Regisztráció  Belépés
katalinkohut.blog.xfree.hu
A szeretet mindent meggyógyít, a szíve szétterjeszti önmagát a világmindenségben H. Kohut Katalin
2017.03.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
H.Kohut Katalin: Matematika
  2017-05-31 16:40:56, szerda
 
 

Elvira szépségkirálynőként képviselte a Hunnia országot az európai országok között. Szőke hajával olyannak tűnt, mint egy régi mesebirodalom királylánya. Törékenysége vetekedett a hajdani Tulipános hatalom királynőjével. Akkor régen minden ártó hatalom megkísértette a szűzies lényeket, most szabad utat kaptak minden területen.

Az okos barna régi ellenség lehetett a szőkéknek, mert csúfolták a médiából, hogy már egy mázsára dagadt. Még mindig nem hagyták élni, lehetetlenné lett téve minden körülötte, összezúzva egészsége és egykori formás idomokkal rendelkező, görög Istennel vetekedő alakja.

Megérkezett az országba a keleti uralkodó, egykori japán herceg, nézte, mi történik a Hunnia országban, nem értette, hogy a szerelem, szeretet Istennője miért haldoklik, miért bántották, miért volt baj, hogy szép és okos volt, meg királynőiek voltak a fogai is, hogy ennyire megcsonkították. Odament Elvirához és azt mondta:
- Felteszek egy találós kérdést magának, ha megválaszolja, azt mondom, hogy okos a szőke is.
- Most válaszoljak, vagy később?
- Majd ha elmondtam a kérdésemet.
- Jó, várom...
- Volt egy földrész, lepedővel letakarták, megteremtették a lányokat, akik összepisilték egész Európát. A lányok kéjcsapásként üzemeltek, gondolkozás nélküliként éltek, míg eljárták az egész világot. Emiatt a népük mérges lett, megharagudtak először a kék szeműekre, majd a zöldekre, aztán a szőke hajúakra, majd a barnák következtek. Végül az egész világ fekete szemű és hajú lett, a szőkék népeként. A végeredményt szemlélve egy egyszerű egyismeretlenes egyenletet teszek fel, ki az a személy, akit úgy csúfolnak, hogy okos, barna, zöld szemmel, egy mázsásként? Ki az X-ük az X aktákból, a különös földöntúli lény?
- Azt hiszem, hogy Vénusz az X, de én nem voltam benne a kollektív gyalázatban, csak a fekete hajú, szemű lovagjaim.
- Látja, meg is válaszolta a kérdést, tudják valamennyien mit tettek, mégis torünnepet tartanak annak dicsőségére, hogy legyőzték az értelmet és a tökéletes szépséget a törvénnyel együtt.

Ezt követően a japán herceg felkereste Vénuszt a beázott, baktériumokkal bombázott nyomorlakásában Miskolcnak és feltette neki is a kérdését:
- Egy egyismeretlenes egyenletet szeretnék megoldani, ha segítene Ön benne.
- Természetesen, állok szolgálatára, de ne nézzen rám, mert már régóta nem vagyok képes a tükörbe se pillantani, csak a szívem emlékezik egykori énemre.
- Ha két felhőt összeütköztetek az égen, létrejön a mennydörgés és a villámlás. Ha két Istent összeismertetek, létrejön a törvény, mert ahol egy ismeri, kevés a tettekhez, de ha már ketten ismerik, be is tartják és betartatják másokkal, a követőikkel. Mi a véleménye az X akták meg nem nevezett, keresett főszereplőiről?
- Nagyon sokat aggódtam a két főszereplője miatt a sorozatnak, mert olyan titkokat tártak napvilágra, melyek miatt komoly támadás érhette őket, úgy éreztem ezért, hogy mindig menekülniük kell, de nem adták fel a reményt, hogy a titkok egyszer napvilágra kerülhetnek.
- Pontosan, így történt, ők viszont Önről nem tudtak...
- A sorozatokban lévő horror szereplők, ufók mind a sivatagban voltak létrehozva egykor, mint a média több szereplője, sziklaodú-féleségekből engedték ki őket koncertet hosszabbítani. Tina Turner is ott született többedmagával. Már nekem az is feltűnt, hogy a Beatles mutogatja a pók özvegyét meztelenül azzal, hogy egyformák vagyunk, olyanok, mint az emberek, meg a Púder pók népe nudistaként, de hiába írtam meg, nem találtam megértő fülekre.
- Nem értem, miért kellett felhívni a figyelmet a másságnak mondott állati mivoltukra, hogy megbotránkoztassák a még akkor élő, megkísértett férfiakat és asszonyokat?
- Én sem értettem, amikor láttam őket, de azt tudtam mindig, hogy a skizopren Hunnia világ-könyvtár elmeosztályának hatalmas kísérete van és mindenkinek megpróbál ártani a lakásában, aki nem tartozik hozzájuk, ilyen majdnem minden lovagi kísérete a szőkéknek, amik miatt lebombázták szabályszerűen az értelmes embereket az egész világon.
- Hosszú haldoklásra ítélték az okossága és szépsége miatt, de ezt az időt is felhasználta a tökéletes szív-törvény megismertetésére, a titkokról a fátyol fellebbentésére, megértetésére annak, ami itt folyik háborúként az utolsó törvénytisztelők ellen.
- Már mindegy volt, mikor meghaltam, egyetlen vágyam maradt, hogy a túlélők megkapják a tisztességet és megtudják, mi történt velem és a többi emberrel. Ezért vállaltam mindent a nevemmel még akkor is, ha kitámadnak, ha megbüntetnek, mert már ezt az áldatlan állapotot nem lehetett tovább fokozni semmivel.
- Köszönöm, azt hiszem, minden egyismeretlenes egyenletet megoldottunk közösen, nincsen X, amit nem ismernénk.

A japán herceg a kérdéseit nyilvánosságra hozva megválaszolta egyesével a világkörüli útján nem félve senkitől és semmitől, soha többé nem létezik titok, mely ártana láthatatlanul ártatlanoknak. A matematika és logika győzedelmeskedett a sötétség felett.

2017. május 31.
 
 
0 komment , kategória:  H.Kohut Katalin novellái  
H.Kohut Katalin: Bordó ékköves gyűrű
  2017-05-24 11:29:07, szerda
 
 

Katkat több, mint tíz év állandó megalázás után döntött úgy, hogy elválik a férjétől. Nem értette senki sem, miért bántja Tibor, fel voltak háborodva, amikor meghallották, hogyan szólítja. A válás után még odaszólt neki az udvaron sziszegve, a foga alatt, hogy úgyis kicsinálja. Katkat kifizette az általa kiharcolt és fizetett lakásból a részét Tibornak, aki havonta addig elmúlatta fizetését, közölve, hogy vonja le az adósságát az asszony abból, amit még fog fizetni helyette.

Felfigyelt egy újsághirdetésre, miszerint a megyeközpontban lévő másfél szobás tanácsi lakást cserélnék el a szülővárosába. Megegyeztek a ráfizetés összegében, de a szerződéskötésre meg kellett hívni Tibort, mert nem íratta le a lakásról a nevét. Egyszerűen átvette a két lakás közötti különbözet összegét ifjú feleségével együtt az ügyvédnőtől. A tanácsi lakást szétberhelt állapotban találta. Létrát kért kölcsön, bevásárolt tapétát és mindenféle festéket, nekilátott egyedül a felújításnak. Igen ám, de minden ócska, régi volt, még a villanyvezetékek is. A kölcsönzőből kihozott parkettacsiszoló kiverte a biztosítékot, amit nem tudott kicserélni. A sötétben folytatta tovább lámpavilágítás mellett a tapétázást, másnap döbbenten nézte a végeredményt. A tapétacsíkok össze-vissza álltak, némelyiket fejjel lefelé ragasztotta a falra. Meghaladta az erejét ez a felújítás. Hozni kellett a bútorokat, meg volt rendelve a költöztető autó.

A hatodik emeleti albérleti lakásból hurcolkodott, lifttel hordták le az összepakolt könyveket, tárgyakat, még a szekrényeket is. Maga is beszállt a teherautó vezető ülésébe. Odaértek a tanácsi lakás szürke, mállott falú bérháza elé. A költöztetők lepakolták a berendezést, majd közölték, hogy nem viszik fel, mert kevés a pénz, amit előre kialkudtak. Ott hagyták Katkatot az utcán egyedül, elmenetelük előtt még párszor belerúgtak a cserepes virágokba. Katkat leült a járdaszegélyre az eleredt esőben, várakozott. Valamilyen csodában reménykedett. Még maradt négyezer forintja, ez kellene egy hónapra ennivalóra.
Arra jött egy taxi, hozott valakit az utcába. Meglátta a bérház előtt a kiállítást, kiszállt, odajött Katkathoz és megkérdezte, mi a gond. Mikor az asszony elmondta neki, mi történt, a nagy darab, jószívű férfi elment a legközelebbi kocsmába és hozott magával két segítséget. Felhordták a bútorokat a félig felcsiszolt és kitapétázott lakásba. Négyezer forintot kértek el.

