Regisztráció  Belépés
lambert.blog.xfree.hu
Bár úgy tűnik ma, mintha csak a hamisak, a gazok és gonoszok számára gyümölcsözne az élet; ne irigyeld őket! Összeomlik alattuk a csalásra épült világ. A jövend... Magyar Anya
2006.07.04
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/50 oldal   Bejegyzések száma: 498 
A magyarság Mária-tisztelete ősi örökség
  2017-08-15 22:10:17, kedd
 
  Ma, augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, Mária mennybevételének ünnepén nem lehet elégszer emlékeztetnünk arra, hogy nincs még egy nemzet, melynek életében Szűz Mária, az Istenanya akkora szerepet töltött volna be, mint a mienkében. Ugyanis Szűz Mária nemcsak ,,Magyarország Patrónája" (Patrona Hungariae), annál jóval több, egyenesen ,,Magyarország Királynője" (Regina Hungarorum), mi pedig az Ő országa vagyunk (Regnum Marianum).





Már középkori irodalmunk (mindenekelőtt az Érdy- és a Döbrentei Kódex) is királynőnek nevezte, Eszterházy Pál herceg pedig egyenesen így fogalmazott:

,,A legszentebb Isten-szülő Szűz, Magyarország örökös Királynője tiszteletét egykor olyan nagyra tartották a magyarok, hogy védelmére még az életüket is készek voltak odaadni, sőt rózsafüzérét fegyvereiken viselve az Ő katonáinak neveztették magukat."

De említhetjük Balogh Ágost idevágó kutatásait is, aki egybegyűjtötte a Mária-tiszteletről tanúskodó képzőművészeti emlékeket, s ezek alapján megállapította, hogy mindezen alkotások a magyarok Védőjének jelképei, amelyekkel nagy Úrnőnket, legkegyesebb Királynőnket és a legédesebb Édesanyánkat ábrázoljuk.

Ilyetén a betlehemi Kisded, a világ Megváltója édesanyjáról a katolikus teológia négy alapigazsága (1. Mária Isten Anyja, aki világra szülte Isten testté lett Igéjét, 2. a Szentlélek által fogant és a szülés után is sértetlenül megőrizte szüzességét, 3. szeplőtelenül fogantatott, vagyis fogantatásának első pillanatában az áteredő bűnnek minden szennyétől mentes volt, 4. földi életpályája befejezése után testével-lelkével felvétetett a mennybe) még jobban megérthetővé válik, hiszen mindezek alapján Ő több mint patrónánk (elvégre - amint erről Kovács L. P. Bánk OFM könyvében (Magyarok Nagyasszonya, 2005) részletesebben olvashatunk - a ,,patrona" női védőszent, pártfogó, de nem királynő): egyenesen örökös királynőnk, akinek oltalma alá futhatunk mindenkor.





Így válik érthetővé (amint erről Bálint Sándor könyve (Sacra Hungaria, 1943) beszámol) a már a Szent István előtti műveltségünkben is megjelenő, aztán a katolikus liturgiában, a népénekeinkben kiteljesedő hódolat Iránta, ennek alapján nemzetünk anyaság, a fogantatás iránti mindenkori mélységes tisztelete, kiváltképpen költői hódolata a női nem előtt, magyar nagyasszonyaink Máriához fordulása sorsdöntő csatáink előtt, elszakított véreink Trianon után elnyomásuk alóli megszabadulásukért Hozzá fordulása, amint erről oly megrendítően tanúskodik Sik Sándor versimája Az andocsi Máriához:

Koldusboton, törött mankón
Jövünk búcsút járni,
Szűzmáriás magyaroknak
Kopott unokái.
Éjfél van a Duna táján.
Magyaroknak éjszakáján
Nincs más, ki virrasszon.
Baráttalan, testvértelen,
Hozzád ver a veszedelem,
Boldogságos Asszony!

Megcsúfolták, megpöködték,
Ami bennük szép volt,
Kilencfelé hasogatták,
Ami rajtunk ép volt;
Tépett testünk megtapossák,
Ragadozók ragadozzák
Édes-kevesünket,
Koporsónkat faragdálják.
Eléd sírjuk, magyar árvák,
A mi keserünket.

Idegenek megnevetik
Drága magyar szónkat,
Idegentől kéregetjük
Kenyerünket, sónkat.
Magyar kezek szántogatnak,
Régi rögön új uraknak,
Néped hegye-völgyén.
Más arat, hol mi vetettünk:
Jövevények, szolgák lettünk
Úr-apáink földjén.

Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink, ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
Száz ostorral ostorozzon,
Csak ez egyért, Boldogasszony,
A jó Krisztust kérd meg:
Négy-víz-parton, három-hegyen
Mindörökké magyar legyen
A máriás ének.

Ezt kérjük mi is az ezen ünnepnapi szentmise ősi bevonulási énekével: ,,gaudeamus omnes in Domino, diem festum celebrantes sub honore beatae Mariae Virginis: de cujus Assumptione gaudent angeli et collaudant Filium Dei", azaz ,,örvendjünk mindnyájan az Úrban, ünnepet ülve a boldogságos Szűz Mária tiszteletére, kinek mennybevitelén örülnek ma az angyalok és magasztalják az Isten Fiát". (Zsolt 44, 2)

Ezt kérjük, igen, hiszen Szűz Mária a Magyarok Nagyasszonya. Gyönyörűen írja jeles jezsuitánk:

,,A magyarok Mária-tisztelete ősi hagyomány. Államalapító első szent királyunk gyökereztette meg népünkben éppoly kioldhatatlanul, mint ahogy belegyökereztette a királyság gondolatát, vagy a földmívelés szeretetét, vagy a kereszténységet magát. Azóta a magyar lélek története tele van Máriás vonásokkal. Szent István, Szent László, Nagy Lajos, a Hunyadiak, a Ferdinándok, a törökverő hősök, Buda felszabadítói, mind Mária nevével ajkukon vitték végbe honmentő s nemzetgyarapító tetteiket. A Mária-kép ékítette a legutóbbi időkig a magyar pénzeket s a magyar zászlót."

(Bangha Béla SJ.: ,,Magyarok Nagyasszonya". Budapest, 1929. Magyar Kultúra, in Hit és világnézet. Ismeretterjesztő füzetek 17. 3. old.)

Végül, de nem utolsósorban nyilván vannak, talán nem is kevesen, akik megkérdik, hogy mégis minek szűz Máriához és a többi szentekhez folyamodni, miképpen hallhatnak ők meg minket? Erre felel nagyon szemléletesen Louis-Gaston de Ségur prelátus:

,,Miképp hallhatsz te meg engemet? Miképp? Hát a füleimmel.

Ezt jól tudom, de nem ezt kérdeztem tőled. Én azt kérdem, miképpen hallasz meg engem füleiddel? Ajkaimat mozgatom: ezek a levegőt rezgésbe hozzák; a levegő füleidet megüti, s ezekben az úgynevezett dobhártyát. Így történik, hogy meghallod azt, amit mondok. De miképp történik ez? Mily viszonyban áll e kevéske lég a dobhártyán az én gondolatommal, mely lelkednek nyilatkozik? Ha nem látnók naponkint ennek bizonyítványát, el sem hihetnők. Egyébiránt tökéletesen igaz, hogy a dolog így van.

Ha tehát megmondod nekem előbb azt, hogy két lépésnyi távolságra miképpen jössz velem érintkezésbe, midőn hozzád szólok: akkor én is megmondom neked, hogy a boldogságos Szűz és a mennyekben lakó többi szentek miképp hallják meg az én könyörgésemet, és miképpen felelnek rá.

Ugyanaz az Isten, aki eszközlé, hogy te engem megérts, eszközli azt is, hogy a szentek meghallgassanak engem, mikor közbenjárásukért folyamodom. Hogy miképpen eszközli ezt a jó Isten, azt nem szükség tudnom. Én csak azt tudom, hogy ez így történik; hogy Isten, az angyalok és az emberek boldogságos királynéjának, kit egyedül választva ki minden teremtmények közül, saját anyjának csodálatos méltóságára emelt; kit nekünk a kereszten haldokolva, mint anyát, pártfogót és szószólót hagyott hátra: hogy, mondom, ő a boldogságos Szűznek tudomására juttatja gyermekei könyörgéseit és szükségeit, kik az ő anyai pártfogásához folyamodnak. Jól tudom, hogy azt, akit minden többi teremtményénél többre becsül, mindenkor meghallgatja; jól tudom, hogy még most is általa jő hozzánk, mint jött hajdan, megtestesülésének napján; jól tudom, hogy ez a legbiztosabb eszköz eljutni Jézushoz, ha Máriához folyamodunk: ki minket fiánál, a mi Istenünknél bemutat; ekképp gyámolítván oltalma által a mi méltatlanságunkat és tökéletlenségünket.

Tudom továbbá azt is, hogy nincs édesebb, vigasztalóbb, mint ha a Boldogságos Szüzet szeretjük, szenvedéseinkben hozzá folyamodunk, és szívünket neki fölajánljuk. Az ő tisztelete jobbakká, szeplőtelenekké, tisztábbakká, szelídebbekké és alázatosabbakká tesz minket; megkedvelteti velünk az imát, s a kebelnek örömét és békéjét megadja.

Végre azt is tudom, hogy midőn Máriát szeretem s neki szolgálok, ez által magát Megváltómat, Jézust igyekszem, habár tökéletlenül is, utánozni. Mindenekelőtt jó anyját ő minden teremtmények fölött szerette; saját kezeivel szolgált neki; mindennemű tiszteletet és engedelmességet tanúsított iránta. S amint ő a halála előtti napon így szólott hozzám: ,,Én példát adtam neked, hogy te is azt míveld, amit én cselekedtem.": úgy én is igyekezni fogok minden erőmből szeretni a Boldogságos Szüzet, kit ő oly tökéletesen szeretett; s csak azt az egyet sajnálom, hogy Jézus szíve nem lakozik bennem, hogy őt érdeme szerint szerethetném.

Amit a Boldogságos Szűzről itt mondunk, áll az aránylag a többi szentek tiszteletéről is. A szentek az Istennek leghűbb barátjai és legkedvesebb gyermekei. Isten őket érdemök szerint sokkal inkább szereti, hogysem minket, kik arra nem igen vagyunk méltók.

Midőn tehát e szent és boldog testvéreinkhez könyörgünk, hogy szószólóink legyenek, a legtermészetesebb dolgot tesszük; akképp cselekszünk, mint az engedetlen gyermek, ki nálánál jobb testvérét megkéri, hogy atyjától számára valamely kedvezést és kegyelmet nyerjen. Amit az egyiknek megtagadna, a másik kérésére megadja.

Itt nincs helye, hogy a Boldogságos Szűz és a többi szentek tisztelete felől hittani értekezést írjunk: annyit azonban bátran mondhatunk, hogy e tiszteletnek gyűlölete minden eretnekség és vallási lázadás általános jelleme; hogy Máriát el nem hagyhatjuk a nélkül, hogy Jézust is el ne hagynók; és hogy e tisztelet soha sem csökken úgy, hogy az által jobbakká lennénk.

Meg kell vallani, hogy azok, kik a Boldogságos Szüzet nem tisztelik, nem fogadják el anyjokul azt, akit Jézus Krisztus kiválasztott és szeretett; kit ő elválaszthatatlanul egyesített megtestesülése, születése, gyermeksége, magán- és nyilvános élete, kínszenvedése és megváltásunk minden titkaival; kit ő mennyekben az ő dicsőségének és királyságának imádandó titkaiban részt venni enged.

Rettegniök kell, midőn tekintetöket minden keresztény századokra vetvén, egyetlenegyre sem találnak, mely hallgatagságukat helyeselné, egyetlenegyre sem, mely magának a Boldogságos Szűznek jós szavait ne igazolná: ,,Minden nemzetségek boldognak fognak engem nevezni." (Luk 1.)

Mily vallásos vetélkedés mutatkozik ez anyának dicsőítésében, valamennyi népnél, mely a Fiút elismerte és imádta! Sehol sem vesszük észre azt a magános Krisztust, akiről Luther, Kálvin és egyebek álmodoztak; hanem mindenütt azt a Krisztust látjuk, aki a prófétáknak is oly alakban mutatkozott, aminőnek az evangéliumban látszik: tudniillik a Szűz Fiának, ki annak testéből és véréből képződött, méhében és karján sokáig hordoztatott; egész harmincz esztendeig betöltve iránta egy engedelmes gyermek kötelességeit, és szeme láttára adván ki lelkét; s még akkor is karjaiban nyugodván, mikor a keresztről sírba vitetett.

Ez anyátlan gyermekek, e szívtelen gyermekek, Máriának ezen ócsárlói, kérdezzenek minden keresztény nemzedékeket. Egyetlenegyet sem fognak találni a kereszténység hatalmas képviselői közt, szent Péter első utódaitól kezdve XIII: Leóig, Ignácz-, Iraeneus-, Epiphanius-, Cyrillus-, Ambrus- és Ágostontól fogva Bossuet- és Fenelonig, kik Mária dicséretére éneket ne zengedeztek volna; egyetlenegy lángészt sem a tudomány, irodalom és szép művészetek körében, mely idejének egy részét annak tiszteletére ne szentelte volna!

A protestánsok, kik Máriát maguktól elutasítják, nem fogják-e végre, fölnyitván szemeiket, kérdeni: vajon nem éppen az-e Jézus Krisztusnak igazi családja s igazi egyháza, melyben az ő szent Anyját gyermeki módra szeretik és tisztelik?"

(Rövid és bizalmas feleletek a keresztény vallás ellen leginkább elterjedt ellenvetésekre. Francia nyelven írta Ségur, a párisi katonai fogház lelkésze. A XXII. eredeti kiadás után. A főmagasságú bíboros hercegprímás és esztergomi érsek helybenhagyásával. Harmadik kiadás. Budapest, 1891. Szent István Társulat-Buzárovits Gusztán Nyomdája (Esztergom). 135-139. old.)

