Regisztráció  Belépés
kalmanpiroska.blog.xfree.hu
Minden kegyelem. Kovács Kálmán
1968.04.24
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Az apa lakomája
  2016-07-06 08:00:18, szerda
 
  7. Az apa lakomája


,,...hallotta a zenét és a táncot."


Ha hiszünk az evangéliumban, és Jézusban békességre, új énre és új istenkapcsolatra találunk - akkor hogyan tovább? Hogyan változik meg az életünk, ha arra alapozzuk, amit Jézus mond a kegyelemről, a bűnről és a reményről?
Ézsaiás az új égről és új földről szóló próféciájában azt hirdeti, hogy mint minden hazaérkezést, úgy a végső hazatalálást is egy óriási ünneplés jelzi majd. Jézus is folyton úgy beszél az üdvösségről, mint egy hatalmas buliról: ,,sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, az asztalhoz települnek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában"( Mt 8,11 ). Továbbá úgy rendelkezik, hogy az üdvösség jele egy étkezés legyen - ezt hívjuk ma eucharisztiának vagy úrvacsorának. Természetes, hogy az elveszett fiúk példázata is egy nagy lakomázással végződik, amely Isten végső vendégségét szimbolizálja - a mennyegzői ünnepséget az idők végén. Vajon miért fogalmaz így Jézus? Mert ennél gazdagabban és életszagúbban nem lehet kifejezni azt, hogy mit jelent a Jézustól nyert üdvösségre alapozott élet.
Egy ünnepi lakomát négy síkon élünk meg, ahogyan Jézus üzenete is négyféleképpen formálja át az életünket.


Az üdvösség élményszerű


A lakoma betölti az étvágyunkat és az érzékeinket egyaránt - eltelünk az ízekkel, az illatokkal, a hangokkal, a látvánnyal. János evangéliumának 2. fejezetében van szó arról az esküvőről, ahol elfogy a bor. Mind az ifjú házasok, mind a násznagy, a ceremóniamester óriási blamázsnak néz elébe. Istentől kapott erejét Jézus úgy mutatja meg először a nyilvánosság előtt, hogy több hordónyi vizet borrá változtat. Különös, hogy Jánosnál úgy jelenik meg ez a csoda, mint ,,jel", amely Jézus küldetésének leglényegét előjelzi. De hogyan? Miért azzal jelzi előre Jézus megváltói feladatát, hogy majd hatszáz liter vizet kiváló minőségű borrá változtat, és ezzel megmenti a bulit?
A válasz az, hogy Jézus azért jött a világba, hogy ünnepi örömet hozzon. Ő az igazi ceremóniamester, a lakoma ura.
Azt tudjuk, hogy helyettünk vette magára bűneink büntetését. Ezért aztán a teológusok az üdvösség jogi, bírói oldalát szokták hangsúlyozni, hiszen Jézus a felmentő ítéletet biztosítja nekünk. De az üdvösségről nem csupán objektív és jogi terminusokkal szólhatunk, mert az egyben nagyon is szubjektív és élményszerű. A Biblia érzéki nyelven beszél róla, azt kívánja, ,,ízleljük és lássuk" az Úr jóságát - ne csupán elmélkedjünk róla! Jonathan Edwards ezt mondja Szent és természetfeletti fényesség című híres prédikációjában: ,,Egy dolgo hinni, hogy Isten kegyelmes és szent, és más dolog a szív megújult érzékeivel érezni ennek a szentségnek és kegyelemnek a gyönyörűségét. A különbség aközött, hogy elhisszük vagy megízleljük Isten kegyelmét, pontosan annyi, mint aközött, hogy racionálisan belátjuk, vagy valóban érezzük, hogy a méz édes."
Az üdvösség Jézusban: ünnep. Amikor hiszünk és megnyugszunk Jézusban, ő valósággá válik a szívünkben a Szentlélek által. Szeretete olyan, mint a méz vagy a bor. Vagyis nemcsak hisszük, hogy szeret minket, hanem valósággal megéljük szeretetének szépségét és erejét. Jézus szeretete valóságosabbá válik minden más szeretetkapcsolatnál. Örömöt, energiát, vigasztalást ad. Felemel és megszabadít félelmeinkből, ahogyan senki más. Hát ebben áll a különbség. Ha szégyen és bűntudat emészt, ne csupán az Isten kegyelmének absztrakt eszméjében higgy - szükséged van rá, hogy érezd, a szíveddel ,,ízleld" a kegyelem édességét! És akkor megérzed, hogy ő elfogadott. Ha aggódsz, szorongsz, ne csak azon elmélkedj, hogy Isten a történelem irányítója! Arra van szükséged, hogy lásd - szíveddel - ragyogó nagyságát. És akkor tudni fogod, hogy minden az ő kezében van.
De vajon lehetséges-e megtapasztalni mindezt? Sokaknak ez nehezen megy, mert racionálisak, visszafogottak. Némelyek viszont annyira éheznek a misztikus megtapasztalások után, hogy minden erősebb érzést az ,,Úr sugallatának" tartanak. Szóval többnyire túlságosan akarjuk, vagy épp nem akarjuk eléggé azt, amit Jézus nyújt. Ez pedig az, hogy az Atya jelenlétében élhetünk. Vagyis most még ennek csak az előíze, amely hol felerősödik, hol elhalványodik életünk folyamán, miközben imádkozunk és keressük az ő arcát a Lélek által.


Az üdvösség materiális


Az evés fizikai, anyagi tapasztalat. Jézus úgy rendelkezett, hogy étkezéssel emlékezzünk rá, az úrvacsorával, és a történelem végpontja is egy lakoma, a Bárány mennyegzője. A feltámadott Krisztus együtt evett a tanítványaival, amikor találkozott velük (Lk 24,42-43; Jn 21,9). Mit jelent mindez? Többek közt azt, hogy Jézusnak fontos az anyagi világ.
A Teremtés könyve arról számol be, hogy amikor Isten megalkotta a világot, végignézett rajta, és látta, hogy az ,,jó". Isten szereti az anyagi létezőket, és gondoskodik róluk. Jézus feltámadása, az új ég és új föld ígérete mutatja, hogy mindez milyen fontos neki. Nem csupán az egyéni megváltástörténetek színtere a világ, amelyet félre lehet dobni, amikor végül mind eltávozunk a mennybe. Nem - Jézusnak nemcsak az egyéni üdvösség és bocsánat a célja, hanem a világ megújítása, kigyógyítása a betegségekből, a szegénységből és a halálból. A történelem végpontja nem egy magasabb rendű testetlen tudat, hanem az ünnep. Isten színes, ízes, fényes, illatos, hangokkal teli világot alkotott, melyben rengetegféle létező él egymással összekapcsolódva. Ez a világ tönkrement és bemocskolódott - ám Isten nem nyugszik, míg rendbe nem teszi megint.
Ha az anyagi világ illuzió, ahogy a keleti filozófiák mondják, vagy átmeneti másolata az ideák világának, ahogy Platón tanítja, akkor nem számít igazán, mi történik ebben a világban vagy ebben az életben. Csak a lelki és szellemi dolgok számítanak. De Jézus nemcsak lélekben, hanem testben is feltámadt. Isten lelket és testet teremtett, és mind a kettőt meg fogja váltani. Jézus szolgálatának minden mozzanata erre utal. Ő nemcsak igét hirdetett, hanem meggyógyította a betegeket, megetette az éheseket, és gondot viselt a szegényekre.
Máté evangéliumának 25. fejezetében Jézus az ítélet napjáról beszél. Sokan fogják őt majd akkor ,,Úrnak" szólítani, de Jézus azt mondja, hogy ha nem szolgálták az éhezőket, a jövevényeket, a betegeket, a bebörtönzötteket, akkor őt magát sem szolgálták. Ez nem mond ellent annak, amit Jézustól a tékozló fiú parabolájában hallottunk. Nem arról van itt szó, hogy csak a szociális munkásoké a mennyország. Hanem azt mondja itt Jézus: ha te pontosan tudod, hogy kegyelemből megmentett bűnös vagy, akkor szociális lelkiismereted érzékennyé válik, és támogatni fogod a szegényeket. Ehhez a fiatalabb testvérek túlságosan magukkal vanak elfoglalva, az idősebb testvérek pedig túlságosan önigazultak.
Talán a keresztyénség a leginkább anyagcentrikus a világvallások sorában. A jézusi csodák nem a természet rendjének felforgatását, hanem a helyreállítását célozták. Az Isten által teremtett világ nem a vakság, a lepra, az éhezés és a halál világa volt. Jézus csodatettei azt jelzik, hogy egy napon a teremtés megromlott állapota helyreáll. Egy keresztyén ember így említheti egy lapon a lelkek megmentését és a közösségi ellátórendszerek kiépítését, a biztonságos utak és óvó otthonok kérdését - hitelesen.
Jézus gyűlöli a szenvedést, az igazságtalanságot, a gonoszt és a halált. Azért élte át mindezt, hogy legyőzze és egy napon kitakarítsa a világból. Ezek után a keresztyének nem nézhetik közönnyel az éhezést, betegséget, a kiszolgáltatottságot. Marx a nép ópiumának nevezte a vallást, olyan altatószernek, amely érzéketlenné tesz az egyenlőtlenségre, mert ,,jön majd a sült galamb". Ez olyan vallásokra lehet igaz, amelyek azt tanítják, hogy az anyagi világ lényegtelen vagy illuzórikus. A keresztyénség viszont azt vallja, hogy Isten annyira ellene van a világ szenvedésének és elnyomásának, hogy közbelépett, és tett ellene. A keresztyénség semmiképpen sem ópium - inkább repülősó!