Jött az este, áram nem volt, Katkat gyertyafény mellett üldögélve nem látta annyira a káoszt, ami körülveszi. Már csak egyetlen kincse maradt, egy bordó ékköves gyűrű. Ránézett az ujjára, meglepődött, mert a hatalmas bordó követ valahol elveszítette. Másnap elvitte az aranygyűrűt a bizományiba, alig maradt súlya a bordó ékkő nélkül. Ezerötszáz forintot számítottak fel az arany súlyáért, talán ezzel valameddig kihúzza.

A bordó ékkő azóta is ott hever valahol az utcán, ahová a szívtelen bűnöző város költöztetői ledobták az élete összegyűjtött értékeit. Rengeteg tennivaló és fizetnivaló a jövőben, ami rá vár, hogy jól érezze magát abban a tanácsi lakásban, melynek téglafalai árulkodtak a jelenről és a jövőről.

2017. május 24.
 
 
0 komment , kategória:  H.Kohut Katalin novellái  
H.Kohut Katalin: A nagy csacsi
  2017-05-17 09:15:58, szerda
 
 


Lehet-e tragikus egy szamár, amiért elpusztul terhe alatt, melyet sem hordani, sem ledobni nem képes?
Friedrich Nietzsche

Margitka kilencven éves volt már. Érezte, hogy lassan örökre elalszik, hiába biztatta az őt szeretettel körülvevő unokahúga, hogy rengeteg ideje van még, nem hitt a kegyes hazugságoknak. Esténként bement hozzá a már hatvan esztendejében járó, szintén özvegy Erzsike, leült az ágya szélére és hallgatta a búcsú történeteket.

Margitka magát életszamárnak nevezte. Kis csacsi, így szólította őt a hőn szeretett és tisztelt férje ezelőtt hetven évvel. Rövidke házasság volt ez, melynek a végére az I. Világháború tett pecsétet. Palika 25 évesen jegyezte el magát a halállal. Egyedül ő volt, aki megértette az asszonyt, s amikor esténként az ölében vitte be hálószobájukba, azt mondogatta:
. Kis csacsim, látod, az élet szereti a boldog embereket, megjutalmazza őket szépséggel és szerelemmel. Meg kell tanulnod elfogadni, amit felkínál neked.
Margitka nem értette a párja szavait, pedig jobban ismerték egymást, mint két testvér. Most tudott visszaemlékezni arra, mire is gondolt.

Mikor elvégezte a polgári iskolát, két lehetőség között választhatott: vagy egyetemre megy továbbtanulni ügyvédnek, amit mindig is szeretett volna, vagy eladói szakmát tanul. Nem tudott dönteni a kettő közül, s addig halogatta a terveit, míg elszegényedett a családja, s nem volt képes fizetni a tanulmányait, ezért fonodába kellett mennie dolgozni. Kemény munka volt az, a lányok primitívek voltak, csúnyán beszéltek és bagóztak. Már az első hónapban kiközösítették, háta mögött úri kisasszonynak csúfolták a nemes vonásai és a finom viselkedése miatt.
Családja elhunyt, nagybátyja Amerikába vándorolt, hívta magával, de Margitka ismét döntésképtelen volt. Így itt maradt árván, egyedüli reménysége barátja, Palika volt, akivel a munkahelyen ismerkedett össze. Jó pajtásként járták a mozikat, színházakat szabad idejükben. Margitkának akadt egy komoly udvarlója is, egy herceg, aki elhalmozta virágokkal. Nem volt szerelmes belé, mert nagy volt a füle, meg hangja nem érintette meg a szívét. Hiába kérte meg a kezét a férfi, Margitka határozatlanul hallgatott. Más udvarlója is volt, egy ügyvéd, aki megtestesítette egykori vágyait, de még kezdő volt a szakmájában, albérleti lakását is alig tudta fizetni. Párszor sétáltak a telihold fényénél, de többre nem futotta. A jövőbe tekintve kérte meg a kezét Tamás, de Margitka sejtelmesen hallgatott, nem tudott dönteni.
Palikával mindent megbeszélt, mindent megértett és egyre jobban imádta Margitkát, végül már nem tudott nélküle élni. Pár év után kölcsönössé vált ez az érzés, Margitka viszonozta a szerelmet.
A férfi halálának hírére megszakadt a szíve, teljesen magába roskadt. Ekkor derült ki, hogy terhes maradt. Ismét nehéz döntés előtt állott, úgy érezte, hogy a gyerek emlékeztetné állandóan az egyetlen szerelmére, akit senki sem tudna pótolni, ezért küretet hajtatott végre.

Nagybátyja küldött neki pénzt, amiből nyitott egy trafikot. Különleges cseréptárgyakat festett, ezeket is ott árulta. Felfigyeltek rá a médiában, készítettek is interjút vele az egyik hetilapban, s mikor jelentkezett egy külföldi cég, hogy szerződést ír vele alá, vállalnia kell havonta ezer darab cserépkaspó megrajzolását és festését. Nem tudott dönteni, bár kölcsönből elkészítette a kért mennyiséget, így a beruházása összege miatt elveszett a trafikja és a szerződés határideje is lejárt. Egy ügyvédi irodába járt takarítani egészen a nyugdíjazásáig.

Az élete döntésképtelenségeken alapult, rengeteg megoldatlan probléma jelentette a sors-terhét, melyet nem tudott levetni magáról, pedig csak a helyesebb irányválasztást kellett volna megtanulnia. Erzsike megértette, mit jelent a szamár jelző, s rájött arra, hogy ő is követte nagynénje sorsát, ugyanúgy megvonta magát mindentől, amin míg nem késő, változtatni akart. Margitka halkan súgta:

- Tudod, kedves, az élet tálcán kínálja a lehetőségeket, de meg kell tanulni választani, nehogy úgy járjunk, mint az a szamár, amelyik két bála széna közül nem tudva különbséget tenni éhen hal. Így elveszett számomra fiatalon a lehetőség, hogy karrieremmel kielégítsem magam, eltaszítottam minden jót, ami érhetett volna. Az élet igazságos, mert mindent átnyújt tiszta kézzel, ami a vágyainkat jelenti, a mi választásunk által jön létre a sivár, értéktelen élet. Én ettől fogok most megválni, gondolatban beleélem magam azokba a helyzetekbe, melyeket féltem választani. Palika vár rám, az egyetlen, aki megértett és tudta, hogy én egy nagy csacsi vagyok.

2017. május 17.
 
 
0 komment , kategória:  H.Kohut Katalin novellái  
H.Kohut Katalin: Ikebana
  2017-05-10 09:43:34, szerda
 
 
Július volt, hétszeresen tűzött a Nap a növényekre, állatokra, a vizek, nagy hegyek visszhangozták énekét. Én komótosan elindultam egy kis hegyi ösvényen, bár ömlött rólam a víz. Egyszer csak ott találtam magam egy kis erdei házikónál. Kíváncsian bekopogtam, egy idős űr nyitott ajtót. Beinvitált a forróság elöl menedéket adva, megkínált hűs forrásvízből készült limonádéval.

A házikó berendezése barokk kori lehetett. Csodálatos faragott, bársony huzatú bútorok között letisztult stílusú festmények, óriás arcképek voltak láthatóak. Az egyiken egy fiatal leány állt komoran, mintha valami rosszra készülne. Festménye alatt egy barna bőrkészítésű ikebanában egy préselt margaréta hervadozott. Házigazdámra néztem kérdően, s ő mesélni kezdett.