Egy biztos: a magyarság Mária-tisztelete ősi örökség. Addig, amíg eleink nem szégyelltek Nagyasszonyunkhoz fohászkodni, tőle irgalmat kérni, nemzetünk nemcsak fennmaradt, hanem gyarapodott is lelki-szellemi, sőt anyagi javakban is. Ez a mai nap igazi üzenete.


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
Íme az igazi szabadkőműves stratégia
  2017-06-23 22:49:41, péntek
 
 



Bújom ismét Bangha páter néhai orgánumát, a Magyar Kultúrát. Se szeri, se száma bennük a szabadkőművességről szóló ismertetéseknek. A különös csak az, hogy az ember, ha idézi őket, néha azt hiszi, rosszul idéz. Mintha egy 2017-es folyóiratból közölne valamit...

Persze a citálásnak is van határa, pláne, ha rossz hírekről van szó. No de lássunk azért ezen orgánumból néhány szemelvényt!

Íme az első:

,,A szabadkőmívesség keservei és reményei. A francia jezsuiták előkelő folyóiratában, az Études-ben nagyobb cikk jelent meg a szabadkőmívesség mai helyzetéről, különös tekintettel a francia viszonyokra. A szerző elmondja, hogy a Grand Orient páholy 1935-i kongresszusán nagyon pesszimista hangulat uralkodott és a szabadkőmívesség helyzetéről a következő keserű és lehangoló mérleget állították fel: a páholyok már nem gyakorolnak semmi vonzóerőt a közönségre, sőt ellenkezőleg a legtöbb esetben taszító erőt képviselnek. A szabadkőmívesek közül is a legtöbben arra törekednek, hogy szabadkőmíves mivoltukat és odatartozandóságukat eltitkolják. Az ifjúságot nem érdekli többet a páholyok élete és működése, teljes közönnyel, sokszor megvetéssel viseltetnek iránta. A páholyok közleményeit és kiadványait kevesen olvassák s azok is, akiknek a kezébe kerül, bizonyos szkepszissel térnek fölötte napirendre. A közvélemény már nemcsak közömbösen, hanem igen sok esetben ellenségesen viseltetik a szabadkőmívességgel szemben. Mind nyíltabb és hangosabb lesz a vád, hogy a szabadkőmívesség titkos uralmi rendszer, mely csak egyeseket segít nyeregbe, másokat pedig elnyom és leigáz; magánérdekeit fölébe helyezi a közérdeknek; valóságos maffia, mely a gyengéket kiszipolyozza s romboló összetartásának és működésének eredménye az a sok nemzeti és nemzetközi baj, mely Európa felett feltornyosult. A páholy kongresszusán keserűen állapították meg azt is, hogy nemzetközi viszonylatban a szabadkőmívesség rengeteget vesztett. Olaszország nem tűri a páholyok működését és a szabadkőmíves szellemre halálos csapást mért, Németország egy tollvonással megszüntette az egész szabadkőmíves intézményt, a demokrácia klasszikus hazájában, Svájcban is hasonló veszedelem fenyeget, sőt Franciaországban is már odáig fajult a helyzet, hogy a szabadkőmívessség védelmére külön úgynevezett védelmi egyesületeket kellett alapítani.

Ezzel szemben viszont az is tény, hogy a szabadkőmívesség a helyzet láttára erősebb tempóba fogott. Elsősorban is elhatározták, hogy a páholyokat megnyitják a nők előtt. Ez a határozat annál feltűnőbb, mert idáig a szabadkőmívesség nemcsak hogy mereven elzárkózott a nők elől, hanem egyenesen a nők politikai emancipációjának leghangosabb és legkérlelhetetlenebb ellensége volt. Helyes szimattal észrevették, hogy a választási urnák Franciaországban is előbb-utóbb meg fognak nyílni a nők előtt és így a vallásilag mindig hűbb és kitartóbb női elem a francia politika irányait is megváltoztathatja. Ennek előrelátásában indul meg most az új szabadkőmíves roham a nők megnyerésére. Másik határozatba ment törekvésük a gyermek és az ifjúság megnyerésére irányul, amit különösen a francia iskola laikus szelleme által akarnak elérni. Ez a gondolat nem új a francia szabadkőmívesek között. Hiszen szinte egy század óta elkeseredett harcokat vívtak az iskoláért, ami nagy részben sikerült is nekik. A háború után azonban a helyzet megváltozott. Behatásuk az iskolára megtört s az erősen felszaporodó katolikus iskolák és nevelőintézetek komoly védőgátakat emeltek ellenük. Ezért a szabadkőmívesség új rohama elsősorban a katolikus magániskolák ellen fog irányulni. S végül a közvélemény és a közhangulat átszerelését vették célba; elhatározván, hogy a sajtóban, a filmben, a színházban és a rádióban erősebb befolyást fognak maguknak biztosítani."

(Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. Főszerkesztő: Bangha Béla SJ. Felelős szerkesztő: Nyisztor Zoltán. 1936. április 5. Távlatok/Közélet rovat, 215-216. old.)

Itt a lényeg: a közvélemény, a közhangulat ,,ászszerelése" - kiváltképpen a sajtó megkaparintása által. Mindegy, hányszor, hogyan lepleződik le a szabadkőművesség, a lényeg a mindig talpra való állás. Erről szól a második citátum:

,,A szabadkőmívesség újra mozgolódik. Addig folyt a játék a magyar politikában és közéletben a keresztény és nemzeti jelszavakkal, míg végre sikerült mind a kettőt a felismerhetetlenségig eltorzítani s bizonyos értelemben lejáratni. Már legközelebb azt is meg fogjuk érni - bizonyos előjelek már vannak -, hogy régi vagy új, erkölcsrontó és vallástipró intézményeket és tanokat fognak a kereszténység vagy a nemzetvédelem jegyében ajánlani és terjeszteni. A Nemzeti Ujság leplezte le például a múlt héten, hogy a szabadkőmívesség újra mozgolódik. Keresik a nagyvilági kapcsolatokat, s titkon toborozzák már az új páholyokhoz a tagokat. Számítanak arra, hogy a magyar könnyen és gyorsan felejt s így azt az országrontó munkát is, amit a szabadkőmívesség Magyarországon elvégzett, talán a mával vagy a holnappal már el is tudja feledni. Nehezen hisszük ugyan, hogy földalatti mozgolódásuknak komolyabb sikere legyen. De a hatóságoknak és a társadalomnak résen kell állniok, hogy minden kísérletet csírájában elfojtsanak. Éppen elég külső és belső baja van ennek az országnak, semhogy ráérne tűzfészket ültetni a nyaka mögé."

(Magyar Kultúra, 1936. július 5-20. Tollheggyel rovat (jegyzője Nyisztor Zoltán), 48. old.)
Erről részletesebben is írt Somogyi István ügyvéd, néhai nemzetgyűlési képviselő könyvében (A szabadkőmívesség igazi arca, 1929, II. kötet: A földalatti Magyarország). No de lássuk végül, de nem utolsósorban a harmadik citátumot!

,,Szabadkőművesség és szovjet. Jól tudjuk, hogy a bolsevizmus esküdt ellensége volt a szabadkőműves páholyoknak s Lenin a hatalom átvétele után rögtön meg is szüntette az oroszországi páholyok működését. A kremlin új ura: Sztálin is rossz véleménnyel volt a szabadkőműves mozgalomról s éppen úgy mint Lenin, jellegzetesen proletárellenes célzatú, par excellence polgári osztálybeli szövetkezést látott benne. A kommunista pártok orosz és nem orosz tagjainak kifejezetten meg is tiltotta a páholyokba való belépést. Amikor azonban a spanyolországi jobboldali front felgöngyöléséről, majd Laval francia miniszterelnök megbuktatására a Front populaire megszervezéséről volt szó: a francia baloldali mozgalom egyik vezetője talált rá a nehezen keresett közös platformra, melyen a polgári, mérsékelt szocialista és marxista pártokat majd egyesíteni lehet. Ez a közös nevező a szabadkőműves szolidaritás volt, melyből hamarosan - úgymond - a népi arcvonalak cementhabarcsa lett... A Komintern a cél érdekében tehát rövidesen megváltoztatta eddigi elvi álláspontját, és azóta a szabadkőművesekben legértékesebb és leghívebb szövetségeseit és előcsapatait respektálja. Teljes joggal!"

(Magyar Kultúra, 1936. szeptember 5. Távlatok/ Közélet rovat, 123. old.)

Elcsépelt közmondás, tudom, hogy összenő, ami összetartozik, mégsem mellőzhető ilyenkor. De legfőképpen: vajon miért, hogy a megsárgult sajtóorgánumok olyan információkat közölnek folyton, melyek olyanok, mintha maiak lennének?



Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
Horthynak köszönhetjük ezt is...
  2017-06-19 22:22:06, hétfő
 
  Egy év híján százötven éve, 1868. június 18-án született vitéz nagybányai Horthy Miklós. Sokan még ma is úgy tudják vagy tartják, hogy negyedszázados kormányzósága alatt a ,,hárommillió koldus országa" volt hazánk. Noha valóban voltak komoly szociális és pénzügyi problémák, de mégis, akik ilyet állítanak, vagy nem ismerik a tényeket, vagy elferdítik.





Maradjunk most csak az egy területnél, ami lassan hetven éve amolyan válságágazat, és ez az egészségügy! Idézem Wolkenberg Alajos (1871-1935) katolikus teológiai tanárt, aki a Pázmány Péter Tudományegyetem rektoraként1929. január 26-án kilenc orvos- és egy bölcsészdoktor avatásán többek között ezeket mondta:

,,Mikor Trianonnak csapása sújtotta a történelmi Magyarországot, az országban, nem számítva az egyetemi klinikákat és magánkórházakat, 155 állami nyilvános közkórház volt 26 000 ággyal, 8,3 millió ápolási nappal. Ezeknek kétharmad része elveszett az ország megcsonkításával. Azóta azonban a kórházügy, a betegellátás valóságos újjászületését éli. Ma - ismét nem számítva az egyetemi klinikákat, sem pedig a 94 magánkórházat 5500 ággyal - 71 állami nyilvános kórház áll a betegek szolgálatában 21 000 ággyal, közel 6 millió ápolási nappal. Ami annyit jelent, hogy míg a történelmi Magyarországon 690 emberre jutott egy betegágy, a csonka országban 387 emberre jut egy betegágynak jótéteménye. Ez pedig azt jelenti, hogy az alatt a tíz év alatt, melyet ebben a szomorú csonkaságban töltünk, több mint 50 százalékkal lett jobbá a betegellátás, emelkedett az orvosi gondviselés."

(Wolkenberg Alajos: Beszédek doctoravatásokon. Budapest, 1929. Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt. 49. old.)

Nyolc év alatt tehát kézzelfogható javulás állott be egészségügyi életünkben. Persze akkor még igyekeztek különbséget tenni a magánvagyon és a közvagyon között. Mai divatos szóval nem volt általános gyakorlat a közpénzek ,,lenyúlás"-a. Azt fejlesztésekre, beruházásokra fordították. És hát ez az, amire a baloldal, a liberális fél valahogy soha nem képes.

Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
Trianon üzenete
  2017-06-05 21:57:43, hétfő
 
  1920. június 4., Trianon. Nem mernék rá vállalkozni, hogy közvélemény-kutatást végezzek, egyáltalán eszébe jut-e valami is az akkor és ott történtekről honfitársaim zömének. Tartok ugyanis az ,,eredmény"-től...

,,A jó bornak nem kell cégér" - tartja a közmondás, amire viszont az élet nagyban rácáfol. Kell bizony. Hát még egy közösség, egy nemzet esetében! Pláne akkor, ha eredményeit kisebbíteni akarják mások.

Ez jut minduntalan eszembe e napon is, sőt főként éppen ezen a napon. Egy hajdani bencés tanár egyik könyvéből idézek:

,,A franciáknál dívik egy furcsa és merész mondás: Még a jó Istennek is kell reklám (azért harangoznak háromszor is nagymisére).

Ha a jó Istennek nincs is szüksége a harangok propagandájára, ma olyan világot élünk, hogy egy nép nem lehet meg hírverés és reklámozás nélkül. Hogy ez nem lemosolyogni való dolog, azt tapasztaljuk akkor, mikor bűnbánóan mellüket kellett volna verniök azoknak, akik fölényesen kimosolyogták a magyar propaganda szükségességét. Ma már túljutottunk azon, hogy szükséges-e egy nemzet számára a propaganda, hiszen mint Európa minden országában, nálunk is él és hírt ver a propagandaminisztérium.

Be kell azonban vallanunk: A magyarság sohase értett igazán önmaga reklámozásához. Most se sokat ért, mert azoknak, akik most is nyitott szemmel járják a külföldet, észre kell venniök, hogy más népek ma is jobban értenek önmaguk propagálásához, és így sokkal előnyösebb helyzetben vannak a jövőjük szempontjából, mint a magyarok."

(Szivós Donát: Magyar vagyok! Budapest, 1943. Korda R. T. 112. old.)

Súlyos, de igaz szavak. Persze, ahogyan Szivós folytatja, meglehet, ,,úri diszkréciónk", no meg anyagi helyzetünk nem teszi lehetővé azt, amit ,,nagy" nemzetek megengedhetnek magunknak e téren, de akkor ne csodálkozzunk, ha folyton alulmaradunk a népek nagy versengésében, ha örökösen torzképekben mutatják be hazánkat.

,,1942 karácsonyán egy világlap, mely az egyes országokat a legsajátságosabb és nemzetüket legjobban jellemző képpel tüntette fel, Magyarországot egy muzsikos cigány alakjával jellemezte, de Romániát ugyanakkor nem bocskorral, hanem olajkutakkal emelte ki." (U. ott, 113. old.)

