll, ahogyan a kerékpár, s a varrógép se mozdul, ha nincs, aki a pedált hajtsa.
De a szemünkről még nem szóltam egy szót se, pedig az is úgy változtatta a színét, akár a hajunk. Aki este ezt mondta: ,,Láttam reggel a kék szemű lányokat", annak ezt felelték: ,,Délben énrám fekete szemmel néztek." Csak a kedvünk volt mindig piros, a léptünk volt egyforma, s egyforma a keblünk tánca, ha nevettünk.
Nem voltunk mi varázslók, csak éppen fiatalok. Szobában laktunk, nem fa odvában, ágyban aludtunk, nem moha volt a párnánk. Gondoltuk néha, át kellene szaladnunk, a két gyönyörű híd közt, a folyón, futkosnunk kellene a tornyok párkányán, de mert olyan nagyon hittük, hogy meg tudnánk tenni, hát meg se próbáltuk. Elég mulatság volt, ha este, mikor elbúcsúztunk - mert kilenc egymástól messzi utcában laktunk -, elhatároztuk, hogy fölkavarjuk a fiúk álmát, beköltözünk csukott szemhéjuk alá, mind a kilencen egyszerre. Másnap aztán kuncogva néztük őket, csak mi tudtuk, miért ébredtek piros szemekkel.
Így éltünk mi kilencen, az ifjúság vizein, a vidámság párkányán futkosó lányok, míg egyszercsak a kilencedik lány - akinek szeme hirtelen barnára váltott, amikor a mienk továbbra is zöld maradt - így szólt: ,,Tudom, meg fogok öregedni. Jobb meghalni, mint megöregedni."
És elment.
S amikor már csak nyolcan, oly kevesen maradtunk, mint akinek társa sincsen. Hát még másnap, amikor a nyolcadik lány is megszólalt: ,,Most már tudom, meg fogok öregedni. Azt is tudom, jobb meghalni, mint megöregedni." És ő is elment.
Az első szomorú szótól számított kilencedik napon magamra maradtam. Hogy mi lett a testvéreimmel? Hogy fává változtak-e, záporrá, vagy csöndes esővé? Nem tudom.
Csak azt tudom, én nem akarok meghalni, amíg az esztendők lépcsőt emelnek elém. S hogy most, a századik lépcsőre lépve, zihál a szív? Roppan a derék? Forog a kés szívemben, s derekamban is? Annyi baj legyen! Embernek születtem én, nem zápornak, nem fának, nem vágytam kilobbanni, mint a zápor kanóca, letörni, mint a fa ága.
Kilencen indultunk el az úton, de a boldogságot csak én értem el.
Ennél többet nem is mondhatok. De mert nem akarok hazugsággal fordulni a századik esztendőbe, végülis bevallom: nem voltunk mi testvérek, csak úgy hasonlítottunk egymásra, hogy kilenc egyformára nőtt akáclevél se jobban.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Mesebeli tó
  2017-10-12 19:34:08, csütörtök
 
  Zelk Zoltán

Mesebeli tó

Láttad az éjszaka tavát?
Láttad-é mondd,az éjszakát,
amint a tónak remegő
árnyas vizéből bújt elő?
Láttad-é mondd,ezt a tavat,
amint a lenge pirkadat
kikelt vizéből s elszaladt
mezítláb,a hegyek felé?
Az est tavát,amint színén
kibontott hajjal járt a fény...
S láttad-é,mondd,a víz alatt
bújó Napot és Holdakat?
Elátkozott királyfiak
aranyhaja lenn az iszap,
láttad-é,mondd,hogyan ragyog?
Itt alszanak a napszakok...
Száz erdőt járj be s száz hegyet,
ezt a tavat nem láthatod.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Akit az isten nem szeret
  2017-10-02 19:19:02, hétfő
 
  Zelk Zoltán

AKIT AZ ISTEN NEM SZERET

Akit az isten nem szeret,
nagyon megbünteti,
a szívébe a szeretet
bokrát elülteti.