- Ő Elvira - mutatott jobb mutatóujjával a képre -, az unokám. Hajasbabának szólította mindenki, olyan volt, mint egy földre szállott angyal. Egész nap énekelt csodálatos hangocskájával, állandóan mókázott, jókedvre derített mindenkit. Mikor eljött meglátogatni engem ide, megérkezés után mindig pukedlizett egyet, majd eldalolta a nekem írott köszöntőjét. Különösen nyáron szerette a hegyet, minden fának, bokornak, virágnak szerzett külön dalocskát, ezeket előadva élt boldogan a természet között. Különösen a Nap-himnusza volt megható. Nyáron a gesztenyeszín haját mindig a Nap elé ülve szárította, hogy kiszívja még világosabbra szép fürtjeinek színét. Fenyőzöld szemeivel szívesen fotózkodott a fenyvesek előtt, olyan volt, mintha hozzájuk tartozott volna, belőlük született volna.
- De hát mi történt vele? - faggattam óvatosan az öreget, akinek szemei homályossá váltak az emlékek súlya alatt.
- Meghalt tavaly júliusban, pontosan ezen a napon, hetedikén. Ott találtam rá az óriás margaréták között a hegyi tisztáson, egyik kedvenc helyén. Olyan volt, mintha csak aludna, el sem hittem, hogy már nem él. Megszakadt a szíve. Kezeiben találtam egy táviratot, melyet Londonból küldtek neki címezve, hogy a vőlegénye erőszakos támadás áldozata lett. Ez a festmény akkor készült, amikor a fiút meghívták egyik tudományos felfedezésének bemutatójára Angliába, s Elvira nem akart tőle elválni egy napra sem.
- Volt vőlegénye?
- Igen, Zentai Zoltán volt a neve. Informatikusként dolgozott egy budapesti vállalatnál. Az egyik kiállításon ismerkedtek meg, ahol mindenféle technikai újításokat mutattak be. Elvirát, bár vonzotta őt a régi élet, nagyon érdekelte a számítógép. Maga is szívesen dolgozott rajta budai lakásában édesanyjának, a lányomnak. Verseket, dalokat írt, ezeket megosztotta ismerőseivel. Zoltán egy pillanat alatt szerelmes lett az unokámba, nem tudott nélküle élni. Vitte külföldi útra, kirándulni, színházba, vacsorákra, szóval mindent elkövetett, hogy az én tiszta szívű dalnokom viszonozza érzelmeit.
- Nem volt kölcsönös a szerelem?
- Kezdetben nem, mert Elvirát csak a természet érdekelte, meg az, hogy kielégítse önmagát tiszta hangjával. Úgyis mondhatni, elvolt magában, gyönyörködött a tükörben naponta saját szépségében, énekelve köszöntötte önmagát. Nem nevezném ezt nárcizmusnak, inkább az történt csak, hogy szerette a Szépséget mindenben, másokat is észrevett, de csak a szépek arca fogta meg egyedül. Zoltán férfi volt, Elvira pedig a fiúkat kicsi korában sem vette észre valamiért, csak a karakteres arcú lányokat.
- Érdekes...
- Igen, az is, hogy a szíve ideálja nem volt kézzel fogható, a tiszta és lágy hang, a tökéletes jellem jelentette számára azt a férfit, akit el tudott volna fogadni.
- Zoltán ennek nem tudott megfelelni?
- Megtudott, de először be kellett írnia magát Elvira szívébe, mert az unokámat csak így lehetett elérni. Miután Elvira viszonozta az érzelmeit, hatalmas szerelem kezdődött el, nem tudtak egy pillanatra sem egymás nélkül élni. Elvira szerelmes dalokat írt, körbe udvarolta naponta Zoltánt, kedveskedett neki mindenben, csacsogott gyönyörű hangján mindenfélét, mely Zoltánt csodálattal töltötte el. Így éltek két esztendeig, Elvira 18 éves koráig, ami éppen július 7-én lett volna, a halála napján.
- Borzalmas, hogy is tudta ezt feldolgozni?
- Nem tudtam, mai napig kijárok a tisztásra, ahol megtaláltam és megsimogatom a margarétákat, melyek érintették szép testét, csokorba szedem őket, s elviszem a temetőre Pestre. Egy szálat tartott a kezében, amikor rátaláltam, ezt kiszárítottam és eltettem emlékbe az arcképe alá. Ő érintette, az utolsó virág, amit befogatott magába, igaz, hogy a másvilághoz vezető úton.
- Mi történt Zoltánnal?
- Londonba utazott egy konferenciára, gyalogosan közlekedett, mert közel volt minden. Estefelé tartott haza, amikor egy csapat huligán megtámadta, követelve tőle pénzt. Zoltán átnyújtotta a tárcáját, de ezt kevesellték, még követeltek tőle többet, az óráját, ékszereit. Ahogyan a gyűrűsujjához ért az egyik fertelme a csőcseléknek, melyen Elvirához kötődő jegygyűrűje volt, Zoltán keze ökölbe szorult, megütötte egyik támadóját, aki orra előtt hadonászott egy késsel. Ezt követően az ütések záporoztak egymás ellen, míg Zoltán szívébe kapott szúrástól holtan zuhant össze. Zsebében találták meg Elvira itteni címét, így értesítették.
- Felfoghatatlan, hogy egy utcanép befejezte egy értékes emberpár életét egy pillanat alatt...
- Pontosan, Elvira sem tudta feldolgozni, amikor megkapta az értesítést, elment kedvenc helyére a tisztásra, szomorú dalokat kezdett énekelni a fáknak, bokroknak, virágoknak, majd mikor Zoltán halálát felfogta, hatalmas fájdalmat érzett a mellkasában, szíve egy pillanat alatt megszakadt.
- Hol vannak a gyerekek?
- Egymás mellett feküsznek a temetőben, Zoltán feje fölött egy számítógép és egy iker szimbólum mutatja tehetségét és születési hónapját. Elvira oldalán egy égi asszony sűrű, gesztenyeszín sörénnyel, oroszlán csillagképpel, virágokkal és fenyőfával szobor lett elhelyezve. A két sírgyűrű örökké mutatja a tiszta szerelem beteljesülését, mely nagyon ritkán történik meg a világban.
- Elvira mindössze tizennyolc éves volt, mivel akart foglalkozni később?
- A Zeneművészetibe jelentkezett, mert három hangszeren tudott játszani. Furulyázott, gitározott és zongorázott. Mellette ismerte az összes slágert, áriát, operettet és népdalt.
- Felfoghatatlan veszteség érte a világot a két fiatallal.
- Nem is lehet megérteni, hogy a tökéletes szerelem egy ilyen utcai áldozattá váljon, véget vessen a harmóniának és szépségnek.
- Lassan indulok, barátom, köszönöm, hogy elmesélte az unokája életét. Máskor is szívesen eljönnék, ha megengedi, közösen sétálhatnánk a hegyen, meg elmennél Önnel megtekinteni a fiatalok emlékművét.
- Nagyon szívesen fogadom, kérem, tartson velem holnap Budapestre, találkozunk lenn a fogadó előtt reggel nyolc órakor.
- Köszönöm, ott leszek. Erősítse a szívét azzal, bár ez nem vigasz, hogy két ilyen csodálatos teremtést ismerhetett, hallhatta az unoka hangját, tündökölhetett angyali kisugárzásában. Viszontlátásra!

Elindultam hazafelé a hegyi ösvényen, s egyre csak az ikebana képe jelent meg szemeim előtt. Az utolsó virág, melyet érintett az igazi szerelem, kinek szíve nem tudta felfogni és elviselni a valódi veszteséget.

2017. május 10.
 
 
0 komment , kategória:  H.Kohut Katalin novellái  
H.Kohut Katalin:A bordó ékszerdoboz
  2017-05-03 10:34:35, szerda
 
 

Ákos feltűnően világított tar fejével. A nők összesúgtak a háta mögött, nagy potenciájának tulajdonították a kopaszságot. Még egy hír terjedt róla, a kimeríthetetlen bordó ékszerdoboza. Minden egyéjszakás kalandja tárgyát megajándékozott egy-egy fülbevalóval, gyűrűvel, nyaklánccal. A lányok tolongtak érte, mindegyik fel akarta hívni előtte magára a figyelmet.

Katalin nem járt szórakozó helyre, nem ismerte a világi dolgokat. Nem volt vallásos, csak maga volt a két lábon járó emberiességi törvény. Így született, ezért nem volt könnyű a barátkozása, mert kevesen feleltek meg az elvárásainak, pedig szinte mindig megelőlegezte a bizalmat mindenkinek. Általában egy jellemtelenség már megállította, ilyenkor bezárult a szíve, csalódott.
Katalin huszonhét éves volt már, de külseje alapján tizennyolcnak gondolták. Vénuszi alkata messziről felhívta magára a figyelmet, az emberek rácsodálkoztak személyiségjegyére, nemes arcára. Homlokán a magas szellemiség tükröződött. Naponta a Gyöngyvirág presszó előtt járt munkába, de egy szemvillanásra sem méltatta az ott ácsorgó nőket és férfiakat. Az asszonyok néha szándékosan nekimentek, hogy bosszúságot okozzanak, ilyenkor Katalin kért elnézést csengő hangján, ami még nagyobb irigységet váltott ki azokból, akik hallották gyönyörű hangját. Hogy is lehet, hogy valaki kívülről és belülről egyaránt szép! Ezt mások nem bírják feldolgozni, nem tudják magukat túltenni rajta, ezt a természet csodáját meg kell semmisíteni. Mindent elkövettek tehát, hogy ártsanak ármánykodással, híreszteléssel, meg százféle praktikával.

