Regisztráció  Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 22 
Végállomás
  2013-05-02 19:05:37, csütörtök
 
  -22. rész


A reggeli mosdatáshoz készültek a nővérek az egyesített szociális intézményben. A kettes szobában hiába költögették egyik gondozottjukat, nem tudnak vele kontaktust teremteni. Motyogásából nem értettek semmit. Este semmi rendellenességet nem észleltek. A szobatárs elmondása szerint, előző este még beszéltek az interneten Angliában munkát vállaló unokájával. A napokban fejezte be legújabb regényét. Meglepetésnek szánt, és a fiúnak ajánlotta, no, meg mindenki másnak, aki megtiszteli majd és elolvassa, amennyiben könyv lesz belőle. Meg is jegyezte viccesen, elkészült a mű, az út végéhez ért, feszül a húr.

A sortárs elmondta, a kéziratot csak neki mutatatta meg. Egy olyan világot álmodott a sorok mögé a szerző, ahol mindenki megtalálja helyét, aki szorgalmas munkával eltöltött évtizedek után, méltóságteljesen élheti le az élete hátralévő éveit. Szegénykémnek, a nagy keresztje mellé, még nehéz sorspoggyászát is cipelnie kellett, amivel a földre érkezett...

A regényben saját életének fontosabb állomásait bemutatja.

Egyetlen lányukat, fiatalon ragadta el tőlük a gyilkos kór. Meg kellett élniük azt, ami szülőnek feldolgozhatatlan marad örökre, ha a gyermekét kell temetni.

A vő hamar összebútorozott egy több gyerekes asszonnyal. Volt ott, én gyerekem, te gyereked, és lett mi gyerekünk. Abban a felosztásban a félárva kisfiúnak sem tisztesség, sem falat nem sok jutott. A gyerek sokat gyengélkedett, magába roskadt, és búskomor lett. Nem nézték tovább az öregek a gyermek mostoha sorsát, bánatsorvadását, magukhoz vették. Tehetségük és erejük szerint, megadtak neki, amit tudtak, felnevelték, iskoláztatták. A diploma osztón a tata nem lehetett jelen, nem ölelhette keblére a szorgalmas férfivá érett unokáját, mert magához rendelte a Teremtő. Csak fentről örülhetett az okos-, és jólelkű fiú sikerének. Nem tarthatott sokáig az örömük, hamarosan ismét beütött a ménkő. Egy sportorvosi rutinvizsgálat során vérképzési rendellenességet fedeztek fel. A végleges diagnózis kétségbeejtő volt. A nagyanyja nem sokat teketóriázott, mindent eladott. Tulajdon lakásukat bérleményre cserélte, megosztott bérleti jogviszonnyal, a fiúnak biztonságot teremtett, és némi pénzmaghoz is jutott. A kapott összeget gyógyszerekre, étrend kiegészítőkre, vitaminokra, immunerősítőkre, hasznos és haszontalan szerekre, készítményekre költötték. Mindent kipróbáltak, ami egy fikarcnyi reménnyel kecsegtetett, a gyógyulás esélyével. Isten megsajnálta-, és kegyelmében részesítette őket, mire a pénz elfogyott, a beteg meggyógyult. Munkát nem kapott. Minden hónapban egyre nehezebben jutottak egyről a kettőre. Gyűltek a sárga csekkek, és rezegni kezdett fejük felett a léc... Ekkor a fiú egyik barátját követve, elindult a nagyvilágba szerencsét próbálni. Azóta egy étterem alagsorában mosogatás közben keresi, kutatja, hátha egyszer megtalálja...

Oszt, szoroz, számol, mikor gyűlik össze a fontból annyi, hogy hazatérhet, és a nagymamáját magához veheti.

A szomorú üzenetet, a megtalált telefonszámon az étterem tulajdonosa vette át.

A szigorú főnök a fiú elébe lépett, és udvariasan közölte vele, szedje a cókmókját, két hét szabadságot kap. Indulnia kell gyorsan. A nagymamája...

Azonnal jegyet rendelt, a legközelebbi géppel már hazája felé tartott. Közben imádkozott, csak még egyszer legyen hozzá kegyes az Isten, és időben hazaérjen. Emlékei vetítőjében peregni kezdtek a filmek. Kirándulások, strandolások, homokvár csurgatások helyszínei után mesék figurái jelentek meg, amelyek az esti mesékben ismert meg. Orrában érezte a mézes sütemények édes illatát, rácsodálkozott a madártej vanília szagú óriás habgaluskáira, majd drága jó nagymamája levendula kölnijének illata lengte körül... A reptérről egyesesen az intézethez tartott.

Az egyre lejjebb bukó nap vérvörösre festette az eget, viharos szelet jeleztek, amikor megérkezett.
Szótlanul tettek, vettek a nővérek a beteg ágya mellett, amikor belépett. Csendben a fülébe súgták, a lelkipásztor nem rég ment el. Egy széket húztak az ágymellé, és a paravánt elhúzták és becsukták maguk mögött az ajtót. Egy órát kaptak a búcsúzáshoz. Kommunikálni nem tudtak egymással, de a figyelem jelenlétét a kéz imai végig jelezték. Egész idő alatt nem lazultak az újjak, alig észrevehetőn, gyengén, mégis görcsösen összefonódtak a másik kézzel. A fiú könnyeinek utat engedve beszélt, csak beszélt... Megköszönte az életét, a mérhetetlen szeretetet, gondoskodást, szeretet, hitet, amit tőle kapott, és csókot lehelt a hűvösen verejtékező viaszszínű homlokára, és a ráncos kezeire, amivel oly sokat dolgozott érte. Akkor állt fel, amikor egyre mélyebb, egyenletes szuszogása jelezte a nagymama megérkezett az álmok mezejére.

Hajnal felé szundított el. Álmában a nagymamája ült az ágya mellett, kedvenc meséjét mondta el utoljára.

*

Tölgyfa levelét a szellőre bízta, üzenettel volt az teleírva.

- Táltos gyermek született, ünnepre készüljetek, vár az erdő.

Elindultunk hát a remény szekerével, hófehér paripákkal haladtunk előre.
Bársony ecsetjükkel pipacsok festették pirosra a rétet, hol Földanya, bölcsőjében búzamezőt ringatott, madár trilla altatódalával. Erdőszélre érve az óriás gomba kalapjával intve, mutatta az utat. Előtte, kristályvizű kis patak kavicsot görgetve futott, bánatfái minkét partján földig hajolva, üdvözöltek.
Arany tüllben öltözött napsugár gyerekek kergetőztek a fák lombjai között. Nem messze a pataktól, manózenekar szolgálta zenére, tündérek örömtáncot jártak, Harkály kopács meghívója messze elhallatszott. Nagy volt ott a vigadalom, s béke, nyuszi mellett róka koma kuncogott, Cirmos kandúr egérkével flörtölt.
Nőni kezdett örömében a kíváncsi spóra, az avarból pici fejét kidugta. Meglátta ezt az erdei páfrány, féltve őt, - még törzse nem nő -, gyorsan betakarta. Vargánya, a gombák királya üzente a rétnek, nyíljanak a szegfűgombák, mert nagy ünnep készül.
Ni, csak! Ki jön? - nézett nagyot Ámulat, vadász a puskáját őzikére bízta, és mellette lépkedett.
Fénysugarát szórva, ezüst hintójában megérkezett Holdanyóka. Barátsággal búcsút intve, elköszönt Napocska. Gallyak ölelkeztek lombokat alkotva, fészket kínálva az érkező kerecsen sólyom párnak.
Dobok peregtek, turulmadár a holdnak ezüstös fényében szárnyát fürösztötte, úgy készült a táltosokkal a gyermekköszöntőre.

A jó hírt meghallotta, és visszatért mindöröktől, mindörökre, az erdők, mezők örömére, a Magyarok Ősi Szelleme, segítséget nyújtva az ősi népnek...

*

Lelkének darabokra tört cserepei között találta a reggel. Nem sokkal ébredése után, a telefon megcsörrent.

Az intézetvezető részvétét fejezte ki, és szomorúan közölte.

Hajnalban elpattant a húr...

