Regisztráció  Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Olvasd, és oszd meg másokkal is, ha tetszett.
  2013-02-11 17:18:32, hétfő
 
  A folytatásról

Sokan kértétek, hogy írjam meg a folytatást. Talán egyszer majd ennek is eljön az ideje. Most csak nagyon röviden összefoglalom a lényeget.
Az első műtétet még 8 követte. Shunt-műtétek, egy 9 órás gerincrekonstrukció az aranykezű Illés Tamás ortopédsebész közreműködésével, utóműtétek a gerinc stabilizálására. Évekig élt Kati fűzőben, aztán megszabadult tőle. A veséje jelentett még fokozott veszélyt, de egy ideje nem romlik tovább látványosan. Állandó figyelemre van szükség a mostani állapot fenntartásához, de mindig megkapom hozzá a segítséget.
Megtanult írni-olvasni, ám súlyos figyelemzavara megakadályozta a továbbtanulást. Elmélyült a meggyőződésünk, hogy nem a verseny során elért helyezés jelenti az ember értékét, és nem maga a verseny teszi értelmessé az életet. A horizontális haladás látványosabb, de az ég felé vagy a lélek mélyére igyekvő araszolás tartósabb örömöt és békességet ad.
Kati boldog. Voltak nehéz időszakai, sokmindent megtapasztalt. Kialakult egy napi- és hetirendje, ami alkalmazkodik az erőnlétéhez. Fel kell dolgozni a veszteségeket, a testvérek kirajzását, barátok elmaradását, szülők öregedését, a halált. Sokat beszélgetünk, értelmezzük azt, ami történt, ami történik bennünk és körülöttünk. Harcol, veszekszik az érdekeiért, az igazáért, de meggyőzhető, beletörődik a változtathatatlanba. A felszíni fodrozódások mélyén egy állandó öröm lappang, ami azonnal feltör, ha utat talál magának.
18. születésnapján meglátogatták a pécsi Gyermekklinikáról azok, akik 15 éven át ápolták, szeretgették: a műtős asszisztensek, Éva, Irénke és Erzsike, meg Szilvi, aki a legfontosabb vizsgálatokat végezte, és Farkas doktor, aki mindig ,,az én doktor bácsim" marad Katinak. Néhány képet próbálok beilleszteni róluk.
 
 
0 komment , kategória:  Élsz,Barackvirág!  
Olvasd, és oszd meg másokkal is, ha tetszett.
  2013-02-11 17:15:54, hétfő
 
  VI. fejezet

A gyerekek reggel ugyanúgy mentek iskolába, óvodába, mint máskor, így volt a legkevésbé megrázó az elválás. Mire hazajönnek, de legkésőbb a délután folyamán édesanyám is megérkezik, s átveszi a stafétát. Részletes utasítást írtam minden gyerekhez, hogy minél kevesebb zökkenővel essenek át az első napokon. Andrást nagyon nehezen hagytam ott, hisz még csak kilenchónapos volt, de arra gondoltam, itthon édesanyám és Álmos nagyrészt ki tudják tölteni azt az űrt, ami utánam marad, ha viszont Katikámat egyedül hagynám a vadidegenben, az neki sokkal, de sokkal rosszabb volna.
Útközben a karomban tartottam, ha pedig aludni akart, lefektettem magam mellé a hátsó ülésre, az előre elkészített kis fészkébe. Velünk jött Bori néni is, Dénes atya házvezetőnője, sokat mesélt, kérdezgetett, igyekezett elterelni a figyelmemet, oldani a hangulatot. Mint diákkoromban, most is úgy éreztem Pécs felé közeledve, hogy hazamegyek. A Mecsek nagyon emlékeztet a mi Meszesünkre, a környező dombok pedig a "szilágysági hepehupákat" idézik. Ha nem találnánk Budapesten otthonra, akkor legszívesebben Pécsett, vagy itt e falvak valamelyikében nevelném fel a gyermekeimet.
Pécsett egy kis bolyongás után először Anna nénihez, volt diáktársam egyedül élő édesanyjához mentünk, akivel előzőleg megbeszéltük, hogy nála lakhatom, amíg Kati kórházban lesz. Szomorú szeretettel fogadott, örült, hogy újra lát annyi év után, de nagyon sajnálta a kislányt. Leraktuk a csomagomat, telefonáltam a klinikára, és elindultunk. Katinak volt egy kis láza, a kutacsa erősen feszült, de nem volt kritikus állapotban.
A levélcím és Anna néni magyarázata alapján elég könnyen megtaláltuk a gyermekklinikát. Az udvaron keresztül lehetett megközelíteni a sebészetet. Az első emeleten, jó hangulatú előtérből nyíltak az ajtók. Dénes atyáék letelepedtek a várótermi fotelokba, én pedig Katival a karomban bekopogtattam Pintér tanár úrhoz. Alacsony, őszülő hajú, kedves, tiszta arcú ötven-ötvenöt év körüli, fehér köpenyes férfi fogadott. Rögtön a levelemet, a megfigyelőképességemet, a gondosságomat kezdte dicsérni, megköszönte, hogy hozzájuk fordultam, s kérte, menjek át Katival az osztályra, keressem Nidál doktort, ő majd elmondja a tennivalókat. Átmentem az előtéren, s benyitottam a szemben lévő ajtón. Egy asztalnál idősebb ápolónő ült, mögötte folyosó indult, amelynek jobb oldalán nyíltak a kórtermek, a végén voltak az orvosi szobák és a műtők. Odamentem a nővérhez, és Nidál doktor urat vagy doktornőt kerestem. Mondta, hogy doktor úr, és hátra kiáltott a folyosóra: "Nidál doktor!" Szemüveges, fiatal, mosolygós, fekete hajú orvos jött elő, később tudtam meg, hogy arab származású. Ismerősként üdvözölt, tudta, kik vagyunk, szólt az egyik nővérkének, menjen le a felvételi irodába, hozzon fel nyomtatványt, töltsük ki itt, ne kelljen lefáradnom a földszintre. Katit lefektettem egy pelenkázóra, s vártam. A folyosó végétől egy magas, jóképű, fiatal orvos közeledett, kérdezett valamit a szembe menő Nidáltól, ránk nézett, és odajött hozzánk. Kezet nyújtott, bemutatkozott, és rögtön mondani kezdte: mindannyian olvastuk a levelét, nem is mondhat semmi újat a kislányról, arra gondoltunk, talán kolléga, azért tudja ilyen alaposan megfigyelni a tüneteket, stb. Míg vele beszélgettem, mögöttem nyílt az ajtó, belépett a professzor, ránk mosolygott, s elindult a műtők felé. Szembejött vele egy negyven körüli, zöldköpenyes hölgy, a professzor megállította: "Jöjjön, Zsuzsa, mutassak be magának valakit!" Azzal karonfogta, és elindultak felénk. "A főműtősnőnk" - mutatta be nekem Zsuzsát, majd felé fordult: "Az anyuka M-ról hozta el a kislányát, spina bifida..." Zsuzsa rám nézett: "Aki a levelet írta?" "Igen." Erre átölelt, könnybe lábadt szemmel megpuszilt, és gyorsan kiment az ajtón. Alig tértem magamhoz, már mellettem állt egy enyhén kopaszodó, feketehajú, bajuszos, vékony testalkatú, 35 körüli orvos. "Farkas András vagyok, én fogom műteni a kislányt. A leveléből mindent megtudtunk, legyen szíves, mondja el, mostani betegségekor milyen tüneteket észlelt." Beszámoltam a vese-vizelet gondokról, aztán az elmúlt két nap történtekről. Mondta, hogy délután ő az ügyeletes, és alaposan meg fogja vizsgálni Katit. Megjött a nővér a papírokkal, ki is töltötte őket helyettem, nekem csak alá kellett írnom. A professzor odahívta a főnővért, és a következőket mondta neki: ez az az erdélyi anyuka, aki a levelet írta. Reggeltől estig bent tartózkodhat az osztályon, adjanak neki enni, és általában viselkedjenek úgy vele, hogy érezze otthon magát nálunk. Legszívesebben beíratnám az egyetemre, olyan jól tudja a dolgokat, hogy felvételiznie se kéne. Ezt már nekem mondta. Mindnyájan tudtuk, hogy ez jókora túlzás, de azért jólesett.
Azért írtam le ilyen részletesen ezt a fogadtatást, mert úgy hiszem, ebből a nagy szeretetből, amivel az első perctől kezdve körülvettek, töltődtem fel energiával, ebből merítettem újra és újra erőt mindahhoz, ami következett. Nem akarom összevetni a többi kórházzal, hisz az az általános, a természetes hangulat, ahogy ott, azokon a helyeken beszélgetnek és viselkednek a betegekkel és hozzátartozóikkal. Ez, ami engem a pécsi gyermekklinika sebészetén fogadott, kivételes, már-már egyedülálló. Negyvenöt napig éltem akkor ezek közt az emberek között, s végig lankadatlan figyelemmel és szeretettel vettek körül.
Négy kórterem volt. A műtők felől indulva az elsőben a nagylányok, a következőben a csecsemők, a harmadikban vegyesen kislányok, kisfiúk, 2-4 évesek, s a negyedikben a nagyfiúk voltak. Telítve volt az osztály, felvételes nap volt. Kati a csecsemőszobába került, pár órára egy másik babával közös ágyba.

Igazam volt, mikor rettegve gondoltam arra, hogy a gyermeksebészeten sok szívszorító látványban lesz részem: infúziók, ágyhoz kikötve vergődő apróságok, anyjuk után síró lábadozók. A picikkel voltam legtöbbet, hisz Kati végig köztük feküdt. Jobboldali ágytársa a második naptól kezdve a tizenhárom hónapos Kornélka volt. Két hétig tartották bent, sérvvel műtötték. Nagyon fiatal édesanyja volt, harminc kilométerre laktak Pécstől. Az anyja nem bírta elviselni a kórházi atmoszférát, összesen kétszer jött be egy-egy negyedórára megnézni a kisfiút. Bekerülés után, mikor magára hagyták, nagyon sokáig sírt Kornélka. Hiába szóltunk hozzá, vadul elkergetett mindenkit magától. Egész délután ordított, két-három rövid megszakítással. Másnap reggeltől lehetett szelídíteni. Ez legtöbb gyermekkel így zajlott. Ösztönös vidámságuk, érdeklődésük második napra lett úrrá az elkeseredésen. Mivel én voltam állandóan a kórteremben, lassacskán elfogadtak pótanyukának. Többen közülük anyának szólítottak, mert ezt hallották Katitól.
Katival nem sok dolgom volt eleinte. Igényelte, hogy a közelében legyek, hogy lásson, ha ébren van, de fel nem vehettem az infúzió miatt, játszani nem volt kedve. Nem tudtam volna olvasgatni, kézimunkázni, míg ő ott fekszik nagybetegen mellettem, s körülöttem 4-5 kisgyerek áhítja, hogy ölbe vegyék, megsimogassák, hogy szóljanak hozzá. A nővéreknek megszabott munkájuk volt. Órarend szerint kellett tisztába tegyék, katéterezzék, gyógyszerezzék a gyerekeket, vizsgálatra vigyék azokat, akiket kellett. Előjegyezték, előkészítették, lebonyolították a napi ötszöri etetést, s közben elvégeztek mindent, ami váratlanul adódott. A picik kórterméhez legalább egy nővér kellett volna, aki mindig jelen van, hogy észrevegye az épp aktuális tennivalókat. Pár napi ottlét után, mikor már otthonosan mozogtam a kórházban, és láttam, nem veszik rossznéven, ha segítek, magamra vállaltam ezt a szerepet. Tisztába tettem, megitattam, megetettem az apróságokat, s igyekeztem egy kicsit elviselhetőbbé tenni számukra a kórházi létet. A kisbabák műtétét megelőzte néhány kivizsgálási nap, ami elegendő volt ahhoz, hogy megszeressük egymást, és így a legnehezebb időszakban, a műtétet követő napokban már tudtak örülni nekem. A sérvvel, különböző húgyúti problémákkal műtött kicsiket muszáj volt kikötni, hogy ne nyúljanak a sebükhöz, a vizeletet elvezető csőhöz. Ha ráadásul infúzió is volt a karjukra kötve, nagyon nehéz volt jókedvre deríteni őket. Anna nénitől kértem egy magnót, s bevittem az osztályra. Mária néni, a főnővér nagyon kedves, szolgálatkész volt, ő maga szerelte be a hosszabbítót, és ragasztotta biztonságossá a csatlakozásokat. Nálam volt Kati kedvenc kazettája az amerikai gyermekdalokkal, eleinte azt hallgattuk, majd az egyik anyuka, aki naponta bejárt nyolc hónapos kislányához vidékről, behozott egy 90 perces kazettát a 100 Folk Celsius együttes gyermekdalaival. Katinak ajándékozta, mikor hazamentek. A kislányt a nyakán műtötték, jól látható, diónyi daganatot távolítottak el. Együtt izgultam az édesanyával a gyönyörű kislányért, de hála Istennek, a szövettani vizsgálatok jók voltak.
Különösen nehéz volt a farkastorokkal műtött gyermekek helyzete. Egy másfél éves kislány nem érti meg, miért nem adnak neki enni. Azelőtt cumis üvegből ivott, most azt elvették, kiskanállal kellett itatni, ami hosszú, fárasztó munka volt neki is, a nővérnek is. Kértem, engedje, itassam én, hiszen így gyakrabban, egyszerre kevesebbet adhattam neki, nekem volt időm rá.
Ottlétünk alatt összesen három kisgyermek maradt Kati kórtermében két hétnél tovább. Keserves volt a sérvvel, fitymaszűkülettel műtött csecsemők szenvedését látni, de legalább számítani lehetett arra, hogy átesnek ezen az egy-két nehéz héten, és utána - jó esetben - egyszer s mindenkorra elfeledhetik a sebészetet. A farkastorokkal, nyúlajakkal született gyermekek perspektívája nem volt ennyire biztató, de általában csak kisebb szépséghibák, apró kellemetlenségek maradnak a műtéti heg gyógyulása után. Más volt a helyzet a kis Szandival. Kilenchónapos, gyönyörű, mosolygós, dundi, fekete hajú kisbaba volt. Más osztályokról is jöttek át hozzá nővérek babusgatni, szeretgetni, az ebédlőben hallottak róla a többiektől. Őt Pintér professzor műtötte, aki évekkel azelőtt sziámi ikrek szétválasztásával vált világhírűvé. Szandinak hiányzott a végbélnyílása, a hüvelyen át ürült a széklet. Nagyon nagy műtét volt, hosszú órákig tartott. Míg mi bent voltunk, ő volt az egyetlen, aki annyi vért vesztett, hogy pótolni kellett a műtét után bent a kórteremben. Nehezen lábadozott. Nem ehetett, hogy a széklet nehogy bekeményedjék, a fertőzést szinte lehetetlen volt elkerülni. Belázasodott, legyengült. Nagy fájdalmai lehettek, sokat sírdogált. Eleinte még próbált mosolyogni, de aztán már csak nézett a nagy fekete szemével. Mindenki sajnálta, az orvosok is aggódva álltak az ágya körül. Nagyon lefogyott, legyengült kis szervezete nem tudott ellenállni, kapott egy légcsőhurutot, minden köhintésnél elsírta magát. Aztán a sok kezelés mégiscsak segített, a fertőzések elmúltak, és a gyógyulás lassú folyamata elkezdődhetett.
Körülbelül tíz napja voltunk bent, mikor a szemben lévő ágyba új beteg került. Cigány kisfiú volt, azt mondták, csak két és fél éves, de négynek látszott. Ősszel leforrázta magát, alig tudták megmenteni. Azóta többször hozták az osztályra plasztikai műtétekre. Most éppen a könyökhajlatban lévő bőrt kellett kicserélni, hogy ki tudja nyújtani a karját. Egyik orvos magyarázta, hogy a cigányoknak etnikai sajátosságuk a gyors hámosodás, ami gyakran azzal jár, hogy a bőr összehúzódik. A nővérek ismerték már a kisfiút, nem nagyon örültek a viszontlátásnak. Azt mondták, annyira buta, hogy semmit nem fog fel, nem beszél, nagyon nehéz bánni vele, ha meg "rájön", csak ül az ágyon, és ordít összefüggéstelenül. Eszembe jutottak a cigányasszonyaim, s megpróbáltam barátkozni a kisfiúval. Értelmesen nézett, de nem reagált, bármit mondtam neki. Második nap délben én etettem. Jó étvágya volt, megevett mindent, utána elaludt. Mikor felébredt, sírni kezdett. Odamentem hozzá, kérdeztem, mi baja, próbáltam nyugtatgatni, de csak sírt tovább. Talán isteni sugallatra, eszembe jutott egy diákkori élményem. Szekszárdon voltunk néprajzi kiránduláson, s egy cukrászdában, nagy meglepetésemre, minden szót értettem, amit a szomszéd asztalnál ülő, nagyhangú cigány házaspár egymásnak mondott, pedig nem magyarul beszéltek. Azóta olvastam is róla, hogy a dél-dunántúli cigányok a román nyelvnek egy régi, bejövetelük óta megőrzött változatát beszélik. "Vrei apă?" (Kérsz vizet?) - kérdeztem a kisfiútól. Mintha elvágták volna, abbahagyta a sírást. Rám bámult, erre megismételtem a kérdést. Felült, és rámutatott a poharára. Megtöltöttem gyümölcslével, és a kezébe adtam. Egyhajtásra kiitta, visszaadta a poharat, lefeküdt, és nagy bizalommal rám nézett. Boldog volt, hogy megtalálta az egyetlen embert a kórházban, aki érthetően szól hozzá. Én is boldog voltam. Nagy siker volt, már csak azért is, mert elmondhattam a nővéreknek, hogy nem a butaság miatt volt szegény kisgyermek olyan értetlen, bamba. Ettől kezdve jó barátok lettünk. Sírt, ha kiléptem az ajtón, mindig újra és újra meg kellett nyugtatnom, hogy visszajövök hozzá. A nagyszülei meglátogatták, de ők magyarul beszélgettek előttünk egymás között.
A harmadik kis beteg, akivel hosszú időt töltöttünk együtt, Brigitta, nyitott gerinccel született, béna lábú, vízfejű kisbaba volt. A kéléje ép volt, nála nem állt fenn a fertőzésveszély. Őt sem akarták kiadni a kórházból születése után, de végül az apa sarkára állt, és mikor a kislány féléves lett, addig követelte, hogy hazavihesse gyermekét a helyi kórházból, hogy végülis engedtek neki. Elküldték a kislányt ide a sebészetre, hogy mielőtt hazakerült, a shunt-műtétet és a gerincrekonstrukciót elvégezzék rajta. Látszott, hogy értelmileg ép a kislány, a szülők, a rokonok nagy szeretettel vették körül. Mikor ő bekerült, már tudtuk, hogy mi sem megyünk haza, míg a shunt-műtétet el nem végzik, de Kati még nem volt műthető. Szinte örültem a kis Brigittának, hisz vele átélem, mi fog történni Katival. Talán szándékosan tették a mellettünk lévő ágyba, így állandóan szemmel tarthattam.
Kati állapota nem sokat változott az első napokban. Állandóan lázas volt. Három-négy óránként mértem a lázát, s ha végbélben 38 fölé emelkedett, kisadag lázcsillapító kúpot adtam neki, mert 38,5 fölött azonnal hányni kezdett. Nagyon le volt gyengülve, azelőtt gömbölyű lába, karja, válla erősen lefogyott, s a kicsi test véznasága feltűnővé tette a fej abnormális méreteit.
Három orvos foglalkozott vele. Jainsch doktor a vizelettel, vesével, húgyutakkal kapcsolatos vizsgálatokat végezte, Farkas doktor szava volt a döntő mindenben, hisz ő fogja operálni, legtöbbet mégis Hock doktorral, az osztályos orvossal voltunk együtt. Megéreztem, hogy nagyon szereti Katit, de a többi beteggel is ő viselkedett legközvetlenebbül az orvosok közül. A nővérek féltek tőle, mert - bár néha viccelődött velük - többnyire maró gúnnyal reagált minden mulasztásra. S ez rosszabb volt, mint a professzor korholása. Én is megkaptam egyszer tőle a magamét, amiért vizit közben beléptem a kórterembe, és kértem valamit Kati kezelésével kapcsolatban. Csúnyán rám szólt - igaza volt -, én kioldalogtam, s nagyon szégyelltem magam, amellett hogy rosszulesett a durva hangnem. Délután ő volt az ügyeletes, megszólítottam, mert úgy éreztem nem tetézhetem az itteni elviselnivaló feszültséget még egy konfliktussal is. Elnézést kért a reggeli türelmetlenségéért, kérte, értsem meg, ő úgy szereti ezt a kislányt, mintha a saját gyermeke lenne, s a tehetetlenség teszi ingerültté, mert nem tudnak javítani az állapotán. Ettől kezdve úgy éreztem, van egy jó barátom a klinikán, akihez bármi felmerülő gondommal fordulhatok. Farkas doktorral akkor még nem tudtam barátkozni, bár több közös pont volt az életünkben: ő is hívő katolikus volt, hat gyermek édesapja, a felesége angoltanár, a székesegyház körül szerveződött nagycsaládos csoport vezetője. Kedves volt, szívesen válaszolt a kérdéseimre, de kapcsolatunkban mindig az orvos-beteg viszony volt a meghatározó.
Tudtam, hogy ő fogja műteni Katit, ő volt kiképezve ezekre a spina bifidához kapcsolódó műtétekre. Lelkes fiatal orvosnak láttam, aki él-hal a munkájáért, óhatatlanul felmerült bennem a kérdés: vajon annyira indokolt a műtét, ahogy ő állítja, vagy csak gyakorolni akar, bizonyítani a tehetségét. Napokig nyugtalanított ez a kérdés, mígnem bementem a professzorhoz, s nyíltan megkérdeztem. Nem csodálkozott, nem sértődött meg, és attól, amit válaszolt, teljesen megnyugodtam. Azt én is tudtam, hogy minden nap ebéd után a professzor és a sebészek összegyűltek megbeszélésre. Most elmesélte a professzor, hogy ilyenkor szokták megtárgyalni a várható műtéteket is. Vannak nehéz, vitás esetek, amikor nem tudnak dönteni. "Olyankor, ha minden érvünk pro és kontra elfogyott, végül felteszem a kérdést a kollégának, aki műteni fogja a kis beteget: akkor is megműtenéd, ha a saját gyermeked volna? Higgye el, nem egy műtét maradt el emiatt. Farkas doktor is csak akkor fogja megműteni Katikát, ha a helyében a saját gyermekét is megműtené."
Egy kétségem ezzel eloszlott, de még mindig féltem a műtéttől, még mindig szerettem volna megúszni. Körülbelül két hete voltunk a klinikán, Kati egy-két napig volt infúzió nélkül ezalatt. Az első vizsgálatok már a vesére irányultak, megállapították, hogy a hólyagzáró izom nem működik. Állandóan tele a hólyag pangó vizelettel, és ennek egy része visszafolyik a vesékbe, gyulladásban tartva a vesemedencét. Ilyen esetekben helytelen a préselés, amivel én próbálkoztam, mert a visszafolyást, a refluxot is erősítem vele. A pécsiek, Magyarországon először, sajátos módszert vezettek be az állandó ki- és visszaszivárgás elkerülésére: a háromóránkénti tiszta katéterezést. Ennyi idő alatt az előző katéterezéssel teljesen kiürített hólyagban nincs idejük a baktériumoknak elszaporodni. Ezzel elérik, hogy a hasonló gonddal küszködő nagyobb, különben ép, gerincsérves gyermekek szobatisztává váljanak, megszabaduljanak a pelenkától, és zavartalanul járhassanak közösségbe. Általában csak öt éves kor után állítják be a katéterezést, amikor a gyermek saját magának el tudja végezni. A reflux és a gyulladások miatt Katit is elkezdték katéterezni. Engem is megtanítottak rá, míg bent voltunk a kórházban, kellőképpen begyakoroltam, hogy otthon is folytathassam.
Alig evett valamit Kati. Harmadik naptól kezdett tejet inni, majd pár nap múlva hajlandó volt néhány szem rizspelyhet elropogtatni. Attól kezdve az volt a tápláléka. A kutacsa többnyire feszes volt, lüktetett, a seb a hátán piros, duzzadt volt.
Március első napjainak egyikén az ebéd utáni csendes pihenőn észrevettem, hogy Kati nyakán és mellkasán piros foltok jelennek meg. Nem akartam zavarni az orvost, nem szóltam senkinek. Aztán furcsán, hangosan kezdte kapkodni a levegőt, a piros foltok szaporodtak, a nyaka furcsán hátrabicsaklott. Rohantam ki a folyosóra, épp jött Hock doktor. Behívtam Katihoz, aki ekkor már kifacsarodott, megmerevedett karokkal feküdt, szaggatottan, kapkodva szedte a levegőt, a szeme kifordulva. Hock doktor elrohant, pár szó utasítást ordított a folyosón, szaladtak a nővérek, injekciók, infúzió, pár perc múlva a görcs felengedett, Kati megnyugodott.
Az ágya fölött egymásra néztünk az orvossal: - Mi volt ez? - Nem tudom, de ha maga nem ül itt mellette... - És ha a doktor úr nem jött volna azonnal...
Az agynyomás erősödésére gyanakodtak. Kb. három nap múlva újra megjelentek a piros foltok. Nem vártam meg a folytatást, azonnal hívtam az orvost. Ekkor Farkas doktor is jelen volt. Az injekciók rögtön hatottak, kialakult ugyan a görcs, de enyhébb volt, és csak pár másodpercig tartott. A délutáni megbeszélés után Farkas doktor bejött hozzám, s elmondta, úgy döntöttek, hogy mivel már kétszer volt életveszélyben az agynyomás miatt, viszont még nincs olyan állapotban Kati, hogy a shunt-műtétet elvégezzék, az agyban felgyűlt folyadékot kifelé fogják elvezetni egy elzárt rendszerben. A klinikán még nem végezték ezt a beavatkozást, de külföldi tanulmányai során gyakorolta. Ez a kis műtét arra is jó lesz, hogy állandóan vizsgálni tudják a liquor állapotát, mert a shunt-műtét időpontja elsősorban attól függ, mikor csökken le annyira a fehérjemennyiség a liquorban, hogy az elzáródás veszélye megszűnjön. Reméli, most már belátom, hogy szükség van a műtétre. Hát igen. Tovább nem tétováztam.
Még aznap, március hetedikén délután beszerelték Kati koponyájába a kutacson keresztül a levezetésre szolgáló műanyag csövecskét. A cső egy átlátszó mérőhengerbe torkollott, amit úgy kellett az ágyra helyezni, hogy a cső kinti vége pár centivel magasabban legyen az agykamrában lévő másik végénél. Így csak olyankor távozott a liquor, ha erősödött a belső nyomás.
Tizennyolc napig volt Kati koponyáján a felszerelés, ritkábban vehettem ölbe, mert olyankor mindig le kellett zárni a drainage-t. Az agynyomás-csökkenés pozitív hatásai azonnal érződtek: csökkent a láza, már nem emelkedett 38 fölé. A levett liquort naponta vizsgálták, steril volt.
Lassan teltek a napok. Reggel nyolctól este fél hétig voltam bent a kórházban, amikor Kati rosszul volt, éjjelre is mellette maradtam. Ültem az ágya mellett. Márta, az éjszakás nővér megszánt, s éjszakára egy vékony vászonruhát adott nekem, le is zuhanyozhattam. Jólesett a gondoskodása, 26-27 fok meleg volt állandóan a kórteremben.
Amikor nem maradtam bent, Anna néninél töltöttem az éjszakát. Esténként sokat beszélgettünk. Érdekelte minden, nagy szeretettel, együttérzéssel kérdezgetett az elmúlt tizenkét év eseményeiről. Azóta nem találkoztunk. Sokat segített a bátorítása, a bizalma, a dicsérete. Elhitette velem, hogy valóban olyan erős vagyok, mint amilyennek ő lát.
Esténként felhívott Álmos, így állandóan tudtam az otthoniakról. A másfél hónap alatt két hétvégét töltöttem otthon, egyszer pedig Álmos jött le Pécsre a három "naggyal". Megértették, hogy Katinak most nagyobb szüksége van rám, mint nekik, de azért erősen hiányoztunk, nagyon vártak haza.
Egyik este azt telefonálta Álmos, hogy levelet kaptam Budapestről. Névtelen levél volt. Valakinek nem tetszett, amit tőlem a 168 óra olvasói levelei közt olvasott. Egy rádiós adás után fogtam tollat, s arra kértem Mester Ákost, hasson oda, hogy fiatal munkatársai ne a román szekustisztek stílusában faggassák a magyar külügyminisztert és másokat. Álmos elégette a kapott levelet, szerinte nem kell az ilyesmivel törődni. Megpróbáltam én is elfelejteni, de nyugtalanított. Két hét múlva újabb levélről számolt be Álmos, mostmár éreztem a hangján, hogy fel van háborodva. Ugyanaz a kézírás, ocsmány szavak nekem címezve. Mostmár nem égette el, lehet, hogy még szükség lesz rá. Mikor Húsvétra hazamentem, elolvastam. Megdöbbentett az izzó gyűlölet, ami a szavakból, az írás lendületéből áradt. Az a pár sor a 168 órában ezt nem válthatta ki. Emögött más van, de mi? Édesanyám megmutatta egy-két ismerősnek a faluban, s egybehangzóan az volt a vélemény, hogy ezt valaki helybéli írogatja, akit valamiért zavar, hogy mi ott élünk, és így akarja elérni, hogy elköltözzünk a faluból. Ami azt illeti, elérte célját. Nem bánom, akárhová, csak el innen! Ez volt jóakaróink tanácsa is, azt mondták, úgysem fognak az illetők békén hagyni, míg el nem költözünk a faluból.
Elmentem Pécsett az OTP-be, hátha árulnak olcsó lakást, amit különböző szociális kedvezményekkel, hosszúlejáratú kölcsönnel megvásárolhatnánk. Két lehetőség is kínálkozott, egyik túl rövid határidőre kérte a jelentkezést, a másik épületsort augusztusban kezdik építeni. Mikor lesz abból költözés? És hol kap Álmos állást? Írtam Orfűre Nagy Bandó Andrásnak. Megígérte, hogy próbál segíteni, bár Orfűn és környékén nincs semmi kilátás építészállásra. Elmentem a püspökségre is, ők is ígértek üres plébániát a jugoszláv határ mellett hitoktatói állással.
Március közepén műtötte Farkas doktor Brigittát. Hosszú műtét volt, elvégezte a rekonstrukciót is, a kélét eltávolította, összevarrta a bőrt, és behelyezte az agykamrába a shunt-öt. Az Amerikai úti idegsebészetről kapta a készüléket, amely a szívkamrába vezeti a liquort. A műtét után hamar javult a kislány állapota. Volt ugyan egy kis fertőzése, de ahhoz képest, mekkora műtéteken esett át, gyorsan rendbe jött, egy hét múlva már fel lehetett ültetni támogatva, hogy a liquorkeringés javuljon. A hátán a seb gyönyörűen gyógyult. Bár féltem a műtéttől, jó volt elképzelni, hogy valamikor Kati háta is ilyen sima lesz. Most föl sem merült, hogy elvégezzék Katin a rekonstrukciót, annyira le volt gyengülve. Elég lesz neki most a shunt-műtét, a nagy gerincoperációra majd visszajövünk, ha fölerősödött.
Március 25-re jegyezték elő Katit shunt-műtétre. Előtte való napon behoztam a Franciaországból kapott shunt-öt, kértem Farkas doktort, tanulmányozza át a prospektust, hátha jobb lesz azt beültetni Katinak.
Másnap reggel nem is találkoztam az orvossal, Katit háromnegyed 8-kor bevitték a műtőbe. Karcsi, a műtős fiú, kétszer is kijött rágyújtani, megnyugtatott, hogy minden rendben halad, jó kezekben van Kati: Erzsike altatta, Farkas doktor műti, Jainsch doktor van mellette. Nem imádkoztam szavakkal, csak ahogy ültem a padon a folyosón, úgy éreztem, valami erő indul ki belőlem Isten felé, amely egyesül a Belőle kiáradó fénnyel, és együtt sugározzák be a műtőben Katit és az orvosokat.
Tizenegykor kihozták Katit. Vastag pólya volt a fején, a kezén infúzió, aludt. Farkas doktor mosolygott, elmondta, hogy minden rendben ment, végülis azt a shunt-öt tette be, amit tőlem kapott, jobb rendszere van, mint a németnek.
Kati szépen ébredt. Kicsit bágyadt volt és szomjas, nem ihatott, de nyugodtan viselte a sorsát. Első éjjel bent maradtam. Másnap tovább javult az állapota. Harmadnap volt egy kis hőemelkedése, de hamar elmúlt az is. Lassacskán táplálni lehetett, lekerült róla az infúzió.
Akkor kezdtem érezni, mennyire fáradt vagyok. Megérkezett a harmadik névtelen levél, ez már fenyegetést is tartalmazott: bárkit érhet baleset, az én "fattyaimat" is. Ettől kezdve aludni se tudtam. Remegtem, már a betegekkel se foglalkoztam olyan odaadással, mint azelőtt, szívesebben ültem a széken Kati ágya mellett, és bámultam magam elé.
A mélypont a műtét utáni ötödik napon délután következett. Kis cigány barátom megint az osztályon volt, de most a nagyobbacska gyerekek szobájában. Hallom egyszer, hogy elkezd sírni, sír-sír keservesen, s óbégat. "mamă, mamă!" Nem bírtam tovább, átmentem hozzá. Ült az ágyon, csuromvíz volt a lepedője, a pizsamája, még a kötés is átnedvesedett a combján. Onnan hántották le a bőrt, hogy pótolják a karján a hiányt. Csíphette szegényt a nedves géz. Levetkőztettem, a szekrényből előszedtem tiszta pizsamát, tisztába tettem, s elkezdtem felöltöztetni. Ekkor lépett be az egyik fiatal nővérke, aki mindig úgy járt-kelt az osztályon, mintha valaki bántotta volna. Ingerülten odajött, kivette a kezemből a tiszta pizsamát, és fojtott hangon így szólt: "Nézze, anyuka, valaki már meg kell mondja magának, hogy túlzás, amit csinál. Nem elég, hogy a maguk kórtermében beleszól a dolgokba, még ide is átjön. A többieknek se tetszik, csak ők nem mernek szólni. Meglátja a főnővér vagy a professzor úr, hogy az anyuka pelenkáz, s akkor mi kapunk ki, mert nem végezzük rendesen a munkánkat". Stb., stb. Csak álltam, nem tudtam megszólalni. Hebegni kezdtem, de nem is engedett szóhoz. "Nem érdekel, ha megharagszik, valaki meg kell, hogy mondja már." Kitámolyogtam a kórteremből. Visszaültem a székre Kati ágya mellé. Eszembe jutottak a jelenetek, amikor a nyakamba fogóztak a gyerekek, láttam a mosolyokat, a könyörgő tekinteteket, amikor nem tudtam segíteni, csak azzal, hogy mellettük maradtam. Láttam Andreát a szomszéd kórteremben, aki nem engedte, hogy felgyújtsam a villanyt, mert az azt jelenti, hogy este van, és már nem jön az anyukája - hányszor olvastam neki mesét, hogy elaludjon -, és a többieket, akiknek a kórházi szenvedésén, úgy éreztem, könnyítek egy kicsit. Ez mind rossz volt? Hiábavalóság? Ártottam vele a nővéreknek? Bosszantottam őket, terhükre voltam, csak nem mertek szólni? Fojtogatott a sírás. Kimentem a konyhába. Ott volt Emília nővér, de már nem tudtam uralkodni magamon. Álltam az ablak előtt, és csorgott a könnyem. A duzzogó nővérke bejött, elkezdett mosogatni. Emília kiment, én erőt vettem magamon, s megszólaltam. "Itt engem akkora szeretettel fogadtak, amit nem érdemeltem meg. Engedték, hogy bent legyek, ennem adtak, pedig senki sem ismert. Úgy gondoltam, viszonzok valamit ebből a segítségből, ha megkönnyítem a nővérek munkáját, s elvégzem, amit én is el tudok végezni. Tőlem senki semmit nem fogadott el, se az orvosok, se a nővérek. Ennyit tudtam adni, hogy foglalkoztam a gyerekekkel. A kis cigányfiú meg különösen a szívemhez nőtt, hisz egy darabig a Kati szobájában volt, ott ismertem meg, s én voltam az egyetlen, aki tudott beszélni vele, mert csak románul értett." A beszédtől egy kicsit lehiggadtam, s visszamentem Katihoz. De már nem tudtam helyrejönni. Olyan voltam, mint egy leeresztett léggömb. Amennyi energia bennem volt, amivel végig tudtam csinálni ezt a hat hetet, az mind elszállt, kiégettnek, üresnek éreztem magam.
S ez az állapot többé nem változott. Néha egy-egy pillanatra felvillant valami fénysugár, egy-egy pillanatra kizökkentem a fásultságból, de ez nem sokáig tartott. Kati rohamos javulását is közömbösen vettem tudomásul.
Pedig otthonról nagyon jó hírt kaptam. Levél érkezett az Új Kalász című katolikus folyóirat főszerkesztőjétől, akinek megírtam állás- és lakásgondjainkat. Azt írta, tudomására jutott, hogy a Budai Hegyekben, valahol a Petneházy rét tájékán a Magyar Cserkészszövetség nemzetközi cserkészparkot létesített, és oda keresnek gondnokot. A cserkészvezetőség úgy vélte, hogy egy sokgyermekes erdélyi család is megfelelő volna, akiken ezzel segíthetnének. Ők biztosan keveset mozdulnának el otthonról, fő feladatuk a terület őrzése volna. A főszerkesztőnő, Mária néni, rögtön jelezte a Cserkészszövetségnek, hogy mi vagyunk. Engem arra kért a levélben, hogy ha megfelel nekünk ez a munka a szolgálati lakással, mi is vegyük fel a kapcsolatot a vezetőséggel.
Hogy megfelel-e? Szebb a legszebb álmainknál. A Budai hegyekben lakni! Isten veled, Alföld! Megkerestük Anna nénivel a Petneházy rétet a Budapest térképen. Rajta volt a szélén, tehát a várostól sem lesz messze. És bár nem taníthatok, sok-sok fiatal lesz körülöttem. Cserkészpark! A cserkészet mindig valami csodálatos fényben ragyogott előttem, aminek az emlegetése kemény, meglett emberek szemébe könnyeket csalt. Édesapám cserkésztiszt volt valamikor, később pedig, ha már csapata nem lehetett, minket próbált a cserkészet szellemében nevelni. Borikáék altatódala éveken át a cserkészek tábortűz-záró éneke volt: "Szellő zúg távol, alszik a tábor..."
Hazamenetelünk előtti este a mindig duzzogó nővérke odajött hozzám. "Én soha életemben senkitől, még az édesanyámtól sem kértem bocsánatot. De most kérem, bocsásson meg." Szó nélkül átöleltem, megpusziltam. Hát mégsem hagyom el úgy a kórházat, hogy rossz emlékem maradjon róla. Leültem a székre, megszokott helyemre, bekapcsoltam a magnót Katinak. Már nem volt a fején a kötés, láztalan volt, csak még nagyon gyenge. Megfogtam a kezét. A 100 Folk Celsius, Heilig Gábor énekelt, úgy éreztem, most nekünk szól a dal: "Ne félj, vigyázok rád, melletted leszek, / Vigyázom minden léptedet, / És amíg szükséged lesz rám, / Neked is csodát rejt a világ."
Másnap reggel öt órakor lehoztam a csomagjaimat Anna nénitől. Hatkor már ott volt értünk a mentő a kórház udvarán.
Elindultunk. Hazafelé megyünk, új élet, új remények felé. Köszönöm, Uram! Köszönöm, hogy velünk voltál, hogy az öledben tartottál, amikor a legnehezebb volt. Köszönöm, hogy megtartottad ezt a drága kicsi életet. Áldd meg azokat, akik segítettek ebben. Csak arra kérlek, Uram, most, hogy újra letettél a földre, maradj mellettem. Maradj mellettünk, segíts, tölts fel újra szereteteddel, hogy bírjam tovább, amíg szükségük van rám, amíg rám bízod őket. Ámen.
 
 
0 komment , kategória:  Élsz,Barackvirág!  
Olvasd, és oszd meg másokkal is, ha tetszett.
  2013-02-11 00:02:56, hétfő
 