Az üdvösség egyéni


Az étkezés táplál, a táplálék serkenti a növekedést. Az úrvacsora avagy eucharisztia az Isten kegyelmében való növekedést is jelképezi. Az élethez és a növéshez rendszeresen enni és inni kell. Ezt kell az Isten igéjével is tennünk. A legszemélyesebben kell elsajátítanunk, hogy egyre inkább mindannak a középpontjába kerüljön, amit látunk, gondolunk, érzünk. Így lehet spirituálisan növekedni - bölcsességben, szeretetben, örömben, békében.
A vallásos gondolkodás alapformulája: ,,mivel engedelmeskedem, ezért Isten elfogad". Az evangéliumi gondolkodás alapformulája: ,,mivel Isten Jézus által elfogad, ezért engedelmeskedem".
Ahogy láttuk, az ember először úgy lép kapcsolatba Istennel, hogy hiszi az evangéliumot. Ebből egy újfajta istenkapcsolat és egy új én sarjad. De ne gondoljuk, hogy ha egyszer elhittük, már több dolgunk nincs is az evangéliummal! Luther egyik alapvető meglátása az volt, hogy a ,,vallás" az emberi szív alapműködése. A számítógépünk alapműködése csak akkor változik, ha átállítjuk. Luther tehát azt mondja, hogy az ember szíve még a megtérés után is visszaállhat az alapállapotba, ha nem állítjuk át direkt, és ha kell, többször is az evangéliumi állapotba.
Az ember újra és újra, szinte ösztönösen más dolgokban - és nem Istenben - keres jóváhagyást, reményt, biztonságot, visszaigazolást. A felszínen hiszünk az evangéliumban, egy mélyebb szinten már nem. Az emberek visszajelzése, a szakmai siker, a hatalom, a ,,törzsi" identitás: ezek a dolgok jóval inkább a szívünk ,,működési hiteleként" szolgálnak, mint Jézus áldozata, és ezért még mindig a félelem, a harag és az önuralom hiánya határozza meg az életünket. Ezeket nem lehet csupán akaraterővel vagy bibliai igazságok bebiflázásával megváltoztatni. Csak úgy lehet tartósan változni, ha az evangélium áthatja a gondolkodásunkat és a szívünket. Belőle kell táplálkoznunk, részünkké kell hogy váljon. Így növekedünk.
De hogy működik ez? Sokféleképpen. Adakozóbbá akarsz válni? Ez nem akaraterő kérdése. Inkább azon kell elgondolkodnod, mi tart vissza attól, hogy többet, radikálisabban adj. Sok embernek a pénz a tisztelet és az elismerés elnyerésének eszköze, ami azt az érzést adja meg, hogy mi irányítjuk az életüket. A vagyonba helyezzük reményünket és bizodalmunkat. Nézzük meg, hogyan segít Pál a korinthusbelieknek, hogy adakozóbbakká váljanak! Nem gyakorol rájuk nyomást, nem mondja, hogy ,,én vagyok az apostol, és ti tartoztok nekem ennyivel". Az érzelmeikre sem apellál, nem mesél nekik szívfacsaró történeteket a szegényekről, nem mondja, hogy a korinthusbelieknek sokkal több mindenük van, mint a nélkülözőknek. Ehelyett Pál így szól: ,,ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok" (2Kor 8,9). Visszavezeti őket az evangéliumhoz. ,,Gondoljatok a kegyelem árára - mondja -, erre gondoljatok, és úgy adjatok, ahogyan ő adott nektek!
Meg akarod erősíteni a házasságod? Az Efezusbeliekhez írt levél 5. fejezetében Pál a házastársakhoz, különösen a férjekhez szól. Pál sok olvasója vitt át egykori pogány életéből rossz viszonyulásmódot a házasságába. A többségi társadalomban a házasságot alapvetően gazdasági aktusnak tekintették - ,,jól" kellett nősülni, rangban és vagyonban egyaránt. A szexuális kielégülést máshol keresték. A férfiakat úgy szoktatták, hogy lebecsüljék a nőket, ne tekintsék őket barátnak, társnak. Pál viszont arra bátorítja a férfiakat, hogy ne csak hűségesek legyenek, hanem becsüljék a feleségüket, viseljék gondját, támogassák személyes és spirituális növekedésében. Ez a házasságnak egészen új megközelítése volt. Nézzük meg, hogyan motiválja Pál az olvasóit! Nem ijesztgeti és nem is buzdítja őket, és nem hoz egyetlen szemkápráztató példát sem. Ehelyett Jézus megváltó tettét egy szerető férj áldozatvállalásához hasonlítja: ,,Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat", és ,,így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc". Jézus nem azért szeret minket, mert szépek vagyunk - hanem Jézus áldozatos szeretetén át válunk széppé. Ő a legvégsőbb értelemben vett házastársunk, a bibliai vőlegény.
A fösvénységre a megoldás: Krisztus bőkezűségétől indíttatva átrendezni az életünket, aki az evangéliumban mindenét a lábunk elé szórta. Nem kell halálra aggódnunk magunkat a pénz miatt, mert a kereszt Isten törődésének jele. Jézus szeretete olyan státusszal ruház fel, amit pénzen lehetetlen megvenni.
A házasság nehézségeire a megoldás: átrendezni életünket Krisztus szeretetének fényében, amely az evangéliumban radikális hitvesi szeretetként jelenik meg. A ,,Ne paráználkodj!" az evangélium kontextusában, Jézus - a hű vőlegény és férj - szeretete fényében válik értelmezhetővé, és különösen a kereszt fényében, ahol Jézus a végsőkig hűséges volt. És ez a tudat segít ellenállni a szexuális kísértésnek. Jézus szeretete betölt, ezért már nem kell a szexualitásban keresnünk azt, amit csak Jézus adhat.
Mi tehát a lényeg? Nem attól lesz valaki hűséges vagy adakozó, ha minden erejét megfeszítve igyekszik betartani az erkölcsi előírásokat. Ezek a változások abból fakadnak, hogy mélyebben megértjük a Jézusban elnyert üdvösséget, és a megértésből fakadó szívbéli változások szerint élünk. Az evangéliumban való hit átrendezi motivációinkat, önértelmezésünket, identitásunkat, világlátásunkat. A viselkedés szintjén megnyilvánuló törvénytisztelet a szív megváltozása nélkül felszínes és mulandó.
Az evangélium tehát nemcsak a keresztyén élet ábécéje, hanem az alfája és ómegája. Abból fakad a legtöbb bajunk, hogy nem térünk vissza rendszeresen hozzá, hogy beépítsük magunkba és megéljük kifelé. Ezért írta Luther: ,,Az evangélium igazsága a keresztyén tanítás alaptörvénye... A legfontosabb, hogy ezt ismerjük, ezt tanítsuk."
Sokan ilyenkor a következőt szokták felhozni. ,,Azt mondod, ahhoz, hogy Krisztusban növekedjünk, azt kell ismételgetnünk magunkban, hogy szeret és elfogad? Ez nem tűnik a személyes haladás megjobb útjának. A vallásosság negatív módon, de legalább hatékonyan ösztönöz. Azt mondja, hogy engedelmeskedni kell Istennek, mert ha nem teszed,nem hallgatja meg az imáidat, és nem üdvözít. De ha nincs ez a félelem, ha csak ingyen kegyelem van és teljes elfogadás, akkor milyen ösztönzés marad a helyes életre? Úgy tűnik, hogy ez az evangéliumi életmód nem fog Istenhez maradéktalanul hű és neki kérdés nélkül engedelmeskedő embereket létrehozni." Igen ám, de ha valaki azonnal felhagy az engedelmes élettel, mihelyt a büntetéstől való félelem már nem motiválja, vajon mit árul az el eredeti motivációjáról? Csakis azt, hogy egyedül a félelem motiválta. Létezhet-e egyáltalán más, hiteles ösztönző erő? Igen, a hálás, gyönyörködő szeretet.
Néhány évvel ezelőtt találkoztam egy nővel, aki elkezdett járni hozzánk, a Redeemer presbiteriánus gyülekezetbe, ahol szolgálok. Azt mesélte, olyan gyülekezetben nőtt fel, ahol azt hallotta, Isten csak akkor fogad el, ha erkölcsösek, jók vagyunk. Most először hallotta azt, hogy Isten a puszta kegyelem által Jézuson keresztül elfogad, függetlenül attól, hogy mit tettünk és mit teszünk. ,,Ijesztő gondolat! Jó értelemben ijesztő, de mégis félelmetes!" - mondta a nő. Kíváncsi lettem. Megkérdeztem, miért annyira ijesztő az ingyen kegyelem, ami nem az érdemektől függ. Valami ilyesmit válaszolt: ,,Ha a jó cselekedeteim üdvözítenének, akkor lenne határa annak, hogy Isten mit várhat el tőlem, vagy mit tehet az életemmel. Olyan lennék, mint az adófizető, akinek jogai vannak. Teljesítem a kötelességem, és ezzel kiérdemlek egy bizonyos életszínvonalat. De ha tényleg igaz, hogy ingyen kegyelemből üdvözített bűnös vagyok, akiért Isten végtelen árat fizetett, akkor ő bármit, de bármit kérhet tőlem." Ez az asszony egyből felismerte, hogy az üdvösség és kegyelem minden elképzelést fölülmúlóan szép tanítása valójában kétélű. Elmetszi a szolgai félelem kötelékeit - Isten szabadon szeret bennünket, hibáinkkal és hiányainkkal együtt. De felismerte azt is, hogy ha Jézus mindezt valóban megtette őérte, akkor ő már nem a maga ura. Nagy árat fizettek érte.
Szolgálatom évei során sokaktól hallottam az alábbi kifogást: ,,Ha abban hinnék, hogy a kegyelem üdvözít, és nem a jó cselekedeteim, akkor úgy élnék, ahogy csak akarok." Aki így gondolkodik, annak számára a tékozló fiú példázatának csak az első felvonása létezik, a második nem. Isten kegyelme ingyenes, igen - de egyben végtelenül drága is. Dietrich Bonhoeffert elborzasztotta, hogy a német egyházak már a harmincas évek elején behódoltak Hitlernek. Válaszul megírta nagy művét, a Követést. Ebben mutatott rá annak a tanításnak a veszélyeire, amit ő ,,olcsó kegyelemnek" nevezett, s amely arra helyezi a hangsúlyt, hogy a kegyelem ingyen van, így aztán nem számít, hogyan élünk. Bonhoeffer azt mondta, hogy nem a törvényeskedéshez kell visszatérni, hanem arra kell összpontosítani, hogy Isten milyen komolyan vette a bűnt, és milyen hatalmas árat fizetett azért, hogy kiváltson belőle minket. Ha valaki ezt megérti, megváltozik az élete. Ezek után nem tud majd gyáván, önzően élni. Ki fog állni az igazságért, és áldozatot fog hozni embertársaiért. És nem törődik a Krisztus-követés árával, mert ő végtelenül többet fizetett a mi váltságunkért.
Jézus a Máté 13-ban beszél a magvetőről. Ahhoz hasonlítja az igehirdetőt. Három csoport részesedik az igében, de kettőnek változatlan marad tőle az élete. Ezek közül az egyiknek nincs elég kitartása és türelme a szenvedést kibírni, a másik pedig folytatja gondterhelt, anyagias életét. Az egyetlen csoport, amelyik változni kezd, nem a szorgosaké és az engedelmeseké, hanem azoké, akik hallják és értik az igét. Bonhoeffer szerint a változatlanul maradt élet azt jelzi, hogy elmaradt annak a megértése, milyen sokba került Istennek a kegyelem - elmaradt az evangélium teljes megértése. Aki így él, annak van egy elképzelése az univerzális isteni szeretetről, de nem érti a bűn súlyosságát és Krisztus értünk hozott áldozatának nagyságát.
Végső soron Luther foglalja össze mindezt a legszebben: ,,egyedül hit által üdvözülünk (és nem cselekedetek által), de ez a hit nem maradhat egyedül". Semmivel sem tudjuk kiérdemelni Isten kegyelmét, szeretetét - csak hihetünk abban, hogy ő ezt nekünk adta Jézus Krisztusban. És ha valaki tényleg hiszi ezt, és bízik abban, aki áldozatával bennünket szolgált, akkor megváltozik - olyan emberré válik, aki áldozatosan szolgálja Istent és embertársait. Ha azt mondjuk, hiszünk Jézusban, de ez nem hagy nyomot az életmódunkon, akkor nem az a gond, hogy nem fejtünk ki elég vallásos erőfeszítést, hanem az, hogy nem igazán értjük, nem igazán hisszük őt.


Az üdvösség közösségi


A lakomázás mindig közösségben történik. Minden családi ünnepen, esküvőn, nagyobb összejövetelen, társasági eseményen együtt eszünk, anélkül nem teljes az együttlét. Ha valakit vacsorára hívunk, akkor együtt vágyunk megpihenni, beszélgetni. Sok kultúrában a közös étkezésre való meghívás egyben a barátság felajánlása is.
Olyan kultúrában élünk, ahol az egyéni vágyak és érdekek megelőzik a családi és közösségi érdekeket. Az emberek többsége úgy akar spirituálisan fejlődni, hogy közben ne csorbítsa a függetlenségét egy gyülekezet vagy egy intézmény. Többnyire ez áll annak a gyakran hallható kijelentésnek a hátterében, hogy ,,hiszek, de nem vagyok vallásos", ,,szeretem Jézust, de nem szeretem a keresztyénséget". Sok spirituális keresőnek volt rossz tapasztalata az egyházzal, és ezért hallani sem akarnak róla. Szeretnének kapcsolatban lenni Istennel, de az intézményi kereteken kívül. Már írtam róla ebben a könyvben, hogy miért tudnak olyan kellemetlen hellyé válni az egyházak és a vallási intézmények. Tele vannak idősebb testvérekkel. De csak ezért elkerülni ezeket a helyeket ugyancsak az önigazultság egy megnyilvánulása. A legnagyobb lelki növekedést a hívő közösségben tapasztalhatjuk meg. Nem lehet keresztyén életet élni keresztyén barátok nélkül, a hívők befogadó családján kívül maradva.
C.S.Lewis egy híres baráti kör, az úgynevezett Inklingek tagja volt - ide tartozott A Gyűrűk Ura szerzője, J. R. R. Tolkien is, valamint egy harmadik író, Charles Williams, aki aztán elesett a II. világháborúban. A szeretet négy arca című könyvében Lewis egy megrázó meditációban emlékezik rá, a Barátság című fejezetben:

,,Minden barátomban van valami, amit csak egy harmadik barát hívhat tökéletesen elő. Önmagamban nincs elég hatalmam ahhoz, hogy a teljes embert mozgásba hozzam, mások más szemszögből vetnek rá fényt. Mióta Charles meghalt, nem láthatom Ronald (Tolkien) reakcióit Charles vicceire. Charles halála óta nemhogy nem kapok többet Ronaldból, jóllehet ,,egészen az enyém lehetne" - Ronald inkább kevesebb lett. (...) S ez a barátság dicsősége, hogy ,,hasonlóság általi közelséget" mutat a mennyek országával, ahol az áldott lelkek sokasága (akiket egyetlen ember sem képes megszámolni) növeli minden lélek Istennel való beteljesülését. Mert minden lélek, aki a maga módján látja Istent, megosztja egyéni látomását a többiekkel. S ezért kiáltják a szeráfok Ézsaiás látomásában egymásnak: ,,Szent, szent, szent" (Ézs 6,3). Minél inkább megosztjuk egymással a mennyei eledelt, annál több jut mindegyikünknek."

Lewis tehát azt mondja, hogy egy személy megismeréséhez közösségre van szükség. És mennyivel inkább igaz ez Jézus Krisztusra! A keresztyének gyakran mondják, hogy kapcsolatban akarnak lenni Jézussal, ,,jobban meg akarják ismerni" őt. De ez egyedül nem megy. Szeretetközösségre, felelősségvállalásra, erős kötelékekre van ehhez szükség egy keresztyén közösségben, gyülekezetben. A hívők közösségében, ahol a tagok azt keresik, hogy közeledjenek Jézushoz, hogyan szeressék, hogyan szolgálják, hogyan váljanak hozzá hasonlatossá, lehet a legjobban megismerni őt és növekedni ebben az ismeretben.


Babette lakomája


Jézus példázata a tékozló fiúról összefoglalja az egész Bibliát és az emberi nem történetét. A parabolában Jézus azt tanítja, hogy a két legáltalánosabb emberi út spirituális zsákutca, és megmutatja, hogy élettörténetünk hogyan találhat rá egyedüli boldog alakulására őbenne. Isak Dinesen (Karen Blixen írói álneve) nagyszerű regénye, a Babette lakomája, melyből kitűnő film is készült, ugyancsak ünnepséggel zárul, és bemutatja a két közkeletű életmód kudarcát, majd pedig felvázol egy harmadik lehetőséget.
Dinesen története két idős hölgyről szól, Martináról és Philippáról, akik egy nagyon vonalas lelkész leányai. A lelkész egy kis vallási szektát alapított a falujában. Felnövekedve mindkét leányt megérintette az érzéki élet lehetősége. Martinának egy fess hadnagy udvarolt, aki magával akarta vinni. Philippa iránt pedig a Párizsi Opera igazgatója érdeklődött, akit elkápráztatott a lány makulátlanul tiszta hangja. De aztán mindkét lány elfordult a világi örömöktől, hogy apjuk küldetésében segédkezzenek. Az apa halála után immár lányai folytatták a szigorú vallási és erkölcsi elvek mentén élő közösség irányítását, és ott maradtak a kicsi faluban, a kietlen jütlandi partvidéken, Dánia nyugati részén.
De a közösség korántsem virágzott. Olyan fagyos és terméketlen volt, mint a szürke, szeles jütlandi táj. A városkában mindenkinek volt legalább egy haragosa. Az emberek sérült büszkeségüket és sérelmeiket hordozták magukban, keserűségük elviselhetetlenné duzzadt. A falu teljességgel örömtelen hellyé vált.
És ekkor Martina és Philippa befogadott egy politikai menekültet, Babette-et, aki szolgálóként élt náluk. Amikor Babette váratlanul nyert a lottón, felajánlotta, hogy saját költségén egy lakomát rendez a lelkész apa születésnapja alkalmából. Kiderült, hogy Babette az egyik legkitűnőbb séf volt Párizsban, és ínyencségeket készül feltálalni a falusi lakomán.
Az ünnepség napján érkezni kezdtek a vendégek. Löwenhielm asszony, aki a falu közelében lakott, azzal tisztelte meg a lelkész emlékét, hogy meghívta az unokaöccsét is a vacsorára. Ő pedig nem volt más, mint Martina egykori csinos hadnagya, immár nagy karriert befutott tábornok. Tiszti hintón érkezett, és elmélázott a múlton. Úgy érezte, hogy minden sikere ellenére nem találta meg a boldogságot. Eszébe jutott Martina és az ő lelki komolysága, és azon gondolkodott, vajon nem mulasztotta-e el azt, ami valóban fontos az életben. Viszont Martina és Philippa sem érte el, amire vágyott, amiben reménykedett, noha ők a vallásos szolgálat útját járták.
Ezután mindenki leült enni. És egyből elkápráztatta őket a feltálalt étel kitűnő minősége és hibátlan elkészítése. A lakoma hatása kezdte áttörni az emberek lelki védfalait. A valaha volt ellenségek a csodálatos ételek és italok hatása alatt elkezdtek megenyhülni egymás iránt. Olyan ízesen szóltak egymáshoz, mint amilyen édes-ízes volt az étel. Bocsánatot kértek és bocsánatot adtak. Megbékültek, nevettek és megáldották egymást. Végezetül Philippa énekelni kezdett gyönyörű, tiszta hangján - mindenki őt hallgatta, és emlékezett. Ekkor szóra emelkedett a tábornok. A 85. zsoltárt idézte. ,,Szeretet és hűség találkoznak, igazság és béke csókolgatják egymást." A vacsora közben jött rá, mondta el, hogy mégis együtt járhat erkölcsiség és öröm, ethosz és érzékiség.
Isak Dinesen szépen zárja le a történetet. A falubeliek megélik a közösség gyógyító hatását. Babette maga is átalakul. Eddig kívülállónak érezte magát, most viszont hazatalált, nem menekült többé. A tábornok sem azzal a lemondó szomorúsággal távozik, amellyel érkezett.
A történet ugyanakkor nem ad választ arra a kérdésre, melyet oly szépen tett föl. Sem a világias élet érzéki örömei, sem pedig a vallásos élet erkölcsi szigora nem adja meg az emberi szívnek azt, amit keres. Kierkegaard, a nagy dán filozófus, aki hatással volt Isak Dinesen műveire, ezt a két utat ,,esztétikainak" és ,,etikainak" nevezte. Kierkegaard szerint egyik sem vezet maradéktalanul eredményre. De akkor mi az igazi alternatíva? Babette lakomáján a vacsoravendégeknek van egy pillanatnyi misztikus megtapasztalásuk, amikor e kettő, az öröm és az igazság találkozik. Dinesen tehát hisz benne, hogy a két lehetőségen túl van még egy, ami más, mint az esztétikai stádium önössége és az etikai stádium keménysége. És ezt leginkább egy csodálatos lakomával tudta kifejezni.
Jézus példázata válaszol a Babette történetében feltett kérdésre. Jézus ezt mondja: ,,én vagyok a mennyei kenyér". Elmeséli, hogyan vezetett zsákutcába mind az ifjabb, mind pedig az idősebb testvér útja. És megmutatja a harmadik utat, önmagán keresztül. Ennek az útnak, a krisztusi megváltásra támaszkodó életnek a végállomása pedig a nagy vendégség lesz a történelem végén. A jövőbeli üdvösség előízét most is megérezhetjük a már említett módokon, imádságban, szolgálatban, evangélium inspirálta belső változásban és gyógyuló kapcsolatainkban. De ez csak ízelítő abból, ami ránk vár.