A hagyatékában egy befejezett regény kéziratát találták

A lélek húrja... címmel.

Amit személyes tárgyaival együtt, mint egyetlen törvényes örökös, a közjegyzőtől átvehet. Ingatlan tulajdonról, értékpapírról, banki számláról, vagy nagy értékű ingóságról az intézetnek nincs tudomása, valószínű az elhunyt tulajdonában nem volt...

A végtisztesség megadásának érdekében, és a lebonyolítás részleteivel kapcsolatban megbeszélésére várja az irodában.

Amint befejezték a beszélgetést megértette, elérkezett az idő, fel kell nőnie, Egyedül maradt, a legdrágább kincsét veszítette el.

Vége
Szerző: Lélek Sándorné
 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
Hitvallás
  2013-05-01 21:25:51, szerda
 
  -21. rész


A nagysikerű avatási ceremónia után, vidám táncos mulatsággal folytatódott az este. A lakók fáradt, dagadt lábaikkal inkább csak toporogtak-, mint ropták a táncot. Pár villanásnyira visszatért összevissza kalimpáló megfáradt szívükbe, a boldog ifjúság varázsa, szép emlékékek kíséretében.

Hazaérve, pihenni térve Ilonkát sem a régi Hungária fényes termébe, - első bálja helyszínére -, vagy Dankó Pista letört hegedűjének közelébe repítette álommanó, hanem a folyó menti város klinikájának szülőszobájába.

A város fölé érkező pirkadó hajnal után arany köntösbe bújt az ébredő nappal. A szőke Tisza partján, felsírt egy kislány. Egy víztükörbe fésülködő felhő bekukkantott hozzá az ablakon, köszöntette a gyermeket.

Az egykori kislány azóta megöregedett, és vallja, nem a születéskor-, hanem a fogantatás pillanatában dől el az ember sorsa. Számára billogot hozott. Nem a homlokára, vagy a kezére ütötték, kitörölhetetlenül a lelkébe vésték, és az anyakönyvébe írták...

Bűnös szülők gyermekeként látta meg a felkelő napot, azon a nyári hajnalon. Az angyalok kórusa néma maradt, könnyeiket hullatták, siratták a burzsuj gyermeket. A szülők bűne egy belvárosi hentes üzlet-, a ház, amiben laktak-, és egy oldalkocsis motorkerékpár volt. Államosítás után a folyosó végében lévő pár négyzetméteres mosókonyhájukba vihették haza az újszülöttet. Házukat, bútoraikat mások bitorolták.

Az édesapa évekig nem kapott munkát, - a munkásosztály ellenségének-, az államosított ,,kapitalistának" nem járt. Alkalmi munkából tartotta el a családot. Műkövesnél és kőművesnél volt segédmunkás. Hajtott lovas kocsit, fát rakott, szenet hordott és vagont pakolt.

Kihasználva reménytelen helyzetüket, és szegénységünket, az apát többször megkeresték a hatalom emberei. Egy ,,kis szívességért" jobb életet-, gyerekének szép jövőt ígértek. Barátairól, ismerőseiről információt, és ,,hangulatjelentést" kértek volna cserébe.

Nem vállalta. Hogyan tette volna? Tiszta kézzel, becsülettel, egyenes gerinccel alkalmatlan az ilyen ember, effélékre. A visszautasítást nem vették jó néven, hamarosan őt figyelték meg! A megbízhatatlant, az osztályidegent, az ellenséget...

Évekkel később, rájuk mosolygott a szerencse. Egy tsz-ben végre dolgozhatott. Isten ajándékának vélte. Üldözött szerzetessel, volt katonatiszttel, hármasban alkottak brigádot. Nagy egyetértésben teltek a napok, amíg hízott a jég munkát és kenyeret adott. Amikor egyiküknek fogyott az ereje, segített a másik, hogy meglegyen a munkaegység. Naponta kérték a Teremtőt, tartsa meg a fagyot, hizlalja a jeget, amíg csak egyetlen szál nád van a tavon. Téli zimankóban a munka mezején kötött barátságuk egy életen át tartott. Együtt gondozták a nemzeti értékeket. A történelem igazságmagjait elvetették, hogy gyümölcsét az utódok szüretelhessék...

Az emlékek vetítőjének első kockáján drótkerítés látható, rajta sok csigával, és óriás udvarral. Hallani véli a villamos álmos csilingelését, bőrén érzi a hajnali hideg fuvallatát, de a gyári bölcsőde többi részletei elmosódtak.

Az édesanya kereskedelmi érettségivel, segédmunkát végzett.

A következő életkép kristálytisztán ragyogott az emlékezetének tükrében. Alföldi mezőváros rövid kis utcájában, mázas tetős, frissen meszelt fehér házikó tündökölt a napfényben. Két kis ablakszemeivel kíváncsian kacsingatott a keskeny utcára. Lábazatára szürke kis csizmát festettek, amivel pár centire a szűk járdára lépett. Robusztus, fekete szurokkal mázolt tölgykapu, őrizte a házbelsőt. A vitézek utcájának nevezték a helybéliek. Az anyai nagyapa háza abban különbözött a többitől, hogy a bejárata fölött cégtábla hirdette, itt lakik a szerszámkészítő kovács-, és reszelő-vágó mester, Vitéz M. János. A takaros kis ház álompalotává nőtte ki magát a gyermek emlékezetében.

Vakációk idején örök karácsonyt varázsolt nagyapó, csillagszóró délutánokon. Keskeny, hosszú műhelyében, szalvétányi ablak előtt, bőrkötényében ülve, a beszűrődő nap aranysugarának fényénél vágta saját készítésű reszelőit, a sötétszürke csillogó acélforgács szőnyegen elterülő üllőn. Műhelye végében ívelt lábú parányi asztalkán, hosszú kecses üvegvázában, kis nemzeti zászló köszöntötte az érkezőt.

A mester messze földön híres volt munkájáról. Készen vásárolt ráspolyokkal nem lehetett sokáig dolgozni, élük megkopott. Munkája elfogyhatatlan volt, felváltva tevékenykedett a kovácsműhely, és a vágó között. A gyermek követte őt, bárhol is időzött. Rácsodálkozott a különböző nagyságú fogas kerekeket összetartó széles bőrszíj körtáncára, a bőrből készült fújtatóra, és a vörösen izzó acél hajlékonyságára. Örömmel múlatta az időt tatájával, a műhelyben képes újságokat nézegetve. Olvasni nem tudott, de kérdezni igen. Cserfes gyerekként minden érdekelte. Hiába kutat az emlékeiben, ma sem lel benne válasz nélkül hagyott kérdést...

Izgatottan várta a nap fénypontját. A pillanatot, mikor öregapja munkáját bevégezve, bőrkötényét a fogasra akasztotta. Újságpapírt sodort, az acélszőnyeget megkaparta, kis dobozba töltötte a forgácsot. Pár lépésnyire a sarokba mentek, és meggyújtották a fáklyát. A dobozból kipöckölt acélreszelék csillagszóróként szórta ezernyi sugarát, ünnepi fénybe öltöztetve az asztalkát, és rajta a kicsi zászlót.

A nagyapa sváb származású ember volt. Az I. világháborút telefonistaként, a tűzvonalban harcolta végig. Súlyos sérüléseiből felépülve, többször önként tért vissza a csatatérre. Hazaszeretetét, bátorságát, vitézzé avatással honorálta a kormányzó 1922-ben...

Nevét egy rendelet értelmében a vitézzé avatáshoz magyarosították.

Büszke volt hazájára, és vitézségére! Négy gyermekkel áldotta meg az Úr a házasságukat. Lányaikat társalgási szinten megtanították németül, de otthon kizárólag magyarul beszéltek. Álmában biztosan sétált a Fekete-erdőben, ősei nyelvén szólva, de erről soha nem beszélt. Esténként fehér lepedőre diafilmet vetített, magyar népmeséket olvasott az unokáinak.