  V. fejezet/2

Ahogy hazakerültem a kórházból, Kati gondozását visszavettem édesanyámtól. Meleg volt, rövid ujjú kis rugdalózót adtam rá. Délután feltűnt, hogy a rugdalózó hátán megjelent egy pár centiméter átmérőjű nedves folt. Arra gondoltam, hogy ült, nekitámaszkodva a párnájának átizzadt. Tisztát adtam rá, de a következő pelenkacserénél újból ott volt a folt. Levetkőztettem, oldalra fordítottam. A szépen begyógyult, sima, kidudorodó kéle közepén fel volt szakadva a hártya, és egy parányi lyukon át szivárgott a gerincfolyadék. Megszédültem. Ez nem lehet igaz! Ott tartunk, ahol egyhónapos korában. Hiába volt minden, ami azóta történt, Kati életveszélyben van. Keservesen elkezdtem sírni, szerencsére a gyerekek nem voltak otthon. Nem uralkodtam magamon, ordítottam a fájdalomtól. Szegény szüleim. Édesapám azóta se vette többé ölébe Katit, azt hiszi, ő rontott el valamit. Édesanyám elmondta, hogy pár napja (!) reggel pisisen találta a kislányt, a pizsamája, az ágynemű is el volt ázva. Elfelejtettem mondani, hogy nagyon vigyázzanak a pelenkázásnál, a pelenka mindig a seb alatt kell, hogy végződjék, nedvesség ne érje a beteg felületet. Egyszerűen felmarta a vizelet azt a vékony hártyát, ami a nyers részt fedte.
Összeszedtem magam, és megpróbáltam gondolkozni. Két dolgot tehetek. Azonnal elkezdem kezelni úgy, mint újszülött korában, hátha megint sikerül megakadályozni a befertőződést, és hátha megismétlődik a csoda: újrahártyásodik a seb. A másik dolog, hogy azonnal el kell vinni az Amerikai útra, s kérni, végezzék el a rekonstrukciós műtétet, amit múlt ősszel emlegettek, s amivel végleg le tudják zárni a gerincet.
Én nem utazhattam András miatt. Álmos kivett egy szabadnapot, és édesanyámmal ketten felvitték Katit Pestre. Féltem, hogy bent tartják a kórházban, de most nem volt idő tétovázásra. Délután már itthon voltak Katival együtt. Édesanyám nagyon feldúlt volt. "Azt mondta a doktornő, hogy ez egy elveszett gyermek, ők semmiért nem vállalják a felelősséget." Végül beleegyeztek, hogy a szülők kifejezett kérésére és felelősségére megműtik, előjegyezték június 26-ra. Több mint egy hónapig kell életben tartanom.
Kati olyan volt, mint máskor: derűs, nyugodt. Nem zavarta, hogy többet piszmogok a hátán tisztába tételkor. Közeledett a második születésnapja. Nem volt jogom panaszkodni. Legfeljebb két hetet jósoltak neki, s ő már két éve velünk van. Nagymamámra gondoltam, aki nyolcvanegy évesen vesztette el 61 éves, legidősebb fiát. Összeveszett miatta Istennel, összeveszett a világgal. A temetésen részt sem vett, közvetlen előtte, száraz szemekkel elbúcsúzott ravatalon fekvő fiától. Attól kezdve nem látta őt senki mosolyogni. Naponta felkerestük, komoly, sőt komor volt, számára nem létezett többé vasárnap, ünnepnap, összeszorított foggal, dühös fájdalommal perlekedett Teremtőjével. Hónapok múltak így, mígnem egyik vakációban, amikor meglátogattam, mosolyogva, kedvesen jött elém, úgy mint régen. Nem mertem kérdezősködni, ő hozta szóba a változás okát. "Tudod, sokat veszekedtem a Jóistennel, hogyan vehette el tőlem az Öreg fiamat. Tegnap békültem ki Vele. Megvilágosodott előttem, milyen ostoba vagyok. Azon rágódom, miért vette el tőlem a gyermekemet, ahelyett hogy hálával borulnék Elé, mert 61 esztendőn át az enyém lehetett."
Megpróbáltam én is így látni a Kati rövidke életét. De nem adtam fel. Épp olyan kétségbeesetten vártam a csodát, mint a születése után.
Levelet kaptam Esquelbecq-ből. Marie-France írta, hogy a férje egy helyi csoporttal Lourdes-ba ment zarándoklatra, s ott megérkezésük másnapján délután fél háromkor a sokszáz jelenlévő közösen imádkozott Katiért.
Körülbelül egy hónap telt el. András úgy öthetes volt, amikor észrevettem, hogy Kati háta újból behegedt. Már nem tudtam úgy örülni, mint két évvel ezelőtt, hisz mostmár minden tisztába tételkor remegve fogom megnézni, ép-e még a hártya a hátán.
A záródás után két nappal Kati negyven fokos lázzal ébredt reggel. Alig evett valamit, azt is kihányta. Közömbössé vált a világ iránt. Hátán a kéle erősen duzzadt és piros volt, a kutacsa feszesen lüktetett. Nem tudtam eldönteni, hogy ezek a tünetek a magas láztól vannak-e, vagy együtt jeleznek valamilyen komoly fertőzést. Emlékeztem, hogy Kati újszülött korában Judit azzal magyarázta a fertőzés elmaradását, hogy amíg egyfolytában kifelé szivárog a gerincfolyadék, a baktériumok sem tudnak könnyen behatolni. Most lehet, hogy a záródással bentrekedt baktériumoktól befertőződött a liquor. Elhívtuk a körzeti orvost - gyermekgyógyász akkor nem volt a faluban. Ő is tanácstalan volt. Nem hitte - vagy engem áltatott vele -, hogy a seb fertőződött be, azt mondta, annak helyi tünetei volnának, sokkal pirosabb, duzzadtabb kéne legyen, mint máskor. Jól esett hinnem neki, ezért nem mondtam, hogy bizony sokkal csúnyább a seb, mint amikor láztalan Kati. Ha jól emlékszem, Penicillin injekciót kapott a kislány. A hányás miatt fel se merült, hogy szájon át kezeljük. Három nap múlva jobban lett. Ez a három nap elég volt arra, hogy az átélt izgalmak, feszültség hatására teljesen elapadjon a tej, kicsi fiamat nem tudtam tovább vele táplálni.
Pár hétig minden rendben volt, akkor újra szivárogni kezdett a gerincfolyadék, valószínűleg a meleg, az izzadság miatt mállott szét a vékony, friss hártya a seben. Kezeltem, két hét múlva záródott. Mostmár tanultam az előző esetből, nem hagytam abba a kezelés (fertőtlenítőszer és hámosító spray) azután sem, hogy begyógyult.
Közben, számomra észrevétlenül, eltelt a nyár. Alig emlékszem valamire, félálomban éltem. A kicsi nagyon rossz alvó volt, s hogy ne ébressze fel a többieket, mindig felkeltem hozzá, ha sírt. Volt olyan éjszaka, különösen ha a többiek is rosszul aludtak, hogy tízszer- tizenötször keltem fel hozzájuk. Nagyon ritkán fordult elő, hogy egyfolytában két órát tudtam aludni. Szerencsére csak nekem volt nehéz ez a nyár, a többiek szívesen gondolnak vissza rá. A gyerekek sokat játszottak a szomszéd pajtásaikkal, néha kirándultunk a Duna-partra, átmentünk kompon Dunaújvárosba, strandoltak, játszottak a parkban. Persze csak olyankor mentünk, ha Kati és András is velünk jöhetett. Vendégeink is voltak a nyár folyamán, testvéreink, szüleink, rokonok, jó barátok látogattak meg otthonról.
A falubeliekkel továbbra is jó volt a kapcsolat. Nagyon sokat segítettek. Zöldséget, tojást, húst hoztak, ruhaneműt, bútort kaptunk. Szerencsére olyan helyre kerültünk, ahol még nem ábrándultak ki az erdélyiekből. Míg lakást kerestünk, sokszor hallottuk, hogy egy-egy falu, közösség befogadott egy menekült erdélyi családot, s ők csúnyán kihasználták a vendégszeretetet: panaszkodtak, hazudtak, mindegyre segélyekért perlekedtek, eljátszották az emberek jóindulatát és segítőkészségét. M-re is érkezett egy székely család félévvel előttünk, szépen beilleszkedtek, házat, munkalehetőséget kaptak a tanácstól. Mi is meg voltunk elégedve a körülöttünk kialakult hangulattal, bár néhányan figyelmeztettek, hogy amint lehet, hagyjuk itt a falut, mert nem nekünk való hely ez. Megrögzött ateista, jómódú társaság viszi a prímet a falu közhangulatában, ott vannak mindenütt: tanácsban, tsz-ben, iskolában, s aki másként gondolkodik, annak lehetetlenné teszik az életét, kiutálják a faluból. Azt mondták, a tanügyből minden rendes embert kitúrtak már.
Azt nem volt nehéz észrevenni, hogy itt nincs, és nem is lesz egyhamar rendszerváltás. "Eddig tanácstagnak hívták, most képviselőtestületi tag a férjem" - mondta találóan a szomszédasszonyom. Szeptemberben a tanévnyitón, az első osztályba lépett Bálint fiam osztálytermének falán ott díszelgett a Kádár-címer a tábla fölött. Meggondolatlanul rákérdeztem, hát az mit keres ott. A fiatal kis tanítónő megvonta a vállát: "Igazgatói utasítás. Azt mondta az igazgatónő, hogy amíg az új címer meg nem érkezik, tegyük ki ezt, hogy ne maradjon címer nélkül az osztály."Ezzel az indoklással akár a kanadai címert is kitehették volna. (Ezt az ötletemet már szerencsére sikerült magamban tartanom.) Közömbösség? Sötétség? Ellenállás? Nem tudom.
Harmadszor augusztus végén nyílt meg Kati hátán a seb. Két hét múlva begyógyult. S megismétlődött a júniusi eset: egyik reggel éreztem, hogy tüzel a teste. Végbélben mértem a lázát. Mikor a higanyszál elérte a 41,5 fokot, és még nem állt meg, kivettem a lázmérőt, nem mertem ennél magasabb lázról tudomást venni. Teljesen apátiás volt, csak a borogatásoknál sírt fel. Mindent kihányt. A fejét nem tudtam megmozdítani, nagyon fájt. A lázcsillapító hatására 5-6 óránként 38 alá tudtam szorítani a lázát, ilyenkor sikerült beadnom neki egy-egy fél Clorocidot. Két nap múlva megnézte az orvos, azt mondta, ha nem akarom, hogy a kiszáradástól meghaljon, azonnal vigyem kórházba, mert infúzióra van szüksége. Ő már a Marosvásárhelyről érkezett gyermekorvosnő volt, nagyon szeretett minket.
Az Amerikai útra vittem Katit. Kőkemény, feszes volt a kutacsa, tudtam, hogy gyors beavatkozásként kamrapunkciót szoktak végezni, ezt csak ott tudják megcsinálni, hiába viszem a kalocsai kórházba, ahová tartoztunk. Mentő vitt fel Budapestre. Az ügyeletes orvos megvizsgálta, s azonnal beutalták. Megnyugtatott, hogy nincs életveszély, kamrapunkciót nem végeznek, de azonnal rá kell kötni az infúziót.
Kati életének, s az enyémnek is legsötétebb napjai következtek. Kezdődött az infúzió bevezetésével. Hogy ne kelljen áthelyezni a tűt, preparálniuk kellett a többszöri szúrással végre megtalált vénát. Ez felnőtt embernek is komoly próbatétel, hát még egy ilyen pillangókezű kisleánynak. Mindkét kezét kikötötték azután, hogy ki ne tépje a tűt. Alig volt eszméleténél, de a fájdalmat érezte. Míg otthon egyfolytában enni-inni kért, - már borzasztóan le volt soványodva a többnapi koplalástól -, itt nem volt hajlandó semmit magához venni, még a hőn szeretett cumisüvegét is elutasította. Belém hasított a gondolat, hogy hallottam állatokról, akiket megfosztanak szabadságuktól, kínoznak, vagy más, állandósult szenvedésnek vannak kitéve, nem fogadnak el semmi ételt: ösztönösen eldobják maguktól az életet. Borzalmas volt az a gondolat, hogy Kati netán elutasítja magától azt az életet, amit olyan nehezen, annyi kínlódással tudtunk fenntartani. Hát tényleg hibáztam? Önző voltam? Annyira féltem a fájdalomtól, amit az elvesztése okozott volna, hogy többször is az életére szavaztam, amikor lehetőség lett volna rá, hogy minden további kínlódástól, szenvedéstől megszabaduljon? Tévedtem? Hagynom kellett volna, hogy meghaljon, ahogy hűvösfejű kívülállók tanácsolták? Drága kicsi lányom, én tehetek róla, hogy ilyen rettenetesen szenvedsz?
Esténként hazautaztam, reggel szorongva vissza. Újraéltem a zilahi rettegést, amikor nem tudtam kórházba menet, hogy életben találom-e még. Esténként továbbra is együtt imádkoztunk a gyerekekkel. Most nem tudtam olyan hevesen könyörögni az életéért, mint a születése után. Elbizonytalanodtam. Hogyan szabad imádkoznunk? "Legyen meg a Te akaratod, Uram, de ha visszaveszed őt, erősíts meg, hogy könnyebben elviseljem." Már nem voltam biztos benne, mint régen, hogy sok öröm várja, amiért érdemes életben maradni.
Volt egy angol tanítványom. A sekrestyéhez vezető szobában tartottam az órát, hogy a kicsi ne zavarjon. Szemben velem a falon egy festmény lógott. Idealizáltan szép, európai arcú Mária tartott egy kis gyermeket a karján, olyan volt a háttér, mintha virágos mezőn állnának. Mária alakja csak deréktól felfelé látszott, a kicsit magához szorította, de közben rám nézett, derűs, meleg mosollyal a tekintetében. Míg Anikó a szavakat keresgélte a feladat megoldásához, én megszólítottam Máriát. Úgy éreztem, válaszolnom kell a mosolyára, amely azt mondta: "Add nekem nyugodtan, hidd el, én is fogom úgy szeretni, mint te, és itt sosem kell szenvednie. Jó anyja leszek helyetted, bízzál bennem." "Vedd hát el, bízom benned, de szeresd nagyon. Bármennyire fáj, el kell fogadnom, hogy jobb dolga lesz nálad." Nehezen tudtam elszakadni a képtől, s tovább tartani az órát.
Második nap Kati arca csúnyán megduzzadt. Még a homloka is megnagyobbodott, a szemnyílása résnyire szűkült. Kérdeztem, mi okozhatja az ödémát, talán a veséje nem működik, túl sok folyadék került a szervezetébe az infúzióval? Nem, nem valószínű, hogy a vese, de más okát nem tudták mondani. Negyedik nap kicsit jobban lett. Akkor már másodszor vettek mintát az agyvízből a kutacson át, mind a kettő negatív volt. Az orvos nem kételkedett benne, hogy agykamra-gyulladás okozta a tüneteket, de a bevett Clorocid hatására a baktériumok nem mutathatók ki. Az arca lelohadt, a láza csökkent, de minden nap felment 38-ig. Az volt a vélemény, hogy sürgősen el kellene végezni a shunt-műtétet, hogy ha ismétlődne a fertőzés, az agy ne károsodjék a túlzott nyomástól. A liquor minősége megfelelne a műtétnek, de nem lehet tudni, mi okozza a lázat, lázasan nem műthetik, ha nincs életveszélyben. Még egy-két napig bent tartják, s ha nem változik az állapota, hazaengedik azzal, hogy vigyem el valamelyik kórház belgyógyászati osztályára, ahol a további kivizsgálásokat elvégzik.
Ekkor már egy-egy pillanatra megállapodott rajtam a tekintete, ez óriási eredmény volt, de a szenvedés nem enyhült azáltal, hogy a tudata éberebb lett.
Egyik este hazafelé a vonaton a kocsi túlsó végében gyereksírást hallottam. Egész nap szenvedő gyerekek között voltam, nagyon érzékeny lettem a sírásra. Kicsi gyerek lehetett, valószínűleg álmos volt, unta az utazást, s a bömböléssel fejezte ki rosszallását. Az anyja tűrte egy darabig, aztán nagyon csúnyán ráordított. Nem tudtam a helyemen maradni. Torkomban dobogó szívvel előre mentem, s megérintettem a még mindig veszekedő fiatalasszony vállát. A kicsi a kocsijában rúgkapált a két ülés között. "Asszonyom, ne haragudjon, hogy megszólítom, de kérem, ne legyen dühös a gyermekére." Meglepődött, felkapta a fejét, talán látott valamit az arcomon, ami miatt nem küldött el, hanem kicsit ingerülten magyarázkodni kezdett. "Persze, tudom, nem szabad kiabálni a gyerekre, de ez már..." Nem engedtem, hogy befejezze, mert szinte elsírtam magam, s előtte még mondani akartam valamit. "Nézze, én most olyan helyről jövök, a gyermek-idegsebészetről, ahol az édesanyák bármit megtennének, hogy a gyermekük itt lehessen egészségesen, s torkaszakadtából ordítson. Kérem, ne bántsa a gyermekét." "A magáé is ott van?" - kérdezte halkan. Csak bólintottam, aztán megfordultam, és visszamentem a helyemre. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, hagytam, hadd csorogjanak végig az arcomon.
Ötödik nap levették az infúziót, s mert már egy egész üvegnyi tejet meg tudott inni Kati, megengedték, hogy hazavigyem. Úgy egyeztünk, hogy ha sikerül kikezelni és levinni a lázát, visszahozom a műtétre. Otthon vártuk meg a baktériumtenyésztés eredményét. Mikor az megérkezett, levittem Kalocsára. Nagyon rendes volt a gyermekosztály vezetője a kórházban. Mivel olyan gyógyszerre volt szükség, ami a gyógyszertárakban nem, csak kórházi használatra volt kapható, kiadta, hogy hazavigyem, s otthon beadassuk az injekciókat. Azt mondta, a kórházban úgysem tudnák olyan jól ellátni, és biztosan többet szenvedne, mint otthon.
A kezelés hatására Kati rövidesen meggyógyult. Elmúlt a láza, visszatért állandó derűje, s enni kezdett.
Egyik nap levelet kaptam Vináry Judittól. Egy természetgyógyászról írt, akinek néhány előadását hallgatta, s akitől megkérdezte, hajlandó volna-e megnézni Katit. Akkor még kevés természetgyógyász működött, csak azok szólaltak meg, akik régóta, titkon űzték ezt a mesterséget. Mivel az illető hajlandó találkozni velünk, Judit megírta a címét, telefonszámát, hátha egyszer úgy döntenék tanácstalanságomban, hogy ezt is megpróbálom. Ugyanabban a levélben küldött néhány fénymásolt oldalt Egely György egy könyvéből. A kiragadott rész a sheffieldi egyetem orvoskarának egyik osztályáról számol be, ahol John Lorber professzor vezetésével évtizedek óta tanulmányozzák a vízfejű egyének agyműködését, s általában a gerincsérv-vízfejűség tünetegyüttest.
Nem sokáig teketóriáztam, írtam egy levelet Lorber professzornak. Pontos címet nem tudtam, "Sheffield - Egyetem - Orvosi Kar - Anglia" ennyi állt a borítékon angolul a professzor neve alatt. Részletesen leírtam benne Kati betegségét születésétől mostanáig, s feltettem neki néhány kérdést, amire az általam ismert orvosok nem tudták a választ: a vízmennyiség és a táplálkozás összefüggéséről, a behámosodás tartósságáról, a vízfejűség spontán megoldódásának esélyéről stb. Nem telt el három hét, és választ kaptam Angliából, pedig mint kiderült, a professzor nyugdíjba ment, s vidéki otthonába küldték utána a levelemet. Nagyon kedvesen írt, bár érdemben nem tudott válaszolni a kérdéseimre. Nem nagyon biztatott a jövőt illetően, de kedvemet se szegte a további igyekezetben. Föltétlen javasolta a shunt-műtétet, ami akkor sem árt, ha közben magától megoldódik a helyzet, viszont sokat veszíthetünk nélküle, ha bármikor - és ez előfordulhat - leszűkül, bezáródik az a természetes elvezető csatorna, ami spontán létrejött. Felajánlotta, hogy ha van annyi pénzünk, hogy elvigyem Katit, szívesen megnézik, de nem hiszi, hogy érdemben többet tudnának javasolni, mint amit most leírt a beszámolóm alapján.
Hónapokkal később tudtam meg, hogy ő az a - különben magyarországi származású - Lorber professzor, aki évekkel ezelőtt kidolgozta azt a feltételrendszert, amelynek a megszületett gerincsérves baba állapota eleget kell, hogy tegyen ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzanak vele. Szelekciós elveknek nevezik ezeket, azóta többször hallottam ebben a fájó, sértő, már-már felháborító formában is: a gyermeket "szelektálták". Katit egyértelműen "szelektálni" kellett volna a lorberi elvek szerint születése pillanatától a teljes altesti bénaság miatt. Ezeket a szempontokat általánosan elfogadta az európai orvostársadalom, s legtöbb kórházban ezek alapján és nem a szülő kérése szerint ítélkeznek a gyermekek fölött. "A szülő az őt ért sokk hatására nincs olyan állapotban, hogy teljes felelősséggel döntsön, különben is embertelen dolog olyan helyzetbe hozni, hogy ő mondja ki gyermeke fölött a halálos ítéletet." Nem tudom elfogadni. Embertelen, és ami még nyilvánvalóbb: istentelen viszonyulás. Nincs jogunk "szelektálni" Istennek egy teremtményét, egy emberi lényt, akit Ő életre hívott.
Egy képeslapon megköszöntem a professzor kedvességét, de beláttam, nincs sok értelme Katival újabb hosszú útra indulni. A szeptemberi szenvedése mostmár elhomályosította bennem az ellenállást a shunt-műtéttel kapcsolatban. Legfélelmetesebb tüneteit az agynyomás okozta, ezt a sikeres műtét megoldaná, tehát meg kell lennie.
Október közepére teljesen láztalan lett Katikám, gondoltam, még két hétig várok, hogy erősödjék, aztán újra elviszem az Amerikai útra, hogy elvégezzék a műtétet. Ha jól számolom, ötször indultunk neki a műtétnek, s valami mindig közbejött, ami megakadályozta. Én csak egyszer döntöttem ellene, Párizsban, a többi négy esetben vagy az orvos javasolta a halasztást az áttelepülésünkig, vagy betegség jött közbe, mint most júniusban és augusztusban.
November elején újra felszedelőzködtünk. Most már nem tétováztam, nem próbáltam kibúvót keresni, azt sem engedtem meg magamnak, hogy elérzékenyüljek, mikor beültünk a mentőbe - ki tudja, visszahozom-e még? -, nem, most nagyon erősnek és határozottnak kell lennem.
Kilenc óra után értünk a kórházba. Az ismerős főorvosnő éppen az osztályon tartózkodott. Közölte, hogy elkéstünk, mert a sebész, aki dönt Kati felvételéről, már műtőben van, hosszú, többórás műtétet végez, nem érdemes megvárni, ma már úgysem foglalkozik érdemben Katival. Nem tanácsolja, hogy befektessük, ha van hova vinnem Budapesten, mert hurutos betegek vannak az osztályon, minél kevesebbet van köztük, annál jobb. Inkább jöjjünk másnap reggel nyolc órára.
Kati végigsírta azt a tíz percet, amíg az épületben voltunk. Ahogy a gyermekoszály folyosójára értem vele, s benyitottunk az ajtón, elhagyta szokásos közömbös derűje, riadtan nézegetett jobbra-balra, s torkaszakadtából ordítani kezdett: menjünk haza!! Egészen biztosan ráismert a helyre. Én sem éreztem jól magam, láttam bent a kórtermi folyosón, milyen fintorogva néznek össze a nővérek, hogy újra itt van Kati, megint zavarni fogja a többi kis beteg éjszakai nyugalmát. Eszembe jutott egyik nővérke nyári kiselőadása, amit akkor tartott, amikor egyik csendes pihenő alatt a tv előtt kötögetett, én meg Kati ágya mellett ültem. Egyik társának, egy fiatal lánynak magyarázta, milyen igazságtalan dolog, hogy a fogyatékos gyerekek anyját mindenki sajnálja, mindenki segíteni akar rajtuk, mert látványos a szenvedésük. Bezzeg azt senki sem tudja, hogy neki milyen keserves az élete a férje mellett, mennyit kell szenvednie. Ha kevesebb a festék rajta, talán elgondolkodom azon, amit mondott.
Tudom, nagyon nehéz lehet éveken át olyan súlyos betegeket gondozni, mint akik az idegsebészeten megfordulnak. Sok szenvedést, sok küzdelmet az életért, sok haldoklást kell végignézniük. Megértem, hogy hosszú távon ezt csak úgy lehet elviselni - hit nélkül -, ha megkeményednek, ha érzéketlenné válnak mások baja iránt. Katival is az lehetett az ellenérzés fő oka, hogy nem segíthetnek rajta. Nem nyújthat sikerélményt, csak gondot jelent, s elfoglalja a helyet mások, gyógyítható betegek elől. Mondom, megértem őket, de nagyon nehezen tudom elviselni a gondolatot, hogy Katit náluk kell hagynom. Egyedül az idős főnővértől kapna gyöngéd szót és szeretetet. Úgy sugárzott az a néni, mintha minden melegség és együttérzés benne gyűlt volna össze, ami kiveszett, kikopott egyes kolléganőiből.
Gyorsan elbúcsúztam a főorvosnőtől, s lementünk a kapushoz taxit rendelni. Melindáékhoz vittem Katit, ott fogjuk tölteni a mai napot s az éjszakát, holnap újra eljövünk, de már korábban. Boldog voltam, hogy még egy napig enyém lesz Kati. Mire megérkeztünk, már jó kedve volt, játszott, beszélgetett a gyerekekkel. Délután feltűnt a csendessége. Megsimogattam, majd kértem egy lázmérőt. 39,6 fok végbélben. Nem akartam hinni a szememnek. Semmi más tünete nem volt. Hát megint halasztódik a műtét. Ez már nem lehet véletlen. Melindával úgy egyeztünk, náluk maradhatunk, amíg eldől Kati sorsa: hazamegyünk-e vagy megvárjuk, míg műthető lesz.
Este eszembe jutott a természetgyógyász. Most itt vagyunk, elvihetném hozzá Katit. Hogy fedezve legyek, elhatároztam, másnap reggel, mikor felhívom a főorvosnőt, megkérdezem tőle, mit tanácsol, ne nézessem-e meg Katit egy természetgyógyásszal, hátha meg tudja állapítani, hogy mi okozza ezt a gyakori lázas állapotot. S talán tenni is tud valamit ellene.
Másnap reggel az orvosnő kijelentette, hogy Katit csak láztalan állapotban vigyem hozzájuk. A kérdésemre beleegyezően válaszolt.
Először a Nemzeti Egészségvédelmi Intézetet hívtam fel, a tévéből tudtam, hogy ők tartják nyilván a természetgyógyászokat, s kérésre tanácsot adnak, kihez forduljunk. Üzenetrögzítőre mondtam el pár szóval, miben szeretnék segítséget kérni, és megadtam Melinda telefonszámát. Délben újra hívtam őket, mert nem jelentkeztek. Ekkor már sikerült egy hölggyel beszélnem, aki erősen szabadkozott, mint mondta, legalább egy órája azon tanakodnak, hogy kihez utasítsanak. Javasolja Lajos atyát Adonyból, aki mint legidősebb, legtapasztaltabb, talán találkozott már hasonló esettel, és megadták a címét, telefonszámát egy másik idős természetgyógyász lelkésznek, aki Budán lakott. Rákérdeztem arra a névre, akit Judittól kaptam. Azt válaszolták, ismerik, nem tudnak semmit ellene mondani, de az ő listájukon nem szerepel, mivel valami nézeteltérés van az illető és az ő főnökük között.
Először Lajos atyát hívtam fel. Sikerült beszélnem vele, leírtam pár szóval a Kati állapotát, s hogy tőle elsősorban ahhoz szeretnék útmutatást kérni, hogyan érhetném el, hogy a seben a hámosodás ne szakadozzék fel, vastagodjék meg, és ne ismétlődjenek a fertőzések. Türelmesen meghallgatott, majd azt mondta, valószínű nem számíthatunk gyógyulásra, az egyetlen, amit tehetünk és tennünk kell, hogy növeljük az ellenállóképességét, erősítsük az immunrendszerét. Különösen jók erre a célra a gabona- és egyéb csírák, a lucernacsírát például nagyon dicsérik, akik kipróbálták. Azt megígéri, hogy imádkozni fog a kislányért.
A budai pap bácsi azt mondta, bízzam az Amerikai úti sebészekben, és az ő tanácsukat kövessem, ha ők azt mondják, csak a műtét segít, akkor fogadjam el.
Úgy gondoltam, nem is próbálkozom tovább. Mégis, vacsora közben, mikor eszembe jutott a Vináry Judit természetgyógyásza, úgy éreztem, fel kell hívnom. Ő vette fel a kagylót. Pár szóval elmondtam, ki vagyok, honnan tudok róla, majd azt is megpróbáltam összefoglalni, miben kérném tanácsát - gyakori lázas állapotok, hámosodás -, talán tudna így telefonon át is étrendi tanácsot, gyógynövényt, teát, lemosást ajánlani. Azt felelte, nem vállalhatja így a tanácsadást, hisz még a szemét se látta a kislánynak. Nem egészen értettem. Annyit tanácsolt, hogy húst, húslevest, csokoládét ne adjak neki. Letettem a kagylót azzal, hogy ezt is megpróbáltam, ennyi elég a természetgyógyászokból. Leültem a tévé elé. Éppen Török Szilveszter beszélt az íriszdiagnosztikáról. Elmesélte, hogyan kezdődött az egész. A múlt században egy Perczel Ignác nevű kisfiú fészekrablás közben elkapta az érkező anyamadár lábát, s míg szembenézett egész közelről a madárral, észrevette, hogy abban a pillanatban, amikor a madár lába eltörött, az íriszén megjelent egy sötét folt. Ez az élmény elég volt arra, hogy a kisfiúból orvos legyen, és az életét arra szánja, hogy a különböző szervi elváltozások és az íriszrajzolatok közti összefüggést kutassa. Fölfedezte, hogy a szivárványhártya adott cikkei, körei, szakaszai egy-egy szerv, testrész állapotát mutatják. Leírta felfedezését, de egy idő múlva az feledésbe merült. Jó néhány évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a jelenséget újra felfedezzék, és alkalmazása a természetgyógyászatban most már rendkívül divatossá váljon, különösen az Egyesült Államokban. Elsősorban diagnosztikai célokra használják.
Megdöbbentett az egybeesés. Olyan volt, mint Esquelbecq-ben: akkor mutatták a scannert a tévében, mikor engem leginkább érdekelt, hogy mi az. Mostmár tudtam, mit értett a természetgyógyász azon, hogy még nem látta Kati szemét. Azelőtt sosem hallottam az íriszdiagnosztikáról. Nem lehet véletlen, hogy éppen most láttam Török Szilveszter előadását róla. "Valaki" meg akart győzni, hogy elvigyem Katit vizsgálatra.
Másnap korán reggel újra felhívtam telefonon a természetgyógyászt, s megegyeztünk, hogy délután kettőkor elviszem a kislányt.
Pontosan érkeztünk. Kb. félórát várakoztunk az előszobában, azután a fürdőszobán át bevezetett egy csöpp, agyonzsúfolt, túlfűtött szobácskába, amelyről az volt az érzésem, hogy egy idős hölggyé lehetett. Erre mutattak a megbarnult családi képek a falon, a bútorok jellege, a rengeteg lom, ami mintha egy el nem rendezett hagyaték része lenne. Valami ruhadarabokat átpakolt egy fotelről, s oda leülhettünk. Másfél órát töltöttünk ott kettesben Katival. Egy széken telefon állt, az néha csörgött, más dolgom nem lévén, elláttam a telefonszolgálatot. Mire elment az előttünk lévő páciens, Kati nagyon fáradt és türelmetlen volt már. A természetgyógyász különféle magvakat, mandulát, mogyorót ropogtatva, olykor egy-egy csésze teát iszogatva kérdezgetett. Mindent lejegyzett, amit mondtam. Közben beszélt a tudományáról. Mérhetetlen önhittség sugárzott róla, de nem törődtem vele, nem tudhattam, nincs-e alapja rá. Amit mondott, mindenesetre impozáns volt: az ő tudománya egy bizonyos keleti tudomány, amely az egész emberrel foglalkozik, sajnos már Indiában, Kínában is nagyon kevesen ismerik. Negyvenkét évig kell tanulni, hogy valaki elmondhassa magáról, ért hozzá. Ő huszonnégy éve tanulja. Hol van ettől az orvosok hat év egyeteme? A sok szöveg végülis egyetlen vizsgálathoz: az írisz megfigyeléséhez vezetett. Lámpával, nagyítóval fogott hozzá, nem volt biztató, hogy a zónákat nem tudta fejből, egy kinagyított írisztérképen ellenőrizte őket. Lehet, hogy tudományának ezt a részét csak nemrég kezdte tanulni...
Több gyenge pontját említette Kati testének, nekem közben jegyzetelnem kellett. Különösen hangsúlyozta a jobb vese rossz működését. Azt mondta, mindkét vese beteg, de az egyik különösen rossz állapotban van. Eszembe jutott, hogy az Amerikai úton a belgyógyász említette a vesét, elképzelhetőnek tartotta, hogy a visszatérő lázas állapotokért a vese a felelős. Nem az ő profiljuk volt ennek a kivizsgálása. Természetgyógyászunk tovább folytatta a böngészést - magamban megköszöntem Katinak, hogy olyan türelemmel viseli. Végül azzal győzött meg, attól kezdve vettem egészen komolyan, amikor egyszercsak ránéz a térképre, és azt mondja magában: "Nem, ez lehetetlen." Újra ellenőrzi, s továbbra is magában dünnyögi: "Ennek a gyereknek nem törhetett el a jobb lába". "De igen"- mondtam, "a jobb combcsontja el volt törve, amikor született". Előtte nem nyúlt Katihoz, és én sem említettem a törést.
Az utasításait megpróbáltam megjegyezni. Étrendi tanácsokat adott, szigorú vegetariánus étrendet, kétféle olajat a hátán lévő seb kezelésére - egyiket cseppekben belső használatra is -, propoliszt, a veséjére apróbojtorján teát, Márkus-féle mészport a csontok erősítésére, s arra kért, a megadott minta alapján készítsek egy táblázatot, amibe nagyon részletesen bevezetek mindent, ami a kislánnyal történik, mit eszik, milyen az anyagcseréje, milyen tünetei vannak. Az olajak árát valutában kérte, a többit forintban fizethettem. Állandóan magamnál hordtam kétszáz schillinget, ami valami segélyből maradt, ezenkívül egy ezrest adtam oda a mészre és a teára, mert nem volt apróm. Az egészből visszaadott kétszáz forintot. Megszédültem, mert az olajos üvegcsék 20 ml-esek voltak, s tudtam, hogy az egyik sima orbáncfűolaj. Nem vitatkozhattam, végülis annyit kérhet, amennyit akar, ha én igénybe veszem a szolgáltatását. Elhatároztam, hogy betartom, amit tanácsolt, de többet nem jövök ide, hacsak észre nem veszem, hogy csodákat tesznek a kencék.
Katinak az első este óta nem ment fel újra a láza. Ennek ellenére nem mentem vissza az Amerikai útra, hanem másnap hazaindultunk a természetgyógyász konzultációk eredményével.
Otthon nem volt egyértelmű a lelkesedés. Rögtön elkezdtem adni az apróbojtorján teát. Nem volt könnyű, mert Kati a reggeli-esti tejadagján kívül nem volt hajlandó magához venni semmi folyadékot. A szokásosnál sűrűbbre készítettem a teát, és egy-egy féldecinyit töltöttem a tejhez. A mészporral nem foglalkoztam, mert minden orvos óvott attól, hogy kalciumot adjak Katinak, nehogy idő előtt becsontosodjon, záródjon a kutacsa. Amíg a vízfejűség fennáll, ez veszélyes lehet. Az olajokat kétkedve bár, de előírás szerint használtam. Negyedik napja tartott a kúra, amikor észrevettem, hogy a pelenkáján sűrű gennyfolt van. Eszembe jutott, hogy a Pető Intézetben azt mondták, náluk megtanítják préseléssel vizeletürítésre a gyermekeket. Elképzeltem, mennyi genny lehet a hólyagjában, ezért elhatároztam, megpróbálom kipréselni. Eredményes volt a próbálkozás, és ez döbbentett rá valamire, amit sosem mondtak az orvosok: a záróizom bénasága Katinál nem azt jelenti, hogy egyfolytában szivárog a vizelet, hanem azt, hogy visszatartja, nem tudja kiüríteni. Csak akkor szivárog, ha már nagyon tele van. Ettől kezdve rendszeresen, minden tisztába tételkor préseltem. Csodáltam, hogy láztalan, mikor szemmel láthatóan gyulladás van valahol a húgyutakban. Egy ismeretterjesztő munkában azt olvastam, hogy nem nehéz megállapítani, honnan jön a genny: ha a vizelés elején ürül, a hólyagból, ha a közepe tájt, akkor a vesevezetékből, ha a végén, akkor a veséből. Katinál egyértelmű volt az utóbbi. Tehát mégiscsak igaza volt a természetgyógyásznak, nem jártunk nála hiába. Ez a krónikus gyulladás okozta a lázakat. Most a tea megbolygatta, és tisztítani kezdte a vesét. Abban bíztam, hogy teljesen meg fogja gyógyítani. Ezidőtájt jelent meg Maria Treben könyve a gyógynövényekről, ő annyi biztatót mondott az apróbojtorjánról, hogy reméltem, megszűnteti a gyulladást.
Közben csendben teltek a napjaink. A kis András szépen fejlődött. A többieknél vékonyabb csontozatú gyermek, sokkal mozgékonyabb volt náluk. Előre féltem, mi lesz, ha járni tanul: tizenkilenc lépcső volt a lakáson belül. Tudtuk, hogy a mostani helyzetünk átmeneti. Álmosnak volt ugyan állása a faluban, de munkája alig akadt. Ha felszámolják a céget - és ez a következő félévben várható volt -, őt az elsők között fogják elbocsátani. A környéken más munkalehetőségre nem számíthatott. A lakást sem tekintettük véglegesnek. Lakbért nem tudtunk fizetni, Dénes atya nem is kért, de a helyi egyháztanács elvárta volna. Addig kellett munkát és lakást keresnünk, amíg még nem égett a körmünkre a gyertya. Álmos kollégája említette, hogy egy közeli nagyközségben angoltanárt keresnek, gyönyörű, vadonatúj, háromszobás szolgálati lakás jár hozzá. Elmentem az igazgatóhoz. Ideálisnak tűnt a munka is - végre újból taníthatnék! - a lakás, a hely is, de nem tudtam határozott igent mondani. Addig, míg nem látom, mennyire stabilizálódik Katikánk állapota, nem akartam felelőtlen ígéreteket tenni. Ha Kati továbbra is gyakran belázasodik, ha műtétre kell vinnem, hogyan tudjak eleget tenni az iskolai kötelességeknek? Kértem, adjanak pár hét haladékot. Az igazgató megkedvelt, szerette volna, ha náluk maradok, de sajnos, karácsonyon túl nem tud várni, meg kell hirdetnie az állást. Bármennyire szerettem volna, nem mondhattam igent. Ők könnyen találtak jelentkezőt, de nekem más lehetőségen kellett törnöm a fejem.
Mindenképpen olyan állásra volt szükség, amivel szolgálati lakás jár, tehát csak a tanügy jöhetett számításba. Én viszont nem vállalhattam állandó tanítást. Mosogatás, vasalás közben, amikor a legértékesebb gondolatai támadnak a háziasszonynak, kialakult bennem egy kép az ideális megoldásról. Egy iskola, nevelőotthon vagy kollégium gondnoki lakása lenne a legmegfelelőbb. Álmos el tudna járni dolgozni, én állandóan otthon lennék, és az otthonunk mindig nyitva lenne a bentlakók előtt. Talán tudnánk úgy élni, hogy az példaértékű legyen a felnövekvő ifjúság számára. Emellett taníthatnám a lányokat háziasszonyi, anyai teendőkre, adhatnék francia-, angolórákat, korrepetálhatnám magyarból a gyengébbeket. Ez olyan munka lenne, aminek nincs kötött munkaideje, a beteggondozás éppúgy hozzátartozna, mint az óraadás.
Januárban leírtam elképzeléseimet két idősebb ismerősömnek, akikről tudtam, hogy részt vesznek az egyház mindennapos életében, s hamar eljut hozzájuk egy-egy újonnan alapított iskola vagy kollégium híre. Azután vártam, és közben figyeltem a hirdetéseket. Álmos néha megvette a Kecskeméten megjelenő Petőfi népét, a megyei napilapot. Egyik számában interjút olvastam Nagy Bandó Andrással. Megtudtam egyrészt, hogy Orfű polgármestere, másrészt pedig egy számunkra rendkívül fontos információt: a rövidesen megjelenő könyve bevételének egy részét a pécsi gyermekklinika sebészeti osztályának javára ajánlja fel, ahol a gerincsérvvel született gyermekekkel foglalkoznak.
Következő szombaton Álmos otthon volt, és így megengedhettem magamnak, hogy egy időre elvonuljak: levelet írtam a pécsi gyermekklinikára. Most még egy nevet sem tudtam, akinek címezhetném, de ha Lorber professzor megkapta a levelemet, biztosan Pécsett is eljut a megfelelő kezekbe. Nagyon részletesen leírtam Kati állapotát születésétől kezdve a legújabb észlelésekig. Kértem, olvassák el, beszéljék meg, és ha bármiben a fennálló problémák közül segíteni tudnak, kérem, írják meg, s azt is, mikor vihetném a kislányt.
Közben Kati veséjéből folyamatosan ürült a genny. Nem volt lázas, teljesen egészségesnek tűnt, rengeteget kacagott, szójátékokat talált ki, tele volt életkedvvel, semmi se törte le a vidámságát. Olyasmin is tudott hangosan nevetni, amin más gyerek csak halványan mosolygott volna. Levittem Kalocsára, hogy megnézzék a vizeletét, és adjanak valami komolyabb, célzott kezelést. Már nem számítottam rá, hogy a tea kitisztítja.
Két hét múlva megjött a válasz Pécsről. Nagyon meghatott a levél hangneme, az őszinte segíteni akarás. Pintér professzor, a gyermeksebészeti osztály vezető főorvosa írta. Köszönik a levelemet, meglepte őket a leírás pontossága, alapossága, lényegében mindent megtudtak a kislányról, ami érdekelheti őket. A tennivalókat, a lehetőségeket akkor beszélhetjük meg, ha leviszem Katit. Bármikor levihetem, számára mindig lesz hely. Nagyon sajnálják, hogy nincs lehetőségük arra, hogy nekem is szállást adjanak, de az étkezéssel ne legyen gondom, reggeltől estig bent lehetek a kislánynál, az alvási lehetőségen kívül minden a rendelkezésemre áll.
Azonnal válaszoltam, megköszöntem a kedvességét, és jeleztem, hogy majd valamikor a tél elmúltával leviszem hozzájuk Katit.
Február 18-án arra ébredtem, hogy Kati nagyon gyors ritmusban veszi a levegőt. Megérintettem a homlokát, sütött. A hőmérő végbélben 40,6 fokon állt meg. Nyitva a szeme, de nem volt teljesen magánál. Inni kért, de alig nyelte le, kihányta. Kúpokkal, borogatással próbáltam csökkenteni a lázát. Aggasztó volt, hogy a hányás megmaradt azután is, hogy lejjebb ment a láza. Semmit sem tudott befogadni. Magához tért ugyan, de apátiás volt, közömbös minden iránt. Csak a teát kérte. Éjszaka magam mellé vettem, s pontosan hárompercenként egy-egy kiskanálnyi teát adtam neki. Mohón lenyelte, s kérte volna a többit. Ha elgyengültem, és többet adtam neki, azonnal hányt. Másnap eljött a doktornő. Azt mondta, sürgősen kórházba kell vinni a kislányt. Már lepedékes a nyelve, annyira ki van száradva. Próbálta a fejét előre hajlítani, a tarkója merev volt, a kutacsa nagyon feszült. Ezeket a tüneteket már ismertem: agykamragyulladás. Megpróbáltam Clorocidot adni, mint szeptemberben, de csak minden második adagból maradt benne valami. A láza lejjebb ment, már nem emelkedett 38,5 fölé, de a többi tünet: apátia, tarkómerevség, hányás nem szűnt. Egy napot még vártam, abban bíztam, hátha enyhül, hátha elkezd inni, s akkor nem szorul infúzióra. Közben telefonáltunk haza, hogy jöjjön el édesanyám, telefonáltunk Pécsre, hogy másnap érkezünk, és telefonáltunk Dénes atyának, megkértük, vigyen le engem Katival Pécsre a kocsijával. Mivel semmi nem változott Kati állapotában, édesanyám már elindult, a pécsiek vártak: huszadikán beültünk a Trabantba, és elindultunk Pécs felé.
 
 
0 komment , kategória:  Élsz,Barackvirág!  
Olvasd, és oszd meg másokkal is, ha tetszett.
  2013-02-10 17:18:12, vasárnap
 