,,Készít majd a Seregek Ura
ezen a hegyen minden népnek
lakomát zsíros falatokból,
lakomát újborokból,
zsíros, velős falatokból,
letisztult újborokból.
Ezen a hegyen leveszi a leplet,
amely ráborult minden népre,
és a takarót, amely betakart
minden nemzetet.
Véget vet a halálnak örökre!
Az én Uram, az Úr
letörli a könnyet minden arcról.
Leveszi népéről a gyalázatot
az egész földön. - Ezt ígérte az Úr!"
(Ézs 25,6-8)

Timothy Keller
 
 
0 komment , kategória:  A tékozló Isten...  
A remény újraértelmezése
  2016-07-05 17:01:44, kedd
 
  6. A remény újraértelmezése

,,...elköltözött egy távoli vidékre..."

Vágyunk az otthon után

Fontos, hogy Lukács evangéliumának 15. fejezetébe visszaemelve olvassuk Jézus példázatát az elveszett fiúról. Ám a történetnek még tágabb a kontextusa. Az egész Bibliát áthatja a számkivettetés és hazatérés témája, s ebből tudhatjuk, Jézus nem csak az egyéni megváltásról beszél itt. Az egész emberi nem története sűrűsödik össze a parabolában, amely nem kevesebbet ígér, mint reményt a világnak.
A történetben a fiatalabb fiú egy jobb élet reményében távoli országba vándorol, de csalódik. Elkezd vágyakozni otthona után, eszébe jut a hazai étel íze. Velünk is ez szokott történni. Az ,,otthon" meghatározza életünket. Más országban született amerikaiak milliókat költenek arra, hogy rendszeresen látogassák azokat a közösségeket, amelyekből származnak. Azok a gyermekek, akiknek nem adatott meg az érzés, hogy tartoznak valahová, a kötődési nehézséget felnőtt életükbe is magukkal viszik. Számos fontos emlékünk van arról, hogy valamikor, valahol, valakikkel igazán otthon éreztük magunkat. Mégis, ha lehetőségünk adódik visszatérni egy olyan helyre, amelyhez jó emlékek fűznek, gyakran ér csalódás. Feleségem, Kathy harminckilenc éven át minden nyarat egy rozzant nyaralóban töltött a családjával az Erie-tó partján. Ennek a helynek már a gondolata is lelkesítően hat Kathyre. Ma azonban szívfacsaró látványt nyújt a tönkrement épület. Semmivel sem volna könnyebb, ha valaki megvenné és egy társasházat húzna fel a helyére. Akárhányszor arra jár, mindig a veszteség tudata tölti el Kathyt.
Az otthon tehát nagy hatású, de csalóka képzet. Hozzá kapcsolódó rendkívül intenzív érzéseink mutatják, hogy milyen erős bennünk a vágy egy olyan hely után, amely teljességgel hozzánk tartozik, ahol végre megtalálhatjuk és megélhetjük azt, akik vagyunk. De úgy tűnik, egy valóságos hely vagy egy létező család sosem tölti be teljesen ezt a mélyről feltörő vágyat. John Knowles amerikai regényíró A Separate Place című regényében a főszereplő azt éli át, hogy a New Hampshire-i reggelek ,,olyan reménytelenül ígéretteli érzéssel töltöttek el, hogy leginkább visszazuhantam volna az ágyba, hogy őrizkedjek tőle... Sírni akartam a reménytelen öröm, a kibírhatatlan ígéret szúrásaitól, vagy csak azért, mert ezek a reggelek elviselhetetlenül tele voltak szépséggel." Steinbeck Édenről keletre című regénye elején hasonlóképpen beszél Közép-Kalifornia hegyláncáról: ,,az embernek kedve támadt felkapaszkodni meleg lankáira, akárcsak egy szerető anyaölbe".
Az otthon képzetét tájak, látványok, hangok, sőt, illatok keltik fel erőteljesen. Csakhogy olyan vágyat ébresztenek fel, amelyet nem tudnak betölteni. Sok ember meséli a gyülekezetemben, hogy mekkora csalódás neki a karácsony vagy a hálaadás. Rengeteget készülnek az ünnepre, abban a reményben, hogy végre egyszer megélhetik a családi összejövetelen, ezen a fontos helyen a várva várt melegséget, örömöt, otthonosságot, szeretetet. Ám ezek az események többnyire kudarcba fúlnak lehetetlen elvárásaink miatt.
Van egy német szó, amely ezt jól összefoglalja: Sehnsucht. Pontos angol megfelelője nincs. Mélységes mély vágyakozást jelent, amelynek transzcendens felhangja is van. Aki a legtöbbet beszél a vágyakozásról, a ,,spirituális honvágyról", az C. S. Lewis A dicsőség súlya című híres prédikációjában. Itt olyan tapasztalatokat említ, amilyenekről Knowles és Steinbeck is beszámol, majd így folytatja:

,,Leggyakoribb kibúvónk, hogy szépségnek nevezzük, és úgy teszünk, mintha ezzel minden meg lenne oldva. Wordsworth kibúvója az volt, hogy a múltjának bizonyos pillanataival azonosította. De ez egy trükk. Ha Wordsworth visszament volna a múltjának azokhoz a bizonyos pillanataihoz, ott már nem találta volna meg magát a keresett dolgot, csak az emlékeztetőt; tehát nem a múltra emlékezett, hanem valójában a múlt emlékére. A könyvek vagy a zene, amelyekről úgy gondoltuk, bennük lakozik a szépség, el fogják árulni bizalmunkat, mert nem bennük van, hanem rajtuk keresztül érkezett - és ami megérkezett, az valójában maga a vágyakozás. A szépség, a múltbeli pillanat emléke: mindez csupán képe annak, ami után valóban sóvárgunk, még ha jól tükrözi is azt. De ha összekeverjük a képeket a valósággal, akkor néma bálványokká válnak, amelyek összetörik imádójuk szívét. Mert a kép nem azonos azzal, amire vágyakozunk... És ráébredünk (...), hogy csupán nézők voltunk. A szépség ránk mosolygott, de ez nem üdvözlő mosoly volt. Arcát felénk fordította, de nem vett észre minket. Nem fogadott el, nem fogadott be. (...) Élethosszig tartó nosztalgiánk, vágyakozásunk, hogy újraegyesüljünk valamivel az univerzumban, amitől el lettünk választva, hogy belépjünk a kapun, melyet mindig csak kívülről láttunk, nem valami neurotikus fantázia, hanem a legpontosabb kifejeződése helyzetünknek."

Van tehát egy olyan mozzanat, mely minden embert fiatalabb testvérré tesz. Mind számkivettetésben vagyunk, mind az otthon után vágyakozunk. Folyton úton vagyunk, sosem érkezünk meg. Házaink, családjaink út menti vendégfogadók csupán. Hiába keressük, nem leljük valódi otthonunkat.
Miért van ekkora hatalma az otthonnak, és miért illan el folyton előlünk? Választ kapunk, ha megvizsgáljuk a Biblia egyik alaptémáját. Az otthontalanság tapasztalata ennek a nagyobb történetnek a nyoma lelkünkben.
A Teremtés könyve elején megtudjuk, miért érezzük magunkat mindnyájan otthontalan számkivetettnek. Arra lettünk teremtve, hogy Isten kertjében éljünk. Egy olyan világot szánt nekünk Isten, ahol a szeretettől nem kell megválni, ahol nincsen sem betegség, sem pusztulás. Ilyen volt az élet Isten színe előtt; ott éltünk az ő végtelenségében, az ő jelenlétében. Életünk célja az volt, hogy megismerjük őt, örömünket leljük benne, és visszatükrözzük nagyságát, szépségét. Ez az eredeti otthon, az ország, ahonnan származunk.
A Szentírás azt is elmondja, hogy - miként Jézus példázatában - Isten volt az ,,apa", és mi elégedetlenkedni kezdtünk a fennhatósága alatt. Nem akartuk, hogy Istennek köze legyen az életünkhöz. Elfordultunk tőle, eltávolodtunk, és úgy vesztettük el az otthont, mint a kisebbik fiú. Így lettünk számkivetettek. A Biblia szerint azóta is lelki vándorként kóborlunk egy olyan világban, amely nem elégíti ki legmélyebb vágyainkat. Olyan testre vágyunk, mely ,,fut és nem fárad el", mégis megbetegszünk, megöregszünk, meghalunk. Olyan szeretetre vágyunk, amely nem múlik el, mégis ki vannak téve a kapcsolataink az idő entropikus hatásának, és úgyszólván a kezünk között mennek tönkre. A hozzánk leghűbbek is meghalnak és magunkra hagynak, vagy mi halunk meg és mi hagyjuk el őket. Azért munkálkodunk, hogy jobb legyen a világ, de újra és újra csalódunk - sosem tudjuk megvalósítani az álmainkat. Keményen dolgozunk, hogy újjáépítsük az elveszett otthont, de ez az otthon csak a Mennyei Atya jelenlétében képzelhető el, mondja a Biblia - akit otthagytunk.
Ez a téma újra és újra megjelenik a Szentírásban. Az első otthont Ádám és Éva hagyta el, majd fiuk, Kain vált nyughatatlan bujdosóvá a földön, mert megölte öccsét, Ábelt. Később Jákob csapta be apját és fivérét, és vált hosszú évekre földönfutóvá. Ezután egész családjával szülőföldje elhagyására kényszerült, és Egyiptomba ment az éhínség miatt. Ott egész Izrael rabszolgasorba jutott, míg Mózes vissza nem vezette a népet ősi hazájába. Aztán évszázadokkal később Dávidnak kellett bujdosnia, amíg király nem lett. Majd Nabukodonozor alatt Izrael népét száműzték Babilonba. Mindegyik történetben ott a számkivettetés mozzanata. A Biblia szerint az emberiség száműzetésben él, és haza szeretne jutni. Ezért a tékozló fiú példázata mindnyájunkról szól.


A visszatérés nehézsége


Robert Frost, a nagy amerikai költő híres verssorai szerint, ,,Az otthon az, ahova bármikor/ jogod van menni" (,,Egy béres halála"). A kisebbik testvér azonban jól tudja, hogy nem mindig sikeres a visszatérés. Miért? Mert amit az apa ellen tett, az elválasztja a családtól, és nem tudja, hogyan lesz képes áttörni ezen az akadályon. Tisztában van vele, hogy visszautasíthatják, hogy akár otthontalan is maradhat. Hasonlóképpen, a Biblia azt mutatja meg, hogy milyen hatalmas falak választják el az emberi nemet az otthonától.
A babiloni fogság idején a próféták a nagy hazatérésről beszéltek, Isten kegyelme által. És a nép megkapta az engedélyt, hogy kimenjen Babilonból és visszatérjen a hazájába. De végül a zsidóknak csak töredéke ment vissza Palesztinába, és ott is perzsa fennhatóság alatt maradtak. Aztán mindenféle világhatalmak igázták le Izraelt, a görögök, a szíriaiak, és végül Róma. Mindvégig elnyomás alatt élt a nép. A sok kis exodus nem vezetett el a nagyig, a végső és teljes hazaérkezésig, amelyről a próféták beszéltek, és amelyre a nép vágyott. Miért? Mert az ember eredendően megromlott. Izraelt is és az egész emberi nemet lehúzza az önzőség, a büszkeség, a bűn. Mindenütt háborúság dúl, a népek között éppúgy, mint az emberi szívben. Magának az emberi természetnek kell radikálisan megváltoznia.
A második akadály az embert körülvevő romlás. A száműzetés nem csak a morális értelemben vett bűn eredménye. A Biblia azt mondja, maga a természet is megromlott. Nem ide tartozunk, a betegségek, a természeti csapások, a pusztulás és a halál földje nem eredeti hazánk. Nem erre az otthonra vágyunk. A végső hazatérés nem csupán az emberi természet, hanem az egész természet, az anyagi világ változását jelenti. Hogyan történhetne ez meg?
Jézus idejére már sokan úgy látták, hogy a babiloni fogságból való visszatérés ellenére még mindig számkivetett a nép. Egyenlőtlenség, elnyomás, ínség és nyomorúság határozta meg Izrael életét. Nem történt meg a hazatérés a szó legvalódibb értelmében. Sokan imádkoztak érte, de közben úgy értelmezték, mint a nép nemzeti, politikai értelemben vett megszabadulását. Úgy gondolták, hogy a Messiás, Izrael szabadító királya nagy hatalmú katonai és politikai vezető lesz. Eljön majd népéhez, a nép elismeri és elfogadja, a király pedig majd győzelemre vezeti.
Azután megjelent Jézus és kijelentette: ,,Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa." (Mk 1,15) Buzgón köré gyűltek az emberek, és hallgatták - de Jézus semmilyen szempontból nem felelt meg az elvárásaiknak. Nem palotában született, hanem jászolban, távol az otthonától. Vándorolt, sehol sem állapodott meg, és azt mondta, ,,a rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania" (Mt 8,20). Teljességgel kívül maradt a politikai és a gazdasági hatalom közösségi hálóján. Nem akart szert tenni sem tudományos, sem vallási elismerésre. Végül pedig pedig a városkapukon kívül, egy kereszten végezték ki - ez pedig a közösségből való kizáratásnak, a számkivettetésnek a legerőteljesebb jelképe. Haldoklása közben így kiáltott fel: ,,Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet" (Mt 27,46) - ez a spirituális hajléktalanság és elhagyattatás végső, elsöprő kiáltása.
Mi történt? Jézus nem egyszerűen azért jött, hogy egy népet a politikai elnyomástól megszabadítson, hanem hogy mindnyájunkat megmentsen a bűntől, a rossztól és a haláltól. Azért jött, hogy az emberi nemet hazavigye. Ezért nem erőben érkezett meg, hanem gyengeségben. Azt a számkivettetést tapasztalta meg, ami nekünk járt. Őt zavarták el az Atya színe elől, őt taszították a sötétbe, a spirituális idegenség mély kétségbeesésbe. Ő vette magára az emberi lázadásért járó átkot, a kozmikus otthontalanságot, hogy mi valódi otthonunkba visszafogadtassunk.