A kislány, a haza földjének illatával, édesapjával sétálva ismerkedett. Az apa elmondta gyermekének azt is, áldott földünk azért oly zsíros, és bőtermő, mert őseink vérével van megöntözve. Sétájuk során megmutatta, hogyan ringatja Földanya bölcsőjében az aranyló búzamezőt. Hallgatták a vérvörös ruhácskában öltözött pipacsok kórusát, kik arról énekeltek: soha ne feledjük a múltunkat, mert ki a múltját feledi, a jövőt nem illeti. No, meg aztán, járt itt török és tatár, de mi itthon vagyunk, ez a hazánk!

Álmában sokszor látja ma is édesapja csillogó kék szemét, hallja halk szavát, ahogyan az örök igazságra megtanította:

- Alázattal meghajol a teli kalász, csak az üres ágaskodik felfelé törve, értéktelenül...

A meghajlott kalászban duzzadt búzaszemen is együtt fedezték fel a Krisztus fejet.

Nemzeti imánkat akkor megtanulta, amikor még nem volt minden betű tisztán formálva az ajkán. A Himnuszt, asztalt körbeállva énekelte a család ünnepnapokon. Oly természetes volt ez náluk, mint a mindennapi asztali áldás. Hiába kérdezte a felnőtteket, miért sírnak, ha énekelnek? A válasz elmaradt, megsimogatták szőke copfos fejét, miközben a könnyeiket nyelték.

Apai nagyanyjától hallott először Kodályról. A nagymama gyönyörű hangján sok népdalt énekelt az unokáinak. A hagyományok őrzőjeként ismerték, és elképesztőn sok mesét tudott. A nagymama játszva tanított, olyan ajándékot adott az unokáinak, amit kevés gyermek kapott meg akkoriban. Látott, halottat háznál ravatalozva, hallották a sirató asszonyok kántálását, búcsúkon, körmenetekben vettek részt. Múzeumba hamarabb eljutottak, mint a bábszínházba.

A nagyanyó, halála előtt érgörcsöt kapott, félig eszméletlen állapotában szláv nyelven imádkozott. Ekkor tudatosult a gyerekben, hogy más volt az anyanyelve... Honnan is tudta volna, hiszen a mellkasában neki is magyar szív dobogott...

A gyermek a kapott örökség magjaiból erős gyökeret eresztett, olyan fa fejlődött a gyökér felett, ami minden viharnak ellenállt, és hitvallássá terebélyesedett...

Lehet a vére kevert annak, aki szívében és lelkében magyar! Mária országában, a Szent Korona védelmében vállalja a sorsát. Élete legyen szép, vagy mostoha, hazáját, népét, soha el nem hagyja, meg nem tagadja! És, ha eljön majd az óra, lelkét az Úr elé viszi, hogy tettét megítélje, de testét a Szent Haza földjének adja vissza!

folyt köv...

 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
Három év múlva
  2013-05-01 21:18:02, szerda
 
  - 20. rész


Künn a faluszélen, gyermekrendőrök irányították a forgalmat. Sok vendég érkezett, már kora délelőtt megteltek a környező utcák parkoló autókkal. Az intézmény cégtáblája soha nem látott fényben csillogva hirdette az összefogás erejét. Messze földről érkeztek látogatók, állítólag a CCN tudósítója is megbújt a sorok között, inkognitóban. Maga a miniszterelnök vágja át a nemzeti szalagot.

Hófehér felhőcsoport tornyosult a csillagként elterülő épületsor fölött. Az előre ment barátok sziluettjét ismerték fel, akiket magához rendelt a Teremtő.

A szeretetbank a világ legsikeresebb vállalkozása lett. A harmadik faluból-, de még a városból is idejárnak befektetni, hitelezni. A mesterek új cégért készítettek, mert igen nagy megtiszteltetésnek számít a bankhoz tartozni. Van, itt kérem minden, ami lélekben mérhető. Gyermekmegőrzés, kutyasétáltatás, ebédhordás, takarítás, zeneoktatás, matek korrepetálás, bevásárlás, no meg, fodrász, kozmetika, manikűr, pedikűr, kozmetika, gyógytorna és talpmasszás. A szolgáltatások mesteri szinten zajlanak, nem ám csak a fizetésig tartó garanciával működnek. A mesterek szaktudása, pontossága, embersége és kézfogása felér egy váltóval! Napról napra bővül a kínálat. Éppen a napokban szállította a műbútorasztalos a kenneleket, a kutyapanzióhoz. Az Ezüstszekér tábora, és befektetői köre egyre bővül.

A házaspárok két új szárnyba költözhettek, túl sok a jelentkező, már a harmadik épülettömb alapjait ássák a közmunkások. A látogatók és vendégek is szívesen időznek a szomszéd panzióban, kitűnő helyi étel különlegességekkel vendégelik meg a betérőt.

Az intézet konyhája nyerte meg a pályázatot a közétkeztetéshez. A falu apraja nagyja részesülhet abból, amit a helyi gazdák megtermelnek. Azt suttogják mostanság, hogy a szomszédos régi katonai repteret készítik elő a gépek fogadására, mire a fürdőbázis kiépül.

Közben óriási buli van a játszóházban, messze elhallatszik a lurkók zsivaja. István mellett két kis csemete csetlik, botlik. Összekuszált lábacskáikkal igyekeznek a dédihez.. Ilonka tárt karokkal várja a tündéri ikreket. Emese és Levente fent a rögtönzött, ácsolt színpadon szervezi az ünnepséget. A férfi titokban megsimogatja asszonya gömbölyödő pocakját. Isten áldása nem szűkölködik, ismét bővül a család...

A zalai asszonykórus a deszkák szélén bevetésre készen áll, őket a híres népi táncosok követik majd.

Az út végéről hangos tapsvihar jelzi, a miniszterelnök úr népes családjával megérkezett. Amint az emelvényre lépett, az éljenzés, és üdvözlés kezdetét vette, de kezét felemelve csendre intett. Akkor elhangzott a nemzeti imánk. A Himnusz alatt egyenes gerinccel álltak vigyázzban, és messze szállt az ének. A szemek elé könnyfátylat emelt a múlt szenvedése, és a jövő reménye, a Szent Hazánk szeretete.

A szónok kiemelte, példaértékű, és követendő, amit látnak, amit ez a kis közösség saját akaratából elért. Induló tőkéjük az alázat, az istenbe vetett hit, a haza szeretete, az egymásért érzett felelősség volt csupán. Ebből hoztak létre olyan fundamentumot, amire kősziklából, akár égig érő hegyet is álmodhattak volna. De ők nem a hegyet választották, hanem a nemzettestvéreknek biztonságot, és boldogulást. A csoda abban rejlik, hogy képesek voltak olyan társadalmi erőt kovácsolni a tőkéjükből, a nemzeti öntudatból, ami ezt a felbecsülhetetlen értéket megteremtette. Van-e annál jobb zamatú gyümölcs, amit maguk termelnek meg abban a földben, ahol élnek. Van-e annál jobb ízű bor, ami azon a tőkén terem, amit ők ültetnek, kacsoznak, kötöznek, kapálnak, és a termését is maguk szüretelik? Ez a titka, hölgyeim, és uraim annak a csodának, amit a szemükkel itt látnak! Ez a kis közösség felismerte, hogy az ember mire képes, ha összekapaszkodik, és cselekedni kész! Isten áldása kísérje továbbra is Önöket! - Fejezte be beszédét a miniszterelnök.

Mindenki értette miről beszélt...

Az ünnepzáró Szózatot, az Erdélyi himnusz követte. Olyan méltóságteljesen ért véget az ünnepély, ahogyan elkezdődött. Amikor felnéztek az égre, a felhők elégedetten suhantak tova a végtelen Fénybe.

folyt köv..
 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
A cetli
  2013-05-01 21:13:13, szerda
 
  -19. rész


Emese ablakából kiszűrődő fény bevilágította a szemközti épületet, ahol a garzonok sorakoztak. Rég elütötte éjfélt az óra, amikor felállt a gép mellől. Torkában gombócot, a gyomrában remegést érzett. A vízsugarak simogatása sem csillapította le háborgó elméjét. Hol a múlt ostorozása csattant fáradt testén, hol a jövőbe vetett remény simogatta meg lágyan, gondoskodó szeretettel. Zavarta a kettősség. Szeretne hinni a tiszta szerelemben, és a család értékmegőrző erejében. Mielőtt kikapcsolta a telefonját, még egyszer elolvasta az üzenetet: ,,Jó éjszakát kedves, pihend ki magad, holnap hívlak."