Itt van ama bizonyos elásva, mondhatnók. 1920 előtt óriási magyarellenes propagandát fejtettek ki román, cseh, szerb részről. Részünkről viszont mindezt ellensúlyozó nemzetpropaganda szinte egyáltalán nem volt.

A helyzet azonban, tartok tőle, hogy ma sem jobb. Mondok erre egy példát. Volt egy barátom, aki vagy négy évtizeden át gyűjtötte a Trianonnal és revíziójával kapcsolatos könyveket, plakátokat. Óriási gyűjteményt hagyott hátra két évvel ezelőtt bekövetkezett halálakor. Anyagát aztán dobra verték, ahelyett, hogy ott, ahol élt, kellő hírveréssel egy emlékmúzeumot létesítettek volna belőle.

Bizony kell a cégér. Nem elrejteni kell, hanem bemutatni mindazt, ami velünk akkor történt, és azt is, ami miatta azóta történik velünk. ,,Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá." - írta egykor Juhász Gyula, de ebben tévedett. Kell róla beszélni, igenis, különben mi magunk sem gondolunk reá, nemhogy - mások...


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
Miért is hazugság a marxizmus?
  2017-06-01 05:36:52, csütörtök
 
  Ha a hazánkat lépten-nyomon lejáratók propagandaszövegeivel szembesülünk, a marxizmusba ütközünk bizony. A marxizmusba, ami nem más, mint a földre szállt pokol ideológiája. Amit legjobban mégsem a marxisták ismertek vagy ismernek.





Hanem kik? Eláruljuk. Akiket legjobban gyűlöltek. A katolikus papok. Akik nem akármilyen képzettséggel rendelkeztek, hiszen töviről-hegyire ismerték Marx és követőik tanait, és így játszi könnyedséggel mutatták ki tarthatatlanságukat, sőt veszedelmes mivoltukat.

Említhetnénk itt mindenekelőtt Prohászka Ottokárt vagy Bangha Bélát. Mindketten nyílt sisakkal, érvekre ellenérvekkel reagálva, közérthetően mutatták ki jóval az első hazai kommunista uralom, az 1919-es százharminchárom nap előtt, mivé lesz a világ ott, ahol felüti a fejét a marxizmus vagy annak bármelyik válfaja.

Kérdés persze, kik, hányan hallgattak rájuk? Bangha páter 1920-ban tükröt tett a magyarság elé ,,Magyarország újjáépítése és a kereszténység" című könyvével. Keserűen mutatott rá benne arra, hogy nemcsak a magyar munkásság, hanem a hazai ,,intelligencia" nagy többsége (tisztelet persze a kivételeknek) is bűnös volt a ,,Lenin-fiúk" uralmáért, amiért még csak rá se hederített a korábbi kiáltó szavakra.

Ezúttal azonban egy csaknem teljesen elfeledett munkából idézünk kissé hosszasabban. Nem véletlenül. Rendkívüli éleslátásról tanúskodik ugyanis és egyben (talán éppen ezért) kivételesen ritka - olyannyira, hogy a ,,Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek" négy jegyzékén sem szerepel.

Szerzője dr. Székely István (1861-1927) biblikus tudós, egyetemi tanár, aki - amint a Diós István és Viczián János által szerkesztett ,,Magyar Katolikus Lexikon"-ban olvassuk - személyes példával mutatta meg, milyen az igazi karitász: egész vagyonát árva gyermekek segélyezésére fordította. 1921-ben jelent meg Budapesten a ,,Katolikus Élet" kiadásában ,,A forradalmak útja és a keresztény politika" címmel 184 oldalon.

Kristálytiszta logikával, teljes szociológiai felkészültséggel szedi ízeire a marxizmus tarthatatlanságát. Rámutat, hogy a revolúció helyett az evolúció (persze nem a darwini, hanem az eredendően római értelmű) útján járva lehet csak a társadalmi igazságtalanságokat helyesen orvosolni:

,,A társadalom gazdasági berendezését mindenesetre javítani kell; de ez csak lassan és fokozatosan történhetik, társadalmi és gazdasági reformokkal, melyeket lépésről-lépésre kell megvalósítani és kipróbálni, ha be nem válnak, idejében megjavítani vagy visszacsinálni. A társadalom egy nagy épület, melyben élünk s melyet a szocializmus sem akar lerombolni, hanem újjáépíteni; ez pedig csak részeként lehetséges. Ha az épületet egyszerre felrobbantjuk, fedél nélkül maradunk, sőt ránk szakad az egész és romjai alá temet. Azért minden átalakításnak fokozatosan kell végbemenni, hogy munka közben a társadalom épülete és gazdasági rendje megmaradjon s gépezete zavartalanul tovább működjék. Sőt a társadalom nemcsak épülethez, hanem élő szervezethez hasonlít. Ha a növényt vagy állati testet erő- szakosan és hirtelen akarjuk átalakítani, törik, szakad és meghal; csak a természetének megfelelő lassú változtatás, mely szerveinek működését meg nem szünteti, adhat annak életképes új alakot. így van a dolog a társadalom szervezetével is. A társadalom megújulásának módja tehát a fokozatos szerves fejlődés, nem pedig a rögtöni kicserélés, az erőszak és a rombolás: szóval az evolúció és nem a revolució." (85-86. old.)

Kitér aztán arra is, hogy a társadalmi és gazdasági élet mennyire nem választható el a kultúrától, a művelődés viszonyaitól:

,,Az egész társadalmi és gazdasági élet a természeti és politikai viszonyokkal, a kultúra és technika haladásával fejlődik, s ezzel a fejlődéssel lépést kell tartani a törvényeknek és intézményeknek is. Minden társadalmi és gazdasági berendezés csak feltételes, csak egyelőre jó, rendszerint ideiglenes és nem lehet örök. Sőt a világ berendezése, az emberi természet gyarlósága és a természettörvények mostohasága kizárja, hogy még ideiglenesen is az emberi társadalomnak olyan szerkezetet lehessen adni, mely abszolúte tökéletes, mely minden bajnak egyszer mindenkorra véget vet, mindenkit egyformán kielégít és teljesen boldoggá tesz. Azért ha nem önző érdekből fakadó világbolondítás, akkor legalább is az élettel nem számoló szobabölcseség és naiv ábránd az, mikor a szocialista elméletgyártók és népboldogítók olyan társadalmi és gazdasági rendszereket akarnak felállítani, melyek a szociális kérdést örökre és tökéletesen megoldják s az emberiség számára e földön teljes megelégedést hoznak. Nemcsak a keresztény vallás, hanem az ész és tapasztalás is azt bizonyítja, hogy e föld siralom völgye. A paradicsom elvétetett a földről, itt ne keressen és ne várjon senki paradicsomi boldogságot. Aki ilyenről álmodozik, az vagy bolond vagy világbolondító, az ilyen írjon utópiát vagy regényt, de ne akarjon gyakorlati politikát és gazdasági reformokat csinálni." (86. old.)

Azonban a marxizmus legnagyobb hazugsága mégiscsak a vallás teljes elutasításában mutatkozik meg - úgyszólván minden egyéb veszedelme ebből ered:

,,Ami különösen Marx rendszerét illeti, a történelmi materializmus óriási tévedés, vagy inkább a tömeg tudatlanságára számító hazugság. Hamis és a kereszténységgel elvi ellentétben áll, mert tagadja az Istent, a lelket, a túlvilágot, az erkölcsöt, a szellemi mozgató erőket, az élet eszményi céljait; de hamis azért is, mert ellene mond a történelem világos tanúságának. A múlt század közepén, mikor a marxizmus keletkezett, a materializmus világszerte tudományos divat volt; ma az már túlhaladott álláspont. Kétségtelen, hogy van lélek és van eszmevilág, és az eszméknek a gazdasági viszonyoktól független élete van. Józan eszű ember nem tagadhatja, hogy úgy egyes embereket mint egész népeket sokszor eszmei célok, ideálok, szellemi, érzelmi és erkölcsi indító okok vezetnek, olyanok is, melyeknek semmi közük az anyaghoz és gazdasági élethez, hanem tisztán az ember lelkében gyökereznek. Ilyenek a hazafiság, vallás, tudásvágy, művészet, becsület, igazság- érzet, lelkesedés, szeretet stb.; s igazán már a durvaság és aljasság legalsó fokán, majdnem az állat alatt kell állni az olyan embernek, akinek nincs más célja mint a gazdasági, tehát anyagi jólét s egyetlen mozgató ereje a test, az ösztön és élvezet. S Marx filozófiája ezt a gyakorlati világnézetet szentesíti és az emberiséget erre az útra tereli." (87. old.)

Ám a marxizmus úgynevezett értékelméletét sem kíméli:

,,Teljesen hamis továbbá Marxnak értékelmélete. Nem igaz hogy az ár vagy csereérték egyedül az árucikk előállítására fordított munkától függ. Mindenesetre ettől is, de még inkább a tárgy viszonylagos hasznosságától: vagyis úgy a munka, mint a hasznosság értékhatározó 88 tényező. Már pedig az árúnak a vevőre való hasznossága alanyi dolog, mely a szükségletektől és körülményektől függ, sőt sokszor értelmi és érzelmi becslésen alapszik, és nem függ az előállításra fordított munkától. Sőt magánál az előállításnál is nemcsak a ráfordított munka határozza meg a tárgy értékét, hanem még inkább a nyers anyag ritkasága és jósága, a munkás esze, ügyessége, vigyázata, szorgalma stb. Marx elméletéből az következnék, hogy egyenlő értéke van; Caruso és egy vásári komédiás énekének, vagy egy híres orvostanár és egy falusi felcser gyógykezelésének mert mindkettő egyenlő munkát végzett; s egy kép, melyen valami kontár egy félévig dolgozott, többet érne, mint egy másik, melyet Rafael vagy Munkácsi három hónap alatt festett; a foghúzás pedig annál nagyobb díjazást érdemelne, minél tovább tartott s minél nagyobb erőfeszítésbe került." (87-88. old.)

Pontosan felismeri továbbá, hogy a tőke fogalma is meghamisított Marxnál:

,,Marx a tőke fogalmát is teljesen meghamisítja. A tőke részint a természetben adott vagyon, mint például a föld, állat, nyersanyag, melyet nem emberi ész és munka alkotott, hanem mint gazdátlan jószágot elfoglalt vagy csekély munkával megszerzett; részint emberi munka eredménye vagy műve, tehát elraktározott munka, de becsületes munka, nem pedig a munkás meg nem fizetett fáradságának elrablott és felhalmozott bére. Nemcsak régen, de még ma is az emberek munka nélkül vagy aránytalanul kevés munkával juthatnak természeti javakhoz, tehát tőkéhez. Igaz hogy van munka nélkül, sőt bűnös úton szerzett rossz tőke is, de van jó tőke is, mely vagy első foglalásból, vagy becsületes munkából jött létre. Nem igaz, hogy értéket csak a munka termel és nem a tőke. A termelésnek két tényezője van, a tőke és a munka; a tőke mintegy az anya, a munka az apa, mely azt megtermékenyíti. Tehát a kettő együtt termel, miből következik, hogy a munka egyedül nem követelheti magának jogosan a termelés egész hasznát. A szigorú igazság szerint a munkásnak annyi bérhez van joga, amennyit elhasznált munkaereje ér s amennyiből tisztességesen megélhet. Ennél többet adni már nem az igazság, hanem a szeretet dolga.

Nem szabad elfelejteni, hogy a munkaadó is dolgozik, sokszor többet és erősebben, mint a munkás. Az ő magasabb képzettségében gyakran sok évnek munkája van felhalmozva, melyet most az üzleti nyereségnek kell megfizetnie. Azonkívül ő szerzi fáradsággal a munkához szükséges anyagot és eszközöket, ő viseli az üzlet egész kockázatát, ő egész vagyonával, talán sok évi munka árán gyűjtött tőkéjével játszik, míg a munkás semmit sem kockáztat. Ekként az üzleti nyereségben benne van a munkaadó iskolázásának költsége, múlt és jelen munkájának bére és a kockázat valószínűségi értéke is; nem lehet tehát mondani, hogy az mindig és tisztán a munkások elhúzott béréből vagy az értéktöbbletből alakul.

Sőt magából a munkásnak kifizetett bérből is keletkezhetik tőke takarékosság által. Képzeljünk egy fej- vagy kézmunkást, ki napi hat órában megkeresi a maga és családja szükségleteit, de azonfelül még két órát önként dolgozik s annak bérét megtakarítja, hogy öregségében, mikor már dolgozni nem tud vagy pihenni 90 vágyik, abból éldegéljen. Itt nyilvánvaló, hogy becsületes munka halmozódott fel, illetőleg a munkás előre elvégezte azt a munkát, melyből öregségében élni akar vagy gyermekeit akarja ellátni. Ez csak nem rossz tőke?! S ha az ilyen tőkét valami hasznot hajtó vállalatba fekteti vagy odaadja kamatra másnak, talán kölcsönképen magának az államnak, hogy addig míg neki vagy családjának szüksége lesz rá dolgozzék, termeljen, pénzt keressen vele, hol van itt a munkás kizsákmányolása? Pedig a takarékpénztárak, részvénytársaságok, szövetkezetek tőkéje, vagy az állampapírokba fektetett, tehát a közjó szolgálatában jövedelmező tőke jórészt a kisemberek ilyen megtakarított munkabéréből alakul.