Ákos nagyon szép férfi volt, vastagon ívelt szemöldökkel, kék égi tekintettel, érzékien duzzadó szájjal, nyerges orral, előkelő profillal, izmosan dagadó mellel, apollóni formás lábakkal, szóval minden adott volt ahhoz, hogy naponta más lányt hódítson meg magának. Katalin is hallott Ákosról, de mindaddig nem mondott véleményt szokása szerint, míg meg nem ismerte a tényeket, a kiváltó okát annak, ha valóban szoknyapecér lett a férfi. Hallott az ékszerdobozról, azt is tudta, hogy a férfi ajándékozásakor különbséget tesz a nők között vérmérsékletük és tulajdonságaik szerint, a legszebb ajándékokat mindig azok kapják, akiket első ránézésre nagybetűs embernek gondolt. Katalin véleménye szerint Ákos keresi az igazit, csak nem tud uralkodni erős érzékiségén, amiről nem tehet, hogy minden része vénuszi töltéssel rendelkezik, akár, mint neki, de ő eddig nem érezte a késztetést arra, hogy bárkivel testi kapcsolatba kerüljön. Katalinnak elég egyetlen jellemtelenség ahhoz, hogy az ambivalens kapcsolatot lezárja, mert egyetlen szó, rossz tekintet, vagy hangnem emléke megmarad szívében, ez később olyan erővel nagyítódik ki, ami elválasztaná őket előbb-utóbb, úgy, hogy kihűlne a szerelem benne egy pillanat alatt. Kétszer járt úgy életében, hogy egy hétig szerelmes volt, mindaddig, míg a két férfi levelet írt neki, s meglátta, hogy nem tudnak helyesen írni. Mikor felfedezte a hibát, egy ismeretlen borzongás futott át a szívén, a fejét, mintha hatalmas elektromosság vette volna körül, furcsa felismerése volt ez annak, hogy analfabéták az udvarlók. Hiába is próbálta tartósítani a kapcsolatokat, a szerelem már kialudt nála.
Katalin nagyon kíváncsi volt Ákosra, ahhoz, hogy levonja tetteiből a konzekvenciát, látnia kellett, hogy pontos képet rajzoljon személyiségéről. Mindent meg lehet magyarázni észérvekkel, minden tettnek van kiindulása, kezdete.

Egyik napon ott ácsorogtak a lányok a presszó előtt és Ákost ünnepelték, arra várva, hogy valamelyiküket kiválassza magának aznap éjszakára, előre tervezgetve, vajon kinek mit fog adni a férfi búcsúzóul.
Katalin közeledett, egy pillanatra megállt az emberkör előtt, szemügyre vette Ákost, aki felemelte a fejét és szembenézett a lánnyal. A férfi a tisztaság láttán zavarba jött, szemei könnyben úsztak, mint egy részeg, úgy támolygott Katalin felé, hogy közelről láthassa felfedezett ideálját. Ekkor kezét nyújtva bemutatkozott, a lány hangjától a lelke örömódát zengett, nem bírta elviselni a tökéletesség égi-földi megnyilvánulásának látványát. Katalin ugyanezt érezte, amikor belenézett a törvénykék szemekbe, ájulás környékezte, szédülten fogadta el a férfi kezeit, majd megindultak közösen az utcán kézen fogva, mintha mindig ismerték volna egymást. A tömeg ösztönösen szétvált, érezték, hogy olyan történésnek lettek szemtanúi, ami nagyon ritkán következik be a világban.
Ákosnak eszébe jutott első, igazi szerelme, aki elhagyta egy másik férfi miatt, akit körberajongott és mindent a lábai elé tett. Mikor szakított vele a lány, olyan érzése volt, mintha hangyák bizseregnének a fején, amit nem értett, abban a pillanatban megőszült, s nem sokkal később kihullottak a hajszálai.

Katalin gondolatai voltak a helyesek Ákossal kapcsolatban, akiről kiderült, hogy valójában mindig az igazit kereste, ezért adta az ajándékait búcsúzáskor, hogy lovagi lelke kielégüljön. Valójában nagyon tisztelte a hölgyeket, felnézett mindegyikre, ezért nem akart senkit sem megsérteni.
Másodszor történt olyan, hogy Ákos udvarolni kezdett, annyira tisztelte Katalint, hogy alig merte érinteni a kezeit is. Elment az ékszerboltba, vásárolt egy kék gyémántköves gyűrűt a lánynak, ékszerdoboza tartalmát pedig, mint potenciájának addigi szimbólumát, elárverezte az ismerősei között, az árát pedig odaadta egy koldusnak. Nem tudott többé hozzányúlni sem a férfiasságának az árához, ahogyan addig tett naponta, megszabva a légyottak értékét is.

Katalin és Ákos öröme afelett, hogy megismerték egymást, soha nem múlik el, mert egy lélekként léptek az örökkévalóságba, melynek pecsétje a jellem tökéletessége, az a biztonságot adó érzés, hogy soha nem okozhatnak egymásnak csalódást, egyetlen ambivalens vonással nem rendelkeznek, így szerelmük állandóan, minden pillanattal erősebben beteljesül.

2017. május 3.
 
 
0 komment , kategória:  H.Kohut Katalin novellái  
H.Kohut Katalin: Napóra
  2017-04-26 20:45:32, szerda
 
 

A városi polgármester, mint aki felelős a polgárok életéért, munkájáért, becsületéért ajándékba virágórát készített a lakosoknak. Kerülgették egy ideig, nem értették, mire való. Az óra kör alakja a Földet szimbolizálta, körülötte a számok a tizenkét állatövi jegyet, melyek megfeleltek egykoron tizenkét csillagnak. Vénusz a hetedik csillagként tündökölt a napórát készítőknél.

Csillag éppen a városban élt, meglepődött a polgármester daliás alakján, amikor találkoztak, szívéhez szólt szép hangja. Nem értette, hogyan élhet ebben a csúnya, sötét városban ilyen férfi. Kábán olvasta a helyi napilapban a tudósítást a virágóráról, mert az eszményi ember magára hagyta, nem képviselte érdekeit a számára idegen városban. A virágóráról eszébe jutott a régi élete, amikor földöntúli hatalom Istennőjeként a világ törvényeként irányította az időjárást a Földön. Kör alak volt a jele a törvény erejének, melyet elloptak, a családot fogságba téve. Csillag felismerte a virágórát a Földanya szimbólumában, tudta, hogy összefügg az élete a polgármesterével, a földöntúli hatalom eltulajdonításával, mely azóta felfoghatatlan módon új gazdát cserélt, a Hunnia Vatikán birtokolta.

Mikor sok idő eltelte után Csillag hangját és szépségét elvették, lábait, testrészeit széttapodták, a polgármester nyíltan kiállt mellette, közölte a nevét azoknak, akik ezt a másik világból végrehajtották, de nem volt segítség a kegyetlen városban, hiába utalt arra is, hogy a világ-könyvtár tulajdonos Hunnia elmeosztály megyeközpontja az összes könyvet Csillag áldozásával ismételte, mint ahogyan tették ezt a fertelmesek folyamatosan többezer éve. Az elmeosztály égisze alatt működő börtön és skizopren könyvtulajdonosok azt hajtottak végre, amit akartak, mert nem volt a Hunnia Magyarországon törvény, mint Amerikában, ahol kivizsgálták mindig az elmeosztály titkos tetteit, ott, ahogyan Bush elmondta, nem áldoztak az elmékkel ártatlanokat.