A végső lakoma


Jézus feltámadt a harmadik napon. Megsemmisítette a halál hatalmát (Zsid 2,14): ,,őt az Isten, miután feloldotta a halál fájdalmait, feltámasztotta, mivel lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa őt" (ApCsel 2,24). Halálával a mi bűneinkért fizetett, legyőzte a halál, a pusztulás, a zűrzavar erőit, hogy a világ újra otthonná lehessen. S vissza fog térni egy napon, hogy teljessé tegye diadalát. Ahogy Ézsaiás írja:

,,Íme, jön Istenetek, és ... megszabadít benneteket!
Akkor kinyílnak a vakok szemei,
és megnyílnak a süketek fülei.
Szökellni fog a sánta, mint a szarvas,
és ujjong a néma nyelve.
(...) visszatérnek, akiket az Úr kiváltott,
ujjongva vonulnak a Sionra.
Öröm koszorúzza fejüket örökre,
boldog örömben lesz részük,
a gyötrelmes sóhajtozás pedig elmúlik."
(Ézsaiás 35,4-10)

A tékozló fiak történetében a hazatérést ünneplő lakoma zárja. Ugyanígy a Jelenések könyve végén a történelem egy nagy lakomával, a Bárány menyegzőjének vacsorájával zárul (Jel 19). A Bárány nem más, mint Jézus, aki vállalta az áldozatot a világ bűneiért, hogy mi bocsánatot nyerjünk és hazatérjünk. A menyegző helye az új Jeruzsálem, a szent város, mely a mennyből száll alá és betölti a földet (Jel 21 - 22). Isten ebben a városban fog lakozni, és itt áll majd az élet fája, melynek ,,levelei a népek gyógyítására szolgálnak" (Jel 22,2).
Az élet fája az édenkertben sarjadt. Az idők végezetekor tehát az egész föld újra édenkert lesz. Nem lesz sem halál, sem szenvedés, sem háborúskodás. ,,... és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak." (Jel 21,4)
Jézus azért különleges a nagy vallásalapítók sorában, mert ő a hétköznapi emberi létnek ad értelmet és reményt. Jézusban nem valamiféle éteri, személytelen tudatállapot a jövőnk. Inkább lakomázás, ölelés, ének, nevetés, tánc az Isten országában, olyan örömben, dicsőségben és méltóságban, amit most el sem bírunk képzelni. Jézus újra tökéletes otthonunkká teszi ezt a világot. Nem ,,Édentől keletre" élünk többé, szüntelenül vándorolva, de soha meg nem érkezve. Megérkezünk majd, és az Atya elénk jön, átölel, és bevisz a lakomára. (folyt. köv. )

Timothy Keller
 
 
0 komment , kategória:  A tékozló Isten...  
A valódi idősebb testvér
  2016-07-04 13:25:51, hétfő
 
  5. A valódi idősebb testvér

,,...mindenem a tied."

Mire van szükségünk?

Hogyan szabadulhat ki az ember saját elveszettsége fogságából - akár fiatalabb, akár idősebb testvér? Hogyan tud a szív belső dinamikája megváltozni, miképpen lesz a félelemből és haragból öröm, szeretet, hála?
Először is Isten kezdeményező szeretetére van szükségünk. Vegyük észre, hogyan megy elébe az apa mindkét fiának, hogyan fejezi ki a szeretetét, hogyan invitálja be őket! Nem a tornácon várja kisebbik fiát, türelmetlenül toporogva és morogva: ,,Na, itt jön a fiam, mindazok után, amit tett, hason kéne csúsznia!" Ilyesminek nyoma sincs az apa viszonyulásában. Kiszalad, megcsókolja a fiút, mielőtt az belefogna vallomásába. Nem a fiú bűnbánata váltja ki az apa szeretetét, hanem megfordítva, az apa szeretetének bőkezű, tékozló kifejeződése könnyíti meg a fiú számára, hogy ő is kifejezhesse bűnbánatát.
Az apa mérges, neheztelő nagyobbik fia elé is kimegy, könyörögve, hogy az menjen be az ünnepre. Kétélű kép ez. Egyfelől kifejezi, hogy Isten kezdeményező kegyelmére még a vallásos embernek is szüksége van, mert enélkül ő is elveszett; és azt is megmutatja, hogy van remény, még a farizeusoknak is. Az apának ez a könyörületessége még meglepőbb, ha Jézus közönségére gondolunk. Azokhoz a vallási vezetőkhöz beszél, akik át fogják adni őt a római hatóságnak, hogy végezzék ki. Ennek ellenére az idősebb fiú nem kárhoztatásban részesül, hanem könyörületes szeretetben, hogy elfordulhasson haragjától és önigazultságától. Jézus halálos ellenségeit védelmezi szeretetével. Nem farizeuskodik akkor sem, amikor a farizeusokról van szó, nem ítéletes az ítélkezőkkel sem. Mi se legyünk azok! Jézus nemcsak a vadócokat, a zabolátlan lelkűeket szereti, hanem a megkeményedett vallásos embereket is.
Istent akkor találjuk meg, ha előbb ő keres bennünket, de ne feledjük: ezt nagyon sokféle módon teheti! Néha hirtelen, drámai módon ugrik a nyakunkba, ahogyan a kisebbik fiúval is tette, és mi egyszer csak megérezzük elsöprő szeretetét. Néha csendesen és türelmesen vitatkozik velünk, még akkor is, ha folyton elfordulunk tőle, mint a nagyobbik fiú. Honnan tudhatjuk, hogy jelen van az életünkben? Ha érezni kezded elveszettségedet, és ki akarsz lépni belőle, vedd észre, hogy ezt a vágyat nem te szítottad magadban! Már az, hogy a folyamat egyáltalán elindult, mutatja, hogy Isten mellettünk áll.
A példázat tanulságai közé tartozik az is, hogy bűnbánatunknak a különböző bűnök fölötti bánkódás szintjénél mélyebbre kell mennie. Amikor a kisebbik fiú hazatér, hosszú listája van, hogy mi mindent kell megbánnia. A bűnbánatról gyakran így gondolkodunk: ,,Ha egyenesbe akarsz jönni Istennel, vedd elő a bűnlajstromod, és kérj bocsánatot minden tételért!" A bűnbánat itt kezdődik, de ennél sokkal többet jelent és mélyebbre megy - a listák ugyanis nem segítenek az idősebb testvéreken. A nagyobbik fiú is elveszett, hisz kívül maradt az apa szeretetének ünnepén, ugyanakkor alig szerepel valami a listáján. ,,Soha nem szegtem meg parancsodat", mondja, és az apa nem is cáfolja meg. Jézus jelzi, hogy erkölcsei tekintetében a nagyobbik fiú élete kifogástalan. Hogyan menekülhet meg az, akinek nincs semmi a rovásán, mégis elveszett?
Félreértések elkerülése végett: a történet a bűn és üdvösség nagy metaforája, de nem vehetjük minden elemét szó szerint. Sem Jézus, sem más bibliai szerző nem utal egyszer sem arra, hogy van bűn nélküli ember Jézuson kívül. Itt éppen arra hívja fel a figyelmünket, hogy ne ragadjunk le csupán a magaviseleti hiányosságainknál. A farizeusok, ha bűnbe esnek, rettentően érzik magukat és bánkódnak fölötte. Büntetést szabnak ki magukra, és siratják gyengeségüket. Utána továbbra is megmaradnak idősebb testvérnek. A bánkódás csupán az önüdvözítő projekt része. A farizeusi bűnbánat nem megy elég mélyre, nem érinti az igazi bajt.
Mi az igazi baj? Az idősebb fiú jótettei fölött érzett büszkesége tartotta távol az üdvösség ünnepétől, nem a rossz cselekedetei fölötti bánkódás. Az önigazultság az ő fő baja, az, hogy erkölcsi kiválóságával akarja sakkban tartani Istent és a környezetét, kicsikarni tőlük az ellenszolgáltatást.
Az ő baja az emésztő bizonytalanság. Önértékelését eredményekre és teljesítményre alapozza, és mindig le kell nyomnia másokat ahhoz, hogy nagynak érezhesse magát. Ahogy az egyik teológiatanárom mondta: ami a farizeust Istentől elválasztja, az ,,nem a bűn, hanem a pokolian jó cselekedet".
Mit tegyünk hát, hogy üdvözülhessünk? Pusztán bűnbánattal idősebb testvérek maradunk - ennél tovább kell lépni. Hogy valóban keresztyénné váljunk, meg kell bánnunk jó cselekedeteink mozgatórugóit is. A farizeus csak a rosszat bánja meg, a keresztyén azt is, ami az ő jóságának a gyökere. Meg kell tanulnunk megbánni azt a bűnt, amely minden bűnünk és minden jóságunk mögött van: azt, hogy mi akartunk saját urunk és megváltónk lenni; végső reményünket és bizalmunkat nem Istenbe helyeztük; jó és rossz cselekedeteinkkel egyaránt őt akartuk kicselezni, irányítani.
Csak ha meglátjuk az önmegváltás késztetését bűneink és erkölcsösségünk mögött, akkor jutunk oda, hogy megértsük az evangéliumot és keresztyénné legyünk. Ha megérted, hogy a rosszaságnak nem a jóság az ellenszere, már a küszöbön állsz - és ha belépsz, minden megváltozik: az Istenhez, magadhoz, másokhoz, a világhoz, a munkádhoz, gyengeségeidhez és erényeidhez való viszonyod. Azért hívják ezt újjászületésnek, mert olyannyira radikális esemény.
De így csak a küszöbhöz jutunk, nem a jézusi tanítás szívéhez. Így csak az derül ki, mitől kell elfordulnunk, nem az, kihez, mihez kell odafordulnunk. Láttuk, hogy szükségünk van az apa kezdeményező szeretetére, és a mélyebb, evangéliumi bűnbánatra. De még egy dolog kell, hogy végre megérkezzünk az üdvösség örömünnepére.


Kire van szükségünk?


A Lukács 15,1-3 igeverseiből tudjuk, hogy Jézus nem egy, hanem három történetet mesélt a farizeusoknak, akiknek nem tetszett, hogy bűnösökkel barátkozik. Az első az elveszett bárány példázata volt. A százból elvész egy juh. A pásztor ahelyett, hogy beletörődne a hiányba, elindul megkeresni, és meg is találja. Aztán pedig mindenkit összehív - ,,Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat." (6. vers) A második történet az elveszett drahmáról szól. Egy asszonynak tíz ezüstérméje van, de egyet elveszít. Nem törődik bele, hanem lámpát gyújt, seper, és keresi, ,,míg meg nem találja. És ha megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédasszonyait, és így szól: Örüljetek velem, mert megtaláltam a drahmát, amelyet elvesztettem." (8-9). A harmadik pedig a tékozló fiú története.
A példázatok közti hasonlóság egyértelmű. Mindegyikben van valami, ami elvész: bárány, pénz, fiúgyermek. És aki ezeket elveszti, az mindhárom esetben visszakapja őket. És mindegyik történet örömünneppel zárul. Ám a tékozló fiú parabolája valamiben mégis élesen különbözik az előző kettőtől. Azokban ugyanis valaki keresni kezd, fáradhatatlanul, nem törődve semmilyen akadállyal. Úgyhogy a harmadik történetnél azt várjuk, hogy valaki majd csak elindul az elveszett fiú után. De nem - és ez meglepő. Jézus meghökkenti az olvasót. A három parabola egymás mellé helyezése a figyelmes hallgatót ehhez a kérdéshez vezeti: ,,De kinek kellett volna megkeresnie a fiút?" Jézus jól ismerte a másik bibliai történetet az idősebb és a fiatalabb testvérről: Kainét és Ábelét. Abban a történetben Isten azt mondja a megbántott és büszke bátynak, hogy igenis ő az őrzője a testvérének.
Edmund Clowneynek van egy története egy fiatal amerikai katonáról, aki bevetés közben eltűnt a vietnami háborúban. A család semmiféle hivatalos csatornán nem kapott információt róla, ezért a bátyja elrepült Vietnamba, és az életét kockáztatva bejárta a dzsungelt és a harctereket az öccse után kutatva. A hatalmas veszély ellenére sem sérült meg, mert mindkét oldalon hallottak róla, és tisztelték az ügyet, amiért jött. Sokan csak így nevezték: ,,a testvér".
Hát ezt kellett volna a példázatban a nagyobbik fiúnak tennie, mert így cselekszik egy igazi nagyobbik testvér. Így kellett volna szólnia: ,,Apám, az öcsém hülyeséget csinált és összeomlott az élete. De megkeresem és hazahozom. És ha elköltötte az örökségét - feltételezem, hogy igen -, akkor majd a saját költségemen hozom vissza a családba."
És valóban csak a báty költségén lehet visszahozni a kisebbik fiút. Mert, ahogy Jézus mondja, az apa elosztotta köztük a vagyonát, mielőtt a kisebbik elment. Mindent szétosztott. Az öcs elverte a maga egyharmad részét. Amikor végül az apa azt mondja, hogy mindene a nagyobbik fiáé, igazat mond, szó szerint. A családi birtok megmaradt része egészében a bátyé, minden köntös, minden gyűrű, minden elhízott borjú az ő jogos tulajdona.
Hosszú időn át azt a felületes következtetést vonták le a parabola olvasói, hogy a kisebbik fiú visszatéréséhez nem volt szükség jóvátételre, áldozatra. Azt mondják, hogy a kisebbik fiú felkínálta a kárpótlást, de az apa nem fogadta el. A családba való visszakerülés ingyenes volt. És ez azt mutatja, mondják sokan, hogy a megbocsátás és a szeretet mindig ingyenes, feltétel nélkül való.
Ez azonban a történet leegyszerűsítése. Ha valaki, mondjuk, összetöri a lámpánkat, akkor kifizettethetjük vele. Vagy megbocsátunk neki és magunk veszünk egy másikat (vagy belebotlunk bútorainkba a sötétben). De képzeljünk el egy súlyosabb helyzetet, például azt, hogy valaki komoly foltot ejt a tisztességünkön! Két választásunk van. Vagy elhíreszteljük, milyen becstelen ez az illető, s ezzel helyreállítjuk saját becsületünket. Vagy megbocsátunk neki, és belefogunk abba a nehéz feladatba, hogy úgy tesszük rendbe a dolgot, hogy őt nem pocskondiázzuk közben. Tehát a tetteseknek mindig ingyenes és feltétel nélküli a megbocsátás, de sokba kerül annak, aki megbocsát.
Az igazi bocsánat tényleg ingyenes, nem függ attól, kiérdemelték-e. Ha feltételhez van kötve, akkor már nem feltétlen könyörület. De annak, aki adja, mindig fizetnie kell érte.
A példázat első felvonásában láttuk, hogy az apa megbocsátása ingyenes. A második felvonásban látjuk ennek az árát is. A kisebbik fiú ingyen kapta a visszafogadtatást - a bátyja fizetett érte, méghozzá sokat. Az apa megbocsátott, de valakinek ezért áldozatot kellett hoznia. Nem volt más út, csak a nagyobbik testvér áldozata. De a történetben nem egy valódi nagyobbik testvér szerepel, aki bármennyit hajlandó fizetni azért, hogy megtalálja, akit keres. Szomorú látni - a kisebbik fiú bátyja egy farizeus. A mi bátyánk viszont nem! Azért alakítja így Jézus ezt a történetet, hogy elképzeljünk egy igazi idősebb testvért, és vágyjunk utána.
És ő létezik, van nekünk igazi idősebb testvérünk. Gondold el, kire van szükséged! Olyan testvérre vágyunk, aki nem csupán a szomszédos országba jön el utánunk, hanem eget-földet bejár utánunk. Aki nemcsak egy bizonyos összeget fizet ki értünk, hanem az életét is odaadja, hogy visszavigyen minket Isten családjába - mert olyan nagy a tartozásunk. Akár idősebb, akár fiatalabb testvérként, de vétkeztünk az apa ellen.
Megérdemeljük az elidegenedést, az elszigetelődést, a visszautasítást. Ez hát a történet lényege: a megbocsátásnak ára van, valakinek fizetnie kell. Csak a nagyobbik testvér segítségével tud visszatérni a fiatalabb a családba. A mi igazi bátyánk megfizette a tartozásunkat helyettünk a kereszten.
Ott Jézusról leszedték a köntöst, hogy mi meg nem érdemelt méltóságba öltözhessünk. Jézus a kereszten számkivetett lett, hogy mi kegyelemből, ingyen Isten családjába visszatérhessünk. Ő az örök igazságszolgáltatás poharát itta ki, hogy mi az Atya öröméből ihassunk. Csak ha fizet értünk a mi valódi idősebb testvérünk, akkor léphetünk be az Atya örömünnepére.
Hogyan válthat át a szív belső működése félelemből, haragból szeretetbe, örömbe, hálába? Hát így: érintsen meg bennünket annak a belátása, hogy milyen sokba került megtalálni és hazavinni minket!
A farizeus és a Jézusban hívő közt a különbség a belső, szívbéli motiváció. A farizeusok jóságát a szorongás mozgatja, az, hogy kontrollálni akarják Istent. Nem hisznek benne igazán, nem szeretik igazán. Számukra Isten nem szerető atya, hanem szigorú főnök. De a valódi keresztyének láttak valamit, ami átalakította a szívüket, és végre szerethetik Istent, megnyugodhatnak az Atyában.
A nagyszerű vietnami-amerikai filmben, A három évszakban a háború utáni Vietnam életéből látunk három epizódot. Az egyik történet Hairól, a riksásról és Lanról, a szép prostituáltról szól. Mindkettejüknek mély, betöltetlen vágyai vannak. Hai szerelmes Lanba, de nem tudja megfizetni őt. Lan borzasztó nyomorban él, és az elegáns hotelek világába vágyik, ahol dolgozni szokott, de ahol egyetlen éjszakát sem tölthet el. Azt reméli, hogy a prostitúcióval megkeresett pénz elég lesz, hogy kiszabaduljon, de a munkája szolgasorban tartja és tönkreteszi. Hai benevez egy biciklis riksaversenyre, és megnyeri a fődíjat. A pénzből elviszi Lant a hotelbe. Kifizet egy éjszakát és kifizeti Lant. Aztán pedig csak annyit kér, hadd nézze, ahogyan elalszik. Pénze hatalmát nem arra használja, hogy lefeküdjön a lánnyal, hanem kifizet neki egy éjszakát abban a világban, ahová a lány vágyik. Lant először felkavarja ez a nagyvonalúság, attól tart, Hai így akarja őt az irányítása alá vonni. Aztán megérti, hogy a fiú szolgálni, és nem kihasználni szeretné őt. Ez elkezdi megváltoztatni, és már nem tud visszatérni a prostitúció világába.
Jézus Krisztus, aki a világ minden erejét birtokolta, látta, hogy épp az ejt foglyul bennünket, amiről azt hittük, a szabadságunk záloga. Ezért ,,megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel" (Fil 2,7), lemondott végtelen és örökkévaló hatalmáról, és életével fizette meg adósságunkat, hogy kiváltson bennünket és elvezessen megnyugvásunk egyedüli helyére, az Atya házába.
Az a tudat, hogy ezt tette értünk, mindenestől átformál, éppúgy, ahogy Hai önzetlen szeretete megváltoztatta Lant. Egy ilyen Istennek feltétel nélkül felajánlhatjuk magunkat. Az önzetlen szeretet kisöpri az ember szívéből az Isten iránti bizalmatlanságot, amely fiatalabb vagy idősebb testvérré teszi.
Az Amazing Grace (Érthetetlen kegyelem) című dal szövegének szerzője, John Newton írt egy éneket, amely ezt szépen megfogalmazza: ,,Az öröm s a kötelesség / bár eddig szemben állt, / mióta az Úr szépségét látjuk, / egymást ölelik át." Newton pár rövid sorban képes megragadni az ember dilemmáját. Úgy tűnik, mintha választás előtt állnánk: elfordulunk-e Istentől, hogy szívbeli vágyaink kielégítését keressük, mint a fiatalabb testvér, vagy elnyomjuk a vágyakat, és teljesítjük morális kötelezettségeinket, mint az idősebb testvér. De Jézus áldozatos szeretete a kereszten mindent megváltoztat. Mikor meglátjuk az Úr szépségét, hogy mit tett értünk valódi idősebb testvérünk, Jézus Krisztus, a szívünk megnyílik előtte. Rádöbbenünk, hogy nála van az a szeretet, az a nagyság, az a vigasztalás, az a dicsőség, amit eddig máshol kerestünk. Ez a szépség kioltja a félelmünket. A Világ Ura ennyire szeret minket - mitől tartsunk hát? Ha az Úr szépségét megláttuk, megszabadulunk az idősebb testvér félelmétől és az ifjabb testvér ínségétől. (folyt. köv.)