  V. fejezet/1


Március 9-én, csütörtökön reggel indultunk a mikrobusszal. Ahogy távolodtunk Zilahtól, úgy oldódott a hangulat. A határnál nem sokat kellett várnunk. Félrehúzatták az autót, amikor a határőr meglátta, hogy kivándorló vízumunk van. Kinyittatta a mikrobusz ajtajait, elől mi özönlöttünk ki belőle, hátul a Zoltán által begyömöszölt holmi: ruhák, cipők, edények zoknikkal kitömve, gyereknagyságú játékmaci, párna, takaró, szőnyeg. A vámos igyekezett előbb zord, hivatalos képet vágni, majd egyre jobban eltátotta a száját, végül felénk fordult, végignézett rajtunk. Nem mondom, jól festhettünk: egy állapotos asszony kisgyerekkel a karján, mellette négy aprócska gyermek, mint az orgonasípok - egyik a Zoltáné -, majd a férj, a nagymama, a vezető... Megkérdezte, hányan vagyunk, mondtuk, kilencen. Lemondóan legyintett, s visszapakoltatta a holmit anélkül, hogy bármit megnézett volna.
Mikor túljutottunk a határon, s az autó már kevesebb döcögéssel, kicsit sebesebben futott a műúton, összenéztünk Álmossal. Megtörtént? Itt vagyunk Magyarországon? Együtt valamennyien? Hihetjük most már? Nem tudom, mások hogyan élik meg az áttelepülést, az átérkezés első pillanatait. Bennem végtelen hála, felszabadultság, megkönnyebbülés volt. Ujjongani, tapsolni szerettem volna. Akkor úgy éreztem, nem elvesztettem, hanem újra megtaláltam a hazámat. Nem akartam hátranézni. Boldog voltam.
Már alkonyodott, amikor Ferihegy közelébe értünk. Nagy élményt jelentettek, különösen Bálintnak, a villogó, leszállni készülő repülőgépek. Egy landolást végig is néztünk, Zoltán leállította az autót. Onnan már hamar megérkeztünk Rákosszentmihályra. A sötétben alig látszottak a környező házak. Nagyon fáradtak voltunk.
Egy vadonatúj, hófehér villa előtt álltunk meg, a kerítés még nem is volt készen. Olgáék kijöttek elénk, elmesélték, hogy Melindáék sokáig vártak, de már le kellett fektetni a gyermekeket, ezért hazamentek. Megkerültük az épületet, néhány lépcsőfokkal lejjebb Olga kinyitotta ideiglenes, új otthonunk ajtaját. Csöpp előszobába érkeztünk. Szemben nyílt a fürdőszoba, a baloldalon befordulva a konyha, majd mellette az egyetlen, négyszer ötméteres szoba. Előbb a szobába mentünk be. Hat fekvőhely volt benne, közülük kettő rácsoságy, mindegyik előkészítve szépen, épp csak bele kellett feküdni. Dohányzóasztal az egyik dívány előtt, háromajtós ruhásszekrény, telerakva ruhaneművel. A polcos részen minden gyermeknek külön polca volt, méretben megfelelő ruhaneműkkel megrakva. Az akasztós rész a felnőtteké volt, teljes ruhatárral. Volt még egy tanulóasztalka a szobában székkel, az ablakpárkányok végigrakva játékokkal, minden ágyban egy-egy plüssállatka. A konyhában az Olga szekrényén kívül három szék és egy heverő állt, valamint a hűtő és egy kis szekrény, rajta tévé. A szekrényben főzőedények, csészék, tányérok, poharak, evőeszközök, különböző konyhafelszerelési kellékek, szépen elrendezve. Gyönyörű, friss, kilós kenyér volt a tálalón, mellette tündérrózsás képeslap, hátán a felirattal: "Isten hozott benneteket!" Melinda írta. A hűtő és a fölötte lévő szekrény tele volt élelmiszerrel. Friss felvágottól, tejtől tejfölön át lisztig, fűszerekig mindenünk volt. Befőttes üvegekben frissen készített pörkölt, hogy első napunkon a főzés gondja ne zavarja az utazás kipihenését. Nem tudtunk megszólalni. Bennem a hála és öröm erősebb volt a meglepetésnél, mert ismertem a barátnőimet, tudtam, hogy ha Melinda és Nicolette valamit elvállal, azt alaposan el is végzi. És segítettek a többiek is.
Álmos és édesanyám nagyon meg volt hatva. Hálás voltam Melindáéknak az ő örömükért is, mert bebizonyosodott előttük is, hogy nem csalóka ábránd volt részemről, hogy itt szeretettel várnak minket. Nagyon jól aludtunk, s vidáman, felszabadultan ébredtünk másnap új otthonunkban.
Az első napok zavartalan boldogságban teltek. Már másnap láttuk, milyen szép a környezet. Csend, kevés forgalom, ápolt házak, kertek, gondozott járdaszegélyek. A házak előtti kiskertekben most dugták ki a fejüket az első krókuszok. Minden háznál volt legalább néhány tő, a fehértől a rózsaszínen át a sötétliláig. De volt narancssárga tavaszi sáfrány is, és itt-ott már virított otthoni kedvencem a halványsárga száratlan kankalin - kásavirág, ahogy a varsolciak mondják.
Nem messze tőlünk kis közért volt. Alig vártam, hogy lemehessek a gyerekekkel. Nem is annyira a vásárlás vonzott, hanem újra akartam érezni, mostmár velük együtt, a magyar közértek hangulatát, illatát, ami az Amo szappan, a különböző fűszerek és a frissen pörkölt kávé sajátos keveréke volt. Az elmúlt években visszatérő álmomban Nagyváradra jártam vásárolni, ahol az álom szerint megnyílt egy magyar közért, s én körbejárva a polcok előtt, szedegetem a kosaramba a Ramát, dobozos sajtokat, mosószert, szalvétát, mindent, ami nálunk állandó hiánycikk volt. És most teljesült az álom: bármikor bemehetek az üzletbe, naponta vásárolhatok benne, és még csak az sem izgat, hogy nemsokára lejár a vízumom, haza kell mennem.
A közeli üzleten kívül az első napok másik nagy élménye a fürdőszoba, az állandó hideg-meleg víz volt. Eszter lányom most zuhanyozott életében először, nagyon élvezte. Kicsit szégyelltem az örömömet, felvetődött bennem, vajon szabad-e ilyen jelentőséget tulajdonítani a fürdőszobának, ennyire örülni neki, mikor az előttünk járó generációk azt sem tudták, mi az, hogy vízcsap vagy angol WC. S a "barátnőim"? Akiknek annyi vizük volt, amennyit maguk gyűjtöttek, ha esett az eső? Elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, s azzal csitítottam zúgolódó lelkiismeretemet, hogy még így is igénytelennek számítok, ha a huszadik század végén Közép-Európában csak a fürdőszobát tartom elengedhetetlennek a normális emberi élethez.
Elég nehezen mozogtam. Valami idegszálat nyomhatott a kicsi, mert deréktól lefelé alig tudtam mozdulni. Vasárnap mindenképpen meg akartam mutatni a Dunát a gyerekeknek. Az Örs vezér térről metróval mentünk a Felszabadulás térig. Mikor kijöttünk a föld alól, megálltunk arccal az Erzsébet híd felé, s kértem a gyerekeket, most nézzenek körül, mert Budapest szívében vagyunk, az édesanyjuk hat éven át minden nap látta ezeket az épületeket. Megmutattam a Bölcsészkart, a menzát, a templomot, majd felmásztunk az Erzsébet hídra. Nagyon fújt a szél, ezért nem sétáltunk át rajta, nem kockáztathattam, hogy megfázzanak.
Hétfőtől Borika iskolába járt. Kb. 15 perc gyaloglásra új otthonunktól találtunk egy elemi iskolát, oda jelentkeztünk. Panni néni, a tanító nénije nagyon kedvesen fogadta a kislányt. Mikor bementem a központi iskolába beíratni Borit, nekem is megörültek, mert épp angol tanárra lett volna szükségük.
Borinak nem volt zökkenőmentes a beilleszkedése. A gyerekekkel való kapcsolata jól indult, az osztálytársak az első perctől fogva kedvesek, barátságosak voltak hozzá. A tanulással voltak gondjaink. Matematikából olyan feladattípusokat adtak fel, amilyeneket otthon nem végeztek, addig volt nehéz, míg mindegyik fajtát megismerte. Az olvasás nem okozott gondot, annál több baj volt viszont az írással. Nem csak az volt a probléma, hogy egészen más rendszer, más sorrend szerint tanulták a betűket (Boriék otthon még az abc felénél tartottak, a pesti iskolában már minden betűt megismertek a gyermekek), komoly nehézséget az jelentett, hogy otthon dőlt betűkkel, ferdén bevonalazott füzetbe írtak, itt pedig egyszerű vonalas füzetbe kerek, álló betűkkel kellett volna írni. Panni néni megmutatta nekem összehasonlításul a padtárs füzetét - Bori írása sokkal rendezetlenebb volt. Már-már elkeseredtem, sajnáltam a kislányt a kudarcélmények miatt. Nem tudom, hogyan történt, de a kéthetes tavaszi szünetben Bori megtanult írni (pedig nem erőltettem, csak egyszer átvettünk minden betűt az Ákombákom munkafüzetből). Mikor a vakáció végeztével Panni néni megnézte Bori házi feladatát, nem akarta elhinni, hogy ő írta. Csak akkor bizonyosodott meg róla, mikor látta, hogy az iskolában ugyanúgy ír. Megmutatta a füzetet az osztálynak, és nyilvánosan megdicsérte Borikát. Attól kezdve nem volt semmi komoly gondunk az iskolával.
Két sürgős tennivalóm volt, amit nem akartam halasztani, hiszen nem tudtam, meddig bírok még mozogni, utazgatni. Meg akartam vizsgáltatni a picit, szerettem volna végre biztosat tudni, egészségese-e. Nehezen győztem le a nyugtalanságot. A másik fontos tennivaló: el akartam vinni Katit a Pető Intézetbe, nézzék meg, mondjanak véleményt, foglalkoznának-e vele. Ezzel együtt a szemét is újra meg kell vizsgáltatni, hisz ennek eredményétől függ, várunk-e a shunt-műtéttel nyárig, mikor én már túl leszek a nehezén, vagy azonnal el kell végeztetnünk.
A Vámos Ilona utcai tanácsadóba mentem ultrahangos vizsgálatra. Sikerült találnom egy orvost, aki soron és renden kívül hajlandó volt megvizsgálni. Nagyon komolyan vett, amikor elmondtam az előzményeket, s úgy fordította a képernyőt, hogy én is jól láthassam. Háromszor ment végig nagyon lassan az egész gerincen, s én is meggyőződhettem róla, hogy tökéletesen épek a csigolyák. Csodálkozott rajta, honnan tudom, hogy fiú, mikor még nem ultrahangoztak. Nem akartam misztikus magyarázatokba fogni, csak annyit mondtam, ami igaz is volt, hogy mind az ötnek a nemét tudtam attól kezdve, hogy megmozdultak. Hogyan magyarázhattam volna meg neki, hogy ez pontosan olyan élmény, mint mikor az ember becsenget egy lakásba, s ha odafigyel, anélkül hogy bármit hallana, tudja, hogy van-e otthon valaki vagy sem. Én is megszólítottam a bennem lévő kis emberkét, és figyeltem. Ha jó néven szólítottam, éreztem, hogy létrejött a kapcsolat köztünk, ha rossz néven szóltam hozzá (csak Bálinttal jártam így, akit először Eszternek szólítottam), akkor némaság, üresség volt a válasz. Amint aztán a helyes névre váltottam, éreztem, hogy összekapcsolódunk.
Boldogan jöttem el a tanácsadásról. Persze az ultrahang nem szűr ki mindent, más baja is lehet a kicsinek, de fő, hogy a nyitott gerinc nem alakult ki nála. Ettől a félelemtől megszabadultam.
A Pető Intézetet nem volt nehéz megtalálni. Senkit sem ismertünk, senki se ajánlotta, a telefonkönyvből tudtam meg a címet, s egy délelőtt elvittük Katit. Nagyon hittem, hogy ismeretlenül is szóba állnak velünk, fel sem merült, hogy elutasíthatnak.
Kevesen voltak az előcsarnokban. Tizenéves mozgássérült gyerekek beszélgettek egy csoportban. Egy fehér köpenyes, szemüveges bácsi mutatta meg, hol kopogtassunk be. Két kedves, középkorú hölgy volt az irodában. Mikor meghallották, mi járatban vagyunk, kérték, hozzam be a kislányt. Megvizsgálták, beszélgettek vele, megnevettették, kölcsönösen tetszettek egymásnak. Foglalkozhatnak vele az Intézetben, mondták, megtaníthatnák bizonyos alapvető életfunkciók tudatos befolyásolására, minden olyan hasznos mozdulatra, amit az ő állapotában el lehet végezni. Idegsebészi ajánlást hozzunk a terhelhetőségről. Nem késtünk el, ráér a shunt-műtét után, addig úgysem tudják tornáztatni. Általában idősebb korban kerülnek hozzájuk a gyerekek.
Két helyre vittem még el Katit ebben az első időszakban. Mindenképpen szerettem volna, ha tapasztalt ideggyógyász nézi meg, én nem tudom, hogy korához képest hol tart az értelmi fejlődése. Ők talán tudják, hogy a lemaradásból mi magyarázható az ingerszegény életmóddal, azzal hogy nem csúszva-mászva-totyogva-szaladgálva fedezi fel a világot. Egyik barátnőm ismerte az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet gyermekosztályának vezetőjét, nála jobbat nem is képzelhettem el.
Első perctől kezdve nagyon rokonszenvesnek láttam az orvosnőt. Nem volt körülötte semmi felhajtás, egyszerű szobácskában rendelt, semmi sem jelezte sem környezetében, sem viselkedésében, hogy ő itt az osztály vezető főorvosa. Úgy bánt Katival, mintha egy rokonkislány lenne, akinek a sorsa különösen érdekli. Biztos vagyok benne, hogy minden betege így érez. Nem biztatott, látta, hogy elfogadtuk a kislányt, a helyzetet, nem vagyunk elkeseredve. Vizsgálgatta, beszélgetett vele, s végül megállapította, hogy értelmileg teljesen ép, a reakciói jók, deréktól felfelé ideggyógyászati szempontból normálisan fejlett. Kérte, hívjam fel, ha a kicsi megszületett, szeretne még hallani rólunk.
Ez is megnyugtató volt. Igaz, szerinte is el kell végezni a shunt-műtétet, de bizonyára várhatunk vele néhány hónapig. Hallott olyan esetekről, amikor magától helyrejön a hidrokefália (mindenkinek felvetettem ezt a lehetőséget, nagyon féltem a műtéttől), de szerinte Katinál nem állt le a fej növekedése, még ha csak fél centit nőtt is a fejkörfogat negyedév alatt.
A legmegnyugtatóbb eredménye a szemvizsgálatnak volt. Múlt év októberében azért hoztam ki Katit, mert a szemfenékvizsgálat már bizonyos kóros elváltozásokat mutatott az agynyomás következtében. Most, félévvel később a Logodi utcai gyermekszemészetre mentünk el. Elmondtam, miért kérem a vizsgálatot. Az orvosnő hosszasan nézte mindkét szemét Katinak, s végül megállapította, hogy semmilyen elváltozást nem lát. Nem akartam hinni a fülemnek. Mondtam, az nem lehet, hisz féléve még elmosódott kontúrokat, pirosodást, duzzadt ereket láttak. Újból megvizsgálta mindkét szemet, s kért, higgyem el neki, semmi olyan elváltozás nincs, ami agynyomásra utalna. Megkérdeztem, eltűnhet-e, visszahúzódhat-e egy ilyen kórtünet. Elvileg igen, válaszolta.
Hazafelé menet Álmos tolta Kati kocsiját. Mikor megálltunk egy piros jelzésnél, már nem bírtam tovább magamban tartani az örömömet, nagyot kiáltottam, és az Álmos nyakába ugrottam. Jól nézhettem ki a nagy hasammal. De nem érdekelt, hogy nevetséges vagyok, semmi se számított, csak az, hogy Katinak nemhogy romlott volna, de még javult is az állapota. Nincs veszélyben a látása, érdemes várni, lehet, hogy mégis megfordul a folyamat, és lassacskán csökken az agynyomás.
Álmos az első hétfőtől munkába állt. Nem kapott komoly terveznivalókat, inkább kisebb tervmódosításokat adtak neki, de mégiscsak dolgozott, ráadásul a szakmájában, s az elvégzett munka arányában fizették is. Ez nem volt sok, de élelemre futotta belőle. A barátaink is segítettek eleinte anyagilag. Törtük a fejünket, merre induljunk el lakásügyben, végül úgy határoztunk, hogy egyelőre megnézzük a földrajzilag Budapesthez közeli lehetőségeket. Így történt, hogy Vináry Judittal, Nicolette nyugdíjas barátnőjével elhatároztuk, hogy egyik szombaton elmegyünk megnézni a m-i plébániát.
Borongós, szeles idő volt. Reggel 8-kor indult a busz. A falu kb. 50 km-re van Budapesttől délre. Alföld, alföld, alföld. Nagyon nehéz lenne megszoknom, bár próbálom megtalálni benne a szépet. Másfél órai utazás után leszálltunk. A falun kívül állt meg a busz, vagy félórát gyalogoltunk, mire beértünk a központba, s ott valaki meg tudta mutatni, merre van a katolikus templom. Szinte egy óránk volt még a miséig. Körbejártuk a templomot, megtaláltuk a plébániát. Meglepődtem, hogy háromszintes, modern épület. Lapos tetejű, teraszos keskeny ház, alul garázzsal. Pici udvarán négy fenyőfa állt, egyébre hely sem volt. Hátul az épület az óvoda udvarára nézett, ez nagyon szimpatikus volt, hisz egyelőre két gyermeket is beírathattunk az óvodába. Mivel az eső eleredt, és nagyon fáztunk, beültünk a közeli teázóba. Tea nem volt, de egy kávé és sütemény mellett várhattuk a plébános atyát.
Zöld Trabanttal érkezett, kevéssel tizenegy után. Ötven körüli, megtermett, szemüveges ember volt Dénes atya. Kicsit zavartan nevetgélt, kedélyeskedett. Utólag már tudom, hogy nehéz feladatot akart megoldani: úgy próbálta felajánlani nekünk az üres plébániát, hogy ne érezzük megalázónak, sőt mintha mi segítenénk azzal, hogy őrizzük az épületet és a templomot. Szellemessége mögött valami keserű, cinikus felhangot is éreztem, később megértettem, miért.
Mise végén üdvözölt bennünket, s kérte a híveket, fogadjanak szeretettel, ha úgy döntenénk, hogy ideköltözünk. A szertartás után többen odajöttek, és igazán megható, meleg szeretettel hívtak, köszöntöttek. Voltak viszont, akik később nekiestek a plébános úrnak, miért nem kérdezte meg tőlük, beleegyeznek-e, hogy odaköltözzünk. Jellemző volt Dénes atyára a válasz: "Ha maguk rossz keresztények, nem egyeznek bele, és én nem hallgatok magukra. Ha viszont jó keresztények, beleegyeznek, akkor meg miért kérdezzem meg előre".
Mikor végigvezetett az üres plébániaépületen, nagyon csodálkoztam, miért látta ezt Álmos kicsinek. Igaz, akkor még nem tudta, hogy ha kell, szobakonyhás lakásban is elférünk. Az egész épület egyetlen magas lépcsőház volt. A lépcsők alján balra nyílt a lakást a sekrestyétől elválasztó nagy helyiség, amelyet raktározási célra használhatunk. A következő szinten volt a csöpp kis konyha kamrával, szemben vele egy 3x3 méteres szoba, eredetileg a házvezetőnőé. Fordult a lépcső, fent jobbra a fürdőszoba, szemben az iroda, balra egy másik kicsi szoba. Az iroda-nagyszoba egyik ablaka nézett az óvodára, pontosabban az óvoda udvarán álló hatalmas japánakác koronájára. A fürdőszobán át ki lehetett menni a tetőteraszra, ahonnan jól láthatók a Duna túlsó partján örökké füstölgő gyárkémények. M. egyike volt az ország legszennyezettebb levegőjű helységeinek.
A lakásnéző után Dénes atya bepakolt minket a Trabantba, s hazavitt a közeli kisvárosban lévő plébániájára. Vidám beszélgetéssel töltöttük a vonatindulásig hátralévő időt.
Hazafelé úgy gondoltam, ha Budapesten nem találunk valamit, ezt a plébániát választjuk otthonul. Csodálatos lehet a templom tőszomszédságában lakni. Állandóan érezném a sugárzását, bármikor átmehetnék, ha egyedül akarok lenni, ha összeszedetten szeretnék imádkozni. Talán olykor harmóniumozhatunk is. Az emberek tetszettek. Olyan ismerősnek tűntek az öreg nénik. Később tudtam meg édesanyámtól, hogy nagymamám az egyik szomszéd faluban született. Ugyanaz a testalkat, arctípus, rá emlékeztettek az itteni, templomba járó nénikék.
Rákosszentmihályon több egyházi közösség között választhattam, de végül az Ida utcai kápolna mellett döntöttem, mert az volt a legközelebb, s én egyre nehezebben mozogtam. Borival sétáltam át egyik délután körülnézni. Olyan szerencsénk volt, hogy éppen ott találtuk az atyát a kertben.
Egészen másként volt kedves, mint Dénes atya, inkább olyan kötelességszerűen. Ő sem sugárzott, benne is éreztem keserűséget, szomorúságot. Összesen háromszor találkoztunk. Amikor megtudta, hogy van egy Katink, első hallásra megbotránkoztatónak tűnő kérdéssel reagált: "ugye, milyen áldás egy ilyen gyermek a családban?" Megdöbbentem. Tudtam, hogy ha őszinte akarok lenni, csak igennel válaszolhatok, de úgy éreztem, ezt én belülről láthatom így, sőt csak így láthatom, ha ép lélekkel akarom leélni az életemet, de egy idegennek csak a részvétre van joga, nem tudhatja, hogy engem, az édesanyát, nem bánt-e meg egy ilyen kijelentéssel. Ránéztem, de az arcán nem álszent kegyességet láttam, hanem sürgető várakozást, olyan ember arca volt, aki sóvárog az áldozat, a lemondás tisztító ereje után.
Isten akaratába belenyugodni, elfogadni, sőt örülni neki, ajándéknak tekinteni a szenvedést, a hűség és szeretet próbáját, talán erre gondolt a tisztelendő úr. De közben egy ártatlan kisgyermek szenved, és én az ő szenvedése árán tisztuljak meg? Szenved-e Kati? Épp ebben áll az én feladatom: úgy viselkedni vele, úgy nevelni, úgy szeretni, hogy a lehető legkevesebbet szenvedjen, kevesebbet, mint számtalan futkorászó, ép-egészséges társa. Ami rajtam múlik, nekem kell megtennem ezért, a többi szenvedés ellen csak imádkozni tudok.
Hiába próbáltunk a környéken vagy valahol a közelben lakást találni. Olgáék megkértek, hogy ha lehet, májusban hagyjuk el a házat, hogy legyen idejük előkészíteni, mire jönnek a zilahi rokonok. Így történt, hogy végülis M. mellett döntöttünk.
Május 12-re vártam a gyermek érkezését. Féltem attól, hogy nem tudok idejében eljutni orvoshoz. A környéken nem volt szülészet, végülis Nicolette nőgyógyászánál jelentkeztem a János kórházban. Kéthetenként, majd április közepétől hetente jártam ellenőrzésre. Amikor Vináry Judit, aki öt percre lakott a János kórháztól, felajánlotta, hogy az utolsó hetekben nála lakhatom, úgy döntöttünk, elfogadjuk a meghívást. A nagyobb gyerekek édesanyámmal és Álmossal Olgáéknál maradtak, amíg a M-re költözést megszervezik, én pedig Katival átmentem Budára. Szép, csendes életünk volt, Judit nagy szeretettel szolgált-kiszolgált mindkettőnket. Egyik vasárnap a többiek is eljöttek látogatóba, máskor Melinda és leányai kerestek fel.
Április 29-én költöztünk M-re. Én is lementem Katival, szerettem volna ott lenni, amikor a bútorokat elrendezik. Két éjszakát ott töltöttem, utána egyedül utaztam vissza Judithoz Budapestre, hogy mostmár teljes figyelmemet a közeledő kis jövevénynek szenteljem. Először váltam el Katitól, mióta egyhónapos korában hazavittem a kórházból. Igyekeztem minden tudnivalót elmondani édesanyámnak Kati gondozásáról, akkor úgy hittem, nem hagytam ki semmit. Az éjszakai szolgálat lesz nehezebb édesanyámnak, mert Kati nem tud megfordulni, s éjjel kétszer-háromszor meg kell fordítani, ha felébred. Nem szabad a hátán feküdnie, hisz ott van a hólyag a derekánál, de nem is igen tud a hátán lenni. Bíztam benne, hogy amilyen nyugodt, vidám kicsi lány, nem fogja megsínyleni, hogy nem vagyok vele. Ekkor már elég jól beszélt, sok mindent ki tudott fejezni. Nagyon könnyen memorizált, a tévé angol nyelvleckéjéből megtanult tízig számolni angolul, de a néhányszor ismételt mondókákat, versikéket is hibátlanul utánunk mondta.
Négy napot töltöttem egyedül Juditnál. Nagyon lassan telt az idő. Igyekeztem pihenni, élvezni a csodálatos budai környezetet, s magamban azon sajnálkoztam, hogy szegény születendő kisfiam alföldi gyerek lesz. Nem tudtam elképzelni, hogy az én fiam úgy nőjön fel, hogy ne lássa a hegyeket, dombokat, erdőket, ne tudja már egészen kis korától megkülönböztetni a tölgyfát a bükktől. Szegény Andráskám, csak az akácot fogja fának ismerni.
Féltem a szüléstől, attól, hogy elkések, nem érek be idejében, éjjel nem kapunk taxit. Május 7-én kellett mennem ellenőrzésre, kértem a főorvosnőt, ha lehetséges, utaljon be már most az osztályra, nagyobb biztonságban érzem magam, ha helyben lehetek. Kiderült, hogy ez bevett szokás. Összecsomagoltam, és másnap reggel bementem a kórházba. Ott nem éreztem annyira a gyermekek hiányát sem.
Nyolcágyas kórterembe kerültem a nőgyógyászaton. Hárman voltunk gyermeket váró édesanyák, de minden ágy foglalt volt. Próbáltam kitalálni, mi bajuk lehet a többieknek. Gondoltam, petefészek-gyulladás, kivizsgálás, vérzés vagy valami hasonló. Én kis naiv. Csak ebéd után, mikor egymás után szó nélkül szedelőzködni kezdtek, jöttem rá, miről van szó. Beleborzongtam. Otthon ilyen nem volt, azért nem jutott eszembe. Egyik társunk aznap reggel jött be, délelőtt elvégezték a "műtétet", s délután már, mintha mi sem történt volna, indult haza szépen kikenve-kifenve.
Férjes asszonyok voltak mind. Egyik azért vétette el a gyerekét, mert már volt neki egy, s nem akart többet. Másik külföldi útra kísérte a férjét - csak nem képzelem, hogy terhesen fog elindulni?! A harmadik félt a szüléstől, az anyagi nehézségektől, építkeztek, sok az adósság. Nem tudom, hogyan érezték magukat közöttünk. Ketten minden percre vártuk a szülést, vidáman, boldogan készülődtünk. Harmadik társunk veszélyeztetett terhes volt, már volt egy gyereke és egy vesztése, mindent hajlandó volt megtenni, hogy megtarthassa ezt a gyermeket. Feszült volt a légkör a kórteremben, az "ambuláns betegek" igyekeztek úgy tenni, mint akik tévedésből kerültek ide, kényszeredetten válaszoltak a kérdésekre, s amint lehetett, elmenekültek. Ki a világba, ahol nem kell szégyenkezniük tettükért, ahol nem szembesülnek saját lelkiismeretükkel, elhallgattatják a vádló gondolatokat. Idebenn szerencsétlenek, magányosak voltak, de igazából nem is ezért sajnáltam őket. Erről ők tehettek. De sajnáltam őket a hitetlenségükért, azért mert nem kaptak biztatást sem önmagukból, sem a környezetüktől, hogy ne dobják el az ajándékot, ne tapossák el a kincset, amelynek őrzését rájuk bízták. Nem hiszem, hogy van anya, aki szívesen dobja el magzatát, csak a könnyebbnek vélt megoldást választják, mert így látták másoktól, mert így tűnik ésszerűnek, s az a belső hangocska, ami ellene szól, nem képes elnyomni az összes többit.
Délután kimentem sétálni az udvarra, vártam Álmost. Már jóideje éreztem összehúzódásokat, de nem akartam elhinni, hogy megkezdődött a szülés. Figyeltem az órámat. Mikor Álmos megjött, húszpercenként, majd tizenöt percenként, tízpercenként jöttek a fájások. Mikor már hét percnél tartottam, nem vártam tovább, kértem Álmost, maradjon az előtérben, én pedig becsengettem a szülészeti osztályra. Előbb durván rám szólt a nővér, mit zavargok ilyenkor, de miután megvizsgált, megenyhült, s azonnal nekifogott az előkészületeknek.

Álmos várhatott. Szerencsére rájött, miért nem kerülök elő, s egy óra múlva elindult, hogy még elérje az utolsó buszt. Mire hazaért M-re, és az első telefontól felhívta a kórházat, már jelentették neki, hogy három kiló huszonöttel megszületett a fia.
Hála Istennek, ép, egészséges kisfiú volt, s szombaton, ötnapos korában vele együtt hazaengedtek.

Itt kéne abbahagynom. Olyan szépnek tűnt minden. Van otthonunk, Álmos munkát kapott a faluban, nem kell bejárnia Budapestre, Borika iskolába jár M-en, Bálint, Eszter óvodába, Kati vidám, nyugodt, édesanyám, édesapám velünk vannak segíteni, a szomszédok, a falubeliek rendesek, aranyosak, ellátnak mindennel, amire szükségünk van. Dénes atya szellemességével, szerető gondoskodásával mindig felvillanyoz, ha meglátogat. Szép az élet, hálásak vagyunk Istennek, hogy lassacskán minden megoldódott, András születésével mostmár minden nehézségen túljutottunk. András eszik, elég sokat sír, de ez természetes, én is jól vagyok. Igen, itt kellene abbahagyni.
Eszembe jut egy közismert legenda Jézus egy kései tanítványáról, aki visszatekintve, eddigi életútját tengerparti homokban hagyott lábnyomoknak látja. Jól követhető, hogy Jézus lábnyoma, aki most is vele van, párhuzamosan halad az övével: Jézus végigkísérte az életét. De ahogy jobban megnézi a tanítvány, észreveszi, hogy élete legnehezebb periódusaiban eltűnik az egyik lábnyom, mintha olyankor Jézus elhagyta volna. Megkérdi az Urat: "Uram, hogy lehet az, hogy Te mindig velem jöttél, elkísértél az utamon, de amikor valami nagy baj ért, szomorú vagy szerencsétlen voltam, elhagytál engem?" "Fiam, válaszolt Jézus, amikor könnyebb volt az életed, veled mentem, azért látod a párhuzamos lábnyomokat. Amikor bajba kerültél, s csak egy lábnyomot látsz, az ölemben hordoztalak."
Az elején azt írtam, hiszem, hogy Kati nem büntetésből lett ilyen, hanem hogy "Isten tettei megnyilvánuljanak rajta". Nem hagyhatom abba a történetet akkor, amikor Jézus lehajolt, és ölbe vett mindkettőnket.
 
 
0 komment , kategória:  Élsz,Barackvirág!  
Olvasd, és oszd meg másokkal is, ha tetszett.
  2013-02-08 19:21:40, péntek
 
 
IV. fejezet

Otthon nagy volt az öröm. Nem mindenki értette, miért nem műttettem meg Katit, nem is nagyon magyaráztam, csak a pénzhiányra hivatkoztam. A gyermekeim boldogsága zavartalan volt, nekik csak az volt a lényeg, hogy újra együtt lehetünk. Megszoktuk, hogy minden este hálát adunk Istennek az együttlétért.
Különösebb események nélkül telt el a nyár. Az útlevelemet leadtam, senki sem kérdezett semmit. Elvittem az ajándékkönyvet a "barátomnak", pár szóval beszámoltam az utunkról. Tetszett neki, hogy nem vagyok elragadtatva a nyugati kórházak segítőkészségétől, de nem faggatott arról, hogy hol kikkel találkoztam, mit intéztem.
Alig értünk haza, a cigányasszonyaim sorra jöttek üdvözölni minket. Maria barátnőmet baleset érte. A helybéli tanács kiadta a rendeletet, hogy bontsa le földviskóját, mert túl közel van az országúthoz, és zavarja az arra utazókat: nem illik bele abba a képbe, amit a "sokoldalúan fejlett szocialista Románia" önmagáról akart kialakítani. Hiába kért helyette más lakást vagy építőanyagot, végül kiutaltak számára néhány darab, méteres átmérőjű rönköt, amit már tűzifának sem vitt el senki. Nem volt kiút, jött a buldózer. Maria a gyerekekkel az erdőbe költözött. Nyár volt, nem fáztak. Csak az zavarta, hogy olykor, ha esett az eső, minden ruhadarabjuk elázott, nem volt hova elrejteni őket. A lebontott ház faanyagát fel tudták használni egy új földkunyhó építéséhez. Az úttól beljebb, az erdő szélén, de még ugyanannak a falunak a határában kezdtek alapozni. Férfisegítség ritkán akadt, a csont és bőr asszony maga emelte a gerendákat. Valaki azt tanácsolta neki, hogy ha nincs létrája, úgy rakhatja fel a felső gerendát, ha egy karóval az egyik végét felhelyezi a már elkészült falra, majd a karót a gerenda túlsó vége alá illesztve, felegyensúlyozza azt is a fal tetejére. E művelet közben történt, hogy a gerenda megbillent, lecsúszott a karóról, és rázuhant Maria fejére. Pár napi rosszullét után a mentő bevitte a zilahi kórházba, megállapították, hogy agyrázkódása van, a fején a sebet össze kell kapcsolni, a koponyacsont megrepedt. Nem volt hajlandó bent maradni a kórházban, csak azt engedte, hogy bekötözzék, aztán eljött hozzánk. A legkisebb fejmozdításra megtántorodott. Döbbenten hallgattam beszámolóját, majd kértem, vesse le a kendőjét, látni akarom a fejét. Nem akarta engedni, nehogy megutáljam. Megnyugtattam, edzett vagyok. Hát nem mondom, ilyen sebet még nem láttam. Nem tudom, a kórházban hogyan kezelték, a haját se nyírták le, csak rányomtak egy sebtapaszt. Kifertőtlenítettem a sebet, s megígértettem vele, hogy amint hazaér, elmegy a rendelőbe, hogy rendezzék el a fejét. Sampont is adtam neki, hogy előzőleg mosson hajat. Mikor elment, nem voltam biztos benne, hogy valaha is látom még.
A tbc-s fiatalasszony megint kórházban volt. Szült egy gyermeket, de nem engedték, hogy hazavigye. Szülés után azonnal átvitték a tüdőosztályra az anyát. Megmondták neki, ne is számítson rá, hogy valaha is visszakapja a gyermekét. A kórházból néha egy-két órára kiengedték, olyankor jött fel hozzánk "jó szóra".
Egy délelőtt beállított egy másik, negyven év körüli "barátnőm". Kórházi köpeny volt rajta. Régen nem láttam. Izgatottan mesélte, hogy megszökött a kórházból. Három napja szült, de nem tudja hazavinni a gyermekét. Nincs ideje gondozni, mert nagyon sok dolga van. 10.000 lejt vettek fel kölcsönbe, hogy beköltözhessenek a faluba, azt kell sürgősen törleszteniük. Nem akarja végleg elhagyni a gyermekét, de most jobb dolga van annak a kórházban, onnan egyelőre úgysem teszik ki, csak ha betölti az egy évet. Kérte, adjak neki ruhát, amivel hazamehessen, a buszon nem utazhat kórházi köpenyben. Nem örültem, hogy elhagyta a gyermekét, de nem volt értelme a prédikálásnak, tudtam, milyen nehéz helyzetben vannak. Megkapta, amit kért. Ennivalót is küldtem az otthon maradt gyermekeknek. Két hónap múlva jött újra, de akkor már magával hozta a picit is. Egyenesen a kórházból jöttek. Azt mondta, nem bírta tovább. Már kevés törlesztenivalója maradt, mostmár meglesznek valahogy, a gyerekkel is kevesebb baj van, ha már betöltötte a nyolc hetet. Sugárzott a boldogságtól, most látszott, mennyire nehezére eshetett otthagyni a kicsit.
Talán azért kellett egy kis részt vállalnom az életükből, hogy az ő nyomorúságukból erőt merítsek a magam gondjaihoz. Szeptember első napjaiban már biztos voltam abban, hogy újabb kis élet indult bennem. Öröm és félelem váltakozva dobogtatta meg a szívemet. Örültem, hogy gyermekem lesz, őszintén adtam hálát érte Istennek, kértem, hogy adja meg hozzá az erőt, és ne hagyja, hogy megijedjek a rám váró feladatoktól. Ennek ellenére nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy megismétlődhet Kati esete. Hetekig nem is szóltam róla senkinek Álmoson kívül. Egy vasárnapi sétánkon, amikor mind a hatan elindultunk a Meszes alján lévő fenyvesbe, még nevettünk is rajta, mennyire nem látszik a kedélyállapotunkon, mi minden vár ránk: legnagyobb gyermekünk most kezdi az első osztályt, a harmadik most megy először óvodába, rövidesen új hazába költözünk, várjuk ötödik gyermekünket, és ott van Kati. Újból csak Isten bölcsességét csodálhattuk, aki mindennapokra szabdalja az emberi életet: a napokat, az órákat, a perceket sokkal könnyebb megélni, mintha egyszerre, egy tömegben kellene megoldani a felsorolt nehéz helyzeteket.
Először voltam úgy évnyitón, hogy nem a tanulók vagy tanárok, hanem a szülők között álltam. Olyan távol kerültem az elmúlt hét évben minden hivatalos megnyilvánulástól - leszámítva az útlevélosztályt -, hogy nem álltam meg nevetés nélkül a következő jelenetet. Amikor az igazgatónő megnyitóbeszéde első mondataiban oda érkezett, hogy: "külön köszönetet kell mondanunk pártunknak és kormányunknak, különösen pedig az ország vezetőjének, Nicolae Ceauşescu elvtársnak és Elena Ceauşescu elvtársnőnek a gondoskodásért, amellyel lehetővé tették, hogy gyermekeink tanulhassanak" - egy pillanatra megállt, majd látva, hogy mi sem történik, letette maga elé a lapokat, amikről felolvasta beszédét, és ő maga kezdett tapsolni a mikrofonba. Hihetetlen volt, milyen faarccal ütötte össze mindenki rögtön a tenyerét.
A református lelkész felesége lett Borika tanító nénije. Szerették egymást, nem is lett volna semmi baj, ha a román órák nem lettek volna. Szegény kislánynak sehogy sem ment a romántanulás. Ketten voltak az osztályban, akik egy árva hangot sem tudtak románul, a tankönyvük viszont megegyezett a román anyanyelvű elsősök olvasókönyvével: előre feltételezték a nyelvismeretet. Nem akartam kínozni Borikámat, de ő nagyon szégyellte, hogy nem tud válaszolni a tanító néni kérdéseire, s igyekezett volna megfelelni a kívánalmaknak. Sokat gyötrődtünk, kevés eredménnyel.
Bálintnak, Eszternek az óvoda könnyebben ment. Édesapám vitte őket reggelente, délben pedig hazahozta az unokákat. Délelőttönként kettesben voltam Katival. Szépen fejlődött, értelmesedett, már elég sokat ült. Az etetőszékben az asztal mellett biztonságban volt. A fejmozdulatai kissé merevek voltak, szemén gyakran látszott a vízfejűekre jellemző naplemente-tekintet, s ha erősen koncentrált, bal szemével kancsított is. Vidám volt mindig, ébredéstől elalvásig. Bármikor kész volt mosolyogni, nevetni, kedvenc szórakozása az volt, ha egy-egy szót hol magas, hol mély hangon ismételgettünk. Már próbált önállóan enni. Inni nem tudott csak üvegből, a pohárból mindig félrenyelt, de a kenyeret már kézben fogva harapta, s kanalazta a főtt ételt a tányérjából, ha nem volt kényelmesebb az ujjait használni, - mint például a babszemek kiszedegetéséhez. Dallamokat már könnyen felismert, s nagyon egyszerű mondókákat már el is tudott ismételni. Egyszóval úgy tűnt, hogy értelmi színvonala nem marad el az életkorának megfelelő átlagostól.
Szeptemberben nagyon rosszul voltam. Egyik terhességemben sem volt ilyen nehéz a második hónap. Édesanyámnak is akkor voltam kénytelen megmondani, hogy gyermeket várok, amikor egy vasárnapi közös ebéd után nem tudtam meg se kóstolni a névnapunkra sütött csokoládétortát. Mikor megmondtam, első szava az volt, hogy beszélni kell Imre doktorral. Határozottan tiltakoztam, erre egészen kétségbeesett. Órákon át sírt, így persze a többiek is megtudták. Felelőtlennek, önzőnek nevezett, azt mondta, ez már nem kereszténység, hanem fanatikus túlzás, a kereszténységet is ésszerűen kell megélni, nem gondolok a többi gyermekre, sem a saját erőnlétemre, nekem különösen vigyáznom kell az egészségemre Kati miatt. Mi lesz, ha megkapjuk az útlevelet, hogyan viszek magammal egy csecsemőt, ki fog majd segíteni, egyedül maradok öt kisgyerekkel, ha Álmos dolgozni fog. S mi lesz, ha ez is olyan lesz, mint Kati, stb. stb. Irántam való aggódásában minden eszébe jutott, ami helyzetünk nehézségéhez tartozott, s tehetetlenségében egészen kifordult önmagából. Nem ellenkeztem, nem érveltem, tudtam, úgyis hiába. S azt is tudtam - bár nagyon bántott, hogy ilyen fájdalmat okozok neki -, hogy ha lecsillapodik, lehiggad, akkor mellém áll azonnal, amint más támad rám az ő érveivel. Elcsitul benne az első indulat, s bármennyire aggódik is, megnyugszik Isten akaratában. De ehhez egy kis idő kell.
Jó volt túllenni a nehezén. Mostmár nem kell titkolóznom. Édesanyám hamarabb megnyugodott, mint ahogyan számítottam, mert miután hazamentünk tőlük, még vasárnap délután felhívta a bátyját, egy közeli falu lelkészét, kiöntötte neki a szívét és teljes felháborodását. Csak sejtem nagybátyám reagálását, mert másnaptól édesanyám tántoríthatatlanul mellénk állt. Ő mondta el az újságot anyósoméknak is telefonon, s már ő csitította anyósom megdöbbent kitörését. Egyedül Álmos édesapja mondott igent első perctől kezdve ötödik gyermekünkre. Külön felhívta Álmost a munkahelyén, hogy elmondja, nekünk van igazunk, ne hallgassunk senkire, a gyermeket mindig Isten ajándékának kell tekinteni, s elfogadni hálával és alázattal.
Csak ne félnék attól, hogy nyitott gerinccel születik! Néha éjszaka órákig forgolódtam, úgy éreztem, azt nem tudnám elviselni. De hogyan lehetnék biztos? Na és, ha megtudom?
Októberben elvittem Katit szemfenékvizsgálatra. Az eredmény rossz volt: már olyan elváltozások mutatkoztak, amelyek a vízfejűség következményének mondhatók, s amelyek ha tovább fejlődnek, lehetetlenné teszik a shunt-műtétet. Nagyon megijedtem. Nem áltathattam magam, a fejkörfogat-növekedés nem állt le teljesen, a kutacsa gyakran volt feszes. Vajon kibírja, amíg áttelepülünk? Ki tudja, mikor lesz az. Már túl voltam a második hónapon, a rosszullétek elmaradtak, a terhességnek még semmi jele nem látszott rajtam. Utazhatom. Nem sokat töprengtem, kihallgatást kértem a "barátomtól".
A megadott időben nem ő fogadott, hanem egy őrnagy, akit még sosem láttam, de tudtam, hogy ő nagyon jól ismer engem. Ő volt az édesapám "kérdezgetője". Olyankor jelentkezett, mikor édesapámat meglátogatta debreceni barátja, de én is mindig szóba kerültem az interjú során. Elmondtam neki, mi a helyzet, kértem, engedjék meg, hogy kivigyem a kislányt Budapestre. Feltűnően könnyen beleegyezett, mondta, adjam be a kérésemet, gyorsított eljárással megkapom az engedélyt, de amikor megyek az útlevélért, keressem fel. Tíz nap múlva már újra a Securitatén voltam. Mivel már nem izgultam, körül tudtam nézni az előcsarnokban várakozás közben. Két dolog tűnt fel. A világban nagy változások történtek mostanában, olyanok, amelyek kedvezőtlenek voltak Ceauşescu politikájának, hisz a román ellenzék, Tőkés László magnóra mondott vallomásai, Chrudinákék riportja és sok más ember nyílt beszéde egyre inkább Románia ellen fordította a nyugat hangulatát. Ennek ellenére itt ahelyett, hogy feszültebb lenne a légkör, a megszokottnál nyugodtabb, derűsebb arcokat láttam magam körül. S ami szinte hihetetlen volt: a Securitate portájának falán nem egy Ceauşescu-beszéd díszelgett, hanem egy hatalmas plakát a Román Állami Opera közelgő zilahi vendégszerepléséről. Vajon mi okozta ezt a változást? Miért olyan biztosak önmagukban? Akkor még azt hittem, ezek a jelek is arra vallanak, hogy erőseknek, támadhatatlanoknak hiszik magukat és a rendszerüket, tudják, hogy senki sem avatkozhat Románia belügyeibe. A későbbi események alapján viszont ez a hangulatváltozás egészen más folyamat előjele lehetett.
Az őrnagy tartózkodóan kedves volt. Nem sokat kérdezett, csak azt mondta, egy kérésük lenne hozzám. Tudják, hogy sok gondom van, de ha mégis tudnék rá egy kis időt szakítani, hazafelé jövet hozzak néhány példányt a Kapu című folyóiratból. Mondtam, jó, megpróbálom, s megkaptam az útlevelet. Nem értettem a dolgot. Nem tudtam ugyan, mi ez e folyóirat, de sejtettem, hogy nem turisztikai szaklap... Vajon mi a céljuk? Diákéveim tapasztalatai alapján tudtam, hogy a követség kulturális attaséjának kötelességei közé tartozik figyelni minden olyan sajtómegnyilvánulásra, amely Romániával kapcsolatba hozható. Ha a Securitatét érdekli egy folyóirat, nem szorul arra, hogy velem hozassa be. Ez az indok tehát ki van zárva. Maradt kettő, amelyek között nem tudtam választani: vagy le akarnak buktatni befelé jövet a határon (ugyan ki hiszi el nekem, ha ellenséges hangnemű cikkeket tartalmazó folyóiratot találnak a csomagomban, hogy azt a zilahi securitate kérésére hozom?), és így megakadályozzák az áttelepülési kérelmünk elfogadását, vagy pedig - és ezt tartottam valószínűbbnek - próbára akarnak tenni, mennyire vagyok hajlandó és alkalmas az együttműködésre. Egyet biztosan tudtam: ha megtalálom is, nem fogom hazahozni a folyóiratot. Nem is szóltam róla senkinek.
Megint búcsúztunk, megint azt hittem, hogy műtétre viszem a kislányomat, s ki tudja, hazafelé velem lesz-e.
Nem akartam Melindáékat terhelni tanév közben, ezért először Nicolette-nél, Borika keresztanyjánál szálltunk meg, aki bár húsz évvel idősebb nálam, csoporttársnőm volt az egyetemen, és sokat segített annak idején a beilleszkedésben. Tőle hívtam most fel az unokatestvéremet, akiről diákkorom óta semmit nem tudtam. Komoly nyomozómunkába került, míg megkaptam a munkahelyi telefonszámát. Beszélgetésünk hatására felkeresett, nagyon megörült nekünk, s azonnal hazavitt a Bajcsy Zsilinszky úton lévő lakásukba. Megismerkedtem a feleségével és három éves kislányával, akivel azonos nevet viselünk. Jó volt náluk, nagy szeretettel fogadták Katit, a sógornőm úgy viselkedett velünk, mintha a testvérem volna.
Már második nap elvittem Katit az Amerikai útra az ambulanciára. Ugyanaz a doktornő vizsgálta meg, aki nyáron is véleményt mondott róla. Megnézte a szemorvos diagnózisát, megnyugtatott, hogy ez a Kati állapotában természetes lelet, az agy feszül, de nem jobban, mint mikor legutóbb látta. Ha elvégzik a szemvizsgálatot fél évvel ezelőtt, valószínű ugyanerre az eredményre jutottak volna. Legyek nyugodt, ráér a műtét, egy éven belül mostmár úgyis áttelepülünk, akkor majd elvégzik. Most úgysem tudnék itt maradni, különben is meg kéne csinálni a rekonstrukciós műtétet is a gerincén, annak a gyógyulása két hónapig is eltarthat, stb. stb. Látszott, hogy le akar beszélni a műtétről, én könnyen hagytam magam meggyőzni, hisz újra átéltem azt, hogy valami nagyon rossztól, valami végzetestől menekül meg így Katikám, megint az enyém, megint visszakaptam.
Ha már megszabadultam a nagy gondtól, volt időm magammal is foglalkozni. Több ismerőst felhívtam telefonon, mit tanácsolnak, kihez forduljak. Egyik, ötgyerekes barátnőm úgy tudta, hogy legalább két hetet kéne várnom még, mert a magzatvíz alapján akkor tudják biztosan megmondani, egészséges-e a pici. Sürgősen haza akartam menni, ezért rákérdezett, miért olyan fontos megtudnom, nem beteg-e a magzat, ez úgysem változtat semmit az állapotomon. Jó, hogy telefonon beszéltünk, nem látta, hogy elpirulok, mert ő volt az első, aki így gondolkozott, s bizony megfordult a fejemben, hogy ha megtudnám, hogy nyitott a gerince a picinek, itt Magyarországon elvetethetném, otthon ez lehetetlen. Az ő véleménye megerősített, jó volt tudni, hogy nem vagyok egyedül, nem csak én látom úgy, hogy Istenre kell bízni, meddig tart életben valakit, akinek életet adott. Még egy hasonló biztatást kaptam, máig hálás vagyok nekik, hogy ők ketten mellém álltak, és megerősítettek. A félelmeim nem szűntek ugyan, szerettem volna biztosat tudni, de legalább megszabadultam a kísértéstől. Hetekkel később Borika lányom mondta rá az áment erre a felszabadulásra, amikor a maga ártatlan, hétéves fejével elgondolkodott, s így szólt: "Édesanyám, olyan jó volna, ha a kistestvérünk egészséges lenne, de ha mégse lesz, az se olyan nagy baj, legalább lesz egy társa Katinak, aki olyan, mint ő".
Az unokatestvéremék csak most tudták meg, hogy készülünk áttelepülni. Mint minden barátomat, őket is megkértem, gondolkozzanak, nem tudnak-e valami átmeneti megoldást számunkra, egy helyet, ahova megérkezhessünk, és Álmos számára valami munkalehetőséget. Berci akkor egy Budapesthez közeli tsz-nél dolgozott, megígérte, utánanéz, lehet, hogy talál tervezői vagy kivitelezői állást Álmosnak, s a pár éve üres munkásszállást talán átadnák szolgálati lakásnak. Hazatérve elmondta, hogy az állás valószínűleg meglesz, szükségük volna gyakorlott tervezőre, ami a lakást illeti, szinte biztos, hogy megkapjuk, ha Álmos beáll hozzájuk dolgozni. A lakás, jobban mondva ház, közel van Budapesthez, egy tanyaszerű épület, körülötte szántóföldek. Akaratlanul is beindítottam a fantáziámat. Egy tanyán élni Budapesten, magunk jelöljük ki a kerítésünk helyét, ültethetek virágokat, lehet egy kis veteményeskertem, talán egy-két gyümölcsfa is lesz az udvaron. Tarthatunk kutyát, macskát, senkit se fog zavarni, még szomszédunk sem lesz, akit a gyerekzsivaj bosszantana. Túl szép volt a kép ahhoz, hogy igaz lehessen, de jólesett álmodozni.
Mivel bizonytalan volt, gondoltam, elindulok még egy szálon. Telefonon találkozót kértem egy ismerős egyházi embertől, talán tudna segíteni. Vannak elhagyott kolostorépületek, plébániák vidéken, hátha befogadna minket valahol egy egyházközség. Talán még örülnének is neki, nem dől össze az épület, ha laknak benne. Az atya kedvesen, jóindulatúan fogadott. Mondta, hogy érdeklődni fog elhagyott plébániák után, hallott már ilyet, hogy erdélyi családot fogadtak be olyan helyen, ahol semmi kilátás nincs papi utánpótlásra. Pénzbeli támogatást is kaphatunk. Gyulay püspök úr felkarolta a menekültek ügyét, igaz, hogy már sokakon segített, de talán még jut nekünk is párszázezer forint, amin vehetnénk valahol vidéken egy parasztházat. Megköszöntem a jóindulatát, mondtam, majd jelentkezünk, ha átjöttünk, s ha nem találunk más megoldást. Pénzt nem akartam kérni, az a kevés, ami van ilyen célra, jusson a tényleges menekülteknek, akik egyszál ruhában jönnek, és senkijük sincs. Még nem tudhattam, mi mit fogunk áthozni, de az biztos, hogy nem leszünk magunkra hagyva, ha átjövünk, barátaink már most gyűjtik a ruhákat, bútorokat, edényeket.
Egy hétig maradtunk, azt is csak azért, mert nem volt senki, aki hamarabb haza tudott volna vinni. Zoltán, Eszter lányunk keresztapja vállalta a fuvarozást, aki a legnehezebb időkben havonta járt át Erdélybe segélyekkel, könyvekkel, baráti szóval. Ő maga is csodálkozott, milyen könnyen átjutottunk a határon. A vámos csak ránézett Katira, s már intett is, hogy mehetünk, ki se kellett csomagolni.
Otthon nagy volt az öröm. Egy-két kisebb ajándékot adtam a gyermekeknek, a nagyobbakat eltettem karácsonyra. Minden barátunk adott pénzt ajándékokra, így Istennek és nekik hála, szép karácsonyra számítottam.
1989 október-novemberéből két emlékem van még. Nem családi események voltak.
Számunkra a külvilággal való kapcsolatot napról-napra a Kossuth-rádió jelentette. Hallgattuk a reggeli órákban, néha délelőtt is, a Déli krónikát lehetőleg sohasem hagytam ki, majd miután Álmos hazajött délután, jóformán lefekvésig szólt a rádió. A budapesti TV adását ezekben a hónapokban már nagyon nehezen lehetett fogni Zilahon, a mi utcánkban egyáltalán nem. A román TV-t senki se nézte. Régebben még a Teleenciclopedie című természettudományos tv-enciklopédiát érdemes volt megnézni szombatonként, de szeptembertől levették a műsorról. Maradtak a Ceauşescuékat éltető-dicsőítő híradók, interjúk, s a modern népzenei műsorok - az meg már mindenkinek a könyökén jött ki. Napi másfél-két órás műsorideje volt a román TV-nek.
A Kossuth-rádió munkatársai, szerkesztői nem is sejtik, mekkora szerepük volt és van az erdélyi magyarok életében. Nemcsak a híradásokat figyeltük. Két nap volt hetente, amikor a Kossuth-rádió segített egy kicsit felülemelkedni a mindennapokon, amikor fellebbenhetett egy-egy pillanatra a függöny egy elérhetetlen, igaz emberi világról. Amikor a jó, a szép, az igaz nyíltan megszólalhatott, amikor a szeretet nem szégyellnivaló gyengeség vagy elcsépelt frázis volt, amikor szerephez juthattak a keresztény kultúra értékei. Egyik volt a Vasárnapi Újság Győry Béla szerkesztésében, másik pedig a szerda reggel Pintér Dezsővel. Édesanyám, aki ekkor már nyugdíjas volt, csak azért kelt egy órával korábban szerdánként, hogy hosszabban hallgathassa "Dezsőkét".
A rádióból hallottunk a magyarországi változásokról, 56 átértékeléséről, s arról, hogy a júniusi temetés után most, 1989. október 23-át már jelentőségéhez illően akarják megünnepelni. Aznap Borikám épp a Déli Krónika közben ért haza az iskolából. Szóltam, tegye le a táskáját, s jöjjön, álljon mellém, hallgassa, ami most következik, mert történelmi pillanatot élünk át, amit nem szabad elfelejtenünk. Pár szóval elmondtam, miről van szó, majd egymás kezét fogva, visszafojtott lélegzettel hallgattuk Szűrös Mátyás szavait: a Magyar Köztársaság kikiáltását.
Mennyire ellentétes volt ezzel, és mennyire döbbenetesen lehangoló a másik emlékezetes esemény: a XIV. román pártkongresszus, amelyen természetesen újraválasztották a Vezért. Mi sosem szidtuk a gyermekek előtt Ceauşescut. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy megóvjuk őket a gyűlölet lealjasító érzésétől. Elhatározásomban, hogy megpróbálunk áttelepülni, a vágyakozás mellett ez volt a döntő szempont. Hiába nevelem otthon kereszténynek a gyermekeimet, hiába tanítom nekik pici koruktól, hogy Isten előtt mindnyájan egyformák vagyunk, hogy minden emberben Krisztust kell keresnünk, hogy Ő azt tanította, szeressük ellenségeinket, s a gonosz embert csak sajnálni szabad és imádkozni érte, de gyűlölni sosem. Alig két hete jártak óvodába, és már azzal jöttek haza, hogy "a románok" bántják őket, nem hagyják őket játszani az udvaron. De ők is megmutatják "a románoknak": nem engedik őket a WC-re menni, stb. Hiába magyaráztam, hogy nem "a románok", hanem egyes rossz gyerekek bántják őket, s nekik nem szabad ugyanúgy viselkedniük. Míg velem voltak, talán megértették, de az óvodában átvették egymás nézeteit, szavait, érzelmeit. Nem tudom őket másként megmenteni a gyűlölködéstől, mint ha kiragadom őket abból a környezetből. Még Ceauşescuért is imádkoztunk, hogy segítse Isten megjavulni, emberebbé válni, s hogy bocsássa meg neki mindazt, amit elkövet, mert nem lehet ép elméjű ember.
Egész tevékenységéből legjobban az háborított fel, legnehezebben azt tudtam elviselni, amit a kongresszuson is produkált. Ő, vagy mások az ő kedvéért? Lényegtelen. Munkások, gyermekek tízezreit, százezreit gyűjtötték össze az ország minden részéből Bukarestbe, nem számított a gyár, a mező, a munka, a tanulás, két hét kiesés a termelésből. Napokig nem csinált mást az a párszázezer ember, mint állt, letérdelt, négykézlábra állt, jobbra dőlt, balra dőlt, állt, letérdelt, négykézlábra állt, stb. S mindezt azért, hogy százezrükből összeállhasson az élőkép: élő, de tárggyá, sőt festékcseppé aljasított emberekből a dicső férfiú és neje arcképe vagy a szocialista Romániára tűző napsugár. A falurombolás, a Duna-csatorna építése szörnyű dolgok voltak, de attól mindenki háborgott, sírhatott, ordíthatott, sőt az öngyilkosság szabadsága is megadatott neki - ezek mind emberi megnyilvánulások, még ha a szenvedő emberéi is. De szó nélkül, közömbösen venni tudomásul, hogy másfél napig utazunk, utána pedig két hétig naponta több órán át négykézláb állunk, hogy egy megalomániás őrült az emberi hátak alkotta pórusokból összeállt arcmását szemlélhesse, és ezt mindenki tudomásul veszi, soha senki ellene nem szól, nem tesz - ezt nem tudtam felfogni, ez felbőszített.