Megérkezett a semmiről sem tudó földöntúli hatalom idején Csillag fiaként élt egyik megmentője az aranyszövetség tagjaival együtt, felismerte a polgármestert, hogy ő volt az egykori ellensége, aki eltulajdonította a törvénykönyvet, melyet egy darabig az űrkocsonyabausz népe őrzött a fiúval, mint szent tulajdont, várva arra, hogy egyszer ismét az Istennő meglesz és átveszi a hatalmat Földanyaként.
Csillagot a népe két hónap alatt gyógyította meg, hálásan gondolt a polgármesterre, mert még soha nem találkozott olyan hőssel, aki kiáll az egykori ellensége jogaiért és segít neki a leplezésben, abban a reményben, hátha akad valaki, akinek elmondhatja, amit tőle hallott, kik és miért tették tönkre. Csillagot skizoprennek nyilvánította a börtön Hunnia a skizopren könyvtulajdonosok helyett, miközben mindenét leszaggatták, tönkre tették. Három fő bűnös pszichiáternő vett részt a lemészárlásában, hangja elvételével, kínzásában 18 évig sátán feleségeként érthetetlenül mindenki számára, tisztítva könnyeivel a börtön tagjait. A védekezése a Hunnia elme börtönnek előre történt azért, mert valamennyien a láthatatlan világban lévő kíséretükkel csonkítanak, mészárolnak, bénítanak, s ha ezt bárki kimondja, elmebetegnek nyilvánítják. Ez az országnak teljesen természetes volt, hogy a gyilkosai megbélyegzik haldoklása idején, lányával eltartatva Nagy Anna halottjuk helyett, mivel könyvszereplő volt. Csillag Istennő koldulásból élt, ismételve rajta a barakkosok helyetti fényevését testvéreivel együtt. Vénusz koldult, mint ahogyan semmi nélkül élt több millió éve, állandó feszületeseként Lázáréknak. Egyik perverz férfi pszichiáter kommunikációs kivégzésekor üvöltött rá, mert sejtette, hogy mi történik, mi van itt berendezve szavakkal, s utalt arra a harminc évvel ezelőtti mondatára egyikőjüknek, hogy az utolsó magyar nyelvi ellensége a magyar nyelven beszélőknek elmeosztály kezébe kerül, míg mások közölték, hogy a pszichiáterek mind elmebetegek, saját könyvtulajdonosokkal, Hunnia harcosokkal, meg kommunistákkal, vallásokkal rendelkeznek. A füvesek szőke nemi csapását az elmebetegek maguk tették maguk felé, amikor Csillagon ismételték a börtön könyveit, köztük a kocsonyabauszét, harsányan kakukkoltak, amikor az Istennőt összezúzták éppen, halványan rémlett neki az egyik könyv, amit elolvasott.
A pszichiáterek egyikének elmondta pontosan, milyen kínja van, mi történt vele, hogy a kórházban többször összezúzták, utalt a pszichiáterekre, erre zsenikének nevezte, megkérdezve tőle, hogyan jönnek nála a gondolatok, kivel ír.

A polgármester és a népe Csillagnak várakozik arra, hogy név és könyvek szerint a skizopren Hunnia börtön valamennyi képviselője nyilvánosságra kerüljön, köztük a négy biblia szereplői, Simonok, Jakabok, Júdások és Ácsok, mint tenger árjai, igazság fénye borítsa el a jövő Földanya Napját. A napóra nem illik a skizoprenek városába, sem a szép virágai a kékek törvényének.

2017. április 26.
 
 
0 komment , kategória:  H.Kohut Katalin novellái  
H.Kohut Katalin: Feltétel nélkül
  2017-04-19 19:10:40, szerda
 
 

H.Kohut Katalin: Feltétel nélkül

Minden zárhoz tartozik egy kulcs, minden kulcs keres egy zárat."
Csitári-Hock Tamás

Légrádi Anna tanárnőként dolgozott egy általános iskolában. Nehezen birkózott meg a mindig új kihívásokkal, már ami a problémás gyerekek magatartásbeli hiányosságainak kezelését jelentette. Itt volt a gond, hogy hiába fenyítette meg ujjával és szép érvekkel a kötekedőket, másnap már ott voltak a szülők bepanaszolni. Ráadásul nagyon szép és csinos volt, ez látszott annak ellenére is, hogy köpenyt vett fel magára, s ez ismét ok volt arra, hogy a bukott szamarak kötekedjenek belé.

Anna harmincöt évesen még divatban is a klasszikusokat követte, mint ahogyan mindenben csak a harmóniát, a szépet kereste, akár szívének láthatatlan lovagjában, senki sem volt, aki közel ért volna hozzá lelkiekben. Barátnői akadtak, de ők is inkább csak a külsőségekre figyeltek, lekötötték őket a férfiak, a férjesek pedig elfoglaltak voltak házimunkában, s más témájuk nem akadt, csak panaszkodás a férjükre, vagy áradoztak a gyerekeikről.

Szólították az igazgatói irodába, kötelességtudóan ment átvenni az újabb megrovást időnkénti nevelni akarása miatt. Az igazgató egy fiatal férfi társaságában várta az alábbi szavakkal:
- Drága Anna, maga annyira talpraesett, hogy úgy gondoltam, oda helyezem az osztályába a nevelői intézetből jött nyolcadikos tanulót, Jukus Franciskát. Előéletéről annyit fontos tudni, hogy a leányt a mostohaapja megerőszakolta, otthon nem törődtek vele, éhezett és fázott, rettegett, ezért került állami gondozásba, de a nevelők úgy látták jónak, ha kikerül a jövője érdekében a nehéz esetek közül.
- Igen, igazgató úr, természetesen fogadom a tanítványt, remélem, méltó leszek majd a segítésére.
- Bemutatom Csendes Istvánt, a jelenlegi nevelőjét Franciskának. A kislány nála lakik egyelőre, míg találunk egy kedves nevelő családot. István mindent elkövetett, hogy a leányt elválasszák a rossz magatartású menhelyi gyerekektől.
A tanárnő és a nevelő bemutatkoztak egymásnak, majd megbeszélték az iskolai fogadását Franciskának.

Másnap reggel élénk nevetés hallatszott az osztályból. Anna rosszat sejtett, mintha valakit csúfolnának a gyerekek. Belépett, döbbent csend támadt, az osztály úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Csak Franciska állt könnyes szemekkel, báván, ringatva kis csípőjét egyik lábáról a másikra állva. Hosszú rakott szoknya volt rajta, fodros fehér inggel. Nagyot sóhajtott Anna, amikor meglátta, arra gondolt, most lenne itt az ideje bevezetni a köpenyt az iskolában.
Bemutatta az új kislányt, de nem árult el róla semmilyen információt.
Tanítás után ott marasztalta és meghívta magához. Némán haladtak a macskaköves utcákon hallgatva a cipősarkuk kopogását. Anna lakása kicsi volt, de annál barátságosabb. Minden barna-drapp színekben pompázott. A tanárnő odament a ruhásszekrényéhez, kiemelt három divatos felsőt, farmert, dzsekit és egy divatos kék sportcipőt, nagyméretű bőrtáskát hozzá, majd Franciska elé helyezte, hogy próbálja fel. A kislány barna, hosszú hajú szépség volt zöld ijedt szemekkel és babaarccal. Nem csoda, hogy nem tudott az alkoholista mostohája ellenállni a szépségének - gondolta.
A leányra éppen jó volt minden, félénken szemlélte magát az előszoba tükrében, de a farmert nem akarta felvenni, tiltakozott ellene.
- Megsérültél, drága Franciskám, ott, a méhedben és a szívedben. Ne szégyelld a nőiségedet, már nagylány vagy, s minden nőnek van ilyen, de nadrágban nem látszik. Ezért is adtam hozzá hosszú tunikákat.
Franciska hatalmasat lélegzett, mintha kissé megkönnyebbült volna, majd síró hangon megkérdezte:
- Tanárnő, azért még lehetek rendes lány?
.- Az vagy, nagyon rendes és tiszta, ezért bántottak. Ha igazán megszeretsz egyszer valakit, elmúlik minden fájdalom, amit most érzel. Gyere, megfésülöm a hajadat, majd hallgatunk szép dalokat a számítógépen. Arra kérlek, hogy holnapra írj nekem pár sort arról, hogy mit érzel. Lehet versbe is önteni a bánatodat, vagy írhatsz prózai szöveget.
- Jó, akkor holnap tanítás után átadom.
Franciska hosszasan figyelte a kakukkos órát. Anna így szólt hozzá:
- A szív olyan, mint az óra. Ha éri valamilyen rossz, halkabban ver, mert nem halljuk a bánat miatt, ami eláraszt minket állandóan. Ha örülünk valaminek, hangosabban ver, s amikor megszeretünk igazán valakit egy pillanat felismerése alatt, megszólal a kakukk, jelzi a boldogságot.
Halk, tiszta melódia hangja szólította meg Franciska szívét, ezután, meghallgattak egy pár szomorú dalt, majd vidámabbat, melyet közösen megpróbáltak elénekelni. Franciska mosolyogva búcsúzott. Sietett, várta otthon István ebéddel, biztosan aggódik érte.