Nem fonnyadnak el soha e
bokron a levelek,
dús televénybe bújtak el
a szomjú gyökerek.

Tüdőd érte zihál, dagad,
szolgál lélegzeted,
hozzá futnak, miként patak,
véreddel az erek.

Ágra új ágak hajtanak,
levélre új levél,
zúgásuk belepi agyad,
nincs nappal, nincsen éj,

nincs éjjeled, nincs nappalod,
nincsen egy perced is,
örök zúgásuk hallgatod:
,,Segits! Segits! Segits!"

,,Anyád!" ,,Szeretőd!" ,,Gyermeked!"
zúg, zúg csak szüntelen,
vijjogva osztják életed
aggódás, szerelem.

Álmában sikolt kedvesed,
riadva rémeken?
neked ful el lélegzeted,
lidérc ül melleden.

Láz marja, kiveri hideg?
a te fogad vacog.
Szivük verését önszived
verésén hallgatod.

Míg élsz, nem múlik sohasem
rólad a büntetés,
nem érint meg a kegyelem,
amig, mint puha kéz

oldó magányod, fekhelyed
a halál megveti:
akit az isten nem szeret,
nagyon megbünteti.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Október
  2017-10-02 15:35:54, hétfő
 
  Zelk Zoltán

Október

Kisöccsétől, Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.

Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de o vágtat, meg se áll.

Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélszekér?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?

Dehogy hiszi, dehogy hiszi
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál,
a bátyjára, Novemberre.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Nyárvégi vers
  2017-09-18 15:27:52, hétfő
 
  Zelk Zoltán

Nyárvégi vers

Hiába bont zászlót az égen,
hiába önti már hevét
a nyár, hogy harcra, virulásra
buzdítsa csüggedt seregét:

a nyárvég első hűs lehére
a pitypang pelyhe felrepül,
csapong, kereng a szár fölött, majd
rémült-lebegve menekül.

Az égbe szállna, menekülne,
csillagok közt lapulna, s ím,
egy lebbenés és szertefoszlik
a szelek vércsekarmain.

S reszket a gyáva rózsa, ejti
szirmát. Levél hull. Fű alél.
Csak holtakat lel, holt seregnek
tetemein jár majd a tél.

De áll az évszakok tudója,
a kóró, áll a táj felett,
mint aki hű strázsában őrzi
a rábízott vidékeket.

Suhogjon bár a fagy husángja,
nyakába üljenek derek,
a földet, melyből élte buggyant,
markolják makacs gyökerek.

Szelek, fagyok, kínok tudója,
kóró, nyíló tekintetét
reádveti a hóvirág, ha
kidugja csecsemőfejét.

Köréd nő ismét víg seregnek
új fű, gólyahír, kankalin,
ki sorsunkat példázva állasz
a zúgó évek partjain!
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
A lélek panaszaiból
  2017-09-17 17:54:47, vasárnap
 
  Zelk Zoltán

A lélek panaszaiból

Emlékeztek még, hogy ki voltam? -

Én egykor férfi-testet hordtam,
a Gyönyörűt karral karoltam,
a füveket lábbal tapodtam,
bújkáltam szemben, fülben, orrban,
fogak és íny közt nyelvvel szóltam -
egy voltam én a sűrű sorban.
Boldogtalan is boldog voltam.

Elmondanám most, mit tanultam,
amíg csont és hús közt lapultam.
S hogyan bolyongok szabadultan
a végtelenben, megvakultan.

Elmondanám, de úgy szól hangom,
oly hangon szólok, csak én hallom,
szavamnak nincs útja fülekben,
én hallhatom csak, a fületlen.

*

Ha szólnék szájjal s értenétek,
a halált jobban rettegnétek,
tudnátok, nincs igazabb házunk,
hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.

Mert ő a Van, ő a Valóság -
börtön az örökkévalóság!
börtön, habár cellája nincsen,
de mennyezete, földje sincsen.

Nem őriz senki, nem vágysz futni,
de mégsem tudsz kiszabadulni,
egyedül vagy, ámde magadban
nem lehetsz, anyag vagy anyagban.