Épphogy az álompor szempilláját betakarta, megdöbbentő képet látott. Álommanó kézen fogva egy üres hombárhoz vezette. A girbegörbe lécek között beszűrődő fénysávban, megpillantotta a tépett papírlapok fölött játszadozó szellőgyerekeket. Az egyik fecnin egy névre lett figyelmes. A névre! Akit áldott, és gyűlölt, akiben feltétel nélkül megbízott, és aki galádul becsapta, elárulta őt. Megborzongott az emlékekek felkorbácsolták lelkének nyugalmát.

Körbejárta a különös építményt, ajtót keresett, hogy megszerezze a tépett bilétát. Sehol egy rés, hol bejuthat. Szellőcskéknek hiába kiabált, elmerültek a fogócskában, meg sem hallhatták a szavát. Segítséget remélve végigpásztázta a közeli tájat. A bírtok üresnek, és kihaltnak tűnt, dolgos emberi kéznek sehol nem volt nyoma. Egyetlen, életet mutató vén eperfa bólogatott a ház előtt elterülve. Alatta, korhadt, - valamikor szebb időket megélt-, öreg pad kínálta magát. A nap, éltető sugaraival féltve ölelte körbe az egyetlen fát. A régi ház zsalugátereinek meleg barna színére, csak a megkopott festék foltokból lehetett következtetni. Valaha hófehérre meszelt ház, piszkos szürke ruháját is kikezdte az idő, mállott a vakolata, jócskán ráférne a foltozás. Indulni készült, amikor az egyik szellőgyerek pajkosan megsimogatta az arcát, és lába elé sodorta az áhított cédulát. Szeméhez emelte, sehogy sem értette, mit keres a név mellet egy szó: "karma".

Abban a minutumban csikorgást hallott, egy pillantást vetett a hang felé fordulva. Az egyik zsalugáter résnyire megnyílt, és egy férfi nézett vele farkasszemet. Alig ismerte meg, viasszerű arcából, a beesett szemgödre emlékeztette... Mindig rendezett dús haja semmivé lett, megkopaszodott. Érezte, tudta, bajban van, segíteni kell! Ahogy a nevét kimondta, az ablak becsukódott. Az ajtóhoz rohant, dörömbölt, zörgött. Hiába! Várt ott egy darabig, hogy mennyi ideig, nem tudja, az időt nem érzékelte. A nap már jócskán nyugat felé tartott, amikor végre maga mögött hagyva mindent, elindult.

Minél messzebb jutott a félelmetes háztól, annál szebb lett a táj. Bokrok, virágok, fák nőttek az útja során. Egyszer csak fura morajra lett figyelmes. Balra nem látott semmit, jobbra nézett, és mit ád' Isten, egy kis patak futott mellette. Kristálytiszta vízében aranyhalak bukfenceztek, mindkét partján rózsabokrok bólogattak. Az út végén megpillantotta az Ezüst szekér kápolnáját, a kupolájára csillogó aranyfény palástot terített a lenyugvó nap.

*

Hajnalhasadás váltotta fel az éjszakát, álommanó is továbbállt vele, átadta helyét a pirkadatnak, és a reggeli kakasszónak.

Emese ébredése után kinyitotta a kezét a cetlit keresve. A tenyere üres volt. Nem volt mit elégetni...

Meggyújtott egy gyertyát, és elmondott a múltért egy imát...

Megértette az álom üzenetét. Türelmetlenül várta az alkalmas időt, amikor illik hívást kezdeményezni. Félt az érzéseitől, egyszer megégette magát, nehezen gyógyulnak a sebei, a hegek pedig emlékeztetnek. A lélek cserepeit nem lehet összeragasztani láthatatlanul, a csorbák megmaradnak. Két éve csak a munkájának él. Azt hitte soha többé nem találja el Ámor nyila, s nem érinti meg a szerelem fuvallata, és lám jött valaki, aki vihart kavart lappangó szívében. De, létezhet-e még olyan szenvedély és vágy, ami képes elsöpörni a múlt fájdalmát? Lelkében válasz gyanánt megnyugvást érzett, nem tudta természetes ez, vagy csak a vihar előtti csend? Szeretett volna mindenre azonnal választ kapni. Milyen jó lenne, ha élne az édesanyja, tanácsot adna. A testvére nem járatos az effélékben, az öregapjától még sem kérhet tanácsot. Egy valakihez fordulhatna, Ilonka nénihez, de Ő sem lehet elfogulatlan, hiszen Levente az unokája... Egyedül maradt a bimbódzó szerelem érzésével, a csalódástól való félelmével, és a titokzatos jövőképpel.

Reggeli után felhívta a fiút, és elmesélte milyen nagyszerű tervvel állt elő a nagymamája. Egy egész pályázatot lehet az ötletére felépíteni. Rákérdezett számíthatnak-e segítségére, a kivitelezéshez. A férfi hangjából őszinteség, határozottság és mérhetetlen öröm tükröződött. Egy szóval sem említette, hogy részleteiben ismeri a tervet. Azt viszont megjegyezte, ekkora horderejű dolog, nem tűr halasztást, és hosszan tartó személyes megbeszélést igényel, úgy, hogy délután, ismét találkoznak, és összedugják a fejüket.

Levente érkezésére készen állt egy lista, nevekkel, és a potenciális tőke feltüntetésével. Amennyiben mindenki beleadja, amije van, csodájára járnak a banknak, és kezdődhet a munka...

folyt.köv
 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
A projekt
  2013-04-28 19:53:41, vasárnap
 
  - 18. Rész

Fényben születnek, és fényből sarjaddzanak a legszebb gondolatok, amelyek angyal szárnyakon érkeznek a földi lényekhez. Így esett meg, hogy Ilonka a minap meghallotta a gyógytornászuk keserű panaszát, miszerint kénytelenek lesznek nélkülözni, mert a pici leánykája belázasodott, és nincs, akire bízza. A szemben bolton is napok óta tábla jelzi, ,,Betegség miatt zárva!". Azt beszélik, szegény boltos nagyon beteg, saját magát sem tudja ellátni, és a kutyáját is a szomszédok etetik. Az ember munkáját milyen gyorsan megakasztja a kényszer... - sóhajtotta sajnálkozva.

Vajon nem venné tolakodásnak az igazgatónő, ha meglátogatná? Az órára nézett, s fellélegzett. De, hiszen ebben az órában fogadó órát tart, így semmi akadálya egy röpke találkozónak. Magára terítette berlinerkendőjét és elindult.

Udvariasan üdvözlés után felvázolta mi járatban van. Emese egyik ámulatból a másikba esett, amint meghallotta milyen fantasztikus tervet ötlött ki az intézet érdekében. Pont a napokban érkezett egy pályázati kiírás, amiben hasonló témáról tájékoztatták. Egész éjszaka azt fontolgatta, miként lehetne megnyerni, hogy még szebben csillogjon az Ezüst szekér. Ilyen csak a mesében létezhet! Nem akart hinni a szemének, és a fülének. Itt ül vele szemben egy ősz hajú hetvenes asszony, a teljes projekttel. Örömében átölelte az asszonyt, akinek testét, lelkét furcsa melegség járta át. Az unokáinál érez csak hasonlót. Sokáig szőtték még a közös jövőjük kelméjét. A jó hangulatú beszélgetésnek a vacsorára hívó gong vetett véget. Az intézetvezető amint egyedül maradt, a hivatalos ügyintézést latolgatta. Jól körbejárja, hogy felkészültek legyenek a pályázat megírásához. Nem is tétlenkedett, késő éjszakáig keresett, kutatott, az ujjai a klaviatúrán galoppoztak. Mindössze egyszer állt fel, amikor az asztalon a telefonja üzenetet jelzett. Elolvasta, csillogó szemmel és angyali mosollyal megválaszolta, majd továbbkereste a kijáratot a bürokrácia labirintusából.