Másnap Franciska a tanárnő kezébe csúsztatott egy összehajtogatott papírlapot, majd elváltak.
Anna otthon elolvasta, majd feltörtek a könnyei. A négysoros versike így szólt:
Minek éljek, ha bűnös vagyok,
utolsó konca a földnek,
senki sem szeret, én meghalok,
nevetnek rajtam a könnyek.
Anna tárcsázta Csendes Istvánt. Lágy bariton szólt bele a telefonba:
- Tessék!
- Jó napot kívánok, Légrádi Anna vagyok, Franciska tanárnője. Találkozni szeretnék holnap Önnel, kérem, jöjjön be az iskolába kilenc órakor délelőtt!
- Igen, ott leszek! Remélem, nincsen baj...
- Majd megbeszéljük...

Másnap délelőtt István kopogott a tanári ajtaján. Anna elmondta a verse tartalmát Franciskának, majd kérte a férfit, segítsen abban, hogy a kislány szíve megismerje a szeretetet minél hamarabb, mert még messze van attól, hogy az igazi kopogtasson ajtaján, nem - várhatnak, vissza kell adni Franciskát az életnek. Először is azt kell megértetni vele, hogy nem az ő bűne, ami történt, meg hogy szükség van rá, őt is lehet szeretni.
Megbeszélték, hogy délután együtt mennek sétálni a közeli tópartra. Így is történt, Franciska az új farmert és az egyik tunikát viselte. Hosszú haját lengette a szél, olyan volt, mint egy porcelánbaba, akit csak óvatosan lehet érinteni, s csak szép szavakkal lehet megszólítani.
Három hófehér hattyú úszkált a tóban. István vásárolt madáreledelt és átnyújtotta Franciskának. A kislány tisztelettel etette az állatokat, mintha szívességet tenne nekik. Anna így szólt:
- Látod Franciska, a hattyúk nélküled ma nem csemegéztek volna, nagyon fontos vagy számukra. Ezentúl naponta eljövünk ide sétálni, hogy szükségük legyen rád. Neked meg ránk - gondolta magában.

Több hét telt el így hármasban, Anna szívrepesve várta ezeket a közös sétákat. Néha elmentek moziba, vagy a belvárosba kirakatokat nézegetni. Terveztek kerékpár túrát is a távolabbi tiszta vizű forráshoz. A szív olyan, mint egy érzelmi műszer, hamar jelzi kalimpálásával a változásokat, mely napközben éri az embert. Franciska szíve azt sugározta megborzongva a felismeréstől, hogy szereti a tanárnőt és a nevelőjét, olyanokká váltak számára, mintha lenne saját családja. Bizalmasan nyújtotta át naponta a verseit Annának, melyek tükrözték a folyamatát a sikerének. Igen, ez az igazi siker, amikor egy ártatlan lény visszatalál önmagához, s az életútjához, melyről mások letérítették.
Legutolsó versében ezt írta a kislány:
Ujjong a szívem minden délután,
hármasban így szép az élet,
csendesen oson a szél az utcán,
azt susogja, szereti a szépet.

Annát jóleső érzés töltötte el, boldogan hívta telefonon Istvánt, hogy megbeszélje vele a további tennivalókat. Ketten találkoztak a tó partján délután aznap, mert Franciska gitár órára ment, tanult énekelni és zenélni készülve a jövőjére. István sportos testalkata messziről is szembetűnő volt, Anna, mikor meglátta, elborult a feje és szaggatott léptekkel haladt feléje. A férfi lágy hangon köszöntötte a nőt, akinek ebben a pillanatban kinyílt a zár a szívében, talán a rengeteg közösen eltöltött délután és a közös gyógyításuk elegendő volt ahhoz, hogy kialakuljon a szimpátia, a kölcsönös tisztelet, ez a hang, mellyel kiejtette a nevét volt a kulcs illeszkedésének utolsó sugara, melyre annyira régen vágyott, az ideálja, aki nélkül eddig értelmetlennek tűnt az élete.
István ugyanígy érzett, egész teste jelzett, mikor megfogta Anna kezeit, így álltak megdöbbenve a szerelem beteljesülésén áhítattal nézve egymás szemeibe. Szinte egyszerre közölték, hogy Franciska nevelését közösen vállalják ezután, tervbe véve a közös jövőjüket. Megfogták egymás kezét és együtt mentek a kislány elé a zeneiskolába. Franciska meglátta őket, megörült, mert pontosan erre gondolt ő is mindig, miért nem szeretik jobban egymást a nevelői. A szerelmespár elmondta tervét a kislánynak, akinek a szíve megnyílt feltétel nélkül a jövő családja iránt. Már tudta magáról, hogy egy nagyon szép, tehetséges, tiszta lény, aki bűncselekmény áldozata lett.

A kis család örült annak, hogy a szeretet képes megmosni láthatatlan energiájával a testet és a szívet, mert a szeretet maga az élet, ereje a feltétel nélküli hit az emberben, a tisztaságban, melyhez az út a kiérdemelt bizalmom át vezet.


2017. április 19.
 
 
0 komment , kategória:  H.Kohut Katalin novellái  
H.Kohut Katalin: A szív ereje
  2017-04-12 06:29:16, szerda
 
  Anna csodálatos kisleány volt, kívülállók szemével nem idevaló a Földre. Egész nap csicsergett vékony hangocskáján, közben a tükörben gyönyörködött saját arcképében, tiszta fenyőzöld szemeiben, melyekben ilyenkor tükröződött egy ismeretlen világ képmása, melynek egyedül ő a főhőse. Szívébe áhítat költözött, s mivel maga volt a kétlábon járó törvény, senki sem értette meg érzékenységét mindenre, sértette, ami torz, csúf, kellemetlen hang és látvány volt. Egyre jobban magába zárkózott, elhatározta, hogyha nem szereti senki, önmaga szívét fogja ringatni szépséges dalaival és hangjával. Már egész nap a tükörben nézegette magát és csodálta saját énekhangját.

A tükör világában megjelent tökéletes harmónia része volt mindenki, akit befogadott, akivel bizalmas volt, őket maga mellé helyezte, meg a szépségeket, akiket észrevett, mint nála különbeknek gondoltakat. A tükör illúziójában élt, mely a valóságnak csupán a tükröződése. Így szemlélte naponta kétoldali profilját a behajtott jobb és baloldali tükörszárnyak fogságában, s arra a megállapításra jutott, hogy furcsa személyisége van, kettős lehet talán, mert nem egyforma a bal és jobb oldali profilja. Ennek a kis diszharmóniának nem örült, nem tudta, hogy egykor két hódolója élt, bal oldala azé, akivel mindig íncselkedve játszotta a nyelvi játékait, a jobb oldala az egykori vőlegényéé. Emlékek özöne borította el a kislányt, amikor játszott a szavakkal, a nyelvvel, a hangokkal, időnként befogadva az örömbe egyik testvérét. A szeretetlenségre daccal felelt, minél jobban szenvedett a sivárságban, annál jobban szerette önmagát, hiszen valakinek őt is kellett szeretnie, megtette hát mindenki helyett. Nem is hitte el onnantól senkinek, hogy őt bármiért is lehet tisztelni, pedig mindent elkövetett érte, énekével és bájával szolgálta az emberiséget, mindenkivel kedves volt, ahol tudott segített, ennek ellenére követte a meg nem értés, a lenézés, a leértékelés. Nem tudhatta, hogy mindez a tükörben megjelent szív-törvényének rontásának világa volt már.