*

Csak az boldog, ki szemmel nézhet,
ki nem ismeri az Egészet,
aki mindent részekre téphet -
ó, újuló, teremtő részek!

Ó, ész és szem, igaz Teremtő:
ez itten rét, az ottan erdő,
ez itten kék, az ottan sárga... -
aki szemmel lát, még nem látja,

hogy egy a fa és véle árnya
s az alkony, mely leszáll a fára,
hogy egy a folyó és a partja,
egy azzal is, ki vállán tartja.

*

Ó, színek, hogyha láthatnálak,
ó, szagok, ha szagolhatnálak,
ó, kínok, lázak, szenvedések,
ha éreznélek, szenvednélek!

Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,
ujjongva, boldogan kiáltnám:
Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! -
ó, drága kínok, szenvedések!

*

S te félelem is, százszor drága,
te jó bizonyság, testünk vára!
a vak halállal szembenézve,
létünk utolsó menedéke:

ha felénk már a Gyilkos intett,
felöltünk, mint a páncélinget,
fogunk vacog, vad koccanása
megannyi "nem!" "nem!": a halálra.

*

Ó, szoba padlóján tipegni,
ó, álmélkodva növekedni,
fogat hullatva öregedni,
világunk nap-nap megteremtni.

Megtanulni erdő, patak, tó,
tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó...
lesni napszakok lassú táncát,
éj és nap táncos változását.

*

Így sírok én örök-szünetlen,
vad, olthatatlan szerelemben,
sikoltom: Csak magam szerettem,
a testet, melyért megszülettem.

Sikoltom, bár honom a semmi:
Nem, nem bírom magam feledni!
Akit a féreg-fogú föld rág,
neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,
neked sikoltom: Nem felejtlek,
érted örök gyászban kerengek!
S legyek bár egy a mindenséggel,
a mindent legyűrő Egésszel,
nem felejtem, hogy ott ki voltam,
hogy akkor Én, Valaki voltam..
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
A bánat jogáért
  2017-08-15 12:28:55, kedd
 
  Zelk Zoltán

A bánat jogáért - Variációk két sorra


Ha fölkél egyszer szívemben a hold,
nem lesz más csillagom...
Féléve már, hogy szüntelen
e két sort mormolom.

Ez tölti színig álmaim,
csordultig tudatom,
ez lett imám, lélegzetem,
ételem, italom.

Lehet, hogy betelt volna már?
hogy máglyámat rakom?
hogy eztán holdam parazsán
ég el minden dalom?

s állok nagy szelek útjain,
elkárhozott malom,
mely egyre zúgja, őröli
hangja-se hallhatón:

Ha fölkél egyszer szívemben a hold,
nem lesz más csillagom...

2

Élt köztetek egy ember,
virrasztva éjt-napot,
sorsának ablakából
a fölkelő napot,

mindig a hajnalt leste -
így múlt - öregedett,
mignem az ő szivében
végképpen este lett.

Azóta úgy bolyong már,
hol ő jár, éj van, éj,
feje fölött a hold száll,
ha hajnal van, ha dél,

úgy járja nappaloknak
zsivajgó piacát,
amerre ő megy, hordja,
feje fölött nagy holddal

viszi az éjszakát.

3

Megszokja már a sötétet,
megszokja a szem
s látható lesz, ami nemrég
még csak sejtelem.

Itt a példa: illat volt, most
kilenc szikra száll:
ez a kilenc tegnap gyúlladt
piros rózsaszál.

Más példának vedd az úton
úszó árnyakat:
volt esztendeid vizén ring
egy-egy lányalak...

De ez játék. Ha már fölkelt
holdad, éjszakád,
földig rontva nappalaid
rossz vályogfalát,

udvarán a pusztaságnak
bűneidre vesd a bánat
röntgensugarát.

4

Dehát mi volt az én vétkem,
én igen nagy vétkem?
Felnőtt voltam, s felnőttek közt
gyermekszívvel éltem.