A tőkére, a vagyonra tehát épp úgy szükség van, mint a munkára; olyan az a gazdasági életben, mint a vér vagy a zsír a testben, mely táplálja és erőforrásul szolgál neki. Tőke nélkül a termelő és munkaadó vállalatoknak nem volna tartaléka és kitartása, hogy a beálló üzleti pangásokat és válságokat átéljék, minek következtében a munkások keresete is állandó bizonytalanságban lebegne. Ahol tőke van, ott gazdagság és jólét van, melyből egészséges gazdasági élet és jó szociális berendezés mellett az alsó osztályoknak is jut; ott van vállalkozás, munka és kereset, olcsóság, kényelem és jólét. Ellenkezőleg ahol tőke nincs, ott se munka, se kereset, se jólét nincs, ott drágaság és nyomorúság van, ott az úr is szegény, a munkás meg koldus.

A tőke tehát nem magában véve rossz. Hanem igenis, van rossz tőke, olyan mely csakugyan a munkás kizsákmányolásából és csalásból gyűlt össze; rosszul megoszló tőke, mely kevés kézben halmozódik fel, míg a nagy tömeg nyomorog; névleges tőke, mely nem alapszik valóságos vagyonon és felhalmozott munkán, hanem irreális üzleteken; tőke, melyet rossz célra, a közjóval ellenkező, vakmerő spekulációra használnak, mellyel a fiktív üzleteket és értékeket a végtelenig szaporítják, míg utoljára az egész gazdasági élet összedől. Rossz a nagy tőke akkor is, ha az államot könnyelmű adósságcsinálásra csábítja, melynek kamatai felemésztik a polgárok munkájának gyümölcsét s a bankok pénztárába gyűlnek. Az ilyen rossz tőke már nem erőtartalékja a gazdasági életnek, hanem vértolulása és elzsírosodása; erre illik, amit Talleyrand a bankokról mondott, hogy úgy tartják fenn az államot, mint a kötél az akasztott embert.

A rossz tőke létrejövetelét és visszaéléseit meggátolni az állam és törvény feladata. Meg kell akadályozni a tőke túlságos felhalmozódását és koncentrációját; a nagytőkével és nagytermeléssel szemben védeni és erősíteni kell a középosztályt, a kisembert és kistermelést, a kisgazdát, kisiparost és kiskereskedőt; a tőke szervezkedésével szembe kell állítani a kistermelők, munkások és fogyasztók szervezeteit; gondoskodni kel), hogy a tőkében a kisemberek is részesüljenek, például részvénytársaságok, termelési és beszerzési szövetkezetek útján; elő kell segíteni a kis üzemek jövedelmezőségét; meg kell nehezíteni a fiktív üzleteket és a túlságos spekulációt; tartózkodni kell az államnak a felesleges adósságcsinálástól és az értékpapír szaporításától; meg kell rendszabályozni a börzét, általában célszerűen korlátozni kell a gazdasági szabadságot. Különösen nem szabad engedni, hogy a tőke kizsákmányolja és megcsalja a munkást. Ha nem is szigorúan jogszerű, de méltányos és okos dolog és a keresztény szeretet követelménye, hogy a munkás bérén felül is részesüljön a munka gyümölcsében, az üzleti nyereségben, sőt alkalmat kell neki adni, hogy öregség és betegség esetére vagy családja számára maga is némi tőkét és vagyont szerezhessen. A beteg, rokkant és öreg munkásról máris gondoskodik az állam, ha nem is mindig kielégítően és nem is a legbölcsebben." (88-92.)

Az osztály nélküli társadalom utópia. De miért? Erre is felel Székely István:

,,A társadalmi osztályokat pedig a szervezett társadalomban megszüntetni nem lehet. Maga a szociáldemokrácia is különbséget tesz fej- és kézimunkások közt, az utóbbiakat pedig ismét szakmunkásokra és közönséges munkásokra osztályozza. Azonkívül kénytelen a munkások közt vezetőket, felügyelőket, előmunkásokat stb. megkülönböztetni. De ezeken a csoportokon belül is vannak természetes és szerzett különbségek, tehát osztályok, melyeket letagadni és eltüntetni nem lehet. Ezek közt az osztályok közt a dolog természeténél fogva 94 mindig lesznek a többinél értékesebbek és érdemesebbek, könnyebb és nehezebb munkával terheltek, vezetők és engedelmeskedők, szóval felsők és alsók, elüljárók és alattvalók. Az osztályuralmat pedig nem azzal kell megszüntetni, hogy annak helyébe egy másik osztály, még hozzá a műveletlenebb, durvább és rendesen erkölcsileg is alantabb álló proletár osztály uralmát tesszük; hanem azzal, ha az alsóbb osztályokat műveljük, javítjuk, jólétbe segítjük, ha mindenkinek megnyitjuk az utat, hogy munkával, becsülettel és takarékossággal felsőbb osztályokba emelkedjék. (Társadalmi capillaritas.)" (93-94. old.)

Nem rejti ezután véka alá azt sem, konkrétan mégis kik felelősek az osztályuralomért:

,,A gyakorlatban a szociáldemokrácia is osztályuralmat csinál, az eddigi műveltebb osztályok vezetése helyett a többnyire műveletlen vagy félművelt és haszonleső szájas munkásvezérek, rendesen a zsidók osztályuralmát." (94. old.)

Mintha egyenesen Aquinói Szent Tamást vagy a jeles dominikánus bölcselőt, Horváth Sándort olvasnánk, amikor Székely a marxizmus nemzet és haza elleni doktrínáját cáfolja meg:

,,Marxnak a nemzet és haza elleni állásfoglalásában egyrészt az eszményeket tagadó materializmus, másrészt az élettel nem számoló elméletfaragó rövidlátás nyilatkozik meg. A valóságban úgy áll a dolog, hogy a földrajzi helyzet, nyelv, közös múlt, közös hagyományok és szokások, gazdasági viszonyok az egy bizonyos területen élő embereket nemcsak külsőleg, hanem lélekben is szent ösztönökkel és érzelmekkel úgyszólván egyetlen nagy családdá kapcsolják össze s egyúttal más népektől elválasztják. Bár a józan ész és keresztény vallás arra tanít, hogy más népeket is mint embertársainkat szeretni kell, de az emberi szív kicsi arra, hogy minden embert egyforma szeretettel zárjon magába, tehát kénytelen azokat, kik hozzá közelebb állnak s akikkel sorsa össze van kötve, jobban szeretni. A haza pedig az a föld, melyen születtünk, melyhez hozzá vagyunk nőve, hol bölcsőnk ringott, hol szülőink csontjai porlanak, az a föld, melyet őseink vére áztatott, melyhez első emlékeink fűződnek, mely táplál és majdan hantjával eltakar, melyen kívül a nagy világon idegenek vagyunk és nincsen számunkra hely. Még az állat is természeti ösztöntől hajtva visszatart a fészkébe és a tájra, ahol felnőtt és lakik. A hazaszeretet a nemzet legerősebb összekötő kapcsa; enélkül széthullanának a népek, államok és országok. S ahol a hazaszeretet kötelékei meggyengülnek, ott előtérbe lépnek az egyedek és osztályok anyagi érdekei, melyek mivel az ember és a világ berendezése miatt teljesen soha ki nem elégíthetők és összhangba nem hozhatók, okvetlenül társadalmi forradalomra vezetnek. A hazaszeretet azonkívül keresztény erény, a szülők és rokonok iránti kegyeletnek kibővülése, a Teremtőnek belénk oltott akarata, ki ily módon jelöli ki helyünket a világon. Még a sivatag lakója is ragaszkodik izzó és terméketlen homokjához s az eszkimó a maga jégmezőihez. Ha a szülőföld nem láncolná magához a népeket, akkor valamennyien a föld legkellemesebb és legtermékenyebb részeire tódulnának s agyonvernék egymást annak birtokáért." (98-99. old.)

Éppen ezért hiú ábránd a ,,proletár internacionalizmus":

,,Az egész világot egyetlen társaságba (internacionaléba) összefoglalni is teljes lehetetlenség. Eltekintve az ellentétes természettői és érdekektől, melyek éppen a szoros viszony miatt folytonosan összeütköznének, az ilyen óriási társaságot kormányozni tiszta lehetetlenség volna. A földrajzi tényezők, nyelv, hagyományok, szokások és ellentétes érdekek ebben a társaságban is csoportokat alkotnának s lassankint elkülönülésre vezetnének. A történelem tanúsága szerint a népek és nyelvek fejlődése inkább az oszlás és differenciálódás, mint az egyesülés irányában halad, s a nemzetek ellenségeskedése tovább szokott tartani, mint barátsága és szövetsége. Az internacionálé tehát az emberi természetbe ütközik s azért azt megvalósítani sem lehetne és még kevésbé fenntartani." (99. old.)

Állandóan visszatérő témája Székely elemzésének a marxizmus valláshoz való viszonyulása:

,,Nemcsak őrültség, hanem azonkívül képmutatás is Marxnak és követőinek a vallással szemben elfoglalt álláspontja. A vallástörténetben való teljes tudatlanságra s a vallási életben való tájékozatlanságra vall az az állítás, hogy a vallás csak gazdasági tényezők és osztályérdek műve. A vallás igenis nagy bölcseleti és történelmi igazságokon, meggyőződésen, a legnemesebb érzelmeken és áldozatkész lelkesedésen alapszik, melyek eszményi magaslatára persze a tudatlan hitetlenség és erkölcsi durvaság felemelkedni nem tud. Erkölcs nélkül semmiféle társadalom fenn nem állhat, legkevésbé a szocialista és kommunista társaság, mely igazán nagy, sőt emberfeletti erényeket tételezne fel tagjaiban. A gazdasági élet jobban rászorul az erkölcsre, mint bármi más, mert az egyik legerősebb ösztön, a vagyonszerzés ösztöne és szenvedélye körül forog. A szociális kérdés nem csupán gazdasági, hanem egyúttal erkölcsi kérdés, melyet csak erkölcsi eszközökkel lehet megoldani. Már pedig erkölcs vallás nélkül legalább a gyakorlatban nincsen. S az embernek, a munkásnak is halhatatlan lelke van, mely értékesebb minden anyagnál s melynek java és túlvilági boldogsága fontosabb minden földi jólétnél. Ez a lélek gondozásra, erősítésre és vigasztalásra szorul, amit csak a vallás adhat meg neki. Mikor a szegény embert vagy munkást a sorscsapások összetörik, mikor lelkét a bűn és fájdalom feldúlja, mikor elhagyatva vergődik betegágyán: akkor tapasztalhatja, hogy legjobb barátja mégis a vallás, az egyház és a pap, aki szenvedésében és halálos ágyán vigasztalja, lelkiismeretét megkönnyíti, nyomorúságát tehetsége szerint enyhíti, esetleg özvegyét és árváit is támogatja.

Az meg puszta képmutatás, mikor a marxisták a vallást magánügynek nyilvánítják, de életfeltételeitől meg akarják fosztani. Azt mondják, hogy vallási célra közvagyont nem adnak, de ezt úgy értik, hogy ami vagyona az egyháznak van, ha magánadományból származott is, azt liquidálják vagyis elrabolják, a vallást intézményeitől megfosztják, házaiból kidobják, papjaitól a megélhetés feltételeit elveszik és őket a hívek mindennapos adományaira utalják. Szóval nem ölik meg a halat, csak kiszivattyúzzák alóla a vizet. Állandó intézményeket napról-napra befolyó bizonytalan alamizsnából fenntartani nem lehet. S ha a pap maga kénytelen az élet anyagi szükségleteiről gondoskodni, akkor nem ér rá szellemi dolgokkal foglalkozni és a hívek lelkét gondozni. Amellett a legtöbb pap éppen a kisemberek és a munkásosztály gyermekeiből kerül; igen sok öreg szüleit, szegény sorsú testvéreit, rokonait és azok gyermekeit segíti. A legtöbb papnak tárcája néhány szegény családnak segélyforrása, nyugdíjalapja és néha valóságos alamizsnapénztár. Aki egy papot kifoszt, az rendesen egy pár szegény családot károsít meg érzékenyen vagy dönt nyomorúságba. S a félrevezetett munkások nem veszik észre, hogy mikor az egyházát és papjait fosztogatják és üldözik, tulajdonképen saját pártfogóik, saját vérük ellen dühöngenek, az ellen az osztály ellen, amelyben az ő gyermekeiknek is a legkorlátlanabb haladás és emelkedés útja áll nyitva." (99-101. old.)

Székely érvelése e ponton kísértetiesen emlékeztethet egy kitűnő francia hitvédő megjegyzésére:

,,A kommunizmus éppen úgy tesz, mint az a ravasz borbély, aki ajtajára fölírta: ,,Holnap itt ingyen borotválnak." A holnap mindig csak holnap marad, és a ma soha sem érkezett el. A kommunista jutalmat akar munka nélkül; a keresztény pedig munka után."

(Louis-Gaston Ségur: Rövid és bizalmas feleletek a keresztény vallás ellen leginkább elterjedt ellenvetésekre. 4. kiadás. Budapest, 1896. Szent István Társulat-,,Alkotmány" Könyvnyomda. 49. old.)

Azoknak is megfelel Székely akik váltig állítják, hogy a kommunizmus eredendően nemes eszme, hiszen őskeresztény eredetű:

,,Míg az őskeresztény kommunizmusnak elve volt, hogy ami az enyém az a tied, addig a mai kommunizmus úgy érti a vagyonközösséget, hogy ami a tied az az enyém. S az első keresztények azért osztották el vagyonukat, mert szellemi javak után törekedvén, az anyagiakat megvetették s mert 109 embertársaikat szerették; ellenkezőleg a kommunisták azért akarják a vagyonközösséget, mert önzők, csak az anyagi javakat becsülik és az élvezeteket keresik. Ez pedig egy kis különbség." (108-109. old.)