Annácska tükör törésekre lett figyelmes, egyszerűen leestek a falról magukról, vagy kettérepedtek és kihulltak a rámából az üvegdarabok. Nem sejtette, hogy ilyenkor mindig meghal valakije a tökéletes tükörvilágából. A gyönyöre forrása, a tükör elrabolta a lelkét, magához láncolta a sötét világ összes ura, kimondva rá a büntetés, a rontás igéjét, azt, hogy minden ékességétől, emberségétől megfosztják és soha semmi sem lehet belőle. Meghalt mindenki, aki szépnek látta a lányt, vagy tisztelte. Már lehajtott fejjel járt az utcákon abban a tudatban, hogy benne van a hiba, nem mert a szív-törvényével senkinek sem a szemébe nézni. Ki is állhatná meg a tiszta pillantását, ami ellen annyian ellene szegültek, de Anna ezt nem tudhatta. Cipelte a nehéz sorsot, melyet irigységből külseje és hangja, tehetségei, becsületessége, szorgalma miatt kiróttak rá, koldultatások, fényevések közepette sem adta fel hitét, hogy kellene lennie egy másik világnak, ahol minden tökéletes, ahol senki sem árt senkinek, ahol szeretet lakozik. Aki csak megpillantotta a tükör előtt Anna képmását, elmenekült a városból, mert az arca és alakja mellett felvonultak jól láthatőan a háttérben munkálkodó gonosz hatalmak, ártó szellemek. A tükörben láthatóvá váltak ilyenkor élete főbb szereplői és történései. Sokan kísérték figyelemmel nehéz sorsát, nélkülözéseit, szenvedését, de senki sem tudott rajta segíteni.
Kunyhójában magához ölelve Süsü plüsssárkányát lágyan dalolt, dala felért egy sóhajtással. A lelkét átadta a mindenségnek, hívta magához a csodás tükörvilágát, ahol mindenki szíve szerint él, boldog a gyermek, bölcs a bölcs öreg, amit gondol az agy, az beteljesül. Ahogy gyengült az egészsége, úgy erősödött belül. Azt hitte, hogy az új öröksége a szenvedése közben torzzá vált szíve, amit új sértések gyötörtek, a legnagyobbak egyike a betegség, a halál felé vezető útjával, melyet kiköveztek számára áspiskígyókkal, cerberusokkal, mindenféle fekete mágiával. Gesztenyeszín haja kihullott, őszes lett, megfakult a színe, fogai, körmei besárgultak, testrészei otrombává váltak, megnémult. Szív-ereje annyira meggyöngült, utolsó leheletéig is vigasztalva másokat egy napon lefeküdt és nem ébredt fel. Ekkor jelentkezett először egykori népének törvényőrei, Gyuszi, aki ismerte bájos gyermekként, nem tudta, mi történt vele. Majd jött a két oldalának megfelelő egykori udvarlója, Krisztián és Illés, zokogtak a sír szövetsége felett a sötétségnek, az elmúlás torzulásain, mely sérti a természetest, majd egyesével leszámoltak a fekete mágus hadsereggel, tükör törésekkel és misztikus állatokkal, mint világ uraival. Ébresztgették Annácskát, szólongatták, aki nem akart tudni többé semmiről, szívébe alig lehetett életet lehelni. Azelőtt nem tudott sírni, megdermedtek a lékek-könnyei, csak némán szemlélte a történéseket, értelmetlen halálokat. Most zokogott együtt a megmentőivel, akik vigasztalták szép szóval az egykori vigasztalót. Szépen hozzá még soha senki nem szólt, bár maga volt a kedvesség és a szerénység, állandó jóvátételével mások rossz természetének. Anna alig hitte el, hogy így, ennyire deformáltan őt lehet szeretni, mikor azelőtt külső-belső szépségként mindenkit irritált, különösen a hangja miatt. A segítők meglepődtek azon, hogy kislányként látta meg a napvilágot az egykori törvény, mégpedig olyan formában, hogy két világot képviseljen.

Akit sért a csúf, a rossz, a tökéletlen nem menekülhet többé saját tükörvilágába, hogy csak magát engedélyezett szeretni itt a Földön, ahol nincsen már régóta butaság ellen orvosság. A népe kinyújtotta kezét, magához ölelte Annát, mint egyetlen emberi képviselőjét a szépségnek, tehetségnek, csillagok fényének. Anna megtanulta elfogadni azt a szeretetet, melytől megfosztották, íncselkedő énekhangjával csengettyűzte fülébe két hősének a szeretet-dalát szívének öröm erejével.

2017. április 12.
 
 
0 komment , kategória:  H.Kohut Katalin novellái  
H.Kohut Katalin: Nyelvi játék
  2017-04-05 18:06:37, szerda
 
 
Erzsébet naponta megfejtette a régi szimbólumokat, melyek egykori letűnt világ maradványaiként maradtak fenn, mint a holt tengeri tekercsek, atlantiszi üzenetek. Kedvenc kora volt az egykori tökéletes világok nyelvezete, így találta ki saját hangutánzásait és énekeit.
Régészként dolgozott, így közelebbről is szemlélhette az egyiptomi nagypiramis csúcsának jelüzeneteit, melyek egykor az Idő-folyó örök életű énekes titánjainak és azok földönkívüli kíséreteinek küldtek leszállási engedélyt.

Erzsébetnek már elmúlt az ifjúsága, de szíve még mindig az igazi szépséget vetítette ki az arcára, hangja kislányosan szólt, időmértékesen ejtette a szavakat csodás akusztikájával, a hosszú szótagoknál megvillanó csengésével a kihívásnak, mely elé állította ilyenkor az őt hallgatókat. Mintha valamilyen távoli világból üzenne csalogatóan, íncselkedtek a hangzói. Aki egyszer meghallotta, soha többé nem felejtette el, mert a szívet szólította meg bájával.

Egyik nap éppen leletet tisztított, amikor valami elvakította a szemeit. Felnézett, meglátott egy csillagot az égen. Arra gondolt, ilyen lehet a kívánság-teljesítő csillag, melyhez neki egyetlen vágya szólna, hogy megtudja, hol van a családja, a hazája, hová tartozik,mert egyedül volt mindig a világban. Mindenkit szeretett, tisztelt, de neki szinte senki sem viszonozta, sőt egyenesen irritálta őket az állandó kedvessége. Sokszor elábrándozott arról, hogy mennyire jó is lenne, ha az embereknek értenék a gondolataikat, ismernék a szívük titkait, ha lenne egy magasabbrendűbb hatalom valahol, amelyik képes lenne arra, hogy ezeket vizsgálat alá vegye, eszerint ítéljen jók és gonoszok felett. Annyi az elesett, a nyomorgó, a meghurcolt, a megbélyegzett, a tönkre tett ártatlan ember, kiknek egyetlen vágyuk az örökkévalóság. Létezik-e valahol és ha igen, miért nem tudnak róluk, miért engedik meg a halálát az igazaknak, meg azoknak, akik már nem bírják a szenvedésüket?
Míg ezeket elgondolta, elmúlt a szeme káprázata, visszatért gondolataiból a valóság tárgyára pillantása.

Este színházba ment egyedül, mint általában. Inkább vállalta a monotonságot, minthogy rossz társaságban érezze magát magányosan. A páholyba lépett sötétedés után egy férfi egyenruhában, illatosan. Fiatal volt, hófehér fogsora világított a halovány fényderengésben. Megszólította lágy hangon, mely Erzsébet szívébe hatolt, engedélyt kért helyfoglaláshoz. Erzsébet lopva pillantott az udvarias emberre, borzongott, szíve kalimpált, mint a kisóra.

A darab arról szólt, hogy a nép eredete milyen nyelveket vonzott be, mely idők voltak a tökéletesnek kedvezőek. Éppen arról énekelt a két főszereplő, hogy a magas és mély magánhangzók mennyire különböznek, s hogy a magas lényegében nőiesnek, a mély férfiasnak tekintendő, de ugyanígy lehet ezt vonatkoztatni a zenére is, mert a magas a violinkulcsos, a mély a basszus. Mint minden a világegyetemben zenére és számokra épül fel, ugyanez vonatkozik a tökéletességek mértékegységeire.

A színház előadás végén a férfi felállt, hogy távozzon diszkréten, mint ahogyan érkezett, de valójában Erzsébetre volt kíváncsi, hallgatni akarta csengő hangját, érteni a gondolatait. Az asszony tréfamester lehetett hajdanán, de úgy adta elő az élceit, hogy nagyon komoly arcot vágott hozzá, így sokan félreértették, ezért már-már bátortalanul íncselkedett a partnereivel. Erzsébet most is elemében volt, felállt óvatosan emelve a szék ülését, felemelve szoknyáját, hogy be ne csípje és így szólt az idegenhez kacér hangcsengéssel:
- Ebédidő!
Mivel a férfi értette a spontán gondolatokat, gyorsan ezt felelte:
- Akácosút!
- Hogyhogy Ön értette, mit akartam az ebédre hívással mondani?
- Magam is nyelvi játékos vagyok, ismerem a gyorsírást is, melynek alapja a magas és mély magánhangzó. Ön asszonyom közölte velem, mit jelent a nőiesség a nyelvtanban az ebédidő-vel. Én feleltem a férfias mély hangzók összességével.
Erzsébet szíve még szaporábban dobogott, még ilyennel nem találkozott, még nem volt eddig nyelvi játékos ismerőse, sem olyan, akivel szinte értik egymás gondolatait. Elképzelte magát, mint látványt, ami a férfi elé tárul, s lemondott arról, hogy ilyen szép úriemberrel közelebbi kapcsolatba kerüljön. Ekkor a férfi bemutatkozott, finoman megérintve az asszony kacsóját:
- Roland vagyok, szeretnék közelebbről megismerkedni Önnel, az egyetlen vágyam.
Erzsébet már majdnem elájult, elvörösödött, kislányos szeméremmel, szögletes mozgással hagyta, hogy a férfi levezesse a lépcsőkön.
Közben játszottak együtt nyelvi játékokat, Erzsébet kezdte el az egyik kedvencét a vár igével, mely a végtelenségig folytatódva előkészítette az éjszakát, vagyis a férfi szálloda szobájában fejeződött be csókkal, mint a titkos asszony-szoba előszobájával az ismerkedés. Roland feledtette az asszonnyal az Idő fogalmát, hirtelen létbe lépett be Erzsébetnél az örökkévalóság, az, melyről mindig is álmodott. A szerelem teljesen átváltoztatta, olyan lett, mint amilyen mindig is volt belül, szépséges vénuszi alkata tükrözte kislányosan bongó hangját.