Timothy Keller
 
 
0 komment , kategória:  A tékozló Isten...  
Az elveszettség újraértelmezése
  2016-07-03 13:57:49, vasárnap
 
  4.Az elveszettség újraértelmezése

,,...megharagudott, és nem akart bemenni."

Harag és felsőbbrendűség

Jézus, mikor a bűnről és a megváltásról beszél, gyakran használja ezt a két metaforát: ,,elveszett" és ,,megtaláltatott". A Lukács evangéliumának 15. fejezete három olyan példázatot is tartalmaz, amelyet Jézus vallási vezetőknek mond el. Az első a pásztorról szól, aki észreveszi, hogy eltűnt a nyájából egy bárány. A második az asszonyról, aki észreveszi, hogy eltűnt egy pénzérméje. A harmadik pedig, ahogy már láttuk, a két elveszett fiúról szól. Máshol Jézus úgy írja le a küldetését, mint egy mentőakciót: ,,az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet" (Lk 19,10).
Mit jelent a spirituális elveszettség? A tékozló fiú példázatában az ifjabb testvér elveszettsége akkor válik látványossá, amikor a disznóólban köt ki. Elfogyott a pénze, az összes barátja, mindenét elherdálta élveteg, fegyelmezetlen, egzaltált viselkedésével. Teljesen összeomlott az élete. Ekkor rádöbben, hogy elveszett, és hazatér, hogy újjáépítse életét.
Ám e parabolával Jézus az elveszettség egy rejtettebb, ám ugyanilyen pusztító formáját kívánja megmutatni. Ha megértettük Jézus mélyebb bűnértelmezését, akkor tudni fogjuk, miről van szó. Hívjuk ezt az ,,idősebb testvér elveszettségének"! Épp annyi bánatot és viszályt hoz a világba, mint a másik fajta elveszettség. Nézzük meg hát közelebbről, miből áll!
Látjuk, hogy az idősebb fiú ,,megharagudott". Szavaiból árad a sértettség. Onnan tudhatjuk, hogy megvan bennünk az idősebb fiú lelkisége, hogy nem csupán elszomorodunk, hanem megkeseredünk és dühbe gurulunk, amikor nem úgy alakul az életünk, ahogyan szeretnénk. Az idősebb fivérek azt hiszik, hogy ha jól élnek, akkor jó életük lesz, Isten tartozik nekik egy sima életúttal, hisz nagyon erősen igyekeznek megfelelni az elvárásoknak.
Mi történik tehát akkor, ha valaki idősebb testvérként él, és hirtelen elkezd rosszul menni a sora? Aki úgy érzi, hogy megfelel saját erkölcsi mércéjének, ilyenkor megharagszik Istenre. Azt fogja mondani, hogy nem ezt érdemelte, hisz mindent beleadott, hogy decens módon éljen. És mi történik akkor, ha elkezd rosszul menni a sora, de tudja, hogy nem felelt meg saját erkölcsi elvárásainak? Akkor elkezd magára dühöngeni, öngyűlölettel és fájdalommal telik meg. Ha pedig legyőzik a rossz körülmények, ám nem tudja eldönteni, elég jó volt-e, akkor a kér véglet közt fog ingadozni: ,,gyűlölöm őt" és ,,gyűlölöm magamat".
Az idősebb testvérek azért képtelenek feldolgozni a szenvedést, mert erkölcsösségük eredménycentrikus. Nem azért törekszenek a jóságra, mert örömüket lelik a jó cselekedetekben, hanem számító módon a környezetük irányítására igyekeznek. Elisabeth Elliot felidéz egy apokrif történetet, amely nincs benne a Bibliában - a történetben Jézus megmutatja az eredményorientált önzőség és a szeretetből fakadó hűség különbségét.

Egy nap Jézus így szólt a tanítványaihoz: ,,Szeretném, ha hoznátok nekem egy követ." A tanítványok elkezdtek keresgélni. A praktikus gondolkozású Péter a lehető legkisebb követ választotta. Végül is Jézus nem mondta meg, milyen méretű követ kér, gondolta. Úgyhogy berakott a zsebébe egy kavicsot. Jézus ekkor azt mondta: ,,Kövessetek engem!" Elindultak. Dél körül Jézus mindenkit leültetett. Keze egyetlen intésére minden kő kenyérré vált. ,,Ebédeljünk" - mondta. Péter pillanatok alatt megette a kenyerét. Később Jézus megint kért egy követ a tanítványoktól. Péter megint próbált ravasz lenni. Keresett egy kisebb fajta sziklát, és a hátára vette. Nehéz volt, alig tudott lépni vele. ,,Legyen már vacsora" - mondta Jézusnak, de Jézus így szólt: ,,Kövessetek engem!" Útnak indultak. Péter alig bírta tartani a többiekkel a lépést. Vacsoraidőben Jézus egy folyóhoz vezette őket. ,,Most mindenki dobja be a követ!" - mondta. Bedobták. Aztán így szólt: ,,Kövessetek engem!" És elindult. Péterék döbbenten nézték. Jézus sóhajtott. ,,Emlékeztek, mit mondtam? Kinek kértem azt a követ?"

Ha nem számítunk arra, mint Péter, hogy megfizetődik a jóságunk, nem fog összezavarni és feldühíteni, ha ez mégsem történik meg. Ha azt gondoljuk, hogy jósággal ki lehet érdemelni a jó életet Istentől, akkor meg fog emészteni a harag, hiszen az életünk sosem megy úgy, ahogyan szeretnénk. Állandósul az az érzés, hogy többet érdemlünk, mint amennyit kapunk. Mindig lesz valaki, akinek jobban megy, és ezért mindig piszkálni fog bennünket a kérdés: ,,Miért ő és mért nem én - azok után, amit tettem!" Ez a neheztelés belőlünk fakad, mi tehetünk róla. Nem a másik ember boldogulása okozza, hanem saját erőfeszítésünk, hogy a teljesítményünkkel kontroláljuk az életünket. A belső haragáradat még nem tesz gyilkossá, mint Salierit, de elsodorhatja a lábunk alól a talajt.
Azt is láttuk, hogy a nagyobbik fiú erős felsőbbrendűségi tudattal rendelkezik. Hangsúlyozza, mennyivel tisztább erkölcsiséggel bír, mint az, aki prostituáltakhoz jár. Az öccsét már nem is nevezi testvérének, lekicsinylően veti oda - ,,ez a fiad". Az idősebb testvér önképe arra épül, hogy szorgalmas, erkölcsös, az elit klubba tartozik, okos, megvan a magához való esze és így tovább. Felsőbbrendűnek érzi magát azokhoz képest, akik nem rendelkeznek ilyen tulajdonságokkal. Folyton összehasonlítja magát másokkal, mert így tud meggyőződni önnön fontosságáról. A rasszizmus és az osztálytudat ennek az önmegváltó mesterkedésnek egy-egy formája. Ez a viszonyulás akkor aztán különösen elmérgesedik, amikor az idősebb testvérek a vallásosságuk miatt tartják többre magukat másoknál. Ha egy csoport tagjai azt gondolják, hogy tanhűségükért, istentiszteletükért, erkölcsösségükért Isten jobban kedveli őket másoknál, akkor a máshogyan működő csoportokkal szemben ellenségessé válhatnak. Önigazultságukat elrejtik a szlogen mögött, hogy ők Isten ellenségeivel harcolnak. Ha az ő szemüvegükön át nézzük a világot, könnyen megokolhatóvá válik az igazság nevében a gyűlölet és az elnyomás. Ahogy Richard Lovelace írta:

,,az az ember, aki nem biztos abban, hogy Isten, teljesen függetlenül vallásos teljesítményétől, szereti és elfogadja őt Jézusban, tudat alatt gyökeresen bizonytalan... Bizonytalansága büszkeségében, igazsága heves és védekező hangoztatásában, mások kritizálásában nyilvánul meg. Gyűlöletet táplál más kultúrák, rasszok iránt, így igyekszik visszanyerni magabiztosságát és kiadni a visszafojtott haragot."

Az idősebb testvérek önigazultságából nemcsak rasszizmus és osztálygőg, hanem az egyén szintjén ítélkező, megbocsátani képtelen lelkiség származik. A példázatban a báty nem tudja megbocsátani, hogy az öccse gyengítette a család társadalmi státusát, megbecstelenítette a család nevét, elvett a vagyonból. Kiemeli, hogy a kisebbik fiú prostituáltakhoz járt, míg ő otthon tisztán élt. ,,Én ilyesmit soha nem tennék" - mondja magában. A keserűség foglyul ejti, mivel nem látja, hogy ő is a bűnösök közösségének tagja. Nem tudsz megbocsátani, ha nagyobbnak hiszed magad a másiknál.
Ha olykor elvesztjük az önuralmunkat, és látunk valakit, akivel ugyanez történik, meg tudunk bocsátani neki, mert tudjuk, nem vagyunk jobbak nála - ,,hogy róhatnám fel neki, ha én is éppen ilyen nyomorult vagyok?", valami ilyesmit gondolunk. De az idősebb testvérek bűnössége és Istennel szembeni ellenérzése az önuralom és az erkölcsösség rétegei alatt a mélyben rejtőzik, ezért aztán könnyen érzik magukat jobbnak bárkinél. Ha látnak egy hazudós vagy házasságtörő embert, vagy valakit, aki nem imádkozik, egyszerűen lenézik. Ha valaki a lenézettek közül meg merészeli bántani őket, akkor az idősebb testvérek úgy érzik, makulátlan magaviseletük miatt joguk van mélységesen felháborodni és szüntelenül emlékeztetni az elkövetőt hibájára.
Ez a helyzet hasonlíthat arra, amikor egy házaspár egyik tagja nem iszik, a másik viszont alkoholista. Az alkoholproblémás ember folyamatosan csalódást okoz a családjának, méghozzá a lehető legdrámaibb módokon. A házastársában pedig a sok átélt szenvedéstől hatalmas önsajnálat és erős önigazultság alakulhat ki. Az alkoholistát a társa folyton kimenti, és mégis folyton a fejére olvassa bűneit. Emiatt az alkoholista egyre jobban gyűlöli magát, és ettől még inkább iszik. Magába rántó, pusztító örvény ez. Ahhoz, hogy fenntartsa önmagáról alkotott képét, az idősebb fiúnak lehet, hogy szüksége van egy széthulló életű öccsre, akit kritizálhat. Az idősebb önelégültsége még akadályozhatja is a fiatalabbat problémái elismerésében és a változásban. Amikor a fiatalabb testvér felhagy a tagadással, és az apja szeretettel fogadja, a báty dühödten ismeri fel, hogy összezavarodott
a dolgok eddigi rendje.
Ha a báty ismerné saját szívét, így szólna: ,,épp olyan önző vagyok és éppen annyi bánatot okozok apámnak, mint az öcsém - csak én máshogyan. Nem érezhetem magamat felsőbbrendűnek nála." S akkor meglenne a szabadsága arra, hogy éppúgy megbocsásson az öccsének, mint az apjuk. De az idősebb fiúk képtelenek így látni magukat. Saját maguknak eszkábálnak börtönt.