December. Istenem, köszönöm Neked, hogy megérhettem. Köszönöm Neked, hogy megsejthettem, átélhettem valamit abból a tiszta örömből, mely mentes minden hátsó gondolattól, amely kiszakít önmagamból, áttöri kicsinyes korlátaimat, az örömből, amelyben nincs önszeretet, amely nem tervez, nem fél, nem mérlegel, csak felszabadultan, milliókkal egyetlen fénynyalábba fonódva ujjongva repes egymás és az ég felé. És köszönöm, hogy eljöhettem, mielőtt csalódnom kellett volna, s megőrizhettem ezt az élményt a maga tisztaságában.
Mikuláskor együtt volt a család. Bálint fiam utánozni akarta hat évvel idősebb unokabátyját, így két Mikulásunk volt. Borika már felvilágosult nagylányként fogadta őket, Eszter, három évesen, nagyon meg volt illetődve, Kati úgy vette tudomásul a nagy fehér szakállú, piros köpenyes apró bácsik bejövetelét, mint minden mást a világon. Soha semmi nem váltott ki belőle heves reakciót, se csodálkozást, se félelmet, se ijedtséget. A mosoly, a jókedv, a nevetés volt az egyetlen indulat, amit kifejezett, soha semmin meg nem lepődött.
Egy valami nyugtalanított Kati állapotában ezen a télen. Már októberben elkezdődött. Váratlanul belázasodott, 39 fokig is felment a láza, de semmi más tünete nem volt. Két, legtöbb három napig tartott, aztán elmúlt a láz. Ha párnapi bentlét után újra kivittem Katit, akár csak 20-30 percre is a levegőre, estére újra belázasodott. Eleinte kezelni próbáltam. Szulfamidokkal kezdtem, majd antibiotikumot adtam, aztán kipróbáltam, mi lesz, ha nem adok semmit a lázcsillapítón kívül. Az eredmény ugyanaz volt. Akkor hát kár mérgezni a szervezetét gyógyszerekkel. Már arra is gondoltam, esetleg ez is agyi probléma, a nyomás következtében a hőközpont nem működik rendesen: ha lehűl a test, úgy védekezik, hogy kifűti. Nem volt semmi tünet a lázon kívül.
December 15-én megérkezett édesapámékhoz debreceni barátja, volt Wesselényi-kollégista, egyetemi tanár. Mivel szüleim a református templom tőszomszédságában laktak, s édesapám fontos tisztséget töltött be a gyülekezetben, elsők között tudták meg, hogy a bukaresti egyházügyi hivatalból telefonáltak a szilágysomlyai esperességre, készüljenek, mert másnap Tőkés László Menyőre érkezik. A zilahi pap is ki kellett, hogy utazzon Menyőbe a "fogadására". Menyő kis szilágysági falu, Tőkés László hivatalos szolgálati helye volt. Valószínűleg büntetésből kapta a váradi püspöktől, mert előző helyein a román hatóságok és az őket kiszolgáló püspök elvtárs szemében túlságosan lelkesen dolgozott a református ifjúság összefogásán. Bibliaköröket, irodalmi köröket vezetett Désen, majd Temesváron az ottani magyar diákok részvételével. Már régóta áthelyezték Menyőbe, de nem volt hajlandó engedelmeskedni olyan parancsnak, amit igazságtalannak ítélt. Írta a leveleit, magnóra mondta a véleményét, s a Szabad Európa Rádión és a Panorámán át mindenkinek tudomására hozta az őt ért sérelmeket. Jó volt tudni, hogy van legalább egy valaki közülünk, akinek a hangja messzire hallatszik. Ugyanakkor visszásnak tűnt, hogy ennyire sajnáltatja magát, mikor neki paradicsomi élete volt jónéhány paptársához képest. Zavart az is, hogy büntetésnek fogta fel a menyői szolgálatot (a váradi püspök tekinthette annak, ő nem), úgy éreztem, méltatlanul viselkedik. Isten szolgájának nem volna szabad különbséget jelentsen, hogy egy eldugott szilágysági falu elárvult nyájának vagy egy diákváros ifjúságának a pásztora. Ő, úgy látszik, többre hivatottnak tartotta magát, s nem tudom, ha szerényebb és alázatosabb, - a saját lelkén kívül - bárkinek használt volna-e vele.
Napok óta érkeztek a hírek Temesvárról, a rádió minden nap beszámolt róla, hogy a püspök megfenyegette Tőkés Lászlót, ha nem hagyja el Temesvárt, a román karhatalmisták erőszakkal fogják kilakoltatni. Tudtuk, az emberek élőláncot vontak a parókia, a templom köré, hogy megvédjék papjukat. Szombatról vasárnapra, 17-ére virradó éjjel megjelentek a hivatalos emberek, Tőkés László látta, nincs más választása: ha el akarja kerülni a konfliktust, meg kell nyugtatnia az embereket, és engedelmeskednie kell a parancsnak.
Vasárnap délelőtt édesanyám bátyja, a szilágyfő-keresztúri lelkész, hazafelé tartott a szomszéd faluból, hogy az ottani istentisztelet után saját gyülekezetében is szolgáljon 10 órától. A szekér, amelyen vitték, nem messze Keresztúrtól le kellett, hogy térjen az útról, mert Zilah felől hosszú konvoj haladt Szilágycseh felé, fekete autók, teherautók. Az akkori forgalommentes időkben (benzinhiány), feltűnő volt az egymást szorosan követő autók sora. Délután már tudtuk, hogy Tőkés Lászlót vitték Menyőbe. Mindenki látni akarta. Aki tehette, odautazott Zilahról is. Ismerős családok vattát gyűjtöttek, mert híre ment, hogy az átélt izgalmak miatt László állapotos felesége vérezni kezdett. Még ha hétfőn kórházba viszik is, szüksége lesz rá, mert a kórház a frissen szült anyák részére se tudott vattát biztosítani. Menyőnek boldog napjai voltak ezek. Villanyfényben fürdött a falu esténként, pedig világító utcai lámpát ezek a falvak évek vagy talán évtizedek óta nem láttak már. Őrizték szekusok is a házat, ahol Tőkés Lászlóék megszálltak, de őrizte őt a nép is. Nagyon szerették, büszkék voltak rá.
Közben a Kossuth-rádió tovább ontotta a híreket: Temesváron nagyon sok román csatlakozott Tőkés László híveihez, tüntetnek, Ceauşescu-ellenes jelszavakat kiabálnak, puszta kézzel szállnak szembe az ellenük kivezényelt rendőrökkel. Tőkés Lászlót - a rádió szerint - ismeretlen helyre hurcolták, senki se tud róla semmit. Édesapám debreceni barátja megijedt a fejleményektől, félt, hogy lezárják a határokat, ezért már hétfőn hazautazott. Megígérte, hogy azonnal felhívja a Kossuth-rádiót, és elmondja, hol van Tőkés László, és hogy semmi baja nem esett. Hétfőn minden hírműsorban emlegették Tőkést, beszéltek száműzetésről, moldvai fogságról. Kedd délben bemondták ugyan, hogy Debrecenből telefonáltak, miszerint Tőkés biztonságban van Menyőben, de délutánra már megint elvesztették. Szerdán délben közvetítették a debreceni professzor másodszori telefonhívását, amelyben már részletesen elmondja a történteket. Ettől kezdve megindult az áradat Menyő felé. Csütörtök reggel, amikor a zilahi lelkész röviddel felkelés után kinyitotta a kaput a sürgető kopogtatásra, nem más állt előtte, mint Chrudinák Alajos, a Panoráma főszerkesztője.
Ekkor már híre terjedt, hogy a temesváriak lázadása után, amelyhez már a diákok is csatlakoztak, megmozdultak a iaşi-i egyetemisták is. Még mindig nem hittük, hogy bármi komolyabb következménye lesz a mozgolódásnak, hisz volt már brassói munkássztrájk, hallottunk már a zsílvölgyi bányászok nyílt elégedetlenkedéséről, de ezeket az elszigetelt fellángolásokat könnyűszerrel el tudták fojtani. Amíg a bukarestiek csendben vannak, minden lázadás hamvába hal.
Csütörtök este néztük a román TV híradóját. Ceauşescu délelőtt nagygyűlésre hívta össze a bukarestieket, ebből adtak részleteket. Hosszasan szónokolt, nem nagyon figyeltem a szöveget, ám egyszer észrevettem, hogy megáll beszéd közben egy pillanatra, balra néz, messze a tér túlsó sarka felé. A kamerákat nem irányították oda, ő folytatta a beszédet, de mindegyre riadt pillantásokat vetett ugyanabba az irányba. Mellette ült a felesége, ő meg a körülötte állók is láthatóan ijedt érdeklődéssel, már-már felháborodással a tekintetükben néztek mind egy irányba. Ott valami történt. De hogy pontosan mi, azt később se tudtuk meg. Álmosnak eszébe jutott, hogy délelőtt egyik kolléganője hazaszaladt tízóraizni és kávét főzni, s mikor visszajött, elmesélte, hogy bekapcsolta a tévét. Az öreg éppen beszélt, s egyszercsak abbamaradt a közvetítés, amely egyenes adásban hozta a nagygyűlést, pár percig zenét sugároztak, majd folytatódott a szónoklat. Mindenki találgatta, mi történhetett.
Másnap, december 22-én reggel Katinak 40 fok fölé emelkedett a láza, nem volt magánál. Délelőtt enyhült a láz a gyógyszerek hatására, jóformán egyfolytában aludt. Ketten voltunk otthon, a többiek 12 körül értek haza óvodából, iskolából. Épp ebédeltettem a gyerekeket, mikor ránéztem az órára: 1 óra, kezdődik a Déli Krónika. Hátha mondanak valamit a tegnapi nagygyűlésről. Bekapcsoltam a rádiót. A harangszó és a szignál után a tartalomjegyzék következett, amelyben elhangzott egy ilyenszerű mondat: Bukarestben a felkelők átvették a hatalmat, Ceauşescu menekül. Hiába hallgattam tovább, a hírek között már nem szerepelt. Kacsa lenne? Mikor vége lett a Krónikának, gondoltam, bekapcsolom a román TV-t, tegnap volt adás napközben, hátha lesz most is.
Ahogy megvilágosodik a képernyő, mit látok? Egy neves román színész ül a mikrofon előtt, körülötte megilletődött emberek állnak, valamennyin feltűnő volt az ápolatlanság, nem voltak előkészítve a felvételre, mintha most szaladtak volna fel az utcáról. És Sergiu Nicolaescu beszél. Mióta a román TV létezik, ez volt az első alkalom, hogy valaki beszélt. Nem felolvasott, nem betanult szöveget darált több-kevesebb átéléssel, hanem beszélt: szólt hozzám, hozzánk, a szó legnemesebb értelmében. A gyermekeim azt hitték, megbolondultam, rohangáltam fel-alá a szobában, kacagtam, visítottam, tapsoltam, sírtam, mindent csináltam, ami rájön az emberre, ha hirtelen megvalósulni látja megvalósíthatatlannak vélt legnagyobb, legrejtettebb vágyát. Beszélnek a román TV-ben! Emberek ülnek a mikrofon előtt, nem robotgépek, őszinte emberi szó hallatszik, nem megfélemlített talpnyalók cuppogása. Szinte nem is számított, mit mond, a helyzet világos volt. Jöttek-mentek az emberek, hozták az újabb híreket. Két dolog volt biztos: az, hogy a TV-t elfoglalták, és az, hogy Ceauşescu menekül. Az első percek tombolása után nem bírtam a házban maradni. Kimentem az udvarra. Egyik szomszédasszonyom a tyúkjait etette, másik söpörte a járdát. Nem tudják. Nem tudják! Meg kéne nekik mondani, oda kéne ordítani: idefigyeljetek, vége!! Vége Ceauşescunak, vége a rettegésnek, a hazudozásnak, igaz, bátor emberek kezében az ország! - De vajon ők mit szólnak hozzá? Hátha holnapra minden visszaáll, s a szeku nem fogja sajnálni az időt és fáradságot, hogy összeszedje az örvendezőket. Nem mertem szólni. Majd megtudják. Visszamentem a házba.
Alig félóra múlva újra kimentem az udvarra. Fojtogatott a bezártság, az, hogy egyedül élem át az eseményeket. A gyermekeim nem foghatták fel, mit jelent mindaz, ami történt, részben mert románul semmit sem értettek, amit meg én mondtam nekik, az számukra nem volt fontos dolog, sosem hallottak minket panaszkodni. Nem tudhatták, mit jelent nekünk az a szó, hogy szabadság, mert nem tudtak a rabságról sem. Ahogy kiléptem az udvarra, különös zajt hallottam messziről. A város főutcájáról, lentről, a völgyből fölhallatszott száz meg száz ember örömujjongása, minden autó dudált. Nyílt a kapu, Álmos jött haza, jóval a munkaidő lejárta előtt. Ő higgadtabb volt nálam, de az ő arcán is ragyogott az öröm. Telefonon adták tovább egymásnak a hírt az intézmények, gyárak, irodák, mindenütt megállt a munka, az emberek kitódultak az utcára. Amit én nem mertem megtenni, ők merték: egymás nyakába borulva sírtak, nevettek, kiabáltak. Pár percen belül hatalmas tömeg hömpölygött a gyárnegyedből a város központja felé.
Zilahon minden békésen, a legkisebb rendbontás nélkül zajlott. A securitate emberei az első szóra megadták magukat, a hadsereg azonnal a felkelők oldalára állt, átvette a hatalmat, az irányítást, sem a rendőrség, sem a pártvezetés nem tanúsított semmilyen ellenállást. Délután már a városháza erkélyéről az ortodox, a baptista, a református lelkész szólt a téren összegyűlt tömeghez. Rövid időn belül katonák álltak a város minden fontosabb épülete előtt.
Mint egy túlságosan felfújt luftballon, pukkadt ki, robbant szét a Ceauşescu-rendszer. Ellenállhatatlanul követték egymást az események. Mire az emberek feleszméltek, a régi vezetés eltűnt a városból, új arcok, jól ismert, tekintélyt parancsoló, tiszteletet érdemlő arcok jelentek meg a helyükön. Még senki nem intézkedett, egyetlen teendő volt: nézni a tévét, várni a bukaresti fejleményeket, és alkalmazkodni hozzájuk.
Azon ritka házak közé tartoztunk, ahol elkészültek a karácsonyi sütemények. Lelkileg talán kevésbé készültünk fel az ünnepre, mint máskor, mert Kati láza és a bukaresti események lekötötték, eltérítették a figyelmünket, érzelmeinket, de mert télire egyetlen szobába zsúfolódtunk össze, ott volt a konyha is, a tévé is, csak úgy kellett fordítanom a készüléket, hogy tésztagyúrás közben is lássam a képernyőt.
A hadsereg átállásakor tudtuk már, hogy minden eldőlt. Napokig tartott az ellenállás Bukarestben, újra meg újra gépfegyver és ágyúlövések zaja remegtette meg a szívünket, s bár nagyon sajnáltuk az elesetteket, a halott fiatalokat, akik nem részesülhetnek harcuk gyümölcséből, az alapérzés az első két hétben a mámoros öröm volt.
Megértük azt, hogy a román televízióban három nyelven naponta többször is megjelenjen a felirat: Boldog Karácsonyi Ünnepeket! A "karácsony" szót bűn volt kimondani évtizedeken át. Az események szünetében olyan filmeket, felvételeket, videoklippeket vetítettek, amiket a bukaresti nézők küldtek be a Televízióba. Volt köztük klasszikus román népzene (nem a szocialista folklór, ami már a könyökünkön jött ki), régóta elhallgattatott költők verseit csendre ítélt színészek mondták el, voltak felvételek ritka, titokban lejátszódott kulturális eseményekről, de küldtek be külföldi filmeket, egy csodálatos holland karácsonyi műsort, Julie Andrews Ausztriában készült felvételeit, francia rajzfilmeket, mindmegannyi ínyencséget, amelyre évek, évtizedek óta sóvárogtunk. Megdöbbentő volt látni, hogyan ujjong a román nép. Ahhoz voltam szokva, hogy mindig csak magunkat, az elnyomott magyarságot sajnáljuk, sajnáltassuk, észre sem vettük, hogy a románság - és nemcsak a nyomorgó paraszt, hanem az értelmiségi is - mennyit szenved a Ceauşescu-politika prése alatt. Az a kép alakult ki bennünk, hogy - nagyon ritka kivételtől eltekintve - a románok helyeslik Ceauşescu nézeteit, hisz mindent értük tesz, el tudja hitetni velük, hogy gigantikus álmai az ő javukat szolgálják. S most mit látunk? A románság elnökével együtt sutba dobja mindazokat az eszméket, mindazokat a teljesítményeket, az önmagáról, mint különleges adottságú népről hangoztatott nézeteket, az egész belterjességet, amit az elmúlt húsz évben szajkóztak. Kiderül, hogy nemcsak a hamis illúziókat ismeri önmagáról, hanem számontartja valódi értékeit, s azokat előszedve, összegyűjtve, két tenyerébe fogva nyújtja oda Európának: itt vagyunk, ilyenek vagyunk, fogadjatok el minket. És beleillett ebbe a képbe Iliescu is, aki franciául beszélt a francia újságíróval, oroszul a szovjet nagykövettel, angolul az amerikaiakkal. Kulturált volt, tudott viselkedni, akkor még a mosolya is őszinte volt, barátságos, s csak akkor láttam kicsit zavartnak, mikor Petre Romannal, a "tankok által felavatott" miniszterelnökkel együtt térdre borulva kellett imádkoznia a meghalt ifjakért. Két hét után már megjelentek, és egyre nagyobb szerephez jutottak a zavaró tényezők. Egyre többen óvták a népet a túlzott bizakodástól, elkezdődtek a viták, vádaskodások, a mieink is kezdtek magukhoz térni, s rájöttek, hogy számunkra nem sok újat hoz ez a megváltozott világ. A győzők azt hitték, hogy a nép meg fog elégedni Ceauşescu eltiprásával, és boldogan öleli keblére reformkommunista megmentőit. Pedig hát már nálunk okosabbak is megmondták: félszabadság nem szabadság, a diktatúra és a teljes demokrácia között nincs tartható középút.
Ahogy elhallgattak a fegyverek, és kezdett körvonalazódni a jövő arculata, két dolgot biztosan tudhattunk-hihettünk: senki sem fogja többé akadályozni vallásos tevékenységünket, és senki sem fogja a szánkra tapasztani a kezét, ha kimondjuk, amit gondolunk. Évekkel ezelőtt, mikor uruguayi barátom hosszasan panaszolta levelében a helybéli kormány rossz politikáját, nehéz helyzetüket, nem tudtam vigasztalni, mert nem tehettem. Csak annyit szerettem volna mondani: Pedro, drága, nem is olyan rossz a helyzetetek, ha te ezt nekem büntetlenül leírhatod, s a leveled meg is érkezik. Ezt a szabadságot most megkaptuk.
Tele voltam tervekkel, vágyakkal. Fel akartam ajánlani tudásomat, szerettem volna gyűjteni, cikkeket írni, lapot szerkeszteni, néprajzot tanítani. Én voltam akkor Románia egyetlen aktív, diplomás néprajzosa. Gondoltam, hátha eszébe jutok valakinek. Nem így történt. Keserves felismerés volt, egy éjszakám ment rá, míg megemésztettem, hogy a hosszú hallgatás után mindenki beszélni akar, mindenki úgy érzi, tele van életrevaló, értékes gondolatokkal, ötletekkel, amelyek eddig az agyában vagy az íróasztal fiókjában molyosodtak, ki akarja végre mondani, amit évtizedekig tárolt: önmagát. És mindenki csak a maga hangját akarja hallani, senki nem kíváncsi a másikra. Az én hangom sem érdekelt senkit, ahogy a másé sem. Egy januári este sírva kértem Álmost, maradjunk itthon, itthon van ránk szükség, most már lehet utazni, Katit, ha kell, bármikor kivihetjük. Talán ha akkor megszólít valaki, és azt mondja: nézd, itt van ez a munka, ezt te tudod a legjobban elvégezni - akkor otthon maradunk. Szerencsére Álmost nem befolyásolták ennyire a körülmények és az általuk kiváltott érzelmek, kérte, nyugodjak meg, aludjam rá egyet, s aztán majd beszélünk róla. Másnapra már én is lehiggadtam. Senki sem jelezte, hogy kellenék, én pedig, ha Isten akarata szerint próbálok élni, egyetlen dolgot tudhatok biztosan: ezt az öt kisgyermeket rám bízta, értük felelősséggel tartozom. Semmi más nem biztos, se a tanítás, se a néprajz, semmi. Egyetlen biztos hívatásom az anyaság, s ha azt nem tudom is eldönteni, hogy a nagyobbaknak s a picinek hol lenne jobb, Katit biztosan Budapestre kell vinni. Végül az ő szempontja döntött: ki garantálja, hogy ha otthon maradunk, bármikor, hónapok, évek múltán kiutazhatom vele külföldre azonnal, ha arra szükség van.
Folytattuk a készülődést. Január közepétől kezdve sorra mindenki megkapta az útlevelét, akinek kérvénye be volt adva a rendőrségre. Álmos azonnal kiutazott Magyarországra, hogy lakás- és állásügyben körülnézzen. Nem volt más szempontunk, csak hogy Budapesthez vagy Pécshez közel legyünk. A Dunától keletre semmiképpen sem akartam élni, ezért klinikák szempontjából ez a két város jött számításba. Sokfelé járt Álmos, de konkrét választ sehol sem kapott. Ahol lakás lett volna, nem volt munka, ahol munkát kapott volna, nem talált lakást.
Közben levél érkezett Esquelbecq-ből. Marie-France megírta, hogy karácsonykor a templomban a betlehem mellé odahelyeztek egy kis perselyt, amelyre ráírták: Pour Cathy - Katinak. Egy hétig tartották kint a perselyt, az összegyűlt pénzt Budapestre postázták egyik barátnőm címére. Nagyon jólesett, hogy gondoltak ránk.
Gyorsan telt az idő. Minden hivatalos helyen zűrzavar volt, senki se tudta, milyen törvények érvényesek, melyek nem, mivel cserélték ki azokat, amelyeket már senki sem vett figyelembe. A kiutazásról annyit tudtunk, hogy lényegében bármit vihetünk, bútorokat, könyveket, mindent, megadott mennyiségig. A nagyváradi vámhivatallal kellett megállapodni, mikor, melyik nap tudnak fogadni vámolásra. Sokan álltak útra készen, lassan haladt a munka. Nekünk azt válaszolták, hogy leghamarabb április 28-án tudnak velünk foglalkozni. Az nekem túl késő volt. Áprilisban a kilencedik hónapban leszek. Nem kockáztathatom, hogy útközben induljon be a szülés. Némi fontolgatás után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk, amint vége a nagy hidegnek, és amint egy biztos pontot találunk, ahol félévre befogadnának.
Álmos újra kiment Magyarországra, mostmár azzal az elhatározással, hogy nem jön vissza, amíg valami megoldást nem talál. Az ideiglenes lakásunk, úgy látszott, Isten akaratából megoldódik. Volt egy nagyon kedves szomszédasszonyom, aki családostul szintén a kitelepedés előtt állt, de ők csak nyáron készültek indulni, ha a gyerekek befejezik a tanévet. A Pesten élő húga házában készítettek elő számukra egy alagsori szoba-konyha-fürdőszobás lakást, addig, míg ők is találnak végleges megoldást. Mivel ez a lakás nyárig üresen állt, megbeszélte húgával, engedjék meg, hogy érkezésükig mi foglalhassuk el. Legyen egy biztos hely, ahol kihordhatom a kicsit, s a születése utáni legnehezebb első két hónapot eltölthetjük. Óriási megkönnyebbülés volt ez számunkra. Nem is vágytam többre, hisz megtanultam, ha hiszem, hogy Isten a tenyerén hordoz - és hiszem -, nem kell a jövőtől félnem, mindig csak a holnapi nap számít. Olgával, leendő háziasszonyunkkal személyesen is sikerült találkoznunk Zilahon, röviddel a kiutazásunk előtt. Addigra már budapesti barátaink megtudták, hová érkezünk, és nekiláttak az üres lakás bebútorozásának. Az indulásunk előtt utolsó két hétben minden nap ott voltak a pesti Jávorfa utcában, mikor kinek adódott egy kis szabadideje, segített, rendezett, hurcolkodott. Olga mesélte el, milyen lázas munka folyik, de próbált tapintatosan felkészíteni, hogy ne sokat várjunk a lakástól, inkább látszik ócska bútorraktárnak, mint kényelmes otthonnak. Később bevallotta, hogy amikor Zilahról hazatért, maga is jócskán meglepődött, amikor benyitott a közben berendezett alagsori lakásba.
Álmos nem vesztegette az idejét Magyarországon. Járt Kaposváron, Komlón, Siklóson, Pécsett, megnézte az unokatestvérem által javasolt tanyát - le is mondott róla azonnal a rozogasága miatt. Megnézte az egyház által felajánlott üres plébániaépületet egy kis alföldi faluban - kicsinek találta, de legalább sikerült munkára lelnie Budapesten: egy építőipari kisszövetkezet tudna foglalkoztatni még egy építészt.
Nem sokat kellett csomagolnunk. Eszterünk keresztapja vállalta, hogy egy Volkswagen mikrobusszal értünk jön. Annyi holmit vihettünk, amennyi abba belefért nyolc személy mellé. A vámnál elmondták, hogy később már semmit sem lehet utánunk küldeni, ha tehát nem várjuk meg a vámolást, annyi holmink marad, amennyit a határátlépéskor kézipoggyászként magunkkal viszünk. Nem mondom, hogy teljesen közömbösen váltam meg bútorainktól, különösen a dédnagymamám szalongarnitúráját sajnáltam, de szerettem a sötétre pácolt konyhabútorunkat s a nappali bútorát is, amit az esküvőnk után vettünk. Ha nem vártam volna Andrást, biztos magunkkal visszük őket, de így a kicsi volt a fontosabb. Ruhaneműt alig csomagoltam, edényeket, személyes emléktárgyakat, játékokat, néhány nélkülözhetetlen vagy nagyon kedves könyvet pakoltunk be, s hogy bútorunk is legyen, két összecsukható csőágyat s négy turista-széket készítettünk elő. Nem ürítettük ki a lakást, én már nem bírtam úgy a munkát, a házinénitől májusig haladékot kaptunk a kiköltözésre. Szüleim, testvéreim csomagoltak össze végül. Nem lehetett nagyon szívderítő számukra, hisz minden úgy maradt utánunk, ahogy laktunk benne.
Indulásunk időpontja már csak attól függött, hogy Zoltán mikor tud értünk jönni. Nem éreztem semmi szomorúságot. Minden erőmmel azon voltam, hogy a gyermekeknek megkönnyítsem az elválást, ez pedig csak úgy sikerült, ha egyfolytában a jövőbeni életünkről beszéltem nekik. Meséltem Budapestről, a Dunáról, a Balatonról, a tele üzletekről, leendő barátainkról, s úgy belelovalltam magam, hogy már bennem is csak a reményteljes várakozás élt, ami elnyomta a szomorúságot. Megtanultam már búcsúzni, tudom, hogy az elválás fájdalmát lehet enyhíteni, ha nem figyelünk rá, ha teljes erőnkkel koncentrálunk az előttünk álló út érdekességeire, új feladatainkra. Édesanyám velünk jött, ez is könnyített az elváláson, de még így is nehéz volt mosolyogva integetni mindig erős édesapámnak, akinek csorogtak a könnyei. Nem tudom, engem sajnált-e inkább vagy az unokáit, akiknek őrzésében születésük óta a legfőbb segítőm volt, és mindig határtalan türelemmel teljesítette szeszélyes kívánságaikat.
Mennyivel könnyebb volt mégis ez a búcsúzás, mint amilyen a decemberi események nélkül lett volna! Hiszen nem véglegesen váltunk el, még csak nem is valami bizonytalan, meghatározatlan időre! Ha beadják az útlevélkérelmüket, és megkapják az útlevelet, bármikor meglátogathatnak. Azt tudtam, hogy mi nem fogunk egyhamar jönni. Minden fájdalmas elszakadásnak az idő a legjobb gyógyszere. Azt akartam, hogy a gyermekeknek legyen idejük meggyökeresedni, otthont találni Magyarországon, ne járjanak úgy, mint mi felnőttek, akik itthonról hazamegyünk és viszont. S hol van még az a hely, amit otthonunknak tekinthetnénk hosszabb időre?
 
 
0 komment , kategória:  Élsz,Barackvirág!  
Olvasd, és oszd meg másokkal is, ha tetszett.
  2013-02-08 12:17:55, péntek
 
  III. fejezet/2

Esquelbecq macskaköves főterének egyik oldalán áll a templom. A teret többi oldalon színes, két-háromszintes, szorosan egymáshoz tapadó, régi lakóházak keretezik. Szentendrét idézte fel bennem a látvány. A téren már gyülekeztek az autók. A Monsieur le Curé - a plébános - a templom bejáratánál állt. Marie-France bemutatott, s megkérdezte, áldozhatok-e. Az atya egy pillanatig gondolkozott, aztán azt válaszolta, biztos, ami biztos, gyónjak meg. Pár percet adott a felkészülésre, aztán kért, menjek vele az oltárhoz. Letérdeltünk egymás mellé az oltárral szemben. Mosolyogva biztatott, gyónjak, amilyen nyelven jólesik, ő ért egy keveset angolul, de Akinek a bűnvallás szól, megérti az anyanyelvemen is. Az angolt választottam, talán udvariasságból, ő latinul oldozott fel, majd franciául kiadta a penitenciát. Visszatértem a főhajóba, leültem Marie-France mellé. Mivel náluk megjelenik egy havi kiadvány, Imádkozzunk az Egyházzal címmel, amely minden vasárnapra közli a mise teljes szövegét s az ajánlott énekeket dallammal együtt, nem volt nehéz bekapcsolódnom a szertartásba. A körülöttem ülők kedvesen mosolyogva nyugtázták igyekezetemet. Itt éltem át először azt is, milyen ereje van az egymás kezét fogva elmondott Miatyánknak.
Az egyetemes könyörgések után Marie-France előrement a mikrofonhoz, pár szóval bemutatott minket, s miután hálát adott az Úristennek, mert lehetővé tette számukra, hogy együtt lehetnek egy Romániából érkezett édesanyával és gyermekével, kérte a közösséget, imádkozzanak együtt Kati gyógyulásáért. Ezt az imát utóbb nekem ajándékozta, kincsként őrzöm ma is.
Kifelé menet sokan odajöttek hozzánk, kezet nyújtottak, örömüket fejezték ki, hogy megismerhettek. Kati végig az ölemben volt, csak a gyónás alatt adtam át Marie-France-nak. Házigazdánk megmutatta a templom előterében lévő nagy falitáblát, amelyen a Kelet-Európában, s különösen Romániában élő keresztény testvérekért mondott könyörgések, folyóiratokból kivágott fotók és a Kati kinagyított képe volt kiállítva. Egy ilyen távoli, kicsi francia városban hónapok óta imádkoztak értünk.
Ebéd után a családdal kocsiba ültünk, és átutaztunk Dunkerque-be. Meglátogattuk Pierre kórházban lévő édesanyját. Belépve a Poliklinika épületébe, tökéletesen hangszigetelt, széles, világos folyosókon mentünk tovább, a fordulók le voltak kerekítve, még az üvegfalú fülke is, ahol az ügyeletes nővér ült, félkör alakú volt. Kis előtérből nyílt a kétágyas betegszoba. Az ágyak között hűtőszekrény, rajta rádió, telefon és különböző színű gombok: hívó és riasztógomb, és az ágyakkal szemközti falra ferdén felszerelt televízió indító gombja. Az előtérből nyílt a szobához tartozó WC és zuhanyozó. A hatalmas ablakból a háztetők felett a kikötőig lehetett látni. Még ez a beteg néni is örült nekünk, kérdezgetett, és igazi nagymamásan próbálta megnevettetni Katit. Ez sikerült is. Kati egész utunk során úgy viselkedett, mint akinek természetes életformája az állandó költözés, új arcok, új környezet látványa: nyugodt, békés volt.
A kórházból lementünk a tengerpartra. Otthon sosem jutottam el a Fekete-tengerre, ezért különösen nagy élmény volt az Északi-tenger. Sajnos olyan erősen és kitartóan fújt a szél, hogy nem mertünk Katival sokáig sétálni a homokban. A kikötő kevésbé hatott rám, túl sok volt a rúd, a cső, a vas, rengeteg autó, zaj, még a Marseille-ből éppen befutó hófehér utasszállító látványa sem ragadott meg. A tenger, a maga végtelenségével, megszólított, felelt rá egy hang valahol a lelkem mélyén, ismerősként köszöntötték egymást. De a kikötői nyüzsgés idegen volt mindattól, amit valaha láttam és szerettem, sajátomnak éreztem.
A vasárnapi vacsora annyiban különbözött az előzőtől, hogy egy-egy vékonyka szelet préselt sonkát is kaptunk a paradicsom és a karfiol mellé.
Másnap délelőtt vendégek érkeztek. Nicole, a négygyermekes "szomszédasszony" (ő lakott hozzánk a legközelebb, egy kilométerre, a város irányában), és Lucile, a barátnője. Külsőre tökéletes ellentétei voltak egymásnak. Nicole fekete hajú, kreolbőrű, örökké nevető és nevettető 45 éves asszony, mindig piros blúzt viselt, és rengeteget dohányzott. Lucile fehérbőrű volt, kék szemű, szőke hajú, halványkék ruhát hordott, lassan, megfontoltan beszélt, ő volt az egyetlen, akinek minden szavát értettem. Lengyel volt az édesanyja, de ő már Franciaországban született, s a franciát tartotta anyanyelvének. Ők is levittek a tengerpartra, sajnáltam csökkenteni az örömüket, igyekeztem úgy viselkedni, mintha velük pillantanám meg először az Északi-tengert. Ez szinte igaz is volt, mert ragyogó napsütésben, teljes szélcsendben értünk a partra, egészen más arcát mutatta most a tenger. Akkora adag ananászfagylaltot vett nekem Lucile, hogy bármennyire sajnáltam, kénytelen voltam felét a szemétbe dobni. Már harmadik napja csak francia szót hallottam magam körül, egyre könnyebben tudtam én is kifejezni magam. Késő délutánig együtt voltunk, s lényegében sosem akadt el a beszélgetés az értetlenség miatt. Sokat kérdezgettek az otthoni életünkről, arról, hogyan lehet háztartást vezetni, főzni ott, ahol semmi sincs, egészségesnek maradni télen az alig fűtött lakásokban, s vidámnak a 3-4 órás esti áramszünetek idején.
A hét többi napján sem ültünk tétlenül. Látogatók jöttek-mentek. Volt, aki csak beugrott, hogy Katit lássa, mások ajándékot hoztak, beszélgettek, adakoztak. Kaptunk néhány gyönyörű albumot, Nicole meglepett egy frissen megjelent katolikus enciklopédiával, a Théo-val, egy másik család elegáns, összecsukható babakocsit ajándékozott Katinak. Ezért most különösen hálás voltam, nem kellett már mindenhová a hasamon cipelnem. Közben Marie-France gyűjtötte a pénzadományokat. Elhíresztelte a városban, hogy a Kati műtétéhez harmincezer frankra volna szükség, ami igaz is volt. A hölgy, aki minket Párizsba hozatott, az útiköltségen kívül máshoz nem tud hozzájárulni, ezért Marie-France kéri, hogy aki tud, segítsen. Minden frankot boldogan rakott a többi közé, esténként Hélène is átjött megszámolni a bevételt. Különösen büszkék voltak arra, hogy a városka polgármestere is küldött 500 frankot egy meleghangú levél kíséretében. Nagyon akartak segíteni, de igen rövid volt az idő.
Megtudtam végre azt is, hogy a címünket egy nemzetközi keresztény szervezet, a Christian Solidarity International juttatta el hozzájuk, ennek tagja Marie-France és a barátnői. A szervezetnek Németországban, Svájcban, Belgiumban és Franciaországban vannak központjai. Hogy ők honnan tudták meg a címemet, azt azóta sem tudom, csak sejtem, hogy valamelyik magyarországi barátnőmtől, akinek voltak nyugati kapcsolatai.
Számomra addig ismeretlen volt az az életforma, amit ezek az asszonyok éltek. Alig néhánynak volt állandó munkahelye, mint Hélène-nek az iskola. Ő fáradtabb, hajszoltabb is volt a többieknél. Nicole, Lucile, Marie-France és még jó néhány ismerősünk reggel útratette a családot: gyerekeket iskolába, férjet munkahelyre, aztán rendet raktak, telefonáltak egy-két barátnőnek, s hol itt, hol ott összegyűltek ketten-hárman. Beszélgettek, sétáltak, vásárolni mentek, délben ettek valamit, aztán pihentek, tévét néztek, olvastak, délután megint meglátogatták egymást. Volt idejük töprengeni: hol, kin, hogyan lehetne segíteni, milyen előadásokat, összejöveteleket, jótékonysági akciókat lehetne szervezni. Főzni csak hétvégén kellett komolyabban, hétközben csak a vacsorakészítés jelentett munkát. Nekik is megvoltak a maguk gondjai, hisz általában még iskolások voltak a gyermekek. Különösen az ő jövőjük, a felvételik, a munkalehetőségek, az állandóan romló anyagi helyzet jelentett problémát. De azt a stresszt, rohanást, hajszát, ami Kelet-Európában van, ők nem ismerik. Kiegyensúlyozottak, derűsek, s mert sokat imádkoznak, ha bajban vannak sem kapkodnak fűhöz-fához, nem esnek kétségbe. Elég nyugodt élettempójuk van ahhoz, hogy rögtön eszükbe jusson: saját erőből úgysem mennek semmire, bízzák Istenre a kiúttalannak látszó helyzeteket, s ők maguk ésszerűen, józanul, kapkodás nélkül igyekezzenek kijutni a bajból.
Északi tartózkodásunk legszebb napja a csütörtök volt. Lucile és férje, Alexander, egésznapos kirándulásra vittek. Előbb egy kedvelt kirándulóhelyüket mutatták meg: egy sokszáz hektáros, gondosan ápolt erdőbe mentünk. Már ahogy közeledtünk, lassítani kellett, mert százméterenként mesterséges buckák késztették fékezésre a vezetőket. (Akkor még nem ismertük a fekvőrendőröket.) Az erdő szélén tiltó tábla jelezte, hogy bár folytatódik az aszfalt, a négykerekű járműveknek tilos behajtani.
Évszázados fák között sétálva negyed óra múlva egy tiszta vizű kis tóhoz értünk. Rengeteg vadkacsa úszkált a part közelében. Katit levittem a vízhez, hogy ő is láthassa őket. Szelídek voltak, egy kacsamama öt kis csibéjével egészen közel úszott hozzánk. Körbesétáltuk a tavat, majd egy padon megettük a magunkkal hozott szendvicset. Amikor egy kocogó pár a tavat megkerülve harmadszor futott el előttünk, továbbindultunk.
Az erdei séta után egy műemlék jellegű városka központjában folyó régészeti ásatásokat néztük meg, majd félórás kocsikázás után elénk tárult a környék gyöngyszeme: St. Omer. Hatalmas gótikus katedrális uralja a várost. Arra gondoltam, mostmár azt sem bánom, ha úgy kell elhagynom Párizst, hogy nem látom a Notre-Dame-ot. Ennél nem lehet lenyűgözőbb. Ezt a tökéletes szépséget nem lehet túlszárnyalni az építészetben. Nehezen találtuk meg a kanyargó kis utcát, ami a bejárathoz vezetett, de így legalább többször körbejárhattuk kellő távolságból, hogy minden oldalról megcsodálhassuk változatos csipkézetét.
Mikor beléptünk, csend volt, ám ahogy a kórus alól kiértünk a főhajóba, megszólalt az orgona. Meg kellett állnom. Ez nem lehet véletlen, ez nekem szól: a kórus halkan énekelni kezdte a Salve Festa Dies kezdetű gregorián húsvéti himnuszt. Ez volt a kedvenc gregorián énekem, rajta van azon a kazettán, amit tíz éve, diákkoromban másoltam át egy német lemezről, s amit sikerült hazacsempésznem. Ez jelképezte számomra a húsvéti örömhírt. Mióta megvan, minden évben bekapcsoltam nagyszombat este, hogy bár így, egy kazetta segítségével, a himnusz végén felzengő harangszót hallgatva, egyesülhessek a világ összes katolikus templomában és kolostorában ujjongó keresztények örömével, akik együtt élhetik át azt a pillanatot, amikor a kétnapi csend után egyszerre szólal meg az orgona és a templom összes harangjai, jelképezve Krisztus feltámadását. Csak amikor újra csend lett, indultunk tovább, hogy lassan körbejárva, a St. Omer-i katedrális belső terének szépségét is magunkba fogadjuk.
St. Omer után hazafelé vitt az utunk. Elfáradtam, vacsora után Katival együtt én is lefeküdtem.
A kirándulás másnapján búcsút mondtunk a háziaknak, és a hátralévő napokra átköltöztünk Nicole-ékhoz. Ők is tanyán laktak. Nicole férje igazgató volt egy dunkerque-i gyárban. A ház és környéke híven tükrözte, hogy semmiben sem szenvednek hiányt. A négy gyerek négy szobája fenn volt az emeleten, ezek egyikébe költöztünk mi be Katival. A két nagylány - Marie és Caroline, 14-16 évesek - talán örült is, hogy összeköltözhetett. Ők már elég önállóak voltak. Otthon töltötték a vakáció első napjait, olvastak, játszottak az apjuk számítógépén, tollasoztak, este beültek a kocsiba, s bementek a városba a barátaikhoz. Míg náluk voltunk, betartották pontosan a tizenegy órai hazaérkezést. Akkor kezdett sötétedni.
Hamar rájöttem, hogy Nicole természetének az örök mókázás, amit addig tapasztaltam, nem a legjellemzőbb vonása. Miután végigvezetett a házon, és mindent megmutogatott, visszaértünk a földszinti nappaliba, levett egy fényképet a szekrényről, és könnyes szemmel mutatta nekem. Egy pár hónapos kisbabát ábrázolt. Ő született negyediknek, de valami rendellenessége volt, és tízhónapos korában meghalt. Ezért érzett minket Nicole az első perctől közel magához. Míg együtt voltunk, úgy viselkedett velem, mintha testvérek lennénk, de én volnék a tapasztaltabb, idősebb.
Szombaton Lucile-ékhez mentünk ebédelni. Az ő otthonuk másképpen tükrözte a jólétet. Nicole-éknál minden vadonatúj volt, minden makulátlanul ragyogott. Lucile-ék idősebbek voltak, egyetlen lányuk már férjhez ment, nem lakott otthon. Ebben a házban minden régi volt. Szépen rendben tartott antik bútorok, faliórák, porcelánok, csecsebecsék, márkás festmények, szőnyegek, függönyök, egy régi családi kép a falon a férj, Alexander családjáról, s egy öreg bányászlámpa a dédnagyapától. Minden tárgyhoz valami emlék fűződött. Alexander, a mintanagyapa, elvitte Katit kocsikázni, ezalatt Lucile megmutatta a kertjét. Legjobban a házat körülvevő széles, teljes pompájában kéklő levendulaágyás tetszett.
Az ebédet közösen készítették. Étvágygerjesztőnek különféle sós ropogtatnivalókat kínált Lucile a konyhában, gyűszűnyi, sűrű, vörös burgundi bort ittunk hozzá. A főétkezéshez az ebédlőben ültünk asztalhoz. Leves itt sem volt. Egészben sült ponty volt a fő fogás, párolt vegyeszöldség körettel. Alexander négyféle mártást készített hozzá. Aztán gyümölcs, sajt és bor. Ebéd után a teraszon fagylaltoztunk, majd visszatértünk Nicole-ékhoz. Nem búcsúztunk el Lucile-éktól véglegesen, mert hétfőn ők fognak kikísérni a vonathoz. Nicole-nak be kell mennie a városba egyik gyermeke felvételijét rendezni.
Vasárnap újból templomba mentünk. Valami helyi szervezet, egylet megalakulásának 50. évfordulóját ünnepelték. Mise után kék egyenruhás öregurak sorakoztak fel az oltár előtt, fogadalom-megújítás és zászlócsere volt, az új zászlójukat megáldotta a tisztelendő atya, majd énekeltek, s végül kivonultak a templomból. Megízleltem valamit apáink korából, amikor a templomnak még ilyenfajta közösségépítő szerepe is volt az emberek életében. A templomtéren díszfelvonulás következett, s egy fúvószenekar játszani kezdte a Marseilles-t. Kértem Hélène-t - ő kísért el a templomba -, maradjunk még, hadd hallgassam végig a himnuszt. Nem értette, miért olyan nagy élmény nekem, hogy Franciaországban, egy szabadtéri ünnepségen hallgathatom "eredetiben" a Marseilles-t.
Nicole-éknál ebédeltünk. Délután eljött Hélène. Beszámolt róla, hogy minden igyekezetük ellenére csak 6500 frankot sikerült összegyűjteniük. Kérte, próbáljunk beszélni az orvossal, végezze el a műtétet "hitelbe", több forrásból várnak még pénzt, pár hónap alatt egészen biztosan meglesz a teljes összeg. Megkérdeztem, nem kerülnek-e kellemetlen helyzetbe, ha valamilyen okból elmarad a műtét, vagy az orvos nem vállalja. Vissza tudják-e adni a pénzt, vagy van-e mire felhasználniuk, mert én nem fogadhatom el csak akkor, ha Katinak szüksége van rá. Megnyugtatott, nem lesz belőle semmi gond, ha megmarad a pénz, senki sem fog csalódni. Megköszöntem neki mindent, megígértem, hogy levélben jelentkezem, aztán elbúcsúztunk.
Mióta eljöttünk Párizsból, nyugtalanított, milyen vizsgálatot akar az orvos kedden Katin elvégeztetni. Mi az a scanner? Hélène-t kérdeztem, ő hallott róla, de nem tudta pontosan, mi is az. Este vacsora után leültünk Nicole-ékkal a tévé elé híradót nézni. A fő politikai hírek után áttértek a napi eseményekre, s ezek közt egy riportot közvetítettek Párizsból, egy nemzetközi orvosi műszer-kiállításról. Három scanner szerepelt a képeken, ebből egyértelmű választ kaptam, hogy itt a computer tomograph-ot mondják scannernek, tehát CT-vizsgálat következik kedden.
10 órakor Nicole megkért, menjek ki vele a teraszra. Leültünk a kertbe vezető lépcsőre. Vodka, a csöpp kis sárga keverékkutya, gazdasszonya ölébe gömbölyödött. Nicole rámutatott szemben, a pázsit túlsó sarkán álló három kis nyírfára. Elmondta, hogy ezen a vidéken az a hagyomány, hogy a nyírfa szerencsét hoz, ezért minden ház mellé ültetnek egy kis nyírfacsoportot. Aztán átkarolta a vállamat, s kért, hogy maradjunk csöndben, nézzük az alkonyati kertet néhány percig, és soha ne felejtsük el ezt az estét. Kb. 10 perc múlva felálltunk, mindketten sírva mentünk be a házba.
Reggel Lucile-ék értünk jöttek. Nicole már korán elment. Összecsomagoltam, most már eggyel több csomagom volt, mert a kocsit is vinnem kellett. A többi ajándékot, az Hélène-től kapott ruhákat Marie-France-éknál hagytam, ők majd postán elküldik Budapestre.
Alexander segített felrakni a csomagokat. Ők is sírva búcsúztak tőlünk, aztán felszálltunk, s rövidesen visszaindult velünk a vonat Párizs felé.