Ilonka eközben az asztalnál Hédit puhította, kérte, jelentkezzen a másnapi vizsgálatra. Megígérte neki, egy pillanatra sem hagyja magára, mindenhová elkíséri. Úgy látszik ez nap mégis csak sikeresen zárul, elégedetten nyugtázta, amint barátnője megígérte. Természetesen nem maradt el az esti mese sem a kis patakról...

Későre járt, amikor a laptopját bekapcsolta. Az üzenetei között ott lapult, szerényen megbújva egy meghívó, az irodalmi pályázat eredmény hirdetésére. Milyen jó, hogy nem hagyta békén, és addig nógatta a barátnőjét, még az anyagát el nem küldte a pályázatra. A meghívó sejtette, hogy a nyertesek között olvassák majd a nevét. Bejegyezte a dátumot...

Felpörögtek az események körülötte. Eszébe jutott, hogy aggódott a család, és a barátai, mi lesz vele, agyon fogja unni magát. Na hiszen, eddig sem unatkozott, a tétlenséget soha nem ismerte, ezután sem fogja, az már egyszer biztos.

Leveleit megválaszolta, a számítógépet kikapcsolta, egy híradó erejéig a televízióra váltott. Azért jó lesz figyelni a napi eseményekre, hogy naprakész legyen a világ dolgaiban. A médiák túlfűtött, sokszor túllihegett zajától egy ideje igyekezett távol tartani magát. A pártokon kívüli nemzeti értékrendje az egyedüli, amiben megbízhat, szüleitől is megtanulta.

Mielőtt nyugodalmas jó éjszakát kívánna magának, és a párjának, mindig a képhez fordulva, elújságolja mennyi minden történt vele a nap folyamán, nehogy lemaradjon valamiről. Lépésről, lépésre beszámolt, majd így szólt:

- Nos, apjuk ez a nap is szépen eltelt, meglátjuk, mit tartogat számunkra a holnap. Nyugodalmas jó éjszakát...

Leoltotta a lámpát, kezében olvasóval,és az esti imával az Úrhoz vezető hídra lépett...
 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
A kispatak meséje...
  2013-04-25 21:27:50, csütörtök
 
  -17. rész

Ebéd utáni sziesztáját töltötte, mikor a fiatalok visszaértek. Akkor megfogadta, amikor a munka mezejére aratni járt, ha egyszer módjában áll, elfogadja kedvenc professzorának tanácsát, miszerint a szívnek jót tesz a délutáni pihenés. Izgatottan várta, milyen fogadtatásra számíthat a tervében. Jó lenn szólni Emesének, Hédi eltitkolt szédülései miatt, de nem teheti. A rá bízott titkot nem oldhatja fel, nem árulhatja el a barátnőjét, aki hallani sem akar orvosról, klinikáról. Rossz tapasztalatai voltak utoljára. Amikor megöregszik az ember, nyűg lesz a társadalomnak, az egészségügy is régen nem az, aminek lenni kellene. Főleg akkor csorbulnak a jogok, amikor egy otthonból érkezik a beteg. Úgy kezelik, mintha leprás lenne. Lenénizik, bácsizzák, a nevét meg sem kérdezik. Nem mondhatja el mindenkinek, nem a sarki szegényházból-, hanem egy kiemelt lakóparkból érkezett, ahol nem csak az apartmant lehet bérelni élete végéig, de igen csak kedvező szolgáltatás csomagot is vásárolhatnak, havonta fixösszegért. Nem is szeretné elmondani, azoknak, akiknek az ember mit sem ér, hatvanon túl, úgy sem értenék meg, intelligencia hiányában, miről beszél.

Kipirult arccal, boldogságtól csillogó szemekkel robbant be az unokája. Pár pillanat előtti aggodalmait félre téve, csak a fiúra figyelt, aki lázasan számolt be a délelőtti kirándulásról, és a szervizről. Amikor a beszámolója véget ért, óvatosan előhozakodott milyen ötlete támadt a meggazdagodásra. Levente nagyra nyitott kerek szemekkel hallgatta a jól kidolgozott jövőképet. Tetszett neki. Sok akadályba fognak ütközni, de mindenben támogatásáról biztosította, sőt számítógépes adatfeldolgozásba való részvétellel már maga is jelentkezett. Rettentő büszke volt öreganyjára. A városból hozott süteményt együtt fogyasztották el. Az asszony nézte boldogságtól sugárzó unokáját, de nem kérdezett. Hagyta beszélni a fiút, aki mély alázattal és tisztelettel beszélt a lányról, a nevét óvatosan és lágyan ejtette ki. Mikor a nap lebukni készült bíborszínű takarója alá, elköszöntek egymástól. Betett egy tárogató kazettát, hangjára elmerengve kezébe vette barátnője novelláskötetét. Se nem látott, se nem hallott, csak olvasta a kis patak bánatát...

Két domb között, lenn a völgyben békésen csordogált a kis patak. A közeli erdő állatai hozzá jártak, kristálytiszta vizéből életet meríteni. A patak fenekén apró kavicsokat görgetett, némelyiket oly mívesre megcsiszolta, hogy a leghíresebb ékszerész is megirigyelte volna. Az aranyló nap sugarai és a tovasuhanó felhők együtt összeölelkezve fürdőztek, csillogó vizének tükrében. Mégis sokat szomorkodott, mert hiányzott valami...

Búbánatát fájó szívvel nézték a madarak. Felkeresték az erdő nagy tudorát, segítséget kérni. Sokáig tanakodtak, mi lehet az oka bánatának...

Nagy titokban szövetkeztek, és cselekedtek, egy kis facsemetét ültettek a partjára.

A következő évben a kicsi ágacska rügyet bontott, egyre magasabbra nőve, a meder közelében. Nemsokára szép karcsú fa lett belőle. Amikor a kis pataknak rossz kedve volt, a bánatfa ágaival lehajolva simogatta, vigasztalta. Valahányszor a kis fa szomorkodott, és sírta el magát, könnyeit a patak mosta le, és napsugarat hívott felszárítani a nyomát....

A kavicsok ilyenkor egymáshoz dörgölődve nagy zenebonát csaptak, az apró halak táncolva ficánkoltak, jó kis bulit rendeztek, hogy felvidítsák őket.

Egyszer a patak beteg lett. Vizét megmérgezték. A kétségbeejtő hírre az erdő állatai mind odasereglettek. A híres specialistáért, a Gyöngybagoly professzorért küldtek.

A doktor cseppeket készített, és szigorú nyugalmat rendelt. Önkéntesek jelentkeztek szolgálatra, hogy az utasítást betartassák. A madarak cseppentettek, a kis fák őrt álltak a patak partján. A gombák is megjelentek, spórájukból orvosságot készítettek.

Egyre többen döntöttek úgy, hogy gyökeret eresztenek, és ott maradnak örökre, őrizni a barátjukat.

Egy ideig kerülte a beste a békés helyet. A kis patak gyorsan gyógyult. Soha nem volt még olyan boldog, mint akkortájt, mert sok barátot szerzett...

A gonosz nem tétlenkedett, üzent, hogy mindent megbánt, mégis a fene eszi, csak a patak vize gyógyítaná meg. Kérte, bocsássa meg régi tettét, és ássák el csatabárdot, adjon néki a vizéből. A kis patak, megbocsájtott, és vizét felajánlotta a gyógyuláshoz...

Jött a beteg nagy für-füttyel, de nem ám gyógyulást remélni, hanem rávenni a kis patakot, pusztítson ki néhány fát. Sorolta az indokait, az egyik eltakarja a napot, a másiknak elgörbült a törzse, a harmadik meg túl belehajol a vízbe, és árnyékot vet rá. Hiába replikázott, a patak meg sem hallotta, átlátott a sanda szándékon.

- Nem lehet minden fa egyforma. Mindegyik a maga teremtett hibájával, és jóságával válik egyedivé. - válaszolta alázattal.

Elköszönt, és útjára indította a vendéget. Nem beszélt róla senkinek, minek terhelne bárkit vele...

Bizony meghallották a gonosz ármánykodását a fák, összesúgtak, egymásba karoltak félelmükben a lombok, úgy vigasztalták egymást. A földalatti a gyökerek is egymásba fonódtak, jól összekapaszkodtak. Elhatározták, ha kell együtt halnak.