Szolgai lelkület


Az idősebb testvérek lelkiállapotára gyakran jellemző az örömtelenség és a félelemből fakadó szolgálatkészség. A példázatban a báty dicsekedve emlegeti, hogy ő milyen engedelmes fiú, ám a rá következő megjegyzése rögvest leleplezi mögöttes szándékát: ,,látod, hány esztendeje szolgálok neked." Igaz, hogy vállalt feladataink hűséges teljesítése nem képzelhető el kötelességtudat nélkül. Gyakran érezzük úgy, hogy nincs kedvünk teljesíteni a kötelezettségeinket, mégis megtesszük, mert ezt követeli a becsület. De a bátyról az derül ki, hogy neki az engedelmesség csupán kötelesség és semmi több. Nem leli örömét benne, nem tekinti jutalomnak, hogy boldoggá teheti az apját.
Az idősebb testvérek minden erejükkel igyekeznek betartani az erkölcsi normákat, megvalósítani a hagyományos családmodellt, teljesíteni közösségi és társadalmi kötelességeiket. De mindezt rabszolgaként, örömtelen robotolással teszik. A szolgaság fogalma többek között arra utal, hogy valaki erőszak hatására engedelmeskedik, és nem meggyőződésből. A rabszolga félelemből dolgozik - fél a ráerőszakolt következményektől. Ez gyökerében érinti az idősebb fiú motivációit. A nagyobb testvérek jóságát, erkölcsös életvitelét a félelem, nem pedig az öröm vagy a szeretet táplálja.
Egyik barátom egy nagyon jó egyetem közgazdasági karára járt, és elmesélte, mit tanult a gazdasági etika című kurzuson. A professzor két dolog miatt ajánlotta az átlátható becsületes üzletmodellt. Egyfelől, mondta, aki hazudik vagy csal, azt elkaphatják, és ez árthat az üzletnek. Másfelől, ha a cég dolgozói tudják, hogy cégük becsületesen üzletel, akkor javul a hozzáállásuk, mert úgy fogják érezni, ők jobbak másoknál. Mindenképp hasznos tehát a becsületesség. De vegyük észre, hogy ez az érvelés valójában a félelemre és a becsvágyra alapoz! Az alkalmazottakat vagy a félelem motiválja, a szorongás, hogy veszteséget okozhatnak, vagy a becsvágy, hogy lekörözzenek másokat.
,,Mondj igazat - előnyöd származik belőle!" - így hangzik a jó tanács.
De mi van akkor, ha az igazmondás óriási veszteséget okozna? Vagy amikor elképesztő nyereséggel járna a hazugság? Ilyenkor elpárologhat az eltökéltség a becsületességre. Az elmúlt évtized nem egy nagy részvénytársasági botrányába prominens egyházfiak is belekeveredtek.
Az idősebb testvér engedelmessége a törvény betűjének szolgai betartásához vezet. Nem mindegy, hogy önös érdekből vagyunk-e őszinték, vagy az Istenért és az ő igazságáért, a körülöttünk élők iránti szeretetből vagyunk azok. Akit a szeretet mozgat és nem a félelem, az nemcsak hűséges lesz a törvény betűjéhez, hanem például fáradhatatlanul igyekszik majd az átlátható és tisztességes üzleti élet megvalósítására.
A világban jelen lévő rossz gyökerét, vagyis az emberi szív radikális önösségét a félelmen alapuló tisztességtudat nem képes kiirtani. Sőt, inkább erősíti, hisz az idősebb testvérek a saját érdekükből erkölcsösek. Lehetnek kedvesek, lehetnek adakozók, de egy mélyebb szinten ezt az áldás kicsikarásáért teszik - amennyiben vallásosak, ha pedig nem vallásosak, akkor azért, hogy feddhetetlennek és bőkezűnek gondolhassák magukat. Van egy mese, amely kitűnően illusztrálja mindezt:

Volt egyszer egy kertész, akinek kertjében egy hatalmas sárgarépa nőtt. Kihúzta és elvitte a királyhoz. Így szólt: ,,Uram, ez a legnagyobb sárgarépa, amely valaha kinőtt nálam. Ennél nagyobb répám sosem lesz. Hűségem és szeretetem jeléül hadd ajándékozzam neked!" A király meghatódott a kertész kedvességétől. Mivel látta, mi lakik a szívében, utánaszólt, amikor az kifelé indult. ,,Várj! Te jó gazdája vagy a földnek. Nekem van egy kertem a tied mellett. Neked ajándékozom - műveld meg azt is!" A kertész boldog álmélkodással tért haza. Egy nemes a királyi udvarból meghallotta az esetet, és így tűnődött magában: ,,Ha ez jár egy sárgarépáért, akkor vajon mit lehet kapni valami jobbért?" Úgyhogy a következő napon egy pompás fekete mént vezetett a király elé. Mélyen meghajolt, és így szólt: ,,Uram, én lovakat tenyésztek, és ez a legjobb lovam, ennél jobb nem lesz soha. Hűségem és szeretetem jeléül hadd ajándékozzam neked !" A király látta mi lakik a nemes szívében, ezért megköszönte a lovat, és elbocsájtotta. A nemes elképedt. Ekkor a király ezt mondta neki:,,Hadd magyarázzam meg! A kertész a répát nekem adta, te pedig magadnak adtad azt a lovat."

Az idősebb testvérek sok jót cselekedhetnek, de nem a tett öröméért, nem szeretetből vagy azért teszik, hogy Istent megörvendeztessék. Valójában ők nem az éhezőknek adnak ételt és a szegényeknek ruhát, hanem önmaguknak. A szív eredendő énközpontúságát élteti és táplálja a félelmen alapuló morál. És ez olykor kitörhet - és ki is tör, méghozzá megdöbbentő módokon. Vajon miért fertőzött meg oly sok gyülekezetet a pletyka, a belharc? Vajon sok erkölcsös ember miért követ el óriási botránnyal járó bűnöket, noha előtte köztudottan tiszta életet élt? Az önzetlen
felszín alatt ott lappang az énközpontúság.
A vallási és morális elkötelezettség olykor hatalmas, összegörnyesztő terhet jelent. Sokan elfojtják, letagadják ebből fakadó frusztrációjukat. Az idősebb testvéreken nagy a nyomás, hogy mások és maguk előtt is boldognak, elégedettnek tűnjenek fel. És végül ez vezet oda, hogy közülük számosan felborítják, felrobbantják az életüket, elhajítják kötelezettségeik béklyóját, és úgy kezdenek élni, mint a fiatalabb fiúk - ezzel pedig megrázkódtatást okoznak az őket ismerőknek.
Az idősebb testvéri lelkület utolsó jele az, hogy a fiú nincs meggyőződve az apa szeretetéről. A nagyobbik fiú ezt mondja: ,,nekem sohasem rendezel ünnepséget". Az idősebb fiú és atyja kapcsolatában nincsen tánc, nincs ünneplés. Amíg az üdvösségedet úgy akarod élni, hogy a jóságoddal uralod Istent, sosem leszel meggyőződve arról, hogy elég jó vagy-e neki - egyszerűen nem leszel biztos benne, hogy szeret, hogy örömét leli benned.
Mik a jelei e meggyőződés hiányának? Egyet már említettem: az, ha a nehézségekkel, meg nem hallgatott imádságainkkal szembesülve arra gondolunk, hogy ez azért van, mert nem élünk elég rendes életet, nem teljesítünk elég jól valamilyen téren. A másik jel az, ha a kapott kritika nem csupán fájdalmat okoz, hanem egyenesen romba dönt, mert Istenről alkotott képünk túl absztrakt, nem járja át eléggé az életünket, és ezért folyton pozitív visszajelzésekre van szükségünk ahhoz, hogy értékesnek tudhassuk magunkat. Ide tartozik a feloldhatatlan bűntudat is, amely még a bűnbánat után hosszú idővel is kínoz egy-egy elkövetett hiba miatt. Sohasem lehetünk biztosak benne, hogy elég mély-e a bűnbánatunk, és ezért újra és újra feltépjük lelkiismereti sebeinket.
A megerősítés hiányának legegyértelműbb tünete a sivatagos imaélet. Az idősebb testvérek lehetnek nagy imádkozók, mégis hiányzik a rácsodálkozás, az intimitás, az öröm az Istennel folytatott dialógusukból. Gondoljunk három emberre - egy üzlettársra, akit nem igazán kedvelünk, egy barátra, akivel szeretünk együtt csinálni dolgokat, és a szerelmünkre! Az üzlettárssal folytatott társalgásunk célorientált lesz, nem fogunk erről-arról elbeszélgetni vele. A barát előtt feltárjuk a szívünket, néhány bensőbb gondunkat megosztjuk vele. De a szerelmünkkel beszélgetve erős késztetésünk lesz arra, hogy elmondjuk neki, mi az, amit szépnek találunk benne. Ez a háromféle beszédmód háromféle imaformának felel meg: könyörgésnek, megvallásnak és imádásnak. Minél több a kapcsolatban a szeretet, annál személyesebb a dialógus, és annál inkább jelen lesz
a másik megerősítése, a magasztalás. Lehet, hogy az idősebb testvérek imaélete rendszeres és fegyelmezett, de többnyire a saját kéréseiket és könyörgéseiket sorolják imáikban, nincs bennük spontán, gyönyörködő dicsőítés. Számos idősebb testvérnek látványos vallásossága mellett sincs
saját, privát imaélete, amíg valami félre nem siklik az életében. Akkor aztán elhivatottabban imádkoznak egy darabig. Imáikkal inkább a körülményeiket akarják kontrollálni, és nem az őket szerető Istennel való meghitt kapcsolatra vágyakoznak.

Kinek kell tudnia ezt?


Miért fontos tudnunk, hogy Jézus az idősebb testvéri elveszettségről azt mondja, hogy az éppoly destruktív, éppoly rossz, mint a kisebb testvér elveszettsége? Mert az idősebb testvéreknek hatalmas szükségük van rá, hogy ebben a tükörben meglássák önmagukat. Jézus a farizeusoknak szánta ezt a példázatot, hogy magukra ismerjenek és hogy változtassanak. Ahogy láttuk, a kisebbik fiú tudta, hogy eltávolodott az apától - de a nagyobbik testvér nem így látta önmagát. Ezért olyan veszélyes az ő elveszettsége. Az idősebb testvérek nem könyörögnek Istenhez azért, hogy kigyógyulhassanak állapotukból. És az éppen ezért halálossá is válhat. Aki tudja, hogy beteg, elmehet az orvoshoz - aki nem tudja, az nem megy el, és belehalhat.
De az ifjabb testvéreknek is tudniuk kell mindezt. Amikor látjuk, hogyan viselkedik a történetben a báty, hirtelen megértjük, mi lehetett az egyik oka a fiatalabb testvér távozásának. Ma sok ember azért hagyja el az egyházakat, mert azt látja, hogy tele vannak idősebb testvérekkel. Arra jutnak, hogy a vallás túl sok viszályt és bajt okoz a világban. És mit mond erre a példázatban Jézus? Azt, hogy ez így is van. Az idősebb testvérek haragossága, felsőbbrendűsége bizonytalanságukból, félelmükből, belső ürességükből fakad, és így létrejön egy rossz lelkiismeretű, szorongástól vezérelt, spirituálisan vak tömeg, amely aztán társadalmi egyenlőtlenségek, háborúk és erőszak okozójává válik. Akik hátat fordítanak a vallásnak, gyakran így látják a keresztyénséget. Olyan gyülekezeteket láttak, ahol hemzsegnek az idősebb testvérek. ,,A keresztyénség is csak egy vallás", ez a tipikus reakciójuk. De Jézus azt feleli, hogy ez nem így van. Mindenki tudja, hogy az evangélium arra hív, hogy hagyjuk hátra a fiatalabb fiú feslettségét, de kevesekben tudatosul, hogy az ige egyben a moralizáló idősebb testvér mentalitását is elutasítja.
A nagyvárosok tele vannak fiatalabb testvérekkel, akik elmenekültek az idősebb testvérek által uralt egyházakból. Amikor New Yorkba költöztem a nyolcvanas évek végén, hogy új gyülekezetet hozzak létre, azt hittem, sok világi gondolkodású emberrel fogok találkozni, aki egyáltalán nem ismeri a keresztyénségét. Ez így is volt, de meglepetésemre épp annyi olyan emberrel találkoztam, aki vallásos nevelést kapott, és azért jött New Yorkba, hogy a lehető legtávolabbra kerüljön a gyülekezetétől és a hívő családjától. Egy év szolgálat után két-háromszáz ember látogatta a gyülekezeti alkalmakat. Amikor megkérdeztek: ,,De ki jár a te gyülekezetedbe?", azt válaszoltam, hogy egyharmad nem hívő, egyharmad hívő és egyharmad ,,gyógyuló hívő" - a fiatalabb testvérek. Sokuknak olyan sérülést okoztak az idősebb testvérek, hogy már ők maguk sem tudták, s én sem tudtam, nem vesztették-e el teljesen a hitüket.
Többnyire fiatal felnőttekről van szó, akik Amerika konzervatív vidékeiről érkeztek New Yorkba, egyetemre. Itt aztán olyan emberekkel találkoztak, akiktől addig óva intették őket: olyanokkal, akik liberálisan gondolkodtak a kultúráról, a szexről, a drogokról. És a híresztelésekkel szemben kedvesnek, okosnak és nyílt szívűnek bizonyultak. Amikor a diákok gondolkodása változni kezdett, otthon, főleg a gyülekezetükben, nagyon sok agresszív és bigott visszajelzést kaptak. Lassanként kezdték elutasítani régi nézeteiket és hitüket. Az idősebb testvérek ifjabb testvért csináltak belőlük.
Azt vettük észre ugyanakkor, hogy a fiatalabb testvérek azért hajlandóak eljárni a mi gyülekezetünkbe, mert látják, hogy világosan megkülönböztetjük az evangéliumot és a vallásos moralizálást, és az egész más megvilágításba helyezi a keresztyénséget. Az ifjabb testvérek gyakran hiszik, hogy az idősebb testvéri mentalitás és a keresztyénség ugyanaz. De Jézus ezt cáfolja. A példázatban Jézus azt a vallásosságot építi le, amely oly sok problémát okoz a világban. ,,El tudod fogadni annak lehetőségét, hogy az evangélium, az igazi keresztyénség valami egészen más, mint a vallás?" - kérdi Jézus. És ez sok embernek reményt ad arra, hogy meg lehet ismerni Istent anélkül is, hogy bigottá, moralizálóvá válnánk.
Van még egy csoport, amelynek érdemes megérteni az idősebb testvérek elveszettségét. Nagy a különbség egy idősebb testvér és egy evangéliumban hívő, valódi keresztyén közt. Ám van sok valódi hívő is, akiket folyamatosan környékez az idősebb testvéri lelkület. Ha úgy jöttél Krisztushoz mint fiatalabb fiú, akkor fennáll a veszélye, hogy visszacsúszol a szenvedélyfüggőségbe vagy más fiatalabb testvéri bűnbe. De ha úgy jöttél Krisztushoz, mint idősebb testvér, még nagyobb a veszélye, hogy visszacsúszol a régi viszonyulásmódodba, a lelkileg halott állapotba. Hacsak mélyen meg nem ragadod az evangéliumot, visszatérhet az ítélkezésed, szorongásod, bizonytalanságod, örömtelenséged, haragod.
Az idősebb testvérek mélyen elzárva haragot hordoznak magukban életkörülményeik miatt, hosszan és keserűen neheztelnek, lenézik a más fajhoz, valláshoz tartozókat, a más életmód szerint élőket, örömtelen rabszolgamunkának tartják az életet, imádságukban nincs intimitás, nincs felszabadultság. Bizonytalanok magukban, ezért túlzottan érzékenyek a kritikára és az elutasításra, ám keményen és kegyetlenül tudnak elítélni másokat. Elég borzasztó a kép. De ennél nem jobb alternatíva a lázadó fiatalabb fiú útja sem.
Sokan vannak, akik az egyéni beteljesedés és önfelfedezés filozófiája szerint élnek, és nem teszik tönkre úgy az életüket, mint a fiatalabb testvér. És sok hívő, aki azt hiszi, Isten a morális erőfeszítéséért fogja üdvözíteni, nem válik olyan szívtelenné és haragossá, mint az idősebb testvér. Vajon nem túloz a példázatban Jézus? A válasz: nem Ő arról beszél, hogy noha a legtöbb ember nem válik ennyire szélsőségessé, mégis, mindkét életfilozófia tartalmaz olyan mozzanatokat, amelyektől pusztítóvá válhat, és eltaszíthatja követőit a Jézus által oly pontosan leírt irányokba.
A figyelmes hallgatót nehéz dilemma elé állítja ez a példázat. Jézus élénk színekkel vázolja fel a világ két nagy spirituális útját: hogyan kínálnak boldogságot, Istenre való rátalálást, problémákkal való megküzdést a követőiknek. De mindkettőt alapvetően tévesként mutatja be, zsákutcaként. Azt akarja, hogy radikálisan más utat válasszunk. De melyiket? És hol keressük azt? A választ akkor találjuk meg, mikor észrevesszük, hogy Jézus valakit szándékosan kihagyott a történetből, azért, hogy mi magunk keressük meg, és ha megtaláltuk, végre hazatérhessünk. (folyt. köv.)