Míg mi oda voltunk, Klára beszélt a professzorral. Megegyeztek, hogy kedden reggel bevisszük Katit, és felveszik a kórházba. Aznap ébredés után még szorosabban öleltem magamhoz kicsi lányomat, mint máskor. Nagyon féltem a műtéttől: egy vékony, műanyag csövet helyeznek be a koponyacsonton át az egyik agykamrába, majd hozzácsatlakoztatva a nyomást beállító szelepet, egy hajlékony csövet vezetnek végig a bőre alatt a hasüregig, hogy túlnyomás esetén levezesse az agyvizet.
Még hátra volt a CT. Reggel nyolcra bementünk a kórházba. Klára elkísért, kilencig velünk maradhatott. A portáról a harmadik emeletre irányítottak, ott voltak a kórtermek. Még alig kezdődött el a nap, egy-két nővér, takarítónő lézengett a folyosón, szennyes ruhákat, tiszta ágyneműt hurcoltak. Egyiküket megkérdezte Klára, vajon hol van fenntartva hely Kati számára. Az kelletlenül végigmért bennünket, majd bement egy ajtón. Pár perc múlva kijött, és megmondta a szobaszámot. Megkerestük a kórtermet, épp bent volt két fiatal nővérke, az egyik ágyat húzták át. A földön, alacsony ülőkébe csatolva nagyfejű, sovány félvér kisfiú üldögélt. Három éves lehetett, látszott rajta, hogy értelmi sérült. Bamba tekintettel nézte a kezeit, csóválta, nyújtogatta őket. A feje le volt borotválva, egyik fülétől a másikig, keresztül a feje búbján frissen behegedt vágás húzódott. Három ágy volt a szobában. A nővérek egy pillanatra abbahagyták a beszélgetést, megkérdezték, mit akarunk. Válaszunk után az egyik megmutatta, melyik lehet Kati ágya, kérte, pakoljunk le, majd visszatért a társához, közben fél méterrel arrább taszította a kisfiút, mert útjában volt. Sivár, rideg, szeretetlen környezet. Hát nem! Álltam, szorítottam Katit, egy pillanatra átéltem, hogy beteszem az ágyba, aztán itthagyom. Úgy, ahogy voltam, Katival, elindultam az ajtó felé. El innen, amíg nem késő! Szóltak, tegyem le a kislányt. Valahogy kinyögtem, hogy még előbb le kell vinnem a scannerre. Vállat vontak, beszélgettek tovább.
Egy másik épületszárny földszintjén volt a CT. Épp bevittek valakit, mikor megérkeztünk. Leültünk a folyosón. Félóra múlva Klára elment, adott egy kulcsot, hogy be tudjak menni a lakásba, ha senki sem lenne otthon. Újabb félóra telt el, mire kijött egy idősebb ápolónő, átvette a papírjainkat, s mondta, várjunk. Kati már nagyon éhes volt, a CT előtt négy órával nem szabad enni az altatás miatt, az esti teje óta nem kapott semmit. Sétálgattam vele a folyosón. Akik arra jártak, úgy néztek ránk, mint otthon a kényes nagyságák a cigányokra szoktak: mit keresnek ezek itt, mit rontják a levegőt ezek a csóró idegenek. Aztán kijött az iménti hölgy, valamit hadart. Kértem, mondja lassabban, hogy megérthessem. Erre ideges lett, de nagy nehezen rájöttem, azt akarja tudni, adhat-e kúpot a gyereknek, tudja-e tartani, mert ők kúppal altatnak, ami fél órán át hat. Mikor igent mondtam, kikapta a kezemből a kislányt, és eltűnt vele az ajtó mögött. Pár percig hallottam, hogy sír, aztán csend lett. Rögtön ezután egy csoport fehér ruhás, ápolt társaság érkezett, idősebb férfi hajlongott előttük. Angolul beszélgettek, orvosi küldöttség, azért jöttek, hogy megtekintsék a kórházat. Nagy hangon társalogva becsődültek a CT-vizsgálóba. Türelmetlenül vártam. Fél óra múlva Kati sírni kezdett. Rövidesen kijött a csoport, s továbbmentek a folyosón. Kati sírása ordítássá erősödött. Sosem hallottam még ilyen keservesen, kétségbeesetten sírni. Mindig ügyeltem, nehogy sírni kezdjen, mert az nagyon megnövelte a nyomást az agyban. Pontosan negyven percig tartott az ordítás. Azt hittem, megőrülök. Akkor kivágódott az ajtó, kijött a hölgy, szó szerint kezembe lökte az ordító kislányt, és visszament. Kati alig kapott levegőt. Csuromvizes volt az izzadságtól, pihés kis haja csapzottan simult a fejbőréhez. Az egyik szemhéja egészen be volt nyomva, a szeme egyáltalán nem látszott, a szemöldöke, a homloka tele volt sűrű, vörös csíkokkal. Megértettem a sírás okát. A vendégek miatt nem tudták a vizsgálatot elvégezni, amíg aludt a kislány, felébredt, sírni kezdett, s hogy ne mozdítsa meg a fejét a készülékben, valamit szorosan a fejére csavartak és lekötözték. Elkeseredett dühöt éreztem: hogy képesek így megkínozni egy ilyen gyermeket? Simogattam, becézgettem, nyugtatgattam, abban bíztam, a fáradtságtól elalszik, s az éhséget nem fogja érezni, hisz még hosszú ideig nem adhatok neki semmit. Vagy tíz perc múlva kijött az a nő, és rám mordult, mit akarok még. Mondtam, kérem az eredményeket, mert el kell vinnem a professzorhoz. Bement, egy nagy borítékkal jött vissza, s a kezembe nyomta. Leültem, hogy megnézzem, s észrevettem, hogy a budapesti felvételek, amiket beadtam, hiányoznak. Próbáltam kopogtatni, de nem nyitottak ajtót. Kerestem valakit, akit beküldhetnék, végül egy nyitott ajtajú irodába mentem be, s remegve próbáltam megmagyarázni, segítsen már valaki, hozza ki a papírokat, mert szükségem van rájuk az összehasonlításhoz. Egy kedves arcú, szemüveges nő megértette, mit akarok, leültetett, és kihozta a felvételeket. Tőle meg mertem kérdezni, hol találhatom meg Kahn professzort. Telefonon megtudta, hogy háromtól rendel a harmadik emeleti rendelőben. Megköszöntem, és kitámolyogtam. Akkor már biztos voltam benne, hogy nem hagyom itt Katit. Megmondta az orvos, hogy nem sürgős a műtét. Hazamegyünk, Budapesten újra elmegyek az Amerikai útra, s megbeszélem velük, megműtik-e most, vagy talán ráér, mikor áttelepülünk. Talán egy év múlva, ha Isten is úgy akarja.
Lehet, hogy el voltam kényeztetve Kati születése óta, mert mindenkitől csak jóságot és szeretetet tapasztaltam, de annyira rosszulesett, ahogy ebben a kórházban bántak a kislánnyal, hogy legszívesebben azonnal, szó nélkül hazaindultam volna.
Egy óra volt. A kórház udvarán utolért egy fiatal néger nő, valami iratokat vitt a hóna alatt. Láthatta elesettségemet - meleg volt, Kati aludt, nehezen vittem, nagyon fáradt voltam már -, mert megszólított, és megkérdezte, hova szeretnék menni. Mondtam, hogy Kahn professzor délutáni rendelésére. Rám mosolygott, hívott, menjek vele, elvezet odáig. Felmentünk a lifttel, én kiszálltam a harmadikon, ő továbbment. Nagyon hálás voltam a mosolyáért. Négerként ő talán átérezte, mit élek át.
Széles, vastagon bélelt folyosóra értünk ki, szemben nyitva volt egy ajtó. Beléptem. Hatalmas, 5-6 oszlopon nyugvó várócsarnokban voltunk. A padlót vastag, zöld szőnyeg fedte. Puha, mély fotelek álltak alacsony asztalkák mellett. Polcokon játékok, könyvek, autók, babák, labdák, építőkockák. A félkör alakú terem egyik harmadában két méter magas megmászható játszóvár állott. A jobboldali fal előtt pult, mögötte asztalok, két szék, hátul irattartó polcok. Öt orvos rendelője nyílt a váróból. Nemsokára egy szemüveges, kontyos, fiatal néger nő ült le az egyik, pult mögötti székre. Odamentem, s megkérdeztem, hol találhatnám meg Kahn professzort. A már ismert tekintettel rám nézett, s megkérdezte, elő vagyunk-e jegyezve mára. Mondtam, nem tudom, a scanner eredményeket szeretném megmutatni. Megnézte a listáját, persze nem szerepeltünk rajta, de kérte, adjam oda neki, amit hoztam, majd ő beviszi a professzorhoz, üljünk le. Újabb várakozás. Kati felébredt, most már meg mertem itatni. Gyűltek a betegek. Ahogy nézegettem őket, kezdtem megérteni, miért mér minket végig mindenki azzal a tekintettel. Rajtam ál-farmerszoknya volt vászonblúzzal, Katin egyszerű rugdalózó. Hiányzott a selyem, a csipke, a smink, a frizura - na és a fellépés: a gazdag ember önbizalma. Nem tudom, mi bajuk lehetett azoknak a gyermekeknek, vad hancúrozást csaptak valamennyien. A bájos anyukák, apukák alig győzték csitítani őket. Egyetlen komoly beteget láttam. Egy negyvenes, cicomátlan, komoly arcú édesanya tolta be tizenéves fiát tolókocsin. A pultnál kérte, tegyék lehetővé, hogy valahova lefektethesse a gyermekét a várakozás alatt, mert fájt neki az ülés. Visszautasították, itt nincs ágy. Kérte az asszony, hadd vihesse be valamelyik szobába addig, amíg sorra kerül. Nem és nem. Erre az anya mérges lett, kiemelte a fiát a kocsiból, s végigfektette hason a szőnyegpadlón, maga pedig beült a legközelebbi fotelba. Dohogva állt fel a hölgy a pult mögül, kiment, s nemsokára egy kékköpenyes, idősebb ember betolt egy hordágyat, és segített ráemelni a fiút. Hogy a látvány ne rontsa a hangulatot, áttolták egy szomszédos szobába.
Fél négy körül láttam, hogy a titkárnő a Kati borítékjával végigvonul a várón, és eltűnik egy ajtó mögött. Két beteg között kéredzhetett be a professzorhoz. Nemsokára kijött, odajött hozzánk, átadta a felvételeket, s azt mondta, a professzor üzeni, minden rendben, vihetem a kislányt felvételre. Kértem a nőt, legyen szíves, mondja meg a professzornak, hogy mindenképpen beszélni akarok vele, két percet kérek. Kelletlenül bár, de visszament. A professzor kiüzent, hogy amint a bent lévő beteg kijön, beszélhetek vele. Rövidesen kilépett egy kislány és az anyukája, a professzor vidám arccal kísérte ki őket. Mi már ott voltunk az ajtó előtt. Amikor meglátott, elkomorult, és beengedett. Bent felém fordult, és nagyon szigorúan így szólt angolul: "Asszonyom, én önöket nem fogadhatom a magánrendelésemen!" Szelíden válaszoltam: értem én, professzor úr, de búcsúzni jöttünk, nem akartam szó nélkül hazautazni. Megenyhült, megkérdezte, miért határoztam így. Mondtam, hogy elsősorban pénzügyi okai vannak, nem várhatom el a barátaimtól ezt az áldozatot. Ha - mint mondta - nem sürgős a műtét, hazamegyünk, s Budapesten, ha átköltözünk, ingyen is elvégzik. Sajnálkozott, hogy akkor nem lett volna szükség a délelőtti scannerre - na nem a kislányt sajnálta (nem is tudhatta, mi történt), hanem a fölöslegesen kidobott 1250 frankot, amibe a vizsgálat került. Megköszöntem a jóindulatát, kezet fogtunk - s minket is mosolyogva kísért az ajtóig.
Szinte futva menekültem. Úgy éreztem, megmentettem Kati életét. Nem volt bennem semmi félelem, aggódás a jövőtől, csak a megkönnyebbülés, hogy ettől a közeli veszedelemtől megszabadult. Azzal sem törődtem, mit fognak gondolni mások, hiába tettük meg ezt a nagy utat, hiába költötték ránk a pénzt. Nem volt hiábavaló. Komoly, tapasztalt szakember vizsgálta meg, s ha más eredménye nem lett is, megnyugtatott, hogy nem sürgős a műtét. Megkérem Klárát, beszélje meg valakivel a kórházban, hogyan juthatnék hozzá egy shunt-szerkezethez, azt mindenképpen hazavinném a biztonság kedvéért. Nem érdekel senki véleménye, Kati itt van a karomban, nincs életveszélyben, ez az állapota az orvosok szerint még sokáig fenntartható, nem fogom hiúságból egy ellenséges hangulatú helyen hagyni.
Hazafelé menet a Cluny megállóban kiszálltunk a metróból, hogy valamit megízleljek a város hangulatából. Egy megállónyit mentem gyalog, többre nem volt erőm. Az Andrássy út jutott eszembe, csak itt minden sokkal hatalmasabb: a fák, az utca, a lakóépületek.
Mire hazaértünk, már éreztem, hogy lázas vagyok. A háziak otthon voltak, elmeséltem, mit intéztünk. Megkértem Klárát, próbáljon szerezni egy shunt-öt, telefonáltunk Esquelbecq-be, küldjenek rá pénzt. Klára még hozzátette, hogy a hazautazás költségeit is abból kell fedeznünk, amit északi barátaink gyűjtöttek, mert ő csak az ideutazásunkra kapott pénzt egy jóindulatú tisztelendő atyán keresztül. Az most súlyos betegen kórházban fekszik, hozzá nem fordulhat. Szégyelltem magam, hogy mindent az esquelbecq-iek fizetnek, de nem volt más választásom. Klára hozzám küldött levelei olyan lelkesek, sürgetőek voltak, meg sem fordult a fejemben, hogy nincs meg az anyagi fedezete az utazásunknak, itt tartózkodásunknak, orvosi beavatkozásoknak.
A férj már annyira megenyhült irányunkban, hogy mikor meghallotta, rosszul érzem magam, ő hozta elő a lázmérőt, és ő adott gyógyszert. Korán visszavonultam Katival. Úgy terveztük, hogy csütörtök délben indulunk haza, így lesz egy szabad napunk.
Másnap reggel csak akkor keltem fel, amikor a férj már elment. A gyerekek vakáción voltak, Klára kivette a szabadságát. Hét végén ő is indult Magyarországra a gyerekekkel, de ők repülővel tervezték az utazást, föl se merült, hogy együtt mehetnénk. Én is türelmetlen voltam már, nagyon hiányoztak a gyermekeim. Esztert magas lázzal hagytam otthon. Igaz, hogy Budapestről és Esquelbecq-ből is sikerült felhívnom a szüleimet, tudtam, mindenki jól van, de még sosem voltam ilyen hosszú ideig távol a gyermekeimtől.
Egy darabig vártuk a kísérőmet, a tanár urat, azt ígérte, velünk jön egy kis városnézésre. Mikor láttam, hogy hiába várakozunk, bevettem egy lázcsillapítót, felöltöztünk, és elindultam Katival "Párizst látni". Legalább kívülről megpillanthassam a Louvre-t és a Notre-Dame-ot.
Attól a pillanattól kezdve, hogy kitettem a lábam a kapun, átadtam magam a csodának, hogy Párizsban lehetek. Ácsoroghattam kedvemre, Kati szokása szerint nyugodtan bámészkodott, számára minden tökéletesen beleillett a természet rendjébe. Magammal vittem a képeslapnyi metrótérképet. Jól el lehetett igazodni rajta, mert a megállók elnevezése jelezte, milyen nagyobb létesítmény van a közelben. Először az Operánál szálltunk ki, majd egy megálló után a Louvre következett. Ahogy az aluljáró lépcsőjén felfelé mentem, már látszott szemben a múzeum épülete. Épület? Monumentális épületkolosszus. Megbabonázva álltam az újságosstand mellett. Ha nem szégyellem, elsírom magam. Tudtam, nincs rá idő, hogy bemenjek, hogy legalább a Milói Vénuszt vagy a Mona Lisát megnézhessem. Órákba telne, míg megtalálnám őket. Fáradt és gyenge voltam, a lázam újra emelkedni kezdett. A főbejárat felé indultam, s közben Katinak magyaráztam, hogy még álmodni se mertem róla soha, hogy valaha itt lehetek. Olyan jó lett volna, ha velem van valaki, aki hasonlóképpen érez, vagy legalább valaki, akivel megoszthatom ezt az élményt. A környék tele volt turistákkal, néhányan ránk mosolyogtak, s én arra gondoltam könnyes szemmel, hát még ha tudnátok, hogy honnan és hogyan kerültünk ide!
Benn az udvaron álldogáltam pár percet, hogy az üvegpiramisok látványát is rögzítsem, aztán továbbmentünk, mindegyre visszanézve, hogy különböző perspektívákból gyönyörködhessem az épületben. A Tuilleriákba már nem volt idő bemenni, kis kerülővel visszajutottunk a metróhoz. Irány a Szajna, a Notre-Dame. A metrótérképre be volt rajzolva a folyó, rajta két sziget. A Pont Marie-n kiszálltunk. Elindultunk egy kis utcán a folyó felé. Rövid gyaloglás után kiértünk a partra. A Szajna látványa nem volt olyan lenyűgöző, mint a Duna Budapesten, inkább a bukaresti Ialomiţához hasonlított. Elindultunk a hídon. Tudtam, hogy a Notre-Dame-ot jobbra kell keresnem, de arra semmi se látszott. Ekkorát tévedtem volna? Már-már elcsüggedtem, mikor átértünk a túlsó partra. Hogy fogom megtalálni? Merre induljak tovább? Körülnézve megpillantottam egy utcanévtáblát: Rue de Deux Ponts. A két híd utcája. Eddig csak egyet láttam. Talán a kisebbik szigetre értünk, ez az utca átszeli, és a túlsó végén újabb híd következik. Bizakodva indultam tovább, és nem csalódtam. Rövidesen már látszottak a folyót szegélyező fák. Ráléptünk a hídra, s pár méter után tőlünk jobbra felbukkant a sziget, majd feltűntek a Notre-Dame csonka tornyai. Nem tudtam visszafojtani az örömömet, mosolyogva mentem végig a hídon. Alattunk éppen egy sétahajó úszott a fedélzetén zenekarral, fiatal párocskák vadul rángatták egymást, s gyors ritmusban rázták csípőjüket a Lambada dallamára. Már a hídról felmértem, hogy tudunk legegyszerűbben, legkisebb kerülővel eljutni a székesegyházhoz. A lépcsőkön leereszkedtünk a mólóra. Álldogáltunk egy kicsit a vízparton, rajtunk kívül csak egy nagymama járt arra az unokájával. A következő lépcsőnél felmentünk a felső rakpartra, elsétáltunk a filmeken gyakran látott, antikvár könyveket, bélyegeket, képeslapokat áruló standok előtt, majd a szigetre vezető hídon át eljutottunk a Notre-Dame-ot körülvevő parkba. Nem volt olyan fenséges látvány, mint a Saint Omer-i székesegyház, de sokkal otthonosabbnak, meghittebbnek éreztem, hiszen ő volt a sokszor látott, sokszor megálmodott "párizsi Notre-Dame". Ha akartam se tudtam volna műértő szemmel figyelni az épületet. Nem a számokban, méretekben kifejezhető valóság, hanem a bennem kiváltott hatás volt a fontos. Lázas voltam, s ez csak mélyítette a benyomásokat. Megszólítottam Katit, hogy ráébresszem a pillanat nagyszerűségére, s csak akkor vettem észre, hogy csendessége nem a megszokott nyugalmából ered: elaludt. Mostmár egészen egyedül maradtam a Notre-Dame-mal. Bent a templomban sötét volt, nem sokat láttam, egy része a belső térnek fel volt állványozva. A rozettát akartam mindenképpen belülről kifelé is megnézni. Mikor újból kijöttem, éreztem, mennyire fáradt vagyok. Sokat gyalogoltam Katival a hasamon, fájt a hátam. A Notre-Dame túlsó falánál, amennyire lehetett, ráültem a szegélyre, s vagy tíz percig pihentem, élvezve a helyzetet. Kicsi Katim, lehet, hogy én nem sokat nyújtok neked az utunk során, még azt sem hagytam, hogy megoperáljanak, te viszont nekem nagyon szép ajándékot adtál: a lehetőséget, hogy itt támogassam a Notre-Dame falát, figyelhessem a járókelőket, a ravasz, de jókedvű fiatal árusokat, akik a legkisebb ajándéktárgyat is tízszeres áron adták a hely szellemétől megbabonázott turistáknak. Aztán elindultunk visszafelé. A Szajnát szegélyező vén platánok alatt Adyra gondoltam: talán látták őt erre járni. Emlékbe felszedtem néhány lehullott levelet.
Egy közeli ki könyvesboltban vásároltam egy pár albumot Párizsról és a Louvre-ról angolul és franciául. A franciát a "barátomnak" akartam hazavinni. Egy könyvet biztosan elfogadhat. Ugyanahhoz a metróállomáshoz igyekeztem visszaérni, amelyiken leszálltunk, így biztosan nem tévedünk el.
Ami ezután következik hazajövetelünkig, nagyon halványan él az emlékezetemben. Talán a láz lehetett az oka, hogy mintegy félálomban éltem néhány napig. Egy-egy éles kép rajzolódik csak ki előttem. Klára, amint lelkesen magyarázza: megtudta, honnan lehet beszerezni a műtéthez szükséges eszközt. Kahn professzor munkatársai szerint nagyon biztonságos, amerikai rendszerű shunt, ők is ezt használják, de ezt küldik az afrikai kórházakba is. A szerkezet biztonsága kiállta az ottani körülmények próbáját is, szinte lehetetlen befertőzni műtét közben. 3850 frank, péntekre ígértek egyet. Klára megnyugtatott, menjek nyugodtan haza, mármint Budapestre, ők is jönnek jövő hét végén, s magával hozza a shunt-öt is. Budapesten majd átvehetem tőle.
A hazautazásból csak arra emlékszem, hogy Németországban egy fiatal édesanyával utaztunk, aki két kisfiát vitte a nagyszülőkhöz. Mivel nem tudott se franciául, se angolul, elővettem egy papírlapot, s megpróbáltam németül leírni, hogy szeretném, ha pár percre kivinné a gyermekeket a folyosóra, amíg Katit tisztába teszem, nem lenne jó, ha a kisfiúk látnák, úgysem értenék meg, csak megzavarná őket a kislány torzsága. Máig csodálkozom, hogy érthető volt, amit írtam, de az asszony mosolygott, bólintott, és elvitte a fiúkat üdítőért.
Budapesten nem lakhattunk Melindáéknál, mert ő a két leánykával elutazott a nagyszülőkhöz. Egy másik baráti házaspárnál szálltunk meg. Negyedik emeleti panellakás, fölötte csak a lapos tető. Borzalmasan meleg volt. Azokban a napokban érkezett Bush elnök Budapestre, s tépte szét az érkezése utáni zuhogó esőben az előre megírt beszédét. Inkább egy spontán, kedélyes, rövid köszöntőt mondott. Komoly történelmi események kísérték utunkat. Kétszer két világ találkozását élhettük volna át, ha jobban odafigyelünk. A régi és új világét Budapesten június 16-án, az 56-os hősök temetésén, és a Kelet és Nyugat találkozását egy szer Párizsban, ahová Gorbacsov, és Budapesten, ahová Bush elnök látogatott velünk egyidőben. Nem érintett közelről egyik sem. Nálunk Ceauşescu uralma megdönthetetlennek látszott. Még vágyként sem fogalmazódott meg a vége, olyan kilátástalannak tűnt. Csak annyi volt biztos, hogy a magyarországi változások miatt még inkább el leszünk vágva a világtól, mint eddig.
Sikerült Klárával találkoznom Budapesten, átvettem tőle a shunt-öt tartalmazó dobozt, s már csak azon izgultam, nehogy a határon fel akarják bontani a sterilen lezárt készüléket. Az Amerikai útra nem mentem el, úgy éreztem, nem vagyok elég erős, hogy helytálljak, ha most meg akarnák műteni Katit. Nálam lesz a shunt, sürgős esetben otthon is beültetik, ha nem engednek ki Magyarországra.
A határon hála Istennek semmi baj nem történt. Igaz, hogy órákig tartottak a sorompó előtt, számlálhattuk az esőben szanaszét futkározó patkányokat. Tünde barátnőm sógora vitt haza autóval. Az enyhén spicces, de jóindulatú román vámos csak videót keresett nálunk, s mikor látta, hogy hiába, békén hagyott.
 
 
0 komment , kategória:  Élsz,Barackvirág!  
Olvasd, és oszd meg másokkal is, ha tetszett.
  2013-02-07 12:43:18, csütörtök
 
  III. fejezet/1


Három csomaggal indultam. Volt egy vállra akasztható, könnyű, cipzáras oldaltáskám, Katit egy sötétkék vászonkenguruban a hasamon hordtam, egyik kezemben volt az utazóládája. Így elég jól tudtam közlekedni, a másik kezem szabadon volt. Kocsival levittek minket Aradra, ott kellett felszállnunk az Orient-Express-re.
Azokban a zavaros időkben nagyon kevesen utaztak ki Romániából, teljesen üres fülkében helyezkedtünk el. Katit a karomban tartottam, amíg integettünk, aztán kinyitottam a ládáját, belefektettem, én pedig leültem vele szemben. Nagyon féltem a vámtól. Féltettem Katit, talán kibontják, hogy nem rejtettem-e valamit a pelenkájába.
A kicsi lányt nem zavarta a vonat zakatolása, mire a határhoz értünk, elaludt. Kora hajnal volt még. Először a határőr érkezett, átvette az útlevelemet, valutaigazolást, mindent rendben talált, látszott, hogy tud már rólunk. Más volt a helyzet a vámossal. Ötvenes, kedélyeskedő vámos bácsi lépett be a fülkébe: "Hova utazik, asszonykám?" Mondtam, hogy Párizsba. "Disszidálunk, disszidálunk?" "Nem, a kislányomat viszem műtétre." Ekkor vette észre Katit. Rögtön elkomolyodott, őszinte szánalom ült ki az arcára. "Mi baja van a kicsikének?" Pár szóval elmondtam, ő a legnagyobb sajnálatát fejezte ki, igazán reméli, hogy sikerül segíteni rajta, szerencsés utazást, a kicsinek gyógyulást kívánt, elköszönt és elment. Hihetetlen volt. Kati létének legnagyobb csodája mióta megszületett, hogy mindenkiből előhozta a mélyen elrejtett, legemberibb vonásokat: a szánalmat, együttérzést, segítőkészséget, a szeretetet. Talán ez az ő hivatása? Ezért kellett így születnie? Az ő jelenlétében megszűnik minden irigység, versengés, féltékenység, kialusznak a hátsó gondolatok. A támadva védekező emberek elvesztik agresszivitásukat, sértettségüket, a közömbösök érzőkké válnak, a komolytalanok elkomolyodnak, a közönséges viselkedésűek jól neveltek lesznek. Csodálatos hatalmat adott neki a Jóisten. Lám, még ez a vámos is, akinek hivatása a bizalmatlanság és kötekedés, érzékeny, sőt együttérző magánemberré válik.
Budapesten Kálmán várt, Melinda férje, Kati keresztapja. Náluk szálltunk meg. Ki akartam használni az engedélyezett három napot, hogy elvigyem Katit az Amerikai úti Idegsebészetre. Délután telefonáltam a barátnőimnek, volt kolléganőimnek az egyetemről, mindenkivel sikerült beszélnem, örvendtek, hogy kijutottunk a lezárt Romániából. Másnap, pénteken, Katit a keresztanyjára bíztam, én elmentem az Amerikai útra, hogy megkeressem Lekka doktort. Komoly, rokonszenves fiatal orvos, részletesen kikérdezett Katiról. Magammal hoztam az Erika leírását és néhány röntgenfelvételt. Azt mondta, föltétlen el kell készíteni a CT vizsgálatot, mert csak az mutatja meg a vízfejűség állapotát. A sürgősségre való tekintettel megpróbálja rávenni a kollégákat, hogy vasárnap délelőtt, soron kívül, az ambuláns betegek között Katit is megvizsgálják. Nem derült ki, honnan hallott rólunk, számomra ismeretlen volt az a debreceni orvosnő, akire hivatkozott.
Délután felhívtam a volt professzorom kolléganőjét, akit nem is ismertem, de aki beszélt Katiról párizsi barátnőjének, Klárának, tehát véső soron neki köszönhettük, hogy itt vagyunk. Örült a hívásomnak, mert mint kiderült, Klára épp Magyarországon van, s azt üzeni, ne induljunk hétfőn, mint terveztük, mert ő csak szerdán ér haza Párizsba repülővel, tehát nekünk csütörtökre kellene oda érkeznünk. Péntekre beszélte meg a konzultációt a párizsi professzorral. Arra kér, használjuk ki az időt, minél több vizsgálatot, CT-t, röntgenfelvételt készítsünk el Budapesten, mert odakinn ezek mind súlyos pénzekbe kerülnek.
Így hát szombaton elmentünk a Heim Pál kórházba, ahol elvégezték a legfontosabb vizsgálatokat. Este kikerestem a telefonkönyvből Dévény Anna számát, és felhívtam. Több róla vagy vele készült megrendítő rádióműsort hallottam, tudtam, hogy különleges tornagyakorlatokkal kezel olyan mozgássérült betegeket, akiknek járó- illetve mozgásképességéről az orvosok lemondtak. Nagyon sok munkája van, nincs ideje, hogy kitanítson segítőkész gyógytornászokat, akik megosztanák vele a munka nehezét. Annyi betege van, hogy már alig győz velük foglalkozni, s bár eredményei vitathatatlanok, sem az orvostársadalom nem ismeri el, sem a hatóságok nem hajlandók támogatni. Beszélgetésünkből kiderült, hogy spina bifidás betegekkel nem foglalkozik, csak agyi eredetű bénulással. Elnézést kértem a hétvégi zavarásért, és elköszöntem.
Vasárnap délelőtt elmentünk a CT-re. Szerencsére kocsit is vittem, s belefektettem a kislányt a másfél órás várakozás alatt. Lekka doktor is bent volt. Mindenki rendesen viselkedett: a nővér gyöngéd szeretettel vette át Katit, megkért, hogy várakozzam az előtérben, idegennek nem szabad belépnie a szobába. Rövid időre el kell altatniuk Katit, mert ő még nem érti meg, hogy nem szabad mozdítania a fejét a vizsgálat alatt. Pár pillanatig hallottam a sírását, aztán csend. Kb. 15 perc múlva kihozta a nővérke, láttam, hogy ébredezik, de még nincs magánál. Figyelmeztettek, hogy amíg teljesen fel nem ébred, ne adjak neki enni, nehogy kihányja. Az udvaron sétálgattunk a virágzó hársfák alatt, amíg vártuk az eredményt. Megkaptam a felvételeket is, mert magammal akartam vinni őket. Nagyon nagymérvű kamratágulatot és mintegy másfél centi vastag agykérget mutattak a képek, de az agya nem volt összepréselődve. Számítottam az eredményre, higgadtam vettem tudomásul. A szemfenékvizsgálatot még otthon elvégezték, az eredmény nálam volt. Nem talált semmi kóros elváltozást a szemorvos. Ez biztató volt, mert bizonyos szemfenéktünetek meglétekor már nem végzik el a shunt-műtétet.
Nehezen telt el a két nap az indulásig, bár szívesen voltam együtt Melindáékkal. Beszédtémánk volt bőven, és látogató is jutott délelőttre is, délutánra is. A megbeszélnivalók közt fő helyen az áttelepülésünk állt. Mindenki próbált lakásmegoldást találni, de nem sok sikerrel. Felmerült lakatlan vidéki parókia lehetősége, anyagi támogatás Gyulay püspök úrtól, albérlet havi tízezerért, aminek díját az első hónapokban barátaink összeadnák, stb. Mindez csak az ábrándok világában való tapogatózás volt, hisz még fogalmunk sem volt arról, mikor kapjuk meg az áttelepülési engedélyt.
Végre elérkezett szerda reggel, június 21-e. Azért jegyeztem meg a dátumot, mert már akkor észrevettem, úgy alakult, hogy az év legrövidebb éjszakáján fogunk utazni - a lehető legkevesebbet veszítem a látnivalók közül. Rajtunk kívül hárman voltak a fülkében: két kanadai fiatalember, akik Münchenbe mentek, és egy osztrák úr Bécsből. A határig mindenki begubózott, a magyar vámosok és határőrök érkezése-távozása oldotta fel a hangulatot. Az osztrák határőrök is alaposan ellenőrizték az útleveleket, hisz ekkor már jó ideje tartott az illegális kelet-nyugati népvándorlás. Osztrák területre érve mindenki mosolygóssá vált. Nekem volt a legnagyobb élmény, hiszen bár ismertem nyugati embereket, akiknek viselkedéséből, szavaiból megsejtettem valamit a kinti világból, most egészen új helyzet állt elő: én magam törtem be a tiltott-szabad területre. Tolmácsoltam az angolul beszélő kanadaiak és az osztrák bácsi között, ami izgalmas, de meglehetősen nehéz feladat volt, mert nagyon mélyről kellett előkotornom csekélyke, gimnáziumi német tudásomat. Azért a lényeget mindig sikerült továbbítanom egyik féltől a másikig. Jót mulattam magamban az osztrák úr önérzetes háborgásán, mikor meghallotta, hogy a fiúk következetesen németnek tartják, bár tudják róla, hogy bécsi. Kérte, magyarázzam meg nekik, hogy amiért azonos nyelvet beszélnek, attól még osztráknak lenni egészen mást jelent, mint németnek. Kati be volt takarva a ládájában, úgy hat hónapos ép, nyugodt kisbabának látszott. A fiúknak tetszett, mennyire kék, igazi kék a szeme, s különböző arc- és kézjátékokkal szórakoztatták, amit ő boldog nevetéssel díjazott.
Bécsben leszállt a bácsi, de senki sem jött a helyébe. Kati elaludt, a fiúk is elcsendesedtek. Ittam magamba a tájat, próbáltam leszűrni a települések képéből, mi az, ami speciálisan osztrák, majd ahogy a határon átjutottunk (észrevétlenül, semmi ellenőrzés nem volt), mi az, ami jellegzetesen német. Úgy tűnt, mintha Ausztriában ezt a sínpályát végig üdülők mellé telepítették volna. Hófehér falú, sötétbarna ablakkeretes, fa-erkélykorlátos házak, rengeteg piros muskátlival, Németországban már kevesebb volt a virág, több a bezárt zsalugáter. Szépek, modernek, tiszták voltak a házak, de többnyire hiányzott belőlük az a derű, ami olyan kedves látvánnyá tette az osztrák tájat.
Münchenben leszállt a két fiatalember is. Ahogy közeledtünk a francia határhoz, egyre ridegebbé váltak az épületek, egyre nagyobb szerephez jutott a kő, egyre kisebbhez a fa. Furcsa élmény volt, hogy megnyúlt a nappal. A nap járásával egyező irányba haladtunk, így mire sikerült megnyernie a versenyfutást, s lebuknia a láthatáron, két órával több volt, mint a budapesti naplementekor. Éjfélben megálltunk Strasbourgban. Kati már két órája aludt az egyik ülésen, én is lefeküdtem. Aludni nem tudtam, félálomban töltöttem az éjszaka hátralévő részét. Nem akartam gondolkozni, úgysem tudhattam, mi vár ránk. Nem volt helye a kételkedésnek, ha egyszer már elindultunk. Odabíztam magunkat Isten kezébe, hittem, hogy mindez az Ő akaratából történik.
Hat órára érkeztünk meg Párizsba. Hajnalodott. Katit magamra kötöttem, összecsuktam a ládáját, a csomagomat a vállamra vettem, és kiléptem a folyosóra. Az ablakon át rögtön megláttam Klárát, ő is észrevett. Mikor leszálltam, megpusziltuk egymást, nem volt szükség bemutatkozásra, természetesnek, tűnt, hogy azonnal felismertük egymást. Öt-hat évvel lehetett idősebb nálam, világos színű nyári ruhát viselt. Kicsit idegesnek, izgatottnak tűnt, de ezen sem csodálkoztam, mert az írásából már következtettem rá, hogy az idegei nincsenek rendben. Előbb beálltunk a taxira várók hosszan kígyózó sorának a végére, de Klára türelmetlen volt, szólt, menjek szorosan mögötte, s megkerülve a korlátot, előre siettünk az éppen beálló taxihoz. Magyarázatként Klára a kicsire mutatott, senki nem méltatlankodott, mosolyogva bólintottak.
Fiatal néger sofőr vezette a taxit. Klára bemondta a címet, a sofőr tudta az utat. Többemeletes, szép, egyedi tervezésű modern épület bejárata előtt állt meg a taxi. Klára fizetett, kiszálltunk.
Nehezen tudom folytatni. Legszívesebben átugranám a következő órát, de sajnos, ami ekkor történt, az is hozzátartozik Kati életéhez, s a magaméból sem tudom kitörölni. Talán az is fokozta a sokkhatást, hogy egész éjszakai utazás állt mögöttem, s álmaim városába való érkezéskor történt. Na és teljesen váratlan volt, mert a levelek alapján Klárát idősödő, jótékonykodó, magányos hölgynek képzeltem el, akinek esetleg családos gyermekei vannak.
A bejárati ajtó automatikusan nyílt, ahogy közeledtünk felé. Beléptünk egy ragyogóan tiszta, tágas folyosóra, lábunk alatt sötétbarna szőnyegpadló, a falakat melegbarna, halvány, rücskös tapéta borította. Nagyon elegáns volt. Egy-két forduló után megálltunk egy szintén sötétbarna, aranygombos ajtó előtt. Klára beillesztette a kulcsát a zárba, beléptünk. Folyosószerű előszobában voltunk. Szemben csöpp konyha nyitott ajtaja, balra ebédlő, jobbra hosszan elnyúlt a folyosó, annyit láttam, hogy egy szemüveges férfi tűnik el egy ajtó mögött. Klára minden ízében remegett, de még mindig nem értettem, miért. Bevezetett az ebédlőbe. A modern francia lakásokban az ebédlő és a szalon egyetlen kb. 8x5 m-es szobában van. A bejárathoz közelebb, a szoba sötétebb részében állt az ebédlőasztal magas hátú székekkel, tálaló, ebédlőszekrény, majd az ablak felé fotelekből, díványból, dohányzóasztalból álló ülőgarnitúra, TV, vitrin. Katit letettük a díványra, én mellé ültem, Klára kiment. S akkor kint felharsant egy férfihang. Franciául ordított, eleinte semmit sem értettem. Klára próbálta halkan csitítani, de ez csak olaj volt a tűzre. Egy pillanatra csend lett, Kati elkezdett sírni. Erre berobbant a férfi az ebédlőbe, meglátta a kislányt, magából kikelve kezdett üvölteni. Klára falfehéren állt mellette, ha szóhoz jutott, dadogva próbált magyarázkodni. Két elemista korú kisfiú közömbös arccal figyelte a szülők veszekedését, ellenséges pillantásokkal méregettek minket. A férfi szóáradatából lassan megértettem annyit, nem is tudott a jövetelünkről. Szemére hányta Klárának, hogy napokig távol volt otthonról, itt hagyta őt a gyerekek, a háztartás gondjaival, s most még ráadásul ezeket is idehozta. A jelzőket szerencsére nem értettem. Klára sírva magyarázkodott, ez az a beteg kislány, akit meg kell műteni, de csak további szitkozódás volt a válasz. Szó nélkül elkezdtem öltöztetni Katit. Nem tudtam, hová megyek, de innen el. Gondoltam, valamelyik egyháznál, valahol csak szerzek annyi pénzt, hogy hazautazhassunk. A férfi észrevette szándékomat, hirtelen elhallgatott, odajött hozzánk, az arcomba meredt, és fojtott hangon rám szólt: "Restez ici! V'comprenez? Restez ici!" (Itt marad! érti? Maradjon itt!) Felvettem Katit, ránéztem, annyira megsajnáltam, hogy nem tudtam tovább uralkodni magamon, kitört belőlem a sírás. A férfi megfogta a karomat, felállított, szó nélkül kivezetett az ebédlőből, el a konyha előtt, kinyitotta a következő ajtót, és kijelentette: "Ez a hálószobánk, itt fognak lakni. Mi majd alszunk a szalonban". Kifordult, és behozta a csomagjaimat, majd összeszedte az ágyról az ágyneműt, és kivitte az ebédlőbe. Én megkövülten álltam, Klára az ebédlő sarkában csendesen sírdogált. Visszajött a férj, párnákat, takarókat szedett elő, pillanatok alatt megágyazott, mondta, tegyem le Katit a franciaágyra, és menjek vele. A folyosó végéhez vezetett, benyitott a fürdőszobába. Végigmutogatta, mit hol találok, aztán visszakísért Katihoz. Egész idő alatt nem tudtam, gúnyolódik-e, vagy komolyan gondolja. Most már tudom, hogy semmi baja nem volt velünk, csak Klárára volt dühös. Pedig Klára milyen boldog volt a váratlan hazautazása miatt: a TV1 őt kérte meg, hogy vezesse a stábot a magyar-román határra, készítsenek riportokat az ottlakókkal, a zöldhatáron átvergődőkkel, próbálják kideríteni, valóban az életüket kockáztatják-e ezek az emberek. Megtisztelő volt ez a szerep, de a francia férj nem értékelte.
Ahogy kiment tőlünk, s az ajtót betette maga mögött, az ordítás folytatódott. Borzasztóan tudnak a franciák veszekedni. Csendes társalgásban is megnyomják a szavak utolsó szótagját, de ha ráadásul felemelik a hangjukat, minden szó vége úgy hat, mint egy ostorcsapás. Lassacskán lehiggadt, csak az ajtókat csapkodta még, aztán a gyerekekkel együtt elviharzott. Klára bejött hozzánk, még mindig remegett. Kérte, ne vegyem komolyan a mai jelenetet, a férjének magas a vérnyomása, minden reggel cirkuszol. Most különösen azért dühöngött, mert Klára két nappal tovább volt Magyarországon, mint ahogy előre bejelentette, s minden gond a férfi nyakába szakadt. Klára előző este érkezett meg, elfelejtette mondani, hogy jövünk, csak reggel említette, amikor kirohant elénk az állomásra. A férj tudta, hogy valamikor meg fogunk érkezni. Különben sem szereti a Klára magyarországi útjait, úgy érzi, elvonják a figyelmét a családról, a gyerekekről, a rokonok, barátok csak kihasználják. Decemberben lakott náluk pár napig egy székely család, szemtelenek voltak, mindenhová hurcoltatták magukat, minden kellett nekik, s ráadásul valami pénzt is elvittek a lakásból. (Másnap 5 frankot találtam a fürdőszoba polcán: férj-uram próbára akart tenni. Persze, nem nyúltam hozzá, akkor már megpróbáltam mulatni rajta.)
Annyit még gyorsan elmondott Klára, hogy másnapra, péntek délutánra beszélte meg a találkozást a professzorral. Azt is említette, hogy levelet kapott Esquelbecq-ből, s telefonon is felhívták ottani ismerőseim. Úgy egyeztek, hogy péntek este újra hívják Klárát, addigra megtudjuk a konzultáció eredményét. Ja, és ma délelőtt meg fog jelenni egy úr, aki szabad idejében rendelkezésünkre áll, amíg itt vagyunk. Magyar származású, munkanélküli matematikatanár. Azzal Klára is felszedelőzködött, s munkába indult. Még visszaszólt, hogy együnk, amit találunk (Kati részére méregdrága bébiételek álltak az asztalon), s megmutatta, hogyan zárjam be a bejárati ajtót.
Nagyon rosszul éreztem magam. Mintha minden lendület kiveszett volna belőlem. Reméltem, helyrejövök, ha pihenhetek egy kicsit, és higgadtan, tiszta fejjel végiggondolhatom, mi a teendő. Annyit tudtam, hogy a lehető legkevesebb időt fogjuk ebben a házban tölteni. A másnapi kórházba menést azonban itt kell kivárnom. Átmentem a konyhába. Fáradtabb és csalódottabb voltam annál, hogy kellőképpen méltányolni tudjam a berendezést, de így is gyönyörködtem benne. Sötétbarna munkaasztal húzódott végig a jobboldali falon, a szemben lévő erkélyajtótól számítva: hűtő, fiókos szekrény, mosogatógép és villanytűzhely, a tetejük egybefüggő, tükörsima lap. Mosogatógépet sem láttam azelőtt, mégis a kerámialapos villanytűzhely lepett meg legjobban. Addig azt sem tudtam, hogy van ilyen, az elnevezését is később tanultam meg. Szép volt, biztonságos, könnyen tisztítható. Kis asztalka állt a szemközti fal mellett, annál lehetett egy-két személynek reggelizni, oda készítette ki Klára a Katinak szánt bébiételeket.
Tíz óra körül csengettek, s beszólt magyarul Béla, nyissam ki nyugodtan az ajtót, ő a kísérőnk. Épp csak bemutatkozni jött, holnap ő visz az orvoshoz. Most csak egy órája van, beugrott megnézni, nincs-e szükségünk valamire, s ha már itt van, hátha talál a hűtőben valami főtt ételt. Ritkán főz magának, s a munkanélküli segélyből nem futja éttermekre. Kérdeztem, miért nem tanít, azt válaszolta, nem éri meg a kínlódást. Sokkal több baja lenne, s a fizetése alig volna több a segélynél. Kis manzárdszobában lakik, nősülni szeretne, fülig szerelmes egy elvált magyar asszonyba, de nem meri neki megmondani, milyen körülmények között él, nehogy visszautasítsa. Most tehát valami lakás után kell néznie, ahová kihozhatná az asszonykát két gyerekével, stb. stb. Kedélyesen, apró heherészésekkel tarkítva, egyfolytában beszélt, amikor éppen üres volt a szája. Aztán felállt, s a másnapi találkozásig búcsút mondva, eltávozott.
Előszedtem a jegyzetfüzetemet, amelyben a címjegyzékem is volt, és megkerestem benne a címét és telefonszámát Álmos egyik volt diáktársának, aki francia lányt vett feleségül. Nem számítottam rá, hogy ebben a délelőtti órában otthon találom, de nem volt veszítenivalóm, tárcsáztam a számot. Már a "Halló!"-ból tudtam, hogy magyar emberrel beszélek, nem is próbálkoztam franciául érdeklődni. Ő volt. Pár szóval bemutatkoztam, majd vázoltam a helyzetünket, s megkérdeztem, nem volna-e mód rá, hogy náluk lakjunk, amíg itteni teendőinket elvégezzük. Elnevette magát, azt mondta, egyáltalán nem csodálkozik a fogadtatásunkon. A franciák nagyon furcsa emberek. Képzeljem el, nekik nagy lakásuk van, hárman laknak benne, mégis, ha az anyósáék feljönnek vidékről, föl sem merül, hogy náluk szálljanak meg, inkább szállodában laknak. Jó a kapcsolatuk, eljönnek ebédre, együtt töltik a délutánt, megvacsoráznak, azután mennek a szállodába. A franciák nem tudnak pár óránál tovább egy levegőt szívni valakivel, aki nem tartozik a legszűkebb családi körhöz. Ezt másoknál is észrevette. Mindenesetre, délután beszél a feleségével, aki orvosnő, és nagyon együtt fog érezni velünk, de nem hiszi, hogy befogadna az otthonukba. Azt inkább el tudja képzelni, hogy jövő héten, amikor elutaznak pár napra, ideadja a kulcsot, hogy távollétükben mi lakjunk az üres lakásban. Mert nem bizalmatlanságról van szó. Megköszöntem a szívességét, letettem a kagylót.
Este hat után jött haza a család. Előbb a férj. Márta elment a gyerekekért. Katival bent maradtunk a szobában. Egész nap nagyon csendesen, nyugodtan viselkedett a kicsi lány. Vacsorára Klára engem is előhívott, uborkamártást készített frissen sült borjúszelettel, utána bort ittak. Tévézés helyett én visszavonultam.
A második reggel hasonlóképpen indult, mint az első. Hajnali veszekedés, talán kicsit kevésbé hevesen, reggeli, aztán a férj elvitte a gyerekeket. Klára egy órával később ment hivatalba. Már lehiggadt, mire én kijöttem. Kati kezdte megszokni, hogy a reggeli tejét kicsit később kapja. Klára szólt, ne keressek csészét a házban, mert francia szokás szerint fületlen porcelántálkából isszák a reggeli italukat - többnyire híg feketekávét.
Délelőtt nem jött el a gavallérunk. Kettecskén üldögéltünk a lakásban. Arra gondoltam, második napja vagyok Párizsban, s itt kell rostokolnom bezárva, annyit látok a városból, amennyi az ablakkeretbe befér. A szemétszállítókat szerettem nézni, tegnap is láttam őket. Négerek voltak, gyorsan, ügyesen dolgoztak, ürítették a kukákat. A feltűnő az volt, hogy patyolattiszta, frissen vasalt munkaruhát viseltek minden nap. Rendőröket is láttam minden délelőtt a ház körül. Klára mesélte, hogy a magasföldszint alatti beugrókat gyakran foglalják el hajléktalanok, ami ellen lázadoznak a lakók.
Kettőkor megérkezett Béla, hogy elkísérjen az Hôpital des Enfants Malades-ba. Katit felkötöttem a hasamra, magamhoz vettem egy kézitáskát a papírjaival, CT- és röntgenfelvételeivel, és elindultunk. Kb. hatpercnyi gyaloglásra volt a legközelebbi metrómegálló. Semmi feltűnő nem volt az utcákon, talán csak annyi, hogy a modern, többemeletes lakóépületek mindegyike teljesen elütött a másiktól, színekkel, formákkal, merész vonalakkal próbálták változatosabbá tenni őket. Térképről tudtam, hogy a város északkeleti sarkában lakunk egy lakónegyedben. Feltűnt az is, hogy június végén együtt volt a zöldséges standokon az eper, kiwi, fóliázott sárga- és görögdinnyeszeletek, szőlő, sütőtök.
A metró nem volt olyan impozáns, mint a budapesti. A kocsik hasonlók voltak, de nem mozgólépcsőn, hanem rendes gyaloglépcsőn jutottunk le a peronra. Európa legrégibb földalattiján járunk. A lépcső mellett nyilak mutatták, melyik végállomás felé milyen irányba kell fordulni. Béla előre megmondta, s a kis metrótérképen meg is mutatta, melyik megállóban kell kiszállnunk. Kb. 25 perc metrózás után megérkeztünk. A napvilágra jutva, szemünkbe tűnt párszáz méternyire az Invalidusok csillogó aranykupolája. Mindenütt rendőrök serénykedtek: derékmagasságú, mozgatható korlátokat helyeztek el végig a járda szélén. Ma érkezett Párizsba Gorbacsov, 4-kor itt fognak elhajtani. Nem volt időnk csatlakozni az ácsorgókhoz, már csak három percünk volt háromig. Befordultunk egy mellékutcába, s rövidesen beléptünk az Hôspital főkapuján. Hatalmas épületegyüttes, később tudtam meg, hogy ez volt a világ első gyermekkórháza. 1802-ben alapították. Elég nehezen találtuk meg a Neurochirurgie (idegsebészet) feliratot. Bent, kérésünkre, egy hölgy azonnal Prof. Pierre Kahn szobájához vezetett. Kopogtattunk, beléptünk. Nagyon rokonszenves, 45 év körüli, magas, sötéthajú férfi volt a professzor. Angolul beszélgettünk. Türelemmel, figyelmesen hallgatta beszámolómat Katiról, olyannyira, hogy még azt is megkockáztattam, kikérem véleményét a vízfejűség alakulásáról: vajon nem történhetik-e meg, hogy a szervezet rájön, nem kell már fölöslegesen liquort termelnie, s lassanként magától megoldódik a probléma. Csak annyit válaszolt, minden él nélkül, hogy az ő tapasztalata szerint a szervezet mindig ugyanolyan mennyiségű liquort termel. Nagyon csodálkozott, hogy a háta magától hámosodott be, s míg meg nem vizsgálta, nem akarta elhinni, hogy hiányzik három bordája. Azt hitte, csak tévedésből mondok bordát a csigolyák helyett. Említettem neki, hogy ez a Jarcho-Levin szindróma tünete, de arról még nem hallott, mondta, még nem találkozott hasonló esettel. Kérdeztem, valóban szükségesnek tartja-e a shunt-műtétet. Azt mondta, igen, bár nem sürgős, mert úgy tűnik, a liquor talált magának valami elfolyási lehetőséget, a kutacs nem túl feszes. De a műtétre szüksége van, mert a folyadék az agyat a koponyához nyomja, s az agy állandóan szenved. "The brain is suffering." Ezek a szavak győztek meg végül, hogy nem szabad tovább teketóriáznom. Megkérdeztem, vállalná-e a műtétet, mikor, mennyibe kerülne, bent lakhatnék-e Katival a kórházban. Vállalja, mondta, de a jövő hete foglalt, az azután hét keddjén jöjjünk vissza. Akkor megcsinálják a scanner vizsgálatot, s annak függvényében megműti. A műtétet követő éjszaka mellette maradhatok. Katinak még öt napot kell föltétlen a kórházban lennie, utána kivihetem, de újabb öt nap után vissza kell hoznom ellenőrzésre. Ha akkor is minden rendben lesz, akár indulhatunk is haza. Összeszámolta, az egész összesen harmincezer frankba kerülne, beleszámítva a szállásdíjamat is a lehető legolcsóbb panzióban. Arra vigyázzak, hogy a következő héten nehogy megfázzék a kislány, mert a legkisebb nátha is meghiúsítja a műtétet. A scannerre ad vizsgálati javaslatot a következő keddre, és kiállítja a kórházi beutalót is. Ez a konzultáció 500 frank. Béla csekkel fizetett, aztán eljöttünk.
Hazafelé se láttunk többet a városból, az utcán az izgalom tetőfokára hágott, közeledett a négy óra. Most sem volt időnk bámészkodni, Bélának programja volt. Útközben újból végighallgattam áradozását a szerelméről, aztán hazaértünk. A háziak még nem voltak otthon. Kati továbbra is nagyon szépen viselkedett, semmi gond nem volt vele egész úton. Megetettem, lefektettem. Hat után hazajöttek Kláráék. Valamennyien együtt érkeztek, a konyhában fogadtam őket. Kicsit oldottabb volt a hangulat. Klára kikérdezett az orvosnál tett látogatásunkról, amit válaszoltam, tolmácsolta a férjének és a gyerekeknek.
Este ketten hívtak telefonon. A bukaresti ismerős felesége érdeklődött a vizsgálat eredményéről, és felajánlotta a lakásuk kulcsát a következő hétre, majd késő este Marie-France hívott Esquelbecq-ből. Klára beszélt vele, megegyeztek, hogy másnap, szombaton reggel Katival vonatra ülök, ők várnak Dunkerque-ben.
Klára férje még mindig nem szelídült meg irányunkban annyira, hogy vállalja, kivisz kocsival reggel a pályaudvarra. Taxival mentünk, Klára elkísért - szombat volt, nem kellett munkába mennie. Kati a hasamon, az utazóláda a kezemben, a csomag a vállamon. Klára megvette a jegyet, s közölte, hogy Hazebrouk-ban kell leszállnom. Kérdeztem, miért nem Dunkerque-ben, este még arról volt szó. Nem, nem, azóta eszébe jutott, hogy Hazebrouk-ban, az utolsó előtti megállóhelyen. De honnan fogom tudni, mikor következik Hazebrouk? Dunkerque egyszerű lett volna, mert végállomás. A vonat végénél álló kalauz, aki a peronon kezelte a jegyeket, kérdésünkre megmondta, hogy jegyünk az utolsó előtti kocsiba szól, és 11 előtt 10 perccel érkezünk Hazebrouk-ba. Akkor még nem tudtam, hogy itt ezt másodpercre komolyan lehet venni. Láttam, hogy a hátsó két kocsira rá volt írva: Dunkerque, a többire nem, de mert nem én voltam otthon, rábíztam magam Klárára, ő pedig előre vitt a mozdony utáni második kocsiba. A fülkében, ahol helyet találtunk, egy háromtagú török család utazott. A ládát nem nyitottam ki, Katit az ölemben tartottam. Nagyon szeretett úgy ülni, rám simulva, mint a kenguruban, épp csak kilazítottam a pántokat. Elindultunk. Volt min töprengenem. Vajon ez a kocsi elmegy-e Dunkerque-ig? Hol kell leszállnom, hol várnak: Hazebrouk-ban vagy Dunkerque-ben? Hogy fogom megtudni, hogy Hazebrouk következik? Mintegy tízpercnyi utazás után próbáltam megkérdezni az útitársakat, vajon Dunkerque-be megy-e a kocsi. Sajnálkoztak, hogy nem tudják. Mit volt mit tenni, visszakötöttem Katit, átmentem a szomszéd fülkébe, ott sem tudták, azt tanácsolták, hogy keressem meg a kalauzt, most ment át a következő kocsiba. Én is átevickéltem Katival, megtaláltam, és megkérdeztem a kalauzt, melyik kocsi megy Dunkerque-be. Mondta, hogy innen a hatodik és a hetedik, közvetlenül a mozdony mögött. Tehát azok, amelyeken én láttam a táblát, csak úgy látszik, a tolatások során a mozdony a vonat másik végére került. Azt javasolta a kalauz, hogy szálljak le a következő állomáson, és menjek előre. Három percet áll a vonat. Visszamentem a fülkébe, felszedelőzködtem, kiálltam a folyosóra, s vártam, hogy megálljunk. Kb. negyed óra múlva lassított a vonat, és megállt. Sikerült kinyitnom az ajtót, nagy nehezen lekászálódtam, s elkezdtem szaladni az első kocsik felé. Katit igyekeztem bal kezemmel gyöngéden, de azért jó erősen magamhoz szorítani, hogy megkíméljem a zötyögéstől: nehézkesen tudtam futni a másik két csomag miatt. Végre elértem a megfelelő kocsit, s utolsó erőfeszítéssel felmásztam az első ajtóhoz. A kocsi peronján nekidőltem a falnak, s pár percig próbáltam levegőhöz jutni. Közben a vonat elindult. 9 óra múlt pár perccel. Ez másfajta kocsi volt, mint az előző, nem volt fülkékre osztva, leginkább egy repülő utasteréhez hasonlított. A csomagoknak külön fülkéjük volt a kocsi elején, oda lepakoltam, aztán helyet kerestem, és leültem. Lassacskán kezdtem megnyugodni, s töprenghettem a második kérdésen: hol szálljak le. Végül úgy döntöttem, mivel már úgyis van gyakorlatom a fel-leszállásokban, leszállok Hazebrouk-ban, de a lépcsőnél maradok, s ha nem integet senki, nem jön hozzám senki a vonat indulásáig, visszakapaszkodom, s elmegyünk Dunkerque-ig. Az végállomás, ott úgyis búcsút kéne vennünk a vonattól. Kb. egy órája mehettünk már, Katit közben megetettem (üvegből itta a tejét, utazáshoz nem is vittem neki mást). Másodszor állt meg a vonat, mikor ránéztem az órámra. Negyed tíz. Az lehetetlen. Jobban megnéztem: állt. Megártott az izgalom a kvarcórának. Az egyetlen fogódzóm az hazebrouk-i leszálláshoz az érkezési időpont volt. Épp egy utastársam ment el mellettem, megszólítottam, s megkérdeztem, hány óra. Furcsán nézett rám (Franciaországban sosem állnak meg az órák?), de válaszolt: 10 óra 10 perc. Még negyven percem volt. Beállítottam az órámat - Klárától kaptam ajándékba -, reméltem, most már nem hagy cserben.
Fél 11 után már erősen nyugtalan voltam. Nemsokára felkötöttem Katit, hátramentem a csomagjaimért. Kiálltam a peronra. Pontosan 10:50-kor állt meg a vonat. A mi kocsinkból nem volt más leszálló, kinyitottam az ajtót, leszálltam és körülnéztem. Sehol senki. Egyetlen utas szállt le, egyébként senki sem volt a peronon, az állomásépület bejáratánál sem volt forgalom. Hiába várakoztam, vissza kellett szállni a vonatra. Most már nem mentem be a kocsiba, a peronon ácsorogtam Katikámmal. Kb. 20 perc múlva megérkeztünk Dunkerque-be. Itt már volt forgalom, de minket itt sem várt senki. A vonat mellett álltam, míg szétoszlott a tömeg, aztán odamentem egy padhoz az állomásépület bejárata mellett. Olyan erősen fújt a szél - közel a tenger -, hogy nem mertem kint maradni. Reméltem, lesz majd hely a váróteremben. Bemegyünk, kivárjuk, mi lesz. Ha továbbra se jön senki értünk, találok valami módot arra, hogy eljussunk Esquelbecq-be. Hely? Még váróterem sem volt. Úgy látszik, ide mindenki pontosan érkezik autóval, az átszálló utasok pedig bemennek a szemközti szállodába.
A csomagokat kint hagytam a padnál, Katival bent ácsorogtunk az állomás előcsarnokában. Nagy táblák tagolták a teret, vonat- és autóbuszmenetrendek álltak rajtuk, azokat kezdtem böngészni, hátha megtalálom Esquelbecq-et. Már nagyon fájt a hátam, de nem volt hova leülni. Körülbelül 10 perce álldogáltam, mikor mellém lépett egy fiatalember, és így szólt: "mmmsziszá?" Pár pillanatig töprengtem, míg megjelent a szemem előtt a "sziszá" franciául leírva: "Cisar" - s máris tudtam, hogy ez én vagyok. Bólintottam. Erre elkezdett hadarni valamit, mire megállítottam, s kimondtam a jól betanult varázsszót: "Lentement, s'il vous plait" - lassan, kérem. Megértett, és tagoltan elismételte: telefonáltak a barátaim Hazebrouk-ból, arra kérnek, várjak nyugodtan, kb. húsz perc múlva ideérnek. Igyekeztem megkönnyebbülésemet beleragyogni a válaszmosolyomba: "Merçi, monsieur". Most már simábban ment a várakozás, mindegyre odapislantottam a bejárati ajtóra, - fogalmam sem volt, kit várok. Kb. fél óra múlva nyílt az ajtó, belépett egy nagyon egyszerű külsejű, jóságos arcú, őszülő férfi. Látszott rajta, keres valakit, aztán meglátott minket, elmosolyodott, s kicsit zavartan odajött hozzánk. "Mmmsziszá?" - hangzott fel újból, de már tudtam a választ: "Oui, monsieur". Kezet fogtunk, kimentünk a csomagokért, aztán át az előcsarnokon, kiléptünk az állomás előtti térre, odavezetett egy autóhoz. Nem szólt egy szót sem hazáig, csak néha bátorítólag rám mosolygott. Dunkerque-et elhagyva még egy kisvároson áthajtottunk, majd elérkeztünk Esquelbecq-be. De ott sem álltunk meg, kiérve a városból rátértünk egy mellékútra, amely különböző ültetvények között haladt. Lapos, majdnem alföldi jellegű volt a táj, itt-ott kis facsoportok, ligetek oldották az egyhangúságot. Nemsokára lefordultunk az útról. Egy postaláda jelezte, hogy magánterületre értünk, s párszáz méter után megálltunk egy virágágyásokkal szegett, hosszú, földszintes lakóház bejárata előtt. Az ajtó nyitva volt. Vagy 15 gyermek és 7-8 felnőtt lépett ki mosolyogva az ajtón, szabályos félkörbe álltak, elöl a gyerekek, mögöttük a szülők. Kiszálltam Katival, Pierre vitte a csomagokat. Mikor a csoporthoz értünk, valamennyien "Bon jour, Maria! Bon jour, Cathie!"-val üdvözöltek, majd a legkisebb gyermek előlépett, és átnyújtott egy színes szalaggal körülkötött nagy dobozt. - Hát ez más fogadtatás volt, mint Párizsban, alig tudtam visszatartani a sírást, éreztem, hogyan oldódik a feszültség bennem. Kölcsönös mosolygások közben betódultunk a házba. Leroskadtam egy székre, a többiek körbeálltak, s felbontottuk a dobozt. Hosszúszőrű, puha, halványdrapp játékuszkár került elő belőle. Egyik hölgy közelebb lépett, és bemutatkozott angolul: ő Hélène, a helybéli angoltanárnő, a mi fogadásunkra hívták el tolmácsnak. Bemutatta a többieket is. Marie-France, a ház úrnője, aki a csomagokat küldte, 40 év körüli, nagydarab, kedves asszony volt, az ő férje Pierre, aki elénk jött az állomásra. Kiderült, hogy Hazebrouk-ban várt, csak egy-két percet késett, és mire kiért a peronra, már csak a vonat utolsó kocsiját látta. A ház az övék. Az udvar vége felé eső részben van a lakásuk - ahol most vagyunk, az egy hozzáépített panzió ebédlője. Deszkalépcsőn lehet felmenni a padlástéri hálótermekbe, ezek egyikét, a kétszemélyest rendezték be számunkra. A gyerekek Marie-France tanítványai, ő katekéta - hitoktató. A felnőttek szülők, akik szintén hallottak érkezésünkről, és fogadni akartak. Már tudták, hogy a professzor egy hét múlva fog érdemben foglalkozni Katival, addig szívesen vendégül látnak. Jövő hét végén ugyan érkezik egy turistacsoport a panzióba, de már megegyeztek, hogy arra a két napra Nicole, egy négygyermekes édesanya, aki a szomszéd tanyán lakik, befogad minket. Mint egy kiszáradt szivacs, szívtam magamba a felénk áradó szeretetet.
Néhány fényképfelvétel készült, s aztán lassacskán mindenki távozott. Hélène is elment, magunk maradtunk a háziakkal. Azt már tudták, hogy ha lassan beszélnek, megértem, amit mondanak, s megpróbálok válaszolni. Megebédeltünk, és Pierre felvezetett a szobánkba. Hatalmas, szivacsmatracos vaságy, akasztós szekrény, és egy kis asztalka fért a csöpp manzárdszobába. Az ablak ferdén, a tető síkjában állt, csak az eget láttam. Katit lefektettem, kicsomagoltam, s én is melléfeküdtem. Nem tudtam, mivel fognak eltelni az előttünk álló napok, de az biztos, hogy jó emberek közé kerültünk.
Hat órakor felszólt Pierre, jöjjünk le vacsorázni. A család: három gyerek és a szülők, velünk ettek. Az asztalon két nagy porcelán tál állt, egyikben szeletekre vágott óriási paradicsomok, a másokban párolt karfiolrózsák. Vettem két-három szelet paradicsomot, aztán továbbadtam a tálat, s vártam, mikor jön a vacsora. Nem jött. Marie-France jól megrakta az ura meg a gyerekek tányérját paradicsommal és karfiollal, leült, vett magának is, jó étvágyat kívántak, és enni kezdtek. Nem akartam szégyenben maradni, én is nekiláttam a paradicsomnak, s hogy ne maradjak éhen, vettem még a paradicsomból és a karfiolból is. Legjobban a kenyér hiányzott. Mikor kiürültek a tányérok, Pierre kiment, majd visszatért egy fatálcával, amelyen vagy nyolcféle sajt volt. Mindegyiket bemutatták, kiválasztottam kettőt a rokonszenvesebbek közül, s egy-egy szeletkét a tányéromra tettem. Nagy megkönnyebbülésemre, Pierre megkérdezte, kérek-e kenyeret, kaptam egy papírvékony, négyzet alakú szeletet. A sajt után a gyerekek narancslét, a felnőttek pár korty vörösbort ittak. Hálát adtunk a vacsoráért, Marie-France leszedte az asztalt, bekapcsolták a tévét, én elköszöntem, s felmentem a szobánkba. Még sütött a nap, pedig már kilenc óra volt, Kati aludt. Elővettem a francia nyelvkönyvemet, s olvasgattam fél tizenegyig. Akkor lementem zuhanyozni, majd anélkül, hogy közben villanyt kellett volna gyújtanom, visszatértem a szobába, és lefeküdtem. Mélységes hálával köszöntem meg Istennek, hogy biztonságban vagyunk, s kértem, viselje gondját az otthon maradt gyermekeimnek is.
Másnap reggel hatkor lementem a konyhába megmelegíteni Kati tejét. Előző este Marie-France mindent megmutogatott. A konyhába menet át kellett haladnom a pingpong-termen, amelynek az egyik fala egy üvegtáblából állt. Megtorpantam az elém táruló látványtól. Hajnalodott. Szürkés-rózsaszínes köd gomolygott a táj felett - párás a levegő, mert közel a tenger. A ház mellett zöldségeskert, azon túl, kerítés nélkül, a mező következett. Távolabb egy-két facsoport rajzolódott ki homályosan, a korai fény meg-megcsillant a fák közötti csöpp tavacskák tükrén. A legközelebbi ligetnél két hófehér tehén feküdt, és békésen kérődzött. Végtelen nyugalom áradt a tájból. Itt minden olyan természetes volt. Nem volt szükség kerítésre, föl sem merült, hogy egymás tulajdonát megháboríthatnák. Kint lehetett tartani a szabadban a teheneket egész nyáron, találtak maguknak enni-innivalót bőven, senki nem bántotta őket.
Tíz órára misére mentünk. Már a vonaton, errefelé jövet feltűnt, mennyi gyönyörű gótikus templom van Észak-Franciaországban. Úgy látszik, itt nem voltak háborúk, az itteni emberek szerették, megóvták templomaikat. Egész Erdélyben 5-6 olyan templomot őrzünk, dédelgetünk, amilyet itt tucatjával találhatunk 50 kilométeres körzetben. Feltűnt az is, hogy a tornyokon kereszt helyett kakas van. Meg is kérdeztem már első nap, laknak-e errefelé protestánsok, hisz nálunk csak a református templomokon van kakas. Nagyon csodálkoztak, s elmagyarázták, hogy ez színkatolikus vidék, a kakas a Péter tagadását jelző kakasszóra emlékeztet.
 