Dehát mi volt az én vétkem,
én igen nagy vétkem?
Szakadékok fölött jártam
cérnaszál reményen.

S aki vétkeimért vétkes,
az hirdeti vétkem?
Lelke rajta! Ki bocsájt meg
magamnak, ha én nem.

Megbocsájtok. Földig húzza
ágam az alázat.
Szivemből száll égre, s vissza-
süt rám a bocsánat -

Árad a zöld, koranyár van
s vagyok, aki holdsugárban
térdig avarban jár őszi tájat.

5

Kiket új harcra ingerelnek
a még be sem hegedt sebek:
kivánok győzelmes csatákat -
de én már nem megyek.

Halálaimból újrakelni
ha még tudok, csak úgy tudok,
ha soha többé ... romjaimból
új várat nem rakok.

Megállok én már egy fűszálon,
elhálok egy falevelen,
rigók álmába takaródzom -
Verem, verem, farkasverem,

az volt amennyi napom, évem:
hát értsd meg, ha már nem adom,
ha foggal és körömmel védem
utolsó jogom: bánatom!

Mert fölkelt immár szívemben a hold,
én végső csillagom.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Tűzből mentett hegedű
  2017-08-14 12:32:35, hétfő
 
  Zelk Zoltán:

Tűzből mentett hegedű

Tűzből kimentett hegedűddel
mihez kezdesz, szegény cigány?
csiholsz-e még nótát belőle,
vagy vájogot vetsz ezután?

Kezedben régi kincsed roncsa,
a fája üszkös, húrja lóg,
de próbáld csak, tán fölzeng rajta,
a keserűt, a ríkatót.

Madzaggal körbe-toldva húrja?
akkor is! hátha szólna még:
ha mást nem, azt a percet sírja,
mikor a rongyos putri ég,

mikor veszett csiviteléssel
a tébolyodott fecskepár
pucér fiókáit hogy mentse,
a lángoló ereszre száll,

mikor ebeddel vonítottad
a pusztulást, hogy az egen
együtt csikarjon cigánysorsod
s az ősi csikasz-félelem!

Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
aztán aludj, amíg az éh
aludni hágy, míg jő a vénség,
a térdig sár, a trágyalé

s a vályoggödörben merenghetsz:
hogyan cifráztad egykoron...
s hull rád az emlék, mint a pernye
s beszállja szíved a korom...
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Vers a lehetről és a nem lehetről
  2017-07-30 22:28:40, vasárnap
 
  Zelk Zoltán

Vers a lehetről és a nem lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Hegedűszó
  2017-07-23 16:50:10, vasárnap
 
  Zelk Zoltán

HEGEDŰSZÓ

Hegedűszó, hegedűszó
hegedű édes zokogása
az a mély hang, a fekete
s a vékony fehér cérnaszála.

Te muzsikus! Varázstudó!
Kezedben vonó: varázspálca.
Egy mozdulattal fölfűzöd
mindünk szívét e cérnaszálra.

Egymáshoz fűzve így ülünk.
Fölöttünk száll, suhog a dallam.
Az ismerős! mit úgy tudunk!
s nekünk mégis kimondhatatlan.

Mi torkunkban, nyelvünkön ég
de nincs hatalma rajta szónak
amit csak a négy húr felel
a híven faggató vonónak.

A dal, mely csecsemőkorunk
s az öregség hólepte tája
hová talán el se jutunk
de lelkünk mégiscsak bejárja.

Múlt és jövő két szárnya zúg
suhog fölöttünk a teremben -
s amikor végül is lehull
egy pihéje arcomba lebben.

Fölrezzenek. Szemembe süt
kigyúl a való, mint a lámpa.
De szívemben még búg tovább
a szomorúság boldogsága.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 30 
2017.10 2017. November 2017.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 4 db bejegyzés
e hónap: 190 db bejegyzés
e év: 2351 db bejegyzés
Összes: 8750 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2582
  • e Hét: 18804
  • e Hónap: 70511
  • e Év: 798919
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.