Végül, de nem utolsósorban kitér a marxizmus terjesztésében, gyakorlatában szerinte is oroszlánrészű zsidóság reális értékelésére:

,,Általában hiba volna minden zsidót erkölcsileg egy kalap alá vonni. Ma háromféle zsidó erkölcsöt és erkölcstant kell megkülönböztetni: a mózesi, talmudi és a hitetlen zsidó morált, A mózesi erkölcstan az ószövetségi Bibliában van letéve, a maga idején jó is volt, s lényegében (főleg a tízparancsolatban) a kereszténységbe is átment; de mióta helyébe a tökéletesebb keresztény erkölcstan lépett, már túlhaladott álláspont. A talmud-morál vallási és nemzeti szűkkeblűségben és külsőségekben merül ki, úgy hogy aprólékos szertartási és jogi szabályokba fojtja az igazi erkölcsöt. A mai hitetlen zsidóság erkölcstana pedig a faji összetartással párosult materializmus, mely főleg a pénzimádásban és élvezethajhászatban nyilvánul." (121. old.)

Olvasóinkra bízzuk aztán annak megítélését, igaza volt-e Székelynek, amikor a cionisták 1897-ben Bázelben megtartott kongresszusáról készült jegyzőkönyvéről megjegyezte::

,,Még ha a könyv csak társadalmi regény volna is, a benne festett kép oly híven megfelel a zsidó rombolás és világuralmi törekvés tényekben nyilvánuló munkájának, hogy ha nem programszerű terveket, akkor is az életből ellesett tényeket tár elénk." (126. old.)

Mindezek után különösen is megszívlelendőek alábbi sorai:

,,Mikor a kommunista uralom megszűnt, a tisztességes zsidóknak azt kellett volna mondani: fájdalom, ennek a rablóbandának vezérei nagyrészt zsidók voltak, de csak fajra, nem pedig vallásra nézve; minden közösséget megtagadunk velük, sőt követeljük szigorú megbüntetésüket, már azért is, mert bennünket kompromittáltak és veszedelembe sodortak megértjük a k eresztény társadalom felháborodását, kérjük bocsásson meg s ne ítéljen el a sorainkból kikerült hazátlan és istentelen gonosztevők bűneiért minket, hazafias, munkás és vallásos zsidó polgártársakat.

Ha a zsidóság így beszélt volna, nem lett volna antiszemitizmus. Ehelyett nagy része, sajtójával együtt, pártját fogta a rablógyilkosoknak, megrágalmazta és folyton rágalmazza a külföld előtt hazánkat, sőt a megszállott területeken megtagadta a magyarságot és ezt az országot, mely őket egyenlő jogú polgáraivá fogadta» velük mindenét megosztotta, őket valósággal dédelgette» sőt általuk már csaknem az egész országot kisajátítani engedte. A zsidóság másik része pedig, mely már a háborút is felhasználta a gyors gazdagodásra, megerősödve a beözönlött galíciai kazárokkal (s fájdalom, sok hasonló erkölcsű kereszténnyel), megrohant bennünket, hogy árudugdosással, lánckereskedéssel és árdrágítással, valutánk mesterséges rontásával, lehúzza az utolsó ruhánkat s lassú éhhalálba kergessen bennünket. Hisszük, hogy vannak józan és becsületes zsidók; ezek belátására és lelkiismeretére hivatkozunk. Nem a legrútabb hálátlanság és égbekiáltó gonosztett-e az, amit nálunk a zsidóság igen nagy része elkövetett? S lehet-e csodálkozni, ha a keresztény nép jogos felháborodásában nem válogat és nem tesz különbséget, hanem valamennyi zsidó ellen fordul, mikor még a tisztességesebb zsidóság is faji összetartásból védelmébe veszi azokat a gonosztevőket, kik hazánkra és népünkre a történelemben csaknem páratlan gyalázatot és szerencsétlenséget hoztak, hasonlót Jeruzsálem pusztulásához és méltót a Jeremiás siralmaira." (130-132. old.)

Milyen magatartást tanúsítson hát mindezek tükrében a zsidósággal kapcsolatban? Székely felelete:

,,Nem támadó, agresszív, hanem védekező, defenzív antiszemitizmusra van szükség. Védekezni kell nem zsidóüldözéssel, nem pogrommal, hanem szellemi, társadalmi és gazdasági fegyverekkel, tanulással, munkával, takarékossággal, a gyakorlati pályák elfoglalásával, a nép védelmével és gondozásával. Nem szabad engedni, hogy a zsidóság számarányán felül lepje el a kereskedelmi és értelmiségi pályákat. Nagyon meg kell rostálni erkölcsi szempontból azokat, akiket a bírói és tanítói pályákra bocsátunk. A zsidó ügyvédeket és orvosokat is jó lesz szemmel tartani. A keresztény ifjúság meg ne tóduljon mind a jogi pályára, hanem menjen a különben is jobban fizetett gyakorlati pályákra. Ki kell szorítani az irodalomból és művészetből a zsidó üzérkedést, a vallástalan és hazafiatlan szellemet, az erkölcstelenséget." (134. old.)

,,A megtelepedett, becsületes és munkás zsidóság megmaradhat, ha kizsákmányoló és világuralmi törekvéseivel felhagy, ha a nemzetbe őszintén beolvad s a keresztény kultúrához és erkölcshöz alkalmazkodik. De aki külön nemzet akar lenni, faj rokonaival a mi rovásunkra összetartani, idegen, sőt keresztényellenes kultúrában és erkölcsben élni, s általában a be nem olvasztható és veszedelmes túlszaporulat, az keressen magának más hazát. De ne Palesztinában, mely ma már a keresztények szentföldje. Hanem menjenek barátaikhoz, az antantországokba. Vagy ha ott sem kellenek, talán Szyriában, Egyptomban és Mezopotámiában alapíthatnának új zsidó országot vagy gyarmatot. Ez lehetne mindenünnen az alkalmatlan zsidóság levezető csatornája. Ezekhez az országokhoz mint bölcsőjükhöz és régi diaspórához úgyis erős történeti emlékek és kapcsolatok fűzik a zsidókat, s ma azokban éppen fő pártfogóik, az angolok az urak. Persze, hogy a szyrek és arabok szívesen látják-e rokonaikat, az más kérdés." (135. old.)

Miért is hazugság a marxizmus? Székely professzor e kérdésre felelő művének ismerete alighanem nélkülözhetetlen, éspedig korántsem csak történészek részére. Ilyenkor mondhatnók, de szép is lenne, ha honfitársaink ilyen művekből tájékozódnának, és akkor életük is talán más mederben folyna.


Forrás : Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
Milyen az igazi pedagógus?
  2017-05-27 21:31:26, szombat
 
  Attól, hogy valaki kitűnő matematikus, még korántsem biztos, hogy matematikatanárnak is ugyanolyan. Kellenek bizonyos emberi tényezők is ahhoz, éspedig nagyon, hogy valaki valóban pedagógus lehessen.

De ki is eredendően a pedagógus? Neveléssel, tanítással foglalkozó személy. Az ógörög παιδαγωγ& amp;#972;ς (paidagógosz) két szóból áll: a παιδα a ,,gyermek" jelentésű παῖς (paisz) birtokos esetű alakja - tehát jelentése: ,,a gyereknek a valamije" -, az ἀγωγός (agógosz) pedig ,,vezető" (tövében az άγω (agó), a vezet ige).

No de hagyjuk a görögözést, mondhatnók. Derék jó liberálisaink szerint nem szabad a gyermeket ,,vezetni" semmilyen ideológia jegyében sem. De ez önellentmondás! Akinek nincsen világnézete, annak az a világnézete, hogy nincsen világnézete. Idáig azonban, hogy, hogy nem, még nem jutottak el.

Más kérdés persze, hogy a világnézeti nevelésnek párosulnia kell emocionális, érzelmi töltésekkel is. A gyermek ugyanis nem tárgy, hanem alany. Lehet, hogy vannak emberpalánták, akik, pláne más társaikhoz képest, nem ,,szimpatikusak" nekünk. Mégis foglalkoznunk kell velük.

Mindez egy apró elbeszélés kapcsán jutott a minap szembe. Varga Bíró Tamás Facebookján az alábbi történetet osztotta meg:

,,Úgy másfél hónapja történt. Egyszer csak szembejött velem a járdán, a belvárosban. Az én rossz tanárom. Az én gyűlöletesen gonosz, otromba modorú tanárom. Van annak harminc éve is már, hogy négy éven keresztül minden napomat megkeserítette. De annyira, hogy elég volt meglátnom őt az iskolában, a gyomrom máris picinyke görcsbe szorult, a szám pedig idegesen rángatózni kezdett.
S most itt volt előttem. Ő maga volt a piciny görcs. Hajlott háta groteszk ívben feszült, arcvonásait minden lépésnél fájdalom járta át. Kezében vászon szatyor volt, szemeiben meg az elmúlás.
- Jó napot, tanár úr! - köszöntem oda neki, mert hát emberek vagyunk, vagy mi.
- Jó napot, Tamás! - köszönt vissza ő. - Hogy van, hogy van?
- Én jól, köszönöm szépen! - válaszoltam meglepődve, mert nem gondoltam volna, hogy megismer. Ő is látta az arcomon a csodálkozást, ezért magától mondta:
- Na, ne lepődjön meg! Minden diákomra emlékszem. Pláne azokra, akiket utáltam. No. Hát magát ki nem állhattam, Tamás.
- A tanár úr se tartozott a kedvenceim közé. - feleltem neki kényszeredett mosollyal. - De megkérdezhetem, miért nem kedvelt engem?
Az öreg elmélázott picit, majd, mintha a levegőből kapná elő valami bűvész módjára a választ, szemében huncut mosollyal válaszolt:
- Nem volt okom rá. Maga egyszerűen nem volt nekem szimpatikus. De hagyjuk ezeket a régi dolgokat. Inkább meséljen! Sikerült a felvételi az Eltére?
- Nem, nem sikerült, tanár úr. Tetszik tudni, utolsó évben, félévkor kettest tetszett adni.
- Pedig csak ötösei voltak.
- És két négyesem.
- És két négyese. Hát... sajnálom. Viszont ötösre érettségizett.
- Vizsgabiztosi dicsérettel. Ja, és a fiam az Eltére jár.
- Na, látja!
- És tanár úrral mi újság?
- A feleségem meghalt, a gyerekek kirepültek... megvagyok. Na, de nem tartom fel! Viszont látásra!
- Viszont látásra tanár úr! - mondtam neki. És csak néztem, ahogy lassan, öregesen elcsoszog.
Gyomromban a görcs kezdett feloldódni. S mire elnyelte őt az utcasarok, a korábbi jó kedvem is visszajött. Igazán szép napom volt aznap. Úgy látszik, ez a szomorú, gonosz ember elvitte magával minden régi bánatomat."

Minderről eszembe jut - hogy személyes tapasztalatokat már ne is idézzek - Gárdonyi Géza esete. 1879 és 1882 között az Egri Érseki Római Katolikus Fitanító Intézet (a Líceum) növendéke volt, ahol is paptanár professzora, Répássy János (1844-1926) másodéves korában magyar nyelvből megbuktatta, a következő szavakkal: ,,Ziegler marad Zieglernek!", majd a tanítóképesítő vizsgán elégségessel átengedte, de megjegyezte: ,,Fiam, tebelőled sohse lesz nagy ember, de a kenyeredet azért meg tudod keresni."

Igen, ez hangzott el szó szerint, ámde mi történt aztán? Gárdonyi ettől kezdve évről évre levélben köszöntötte professzorát születésnapján (,,Tisztelt Jani bátyám, kedves jó professzorom!" megszólítással), továbbá rendre megküldte neki dedikálva könyveit, hogy lássa, mennyit javult.

Nyilván e küldemények nem voltak hatástalanok: Répássy 1899-ben felkereste Gárdonyit ,,Hárfahangok" címmel egybegyűjtött verseivel, hogy találjon rájuk kiadót. Nos, a tanítvány talált is, a kötet megjelent, mert amint az író fia, József feljegyezte (Az élő Gárdonyi, 1934), ,,az élet másként osztályozott, kitörölte a tanár noteszából Gárdonyi szekundáját".

Nemsokára az agg Répássy elzarándokolt tanítványához. Fia, József nyitott neki ajtót, és miután közölte vele, hogy édesapja nincsen itthon, csendesen, lehajtott fejjel, megbicsakló hangon csak ennyit mondott: ,,Mondja meg neki, hogy az a professzor kereste, aki megbuktatta őt egykor - magyarból. Életem legnagyobb gyalázata volt."

Lássunk csodát! A tanár túlélte tanítványát. Gárdonyi 1922-ben hunyt el, Répássy pedig versben búcsúzott el tőle, mely hattyúéneke lett: Gárdonyi József fel is jegyezte, azzal a megjegyzéssel, hogy ,,csak a végső strófákat másolom ide, azzal a kisdiákos gondolattal, vajon hányast osztályozott volna Gárdonyi e versre, ha véletlenül az ő kezében a notesz a katedrán":

Dicső szép emléked: az egri várfalak
Bebek-tornyán nyugszol akáclombok alatt...
Vitéz Dobó István ott keres fel téged
A régi dicsőségét elbeszélve néked.
Vigasztalásul meg csak azt mondja hozzád:
Ne csüggedj diákom, meg lesz Magyarország!...

Vitézek hazája lett vári sírlakod
Ott pihennek veled az egri csillagok!...
Itt hagyott műveid: ki - gránit, ki - márvány,
Melybe lelked gazdag kincseit kitárván,
Mind a te élő örök emlékeid
Koszorús nevedet dicsőséggel őrzik
A magyar szívébe bele vannak már vésve
Nem irtja ki onnan évek feledése.

Sírdombodon égnek a halotti mécsek
S a szívemből hozzád száll még e hattyúének
Nyugvó poraidra Isten-áldás szálljon:
Álmod legyen üdvös - régi jó diákom!...

Igen, valaha ilyen tanáregyéniségek is voltak, akik tudták az ókori bölcsekkel, hogy errare humanum est, sed in errore perseverare stultum, vagyis tévedni emberi dolog, de benne megmaradni ostobaság.