 
0 komment , kategória:  Élsz,Barackvirág!  
Olvasd, és oszd meg másokkal is, ha tetszett.
  2013-02-06 08:15:46, szerda
 
  II. fejezet/2

Napközben mindig jó volt nálunk a hangulat. Kati jelenléte megakadályozott minden hangosabb, ingerültebb szóváltást, olyan volt, mintha a Jóisten közénk küldött volna egy pici angyalkát, aki nyugalmat, melegséget sugárzott maga köré ártatlanságával, csendes derűjével. Délelőttönként a nagyobbak óvodába jártak, édesapám eljött játszani Eszterrel, Katival. Álmos munkába járt a Tervező Intézetbe. A külföldi segélycsomagok érkezése és a cigányasszonyok látogatása tették változatossá mindennapjainkat.
Nehéz idők voltak ezek Romániában. Az üzletek üresek. Havi fejadag járt lisztből, rizsből, cukorból. Nagy ünnepek előtt egy-egy kiló húshoz is hozzájuthattunk többórás sorbanállással. Nálunk négy gyermek volt, ezért napi két liter tejre jegyeztek elő minket. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert voltak magyarországi barátaink. Hol egyikük, hol másikuk jelent meg váratlanul egy-egy autórakomány élelmiszerrel, édességgel, ruhaneművel. Ezek a találkozások jelentették a kapcsolatot a külvilággal.
'88 őszén érkezett az első értesítés arról, hogy külföldi csomagot kaptunk postán. Ettől kezdve szinte havonta jött valami - 2-3 hónapos késéssel - Németországból, Svájcból, Hollandiából. Néha egy-egy pársoros levél kísérte őket, így néhány családdal levelezni is kezdtünk. Mint később megtudtuk, különböző nemzetközi karitatív szervezetekhez juttatták el budapesti barátaink a címünket, ennek köszönhettük az ajándékokat. 88-89-ben vámmentesen adhatták fel Nyugat-Európában a Romániába címzett élelmiszercsomagokat. Aki akart, kiválasztott magának egy-egy családot a jegyzékből, s havonta, negyedévenként küldött valamit. Nem tudom, hogyan etettük volna gyermekeinket a csomagok és a látogatások nélkül.
A falusiak helyzete még nehezebb volt. A Szilágyságban hetente egyszer érkezett kenyér a falusi boltokba. Városon csak a helybéliek vásárolhattak. Gyakran lehetett látni, hogy idős parasztasszonyok ácsorogtak a kenyérbolt előtt, s megpróbálták rávenni a betérőket, vegyenek már nekik is egy félkilós kenyeret. Számukra a havi fejadag rendszere is inkább büntetés volt: megvásárolhatták a fejenként járó 2-3 deci olajat, ha beadtak tíz tojást vagy egy liter szárazbabot. A fejadag is csak annak a családnak járt, amelyikben a családfő gyárban dolgozott, vagy teljesített évi 60 napszámot a helyi tsz-ben. A napszámért papíron pénz is járt volna, de az nem volt a tsz-nek, terményben fizetett, ha volt a kötelezően beszolgáltatott mennyiség fölött. Érdeke volt minden tsz-nek, hogy magas terménymennyiséget jelentsen a megyének, - rendszerellenesnek, a szocialista mezőgazdaság megcsúfolásának minősült volna az alacsony hozam bevallása. A bejelentett mennyiség megadott százalékát be kellett szolgáltatni, s ez - a hamisan magas jelentés miatt - gyakran a teljes azévi termést felölelte. Az sem járt jobban, aki pénzben kapta a napszámát. Emlékszem, egy diósadi asszony mutatta, akkor jött az irodából, megkapta az évi bérét: éppen elég volt egy fél kiló cukorra. Én főleg a varsolciakkal tartottam a kapcsolatot. Valamikor, míg tanítottam, kint éltem a faluban, s akkori szomszédasszonyaim még évek múlva is be-bejöttek hozzám Zilahra. Nekik gyűjtöttem az olajat, rizst, lisztet, ami megmaradt a fejadagunkból. Mi hat személyre kaptuk az élelmiszert, de alig három felnőtt adagot fogyasztottunk. Ők friss zöldséget hoztak nekem.
Volt egy réteg, aki még a falusiaknál is nehezebben élt. A falu román, magyar lakói összetartottak, segítették egymást. Nem történhetett meg, hogy valaki huzamosabban éhezzen közülük. A cigány családok egy része viszont nem tartozott a faluközösséghez. A települések szélein, putrikban, viskókban éltek. Három-négy nemzedék lakott együtt döngölt földkunyhókban. Két-három férfi tartozott közéjük. Az asszonyok maguk nevelték öt-hat porontyukat, talán ők sem tudták, melyiknek ki az apja. A rendesebbek hébe-hóba találtak munkát a faluban, elmentek kapálni, meszelni, takarítani. Megélhetésük alapja a kéregetés volt. Így kerültem kapcsolatba velük én is. Kati születésekor már három "barátnőm" volt, akik havonta legalább egyszer felkerestek. Később aztán nyolcra szaporodott a számuk, de az újabbakkal már nem tudtam olyan bensőséges kapcsolatot kialakítani.
Legrégibb barátnőm Maria volt, aki a Zilahot Kolozsvárral összekötő országút mentén lakott egy falu szélén. '88-ban 48 éves volt, alacsony, csont és bőr, örökké mosolygó, bőbeszédű, nagyon csúnya cigányasszony. Őt őszintén megszerettem. Már túl voltunk a hantázó korszakon, előfordult, hogy nem is kért semmit, csak beült hozzám beszélgetni, mielőtt az autóbuszhoz indult volna dolga végeztével. Tudom, Isten különös ajándéka volt, hogy megismerhettem őt és a többieket. Az ő nyomorúságuk mindig figyelmeztetett, ha néha elkedvetlenedtem a magunk nehézségei miatt.
Maria nyolc gyermek anyja volt, legidősebb fia 17 éves, a legkisebb 2,5 éves. Maguk építette földkunyhóban laktak, amit véletlenül olyan helyre építettek, ahol mindig feltört a talajvíz esőzések után. A ház egyik sarkába szalmát szórt, ott aludtak a gyerekek, maga legkívül, hogy elfogja a hideget előlük. Minden megjelenésekor volt valami újságolnivalója: megajándékozták egy tűzhellyel, aminek ugyan csak három lába volt, de lehetett főzni rajta. A negyedik lábat tégladarabokkal pótolta, s csak azon izgult, hogy míg távol van otthonról, a kicsire borulhat az egész tákolmány, mert nagyon szeretett alatta mászkálni. Másszor azzal dicsekedett, hogy kapott a faluból egy heverőt, mostmár úri dolga van a nagy fiának, az fekszik rajta. A falakat tőlem elvitt többéves magazinokból kivágott képekkel díszítette. Előfordult, hogy két napig nem evett, így is számtalanszor hallotta a gyerekektől, hogy éhesek, s nem volt mit adnia nekik. A tanácstól többször jártak nála, hogy adja állami gondozásba a gyerekeket, ott jobb dolguk lesz, minden nap kapnak enni. "Hogy adjam oda őket? Én vagyok az anyjuk. Lehet, hogy éheznek néha, de legalább van, aki megölelje őket."
Ünnepi ebédjük, amikor nem csak vízben főtt zöldséget, lapukat ettek, az volt, ha a városból valami zsiradékot, lisztet és száraz kenyeret vihetett haza: a zsiradékból kicsi liszttel rántást készített, felöntötte vízzel, megsózta, felfőzte, és beletördelte a száraz kenyeret. A többiek is mondták, hogy ez a fő ételük, ezért kértek mindig olajat, lisztet, száraz kenyeret. Mariának egy fazeka volt és két tányérja. Letette a kész ételt a ház közepén a földre a fazékkal, mert a két tányérba, s abból ettek sorban a gyerekek. Neki ritkán jutott annyi, hogy jóllakhatott volna. Ha nálam volt, mindig megebédeltettem, s összecsomagoltam neki, amit nélkülözni tudtunk. Előfordult, hogy - mert nagyon kérte - az utolsó fél liter olajamat adtam oda. Talán hihetetlennek tűnik, de tudom, nem csak én éltem át ezt a csodát: valahányszor úgy adtam oda valamit, hogy nekünk nem maradt, még aznap vagy másnap csomag érkezett vagy jó barát, és öt-hatszorosan kaptam vissza, amit odaadtam. Végül már-már szégyelltem magam, olyan könnyedén adtam oda valamit, annyira biztosan számítottam rá, hogy visszakapom. Akkoriban figyeltem fel a Jézustól tanult imádság egy nem eléggé hangsúlyozott szavára: "Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma". Nemcsak azért teszi hozzá a kéréshez ezt a "mát", hogy a mindennapi imádkozásra sarkalljon, hanem azért is, hogy bízzuk rá a holnapot. Lesz, aminek lennie kell, még akkor is, ha nem látom előre, hogyan, honnan. Annak adjunk, akinek "ma" kevesebb van, és ne arra gondoljunk, hogy így holnap nekünk fog kevesebb jutni. "Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma."
Másik kedvenc cigányasszonyom szintén Maria volt. Súlyos tbc-s, húsz évesen egy két és fél éves kisfia volt, akit nagyon szeretett. El akarták venni tőle, de nem engedte. Néha hónapokig benn feküdt a kórházban, akkor egy jóravaló szomszédasszonyára bízta a gyermeket. Egyik alkalommal szappant kért, hogy kimoshassa a ruháit, egyúttal kiválogattam néhány darabot a kicsinek a Bálint kinőtt holmija közül. Két nap múlva újra eljött, sugárzott a boldogságtól. Elhozta bemutatni a kisfiát, szépek, tiszták voltak mind a ketten. Aztán nem jött egy ideig. A többiektől hallottam, hogy megerőltette magát, újra kórházba került, nyitott cavernával. Aztán egy novemberi nap bekopogtatott. Nem tudott beszélni, csak sírt és köhögött. Mikor végre megszólalt, elmesélte, hogy a kisfia meghalt. Míg ő a kórházban volt, a szomszédasszony, aki szintén nagyon szegény volt, nem tudta rendesen etetni a kisfiút. Azt mondta Maria, hogy amikor hazatérvén meglátta, alig ismert rá, nem tudott beszélni, csont és bőr volt, csak feküdt az ágyban. Hazavitte, gondozta, ápolta, etette a gyermeket, úgy látszott, megerősödik, aztán múlt éjjel elkezdett fuldokolni, elkékült, hívták a mentőket, behozták a kórházba. Reggel kapta meg az üzenetet, hogy meghalt a kisfia. Rögtön felült a buszra, de nem tudott uralkodni magán, egyre csak zokogott. Egyik útitársa szemtelenül megkérdezte: "Mit sírsz, kislány?" Mire ő megmondta nekik, hogy meghalt a kisfia. Erre röhögni kezdtek, úgy biztatták: "Minek siratod, majd csinálsz másikat!" "Amiért én cigány vagyok, nekem nem fájhat, hogy meghalt a gyermekem?" - kérdezte tőlem kétségbeesve.
Ugyanezen az őszön halt meg az idősebb Maria nagy fia is. Vizes hajjal ment ki az erdőre fáért, megfázott, agyhártyagyulladás, egy hét alatt vége volt. Az ágyat, amelyben meghalt, az egyetlent, elégették, hogy ne járjon vissza kísérteni a halott lelke. A falubeli román asszonyok tanácsolták ezt, de adtak helyette egy másik ágyat. Nagyon el volt keseredve Maria. "Hányszor futott elébem, mikor hazafelé tartottam a városból, s rángatta le a vállamról a zsákot, turkált benne boldogan egy-egy kenyérdarab után! Tizenhét éven át mennyit koldultam, mennyit éheztem, hogy legyen neki! És most, mikor végre felnőtt, és segítségemre lehetett, dolgozhatott volna, most halt meg! Isten irgalmazzon neki is, nekem is, az Ő akarata volt, így kellett lenni. Ő adta, Ő vette el."
Még az is átfutott az agyamon, látva e két szegény asszony tragédiáját, nem úri kényeskedés-e, hogy én úgy kétségbeesem egy torzszülött gyermek életéért, mikor mások ép, egészséges gyermekeket veszítenek el a nyomor, az éhezés, a tudatlanság miatt. És nekik éppúgy fáj. Ők ketten nem tartották finnyásságnak az én fájdalmamat, láthatóan őszinte szeretettel, aggodalommal kérdezték, mi van Katikával, valahányszor meglátogattak.

November elején a főtéren találkoztam a nővérem egyik volt osztálytársnőjével. Kikérdezett Katiról, s elmesélte, van egy ismerőse, akinek a gyermeke két éves koráig nem tudott még felülni sem. Valakitől hallottak egy csodadoktorról Arad megyében, elmentek hozzá, az orvos eddig kétszer kezelte két hétig, már áll a kislány, most tanítják járni. Felkerestem ezt az asszonyt, és igen érdekes dolgokat hallottam tőle. Deznán van egy szanatórium, amelynek alapítója és lelke Bârsan doktor. Levélben lehet vele felvenni a kapcsolatot, de ügyelni kell, hogy az általa megadott időpontban ott legyünk. Nagyon különös ember. Idegrendszeri eredetű mozgássérült gyermekek rehabilitációjával foglalkozik. Ő maga szilágysomlyai, az egyetemet még tolókocsiban végezte el, azalatt dolgozta ki rehabilitációs módszerét. Ő maga a legjobb reklámja annak, amit csinál, mert ma már - enyhén bicegve ugyan, de - sebesen száguldozik a szanatórium folyosóin.
A kórház az élete, családja nincs. Reggel ötkor kelnek a betegek, egy órát fürdenek a nagy közös medencében, délelőtt, délután tornáztatják őket. Tökéletes a rend és a fegyelem, mert Bârsan doktorra nem érvényesek a munkaidő előírásai. Akkor jön-megy, amikor akar, elfordul, hogy este hatkor vagy éjfélkor jelenik meg, és jaj, ha valamit nem talál rendben. Nagyon szigorú ember, kevesen bírnak sokáig vele dolgozni, és a betegek hozzátartozóival is nagyon igényes. Nem engedi a cumi használatát, vagy bármilyen jelét az elkényeztetésnek, a kényelmes szülői magatartásnak. A hétvégét az édesapja is a kórházban tölti, videóval szórakoztatja a betegeket. Hálapénzt nem fogad el Bârsan doktor, azt viszont nem bánja, ha ajándékot, különösen élelmiszert hoznak neki. Mindent a szanatóriumnak ad.
Két jelenetet mesélt el róla az asszony, amelyek egymás mellé téve hű képet festenek az orvosról. Mindkettő akkor történt, amikor a zilahi édesanya először járt ott a kislányával. Mikor bent ültek a szobában, s Bârsan a gyermek lábát vizsgálta, a kicsi megfogta az orvos nyakából lelógó hallgatót. Az anyja rögtön rászólt, Bârsan viszont kivette a nyakából a sztetoszkópot, és odaadta a kislánynak. "Ebben a szanatóriumban, asszonyom, minden a betegeké." A szobájában nincs telefon, ha keresik, a titkárságról átszalad valaki, hogy szóljon. Ez történt most is. Egy fehér ruhás nő bekukkantott az ajtón: "Doktor úr, a Minisztériumból keresi egy elvtárs!" "Mondja meg neki, hogy várjon, beteg van nálam." Még vagy húsz percig vizsgálta a kislányt, beszélgetett az édesanyával, s azután ment a telefonhoz.
Nem akarta elvállalni a zilahi asszony gyermekének kezelését. Azt mondta, oly rengeteg munkával járna a szülők számára, amit nem bírnának elvégezni. Az anya nem hagyta magát. Kérte az orvost, tegye próbára, ő mindenre hajlandó, hogy a gyermeke megtanuljon járni. Tudta, hogy ez a Bârsan módszere: az első két hetes klinikai kezelés után felad házi feladatként valamilyen gyakorlatokat, amelyeket mind nap hosszabb-rövidebb ideig végeztetni kell a beteggel. Félév múlva rendeli vissza a gyermeket. Első ránézésre megmondja, végezték-e a gyakorlatokat úgy, ahogy ő kérte. Ha észreveszi, hogy elfogyott a kitartás, nem szidja össze a hozzátartozót, csak megállapítja, hogy mégsem vállalhatja a gyermek kezelését, nem tud rajta segíteni. Ha viszont úgy találja, hogy jó kezekben van a beteg, teljes lendülettel fog a gyógyításhoz, ami legtöbbször sikerül is neki néhány év alatt. A zilahi édesanya jól vizsgázott, legközelebbi jelentkezésükkor Bârsan elvállalta a kislány kezelését.
Annyira meglepett mindaz, amit hallottam, annyira más volt, mint amit eddig tapasztaltam, hogy elhatároztam, írok Deznára, s megkérem Bârsant, ha foglalkozik nyitott gerinc eredetű bénulással, nézze meg Katit. Egy hét múlva indultak hozzá a zilahiak, ők vitték a levelet. A válasz annyi volt, hogy sürgősen vigyük a kislányt valamelyik szerda vagy péntek délelőtt. Nem volt könnyű megszervezni, hisz munkanap volt a szerda, végül a férjem egyik autós kollégája, aki úgyis szerette volna meglátogatni karácsony előtt Arad felé lakó rokonait, elvállalta a fuvarozást.
December 16-án hajnali 4-kor indultunk, hogy biztosan megérkezzünk 10 és 11 között, ahogy az orvos kérte. Kati nagyon nyugodtan viselte az utazást, tisztába tettem, megetettem, amikor kellett. Eleinte csendesek voltak az utak, falvak, később megteltek munkába siető vagy az autóbuszmegállókban várakozó emberekkel, de még mindig ugyanolyan sötét volt, mint mikor elindultunk. Azt hittem, sohasem fog megvirradni. Négy órai utazás után kezdett derengeni a decemberi hajnal.
Nem volt könnyű megtalálni Deznát, de végre 10 előtt valamivel megérkeztünk. A faluban már könnyebben útbaigazítottak. Egy félreeső utca végében állt a szanatórium. Panel épület volt, így a téli kopárságban akár raktárnak is beillett volna. Csak az volt a szokatlan, hogy az udvarán az Arad jelzésű autókon kívül egy Máramaros megyei és egy brăilai mentő állt, és néhány Dacia más megyékből is. Látszott, hogy országos híre van Bârsan doktornak. Mintegy tíz méter átmérőjű körben keskeny sínpár feküdt az udvar közepén, jó időben kis csilléket tologatnak rajta a járni tanuló betegek.
Beléptünk a földszinti folyosóra. A szemközti oldalon lévő beugrókban padok álltak a fal mellett, ott várakozhattak a külső betegek. Egy ilyen padhoz vezettek minket is, kérték, várjunk türelemmel. Álmos átvette Katit, én meglehetősen elfogultan megpróbáltam körülnézni. A folyosó bal oldalán nyíltak a már említett várók, a jobb oldalon néhány ajtó volt, köztük a falon végig derékmagasságban egy rúd volt felerősítve. Épp ott gyakorolt egy 13 év körüli, melegítőbe öltözött fiú, akinek minden végtagja egyszerre mozdult minden irányba, nagyon nehezen tudta koordinálni a mozgását. A nagymamája vezette. A fiú bárgyú mosollyal nézett maga elé, bal kézzel kapaszkodott a rúdba, egyik lábát felemelte, s erősen koncentrálva néhány félresikerült mozdulat után letette a másik lába elé. Azután ez a lába következett. A nagyanyja egyfolytában biztatta: "na még egyet, próbáld meg, sikerülni fog, még két lépés, ma az ajtóig kell eljutnod". És végre sikerült. A fiú megállt. Mindkét kezével megkapaszkodott a korlátban, arcán széles mosoly. Abban a pillanatban mellette termett egy fehér melegítőbe öltözött fiatal lány, kedves szóval megdicsérte, és kezébe nyomott egy cukorkát.
A bejárattól jobbra lévő nyitott ajtón kilépett egy 45 év körüli, fekete hajú férfi fehér vászonöltönyben, néhány lépést tett felénk enyhén bicegve, körülnézett, és hangosan így szólt: "Kérjük a külső betegeket, foglaljanak helyet a padokon, hagyják szabadon a folyosót a tolókocsik és a járni tanulók számára". Amíg várakoztunk, ez a jelenet még kétszer megismétlődött. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ő Bârsan doktor, aki vizsgálat közben is szemmel tartja, mi történik az épületben. Végül sor került ránk is. Egy kísérő mehet be a beteggel a Bârsan szobájába, Álmos kint maradt, őrizte a kabátokat. Bent egészen más volt Bârsan doktor. Átható tekintetű, kedves, de nagyon határozott embernek látszott. Levetkőztettem Katit, Bârsan alaposan végigtapogatta a feje tetejétől a talpáig. Behívta egyik kollégáját, kísérjen fel a röntgenbe, készítsenek felvételt a gerincről, a csípőkről, a bokákról. A röntgenorvos magas, víg kedélyű, harmincas férfi volt. Bevezetett egy csöpp szobába, ahol a röntgenkészülék állt. Katit lefektettük, aztán ő elment a filmekért. Magam maradtam. A szoba egyik falát vastag függöny fedte. Kíváncsi voltam, belestem rajta. Egy parányi osztálytermet láttam hat ősi, felnyitható iskolapaddal. A hátsófalhoz három pár kicsi mankó volt támasztva. Nem volt senki az osztályban.
Visszatért az orvos, elkészítette a felvételeket, aztán lementünk a váróba. Megfigyeltem, hogy a kórház személyzetének sajátos egyenruhája van. Az orvosok, orvosnők fehér vászonöltönyben járnak, a kabátjuk felső zsebén egy embléma van: kisgyermek áll nyitott tenyéren. Az ápolók fehér melegítőben járnak, zubbonyuk hátán nagy kék karikában a felirat: Ad augusta per angusta (kb: Szűk út vezet a magaslatra). Ez volt a legfeltűnőbb a kórházban, hogy minden tökéletesen meg van tervezve, minden tökéletes rend szerint működik.
Körülbelül tizenöt perc múlva újra behívtak Bârsan szobájába, akkor már a kezében voltak a képek. Azt mondta, hogy ha rövid időn belül hozzáfogunk a kezeléshez, van remény. De a vízfejűség miatt nem tornáztatható. Minden mozdulat, minden sírás növeli a nyomást az agyban, károsítja az agysejteket. Megoldható a csípőficam, amit a röntgenfelvétel kimutatott (ehhez fel is írta a betétet vagy hámot), a térdek kifordulása, a görbe lábszár, dongaláb. "De hiába állítom talpra, ha közben az agyát tönkretesszük." Sürgősen el kell végezni a shunt-műtétet. Ad két beutalót Bukarestben a sebészetre, egyet annak az orvosnak, akiről én is hallottam, a másikat Horváth Lenke doktornőnek. Név szerint mindkettőjüknek, mert nem lehet tudni, melyikükkel sikerül beszélnem, s mivel állandó haragban vannak, nem fogadják egymás betegeit. Próbáltam magyarázni, hogy esetleg magától megoldódik a vízfejűség, a műtét nagyon veszélyes, olvastam, hogy átlag másfél évvel élik túl a betegek. "Ugyan, kérem, ismerek olyan 17 éves fiút, aki máig vígan él a beültetett szeleppel, de ismerek olyan 5 éves gyermeket is, akit nem lehetett megműteni, és ma már 20 kilós a feje. Kérem, a műtét után azonnal telefonáljanak, várom a hívást. Viszontlátásra."
Kati ekkor már nagyon sírt. Elmaradt a déli alvása, valószínűleg ez zavarta meg. Beültünk a kocsiba, elindultunk, Katit megetettem, az ölembe fektettem, megnyugodott, elaludt. Volt min törnöm a fejem, de még olyan frissek voltak az átélt élmények, hogy nem tudtam gondolkozni. Délután megálltunk a rokonoknál, akiket Gábor, a kocsi tulajdonosa, meg akart látogatni. Kati először volt idegen családnál, jólesett az a szeretet, ahogy a háziak körülvették. Lefektettük egy nagy ágyra, ő pedig nézelődött. Nézte a plafont, mintha keresne rajta valamit, aztán ahogy egy bizonyos pontra elérkezett, megállapodott a tekintete, és elmosolyodott. Aztán kezdte elölről. Ugyanaz a pont újra megmosolyogtatta. Próbáltam rájönni, mit lát, de nem tudtam. Az én szememben az egész mennyezet egyformán fehérre volt meszelve, itt-ott pici repedésekkel.
Meguzsonnáztunk, aztán továbbindultunk hazafelé. Egyetlen úti élményünk volt még: Berettyószéplak közepén egy felfelé ívelő kanyarban Gábor nem vette észre, hogy a napközben szitáló köd ráfagyott az úttestre, gyorsított, a kocsi átsiklott az út túlsó oldalára, megpördült maga körül, és megállt. Ha szembe jött volna valami... De akkor már kezdett kialakulni bennem az a tudat, hogy aki Katival van, azzal semmi baj nem történhet. Isten a tenyerébe vette ezt a kislányt, s kimenti minden életveszélyes helyzetből, legyen az liquorszivárgás a hátán, gyorsan fejlődő vízfejűség, lenyelt nyitott rajzszeg (ez még november elején történt), vagy jeges úton gyorsító gépkocsi.
Este fél tizenegykor értünk haza. Édesanyámék vártak, mindenki boldog volt.
Másnap elmentem Erikához, elmeséltem, mit végeztünk. Ő egyáltalán nem lelkesedett, azt mondta, Bârsan felelőtlen, nem tudja, mit beszél, nem is igazán orvos, csak balneológus, hogy mondhat ilyet, hogy talpra állítja, stb. Én az egészet szakmai féltékenységgel magyaráztam, végighallgattam, de nem vettem komolyan, amit mondott. Akkor mesélte el a részleteket a bukaresti orvosról, amit már előzőleg leírtam. Horváth Lenkéről annyit mondott, hogy nyugdíjazás előtt áll.
Karácsonyra készülődtünk. Nálunk tartottuk a szentestét, mert nálunk volt a legkisebb gyerek. Nővéremék jöttek el két gyermekükkel, a húgom és a szüleim. Álmos telefonon beszélt a szüleivel. Szép volt a karácsonyeste, Kati első karácsonya. Ő az ágyában feküdt, mi körülálltuk a karácsonyfát, úgy énekeltünk. El-elcsuklott a hangom, ahogy a kicsi ágyra néztem, de ez nem szomorúság, hanem valami örömteli, meghatott szeretettől volt. Kivettem a kiságyból, hogy ő is velünk legyen. Ki hitte volna júniusban, hogy együtt karácsonyozunk, s ki tudja, jövő karácsonykor együtt leszünk-e. Ő volt ezen az ünnepen mindnyájunk legnagyobb ajándéka.