Timothy Keller
 
 
0 komment , kategória:  A tékozló Isten...  
A bűn újraértelmezése
  2016-07-02 17:56:43, szombat
 
  3. A bűn újraértelmezése

,,... hány esztendeje szolgálok neked..."

A boldogság megtalálásának két útja

Jézus a két testvéren keresztül mutatja be azt a két alapvető utat, ahogyan az emberek a boldogságot és a beteljesedést keresik: a morális konformizmus útját és az önfelfedezés útját. Mindkettő általános, átfogó magyarázó elvet jelent - prizmát, amelyen át a világot szemléljük. És mindkettő segít meggyőződni önmagunk fontosságáról, értékességéről, segít eligazodni a világban, különválasztani azt, ami számunkra jónak és rossznak tűnik.
A példázatban természetesen az idősebb fiú a morális idomulás, a konformizmus jelképe. A farizeusok Jézus korában abban hittek, hogy népük csak akkor őrizheti meg Isten által való kiválasztottságát, és csak akkor nyerheti el a végső üdvösséget, ha szigorúan engedelmeskedik a Bibliának. Számtalan variációja van ennek a viszonyulásmódnak, de közös bennük az, hogy Isten akaratát és a közösségi normákat az egyéni beteljesedés elé helyezik. E megközelítés szerint csak erkölcsi feddhetetlenség által jön el a boldogság és egy igazabb világ. Néha ugyan meg lehet botlani, de majd aszerint ítéltetünk meg, hogy a bűnbánatunk mennyire erős, és mennyire alázkodtunk meg. Vagyis hibázni is csak egy bizonyos mérce szerint lehet.
A történetben szereplő ifjabb testvér az önfelfedezés útját járja. Az ősi patriarchális kultúrákban csak néhányan merészkedtek erre az útra - ma ezt sokkal többen választják. E szemlélet szerint az egyénnek szabadon kell megvalósítania önmagát és a saját céljait, nem törődve a szokásokkal, konvenciókkal. Sokkal jobb lenne a világ, gondolják azok, akik ezt az utat járják, ha a tradíció, az előítélet, a hierarchiára alapuló tekintély és a személyes szabadság többi korlátja meggyengülne vagy szertefoszlana.
E kétféle életmódot és elkerülhetetlen összeütközésüket mutatja be A kis szemtanú című híres amerikai krimi. A történet szerint Rachel, az amish szektába tartozó fiatal özvegy beleszeret a tudatosan nem amishként élő rendőrbe, John Bookba. Apósa, Eli figyelmezteti, hogy ez tilos, és hogy a szekta vénei ezért megbüntethetik. Hozzáteszi, hogy Rachel gyerekesen viselkedik. - Ezt én ítélem meg - feleli a nő. - Nem, ők fogják megítélni. És én is, ha szégyent hozol rám - mondja Eli prófétai hevülettel. - Magadra hozol szégyent - válaszolja Rachel megrendülten, de büszkén, és elfordul.
A kétféle életút pontos ábrázolása ez. A morális konformizmus embere így szól: ,,Nem azt teszem, amit én akarok, hanem azt cselekszem, amit a hagyomány és a közösség megkövetel." Az önfelfedezés útján járó pedig így szól: ,,Csak én dönthetem el, mi jó és mi rossz nekem. Úgy fogok élni, ahogyan én akarok, és így megtalálhatom valódi önmagamat és a boldogságomat." A nyugati társadalom e két megközelítés mentén hasadt ketté, és olyan mély közöttünk a hasadás, hogy nem is vagyunk képesek belegondolni abba, hogy másként is lehet élni, mint ahogyan tesszük. Ha megítéljük az egyik viszonyulásmódot, vagy eltávolodunk tőle, mindenki azt hiszi, a másikat választottuk - olybá tűnik, mintha választani kellene, mintha két ellentétes oldalon álló csoport létezne a világon. Az erkölcsi konformisták azt mondják: ,,Az erkölcstelen emberek - akik a maguk útját járják - teszik tönkre a világot, és az erkölcs embereinél van a megoldás." Az önfelfedezés propagálói azt mondják: ,,A bigottak - akik azt hajtogatják, ,,nálunk van az igazság" - teszik tönkre a világot, és a haladás embereinél van a megoldás." Mindkét oldal így szól: ,,A mi szemléletünk fogja helyrehozni a világot, és aki nincs velünk, az ellenünk van."
De vajon az következik-e ebből, hogy mindenkit be lehet sorolni vagy az egyik vagy a másik kategóriába? Igen is, meg nem is. Sokakat a temperamentumuk eleve hajlamossá tesz az erkölcsi konformizmusra vagy az önfelfedezésre. Néhányan ide-oda ingadoznak a két oldal közt, kipróbálják mindkét stratégiát életük egy-egy szakaszában. Sokan az erkölcsi konformizmus útján indultak el, aztán úgy érezték, hogy az összetörte őket, és drámai fordulattal az önfelfedezés útjára léptek. Mások épp az ellentétes irányban tesznek lépéseket. Vannak olyan emberek, akik egyetlen személyiségen belül keverik mindkét megközelítést. Konzervatívnak tűnő idősebb testvérek, akik úgy szelepelnek, hogy van egy titkos fiatalabb fiú életük. Amikor a rendőrség lecsap az internetes világ szexuális ragadozóira, akkor rendszeresen a hálójukba akad számos vallásos ember, egyházi tisztviselő. És persze sokan vannak olyanok, akik vallástalanok, szabadelvűek, viszont a konzervatív hívőket egy igazi, keményvonalas farizeus meggyőződésével és lekezelésével utasítják el. Vannak tehát variációk, de alapvetően mégis kétféle út létezik. Jézus példázata arról szól, hogy mindkét megközelítés rossz. És Jézus egy radikális alternatívát mutat fel.

Két elveszett fiú

Az első felvonásban a fiatalabb testvéren keresztül Jézus a közkeletű módon írja le a bűnösség állapotát. A kisebbik fiú megalázza a családját. Feslett, tékozló életet él. Elveszít minden mértéket. Elidegenedik az apjától, aki az Atyát képviseli a történetben. A korabeli hallgatóság bizonyosan egyetértett abban, hogy aki így él, az eltávolodik Istentől. A második felvonásban viszont az idősebb fiú kerül a középpontba, aki kényesen vigyáz arra, hogy mindvégig engedelmes legyen az apjának - és Istennek, ha továbbvisszük a párhuzamot. Uralkodik magán, megfontolt. Tehát van két testvér, a konvenciók szerint az egyikük ,,rossz", a másikuk ,,jó", mégis mindkettő eltávolodik az apától. Annak mindkettejük elé ki kell mennie, és be kell invitálnia őket szeretete ünnepére. Nemcsak egy fiú veszett el a történet szerint, hanem kettő.
Ám a második felvonás meglepő fordulattal zárul. Jézus, a mesélő tudatosan meghagyja az idősebbik testvért az elidegenedettség állapotában. A rossz fiú bemegy az apja lakomájára, a jó fiú nem. Aki prostikhoz járt, megmenekül, a feddhetetlen erkölcs embere a történet végén még az elveszettség állapotában van. Szinte halljuk, ahogy a farizeusok levegő után kapkodtak, mikor véget ért a történet. Mert minden fenekestül felfordult benne, amit valaha is tanítottak nekik.
És Jézus nem hagyja ennyiben a dolgot - jön még egy sokkoló fordulat. Miért nem megy be a nagyobbik testvér? Önmaga adja meg a választ: ,,soha nem szegtem meg parancsodat". Az idősebb fiú nem saját jósága ellenére veszti el apja szeretetét, hanem éppenséggel a jósága miatt. Nem a bűne képez akadályt közte és az apa közt, hanem erkölcsössége felett érzett büszkesége. Nem a ballépéseinek sora, hanem törvénytisztelete tartja vissza attól, hogy részt vegyen az apa lakomáján.
Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a két fiú szíve és az általuk képviselt kétféle út sokkal jobban hasonlít egymásra, mint ahogy az elsőre látszik. Mit akart a fiatalabb fiú az élettől? Elege lett abból, hogy az apja fennhatósága alatt gyarapítsa a családi vagyont. Saját maga akart dönteni és szabadon rendelkezni az örökség rá eső részével. Hogyan érte el ezt? Merész erőjátszmával, a közösségi normáknak való botrányos szembeszegüléssel, a teljes függetlenség kinyilvánításával.
Mit akart a nagyobbik fiú? Azt látjuk, hogy tulajdonképpen ugyanazt, mint az öccse. Éppúgy elutasította az apát, mint a fiatalabb testvér. Ő is inkább az apai vagyonra vágyott, nem az apára. De míg az öccse elment messzi vidékre, addig a nagyobbik fiú az apa mellett maradt, és ,,soha nem szegte meg parancsát". Ő így kívánta megragadni az irányítást. Kimondatlan követelése: ,,Mindig engedelmeskedtem neked, most pedig neked kell úgy cselekedned, ahogyan én akarom!"
A két fiú szíve hasonlít. Mindketten megtagadták az apai hatalmat, és keresték, miképpen bújhatnának ki alóla. Olyan pozíciót akartak maguknak, amelyből ők diktálhattak az apjuknak. A maga módján fellázadt mindkettő - az egyik úgy, hogy rossz fiúvá, a másik pedig úgy, hogy túlságosan jó fiúvá vált. Mindketten eltávolodtak apjuktól - elveszett fiúk lettek.
És most már világos - Jézus arról beszél, hogy az apát egyik fiú sen önmagáért szerette. Csak használták őt saját önös érdekeik kielégítésére, ahelyett hogy önmagáért szerették volna, szolgálták volna, és élvezték volna a vele töltött időt. Vagyis lehet Isten ellen lázadni és eltávolodni tőle úgy is, hogy megszegjük a szabályokat, és úgy is, hogy gondosan betartjuk őket. Sokkoló ez az üzenet - Isten törvényeinek figyelmes betartása éppenséggel az Isten elleni lázadás stratégiája is lehet.

A bűn mélyebb megértése

Jézus példázata elmélyíti a bűnről alkotott elképzelésünket. A legtöbb ember azt gondolja, hogy az a bűn, ha megszegjük Istennek a jó magaviseletre vonatkozó törvényeit. Ám Jézus definíciója ennél jóval sokrétűbb.
Flannery O'Connor amerikai regényíró Csalhatatlan vér című kisregényében így jellemzi a Hazel Motes nevű szereplőt: ,,a lelke mélyén réges-rég ott volt szavak nélkül is a meggyőződés, hogy Jézustól csak akkor szabadulhat, ha a bűnt is messzire elkerüli". Ez egy nagyon izgalmas meglátás. El lehet kerülni Jézust, a megváltót úgy, hogy betartjuk az összes erkölcsi előírást. És aki ezt teszi, az ,,jogokra" tart számot. Annak Isten köteles felelni az imádságaira, jó életet biztosítani neki, valamint belépőjegyet a mennybe. Nincs szükség megváltóra, aki ingyen kegyelemből bocsát meg, mert az ilyen ember önmaga megváltója. Ez a hozzáállás egyértelműen az idősebb fiúé. Miért haragszik ennyire az apára? Úgy érzi, joga van rendelkezni a családi vagyon, a köntösök, a gyűrűk, a vágóállatok felett. Hasonlóképpen, a vallásos emberek annak jegyében élnek erkölcsösen, hogy ők maguk befolyásolhassák és irányíthassák Istent, hogy adóssá, önmaguk elkötelezettjévé tegyék. Így - minden kegyességük és morális igényességük ellenére - mégiscsak Isten fennhatósága ellen lázadnak. Aki tehát azt hiszi - mint a nagyobbik fiú -, hogy Istennek meg kell őt áldania, mert olyan keményen megdolgozott érte és olyan jó ember, annak Jézus lehet a példaképe, ihletője, de nem a megváltója. Az ilyen ember megváltója nem más, mint saját maga.
A testvérek homlokegyenest különböző viselkedésmódja mögött ugyanaz a motiváció és cél húzódik meg. Különböző módokon, de mindketten használni akarják az apjukat, hogy megszerezzék azt, amire vágyik a szívük. A vagyont, és nem az apjuk szeretetét kívánják, attól várják a boldogságot és kielégülést.
A történet legvégén az idősebb fiúnak módja van rá, hogy igazán megörvendeztesse az apját azzal, hogy bemegy a lakomára. Csakhogy neheztelő vonakodása azt mutatja, soha nem volt célja boldoggá tenni az apját. Amikor az visszafogadja kisebbik fiát, és ezzel csökken a nagyobbik fiú részesedése a családi vagyonból, kiderül, mi rejtőzött a báty szívében. Mindent megtesz, hogy megbántsa és visszautasítsa apját.
Aki engedelmességével irányítani akarja Istent, mint az idősebb fiú, annak az erkölcsössége csupán eszköz, amivel rá akarja bírni Istent arra, hogy megadja neki, amire vágyik. Ennek kitűnő példája az ifjú Salieri alkuja Istennel Peter Schaffer Amadeus című híres drámájában:

,,Józan tizenhat esztendős gyerek voltam, eltelve a jóra való elszántsággal. Letérdepeltem az Alkuk Istene elé, egész lelkemet beleadva imádkoztam a potyogó vakolat alatt: 'Signore, hadd legyen belőlem komponista! Adj nékem annyi hírnevet, hogy élvezni tudjam! Viszonzásul erényben fogok élni. Tisztaságot fogadok. Igyekszem majd javítani felebarátaim sorsán. És életem minden napján sok-sok muzsikával foglak dicsérni!"