Tanulság? Meglehet, hogy egy tanárnak bizonyos diákjai nem szimpatikusak. Erről persze nem feltétlenül ő maga tehet. De arról viszont annál inkább, hogy miként kezeli ezt a helyzetet.
Nincsen rosszabb ilyenkor, mint a szubjektív alapon való szelekció. Egy pedagógusnak úgy kell tekintenie minden egyes nebulójára, mint Isten reá bízott növendékeire. Még akkor is, ha ez sokszor ,,nehezen megy". Ki kell belőlük hozza a ,,maximumot". Ehhez pedig sokszor nem kell több, mint egy jó szó, egy szelíd pillantás. Egy ,,csak az értis." Akkor is, ha a gyerkőcnek maszatos az orcája vagy festékes a keze, vagy a modora hagy maga után kívánnivalót.

Kéretik elolvasni ehhez Francois Mauriac elbeszélését (La sagouin, A kis idétlen). Ámde maradjunk magyar példánál! Itt van ,,Az elsodort falu" írója, a pedagógus Szabó Dezső esete. ,,Életeim" című regényes önéletrajzából idézek egy történetet pedagógusi működéséből:

,,A harmadik vagy negyedik osztályban voltam osztályfőnök. Egy Ágoston nevű fiúval meggyűlt a baj. Napról napra nem készült el a feladatokra. Elpróbáltam vele mindent, barátságos rábeszélést, enyhe szigorúságot, hiába. A lehetőségig kíméltem, mert valami különöset vettem észre rajta. Szórakozott volt, eltűnődő, szomorú, mintha valami állandó aggodalom fészkelte volna magát beléje. De a végén is csak kellett valamit csinálni a példaadás kedvéért. Egy napon újból a teljes tagadás álláspontjában találtam a tudomány kínálataival szemben. Mondtam neki:

- Na, fiacskám, az én tudományom már megállott, hogy mit próbáljak még el veled. Szólj édesanyádnak, hogy legyen szíves holnap felfáradni az iskolába.

Teljesen szabályosan, sőt előírás szerint jártam el. A fiú másnap nem jött iskolába, édesanyja sem. A következő reggel egy asszony majdnem önkívületi állapotban rohant az iskolába. A fia tegnap reggel iskolába ment, azóta nem látták. Egész éjjel virrasztva várták. Ő majd beleőrült, s ha a fia nem kerül meg, öngyilkos lesz ő is.

Az Ágoston édesanyja volt. Fiatal voltam s még gazdag az emberi sors minden szánalmára. Az eset gyökerekig megrázott. Íme, a legjobb szándékkal milyen szenvedést idéztem elő. Nem ismertem a családi viszonyokat. Az anya végtelenül ideges, a benyomásokra majdnem felelőtlenül reagáló volt. Az apa zord, mániákus, közte és felesége közt igen rossz viszony volt. Ennek volt terheltje a szerencsétlen gyermek, ez tette képtelenné a tanulásra, ez nehezített szomorúság-páncélt rá. Tudta, ha izenetemet otthon átadja, szörnyű jelenetet fog kiváltani az apjából, és megint csak az anya fog szenvedni. Ezért inkább világgá ment, ha nem tragikusabb szándékkal tűnt el. Az anyja azt mondta, hogy magával vitte apja egyik öreg revolverét.

Az asszonyt igyekeztem lehetőleg megnyugtatni. És annyira mélyről jövő részvét áradt ki belőlem, olyan őszinte jóindulattal sugároztam át, hogy láttam, a kétségbeesett asszonyban nincs ítélet ellenem. Sőt mintha valami anyaság csillant volna fel rám néző szemeiben. A fiúknak megmagyaráztam az esetet minden vonatkozásában. Felhívtam a figyelmüket arra, hogy az életben sokkal nehezebb esetekkel szemben kell helyt állaniok. Mindenki hibázik, kicsiny és nagy egyaránt. De az igazi ember állja a felelősséget a tettéért, és ezzel megváltja hibáját. Nem lehet életrevaló az, aki az első bibitől megfutamodik. A gyermekek nagyszerűen megértettek. Aztán megkértem őket, hogy délután segítsenek megtalálni a fiút. És ha sikerül, bánjanak vele szeretettel.

Délután már fél kettőkor ott volt az egész osztály a Sóstónál. Úgy gondoltuk, hogy talán a vasúti sínek mellett indult Budapestnek. Minden őrháznál, minden viskónál kérdezősködtünk. Néha mintha halvány nyomok merültek volna fel. Későn este, ordas sötétben kerültünk haza, eredménytelenül. Öt vagy hat nap délutánján folytattuk a keresését minden irányban, mindig a vak sötétség lehulltáig. Közben átmenetileg az idő megromlott, ránk vert az őszi eső, s esténként derékig csatakosan kerültünk haza. A gyermekek bámulatos kedvvel és sokszor meglepő okossággal segítettek a nyomozásban. Igaz, és ezt édes tanári magamon vettem észre először, hogy a dologban izgatott bennünket a kalandszerű, a detektívregénybe illő. Nagy volt győzelmünk, mikor egy magános háznál azt vallották, hogy egy fiú betért kenyeret és tejet kérni. A róla adott leírás teljesen illett Ágostonra, és amint később kiderült, ő is volt.

Végre a hatodik vagy hetedik nap reggelén, a fiú édesanyja boldogan állít be az iskolába. A fiú megkerült, de már nem emlékszem, honnan és hogyan. Kért, hogy ne fogadjam túlságosan szigorúan. Megnyugtattam, és bízva lelki hatalmamban, biztosítottam, hogy a gyermek ezután jól fog tanulni.

Másnap nagy esemény volt az osztályban. Mikor bementem az osztályba, úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. De mikor már csak egy negyedóra volt hátra, az én katonás modoromban, melyet egész tanári pályámon megtartottam, kiadtam a parancsot. - Álljatok fel! Fedezz! Vigyázz! Ágoston, gyere ki!
A fiú bűntudatában inkább kihullatta magát, mint jött.
Én szóltam:
- Na, öreg pajtás, te jól meggyalogoltattál minket. Megteszed most azt nekem, hogy a sok fáradtságért felelsz a kérdéseimre?
- Meg - mondta halkan a fiú.
- Tudnál-e becsülni egy olyan pásztort, aki nem törődnék a nyájával, elaludnék, vagy ide-oda kószálna, és ezzel sok kárt okozna a gazdájának?
- Nem.
- Becsületesnek tartanál egy ápolót, akit éjjel a kórházban a betegek őrizetére rendelnek ki, és az megszöknék a korcsmába, s a betegek felvigyázó és segítség nélkül maradnának?
- Nem.
- Elismered, hogy szüleitek azért hoznak titeket ide, hogy a tanárok jó magaviseletre, szorgalomra és hasznos ismeretekre neveljenek titeket?
- Elismerem.
- Kötelességét teljesíti a tanár, ha erre a célra, szükség esetén, büntetésekkel is sújtja a hanyag tanulót?
- Igen.
- Mondd meg egész bátran, fiacskám, semmi bántásod nem lesz érte, igazságtalannak tartottad az én eljárásomat veled szemben?
- Nem.
- Akkor miért tetted, fiam?
A gyermek félrefordította fejét. Nagy, néma könnyek potyogtak szemeiből. Tudtam, mi történik benne. Nagy cirógatás volt a hangomban:
- Ne félj, öreg pajtás, tudom, hogy nem rosszaságból tetted. Nem akartál szenvedést okozni mamádnak. De buzgó csacsiságoddal úgy jártál el vele szemben, mint a medve az alvó gazdájával, akinek egy légy szállt az orrára. Hogy a légy fel ne ébressze a gazdát, egy nagy darab sziklát vágott hozzá. Te is csak több fájdalmat okoztál mamádnak. De mert jó szándék és bátorság volt a tettedben, ez alkalommal elfelejtjük, hogy a cipőink talpa ellen ilyen merényletet követtél el. Most pedig add a jobb mancsodat, mint tanárodnak, és mint idősebb bátyádnak, hogy ezentúl jól fogsz tanulni, és egy kis vidámságot viszel szegény mamád életébe.

A gyermek sírt, jó tisztító, megkönnyítő sírással. A fiúk arcára feljött a legmélyebb jóságuk. Most már egész gyermekes pajtássággal mondtam:
- Fiúk, holnap délután kimegyünk rablósdit játszani. Ágoston lesz a zsandárvezér, tanuljon meg ő is nyomozni.
Boldog kacagás csörgött fel. A fiú sohasem adott többé okot a panaszra."

Bizony a legnehezebb hivatások egyike a pedagógia. Talán csak a medicina versenyhezhet vele. Illetve, bocsánat, a papi hivatás - gondolva a gyóntatásra. De maradjunk most mégis a kiindulópontnál, a pedagógiánál!

Jó ideje más sem hallunk, mint hogy a gyermek eredendően jó, tehát nem büntethető. Mindegy, milyen rakoncátlan, vagy bűnös hajlamú, majd ,,kinövi". Pedig nem. Sok vád érte, éri a régi pedagógiát. Poroszos volt, halljuk lépten-nyomon. Büntetett. Volt nádpálca meg körmös. Meg verbális fenyítés, leökrözés, leszamarazás. (Kéretik e ponton kézbe venni Kosztolányi Dezső ,,Aranysárkány" című regényét, illetve megtekinteni a világhálón Ranódy László és Gyöngyössy Imre belőle készült művészfilmjét.)

Igen, volt fenyíték, ámde többnyire csak jobbítás céljából. Akit címeres jelzőkkel illettek, pillanatnyi ,,teljesítményfüggő"-ségénél fogva kapta azokat. Ha viszont jól teljesített, mindjárt megkapta az ellenkező jelzőket.

Egy persze bizonyos. Aki nem ismeri a gyermeklélek természetét, annak súlyos korlátait, válassza inkább a kutatóintézetet, s a tanári katedrát hagyja másokra. És ez olyan igazság, ami koroktól, rendszerektől független.


Forrás : Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
Mégsem lesz Horthy-szobor Perkátán
  2017-05-15 21:20:34, hétfő
 
  Minden szépen indult, jól ment. Aztán porszem került a gépezetbe. Jó magyar szokás szerint, mondhatnók...

Nemrég mégy úgy volt, hogy május 20-án Perkátán Horthy-szobrot avatnak. Aztán jöttek a szokásos véleménydiktátorok. Tudjuk, kik, honnan jöttek, hol ,,szocializálódtak". A legnagyobb tragédia azonban nem is az, hogy ők olyanok, amilyenek, hanem az, hogy ha egyet szellentenek, majdnem mindenki berezel. A kormánypárti helyi önkormányzat meghátrált.

Hiába, úgy tűnik, Horthy neve sokaknál továbbra is szitokszó, akárcsak a nevével jelzett negyedszázada múlt századi történelmünknek. Érdemes ilyenkor fellapoznunk kontrasztként a két világháború közötti keresztény sajtótermékeket. A mindhalálig rendíthetetlen református Horthyról a legnagyobb elismerés hangján írtak a két világháború közti vezető katolikus értelmiségiek is. Voltak persze, akik nem osztották ugyan teljesen a kormányzó személye körül kialakult nimbuszt, de azt eloszlató hangokat sem igen hallattak. S voltak aztán olyanok is persze, akik ugyan - joggal - bírálták a kor anomáliáit, egyes kormányzati lépéseit, ámde valahogy a kormányzó személyét érintetlenül hagyták. (Jellemző, hogy a kor nagy ostorozói közül ilyen volt az író Szabó Dezső is!)

,,[...] szép a mi kormányzónk élete, mert telve van nagy tartalommal. Kár volna s talán nem is ildomos ezt az életet szuperlativuszokkal elhalmozni. Erre Horthy Miklós nem szorul rá s általa emberi értékelése se növekednék jobban. Azt azonban mégsem szabad elhallgatnunk, hogy ma a legnagyobb magyar, a legkiválóbb államférfiúnk, akiért áldanunk kell az Eget, hogy őt nekünk adta."

Így írt a kormányzóról a kitűnő katolikus egyháztörténész, Meszlényi Antal kanonok (Katolikus Szemle, 1940. január, 36. old.) Vagy itt van például a jeles piarista, Balanyi György történész, aki szintén 1940-ben - Horthy kormányzósága húsz éves jubileumán - ekként köszöntötte őt:

,,1940. március 1-jén lobogódíszbe borult minden magyar város és falu s ünnepi érzések köntösébe öltözött minden magyar lélek. Ezen a napon múlt ugyanis húsz esztendeje annak, hogy a nemzetgyűlés egyhangú lelkesedéssel Magyarország kormányzójává választotta Horthy Miklóst, a nemzeti hadsereg akkori fővezérét s egyben a magyar élni akarás és jobb jövő várás legelszántabb képviselőjét. És az azóta elmúlt húsz esztendő kézzelfoghatóan bebizonyította, hogy a választásban a nemzet géniusza nyilvánult meg: Horthy Miklósnak évek és évtizedek megfeszített munkájával és éjt-napot egybefogó őrlődésével sikerült nyugalmasabb vizekre vezetnie nemzete hajóját. Pedig közben milyen irdatlan nehézségekkel kellett megküzdenie! Milyen szédítő mélységből kellett felemelnie fajtáját. Hiszen, mikor kormányzóvá választották, Trianonban már javában ácsolták a magyar Golgotát és már javában készültek hozzá, hogy szégyenbe, szennybe és vérbe borítsanak mindent, ami csak élete, reménysége és büszkesége lehetett egy nagy múltú nemzetnek. Szent István palástján méltatlan osztozkodás folyt és szerencséjükben elbizakodott szomszédaink milliós tömböket készültek letörni a magyarság birtokállományából.