Karácsonyra üdvözletet kaptam Párizsból. A jókívánságok mellett Klári újból felajánlotta segítségét, ha Katit ki akarnánk vinni. Most nem tettem félre a levelét, arra gondoltam, hátha útmutatás az ő jelentkezése, hátha ez a válasz a "hogyan tovább"-ra.
A karácsonyi-újévi ünnepek elmúltával minden figyelmemet (ami a napi tennivalók mellett maradt) Katira fordítottam. A feje lassan, de mégiscsak növekedett. Ha a hátát megtámasztottam, s két oldalt a karja alá is tettem valami támasztékot, már ügyesen ült, tartotta a fejét. Állandóan vidám volt, sokat gügyögött, "énekelt". Továbbra is kedvence volt az amerikai gyermekkazetta, de más zenét is szívesen hallgatott.
Bár Bârsan azt mondta, a shunt-műtét szükséges ahhoz, hogy foglalkozzon Katival, nem mertem a lába kedvéért az életét kockáztatni Bukarestben. Egyik éjjel merész gondolatom támadt, ami aztán napközben sem hagyott nyugodni. Mi lenne, ha elmennék a "barátomhoz", s megkérném, járjon közbe, kapjak útlevelet. Hogy ki volt a "barátom"? Még most sem merem leírni a nevét. Pedig semmi rosszat nem mondhatok róla, velem mindig kedvesen, higgadtan beszélt. Csak egyszer húzódott fel, első találkozásunkkor. Másfél hónapja tértem haza Budapestről, az egyetemről, 1979-ben. Már volt munkahelyem, Zilahtól 19 km-re, Varsolcon tanítottam magyart a helyi általános iskolában. Igyekeztem beleveszni a munkába, ez az egy esélyem volt arra, hogy átvészeljem a lelki abortuszt: ki kellett nyesnem a jövőmből egy hat év alatt otthonná lett csodálatos várost, a kollégiumot, barátaimat, ifjúságomat, s valakit, akit rajongásig szerettem.
Akkor még nem költöztem ki Varsolcra, Zilahon laktam a szüleimnél. Egy este szólt a telefon. Román női hang közölte, hogy a rendőrségről telefonál, másnap este fél hétkor jelenjek meg az útlevélosztályon, mert valami nincs rendben az útlevelemmel. Mondtam, az nem lehet, már régen leadtam az útlevelet. Nem, nem, valamit tisztázni kell, legyek ott másnap. Sejtettük, hogy nem az útlevélosztályra vagyok hivatalos valójában, de mert még sohasem volt dolgom a Securitatéval, még akkor is bíztam benne, hogy talán mégsem hazudott az a nő, amikor másnap este fél hétkor jelentkeztem a rendőrség portáján. Közös udvara-kapuja van a két nagy épületnek, a Securitate és a Rendőrség megyei központjának. Túljutva a kapun, elindultam jobbra, de a kapus utánam szólt, hogy a baloldali épületben, a Securitatén várnak. Ő is be volt avatva. Este volt, nagyon izgultam. A kívülről teljesen lakatlannak látszó, sötét épületben kigyúlt a villany, ahogy a bejárathoz értem, pedig még akkor nem voltak mozgásérzékelős lámpák. A hallban elém jött egy egyenruhás férfi, rákérdezett, én vagyok-e én, majd fölvezetett a második emeletre, ahol a lépcső tetején egy magas, enyhén kopaszodó, szúrós tekintetű, de mosolygó, 50 körüli civilruhás férfi fogadott. Kezet fogtunk, bevezetett egy terembe, és belülről kulcsra zárta az ajtót. "Csak hogy senki ne zavarjon", mondta. A szemközti falon Románia térképe, meghúzva rajta az aktuális határok, de kiszínezve egészen a Tisza vonaláig. Másfél órán át faggatott. Az elmúlt hat évről, kik voltak a barátaim, kikkel laktam, kik voltak a tanáraim (utóbbiakat név szerint említette), s aztán rátért arra a kapcsolatomra, amelyik a legjobban izgatta őket. Tudott mindent róla. Kétszer voltunk együtt Zilahon, minden lépésünket figyelték. Kiknek dolgozik? Miért járt a csángóknál? Milyen szervezethez tartozik? Kik biztatták a kémkedésre? Én kiknek ígértem meg, hogy szállítok anyagot, mit akarok kutatni néprajzi gyűjtés álcája alatt, stb. Mindent tagadtam, hisz tudtam, teljesen egyéni akció volt a szerencsétlenül végződött kirándulás Csángóföldön, és én magam sem ígértem senkinek semmiféle anyagot, saját kedvtelésemre végeztem el a néprajz szakot, és lokálpatriotizmusból akartam kutatni a Szilágyságot. De hogyan bizonyíthatnám be a vád alaptalanságát, ha a vádló meg van győződve a maga igazáról? A semminek, a hiánynak nincs konkrét bizonyítéka.
Egyszer emelte fel a hangját az őrnagy úr, az interjú vége felé: "Kisasszony, nekünk vannak más módszereink is, hogy kiszedjük magából az igazságot!" Azt hiszem én, hogy ők nem tudják, mi folyik Magyarországon? Hogy léteznek földalatti szervezetek, amelyek a szocializmus megdöntését, a régi határok visszaállítását tűzték a zászlójukra? Fel is sorolt néhány csoportot, akikről én sohasem hallottam. Kérdezett a vallásosságomról is. Hogyan tudom összeegyeztetni a marxizmussal és "pártunk politikájával"? "Ez az egyetlen pont, amit nem tudok vele összeegyeztetni" - hangzott a füllentésem, többre nem is volt szükség a beszélgetés során. A másfél óra leteltével (úgy látszik, 90 perces kazettákat használtak), "barátom" felsóhajtott: "De sajnálom, hogy nem dohányzom, most szívesen rágyújtanék!"
Legközelebb félév múlva hívatott, lényegében megismételte a kérdéseit, megtoldva azzal, hogy milyen külföldiekkel találkoztam az utóbbi időben. Mikor kikísért, felajánlotta segítségét: szóljak neki, ha be akarok kerülni valamelyik zilahi iskolába, vagy ha lakáshoz szeretnék jutni. Azt minden becsületes erdélyi család gyereke már az anyatejjel szopja magába, hogy soha, semmi szívességet nem szabad "tőlük" kérni, mert annak nagy ára van. Félév múlva megint berendelt, ez volt az utolsó találkozásunk. Talán addigra rájöttek, hogy az ő szempontjukból ártatlan vagyok, vagy később átadtak a tanügyieknek. '81 tavaszán már a megyei tanfelügyelőségre hívtak be, de akkor már csak a tanítási módszereimet, a gyerekekkel való - szerintük túl bizalmas - kapcsolatomat, a rájuk tett negatív hatást kifogásolták. Aztán meg is szüntették az állást. Mehettem volna helyettesíteni: éneket és angolt taníthattam volna román osztályokban Zilahon. Addigra megszületett Borikám, inkább vele maradtam.
Most újra eszembe jutott a "barátom". Hisz ő ajánlotta, forduljak hozzá, ha valamire szükségem van. Tudtam olyan ismerőseimtől, akiktől rólam érdeklődtek, hogy azóta sem tévesztettek szem elől. Hogy "ő" mennyire volt tájékozott, fogalmam sem volt, de biztos nem felejtett el. Azóta ezredessé lépett elő, ő lett a külügyi osztály vezetője a megyei Securitatén. Most láttam, mennyire megerősített Kati születése. Átalakult az értékrendem: ami azelőtt nagyon fontos volt, most érdektelenné vált. Pár éve, amikor találkoztam "vele" az utcán, és a "kérdezgetős" szekusok szokása ellenére felismert, és kedvesen köszönt, úgy elkezdett remegni a lábam, hogy le kellett ülnöm a legközelebbi padra a főtéren. Most pedig magam tervezgetem higgadtan a találkozást. Én már semmit nem veszíthetek. Nem mondom, hogy cseppet sem izgultam, de ez már nem a régi félelem volt, inkább a sikerben kételkedtem. Erősítésre volt szükségem. Egy baptista leánykától tanultam egy régi, bevált módszert, amit ők naponta alkalmaznak, ha választás elé kerülnek. Imádkoztak Istenhez, útmutatást kértek, aztán - mivel ők csak a Bibliában vélik Őt megtalálni - találomra kinyitják a Szentírást, s a gondolatban előre meghatározott helyen (a kinyílt oldal jobb-bal-alsó-felső-középső szakaszán) elolvasnak néhány sort, és abban keresik a választ. Most én is ehhez folyamodtam. Őszintén, tiszta szívből, hittel kértem az útbaigazítást, majd kinyitva a Bibliát, ezt olvastam: "Megengedte Istenünk, hogy fölcsillanjon a szemünk, és egy kissé föllélegezzünk szolgaságunkban: fölkeltette irántunk a perzsa királyok jóindulatát, s életet öntött belénk, hogy fölépíthessük Istenünk házát és helyreállíthassuk romjait". Döbbenten olvastam újra. Számomra egyértelmű volt a válasz: velem, az elnyomottal szemben jóindulatú lesz az ezredes, és lehetővé válik, hogy helyreállíttassam Isten házának (=a Szentlélek otthona = Kati teste) romjait, azaz eljuthassak a külföldi sebészhez.
Nem gondolkoztam tovább. Másnap délelőtt felhívtam a nővéreméktől a Securitatét, bent találtam a "barátomat", és megbeszéltük, hogy két nap múlva reggel 8-kor felkeresem.
Bevezettek a földszinten egy társalgóba, s ő kellő idejű várakoztatás után belépett. Kezet fogtunk. Vidáman élcelődve indította a beszélgetést: minek köszönheti, hogy ilyen csinos fiatalasszonnyal találkozhat kora reggel. Elkezdtem beszélni. Igyekeztem röviden, tárgyilagosan leírni Kati állapotát. Ahogy előre haladtam az elbeszélésben, úgy mállott le az arcáról a vidám álca, megdöbbent komolysággal hallgatott végig. Utolsó mondatom ez volt: lehetőségem lenne kivinni a kislányt műtétre Magyarországra, Svájcba, Németországba vagy Franciaországba, válasszon ő, hova mehetek vele. Ahogy befejeztem, azonnal felállt: "Asszonyom, meg fogja kapni az útlevelet, megyek, beszélek a főnökkel." Azzal otthagyott. Majdnem elsírtam magam, hihetetlen volt, hogy ilyen könnyen célt érek. Forrón adtam hálát Istennek.
Pár perc múlva visszatért. Ugyanolyan komoly volt. Nagyon sajnálja, de a főnök pillanatnyilag nincs bent, telefonáljak be másnap, akkor megmondja a választ. Megköszöntem, és hazaindultam.
Félálomban telt el a nap, nem mertem még tervezgetni, csitítottam magam, ne legyek még biztos a dolgomban, ne érjen újabb csalódás. Másnap felhívtam. Sajnos, a jelenlegi helyzetben nem engedélyezhetik, hogy Magyarországra utazzam, a többi lehetőség közül ők Franciaországot választották. Menjek, adjam be az útlevél-kérésemet.
Minden simán ment. Cormoş közölte, mi mindent kell beszerezni a pozitív válaszhoz, beleértve a francia vízumhoz szükséges rokoni meghívólevelet, amelyben teljes ellátásomról biztosítanak, az útiköltséget és még bizonyos összeget valutában.
Mindent megírtam Párizsba az ismeretlen Klárának. Postafordultával válaszolt: örül, hogy segíthet. Rövidesen megérkezett a minden szempontból kifogástalan meghívólevél és a valuta, amit persze csak a vízummal ellátott útlevél felmutatásával vehettem ki a bankból. indulás előtt.
Mire minden iratot beadtunk, március lett. Kati szépen fejlődött, kiegyensúlyozott, vidám kislány lett belőle. December óta fél centit nőtt a feje. Már szótagokat mondogatott. Egyik nap meglátogatott Eftimescu. Kicsit félve kérdeztem meg, vajon elképzelhető-e, hogy beszélni fog? "Hát persze, miért ne beszélne?" - válaszolta. Ő már elfelejtette, mit jövendölt pár hónappal ezelőtt. A testvérei nagyon szerették, már-már bálványozták Katit. Ő volt a szemükben minden idők legszebb, legjobb, legaranyosabb kisbabája. Állandóan körülötte voltak, versengtek egy-egy mosolyáért. De így volt vele mindenki. Akik először látták, nyilvánvaló megkönnyebbüléssel mosolyogtak rá: sokkal rosszabbra számítottak. Álmos egyik orvossá lett osztálytársa alaposan megnézte, s megállapította, nem is várt mást egy Katitól. A Katik mind életrevalók. A háta rendbejött, a feje majd rendbe jön, a bordahiány csak szépséghiba, a bénaság marad, de hát sokan élnek tolókocsiban, attól még értékes, szép az életük, van akinek családja, gyereke van. Nagyon hálás voltam neki a biztatásért.
Még január végén élelmiszercsomagot kaptam Franciaországból. A doboz aljára, belül, pársoros üzenetet írt a feladó. Szeretettel köszöntenek, egy észak-franciaországi kisvárosban, Esquelbecq-ben laknak, sokat imádkoznak a román népért. Teljes cím. Angolul írtam nekik, bemutatkoztam, és megemlítettem, hogy lehet, Párizsba viszem a kislányt műtétre. Mme Marie-France Deroi rögtön válaszolt, levelezni kezdtünk, s a tavasz folyamán még két csomag érkezett.
Miután a papírokat beadtuk, teljes gőzzel elkezdtem franciául tanulni. Összeszedtem három román kiadású francia nyelvkönyvet, az egyikhez lemezek is voltak. Én csodálkoztam legjobban, milyen könnyen ragad rám a nyelv, ez is csak Isten különös kegyelme lehetett. Tanultam főzés, mosogatás, vasalás közben, takarításkor hallgattam a lemezeket. Nem írtam semmit, a célom az volt, hogy valamennyire értsem a beszélt és írott nyelvet, s a legszükségesebbeket magam is ki tudjam fejezni. Hihetetlen volt májusban, másfél hónap elmúltával, hogy mikor a vízum ügyében felhívtam a francia követséget, mindent értettem, amit mondtak, és ami még furcsább, sőt mulatságos volt: ők is értették, amit én mondtam.
A szükség találékonnyá tesz. Egyik nyugatról érkezett vastag, szétnyíló kartondobozt addig hajlítgattam, míg a fekvő Kati számára megfelelő méretű, összecsukható ládikává alakult. A fenekét vastag puplinnal, s az egészet sötétkék alapon kisvirágos selyemmel béleltem ki, kívül pedig bevontam sötétkék, vízhatlan orkánanyaggal. Ügyeltem, hogy a bélés ne legyen mindenütt összevarrva a külső borítóval, hogy a határon ne tépje fel a vámos, ha érdeklődik, nem csempészek-e benne valami iratokat. Voltak már tapasztalataim: amikor 1985 decemberében ötévi otthonlét után először kaptam útlevelet Magyarországra, a határon útitársaimat átvezényelték a szomszéd fülkébe, s egy vámosnő tetőtől talpig végigmotozott. Hat hónapos terhes voltam. A végén mondtam neki, ne haragudjon, de én az ő helyében nagyon szégyellném magam. Erre csak annyit válaszolt: "A munkámat végzem".
A ládába vékony, vászonnal bevont szivacsmatracot tettem, ezzel együtt össze tudtam csukni, még egy-két pelenka, szalvéta, cumisüveg is elfért benne. Az egész dobozt átérő erős fület varrtam rá az orkánanyagból, s olyan elegáns utazótáska-gyerekágy lett belőle, hogy később az esquelbecq-iek rácsodálkoztak: nahát, milyen praktikus dolgokat lehet kapni Romániában!
A franciatanulás, táskakészítés, útlevél- és vízumvárás izgalmaival telt el a tavasz. Az ismerősök dicsérték bátorságomat, amiért erre a hosszú útra vállalkozom vadidegen emberekhez a magatehetetlen kisgyermekkel, talán magukban könnyelműnek, felelőtlennek, meggondolatlannak tartottak. Én természetesnek láttam a készülődést, nem féltem egyáltalán, a jóleső izgalmon kívül semmit nem éreztem. Nem történhet semmi baj, ha Isten ezt a lehetetlent lehetővé tette. Nagy élmények várnak: átjutok a vasfüggönyön, beleszippantok a szabadságba, meglátom Párizst, s ami a legfontosabb: komoly kezekbe vihetem Katit, s éppen Franciaországba, ahol felfedezték azt a szindrómát, amellyel ő született.
Júniusban minden a kezemben volt. Kati feje másfél centit nőtt félév alatt, ez, hiába áltattam magam, lelassult folyamatot, de nem leállást jelentett. Nem volt akkora az agy nyomása, hogy a koponya ne tudott volna csontosodni. Lassacskán záródtak a varratok, a kutacs még tenyérnyi volt, de a koponya oldalsó részén és a homlokán már nem volt tapintható nyílás, s a tarkón is már csak két centinyi volt a lágy rész.
Mikor átvettem a "barátomtól" az útlevelet, tréfásan megjegyezte, reméli, nem akarok kint maradni. Megnyugtattam, hogy ez fel sem merülhet, három gyermeket hagytam letétben. Kérdeztem, mit hozzak neki Párizsból, erre elkomorodott, és szinte gorombán mondta: eszembe ne jusson, ő azért segített, mert megsajnálta ezt a beteg kisgyermeket, ne akarjam, hogy megbánja. Azt még megjegyezte, hogy oda is meg vissza is megszakíthatom az utamat hetvenkét órára Budapesten, de máshol nem szállhatok ki a vonatból, mert német nyelvterületre csak átutazó vízumom van.
 
 
0 komment , kategória:  Élsz,Barackvirág!  
Olvasd, és oszd meg másokkal is, ha tetszett.
  2013-02-04 14:38:33, hétfő
 
  II. fejezet/1

Boldog voltam és felszabadult. Megszűnt a lidércnyomás, amit a naponkénti kórházba járás jelentett. Ott tudhattam magam mellett, figyelhettem a lélegzését, mozdulatait, leshettem, mikor nyitja ki a szemét, mikor jelzi, hogy éhes.
Ha be volt csomagolva, semmi sem mutatta, hogy aggódnunk kell az életéért. Néha el is felejtettem, hogy nem ép, úgy közeledtem hozzá, mint bármelyik újszülött gyermekemhez, s megremegtem, amikor kibontottam a pólyáját.
Eftimescunak volt egy jó tanácsa Kati ápolásával kapcsolatban. Arra kért, felejtsek el mindent, amit a párhetes csecsemőkkel való bánásmódról olvastam, tanultam. Kati szervezetében csodálatos módon létrejött valami törékeny egyensúly, s ezt csak úgy tudjuk fenntartani, ha alkalmazkodunk hozzá, az igényeihez. Amikor éhes, egyen, ha álmos, aludjon, ha nem szeret kint lenni, hozzuk be, ha fázik, melegen kell öltöztetni, stb. Egyetlen szabályt kell betartanom: mindig az oldalán aludjon, hogy ne feküdjön a sebére.
Nagyon jó kislány volt. Halk nyöszörgéssel jelezte, ha éhes, de különben hallgatott, nem mindig tudtam, mikor aludt el, mikor ébredt. Már akkor látszott, hogy a kezeit ugyanúgy használja, mint az ép gyermekek. Egyre többet volt ébren. Aggódva figyeltem a szemét. Mikor hazahoztam a kórházból, még nem tudtam biztosan, lát-e. De lassacskán észrevettem, hogy figyelni kezd, ha közel hajolok hozzá, rám néz, rögzül a pillantása, s ha a szeme előtt mozgatok valami színes holmit, már követi a tekintetével.
Egy-két hete volt otthon Kati, amikor levelet kaptam Budapestről. A borítékon az Amerikai úti Idegsebészet bélyegzője volt. Dr. Lekka Norbert írta, aki egy közös ismerősünktől hallotta, hogy nyitott gerinccel született a kislányunk. Kérte, számoljak be róla részletesen, milyen mozgások vannak a lábában, zárt-e a hátán a seb, mert ezek függvényében ők bármikor vállalják, hogy megműtik a gerincét. Nagyon jólesett a levél. Először fordult elő, hogy vadidegen emberek ajánlották fel segítségüket, anélkül, hogy kértem volna. Azt sem tudtam, kitől hallhatott Katiról, ki lehet a közös ismerős, hisz még nem volt erőm, hogy levelet írjak budapesti barátaimnak. Tudtam, hogy Kati nem szállítható, a sebéből - különösen ha sírt - szemmel láthatóan szivárgott a kristálytiszta gerincfolyadék, a lábaiban semmi mozgás, nem is érzett velük. Válaszoltam, megköszöntem a felajánlott segítséget, de meg sem próbáltam akkor elmenni az útlevélosztályra.
Otthonlétének második hetétől jelezte a mérleg, hogy Kati szervezete kezdi feldolgozni az elfogyasztott ételt. Szívesen, jó étvággyal evett, de sokat hányt. Lassan-lassan mégis fejlődésnek indult, boldogan jelentettem Juditnak az első tízdekás gyarapodást egy hét alatt.
Hathetes lehetett Kati, amikor belázasodott. Eftimescu még szabadságon volt, Juditot hívtam el hozzá. Pici kis konyhánk volt, éléskamrából alakítottuk át. A nagymamám ormótlan konyhaasztala állt a fal mellett az ablak alatt, arra fektettem fel Katit takarókra, hogy Judit kényelmesen megvizsgálhassa. Ketten álltunk az asztal előtt, más nem is fért volna el rajtunk kívül a helyiségben. Judit nagyon gondosan, sokáig hallgatta a kicsi mellkasát, hátát, aztán kivette a hallgatót a füléből, és rám nézett. - "Gyakran szokott hányni, félrenyelni?" - "Igen, minden etetéskor." - "Tüdőgyulladása van." Elhallgatott, és visszafordult a kislány felé. Csendben nézte, aztán anélkül, hogy rám pillantott volna, nagyon halkan, de minden szót hangsúlyozva, megkérdezte: - "Akarod, hogy kezeljük?" Ugyanolyan halkan, de azonnal és határozottan feleltem: -"Hát persze." Judit összehajtotta a hallgatóját, és már természetes hangon, mintha mi sem történt volna, sorolta a tennivalókat: - "4x1 kapszula Ampicilin, láz ellen Piramidon kúp. Hívj fel holnap, két nap múlva újra eljövök."
Azóta többször eszembe jutott ez a jelenet, különösen olyankor, ha tehetetlenül kellett néznem a kislány szenvedését. Vajon rosszul válaszoltam akkor?
Nem tudom, ha nem volnék keresztény, hogyan viszonyulnék ehhez a dilemmához. De keresztényként az eszemmel is, a lelkemmel is, teljes meggyőződéssel vallom, hogy az ember sohasem dönthet az élet ellen. Addig, amíg egy kisgyermek él, legyen bármilyen sérült, fogyatékos, torz kicsi lény, a szülőnek egyetlen kötelessége van: mindent, ami emberileg lehetséges, megtenni a kicsi életben tartásáért, gyógyulásáért. És ha az emberi tudás végére értünk, ha már semmit nem tehetünk, akkor is megmarad a keresztény ember utolsó nagy lehetősége: az imádkozás. Nekem csak az életéért szabad imádkoznom. És nem a langyos bizalom imájával: "Uram, legyen meg a Te akaratod". Nem, hanem vad, nyüszítő, dörömbölő hittel: "Uram, Te visszaadtad a vakok látását, lábra állítottad a bénákat, feltámasztottad Jairus leányát, Te meg tudod tenni, hogy életben tartsd a kislányomat. Te meg tudod tenni, hogy meggyógyuljon, tedd meg, Uram! Tedd meg!"
Egy-két hete volt otthon Kati, amikor eljött hozzánk anyósom Kolozsvárról. Mindig szeretettel, felszabadult örömmel játszott az unokáival. A gyermekek iránti szeretet, kedvesség most is változatlan volt, de most először éreztem, hogy engem is minden hátsó gondolat nélkül, nagy-nagy szeretettel ölel magához. Katit ugyanazzal a ragyogó mosollyal vette ki a mózeskosárból, ahogy a többi unokáját köszöntötte. Karjára fektette, énekelgetett neki. Egyszerre abbahagyta a ringatást, nézte-nézte a kislányt, és megszólalt: "Elfagyott barackvirág. Olyan, mint egy kis elfagyott barackvirág".

A második hónap közepétől észrevettem kezelés közben, hogy a Kati hátán lévő tenyérnyi, kidudorodó, nyers sebet a széle felől befelé haladva fokozatosan valami hártya vonja be. Azt hittem eleinte, hogy a spray szárad meg rajta ilyen filmszerűen. Egyszer le is téptem a hártyából egy kis darabot, akkor láttam, hogy nem más, mint egy nagyon vékony bőrréteg. Attól kezdve naponta lestem, s örömmel tapasztaltam, hogy a hártya egyre nő, a nyers felszín egyre zsugorodik. Már csak egy pici lyuk volt nyitott, ahol a gerincfolyadék szivárgott. Pár napig úgy maradt, aztán egyszercsak bebőrödzött a szivárgás helye is, száraz lett a seb. Nem mertem elhinni. Tovább kezeltem úgy, mint eddig, de a seb nem fakadt fel újra, bezárult, behámosodott az egész. Lehetséges ez? Magától, műtét nélkül begyógyult? Megszűnt a fertőzésveszély?
Épp letelt egy hónap a kórházból való kijövetel óta, be kellett volna vinnem Katit ellenőrzésre. Inkább kihívtam Eftimescu doktor bácsit. Megdöbbenve nézte a változást, azt mondta, ő még nem hallott ilyen esetről, hogy a nyitott kéle műtéti beavatkozás nélkül, spontán módon bezárult volna. Velem örült, megmérte Kati fejkörfogatát, feljegyezte, 37 cm volt. Úgy láttam, ő is kezd reménykedni a kislány életben maradásában. És ezt láttam Juditon és Erikán, a pszichiáteren is, akik szintén eljöttek megnézni. Már senki sem szidott, miért hoztam haza, mintha átvették volna az én tenniakarásomat, ők is tervezgetni kezdtek.

Két emlékezetes esemény történt augusztusban. Egyik nap meglátogattak az unokabátyámék Atlantából. Kolozsváron töltöttek néhány hetet a rokonságnál, közben lerándultak Zilahra is. Katiról is beszélgettünk, kérdezte a sógornőm, mit szólnak az orvosok, mi okozhatta a bajt. Mondtam neki, hogy minden lehetséges okot: mérgezést, gyógyszert, betegséget kizártunk, én viszont nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a csernobili katasztrófából származó sugárzásnak lehet köze hozzá. Őszintén meglepett a válasza. Ekkor tudtam meg, hogy neki is született pár évvel ezelőtt egy kislánya súlyos agyi rendellenességgel, és nem tudták megállapítani az okát. Náluk, Amerikában is szaporodnak az ilyen esetek, nem lehet tudni, mi okozza, hisz náluk köztudottan nem történnek atombalesetek, ott nem hathat káros sugárzás az anyákra. Nem akartam vitatkozni, de elgondolkoztam azon, vajon melyik manipuláció a jobb: ha hazudnak az embernek, de tudjuk, hogy hazudnak, vagy pedig ha úgy állítanak valótlanságot, hogy az emberek azt el is hiszik
Augusztus végén levelet kaptam Párizsból. Volt vezetőtanárom ismerőse Budapesten járva hallott Katiról, majd miután hazament, írt nekem: felajánlotta a segítségét. Furcsa levél volt. Zaklatott írás, zavaros mondatok. Biztosan régóta kint él már, nem tud tökéletesen magyarul.
Felemás érzésekkel olvastam újra és újra a levelet. Párizs! Álmaink városa! A zilahi diákok kiskoruktól magukba szívják Ady költészetét, talán az ő hatására látjuk Párizst a városok városának. Elérhetetlen álom, még vágyakozni sem merünk rá. Levél Párizsból! Kicsi Katim, mióta te megvagy, velem annyi csoda történik, s épp mert te megvagy, már nem tudok igazán örülni neki. Mit ér Párizs, mit ér bármi kincs, ha rajtad senki sem tud segíteni. Nem is válaszoltam. Jólesett a vadidegen asszony segítőkészsége - a levél szövegéből arra következtettem, hogy egyedül él -, de riasztott a hangnem, a "mi magyar anyák" általánosítása és a titokzatoskodás. Tudtam, minden levelemet felbontják, nem akartam miatta újabb kihallgatásra menni.
Kati szépen gyarapodott. A kezét úgy használta, mint bármelyik ép gyermek, a szemével követte a tárgyakat, s már tudatosan mosolygott, jelezte örömét.
Augusztus végén be kellett vinnem kontrollvizsgálatra Erikához. Hófehérbe öltöztettem, úgy gondoltam, ez illik hozzá a legjobban. Befektettem a kocsijába, és elsétáltunk a kórházig. Erika alaposan megvizsgálta. Rosszulesett, hogy nem osztozik az örömömben, fájt a hangsúly, ahogy kimondta, hogy csak a karok és a kezek mozgásai normálisak. Aztán megmérte a fejkörfogatot. 43 cm volt. Hat centit nőtt egy hónap alatt. Kérdezte, tudom-e mit jelent ez. Képtelen voltam megszólalni. Vízfejűség. Hidrokefália. Az a többlet gerincfolyadék, ami azelőtt a kélén lévő seb miatt kiszivárgott, a behámosodástól gyűlni kezdett az agykamrákban. Mit lehet tenni, mi a megoldás? Az utóbbi években már műtik a vízfejű gyermekeket, shunt-műtétnek hívják. Romániában csak Bukarestben végzik. Erika eddig három gyermeket küldött műtétre, mindhárman meghaltak. Nem érdemes vele próbálkozni. - "És akkor? Én mit tehetek?" - "Végignézed, ahogy a gyermek feje rohamosan növekedik, a koponyacsontok nála még nem forrtak össze, ezért sokáig tart majd, amíg az agynyomás eléri azt a szintet, hogy előbb a kevésbé fontos életfunkciók állnak le (a látással kezdődik), majd lassacskán minden lebénul, míg végül megáll a légzés és a szívműködés." - "De mégis, kell lennie valami megoldásnak!" - "Nincs. Naponta mérd a fejkörfogatot. Ha csökkentjük a folyadékbevitelt, és vízhajtót kap, az lassítja a folyamatot, de nem jelent gyógyulást."
Azt hittem, megőrülök. Hazafelé menet végigsírtam az utat, csak néztem Katikámat a kocsiban, aki mit sem sejtve, békésen aludt hófehér környezetében. Otthon folytatnom kellett a szerepjátszást. Nem hazudtam, elmondtam a vizsgálat eredményét, de igyekeztem nyugodtnak látszani, és úgy végezni a mindennapi tennivalókat, mintha mi sem történt volna. Csak állandóan fuldokoltam a visszafojtott sírástól. Naponta mértem a fejkörfogatot, naponta nőtt másfél millimétert.
Két nap múlva délután Álmos elvitte valahová a gyermekeket, egyedül maradtam Katival egy-két órára. Tisztába kellett tennem, s ahogy kibontottam, őrült gondolatom támadt. Ha a vízfejűség oka az, hogy bezárult a seb a hátán, meg kell nyitni újra, hogy a fölösleges folyadék elszivároghasson. Két hónapig élt úgy, anélkül, hogy befertőződött volna, hátha sikerül tovább is sterilen tartani, de ha nem, akkor is inkább a gyors halál a fertőzés miatt, mint ez a lassú, borzalmas haldoklás. Hasra fektettem a kislányt a pelenkázóra, megpróbálta felemelni a fejét, de az meg se moccant. Kivettem a varródobozból egy hosszú tűt, előbb egy gyertya lángjánál izzásig hevítettem, majd lemostam alkohollal. Visszamentem a pelenkázóhoz. A könnyektől csak homályosan láttam, de megpróbáltam eltalálni azt a pontot, ahol azelőtt a szivárgás volt. Beleszúrtam. Kati nem reagált, talán nem is érezte. Figyeltem, mi történik, de csak egy parányi vércsepp jelent meg. Beleszúrtam még egyszer, ugyanazzal az eredménnyel. Csak ekkor, az eredménytelenség láttán borzadtam el attól, amit tettem. Zokogva csomagoltam be a mit sem sejtő kislányt, magamhoz szorítottam, és megfogadtam, hogy soha-soha többé nem fogom bántani. Senkinek nem mondtam el, mit tettem, nagyon szégyelltem magam. Hála Istennek, semmi következménye nem lett a kísérletnek - azon kívül, hogy alázatosabb és türelmesebb lettem utána.
Erikától kértem egy könyvet, amiből többet megtudhatok a vízfejűségről. 1982-ben adták ki Budapesten. Az olvasottakból azt jegyeztem meg, ami Katira is vonatkozhatott. Az agykamrák feltöltődését okozhatja valami hiba a gerincfolyadék keringésében, például egy szűkület, és okozhatja a fehérjekiválasztódás lassúsága az agyban. Egy számítógépes ábrán szemléltették, hogy ugyanaz a fehérjemennyiség, ami az egészséges agyban 1-2 óra alatt szívódik fel, egy beteg agyban akár két hétig is kimutatható. A műtéti megoldás azt jelenti, hogy bizonyos nyomás fölött az agykamrából a folyadékot vékony műanyag csövön elvezetik. Van olyan rendszer, amely a szívkamrákba, van, amelyik a gyomorba, és van, amelyik a hasüregbe vezeti el a liquort, az utóbbit tartják a legkevésbé veszélyes műtétnek. Egy statisztikai táblázat is volt a könyvben, mely sikeres műtét esetén a - könyv megírásáig tapasztalt - túlélési időszakot ábrázolta a különböző megoldások esetén, ez átlagban 1-7 év volt.
Bukarestet megjárt szülőktől megtudtam, hogy a műtéthez szükséges eszköz, amit beépítenek, Romániában nem kapható hivatalosan. Ha a bukaresti sebészprofesszor indokoltnak tartja a műtétet, a kórház a beteg költségére valutáért megrendeli a shunt-öt. Az legkevesebb két hónap múlva megérkezik. A kétségbeesett hozzátartozó kijön az orvostól, azon töprengve, honnan juthatna hozzá annyi valutához, amiből megvehetné az eszközt. A folyosón szembejön vele valaki, aki bizalmasan megsúgja neki, hogy a román klinikán is állítanak elő ilyen szerkezetet, tízezer lejért hozzájuthat. Ha netán vannak nyugati rokonai, barátai, és azok beszerzik külföldről a csövet, a kórházban minden bizonnyal kicserélik a helyi gyártmányra, ez okozza, hogy nagyon kevesen maradnak életben a megműtöttek közül.
Biztos, hogy nem viszem Katit Bukarestbe. Eszembe jutott Lekka doktor. Azt ígérte, megvizsgálják a kislányt, és megpróbálnak segíteni rajta. Ő még nem tudta, hogy kialakult a vízfejűség. Azonnal írtam neki.
Tudtam, be kéne jegyeztetni Katit az egyháznál. Ám ahhoz, hogy elismerjék és hivatalosan bevezethessék a keresztelést, a szertartás elmaradt mozzanatait el kellene végezni. Hűséges barátnőm, Melinda - akivel öt évig laktunk egy szobában az Eötvös Kollégiumban, s aki tanárnő Budapesten - lett volna a keresztanyja Katinak. Nem tudtam rászánni magam a keresztelőre. A keresztelés a jövőnek szól, szülőkre, keresztszülőkre bízza a gyermek kereszténnyé nevelését. Hogy mondjam el a fogadalmat, az ígéretet, azzal a tudattal, hogy nem éri meg a gyermekem azt a kort, amikor megtanulhatja Jézus nevét. A legfontosabb már megtörtént: Judit keresztelése Isten gyermekévé avatta Katit.
Naponta mértem a fejkörfogatot. Azonos mértékben növekedett. Jól kitapinthatók voltak a koponyacsontok közötti hézagok. Más változás nem tűnt fel rajta. Nyugodt volt, látszott, nincsenek fájdalmai. Egyre többet volt ébren. Talán az átlagosnál kicsivel lassabban reagált, de szemével követte a tárgyakat, mosolygott, használta a kezét.
Megérkezett Lekka doktor levele az Amerikai úti Idegsebészetről. Ők is végeznek shunt-műtétet, az Intézet ingyen adja a beépítendő szerkezetet, amelyet egy szerződés keretében Németországból hozatnak.
Tudtam, hogy azoknak, akik már beadták áttelepülési kérelmüket Magyarországra, nem adnak útlevelet. Mi '90 nyarára várhattunk választ a kérelmünkre, most még '88 szeptembere van. Azt is tudtuk, hogy ezen a nyáron nagyon elmérgesedett a kapcsolat Románia és Magyarország között. A "mieink" nehezményezték, hogy a fejlett világban egyre gyakrabban került terítékre Románia az emberi jogok megsértéséért, egyre nyíltabban támadták a "kondukátort" személyi kultusza és diktatórikus módszerei miatt. Bár már feltűntek a Doina Corneá-k, és megszólalt a belső román ellenzék egy-egy magányosnak hitt képviselője, a hivatalos szöveg minden rossz kútfejének Magyarországot, a magyar sajtót, rádiót tartotta. '88 nyarán néhány hétig egyik irányban teljesen megszűnt a két ország közötti turistaforgalom, Romániában senkinek sem adtak útlevelet Magyarországra.
1986 óta nem jártam a rendőrség, a securitate épületében. Tudtam, hogy változott az útlevélosztály személyzete, s az új főnök régi ismerősöm: volt varsolci kolléganőm férje, Cormoş hadnagy. Nem tudtam eldönteni, jó-e vagy rossz számomra, hogy hozzá kell fordulnom útlevélért. A feleségét kedveltem, bár a többi kolléga szerint egyike volt azoknak, akik feljelentettek a megyei pártbizottságnál, amiért úgymond idegen szellemben nevelem a gyerekeket, és a románok elleni összefogásra uszítom a varsolci nebulókat. Nem voltam párttag, ezért a tanügyhöz továbbították a feljelentést, el is veszítettem az állásomat. Máig sem tudom, ki jelentett fel. Akárhogy történt is, abban biztos voltam, hogy Cormoş sokkal jobban ismer engem, mint én őt, és mindent tud rólam. Ez talán meg fogja könnyíteni a beszélgetést, nem kell messziről kezdenem a bemutatkozást.
Édesapám megtudakolta, mikor van fogadóóra az útlevélosztályon, s én bizakodva, nagy izgalommal indultam el egy délután a hírhedt épület felé.
Egy valaki várakozott rajtam kívül az útlevélosztály folyosóján, egy idős bácsi, aki a testvére temetésére akart menni Budapestre. Bemutatta a táviratot, amelyben a halálesetről értesítették. Azt a választ kapta, hogy már úgyis meghalt a testvére, semmi értelme, hogy elmenjen, annak már úgysem hiányzik. A bácsi annyira megdöbbent a válaszon, hogy attól féltem, rosszul lesz. Kis szünet után újból kinyílt az ablak, én következtem. Valóban Cormoş ült bent az asztalnál. Üdvözöltük egymást, és én dadogva, sírással küszködve elmondtam neki, hogy mi történt, miért kéne kimennem a kislánnyal. Őszintének látszott, amikor válaszolt: - "Nagyon sajnálom, asszonyom, de nem adhatunk útlevelet, még ha élet-halálról van szó, akkor sem. Köszönjék meg a magyarországi barátaiknak, ők a hibásak, hogy ennyi fájdalmat okoznak az ittenieknek." Igyekeztem uralkodni magamon, hogy ne lássák rajtam, min megyek keresztül, ne örülhessenek a sikernek.
Csak az utcára érve mertem belegondolni, mit jelent ez a visszautasítás. Vége, nincs tovább. Észrevettem, hogy furcsa mód, nem érzek semmi fájdalmat. Besötétedett, égtek az utcasarkokon a neonok. Mire kiértem a főutcára, már teljesen nyugodt voltam. Én csodálkoztam ezen a legjobban, hiszen ha valamikor, most volt okom a kétségbeesésre. És akkor megértettem: eljutottam a lehetőségek végső határáig. Megtettem mindent, amit megtehettem, mindent, ami rajtam múlott. Ez a csendesség bennem azt jelenti, hogy átadhatom a stafétát, és Valaki már át is vette azt. Tudtam, hogy valami történni fog, hogy újra átéljük, nem mi vagyunk az élet és a halál urai. Lesz megoldás, Ő intézkedni fog, nem tudom, hogyan, mit tehet, de ez a nyugalom bennem arra szólít, adjam át Neki a gondomat, Neki mindig vannak lehetőségei. Az otthoniakat nem lepte meg utam eredménytelensége, csak azon csodálkoztak, hogy én ezt ilyen könnyedén fogadom.
Tovább mértem reggel-este a fejkörfogatot, már 46 centinél tartottunk, napi 1,5 mm. Néhány nap múlva fordulat állt be. Egyik napról a másikra lelassult a növekedés üteme, előbb harmadára, majd negyedére, októberben két centit, novemberben már csak egy centit nőtt a feje.
Október elején, amikor már biztos voltam a változásban, elhívtam Eftimescu doktort. Elmondtam neki az örömömet. Próbált csitítani, de elismerte, hogy javulás állt be, talán megszűnt valami akadály a keringésben, de a növekedés még így is jóval nagyobb a normálisnál, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy neki már nagyobb a feje, ezért viszonylag lassabb ütemben kéne tovább nőnie. Megvizsgálta Katit, és úgy találta, hogy fehérjehiánya van. Javasolta, hogy nagyon sok túrót, napi egy tojást adjak neki, bár ez az ő korában nem volna ajánlható egy egészséges gyermeknek. Minden nap adjak neki gyökérzöldséget, almát, tejet.
Négy napig tartottam a fehérjedús diétát, de észrevettem, hogy a második naptól újból gyorsabban nő a Kati feje. Eszembe jutott, amit az Erika könyvében olvastam, hogy a fehérje-felszívódás zavara is okozhat vízfejűséget. Józan paraszti ésszel arra következtettem, hogy akkor kevesebb fehérjét kell, hogy tartalmazzon a táplálék. Hátha Katinál is fennáll ez a probléma. Korlátoztam a fehérjebevitelt a reggeli-esti tejadagra, s a fejkörfogat-növekedés újra csökkenni kezdett.
Mióta a pozitív változás megkezdődött, visszatért az optimizmusom. Hisz minden orvosi beavatkozás nélkül behegedt a hátán a seb, most úgy tűnik, a vízfejűség is meg fog oldódni. Az történhetett, hogy a méhen belüli életben megszokta a szervezet, hogy a szükségesnél több liquort termeljen, mivel egy része elszivárgott. Mostmár, hogy a szivárgás megszűnt, lassacskán visszaállhat az egyensúly, a többlet felszívódik, s ha már nem lesz több a szükségesnél, magától megszűnik a vízfejűség. Esti imáinkban már nemcsak az életéért könyörögtem, hanem hálát tudtam adni az eddigi csodákért, a remény lehetőségéért.
Októberben Balázs pátert áthelyezték Székelyhídra, s Zilahra egy 71 éves szerzetes pap bácsi érkezett. Mi sem bizonyítja jobban a lelkemben végbement változást, minthogy már a szolgálata második hetében elmentem hozzá, bemutatkoztam, és kértem, jöjjön el, keresztelje meg Katit. Pár nap múlva feljött meglátogatni minket. Jól érezte magát, a gyermekek nagy szeretettel fogadták. Bori már nagylány volt - hat éves -, vele jól el lehetett beszélgetni. Bálint mindenkivel első látásra megbarátkozott, Eszter a hosszú szempilláival, kék szemével olyan volt, mint egy baba. Már másfél éves korában jól beszélt, most két és fél évesen ő volt Kati legfőbb szórakoztatója. Megállt a rácsoságy mellett, megkapaszkodott, s helyben ugrált a Yankee Doodle ritmusára, amit ha nem is tökéletes kiejtéssel, de felismerhetően énekelt közben. Kati remekül mulatott, hangosan kacagott ilyenkor. Arra gondoltam, hogy akinek ilyen jó humorérzéke van, aki szívből tud nevetni, ha oka van rá, annak az értelmével nem lehet nagy baj.
A keresztelő olyan volt, mintha egészséges kislányt avattunk volna Isten gyermekévé. Mindenki boldog volt. Krisztina, a pót-keresztanya, Judit doktornő lánya, szeretettel tartotta karjában a selyemmel hímzett vékony fehér bársonyzsákba bújtatott kislányt. A menyasszonyi ruhámból készítettem keresztelői köntösét. Végig ébren volt Kati, érdeklődve nyúlt az égő gyertya felé. S amikor legvégül feltette a kérdést a pap bácsi: "Akarsz-e megkeresztelkedni?" - hangos "aaa" volt a válasz, mintha ő maga felelt volna a kérdésre.
 
 
0 komment , kategória:  Élsz,Barackvirág!  
Olvasd, és oszd meg másokkal is, ha tetszett.
  2013-02-02 21:25:55, szombat
 
  Elolvashatod az Élsz Barackvirág! című könyvet.
Kati nyitott gerinccel született másfél évvel a Ceauşescu-éra bukása előtt Zilahon.
Élete első napjától követheted végig az érte vívott küzdelmet Zilah-Párizs-Budapest-Pécs állomásokon át az első, életmentő műtétig. A könyv megírásán túl ezzel az oldallal is szeretném kifejezni köszönetemet mindazoknak, akik ezen az úton végigsegítettek.