Erzsébet Rolandot, mint megváltóját csodálta, annyira, hogy még a tárgyait is mélységes tisztelettel érintette. Megérkezett hozzá a vágyott nyelvi tökély személyesen, addigi kutatásainak tárgya. Két nyelvőr találkozásából születik a közössége a gyémántoknak, a csillagok az égből továbbítják a néma hangüzeneteket, gondolatatokat. A férfi imádata első pillanattól felvillanyozva érte, soha többé nem akart ellenállni a kívánatos tiszta szívnek és hangnak. Valóság lett az élet, az élet pedig egy állandó játéka két összeillő embernek.

2017. április 5.





 
 
0 komment , kategória:  H.Kohut Katalin novellái  
H.Kohut Katalin: Kalács
  2017-03-29 13:31:26, szerda
 
 
Veronika már kilenc éve varázsolta el a környezetét gurgulászó nevetésével, mindenki által szívbe hatoló csengő énekhangjával. Senki sem tudott neki ellenállni. Naponta járt a római egyházba tanulni az áldozáshoz szükséges énekeket, mint ahogyan az iskolában is kedvenc egyik időtöltése volt utolsó Kodály énekkórus próba után a pappal való találkozás órája, amit szívesen vállalt csupán azért, hogy énekelhessen, így kapta az imakönyvébe a szent, angyalos bélyegeket.

Mikor eljött az áldozás napja, fehér menyasszonyi ruhában és cipőben ment a templomba. Előtte megkérte unokanővérét, hogy fesse ki a szemét, de ő csak a szemöldökét igazította meg, meg kontyba tette a haját. Kedvenc barátjának tekintette Pál tiszteletest, állandóan körülötte téblábolt, hogy csak lássa a szép arcát. A parókia udvarán került megrendezésre az áldozás utáni zsúr, melyen tablóképeket készítettek. Veronika csak Pállal akart szerepelni a fotón, ami kölcsönös vonzásként alakult ki az évek alatt.
Megterítettek az udvaron, kalács és kakaó volt a főmenü a többi sütemény és édesség mellett. Veronikában felrémlett egy emlék a fonott kalács láttán, Illéssel látta magát, amikor csillagok voltak az égen, egymást messziről figyelgették, szerelmi üzeneteket küldözgetve. Az út, mely egykori fogságba ejtésekor kezdődött kettejükkel, összefonódott kalács sorsuk jele, mely elolvad a szájban, míg a kör alakú fonott kalács a földöntúli törvényt jelenti, az összes édességgel együtt, fiával, Attilával, az akkori vőlegényével. Éppen menyasszonya volt, amikor ismételten megtámadták őket. Azóta menyasszonyok a későbbi római egyház kislányai, kontyba tett hajjal, mint egykori nap szimbólumával. Két sorsot látunk összefonódva, két korát az egykori isteneknek, melyre ősidők óta emlékezik a történelmi egykori egyház, így kerültek be a legendák a húsvéti nyuszi által fenntartott egykori világ történelmébe, a jóléttel, melyben éltek akkor az istenek és az emberek, a malacvágás szimbólumaival, a kaláccsal, tojásokkal, a nyuszi által hozott háztáji jelképeivel.

Egy napon ötórai teát rendeztek az ének iskolában. Veronika már tizenegy éves volt, s mivel már nem volt családja, nem szívesen ment el a gazdag orvos, értelmiségi családok gyerekei közé szórakozni, már nem énekelt, nem ringatta kis szívét saját dalaival. Barátnője mégis rászedte, tartson vele, annak ellenére, hogy nem tudott vinni süteményt magával. Neki otthon már nem volt mit ennie, fényevésen volt, csak tiszta forrásvizet fogyasztott a távoli kútból. Rengeteg sütemény volt, Terefere, meg hasonlók, tea, kakaó és kalács is. Veronika már kellemetlenül érezte magát, amikor enni kellett, nem nyúlt a gazdagok ételéhez. Felhangzott az akkor divatos rock-zene. Veronika ült meggémberedve, nem volt képes felállni, megbénultak a lábai, amikor Csaba, kenyérke felkérte. Neki nem volt udvarlója, míg kicsi volt egész nap azt énekelte, hogy nem akar soha férjhez menni, mert nem vette észre a fiúkat, átnézett rajtuk valamiért mindaddig, míg szorongani nem kezdett helyzete, nem szeretése, akadályai miatt. Bús arcára kiült a szomorúság, mely soha el nem múló szívfájdalma tükrözése volt a külvilág számára, magát láthatatlan burokkal körbevette azzal, hogy ne háborgassa senki a nyugalmát.

Csaba sorsa és Veronikáé ekkor megpecsételődött, egyikük sem akart házasodni, míg kenyérke felkereste Veronikát azzal a szándékkal érett korban már, hogy folytassák, ami akkor elkezdődött gondolatban, a már kétgyerekes elvált asszony elküldte lemondóan egykori szerelmét. Nem tudta megmondani, miken ment keresztül, mi történt vele, milyen iszonyat volt a házassága, melybe a mostohával űzték, hogy nem tudja kimondani sem a volt férje nevét, mert elájulna abban a pillanatban. Csak féltette a férfit, nem akarta, hogy neki is bántódása legyen. Így mindketten egyedül élték le az életüket, míg Veronika egyetlen kívánsága hosszú elmúlása alatt az volt, hogy mindenki ismerje meg az életét, hagyatékát ott hagyta a médiában. Leírta, mennyi tehetséggel született, mennyit nevetett a nyelvi és zenei játékokon testvérével, Gyuszival. Megfogalmazta sokszor, hogy egy nagy csodára lenne szüksége ahhoz, hogy ismét rendbe jöjjön, olyan szerelemre, amilyen még nem volt. Éveken keresztül írta a verseket, dalokat a búcsúzása alatt, azzal, hogy az ideje lejárt, falevelekkel, széllel üzenve az egykori isteneknek, földönkívülieknek, hogy jöjjenek segíteni, mint akikről sejtette, hogy néhányan gonoszak lettek, de vannak köztük még jók, akik a régi emberiségi, emberiességi törvényeket képviselik, ahogyan Veronika minden időben, támogatva másokat lelkiekben, segítve a szomorúaknak, felvidítva őket, utolsó leheletéig úgy támogatva mindenkit, hogy ne vegye észre a segítséget, abban a tudatban hagyva, hogy Veronikának van szüksége arra, hogy jót tegyen, ú tesz szívességet, nem az, aki elfogadja azokat.

Kapcsolatba került egy ferences rendi római pappal, azzal a szándékkal, hogy volt férje utáni református általa mélyen elítélt vallást, melynek felvételére kötelezték visszavett katolikus tagként képviselje halálakor. Hamar összekülönbözött a római pappal, mégpedig azon, hogy miért önzetlen az ember. Ferenc testvér azzal a váddal élt, hogy Veronika azért segít,mert önző, mert ha magának akar jóleső érzést, az csak érdekből teheti. Nem értette a vádat a haldokló, utolsó intézkedéseit megtevő, végrendeletét megíró, sírját lefoglaló, halálbiztosítást kötő Veronika, miért baj az, hogy ő örül annak, amikor másoknak segíthet, hiszen az örömérzés egyet jelent a mindenkor Krisztus egyházának örömével, ilyennek kell lennie a mártíroknak.

Veronika története azt sugallja, hogy nem hiába volt felidézve a régi tehetsége a vele történtekkel, mindenki ráismert az egykori két kalács történetére, a gondtalan életre, ahogyan éltek régen a rosszat, a bűnt, a torzat nem ismerő hatalmak és emberek szív-törvényük biztonságában.

2017. március 29.
 
 
0 komment , kategória:  H.Kohut Katalin novellái  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
2017.05 2017. Június 2017.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 11 db bejegyzés
e év: 167 db bejegyzés
Összes: 167 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 59
  • e Hét: 279
  • e Hónap: 1671
  • e Év: 8360
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.