De ellenségeink nem érték be jelenünk meggyalázásával; ők jövőnket is el akarták rabolni. Ezért állig felfegyverkezve minden oldalról körülzártak bennünket s minden pillanatban készen állottak rá, hogy az élet legkisebb jelének rezdülésére tövig belemártják szuronyukat borzalmasan megcsonkított testünkbe. Gonosz és rosszhiszemű propagandájukkal úgy állítottak be bennünket, mint Európa új rendjének javíthatatlan ellenségeit és mint a háború előtti barbarizmus utolsó szegénylegényeit, akiket egyszerűen ki kell iktatni az új világból. És a félrevezetett, elbódított európai közvélemény készpénznek vette ezeket az otromba hazugságokat és jó ideig gyanakvással, sőt leplezetlen ellenséges érzülettel kísérte minden megmozdulásunkat. Ellenségeink jóvoltából a világ csúfjává és Európa kitagadottjaivá lettünk. Sokáig úgy tekintettek reánk, mint bélpoklosokra és még csak szóba sem akartak velünk állni.

Külpolitikai látóhatárunknál csak belpolitikai helyzetünk volt borúsabb és reménytelenebb. Egyik oldalon a nemzeti újjászületés vágyának apró gyeptüzei villóztak a nélkül, hogy egyetlen nagy, az egész magyar éjtszakát bevilágító lángoszloppá tudtak volna sűrűsödni; a másik oldalon pedig rút nemzeti bűneink: a széthúzás, önösség és gyűlölködés fogyasztották amúgy is csekély nemzeti energiakészletünket. A magyarság lelkében szenvedélyes, de sem formát, sem magához méltó célt nem találó lelkesedés csatázott a bús fatalizmus és a renyhe patópálos kényelmes semmittevésével. Ezért se előre, se hátra mozdulni nem tudott; csak tipródott, vergődött s a helyett, hogy magába tekintett volna, kizárólag másokat okolt kétségbeejtő bajaiért.

Ilyen körülmények közt a nemzet vezetése valóban emberfölötti feladatot hárított a vezérre. És Horthy Miklós habozás nélkül vállalta a feladatot. Mint valamikor az otrantói csatában a parancsnoki hídon, rendületlenül állott őrhelyén, ahová a Gondviselés hívó szava állította. A forrófejűek kalandokra csábító biztatását éppúgy elhessegette magától, mint a reménytelenek minduntalan lemondást sürgető bús elégiáit. Ő csak állott őrhelyén és tekintetével, melyet a tengerek végtelen tükre edzett biztossá, szüntelenül a látóhatárt kémlelte.

És íme rendületlenségével csodát művelt. Mindenekelőtt visszaadta nemzetének elveszett hitét és önbizalmát. A magyarság lassankint ráeszmélt a költő mondásának nagy igazságára: »Nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett.« A forrófejűek és az elégiasírók egyaránt rájöttek, hogy a nemzet megmentésének egyetlen helyes útja a céltudatos és megállást nem ismerő munka. A másik nagy eredmény pedig az volt, hogy lassankint Európa is ráeszmélt a velünk szemben elkövetett égbekiáltó igazságtalanságok tudatára. Mindig többen és többen vették észre, hogy itt a nagy dunai medence kellős közepén egy nemzet él, mely nem sír, nem panaszkodik, hanem összeszorított fogakkal dolgozik és küzd a szebb jövőért. De ugyanakkor észrevették azt is, hogy ennek a nemzetnek élén egy talpig férfi áll, aki nyugodtságával, bölcsességével és egyéniségének megejtő varázsával úrrá tud lenni a legnagyobb akadályokon is. Így Horthy Miklós rendületlensége szinte észrevétlenül átsegített bennünket a lábunknál megnyílt halálos örvényen és újra megszerezte számunkra Európa népeinek megbecsülését.

De ez még nem minden. Horthy Miklós nemcsak hogy ráállított bennünket a helyes ösvényre, hanem azontúl is vezérünk és útmutatónk maradt. Miénk maradt akkor is, mikor a nagy nekilendülések eget ostromló tűzoszlopainak kihamvadása és a nemzeti keserv önmarcangoló jeremiádjainak elhalkulása után ránk köszöntött a robotos hétköznapok szürke egymásutánja s nekünk Zrínyi Miklós szavával élve körmös kézzel kellett hozzá nyúlnunk az új államalapítás roppant felelősséggel járó munkájához. Ebben a nagy munkában eleitől fogva Horthy Miklós járt az élen. Ő volt a középpont; a megújhodást sürgető nemzeti energiák mind belőle sugároztak szerte az országba. A széthúzó, sokszor homlokegyenest különböző törekvéseket ő fogta össze magasabb egységbe és a késhegyig kiélesedett pártellentétek fölött ő képviselte legtisztábban a hamisítatlan nemzeti érdeket. Mert ő a nélkül, hogy a politikát valaha is tanulta volna, politikus volt a javából: józan eszével, bölcs mértéktartásával, kitűnő emberismeretével, mindenekfölött pedig lángoló fajszeretetével mindig ösztönösen eltalálta a középutat s a nemzethalál rémével ijesztő Szkillák és Charibdiszek között biztos kézzel kormányozta a magyarság hajóját. Pillanatnyi sikerek meg nem szédítették, apró kudarcok el nem csüggesztették. Mert ő nem a ma, hanem a holnap számára dolgozott. Ezért munkájában nem a politikus csillogó sikereire, hanem az államférfi maradandó eredményeire tekintett. Így magasodott férfias alakja húsz esztendő alatt a magyar élet világítótornyává, mely felé minden igaz magyar bizakodással tekint s mely lassankint felszakította a bennünket körülölelő nagy éjtszakát. A Felvidék egy részének és a Kárpátaljának visszatérése már egy szebb jövő hajnalhasadásának biztató jelei voltak. Ezért a Gondviselés után elsősorban Horthy Miklós páratlan államalkotó munkájának tartozunk hálával; mert az ő rendületlen nyugalma és bölcs mértéktartása nélkül talán még most is tehetetlen csüggetegségben vergődnénk vagy esetleg végleg rámentünk volna egy meggondolatlan huszáros bravúrra.

Bármiként alakul a jövő, egy bizonyos. Horthy Miklós az elmúlt húsz esztendő alatt kitörölhetetlenül beleírta nevét nemzetünk történetébe, mert átsegítette újkori története legválságosabb korszakán és megmutatta neki a kibontakozás biztos ösvényét. Nem csoda tehát, hogy kormányzósága huszadik évfordulóján minden magyar mélységes tisztelettel és hálával tekintett fel rája és imádságos lélekkel kérte az Úr áldását munkás életére. De ugyanúgy a külföld is meleg elismeréssel adózott Kormányzó urunknak, mert észrevette benne a gondviselésszerű államférfit és államfőt, aki saját nemzete javának keresésével a nagy európai érdekek békés összehangolását is becsületbeli kötelességének érzi.

(A Magyar Kegyestanítórend Budapesti Gimnáziumának Évkönyve az 1939-40. iskolai évről az iskola fennállásának 223. évében. Közzétette: Balanyi György Dr. igazgató. Budapest, 1940. Kiadta az Intézet Igazgatósága. 3-5. old.)

Így is lehet emlékezni Horthyra. Sőt így kellene. Bízzunk a csodában, abban, hogy talán még megérjük, hogy így is lesz.


Forrás : Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
Milyen legyen a magyar nevelés?
  2017-05-09 21:16:54, kedd
 
  Sőt kezdjük ott, hogy általában milyen legyen. Mindenekelőtt legyen tekintettel arra, hogy az embereknek hármas csoportjával kell számolni jellemfejlődésük és személyiségalakulásuk során.





,,Az embereket jellemfejlődésük és személyiséggé alakulásuk szempontjából három csoportra lehet osztani.

Az első csoportba azok tartoznak, akik állandóan felfelé törekedve, meglehetősen korán szerzik meg az érett személyiség jellegét.

A másodikba azok tartoznak, akik, bár mindig előre törekszenek, mégis csak lassan jutnak előre és nem mentesek az erkölcsi vereségektől sem.

Végül a harmadik csoportba azok az emberek tartoznak, akik nem, vagy már nem dolgoznak önmaguk kialakításán, akik lemondottak arról, hogy erkölcsi jellemmé fejlődjenek, akik cselekedeteikben nem elvek, hanem külső benyomások és belső, ösztönös impulzusok szerint igazodnak, belsőleg tehát akarat-nélküliek, szinte amorf jellegűek.

A harmadik, vagyis amorf csoporthoz tartozó embereknek nincs joguk családot alapítani, mert nincs erejük és akaratuk sem erkölcsös házasság és családi közösség alapítására, sem gyermekeik felnevelésére."

(Dr. Schneider Frigyes-Dormúth Árpád: Katolikus családi nevelés. Budapest, 1940. Szent István Társulat kiadása, 32-33. old.)

De mire kell ügyelni ezután? Megint egy általános szempontra, ami a magyar pedagógiának is szerves része. A tiszta életre való nevelésre.

,,Különösen egy pontban tartom hiányosnak az ifjúság tudását: a házasság ismeretében. Az elemi iskolában még nem lehet a házasságról bővebben szólni, mert a gyermekek úgy sem értenék meg az idevágó tanítást. Aztán meg korán is volna olyan igazságokról, kötelességekről beszélni a gyermekeknek, melyek csak évek múlva kötelezik őket. A polgári s középiskolákban sokszor csak átsurrannak a házasságra vonatkozó igazságokon. Az akadémiákon, az egyetemeken meg, sajnos, nincs hitoktatás. Így esik meg, hogy a művelt ifjúság a a házasságra vonatkozó tudományát regényekből, vagy még a regényeknél is rosszabb könyvekből szerzi meg. Szinte undorító, hogy micsoda fölfogással bírnak sokan a házasságról. Pedig mily fontos, mily fenséges a házasság az Isten gondolata szerint. A tiszta életnek nagy kötelessége is legelső sorban a házasság rengeteg méltóságában nyeri magyarázatát. Miért ne beszélhetnénk hát azoknak a házasságról, kik tán egy-két év múlva tényleg házasságra lépnek?"

(Szuszai Antal: A tiszta életről. Kalauz mivelt, serdült ifjak számára. Előszó: Prohászka Ottokár. Budapest, 1906. Stephaneum Nyomda R. T. Az esztergomi főegyházmegyei hatóság 1436. sz. engedélyével. 9. old.)

Arra is tudatosítanunk kell gyermekeinket, miben is áll az igazi emberi nagyság?

,,Mily kicsinyes az emberek fölfogása! Ha nagyságról van szó, pompára, hatalomra, befolyásra gondolnak; a lelki nagyság, a nagy jellem alig jut eszükbe. Ha kiejted e varázsigét: boldogság - pénzre, érzéki élvezetekre, anyagi jólétre gondolnak. A mit a legtöbb magának kíván, az jó hivatal, biztos jövedelem, jó házassági parti; valóban nyomorúságos dolgok. Ha 30-40 éven át aktákat fogalmaztál avagy mint államtitkár a nevedet írogattad az akták alá, ha mint a lepke virágról-virágra száll, te is ide-oda szaladgáltál, hogy az élet örömeiből részedet kivegyed; ugyan, mi nagyot műveltél? Ez volna az élet napszáma, melyet Isten rótt ránk? Tagadom. Istennek sokkal különb terve van az emberrel. Tested-lelked egész világ s e világ művésze te vagy s Isten akarata, hogy magadból remeket alkoss. A hivatal mellékes dolog, vele lerovod kötelezettségedet a társadalom iránt s megszerzed a jogot a mindennapi kenyérre; a fő lelked művelése. Ez az élet igaz napszáma. A cinizmus ugyan azt mondja, a becsületből nem lehet megélni; sok ember szemében a jellem nem érték, Isten azonban a szerint ítél, hogy mivé tetted magadat."

(Szuszai Antal: A tiszta életről. Kalauz mivelt, serdült ifjak számára. Előszó: Prohászka Ottokár. Budapest, 1906. Stephaneum Nyomda R. T. Az esztergomi főegyházmegyei hatóság 1436. sz. engedélyével. 20-21. old.)

Ha ugyanis mindezt nem vesszük kellően figyelembe, elkövetkezik a dekadencia, a hanyatlás - idejekorán:

,,Megdöbbentő jelenség a világtörténelemben, hogy a kultúra magaslatán álló népek züllésnek indulnak: a kaldok, egyiptomiak, görögök, rómaiak nem a műveltség kezdetén, hanem a kultúra magaslatán pusztultak el.

A kultúra ugyanis nagyrészt nem egyéb, mint az élvezeti eszközök megteremtése s ha az anyagi kultúra nem jár együtt erkölcsi műveltséggel, a kultúra haladásával lépést tart az élvezetek fokozása. A folytonos érzéki élvezetek, melyek közül természetesen ama legerősebbek se hiányzanak, a legrövidebb s legbiztosabb úton viszik a népeket a romlásba. Az anyagi kultúra rendszerint az élvezetek túltengésével jár s így lesz a kultúra a népek átka."

(Szuszai, i. m. 149-150. old.)

Mintha korunk hedonista, iskolafalakban is beférkőzött életszemléletének üzenne hadat Szuszai:

,,Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk; még kevésbé lehet életünk célja, hogy élvezzünk. A mi az ember nemesebb felét, a lelket éhesen hagyja; a mi még az állatot, a testet sem tudja megelégedetté tenni; a mi az egész embert rontja, gyengíti - az nem lehet életcél. A boldogság már ebben az életben is nem lehet a felső tízezrek, a pénzzel bírók kiváltsága. Az Úristen a megelégedettséget, a szív boldogító békéjét nem a pénzes zsákhoz kötötte. A földi boldogsághoz ugyanazon úton jut el az ember, mely a túlvilági mennyországba vezet, a boldogságnak ez az útja az önmegtagadás meredek ösvénye. Nem az a fő, hogy az embernek sokja legyen, hanem az, hogy beérje azzal, a mije van s ne kívánkozzék az után, a mije nincs."