Igazuk lett, a beste nem nyugodott. Szőtte fekete tervét, csuklyát is készíttetett, új szerepre készült. Nagy átváltozó művész hírében állt, nem volt nehéz számára a szerepcsere.

Fogott egy flakont, megtöltötte az irigység és bosszú egyvelegével, halálos mérget kotyvasztott.

Mázas szavakkal érkezett a kis patakhoz.

- Messze földről jöttem, ajándékot hoztam, nézz csak ide, a béke és harmónia elixírjét. -mondta nyájasan.

Megtévesztve az őröket hízelgő szavakkal jutott el a parti kőig, ahol a patak azonnal felismerte.

- Menj innen, távozz tőlem, nem engedem! - kiáltott nagyot, és hívta az őrséget.

Mire megérkeztek, a flaska tartalmát a vízbe löttyintette. Fekete fényes lett a víz, tükrében a csuklyás gyönyörködött. Az oroszlán hiába kergette el a gonoszt a méreg hatott. Hiába sírták tele könnyeikkel a fűzek, a víz csak nem tisztult. Ágaikkal ráborultak, simogatták, szeretgették nagy beteg barátjukat és szívták magukba a mérget, hogy megmentsék.

Hajnalhasadtakor, pirkadat órájában a Nap is felfedezte a tragédiát, szólt a felhőknek és a mennydörgésnek. Három napon át esett, dörgött, villámok szaggatták a felhők dunyháját mire a patak tisztulni kezdett. Így menekült meg, és a füzek is gyógyulni kezdtek.

Még egy kérdés maradt, hogyan tartsák távol a gonoszt.

A madarak megoldották.

Elvitték hírét a gonosz tettének, amerre csak jártak mindenhol elbeszélték. Sokáig bolyongott egyedül a nagyvilágban, senki nem állt szóba vele, már csak a betegelméjével társalgott. Hiába próbált átváltozni jóságos tündérnek, csinos asszonynépnek, vagy deli legénynek, mindenki felismerte...

A szomorúfűzek könnyeiből csillogó gyöngyök lettek, csodájára jártak az emberek.

Amint a gonosz ezt meghallotta, dühében, megütötte a guta...

A kis patak vizét küldte a gyógyulásához, a füzek imát suttogtak értek, és kérték, a Teremtőt, változtassa jóságos tündérré. Hiába volt minden, nem hatott semmi, mert aki az ördöggel cimborál, annak lesz örök adósává válik...

A madarak amerre járnak, viszik gonosztetteinek sorát, nehogy másokat is megtévesszen...

Eddig tartott a mese. Annyira megfogta a történet, elhatározta a barátainak vacsora után feltálalja..


folyt.köv.

 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
Lélekmentő remény
  2013-04-23 20:53:26, kedd
 
  -16. rész


Pár perces szendergése alatt gondolatai felszántották a múlt barázdáit, és a lélekmentő remény magját ültették el benne. A falevelek susogására ébredt. de hiába csalogatták a kerti padra, elrejtőzött előlük. Fejében jöttek, mentek az évtizedek. Ebben a korban egyre sűrűbben kíván gyónni a lélek. Zizzent a csend, és figyelmeztette az elmaradt feladatára...

Telefonja billentyűinek a nyomogatásába kezdett. Hamar létrejött a kapcsolat. Azonnal belevágott...

- Szervusz, Emma. Ne haragudj, hogy késtem a hívással, nem akarok mentegetőzni, kicsit elszámoltam magam az idővel. El sem tudod képzelni, mennyire megörültem, amikor kibontottam a csomagot. Nem mondom, hogy nem kellett volna, a mi több évtizedes barátságunk őszinteségre,- és nem kötelező udvariasságra épült. Nagyon jól jött nekem, ennél hasznosabb és kedvesebb ajándék nem is létezik a világon. Már el is kereszteltem, Fincsikének hívják a drágámat. Hamarosan munkába áll, és megmutatja, mit tud. Nekem pedig, nem marad más hátra, minthogy lerójam a hálámat érte. Ti mindig a barátokra gondoltok, magatok helyett.

- Ugyan Ilikém, ne is mondj ilyet, hiszen Te is a legféltettebb kincseddel érkeztél, mi ez ahhoz képest! No, és ha jól megnézzük, az értéke is, minimum a háromszorosa a fazéknak. De hagyjuk a számokat, nem a börzén vagyunk. - zárta le a témát barátnője csilingelő kacagással.

- Képzeld el, mi történt. Jaj! Csak el ne kiabáljam! Azt hiszem szerelmes az unokám, és mit gondolsz kibe? Na, jól van, nem kell találgatnod, neked bevallom! Hát, az intézetvezetőnkbe, Emesébe, tudod, akiről olyan sokat meséltem.

- Ennek nagyon örülök, mert tudom, mennyire szereted Őt, és szeretnéd boldognak látni. Tudod mit, a napokban meglátogatunk, hátha sikerül találkoznunk vele. Mit szólsz hozzá? Annyira szeretnénk már látni, hogyan néz ki egy ilyen álomotthon.

Beszélgettek még pár percig, majd a boldog viszontlátás reményével elköszöntek egymástól. Szívébe visszatért a nyugalom, a fájó emlék pihenni tért. Jót tett ez a kis baráti csicsergés. Valaminek neki kellene állni. Az édesapjától óh, be sokszor hallotta, hogy a haszontalan semmittevés,- elpocsékolt idő,- és a munkanélküli élet, olyan, mint a kép nélküli keret. Az edzésig bőven volt idő, felsétált a könyvtárba, és olvasott egy kicsit, csiszolta az elméjét. Nem érti,- nem tudja, mi történik vele, a számítógép nem köti le, a leveleit elolvassa ugyan, de több időt nem szán rá mostanában. Szívesebben éli az életét személyes kapcsolatokban.

Belekukkantott a napi lapokba. Az egyik banki hirdetésen akadt meg a szeme. A szíve zakatolni kezdett, a gyomrában bizsergést érzett. Tüzet lobbantott benne a szikra! Mi lenne, ha saját bankot hoznának létre. A világ leggazdagabb vidéke lehetne az övék. Később, a terepet felmérve, a környékbelieket is csatlakozhatnának. - ábrándozott tovább. Egyelőre csak a fiatalokat avatja be a titkos tervébe, nehogy kinevessék, vagy azt higgyék, hogy meghibbant.

Lenn a teremben, mihelyt forogni kezdtek kerekek, a mozgás örömére, és a növekvő oxigén hatására az agytekervényei aktiválták magukat...

Név kell a banknak. A legjobb reklám, egy jól megválasztott név, az maga fél siker...

Folyt.köv.
 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
A feltépett sebek
  2013-04-20 21:40:02, szombat
 
  -15. rész

- Hány boldog évet, évtizedet vettek el az áldozatok életéből, hányszor hevert romokban a lélek, a történelem során. Gondoljunk a forradalom,- és szabadságharcra. Néhány haszonélvezője budai palotájában pöffeszkedik, vaskos havi nyugdíjjal. Nem emlékszik semmire, az előrehaladott korára hivatkozva. Az emlékezetkihagyás valódi oka, hogy a fogvatartottak ártatlan kiáltása elveszett a pincesorban. Aki nem a bitófán végezte, zsenge ifjúságát megtaposva, kínkeservek között vegetálta végig a megszálló hatalom ellenségének kikiáltva... Mihelyt felnőttkorba léptek, megbélyegezték őket örökre. A papból csináltak segédmunkást, a mérnökből csatornatisztítót, és a suszterből minisztert. Így ment ez akkortájt. A vakmerőségért, szókimondásért nagyon drágán megfizettek. Dőzsölt a besúgó, ígéretes jövőt remélve. - folytatta István a néma csendben mondandóját.

Soha nem hallották ennyit beszélni, világfájdalmat élhetett át, ami elindította benne a lavinát. Feltörtek az emlékek, tépték, szaggatták a sebeket. Mélabús szemekben könnyek csillantak meg az emlékek képkockáin, kinagyítva. A megnyomorítottaktól bocsánatkérésért senki nem esedezett, a hatalom hihetetlennek, hiteltelennek állította be a történeteket.