I. fejezet

1988. június 2-án, csütörtök reggel 8 óra felé férjembe karolva lépkedtem a zilahi kórházhoz vezető úton. Próbáltam mosolyogni, könnyed hangon csevegni, de éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver a szokásosnál. Három kisgyermekemet édesanyámra bíztam. Most nem volt szabad hazagondolnom, csak arra, ami előttem áll. Hétfőn voltam Imre doktornál, megállapította, hogy a kicsi behelyezkedett, bármikor megindulhat a szülés. Ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt a gyermekemet is Imre doktorral szüljem, ezért megegyeztünk, hogy csütörtök reggel 8-ra felmegyek a kórházba, s ott beindítják a szülést. Szombattól szabadságra készült, ezért döntöttünk a programozott szülés mellett. Előzőleg több ismerősömmel beszélgettem, akik ugyanígy szültek nála, s bár jobban szeretem a természetre hagyatkozást, nem akartam kockáztatni, hogy idegen orvos kezébe kerüljek.
Patakfalvy doktor volt az ügyeletes, de mikor megérkeztem, behívták Imrét. Jó volt a hangulat az osztályon, örültem, hogy bent van Magdi, a bába, aki első kislányom világra jöttekor segédkezett. Megismerkedtem Jutkával, férjem kollégájának feleségével, aki két éve végezte az orvosit, és most éppen a szülészeten gyakornokoskodott. Neki januárban született egy kislánya nyúlajakkal, farkastorokkal s más rendellenességekkel, három napig élt. Mikor értesültem a tragédiájukról, önkéntelenül az volt az első gondolatom, hogy talán ezt az árat kell fizetniük, amiért Svédországba akarnak áttelepülni. Mintha a Jóisten rábólintott volna döntésükre, de azért figyelmeztetni akarta őket: rendben van, választhatjátok a könnyebb, gondtalanabb életet, de annak ára van. Nagyon sajnáltam őket, s most jó volt látni, hogy Jutka felszabadultan nevet. Még incselkedett is Imre doktorral, hogy bezzeg a könnyűnek számító eseteket magának tartja, s az ügyeletes Patakfalvynak az órák óta vajúdó asszonyok maradnak. Valamennyien így hittük, hisz már első gyermekemet másfél óra alatt szültem meg, pedig 29 éves voltam akkor. S a többiekkel sem volt semmi probléma.
Imre megvizsgált, burkot repesztett, megjegyezte, hogy szép tiszta a magzatvíz, aztán bekísértek a vajúdóba. Eddig sosem feküdtem le szülés előtt, de most lefektettek, s rám kapcsolták az infúziót. Jól éreztem magam, még nem indultak meg a fájások, sajnáltam a két fiatal anyát a szomszédos ágyakon. Csak jóra, szépre akartam gondolni, arra, hogy nemsokára meglátom a gyermekemet, akit kilenc hónapja babusgattam anélkül, hogy ismertem volna. Nálunk, Romániában, akkor még nem volt szokás az ultrahangos terhesvizsgálat, csak akkor folyamodtak hozzá, ha valami gyanúsat észleltek a rutinvizsgálatkor. Velem semmi baj nem volt. Első naptól tudtam, hogy terhes vagyok, ügyeltem magamra, nem szedtem semmi gyógyszert, végig egészséges voltam, ez volt a legkönnyebb terhességem. Kicsit mintha kevesebbet mozgott volna a baba, - tudtam, hogy lány, s már akkor Katinak hívtam - de megállapítottuk, hogy lusta, s mikor nyolc hónapos korában kicsinek találták: "majd megnő idekinn" - volt az optimista vélemény.
Már Borikánál, első kislányom születésekor megtanultam, hogy két dolog elengedhetetlen a szülés, pontosabban a vajúdás megkönnyítéséhez: az egyik, hogy tudatosan elernyesszük a méhszáj, méhnyak izomzatát, hiszen így könnyebben tágul, a másik pedig, hogy a görcsök alatt valami egészen másra koncentráljunk. Borinál még a légzésre összpontosítottam, Bálint fiam olyan gyorsan jött a világra, hogy időm sem volt odafigyelni, Eszter születésekor viszont a "Volt egyszer egy kis tojás, Úgy hívták, hogy Kleofás..." kezdetű gyermekverset kezdtem mindig újra, amikor beindultak a fájások. Erősen kellett figyelnem, hogy pontos sorrendben mondjam a felsorolást, s a negyedik-ötödik szakasznál már enyhült a görcs.
Már jó előre elhatároztam, hogy Kati születésekor azt az imát fogom mondogatni, amit misén, áldozás után közösen mondunk a templomban, s amit nagyon szeretek: "Krisztus lelke, szentelj meg engem, Krisztus teste, üdvözíts engem, Krisztus vére ihless meg engem, Krisztus oldalából kifolyó víz, moss tisztára engem..." Nem akartam gyermekversként mondani, valóban, teljes lélekkel akartam imádkozni. Régóta tudtam, hogy ha igazán hiszem, Ő meghallgatja a kérésemet. "Krisztus kínszenvedése, erősíts meg engem."
Már az első fájások hétpercenként jöttek, ennek ellenére nehezen tágultam. Imre doktor közben elment a rendelésére, fél egy körül jött vissza. Fáradt voltam már, de igyekeztem derűsen beszélgetni, mikor Magdi vagy Jutka bejött hozzám. Tervezgettem, hogyan fogom szoptatni Katit. Most már tudtam, mit rontottam el Borinál, miért kellett már kéthetes korában tápszert adnom neki. Akkor szót fogadtam a könyveknek és a kórházi tanácsoknak, hogy rendszeresen, három óránként szoptassak, úgy, ahogy azt a kórházban gyakoroltuk. Nehezen indult be a tejelválasztás, a kicsi nem kapott eleget három óránként, sokat sírt, nem fejlődött. S mert nem adtam neki gyakrabban, a tej sem termelődött rendesen, és hogy ne éhezzen Borikám, pótlást kapott.
Nem tudom, más anyák hogyan élik meg a szüléseket, erről nem szoktak beszélni. Számomra ennek az élménynek az egyediségét a hatványozott fájdalom és öröm párhuzamos átélése mellett az jelentette, hogy olyan helyzetbe kerültem, amiből nem volt kiút. Itt én már nem dönthetek, itt velem történik valami, nem én vagyok a cselekvő alany. Minden más élethelyzetben, legyen az műtét, vizsga, házasság, az utolsó pillanatig lehetőségem van dönteni, alávetem-e magam a történésnek, vagy nemet mondok. A szülésnél nincs választás. Az akaratom igent mondhat vagy hallgathat, de hiába ellenkeznék. Itt nem az Én, hanem a Természet működik. Elmosódik minden társadalmi, műveltségi különbség, senki sem kivétel, asszonyok, anyák vagyunk, akikkel egyformán rendelkezik az élet, és a születés megtörténik. Semmi más helyzetben nem élhetjük át a természethez való tartozásunkat ilyen erősen. Talán még a halálban.
Az életnek a fennmaradásra való összpontosítását Eszter lányom szoptatásával kapcsolatosan éltem át. Akkor már nem törődtem az előírásokkal, az első másfél hónapban mindannyiszor megszoptattam, valahányszor éhesen felsírt. Két hónapos korára kialakult a rend, és az ötödik hónapban megtörtént az a hihetetlennek tűnő eset, hogy egy epekőroham után 48 órán keresztül egy falat ételt, egy korty vizet le nem nyeltem, s közben naponta ötször kielégítően szoptattam a kislányt. A műtét megakadályozott abban, hogy tovább szoptassam, de most, hogy egészséges voltam, boldogan készültem arra, hogy Katinak végre annyi anyatejet adhatok, amennyire szüksége van, akár egy éves koráig.
"Krisztus kínszenvedése, erősíts meg engem." Egy óra után kaptam még egy injekciót, ami aztán meggyorsította a tágulást. Az utolsó fájásoknál már képtelen voltam imádkozni, azok erősebbek voltak, mint amit a természetes szülésekkor éreztem. Magdi megvizsgált, és bátorítóan mosolyogva átvezetett a szülőszobába. Addigra megérkezett Rebi néni is, édesanyám barátnője, nyugdíjas bába, aki tüdőrákos férje mellett volt éppen a kórházban, és hallotta, hogy én is bent vagyok. Nagyon rosszul éreztem magam, de tudtam a dolgomat. Az első nyomásnál már látták a baba fejét, s biztattak, hogy a következő görcsnél megszületik. Éles fájdalom, jóleső elernyedés - és megfagyott körülöttem a levegő. Halk nyöszörgést hallottam, és nem értettem semmit. Magdi fogta a babát, és nézte Imrét, Imre doktor megkövülten állt. "Valami baj van?" - kérdeztem. "Igen", nyögte Magdi alig hallhatóan. "Életképtelen?" - kérdeztem félig felemelkedve. "Azt hiszem, igen" - válaszolt Magdi, majd elfordult, és elvitte a kicsit, hogy elrendezze. Annyit még láttam, hogy Kati lábai törökülésszerűen fel voltak húzva, Imre megfogta, és lefelé mozdította őket. "Kislány" - suttogta, és a lábak visszapattantak. Én hátrahanyatlottam, Rebi néni szótlanul simogatta a hajamat. "Tessék megtelefonálni édesanyámnak, a babával baj van, de én jól vagyok."
Sokáig senki sem törődött velem. Mindenki begyűlt, aki az osztályon tartózkodott, de jöttek az újszülött-osztályról és a gyermekosztályról is. Imre rám nézett, szólt Magdinak, hogy rendezzen el - méhlepény, varrás -, aztán megint mindenki Katit bámulta. Akkor csak annyit tudtam meg, hogy nyitott gerinccel született, a jobb combcsontja el volt törve, s a köldökzsinór olyan régóta rá volt tekeredve a bal lábszárára, hogy benőtte a közben körülötte fejlődő izom. "Istenem, adj erőt! Add, hogy ne sírjak, add, hogy tudjam elfogadni!" Igen, de úgy vártam... Nem szabad erre gondolnom, ő az enyém, éppúgy az enyém, mintha egészségesen született volna, szeretem így is, csak éljen!
Visszakísértek a vajúdóba. Jutka már hazament, nem emlékszem, voltak-e más anyák is az ágyakon, én nagyon magam voltam. Nehezen lélegeztem, szünet nélkül csorgott a könnyem, bár nem akartam sírni. S ez így folytatódott az után is, hogy bevittek a kórterembe. Mindenki tudta már, az anyákat is figyelmeztették, csendben, részvéttel néztek rám. Lefeküdtem. Eltűnt a kórterem, s csak hárman maradtunk: Isten, Kati és én. Uram, Te egyszer azt válaszoltad a kérdezősködő tanítványoknak, hogy a vak nem azért vak, a béna nem azért béna, mert ő vagy a szülei bűnösebbek voltak másoknál, hanem azért, hogy Isten tettei megnyilvánuljanak rajta. Hogy Isten tettei megnyilvánuljanak rajta! Hinni akarom, Uram! Te tudod, miért tetted, vagy miért hagytad. Dicsőülj meg általa, csak adj erőt, hogy elviseljem, csak segíts, hogy a többi gyermekeim ne lássák a fájdalmamat. Uram, mi is el akarunk menni. Csak a Kati születését vártuk, hogy beírjuk az ő adatait is a kérvénybe. Nekünk is fizetnünk kell: menjetek csak, de ez az ára? Bocsáss meg, Uram! Add, hogy ne szenvedjen az a drága kicsi gyermek! Vajon beengednek hozzá? Éhes vagyok, hisz tegnap este óta nem ettem. Ennem kell, hogy gyűljön a tej. A tej? Jaj, ne!
Nem tudtam visszatartani a sírást. Így talált rám Rebi néni. Próbált vigasztalni, ne hagyjam el magam, hisz három gyönyörű gyermek vár haza. Gyönyörű gyermekek! Uram, hogy megaláztál! Még a múlt héten is milyen jól esett, mikor dicsérték a gyermekeim szépségét, s én azt hittem, őszintén válaszolom, hogy nem rajtam múlott. Most már tudom, hogy büszke voltam rájuk, most már megtanultam, hogy valóban mennyire nem rajtunk múlik, milyen a gyermekünk.

Másnap reggel hatkor én is átmentem a többi anyával az újszülöttekhez. Lupaşné, a rettegett főorvosnő akarta így, hogy az anyák járjanak a babákhoz, ne tegyék ki a piciket a hőingadozás és a kórtermi fertőzés veszélyeinek. Lupaş doktornő szabadságon volt, de a rend működött. Nekem a 30-as szobába kellett mennem, ott voltak a rendellenességgel született babák. A helyi szokás szerint Katikámat is úgy becsomagolták, hogy csak az arcocskája látszott. Szép volt, finom rajzolatú ajka, orra, szemöldöke, senki sem mondta volna róla, hogy valami nincs rendben. Nem engedték, hogy mellre tegyem, tápszeres üveget nyomtak a kezembe, próbáljam azzal etetni. Mohón kapott a cumi után, s pillanatok alatt kiszippantotta, ami az üvegben volt. Félóráig maradtam vele, tartottam a karomban, s éreztem, a szánalomtól talán még jobban szeretem ezt a kis csomagot, mintha ép gyermek volna. Sajnáltam, hogy nincs benn a főorvosnő, mert bár előzetes tapasztalataim alapján féltem tőle, úgy éreztem, most vele mindent megbeszélhetnék. Bár én eddig csak románul hallottam megszólalni, s tudtam, hogy a férje román, úgy emlékeztem, valaki mondta, hogy ő magyar származású. S ebben az állapotban én csak magyarul tudtam volna beszélni Katiról.
Nyolc óra után bejött a kórterembe Jutka. Mikor reggel munkába állt, akkor közölték vele a hírt. Tegnap ő már hazament, mire Kati megszületett. Belépett az ajtón egy csokor fréziával, s ahogy meglátott, az ágyamhoz szaladt, átölelt, és sírni kezdett. Újraélhette azt, amit féléve ő maga is végigszenvedett. Nehezen tudtunk aztán megszólalni, ez a közös elgyengülésünk összekapcsolt, de el is távolított egymástól. Elmondta, hogy Lupaş doktornő Zilahon van, már visszajött a szabadságról, de hétfőig otthon marad. Közel lakik a kórházhoz. Jutka átment hozzá, megkérte, jöjjön, nézze meg a babát, neki van a legnagyobb tudása, a legtöbb tapasztalata. Visszaüzent az orvosnő, hogy hétfőig nem jön be, de ha el akarják küldeni a kislányt Kolozsvárra műtétre, ő aláírja.
Jutkától tudtam meg részleteket Kati állapotáról. A nyitott gerinc legsúlyosabb formájával született. A hátán lévő duzzanatot, a kélét, nem fedte bőr vagy hártya, több helyen szivárgott a gerincfolyadék. A mellkas baloldalán, a repülőbordák fölött három borda hiányzik, ezen a helyen jól kidomborodó sérve volt. Deréktól lefelé teljesen béna, mozgatni nem tudja a lábait, és egyáltalán nem érez velük. A vizeletet, székletet nem tartja, mert a záróizmok nem működnek. Mivel a csigolyák a terhesség 4-6. hetében alakulnak ki, ez az állapot azóta áll fenn. A növekedés miatt a lábak összekulcsolódtak, mint az egészséges magzatoké, de attól kezdve soha szét nem nyíltak, ezért történhetett meg az, hogy mikor a köldökzsinór rátekeredett a bal lábára, többé nem tudott szabadulni tőle. A lábfejek befelé, felfelé görbülve fejlődtek, mindkét oldalon kialakult a dongaláb. Az izmai, ízületei nem voltak feszesek, merevek, de a hosszú ideig tartó egymásba fonódás miatt születése után is görbék maradtak a lábak, csípőből kifelé fordultak, a térdnél, bokánál pedig befelé hajoltak.
Délután kint álltam az előcsarnokban, amikor Eftimescu doktor bácsi a gyermekosztályról, nagyobb gyermekeim idős háziorvosa, kilépett az újszülöttek folyosójának ajtaján. Meglátott, odajött hozzám, magához ölelt, mint egy gyermeket, s megsimogatta a hajamat. Azt mondta, föltétlen el kell küldeni a kislányt Kolozsvárra műtétre, ez az egyetlen esélye az életben maradásra. Ha nem zárják a gerincet, a liquor befertőződik, a fertőzés átterjed az agyra, s órák alatt vége.
Másnap reggel kicsit korábban mentem etetni, a helyettes doktornő épp bent volt viziten a 30-asban, mikor az ajtóhoz értem. Nem vett észre, így hallottam, amit Katiról mondott. "Szó sem lehet róla. Nem nevettetjük ki magunkat a kolozsváriakkal, hogy egy halottat küldünk hozzájuk. Meghal még a mentőben, s ha netán nem, akkor is dühösek lesznek, hisz tudhatnánk, hogy teljes altesti bénaság esetén nem végzik el a műtétet." Kifelé menet meglátott a folyosón, nekem nem mondott semmit, csak zavartan rám mosolygott. Megetettem Katit. Az egész kis csomag jobbra-balra ingott a karomon a lendülettől, ahogy szívta magába az életet. Azután aludt tovább. Még sosem láttam a szemét. Mintha csak a szája élt volna.
Visszatérve a kórterembe, lefeküdtem. Vadul kavarogtak a gondolataim. Eftimescu szerint meg kell műteni, de ő nem tehet semmit, nem írhatja alá a beutalót, s aki megtehetné, az nem akarja kinevettetni magát ezzel az ostoba ötlettel. Valamit ki kell találnom, olyan nincs, hogy nem viszik műtétre, ha ez megmenthetné, bármilyen kicsi az esély. Anyósomék Kolozsváron laknak. Meg fogom kérni, hogy menjen be a gyermeksebészetre, mondja el, miről van szó. Telefonáljanak ide a kórházba, kérjék ők a gyereket, akkor megnyugodhat a doktornő, hogy nem válik nevetségessé.
Délután, mikor bejött a férjem, megkértem, telefonáljon Kolozsvárra az édesanyjának. Izgatottan vártam a másnapi választ. Végre tettem valamit, már nem éreztem azt a borzasztó tehetetlenséget. Közben nyugtalanított az is, hogy bár megígérték, még nem kezdték el a hormonkezelést a tejtermelődés megakadályozására. Féltem nagyon, hogy beindul a tej, megduzzad, begyullad a mellem - hiába.
Másnap vasárnap volt. Délben bejött a férjem, elmondta, mit intézett. Este beszélt az édesanyjával, aki megígérte, hogy szól Szabó Árpád ortopédsebész-professzornak, aki a család jó barátja. Vasárnap délelőtt csengett nálunk a telefon, a férjemet kereste egy férfihang. Bemutatkozott: dr. Szabó Árpád. Anyósom beszélt vele, s megkérte, hogy ő maga hívjon fel minket, és személyesen mondja el a véleményét, hogy meg tudjon győzni. "Ha nem akarják kitenni gyermeküket a kísérletezésnek, a viviszekciónak, ne vitessék be a kolozsvári klinikára." Valószínű elvállalnák a műtétet, hisz remek gyakorlási alkalom lenne valamelyik frissen végzett sebész számára. Nem a gyermek megmentése lenne a cél, arról eleve lemondanának.
Nem tudtam szólni, csak néztük egymást Álmossal. Az a szó, hogy "viviszekció", élveboncolás, borzalommal töltött el, erre csak nemet lehetett válaszolni.
Aztán újból magamra maradtam. Eljött a 3 órás etetés ideje, és én nem mozdultam. Úgy éreztem, ha karomba venném a kislányt, zokogni kezdenék, s nagyon szégyellném magam. Így is alig kaptam levegőt a visszafojtott sírástól. Már többször kértek a lányok az újszülött osztályról, ne menjek etetni, nincs semmi értelme, majd ők megetetik. Ne akarjak kötődni a kicsihez, mert annál nehezebb lesz azután. Most hát nem megyek. Feküdtem az ágyon az ablak felé fordulva, a többiek elmentek szoptatni. A hátam mögött nyílt az ajtó, tudtam, hogy a takarítónő, oda se néztem. -"D-ta de ce nu eşti la alăptat?" (Maga miért nem ment szoptatni?) -"Mert beteg a kislányom." -"Miért, mi baja van?" -"Nyitott gerinccel született, életképtelen." -"Na és? Hát micsoda anya maga? Csak magával törődik, arra nem gondol, hogy az a gyermek, bármeddig él is, csak addig boldog, amíg az anyja magához szorítja? Hogy annak az mennyire fontos? Nekem is született egy életképtelen gyermekem. Négy napig élt. De azalatt mindig vele voltam, amikor engedték, még éjjel is kiszöktem hozzá. Nem segíthettem rajta, de mikor meghalt, legalább nyugodt volt a lelkiismeretem, hogy míg élt, megadtam neki azt, amire szüksége volt: hogy érezze az anyja melegét."
Huhh! Mint egy hidegzuhany! Velem így még nem beszéltek. Mióta Kati megszületett, mindenki csak sajnált és vigasztalt. Pedig hát nekem ez kell, hogy magamhoz térítsenek. Szörnyen szégyelltem magam. Én nem vagyok jó anya? Milyen igaza van! Máig hálás vagyok annak az asszonynak a gorombaságáért. Azóta is sokszor adtak erőt a szavai. Talán lesz még valamikor alkalmam rá, hogy elmenjek, és megköszönjem neki. Ő már biztosan régen elfelejtett. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy kihagytam egy etetést, amíg bent voltam a kórházban. Mire átértem az újszülöttosztályra mosolyogva, új emberként, új céllal magam előtt, már megetették Katit, de hagyták, hogy felvegyem, s vele maradjak azután is, hogy a többi anya visszatért a kórtermekbe.
Délután meglátogattak a gyermekeim. Ha a főorvosnő bent volt, csak az ablakon át találkozhattunk a látogatókkal: ők lenn, a kórház hátsó udvarán, mi fent az ablakban, a második emeleten. Ha csomagot hoztak, valamelyik nővért kellett megkérnünk, menjen le érte. Szokássá vált, hogy a mosdó nyitott ablakából az anyák leeresztettek egy vastag kötelet, és azon húzták fel az élelmiszeres szatyrokat. Vasárnap délután néha az ügyeletes orvos vállalta a felelősséget, hogy egy-két órára kinyissák a folyosó felé vezető ajtót, ilyenkor az anyák kimehettek látogatóikhoz. Ötvenen, hatvanan szorongtunk a szűk kis helyen.
Hónapokkal később a mennyországról beszélgettünk a gyermekekkel, s azt magyaráztam nekik, hogy néha egy-egy pillanatra itt a földön is megajándékoz minket a Jóisten a mennyei boldogsággal. Kértem őket, próbáljanak visszaemlékezni, volt-e az életükben ilyen boldog pillanat, amit sosem felejtenek el. Ötéves Bálint fiamnak kis töprengés után felragyogott az arca: "Igen, volt, amikor elmentünk hozzád a kórházba, és megpillantottalak a folyosón". Tudtam akkor is, mennyire hiányzom nekik, de nem akartam Katit magára hagyni.
Hétfőn reggel visszajött szabadságról Lupaş doktornő. Épp bent voltam a 30-asban, amikor a vizit kezdődött. Sorra megnézte a gyerekeket, a helyettese mindenről beszámolt neki. Nem szólt hozzám, de amikor elment mellettem, egy pillanatra a vállamra tette a kezét. Tehát tudta, hogy én vagyok Kati édesanyja. Könnybe lábadt a szemem, annyira jólesett az együttérzése. Úgy tűnt, most már, hogy ő itt van, nem történhet semmi baj. Kifelé menet rám nézett, és magyarul kért, hogy vizit után menjek be hozzá.
Mikor egy óra múlva bekopogtam az ajtaján, egy nagy nyitott könyv mellett ült az asztalnál, szemben vele a heverőn Jutka. Mindketten cigarettáztak. "Épp a kislányról beszélgettünk" - mondta a doktornő. "Mikor bejöttem, és megmutatták a röntgenfelvételeket, eszembe jutott, hogy én erről a tünetegyüttesről - nyitott gerinc, bordahiány, hasi sérv - olvastam valahol. Meg is találtam, itt van. Ha gondolja, odaadom a könyvet, Patologie generală, 1979-ben adták ki Bukarestben. Jarcho-Levin szindróma. Nagyon ritka. A könyv megjelenéséig összesen negyven esetet tartottak nyilván a világon. Egyik sem élt két hétnél tovább, ha nem fertőződött a liquor, akkor légzési nehézségek miatt haltak meg a csecsemők."
Hosszasan beszélgettünk. Kiderült, tudja, ki vagyok, ismeri a szüleimet. Kikérdezett a többi gyermekről, a férjemről. Megtudtam, hogy ő is kolozsvári, egy neves magyar ügyvéd lánya. Régóta foglalkozik genetikával és a születési rendellenességekkel. Épp azért nem vállalt egynél több gyereket, mert félt a kockázattól. Nem tudom, hogyan találta el első pillanattól azt a hangot, ahogy velem akkor beszélnie kellett. Nem sajnált, nem vigasztalt, az eszemet, a tudatomat foglalkoztatta, a tudomány oldaláról közelítette meg Katit, s rövid ideig sikerült elérnie, hogy én is higgadtan gondolkoztam.
Bevittem a könyvet a kórterembe, végigolvastam, amit a Jarcho-Levin szindrómáról írtak. Kialakulásának három lehetséges okát ismerték: a testvérházasságot, gyógyszeres vagy vegyszeres mérgezést a terhesség első két hónapjában és az ionos sugárzást. Két évvel ezelőtt volt Csernobil. 1986. április 29-én volt Eszter lányom két hetes, aznap délután vittük ki először levegőzni. Végigmentünk édesanyámék utcáján. Északkeleti szél fújt, még féltem is, nehogy megfázzék a kicsi. Ezért jegyeztem meg azt a napot. Később, mikor megtudtuk, mi történt akkortájt nem nagyon messzire Észak-Erdélytől, mindent elolvastam, ami megjelent a sugárzás hatásairól és lehetséges következményeiről. Most itt, a kórházi ágyon felidéztem magamban az olvasottakat, s eszembe jutott, hogy valahol azt írták, a sugárzás károsítja a nők petefészkében lévő, még alvó őspetesejteket, amelyek közül egy havonta be szokott érni. Előfordulhat, hogy sugárkárosodott petesejt érik be, annak viszont kicsi a valószínűsége, hogy egy ilyen petesejt megtermékenyül, de ha mégis, a károsodás mértéke szerint előbb vagy utóbb elpusztul a magzat még élete első szakaszában. Lehetséges volna, hogy Kati egy ilyen petesejtből született?
Még nem voltam olyan kapcsolatban a főorvosnővel, hogy ezt meg merjem kérdezni tőle, amikor a könyvet visszavittem. Tudtam, úgysem válaszolna, nem válaszolhatna igennel. Mielőtt kijöttem a szobájából, megállított, és azt kérdezte (akkor már tegezett): " Milyen vallású vagy?" Mondtam, hogy katolikus. "Akkor majd hozz be egy kis szentelt vizet, s én megkeresztelem a kislányt." Megköszöntem, és kifordultam az ajtón. Hát ezt is látta rajtam? Nem volt természetes dolog feltenni ezt a kérdést egy tanárnőnek.
Délután bejött a férjem, elhozta az aláírni való papírokat. Körülbelül egy éve döntöttük el, hogy megpróbálunk áttelepülni Magyarországra. Álmos már diákkorában foglalkozott a gondolattal, én akkor voltam a legtávolabb tőle. Úgy éreztem, Budapesten szerzett diplomával sokkal hasznosabb munkát végezhetek otthon. Nem akartam csalódást okozni azoknak, akik nagy szeretettel biztattak a kolozsvári egyetemen, hogy jelentkezzem a budapesti továbbtanulást lehetővé tevő vizsgákra. Ez különleges alkalom volt 1973 tavaszán. Sem utána, sem előtte nem volt a kolozsvári magyar szakos diákoknak esélyük arra, hogy ösztöndíjasként Magyarországon tanuljanak. Abban az évben küzdött Románia a legnagyobb kereskedelmi kedvezményért az Egyesült Államoktól, ezért igyekezett engedményeket tenni az emberi jogok terén.
Hatévi budapesti tartózkodásom alatt megtapasztaltam, mennyire gyökerüket vesztik azok az emberek, akik valami jobb, szebb élet reményében elhagyják Erdélyt. Ha becsületesek, elismerik, hogy nincs joguk kritizálni a magyarországi állapotokat, hisz akkor az itteniek hálátlansággal, az erdélyiek nagyképűséggel vádolják őket. De nincs joguk rosszat mondani az otthoni helyzetről sem, mert megszöktek, és nem vállalták az együttszenvedést barátaikkal, szeretteikkel. Kati születése előtt egy évvel mégis beleegyeztem az áttelepülésbe. Álmosnak sikerült útlevéllel kiutaznia Magyarországra, hogy beindítsa magyar oldalon a befogadást, és márciusban már megkaptuk az erről szóló okiratokat. Akkor már csak arra vártunk, hogy Kati megszülessék, és beírhassuk őt is az áttelepülni szándékozó családtagok közé.
Nem így képzeltük el. Míg kitöltöttem, és aláírtam a nyomtatványokat, eszembe jutott, hogy ezt az árat kéri tőlünk a Jóisten. Hisz ezzel, hogy Kati betegen született, nagymértékben "megkönnyítette a dolgunkat": hivatkozhatunk a rendőrség, mások és a saját lelkiismeretünk előtt is arra, hogy az ő kedvéért, az ő műtétei és esetleg későbbi kezelése érdekében akarunk Magyarországra költözni.
Miután Álmos elment a másnap beadandó papírokkal, tervezgetni kezdtem. Mi lenne, ha Kati életben maradna? Átköltöznénk Magyarországra, ott elvégeznék rajta a gerincműtét, aztán elvinném a Pető Intézetbe - róluk sokat hallottam a rádióban, hátha megtanítanák járni. Új világ nyílt előttem. Hátha sikerül! De egyáltalán lehetséges? Nagyon keveset tudtam a műtétekről, keveset a Pető Intézet módszereiről. Valakivel meg kell beszélnem, valakitől meg kell kérdeznem.
Este Imre doktor volt az ügyeletes. Mikor bejött a kórterembe, felkeltem, odamentem hozzá, s vonakodva, hisz tudtam, hogy mennyire fellegekben járok, megkérdeztem tőle, mit gondol, lehetséges volna-e ez. Nem nevetett ki. Azt nem tudom, magában mit gondolt rólam akkor, de komolyan válaszolt. A műtét abból áll, hogy a nyitott csigolyák fölötti seb két oldaláról az ép bőrt összehúzzák, és összevarrják. Ez az esetek túlnyomó többségében pár hét múlva újra felnyílik, mint a rózsa. De ha netán sikerül összezárni, az addig kifelé szivárgó liquor lassan gyűlni kezd az agyban, kialakul a vízfejűség, s a gyermek kilenc hónapos korára meghal vízfejűségben. A Pető Intézetről hallott ugyan, de nem tudja, milyen betegekkel foglalkoznak. Katit biztosan nem tudják megtanítani járni, mert az alsó végtagokhoz tartozó mozgató és érző idegszálak el vannak szakadva.
Nem tudott teljesen kijózanítani. Biztosan igaza van, de lehetnek kivételek. Vannak csodák. Miért ne történhetne meg, hogy Katinál sikerül a műtét, és ha igen... Tervezgettem tovább, míg hirtelen villámként hasított belém a valóság: életképtelen. Hol vagyunk még az áttelepüléstől? Az minimum két év. Addig kéne így élnie. Lehetetlen, kész, vége, ébredj fel, Mária, készülj arra, amit az elkövetkező órák, napok tartogatnak számodra.

Kedden délelőtt újból bent ültem Juditnál. Ez a Judit, aki ilyen barátságosan, már-már barátnőként beszél velem, azonos lenne a rettegett Lupaş doktornővel? Kiderült, hogy munkatársai ezt a kedves, derűs, segítőkész arcát ismerik, ezzel tudja lefegyverezni őket, ezért hajtják végre azonnal, szó nélkül minden utasítását. Ideális vezető. Tudása, tapasztalata, tájékozottsága megadja neki a tekintélyt, derűje, kedvessége, humora megszeretteti a környezetével. És ha ehhez egy energikus, határozott egyéniség társul, aki tökéletesen tudja, mit akar, lehetetlen, hogy az általa vezetett osztályon zűrzavar, hanyagság uralkodjék. A külső szigor elsősorban az anyáknak szólt. Csak így akadályozhatta meg a fertőzéseket, amelyeket a látogatók, a kintről behozott holmik terjesztettek volna, hisz megyei kórház lévén ide hozták az útszéli putrikból is a szülni készülő asszonyokat, s arra sem mindig jutott idő, hogy érkezés után lecsutakolják őket.
Judittal az otthoniakról beszélgettünk. Arról a nagy veszélyről, amely minden hasonló esetben fennáll: hogy az anya a beteg gyermek kedvéért elhanyagolja az egészségeseket. A súlyos testi vagy értelmi sérült gyermek, amíg él, annyi gondoskodást igényel, mint egy párhónapos csecsemő. Az anyában, hogy eleget tudjon tenni feladatának, kialakul egy nagyon erős érzelmi kapocs, amit a szánalom és a lelkiismeretfurdalás állandóan táplál. Mesélt egy édesanyáról, akinek 17 éves korban halt meg súlyosan sérült gyermeke, s aki a temetésen mindenki füle hallatára tört ki az őt támogató ép, jóvágású 24 éves fia ellen: "Miért nem te haltál meg inkább!", s aki azóta sem tért magához a fájdalomból. Könnyen kialakul az a szokás, hogy az ép gyerek kiszolgálója, sőt szolgája lesz beteg testvérének, mindenről le kell mondania, őt kell őrizze, szórakoztassa ahelyett, hogy ép társaival játszani menne. Akkor jutott eszembe, hogy Isten talán erre a feladatra akart engem felkészíteni, amikor pár évvel azelőtt nyári táborozásra vittem a varsolci iskola néhány tanulóját. 3-5. osztályosok voltak. Egyik ötödikes tanítványommal együtt jött a táborba harmadikos nyomorék kishúga. A lábai, kezei csúnyán kifelé görbültek, arcán, szemein is súlyos elváltozások voltak, de értelmileg teljesen ép volt. Akkor tapasztaltam meg, milyen kis tirannusként viselkedik a beteg gyermek a testvérével, s Éva, a nagyobbik, hogyan igyekszik elfojtani dühét, már-már gyűlöletét, s csapkodva, ingerülten teljesíti húgának gyakran esztelen kívánságait. A két hét alatt igyekeztem felszabadítani a szolgálat alól a nagyobbik gyermeket, sokat gondolkoztam azon, hogyan lehetne okos, figyelmes neveléssel enyhíteni a helyzeten. Akkor éltem át azt is, hogyan viszonyulnak az idegenek a sánta, nyomorék gyermekhez, s hogyan fogja fel ő a saját állapotát. Hogyan tervezi jövőjét: milyen nadrágot, cipőt, sötét szemüveget, kesztyűt fog viselni, hogy ne lássák meg a másságát, hogy ne bámulják meg, ne tegyenek rá megjegyzéseket.
Igyekeztem megnyugtatni Juditot, fel vagyok készülve, nagyobb gyermekeim nem fogják úgy érezni, hogy kevésbé szeretem őket, s biztos vagyok benne, hogy csak gazdagodni fognak a Katival - vagy az ő emlékével - való együttélés által. Szembeszálltam Erikával, a pszichológussal, aki időközben bejött, és bekapcsolódott a beszélgetésbe. Szerinte a leghelyesebb megoldás, ha hazamegyek, elfelejtem, hogy szültem egy negyedik gyermeket, úgy élünk, mintha mi sem történt volna, a kicsik nem látták, nem ismerik, hamar el fogják felejteni, ha nem emlegetjük. Majd telefonálnak a kórházból, ha elhamvasztották. Előbb Judit horkant fel: szó sem lehet kórházi hamvasztásról, ez a gyermek több napig élt, el kell temetni. Én az elfeledés ellen tiltakoztam. Ha Isten megajándékozott egy ilyen gyermekkel, akkor meg kell találnom, mi az, amivel többek, jobbak lehetünk általa. Éppúgy fogjuk szeretni, mintha ép lenne, s hogy elfogadhassuk őt, át fogjuk alakítani egész értékrendünket. Rá akart Isten ébreszteni arra, mennyi hiábavalóságért küszködünk, mennyi jelentéktelen dolgot tartunk fontosnak. El kell fogadnunk egyenrangú, értékes emberi életnek e kicsi leány életét, s ha ezt megtesszük, rögtön lepereg ideáljainkról az, ami felesleges, haszontalan. Nem törekszünk többé arra, hogy gyermekeink kiváljanak a tanulásban, hogy nagyszerűen sportoljanak, hogy mindenki dicsérje szépségüket, hisz mindig előttünk fog állni Kati példája, aki mindezekben semmit sem nyújthat, s mégis értékes embernek hisszük, mert Isten így adta őt nekünk. Nem leszünk igénytelenek, de elvárásainkban nem a teljesítmény lesz a legfontosabb. Hogyan lehet értékes egy olyan ember élete, aki nem fut két lábbal a pénz után, aki nem harcol két könyökkel a sikerért? Úgy, ahogy mindenki másé: azáltal, hogy van, aki elfogadja és szereti őt olyannak, amilyen. Ha egy ilyen gyermek van a családban, sokkal kevesebb lesz a hangos szóváltás, a szomorkodás, a sírás. Ritkábban szidjuk meg a gyermekeket a túlzott hancúrozásért, a lányoknak talán kevésbé lesz fontos a cicoma, nem bőgik el magukat, ha rájönnek, hogy görbe a lábuk, vagy csúnyán nézett rájuk valaki. Ott lesz állandó összehasonlításul a tolószékben élő kistestvér, akinek öröme lesz a napsugár, az ablakára szálló cinke, a macska, amelyik az ölébe gömbölyödik dorombolni, később a könyvek, a képek, a tájak, a zene, s az emberek, mi mindnyájan, akik körülvesszük, megsimogatjuk, beszélgetünk vele. Nem traumát fog jelenteni a testvéreknek, a családnak, hanem a nyugalom, a türelem, a derű, a szeretetben megosztott szolgálat gazdagságát. És az alázatét.
Akkor persze csak pár szóval próbáltam eldadogni mindezt, de igyekeztem határozottnak látszani. Megígértem Juditnak, hogy másnap hazamegyek. Megengedte, hogy amíg él Kati, naponta egy etetésre bejárjak hozzá. Másnap reggel értem jött a férjem az egyik kollégájával, hogy autón hazavigyenek. Bementem, elbúcsúztam alvó kislányomtól, megígértem neki, hogy másnap bejövök hozzá. Már nem szégyelltem, hogy sírok.
Beültem az autóba, és hazaindultunk. Édesanyám és a gyerekek az udvaron vártak. A kicsik örömmel ugrottak a nyakamba, édesanyám remekül viselkedett, csak mosolygott és megpuszilt. A gyerekek meséltek, magyaráztak, valószínűleg kioktatták őket, hogy egyelőre ne kérdezősködjenek Katiról. Így beszélgetve mentünk be a házba, egyenesen a gyerekszobába. Leültem, Esztert ölbe vettem, a többiek átkaroltak. S akkor véletlenül rápillantottam az üveges szekrényre. Ott voltak Kati előkészített, kimosott, kivasalt ingecskéi, réklijei, pelenkái, szépen berakva, ahogy hagytam. Már a kórházban megfogadtam, hogy a gyerekek előtt nem fogok sírni, most azt hittem, megfulladok. Mikor bejött Álmos és édesanyám, felálltam, oda mutattam, és kézmozdulattal jeleztem, hogy én most kimegyek, addig ürítsék ki a szekrényt. Nem tudtam megszólalni.
Valahogy eltelt a nap. Igyekeztem nem gondolni pici lányomra, bíztam benne, hogy nem hiányzom neki. Másnap reggel viszont, ahogy felébredtem, alig bírtam magammal. Valószínű, a terhesség hónapjaiban az anya szervezete hormonálisan és pszichikailag is átalakul ahhoz a szerephez, ami várni fogja: hogy egy pici, magatehetetlen életet babusgasson, gondozzon, hosszú percekig, órákig karjában tartsa a csöpp kis testet. És ha ezt elveszik tőle, kínos hiányérzete van, keresi a gondozni, ápolni való életet. Még a falon mászó pók iránt is gyöngéd szeretetet éreztem.
A 9 órás etetésre mentem be a kórházba. Otthon és útközben igyekeztem nyugodtnak látszani, de nagyon féltem. Él-e még Kati? Ott lesz-e a kiságyában, amikor benyitok hozzá? Ezekért a reggeli izgalmakért mindig kárpótolt a boldogság, amit akkor éreztem, amikor újra a karomban tarthattam. Ugyanolyan lelkesen evett, mint első héten. A lányok kedvesek voltak hozzám. Magyarázták, milyen jól aludt, mennyit evett, túltesz az egészséges gyermekeken.
Egyik reggel nem találtam az ágyában. Rémülten kerestem valakit, aki meg tudja mondani, hol van. Judit lépett be, ő vezetett oda az egyik inkubátorhoz. Légzési nehézségei voltak, de ez hozzátartozik a szindrómához, legyek mindenre elkészülve. Mostmár túl van a rohamon, kivehetem az inkubátorból. Ébren volt. Kinyitotta a szemét, de nem reagált se fényre, se mozgásra. A pupillái ki voltak tágulva, s úgy maradtak akkor is, amikor bevilágítottam a szemébe. Csak nem vak? Judit nem tudott megnyugtatni. Ő sem tudta, még nem lehetett megvizsgálni, mert nagyon ritkán nyitotta ki a szemét. Hát csak a zene lesz az egyetlen öröme? Egy ilyen életet nem tudtam elképzelni. De még nem biztos. Uram, ugye nem veszed el a látását? Ne tedd, kérlek, hisz így is annyira nehéz lesz boldog emberkét nevelnem belőle! Evés után elaludt. Álmában, mint az igaziak, elmosolyodott. Nyitott szájjal, kedves kis arcán elömlött a derű. Óriási ajándéknak éreztem ezt a pár pillanatnyi mosolyt. Lehet, hogy már nem sokáig él - de láttam mosolyogni!
Háromhetes volt Kati, mikor a család rávett, menjek el a gyerekekkel Kolozsvárra a nagyszülőkhöz. Jót fog tenni a kikapcsolódás, nem gondolok annyit a beteg kislányra. Hát nem így történt. Már a vonaton tudtam, nem kellett volna elindulnom. Belépett a fülkébe egy 8-10 éves cigány lányka. Fél keze nyomorék volt, a másikkal kéregetett. Ugye, neki csak ez a kis szépséghibája van, mégis koldulni kényszerül. Mi lesz az én Katimmal? De boldog lennék, ha csak a fél keze lenne torz! Nem is emlékszem abból a három napból másra, mint hogy állok az ablakban, megpróbálok keresztüllátni a hegyeken, el abba a kis fehér szobába, ahol a többi beteg kisbaba közt ott fekszik az én becsomagolt kislányom, és engem vár. Vasárnap este hazajöttünk, elszaladtam Judithoz, megnyugtatott, hogy távollétemben semmi baj nem történt.
Hétfőtől továbbra is minden reggel bejártam. Ugyanazzal a félelemmel indultam, s ugyanolyan boldog félórát töltöttem Katival. Június végén Judit jelezte, hogy ha Kati betölti az egy hónapot, tovább nem tarthatja az újszülöttosztályon, át kell adnia a gyermekosztálynak. Eddig is csoda, hogy még él, hiszen a könyv szerint a hozzá hasonló tünetekkel született gyermekek közül még senki sem élt két hétnél tovább. Sajnáltam, hogy Kati elmegy tőlük, itt nagyon lelkiismeretesen gondozták, mindenki szerette, én is megszoktam már a környezetet, ismertem minden ápolónőt, gondozónőt.
Egyik délután meglátogatott Eftimescu doktor bácsi. Ő fogja átvenni Katit. Megkérdeztem, nincs-e mód arra, hogy hazahozzam. Higgyem el, mondta, csakis a mi érdekünket tartja szem előtt, a család nyugalmát, a gyermekek nyugodt lelki fejlődését, ezért kér, próbáljam elfogadni a valóságot, ne szoktassam hozzá magamat, magunkat a kislányhoz, mert sokkal nehezebb lesz az elválás. A nagyobb gyermekek számára egész életüket meghatározó negatív élmény lesz kishúguk elvesztése. A törvények szerint különben sem engedhetik haza, mert egy év alatti gyermek csak kórházban halhat meg. Mindezt nagy szeretettel, együttérzéssel mondta, hittem neki, hogy tényleg a mi érdekünkben beszél így, még ha nem értettem is egyet vele.
Az újszülött osztályon töltött utolsó hét egyik napján bevittem Katihoz a testvéreit. Régóta szerették volna látni, s Judit mondta, nyugodtan hozzam el őket. Az osztályra nem mehetnek be, de majd a lányok kihozzák Katit az ő szobájába. Legszebb ruhájukba öltöztettem a gyermekeket, be nem vallottan talán bizonyítani akartam Judit és a lányok előtt. Megható volt a találkozás. Nagyon tetszett nekik a pici testvérke, ő nem vett tudomást a körülötte történtekről. Legalább lesz róla egy emlékük. Másnap Juditnak is mondtam, hogy szeretném hazavinni. Gyönyörű idő volt. Hát ennek a kicsi lánynak annyi sem adatik meg, hogy megízlelhesse a napsugarakat, a tiszta levegőt? - "Még erősíteni akarod?" - kérdezte Judit. Igen!!
Szombaton átvitték Katit a gyermekosztályra. Úgy terveztük Judittal, hogy bemegyek tizenegyre, és én fogom átvinni. Mire megérkeztem az újszülöttosztályra, már nem találtam ott Katit. Reggel érte jöttek és átvitték. Rohantam a gyermekosztályra, pár emelettel feljebb. Még a lépcsőn szembe jött velem Eftimescu. Hova megyek? Mondom, megyek, megetetem Katit. Könnyed hangon, vállveregető modorban közölte, hogy ennek vége, ne is álmodjam róla, hogy bejárok hozzá, esetleg hetente egyszer, vasárnap meglátogathatom. Másnap jöjjek tizenkettőre, ő lesz az ügyeletes, mielőtt Katihoz mennék, őt keressem a szobájában. Nem tudtam válaszolni, kitört belőlem a sírás, és ott hagytam. Most már otthon sem ment a színjátszás. Járkáltam fel-alá, újból éreztem magamban azt az energiát, hogy valami megoldást kell találnom, ilyen nincs, hogy ne láthassam a gyermekemet, amikor akarom. Néhány órai gyötrődés után elhatároztam, hogy levelet írok Eftimescunak. Rosszul beszélek románul, de írni jól tudok. Itt lakik édesanyámék mellett, megírom a levelet, beteszem a postaládájába, mikor hazamegy, meg fogja találni, s másnap, ha bemegyek a kórházba, megkaphatom a választ. Leültem, s hosszan, nagyon őszintén leírtam neki, mit jelent számomra, számunkra Kati. Keresztény emberek vagyunk, számunkra a halál nem tragédia, bármennyire fáj is a szeretett lény elvesztése. Hiszem, hogy ha meghal Kati, jó helyre kerül, s a testvéreivel együtt fogunk imádkozni érte. Addig viszont mindent meg szeretnék tenni, hogy boldogan élje rövidke földi életét. A legkevesebb, amit tehetek érte, hogy naponta egy-egy rövid időre magamhoz szorítom. Kérem, ne vegye el ezt tőle, tőlem.
Megnyugodtam, hogy tettem valamit, lezártam, elvittem a levelet, bedobtam a postaládájába. Másnap délben, ahogy beléptem a szobájába, tudtam, hogy megkapta a levelemet. Nagy szeretettel fogadott, megkérdezte, mivel adott okot arra, hogy féljek tőle, miért nem mondtam el neki eddig, amiket leírtam. Természetesen bejárhatok Katihoz, akár naponta többször is.
Végigvezetett a folyosón, az utolsó kórteremben, két kilenchónapos iker kislány társaságában lakott Katikám. Ott feküdt egy nagy vaságyon az ablak alatt. Olyan picike volt! Leszedték róla a pólyát, flanel pizsamát húztak rá, a nadrág jóval túlért a lábán. Ez jó is volt így. Eftimescu magamra hagyott, én odamentem a pici lányhoz a nagy ágyon. Ébren volt, nézelődött. Mintha egy pillanatra rajtam is megállt volna a tekintete. Bejött egy ápolónő, letett néhány pelenkát az ágyra, mondta, örül, hogy itt vagyok, tegyem tisztába Katit, neki rengeteg dolga van. Megremegtem. Nem tudhatta, hogy én sosem láttam még kibontva. Óvatosan, nehogy a hátához érjek, levetkőztettem. Kötés volt a hátán, de azon kívül, ami látszott a testéből nem volt visszataszító. Szépen fejlett, kövér lábacskái voltak, csak nagyon görbék, mindkettő teljes ívben befelé kanyarodott egymásra. Szét lehetett őket választani, de újból egymásra kunkorodtak. A sérve jól kidomborodott, de az sem volt csúnya, szép, egészséges bőre volt. Tisztába tettem, felöltöztettem, s karomba vettem. Rögtön tátogni kezdett, de az ételét még nem hozták. A kisujjamat az ajkára helyeztem, ő bekapta, és mohón szívni kezdte. Szívta, szívta, nem törődött vele, hogy semmi sem jön belőle. Egészen kifehéredett az ujjam begye, mire kiszedtem a szájából. Elhatároztam, másnap behozok neki egy cumit. Több mint egy órát maradtam vele. Megetettem, majd miután böfizett és elaludt, az oldalára fektettem, és eljöttem. Délután szakítottam annyi időt, hogy felszaladjak hozzá, vittem neki egy kék Chicco cumit. Azonnal elfogadta, s lelkesen szopta, mikor magára hagytam.
Hétfő reggel nem találtam a cumit. Hiába kerestem az ágyban, ágy alatt, szekrénykén, nem volt. Nagyon elkeseredtem. Hát létezik, hogy ilyen kegyetlenek az emberek? Elveszik ettől a kicsi gyermektől az egyetlen tárgyat, ami az övé, amit szeret, aminek örül? Kérdeztem az ápolónőket, takarítónőket, senki nem látta. Nagy kincs volt az a cumi, nálunk akkor semmilyet sem lehetett kapni. Valaki úgy gondolta, hogy egy ilyennek úgyse sokáig kell, kár nála hagyni?
Délben újból bementem. A cumi meglett, a mosodában a szennyes közt megtalálták. Mégsem tudtam örülni. Szeles nap volt, a kórterem ablaka nyitva. Katin nem volt pizsama, egy szál vászon ingecskében feküdt a nyitott ablak alatt. A sebén még az előző napi kötés, a pelenkája, lepedője elázva. Biztos voltam benne, hogy szándékosan hanyagolják el. Bementem Eftimescuhoz. Nem akartam árulkodni, csak nagyon komolyan megkérdeztem tőle, meg tudná-e nekem mondani pontosan, hogy meddig él Kati. Mert ha nem, akkor én hazaviszem. Biztos vagyok benne, hogy tudom úgy gondozni, mint a kórházban. Ígérem, hogy amint bármilyen jelét látom a rosszabbodásnak, azonnal behozzuk. Beleegyezett. Most még nem adja ki, mert híg a széklete, előbb diétáztatják, de ha rendbe jön, szerdán hazavihetem. Rohantam le Judithoz a nagy hírrel. Vele továbbra is tartottam a kapcsolatot. Tőle kaptam fehér köpenyt, hogy bejárhassak a kórházba. Velem örült. Kérte, hogy mikor indulunk, vigyem be hozzá Katit, megmutatja, hogy kell kezelni a sebét. Boldog voltam.
Szegénykém kedden csak sárgarépát kapott, de szerdára jobban lett, s érte mehettünk a szépen kivasalt hófehér holmijával. Legalább olyan boldogok voltunk, mint mikor egy egészséges újszülöttet vittünk haza a kórházból. Eftimescu megmérte a fejkörfogatát, feljegyezte, azt mondta, hosszabb időre szabadságra megy, de ha hazajön, meglátogat. Levittem Katit Judithoz. Kibontotta, és megmutatta a hátán a sebet. A háta közepén, deréktájon, volt egy féltenyérnyi kidomborodás, olyan színű, mint a friss égett seb. Két icipici nyíláson szivárgott a vízszínű liquor, a gerincfolyadék. Különösen akkor látszott a szivárgás, ha sírt Kati. Judit leöntötte a sebet Rivanollal, ami egy fertőtlenítő folyadék, majd befújta Bioxiteracor spray-jel, ami antibiotikumot tartalmaz és hámosít, majd rátette a gézt, és leragasztotta. Ezt kellett naponta elvégezni, ügyelve, hogy semmi ne érjen a sebhez, és semmi ne áztassa át a gézt. Felöltöztettem az egyhónapos Katit saját ingecskéjébe, réklijébe, fehér, fodros sapkát kötöttünk a fejére, beleraktuk a pólyájába, Álmos a karjára vette, és elindultunk. Azt hiszem, egyfolytában mosolyogtunk mind a ketten, nem tudtunk elkomolyodni. Ugyanaz a kolléga várt az autóban, aki pár hete engem vitt haza. Ő is örült. Otthon a gyerekek ujjongva fogadtak, édesanyám könnyes szemmel vette át Katit Álmostól. A szekrénybe újra helyükre kerültek az ingecskék, beállítottuk az ágyunk mellé a már régen előkészített, de félretett mózeskosarat, s a drága kicsi leány elfoglalhatta az őt megillető helyet a házban, a családban.

 
 
0 komment , kategória:  Élsz,Barackvirág!  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2017.09 2017. Október 2017.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 28 db bejegyzés
e év: 379 db bejegyzés
Összes: 6871 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1011
  • e Hét: 1011
  • e Hónap: 31669
  • e Év: 368045
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.