(Szuszai, i. m. 152. old.)

Nem lehet elégszer hangsúlyozni ugyanakkor, hogy a nevelés nemzeti karakteréhez a hősies emberré nevelés mennyire lényegileg hozzátartozik:

,,A hősi élet útja nálunk nem lehet más, mint a magyar erkölcs útja. Itt találkozunk a legnagyobb rontással és itt kívánatos a legteljesebb negatívum: zsidómentessé kell tennünk erkölcsi világunkat. A magyar erkölcs megbecsüli a vért, hitelt ad a szónak, becsületet szerez a cselekedetnek, elismeri mások érdekét, értékeli mások sajátságát, megfér egymással és alkotó munkája arányában értékel mindenkit... De a magyar erkölcs mindenekelőtt férfias: hősi. Idegen tőlünk az érzelgés, az olvadékonyság, a puhaság, a vonaglás. Az egész magyar életet ez a férfias keménység jellemzi: nélkülözést, forróságot és hideget, észvesztő vihart és hihetetlen teljesítményeket zokszó nélkül bírunk. Igazán mély érzéseinket el sem mondjuk. Ha egy magyar költő történetesen sír, abban a fajtája féltése és ezeréves bánata fakad fel, nem pusztán az egyéni nyavalygás. A magyar ember nem élveteg, akármilyen mély érzelmek hatják is át. A magyar szereti a munkát. Azért nem adja át a földjét a legtöbb gazdálkodó késő öregségéig. Az egész magyar élet elhanyatlását jelentené az elférfiatlanodás. Nekünk éber figyelemre, kemény akaraterőre, tűrni tudó önfegyelemre, szakadatlan lélekjelenlétre, rugalmas testre, acél izomra, vas idegekre, férfias jellemre van szükségünk: hősi lélekre."

(Kincs Elek: Múltunk és jövőnk. In: Új magyar nevelés. Szerkesztette: Kincs Elek és Nagy Ferenc. Budapest, 1942. MEFHOSz Könyvkiadó-Hungária Nyomda Rt. 264. old.)

Midőn e - nem mai - sorokat idéztem, eszembe ötlik, mennyire más volt azért a magyar gyermekekre hazánkban nyíló világ 1945 előtt. Akarom mondani, mennyivel jobb volt. Akkor iskoláink az életre neveltek. Ezért írhatta egy bencés akkor:

,,Arra a lehetőségre nem is merünk gondolni, hogy a magyar nevelés templomában nem magyar és nem keresztény érdekeket szolgáló kufárok is volnának... Mert ha volnának, korbáccsal kell kiűzni őket a magyar iskola templomából..."

(Szivós Donát: Szülők, tanárok négyszemközt. Budapest, 1944. Korda R. T. 384. old.)

Szintén őt idézem (u. ott):

,,Ha a tanár észreveszi, hogy lélekkufárok konkolyt hintenek az iskola tiszta búzája közé, akkor a tanárnak vállalnia kell a magyar tanár sorsát, és ki kell menteni a magyar bárányokat a farkas torkából még akkor is, ha ezért üldözés és meghurcolás jár. Mert ilyen körülmények között félni és meghunyászkodni bűn az Isten és a magyarság ellen."

Megszívlelendő gondolatok ma is. Milyen jó, hogy van kikhez visszanyúlnunk. Óriások vállain állhatunk. De félve kérdem, vajon állunk-e?


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
Kiknek a műve a nők, az anyák megrontása?
  2017-05-09 21:13:19, kedd
 
 



,,Magyar hölgynek születtél, / Tedd hivatásodat! /Egy hon nemtője lenni, / Mi szép egy gondolat! / Oh hölgy, ki ezt betöltéd, / Mi szép vagy és mi nagy! / Rendeltetés az égből, / A földön áldva vagy." Így írt 1847-ben Garay János. De hát nem mindenki gondolja ezt jó ideje így...Maradjunk Garay sorainál. Nemtője egy honnak! Gyönyörű megfogalmazása ez az anyaság mindenkori értelmének. Nem is lehet elégszer idézni - főleg ma. Ma, amikor az ,,emberi jogok", a ,,haladás", a ,,demokrácia" szószólói hallani sem akarnak már anyaságról.

Nem olyan új keletű ez persze. Nem ama 1968-as lázadás és az azóta rákként tovaterjedő ultraliberalizmus gyermeke. Sokkal régebbi, mint gondolnók.


Kezemben Mindszenty József bíboros egyik könyve, amit úgyszólván mindenkinek ismernie kellene. Ennek egyik fejezetéből idézek. Címe: ,,Az anyák és a vallás."

,,A szabadkőműves szertartáskönyv a felvételi eskü után két emelvényhez vezeti az új ,,testvért"; az egyiken a pápai hármas korinával, a másikon a királyi koronával fedett koponya áll; az első előtt a nagymester azt kiáltja: ,,Gyalázat, gúny és halál az impostornak!"; a másodiknál pedig: ,,Gyalázat, gúny és halál a zsarnoknak!". Ezt ismétli a ,,testvér". De - jól látja a szabadkőmívesség - a két szent koronát megelőzően egy harmadik, drága koronát kell összezúznia.

A kárhozat üzen

,,Hogy a katolicizmust megronthassuk - mondja az Instruction de la Vente - elsősorban a női nem valláserkölcsi érzületének teljes kiirtására kellene törekednünk; de minthogy ezt tökéletesen elérnünk lehetetlen, úgy legalább de annál nagyobb erővel oda kell törekednünk, hogy a női nemet erkölcsileg megrontsuk, meggyalázzuk. A női nem erkölcsi megrontása az a gyilok, amely a katolikus Egyházat szíven találja."

(Cretinean-Joly: Le Église romaine en face de la Revolution. t. I. p. 50.)

Azóta (1864), hogy ezt a jelszót kiadták, kezdték megrendezni a francia páholyok a mindkét nembeli szabadkőmívesek titkos éjjeli üléseit, éspedig ennek az elvnek érvényesítése érdekében förtelmes orgiákkal. És így indulnak el a páholyok mélyéről az ördög és pokol ihletésével a női ,,jogok".. Azok a romboló törekvések (hitetlenség tudománya, divat- és démon-kultusz, az erkölcsromboló mozi, színház, irodalom, freudizmus, feminizmus, szociáldemokrácia, bolsevizmus stb.) [...] innét indulnak útjukra. Hazug szemforgatással, farkcsóváló hízelkedéssel. Ígérnek hírnevet és becsülést, közszereplést és nagy jogokat; hozzá mindehhez hatalmas piacot; és csak egyet kérnek, csak egyet: mondj le édesanya az életcélodról; arról, amit eddig szentnek tartottál, amiben eddig csodát műveltél! Mondj le fájdalmon szerzett boldogságodról, a gyermekedről! Térj le az Istentől eléd tűzött életirányról, lökd el magadtól a családi életet! Felejtsd el azt, ami eddig a lelked kedves légkörét megadta, amivel gyermeked lelkét telítetted; Istent, hazát szeretni többé ne taníts, a régi erkölcsöket többé ne hirdesd!...

Évtizedeken át hallatszottak hangok, hogy a vallás magánügy a nőmozgalom terén is, sőt a vallás felesleges a nőnek is. Azt a mélységes vonzalmat, amely a keresztény nőt Krisztushoz fűzi, azzal támadják meg és akarják gyengíteni, hogy Krisztustól megtagadnak minden fensőbbséget Confucius, Mohamed és Zarathusztra felett, amint ezt 1908-ban a római feminista világkongresszus megtette. [...] A női finomságot, tisztaságot és szemérmet nem kímélik. A legkényesebb dolgokat felháborító nyíltsággal, hamisítatlan angol hidegvérrel tárgyalják, amint ez akárhányszor megtörtént a női »felvilágosító« gyűléseken Budapesten is. Tiszta lelkű nőket gyermekirtásra, ördögi rafinériákra oktatnak nyilvános gyűlések keretében: ,,Nők, szeressetek, mert ehhez jogotok van, de a termékenység nem kötelességtek. A nő életét felemészti az anyaság s amikor élhetne, szenved s amikor fiatalsága jogán élni akar, ugyanakkor mártírja a társadalomnak... Esztétikai szempontból is meg kell kímélni a nőt attól az állapottól, amely elrútítja termetét."... Bocsánat, hogy ilyen szavakat ide iktattam! Nő, ,,művelt" hölgy, Mrs. Nelly Roussel előadásaiból ragadtam ki őket."

(Mindszenty-Pehm József: Az édesanya. 3. bővített kiadás. Zalaegerszeg, 1942. ,,Zrínyi" Nyomdaipari Rt. II. köt. 279-280. old.)

Íme tehát a válasz a címbeli kérdésre. Sokkoló sorok. Egy azonban bizonyos: ha van Európában ország, melyben a többihez képest a legkevesebbet tudtak ártani nőinknek a páholybeliek, az a - miénk. Aki nem hiszi, menjen el Németországba vagy Franciaországba. Vissza fog ide kívánkozni.


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
Ma fiú vagy, holnap leány – ez a gender-ideológia
  2017-05-06 22:44:32, szombat
 
 



Olvasom, hogy a Harvard Egyetemen a diákok neme akár ,,napról-napra változhat". Ma fiú vagy, holnap leány. Ennek a tagadása pedig diszkrimináció, lázadás az emberi jogok ellen, magának az erőszaknak egyik formája.

Az egyetem meleg aktivistái, derül ki a CampusReform beszámolójából, szórólapot osztogatnak a ,,transzfóbiával szembeni küzdelemre" buzdítva. Sőt az is rajta van, hogy nem csak két nem létezik, ráadásul ,,a nem az folyékony és megváltoztatható". Gender elleni támadás már az is, ha valaki egy férfit férfi nemű névmással szólít meg.

,,A gondolatmenetet követve tehát, amikor Jézus a Máté 19-ben azt mondja ,,Nem olvastátok-e, hogy kezdettől fogva férfiúvá és nővé teremtette őket", ez erőszaknak minősül" - fogalmazott Chris Pandolfo, a Conservative Review újságírója.

Ilyenkor mondom azt, hogy ide vezetett a liberalizmus. Szabadíts fel önmagadat, élj önmagadnak! Persze mondhatnók erre, a tizenötödik századi Itáliában az egyén ,,önfelszabadítás"-át célul kitűző Ficino sem gondolt azért ilyesmire, vagy az a Luther, aki élete alkonyán arról panaszkodott, hogy a ,,reformáció"-val elszabadult ,,új erkölcsök" által soha nem látott romlás következett be.

Egy a tanulság: elég csak egy pillanatra elengednünk Isten kezét. Az ördög, a bibliai fajta, kaján vigyorral pontosan csak erre vár. Több mint ötszáz éves romlási folyamat ,,érik be" ma. Vigasz? Keresztes Szent Jánostól olvasom:

,,Vigyázz arra, hogy ne szomorkodjál azonnal a világnak visszataszító eseményein, mert nem tudhatod, hogy mi jót hoznak magukkal az isteni Gondviselés rendelkezéséből a kiválasztottak örök örömére."

(Keresztes Szent János aranymondásai (maximái) az év minden napjára. Fordította: P. Ágoston sarutlan kármelita. 2. kiadás. Budapest, 1943. Kiadja a Budapesti Kármelita Zárda. Korda R. T. Nyomdája. 34. old.)

No de mi jót hozhat a genderőrület ezen újabb megnyilvánulása? Felismerését annak, hogy a liberalizmusból egy csepp is halálos dózis.



Forrás : Link


Naponta váltogathatják a nemüket a diákok, ,,erőszakos" aki mást mond





A Harvard Egyetem meleg aktivistái egy iskola által szponzorált útmutatót osztogatnak a hallgatók között, amely a ,,transzfóbiával szembeni küzdelemre" buzdít. A világ egyik elsőszámú egyetemén megdöbbentő hallgatói útmutatót tette közzé. A leírás szerint a diákok neme akár ,,napról-napra változhat". Ennek a tagadása ,,az erőszak egyik formája".

A leírás tanulsága szerint ,,tény", hogy több, mint két nem létezik. ,,A nem az folyékony és megváltoztatható" - írják az útmutatóban.

A harvardi csoport szerint a transz emberek életét fenyegeti a ,,rögzült kettősség" és a ,,biológiai esszencializmus". Előbbi a férfi-női nemi kettősséghez való ragaszkodást, utóbbi a biológiai nemiség állandóságát jelöli.

A LMBTQ aktivisták szerint életveszélyes valakit más nemi jelzővel illetni. Például gendertámadásnak minősülhet, ha valaki egy férfit férfi nemű névmással szólít meg.

A bibliai világnézetet ,,transzfób félreinformálásnak" nevezik. Ami pedig ,,rendszerszintű erőszaknak" minősül.

,,A gondolatmenetet követve tehát, amikor Jézus a Máté 19-ben azt mondja ,,Nem olvastátok-e, hogy kezdettől fogva férfiúvá és nővé teremtette őket"... ez erőszaknak minősül" - fogalmazott Chris Pandolfo, a Conservative Review újságírója.

A Campus Reform információja szerint több harvardi diák is szóvá tette, hogy miért ilyen polkorrekt útmutatóra költik az egyetem pénzét.

Úgy tűnik a tradicionális értékeket ma erőszaknak bélyegzik, miközben a szólásszabadság eltörlését szorgalmazó tombolást pedig igazságnak.


Forrás : Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
     1/50 oldal   Bejegyzések száma: 498 
2017.11 2017. December 2018.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 69 db bejegyzés
e év: 1402 db bejegyzés
Összes: 22850 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3735
  • e Hét: 23549
  • e Hónap: 90796
  • e Év: 2220324
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.