Malvinka a kislány volt még, permetező csúf ködben kullogott a felnőttek mellett, az apja temetésén. Hátul a sorban egy mogorva bőrkabátos figyelte a gyászolókat. Csak a rokonoknak volt bátorsága elkísérni végső útjára az elhunytat. Cudar világ járta, senki nem beszélhetett a halál okáról.


Hédiben is irtózatos indulat lobbant lángra az emlékezés szikrájától. Csípőficammal született, nehézkesen mozgó, alig páréves kislányként élte meg a kitelepítéseket. Anyja magán kívül volt, haját tépve sikoltozott, amikor elindult velük a szekér, akkor még nem tudták hol lesz a végállomás. Apjának viaszsárga arca villan fel előtte egy pillanatra, amint roskadtan ült vele szemben. Sokáig nem emlékezett azokra az hónapokra. Gyermeki énje, megtagadta, kitörölte a borzalmakat... Felnőtt fejjel egyre gyakrabban jelent meg álmában a juhakol barak. Az emberek homályba száműzött vonásai is lassan feltisztultak, és fel tőrt belőle a fájdalom.


Iluska széthullott családját siratta némán. Családja is megszenvedte jócskán. Fogai vacogni kezdtek az újra átélt emlékektől. Lányának, unokáinak igaz történelemről mesélt, de másról nem beszélt. Úgy gondolta, a gyerek úgy sem érti, ha felnőtt fejjel ismerkedik meg a családi életképpel, megtudja, keresni a módját, hogy hitelesítse, és értékelje. Lehajtotta a fejét, lassan itt az idő, hogy mindent elmondjon nekik, ha nem akarja magával vinni. A felbolydult emlékektől segedelmet nem remélt, a keserű révület a szeme alá árkot búsult.


Szedelőzködni kezdtek, sok volt ez hirtelen. Mindannyian sokkot kaptak, jó lenne egyszer mindent kibeszélni és a fájdalom gyökerét végképp kitépni, da ahhoz békés, nyugalmas jövőképre lenne szükség...
Nem volt kedve a futópadhoz. Felment a lakosztályába, belesüppedt a fotelba, nagyon kicsinek és gyengének érezte magát. Tervezett egy nagy beszélgetést a családdal, semmit nem szeretne magával vinni. Eszébe jutott a zsidó rabbi tanítása: mondd el fiaidnak... Neki is van mit elmondani, és meg is teszi! Megborzongott, a takarót magára húzta, nem vette észre mikor bóbiskolt el.

folyt. köv.
 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
Meddig élhetünk így...
  2013-04-19 20:28:19, péntek
 
  - 14. rész


Szokatlanul későn csiklandozta meg talpát, a reggeli napsugár. Álmára sem emlékezett. A madarak kórusa oly szép koncertet rögtönzött az ablaka előtti, mintha ünnep lenne. Maga is dúdolgatni kezdett. Nem értette, mi történik, mintha egy új élet kezdődne. A kopogás visszarepítette a valóságba.

- Szia, mamikám, lenne kedved lejönni velünk a reggeli misére? Utána a városba megyünk, ha gondolod, szívesen...

- Misére igen, de tovább egy tapodtat sem. Reggelinél várnak a barátaim, utána egy csomó telefont kell lebonyolítanom. Hol reggelizel? Van itt egy kis hazai, és Emmánk a mennyei süteménye. Főzök gyorsan hozzá egy jó teát. - szakította félbe a fiút.

- Ne fáradj drága jó tündérem, már túl vagyunk a reggelin. Sietnünk kell, kilencre várnak a szervizben, de lehet, hogy együtt ebédelünk, ha gyorsan megjárjuk. Mise előtt feljöjjünk érted? - kérdezte kedvesen.

- Nem, dehogy, majd a misén találkozunk. - hárított barátságosan.

Még csak az kellene, hogy együtt lássák őket. Így is hamar híre fut majd, hogy a fiú a házban töltötte az éjszakát. Nem köthetik mindenki orrára, de a homlokára sem írhatják rá, hogy a vendéglakosztályban. Tényleg, biztos, hogy ott? Tette fel a kérdést magának.

- Jaj, Istenem, mi lesz ebből?

Könnyű gyapjú kosztümöt öltött magára. Isten házába ünneplőben illik megjelenni. Sietett, hogy Malvinkáéknak segíteni tudjon, ha szükségét látja. Négyesben indultak el nagy házból. Pistának Hédi kocsiját tolta, neki Malvinka jutott. Vidáman társalogtak. A kápolnához vezető rövid kis úton pár lakóval találkoztak, akik szintén a szentmisére igyekeztek. Majdnem odaértek, amikor egy hármas csoportból valaki odakiáltott hozzá.

- Jó reggelt Iluska, nem a te unokád a főnökasszony kísérője? - kérdezte némi gúnnyal a hangjában.

- Biztosan az lehet, ha megismerted. Ugye milyen szép pár lenne belőlük, milyen kár, hogy csak barátok. - zárta le a párbeszédet.

A reggeli jókedvére ködfátylat terített a rosszindulat. Isten házába lépve, végtelen nyugalom árasztotta el testét, lelkét, mintha angyalszárnyak suhannának körülötte, és lágyan simogatnák. Balázs nagyon szép misét celebrált. Emese és Levente az első sorban hallgatták végig.

Hazafelé menet dicsérték Balázs atyát. Milyen jó lenne visszapörgetni az idő rozsdás, nyikorgó kerekét oda, amikor nem a média szabta meg az emberek gondolkodását. Amikor az emberek egymással beszélgetve merítettek bölcsességet a példabeszédből.

Az étkezőben szépen meg volt terítve, mire odaértek. Hallgattak, valószínű mindenki az elhangzottakat ízlelgette, boncolgatta magában. Egyszer csak István megszólalt.

- Ma a múltból eltávozott ősök lelke ragyogott felettem, miközben az általuk ültetett fáról, a bölcsesség gyümölcsét szedegettem. Zamatát ízlelgetve megtaláltam benne a múlt és jelen hitét, reményét, és szeretetét. Mindannyinknak jut belőle, aki elfogadja. Mert kedves barátaim, családban élni, annyi, mint felelősséget vállalni a másikért. Segíteni egymást, jóban és rosszban osztozni, egyaránt. Nem könnyű dolog ez mostanság, mert a sunnyogó halálmanók mérgezik a fákat, és rágják a gyökereket. Azon tűnődöm szüntelen, és hallgatom a csendet, hogy meghalljam, amikor üzennek fentről... Mit kell tennem, hogy véreim megvédjem az elhatalmasodó kórtól, amiben szertefoszlik a szeretet, elporhad a hit, és cserepekre hullik a lélek. Semmivé válnak az értékek. A harács seregében egyre többen jelentkeznek. Szentségtelen ördögi vigyorral köpik le a múltat a történelemhamisító bitangokat éltetve. Lélekcserére kényszerítve-, keresztül-kasul hazudva, törik meg a nemzet gerincét. Számukra nincs haza, csak megélhetés, kihalt a jóérzés. Bíztatják a gyengéket, elébük egyre hosszabb mézesmadzagot húznak. Celláknak nemzenek utódot, löknek utcára nyitott tenyérrel koldulni gyereket, és gyereklányokat adnak el szajhának. Olyanok lettünk, mint akin átok ül. Nem vetünk keresztet a nagytemplom előtt, nem mondunk asztali áldást, hozzánk már csak a gyászolók hangja jut el. Meddig élhetünk még így? Ily mostohán a szent hazánkban? - kérdezte homályos szemmel, egy nagy sóhaj kíséretében az öreg.

Néma csend lett a választ mindenki tudta, de senki nem tudott megszólalni...

folyt. köv.
 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
Késői látogató
  2013-04-18 10:33:39, csütörtök
 
  -13 rész

Az ebédnél Hédi és Malvinka felváltva ecsetelték az elmúlt napok sűrű programjait. Arról azért biztosították barátnőjüket, hogy nagyon hiányzott nekik. István szótlanul falatozott mellettük. Nem bőbeszédű az öreg, de annál jobb megfigyelő, a memóriája meg, mint egy jegyzetfüzet. Bármit vissza tud benne lapozni. Ritkán szólal meg, de akkor bölcsességek hagyják el a száját. Ilonka jókedvűen mosolygott, és mesélni kezdett a családi-, baráti hétvégéről. Persze azért arra figyelt, csak annyi információt áramoltatott, amennyit másokkal gond nélkül megoszthat. Miután a tányérokból a morzsa is elfogyott, érdeklődött, kinek mi a kedvenc étele. A topon a töltött káposzta végzett, másodikon a borsos tokány, harmadikon mindegy, csak jól legyen elkészítve. Hm... ez nagyszerű Fincsike, mindhármat tudja, elégedett volt a válasszal.

Mire a sápadt hold, a pislákoló csillagok között a helyét elfoglalta, a vidám kis csapat a francia kártya bűvöletében tündökölt. Felvették a pókerarcukat, és a kezükben kiterített lapokba mélyen elmerengtek, a nagy döntés előtt. Takarodóig verték a blattot.

Az esős, borongós idő rányomta bélyegét az emberek hangulatára. Délutánig egybefüggő esőfelhő takarta az eget, este kezdett szakadozni az égi dunyha, ami mögött egyre gyakrabban felbukkant Holdanyóka, és bevilágította ezüst lámpásával az otthont.

Egész nap nem találkoztak az igazgató nővel. Valószínű reggel Leventével ment el, mert a kocsija a parkolóban pihent. De, hol van ez a lány ennyi ideig? A hivatalos elintéznivaló is véget ér délután. Nem értette, mi köze hozzá, és miért nem hagyják békén ezek a gondolatok, hiszen ez egyáltalán nem tartozik rá. Ámbár idejekorán át kell gondolni mindennek a következményét. Az unokájának tetszik a lány, úgy vette észre ez kölcsönös, no de mindez hova vezet, és meddig mehetnek el, hogy senki, és semmi ne sérüljön. A szerelem nem mérlegel. Kezébe vette a telefonját, hogy megnézze hátha hívták, csak nem hallotta. Akkor vette észre, nem is volt bekapcsolta. Üzembe helyezés után türelmetlenül várta az értesítést a nem fogadott hívásokról. Várakozása hiába valónak tűnt. Számba vette a másnapi terveit. Emmát hívja, amint eljön a reggel, utána Leventét, majd az ügyvédet, megbeszélni a szerződés időpontját.

Fénycsóva pásztázta végig az udvart. Gondolta a főnökasszony érkezett haza. Talán a lovagja, vagy csak egy barát lehet. A kíváncsiság most nem hagyta magát legyőzni, az ablakhoz lépett. A kandeláber vakító fénye alatt felismerte Levente kocsiját. Ismerős hang jelezte az ajtók záródnak. Lassan, vidáman csevegve, és gesztikulálva sétáltak az épület felé...

Pár perccel később, kopogtak. Unokája állt előtte, fülig érő szájjal, a szemében avval a huncut mosollyal.

- Szia, Mamikám, beengeded a vándort? Annyi mindent kell mesélnem. Hol is kezdjem, hogy megértsd, milyen fontos dolgok történtek velem. Talán, akkor kezdem az elején. Mesi kocsiját szervizbe kell vinnünk, szakemberre bízni, nem tudott elindulni. Bevittem a városba, ott elköszöntünk egymástól, mindenki ment a maga útján. Gyorsan elvégeztem a munkám, és két nap szabadságot kértem. Délután visszamentem érte, a megbeszélt helyen találkoztunk. Utána elmentünk a jegyirodába, és megvettük a színházbérleteket, mind az ötöt. Bocsáss meg, hogy nem szóltam ide, de tudtam, örülni fogsz. Megéheztünk, és megvacsoráztunk, úgy elszaladt az idő, észre sem vettük, hogy ránk esteledett. Most értünk haza. Kapok egy szobát, ahol az éjszakát eltöltöm. Reggel bevisszük a kocsit. Ugye örülsz a bérletnek?

- Igen, nagyon, azaz, nem is tudom... Kié a másik négy? ...és, mit szólnak a többiek, ha megtudják, mi lesz ebből, jaj, Istenem! Talán még sem kéne, nem gondolod? - válaszolta.

Közben ízlelgette a szavakat, mik unokája szájából hallott. Most értünk haza. Hova értek? Ki ért haza? Kinek van itt a haza? Nem értette, összezavarodott. A fiú észrevette rajta, és elpirult, majd vigasztalni kezdte.

- Ne izgulj Mami! Nincs ebben semmi. Mindenkinek le volt jelentve a bérlet igénye, a többiek már meg is megkapták. Csak a családé késett, mivel nem volt biztos, hogy Balázs megkapja a plébániát, ezért húzódott az ügy. Közben megérkeztél Te is, én is szívesen csatlakoztam hozzátok, így lettünk öten. - mosolygott elégedetten az unoka.

- Most elköszönök, még egy forró teát elfogyasztunk Mesivel, utána megkeresem a vendégszobát, hosszú nap van mögöttünk...

- Menj csak. Anyádéknak telefonáltál, hol töltöd az éjszakát? - kérdezte ismét aggódva.

- Persze, ez természetes. Ne aggódj, érzem a hangodon, félsz, és féltesz. Nem kell, tudok magamra vigyázni drága, egyetlen Mamikám! Emlékszel, hányszor mondtad az utóbbi időben, mit nem adnál, hogy még egyszer boldognak láss? Kezdheted a gyűjtést. Szia, Mami! - kacsintott boldogan.

Megcsókolta öreganyja ráncos kezét, aki ettől nagyon elérzékenyült. Amint becsukódott az ajtó, imára kulcsolta két kezét, és az Úrhoz vezető hídra lépett.

- Uram, óvd meg Őt a csalódástól, és minden bajtól. Ha a terveddel nem ellentétes, tedd boldoggá, hogy az én szívem is megnyugodjon.

Sokáig nem tudott elaludni. Eszébe jutottak a régi szép emlékek. Az a nyári este, amikor Ámor nyila eltalálta, midőn a tücsök nádi hegedűjét pengette a közelükben.

Az élet filmje tovább pergett előtte. Mártélyon játszódott a következő felvonás. Az álmodó Tiszát éjszakánként a vízbe hajló fűzfák simogatták. Évtizedek múlva is a fülében hallja a fák susogását, a vízben ringó csónakok összekoccanásának tompa zaját. A képzelet szárnyán száguldott velük a remény, tartalmas, szép jövőt ígérve. Százszor, ezerszer köszönte meg a sorsnak, hogy nem hagyta cserbe, és az ígéretét beteljesítette. Igaz nehéz versenypályát sorsolt ki számukra, lefutni a távot. Nem volt könnyű a verseny, hiába ugrották át sikeresen az egyik akadályt, mindig elébük tették a következőt, miközben a táv fogyott. Végig együtt maradtak, ha az egyikük elesett, a másik felemelte, és tovább mentek. Kettőjüknek még a legnagyobb szikla megmászása sem volt akadály, az összekötött kötél biztosította a csúcsra jutást. A legnagyobb és legszebb ajándékot az egymásért érzett felelősséget, a gondoskodást, és a szeretetet mindvégig birtokolhatták, amíg az egyiküket vissza nem hívták. Azóta lelassult a tempó, a kereszt is nehezebb lett. Tarisznyájában már nem az érmék, csak az emlékek gyűlnek. Egy kődarab a tengerpartról, egy marék föld Bácskából, és az elhangzott vallomásokat a sorfordító állomásokról. Öröm és könny, harmónia, és diszharmónia, mindkettőből jutott a végállomás előtt. De, mivel az alázat, és megbocsátás mellett a cselekvő szeretet csónakja haladt, az életük tengerén, a sodró viharban mindig találtak menedéket. A film itt elszakadt, egy jó tündér álomport szórt a pillájára.

folyt. köv.


 
 
0 komment , kategória:  A lélek húrja  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 22 
2017.07 2017. Augusztus 2017.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 304 db bejegyzés
Összes: 6796 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 234
  • e Hét: 13764
  • e Hónap: 29983
  • e Év: 281938
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.