Salieri tehát fiatalon fogadalmat tesz Istennek. Távol tartja magát a nőktől, zenét szerez fáradhatatlanul, ingyen tanít, támogatja a szegényeket. És ekkor megjelenik Mozart, akinek zenei tehetsége messze meghaladja az övét. Mozart zsenialitása isteni adomány. Középső neve, az Amadeus azt jelenti: Istentől szeretett. Mindazonáltal Mozart közönséges alak, egy hedonista, igazi ,,kisebbik fiú". A tehetség, amelyet Isten oly bőkezűen Mozartra tékozolt, a hit krízisét indítja el Salieri, a ,,nagyobbik testvér" szívében. És Salieri monológja nagyon hasonlít ahhoz, amit a báty mond a jézusi parabolában: ,,Miért?... Mit vétettem én?... Mind e mai napig elszántan szolgáltam az erényt. Sok-sok órát fáradoztam embertársaim megsegítésére... Te tudod, milyen keményen dolgoztam!" De felbukkant Mozart. ,,Rosszindulatú, gyűlölködő, beképzelt Mozart! Ki soha, egyetlen percet nem dolgozott azért, hogy másokon segítsen!... Őt választottad egyedüli letéteményesedül!" Végül pedig így szól Istenhez Salieri: ,,Mostantól fogva ellenségek leszünk, Te meg én!" - és ezután azon igyekszik, hogy tönkretegye Mozartot. Schaffer drámájában ugyanakkor Isten néma marad, nem úgy, mint Jézus történetében, ahol az apa megpróbálja megmenteni nagyobbik fiát, mikor azt kezdi elnyelni saját keserűsége, gyűlölete, kétségbeesése - mindaz, amibe Salieri belefullad.
Salieri erőlködéséről, hogy tiszta és jóságos legyen, végül kiderül, hogy valójában merő önzőség. Isten és a szegények csak eszközül szolgáltak neki. Azzal hitegette magát, hogy idejét, pénzét őértük áldozta, de ez valójában nem volt áldozat. Önmagáért tette, hírnévért, vagyonért, önbecsülésért. ,,Én jó ember voltam, abban az értelemben, ahogy a világ használja ezt a szót. És mire jutottam vele?" Amikor Salieri észreveszi, hogy szolgálata nem hozza meg a hőn óhajtott dicsőséget, gyilkos indulat támad benne. A feddhetetlen és tiszteletre méltó Salieri nagyobb bűnre képes, mint a feslett erkölcsű, trágárkodó Mozart. S míg a színmű Amadeusa vallástalan, addig az istenfélő Salieri lesz az, aki Istentől mégis a legtávolabbra kerül, éppúgy, mint a nagyobbik testvér a példázatban.
Az idősebb testvér lelkülete nem mindig mutatkozik meg ennyire leplezetlenül. Ismertem egy nőt, aki évekig egy keresztyén misszió munkatársa volt. Amikor középkorú éveiben megtámadta egy krónikus betegség, kétségbeesett. Szíve mélyén azt érezte, a sok munkáért cserébe Isten tartozik neki egy jobb élettel. És e feltételezés miatt rettentő nehéz volt kimásznia a gödörből - de megtette. Sikerének kulcsa az volt, hogy észrevette magában az idősebbik testvér lelkületét.
Az idősebb testvérek azért engedelmeskednek Istennek, hogy elnyerjék, amire vágynak. Nem Istenre vágynak, arra, hogy rá hasonlítsanak, hogy szeressék, megismerjék őt, hogy örömöt okozzanak neki. Így kerülhetik el a vallásos és erkölcsös emberek Jézust mint megváltót és Urat - pontosan úgy, ahogy a fiatalabb fiúk vallástalanságukkal és azzal a meggyőződéssel tartják magukat távol tőle, hogy a jó és a rossz mércéje saját kezükben van.
Jézus radikálisan újradefiniálja, hogy mi is a baj velünk. Szinte mindenki úgy gondolja, hogy a bűn egy listányi törvény megszegését jelenti. Erre Jézus mutat nekünk valakit, aki minden szabályt betartott, és mégis épp olyan elveszett, mint egy zülött életű ember. Miért van ez így? Mert a bűn nemcsak szabályszegést jelent, hanem azt, amikor megváltóként, úrként, bíróként állítjuk Isten helyébe magunkat - ahogy a példázat mindkét főszereplője megpróbálta kiiktatni az apai fennhatóságot az életéből.
A fiatal Salieri erősen tiltakozott volna, ha valaki szembesíti viszonyulásával. Visszautasította volna a feltételezést, hogy nem az Isten tetszését, hanem a magáét szolgálta feddhetetlen életvitelével - hát nem hozott elég dicsőséget Istennek, nem hajolt meg előtte? Valójában pedig csupán adósává igyekezett tenni Istent, uralkodni akart fölötte, önmaga megváltója kívánt lenni, és nem a puszta kegyelemre hagyatkozott. És amikor megkeseredett és meggyűlölte Mozartot, s közben úgy érezte, Isten igazságtalan hozzá, az egyetlen Bíró helyébe állt.
Két módon lehet az ember önmaga megváltója. Az egyik: ha megszegi az erkölcsi törvényeket és a saját útját járja. A másik: ha megtartja az erkölcsi törvényeket és igyekszik nagyon, de nagyon jó lenni.

Mindketten vétkeztek, mindketten szeretetet nyertek


Jézus nem választja szét a világot az erkölcsös ,,jó fiúkra" és az erkölcstelen ,,rossz fiúkra". Arra mutat rá, hogy mindenkinek van önmegváltó terve, és mindenki Istent és a többieket használja arra, hogy hatalomra, irányításra tegyen szert. Ki így, ki meg úgy teszi. Mindkét fiú vétkezett, és az apa mégis gondoskodik mindkettőjükről, visszahívja őket szeretetének ünnepére.
Ez azt jelenti, hogy Jézus üzenete, az evangélium maga, egy egészen újfajta lelkiséget közvetít. A jézusi evangélium nem választás a vallásosság és a vallástalanság, a feddhetetlenség és a züllöttség, az erkölcsiség és az erkölcsi relativizmus, a konzervativizmus és a liberalizmus között. És nem is lehet elhelyezni valahol a két pólus között félúton - az evangélium valami egészen más. Az evangélium szerint ugyanis mindenki eltévedt, és mindenki szeretetet nyer. A megszólítás mindenkinek szól, hogy ismerje fel ezt, és változzon. Ezzel szemben az idősebb testvérek két csoportra osztják az embereket: ,,a jóknak, mint amilyenek mi vagyunk, van helyük a világban, a rosszaknak pedig, akikkel csak gond van, nincs helyük itt." Az ifjabb testvérek, még ha nem is hisznek Istenben, hasonlóképpen vélekednek: ,,a nyitott és toleráns embereknek van helyük a világban - ki innen a bigott, beszűkült emberekkel, akikkel csak gond van!" Jézus viszont így szól: ,,aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik" (Lk 18,14). Azok az emberek, akik bevallják, hogy híjával vannak a jóságnak és a nyitottságnak, közelebb tudnak lépni Istenhez, hiszen a kegyelem elnyerését az előzi meg, hogy megérzed, szükséged van rá. Akik köszönik, remekül vannak, azok eltávolodnak tőle. Ő ,,meglátja a megalázottat, és messziről megismeri a fennhéjázót" (Zsolt 138,6).
Egyszer egy napilap feltette a kérdést: ,,Mi a gond a világgal?" G. K. Chesterton, a híres angol katolikus író és gondolkodó állítólag ezt a kis levelet küldte a szerkesztőségnek: ,,Tisztelt Uraim! Én vagyok a gond. Tisztelettel, G. K. Chesterton." Ez annak az embernek a felelete, aki megértette Jézus mondanivalóját.
Noha mindkét fivér vétkezett, és mindkettő szeretetet nyert, a történet különbözőképpen végződik a számukra. Miért alakítja Jézus úgy az elbeszélést, hogy egyikük megmenekül, az apa visszafogadja, a másik pedig nem (legalábbis amíg tart a történet)? Lehet, hogy Jézus azt mondja, bár az önmegváltás mindkét formája rossz, az egyik mégis veszélyesebb a másiknál. Ez rejtve marad a példázatban. A fiatalabb testvér nyilvánvaló módon fordított hátat apjának. Szó szerint, valóságosan és morális értelemben is otthagyta. És noha a báty otthon maradt, mégis távolabbra került az apjától, jobban elidegenedett tőle, mint az öccse, mert teljességgel vak volt saját állapotára. És nagyon megsértette volna az a feltételezés, hogy ő így lázad apja fennhatósága ellen. Pedig ezt tette. Mindezek miatt idősebb fiúnak, farizeusnak lenni spirituálisan sokkal emésztőbb állapot, mint fiatalabb testvérnek. Ha azt sugalljuk a vallásos embereknek, hogy nem helyes az Istenhez való viszonyuk, felháborodnak: ,,Hogy merészeled ezt mondani? Hisz mindig ott vagyok a templomban, amikor csak lehet!" Erre Jézus azt feleli: ,,Ez lényegtelen." És ilyet őelőtte még senki sem tanított.
(folyt. köv.)

Timothy Keller
 
 
0 komment , kategória:  A tékozló Isten...  
Két elveszett fiú
  2016-07-01 14:04:34, péntek
 
  2. Két elveszett fiú

"Egy embernek volt két fia."


Az elveszett ifjabb testvér


Jézus történetét leginkább "A két elveszett fiú" címmel kellene illetnünk. Kétfelvonásos dráma ez, ahol az első felvonás "Az elveszett ifjabb testvér", a második pedig "Az elveszett idősebb testvér".
Az első felvonás egy rövid, ám mellbevágó kéréssel veszi kezdetét. A fiatalabb fiú odamegy az apához, és azt mondja: "Add ki nekem a vagyon rám eső részt!" A korabeli hallgatókat bizonyára elképesztette ez az igény. Nem mintha bármi kirívó lett volna abban, hogy egy fiúgyermek igényt tart a családi vagyon egy részére. Akkoriban az apa halálakor az idősebb fiú kétszer annyit örökölt, mint a többi utód. Ha egy apának két örököse volt, az idősebb a vagyon kétharmadát kapta, a fiatalabb pedig egyharmadot. De ez az osztozkodás csak akkor ment végbe, ha apjuk már meghalt. A történetben viszont a fiatalabb fiú azonnal kéri ki az örökséget, ami óriási tiszteletlenség - mintha azt kérné, haljon meg az apja, miközben az még él. Lényegében azt mondja a fiú, hogy szüksége van az apai örökségre, de nincs szüksége az apára. Az apja mellett élve kiélvezte a családi vagyont, de most már szabadulni szeretne ebből a kapcsolatból. El akar menni. Azonnal. "Add ide, ami az enyém", mondja.
Az apa válasza még megdöbbentőbb, mint a kérés. A kor erősen patriarchális társadalmában a hódolat és tisztelet kifejezése a vének, és különösen a szülők iránt kiemelt jelentőséggel bírt. Egy hagyományos közel-keleti családban a felelet egy ilyen kérésre az lett volna, hogy a fiú azonnal hagyja el a családját, és öröksége csak némi ütlegelés lett volna. De a példázatban az apa semmi ilyet nem tesz. Egyszerűen "megosztotta köztük a vagyont". E gesztus jelentőségét az eredeti görög szó mutatja igazán: a vagyonnak fordított kifejezés görögül bios, ami azt jelenti, "élet". Állhatna itt egy jóval konkrétabb, az anyagi javakra utaló szó - de nem ezt látjuk. Vajon miért?
Az apa vagyonát alapvetően a birtok jelentette, és ahhoz, hogy a földje egyharmadát pénzben kifizethesse, jelentős részét el kellett adnia. A mi mobilis, városias kultúránkban alig értjük már az előző generációk földhöz való viszonyát. Van egy sor az Oklahoma! című híres musicalben, amely körülbelül így szól: "Tudjuk, hogy a földhöz tartozunk; a föld, melyhez tartozunk, hatalmas!" Vegyük észre, nem úgy szól a szöveg, hogy "hozzánk tartozik a föld", hanem hogy mi tartozunk hozzá! Ez remekül összefoglalja, hogy régen az emberek identitását milyen nagy mértékben meghatározta a földjük, a lakhelyük. A föld egy részét elveszíteni azt jelentette, hogy önmaguk egy részét, és ezzel együtt a közösségben betöltött szerepüket vesztették el. Ismerünk történeteket nagy hatalmú, sikeres cégvezetőkről, akik karrierjüket hátrahagyva segítségre szoruló, sérült gyermeküknek szentelték idejüket. Ez persze nem ugyanaz, mint amit az apa tesz, mégis arra hasonlít.
Úgyhogy a fiatalabb fiú valójában azt kéri az apjától, hogy a saját életét szakítsa részekre. Az apa pedig megteszi ezt, mivel szereti gyermekét. Jézus hallgatóinak többsége sose hallott olyan közel-keleti családfőről, aki ilyet tett volna. Az apa türelemmel elviseli, hogy veszít megbecsültségéből, és hogy a fia visszautasítja a szeretetét. Mi általában dühvel válaszolunk a visszautasításra, bosszút állunk, és bármit megteszünk, csak hogy kevésbé szeressük a tőlünk elfordulót - hogy ne fájjon annyira az elutasítás. De az apa nem szűnik meg szeretni a fiát, elviseli a fájdalmat.


A fiatalabb fiú terve


Az első felvonás második jelenetéhez érkeztünk. A fiatalabb fiú ,,távoli vidékre" megy, és mindenét elherdálja rendezetlen életvitele miatt. És mikor szó szerint lezuhan a sárba, a disznókhoz, akkor ,,magába száll", és kigondol egy tervet. Azt ötli ki, hogy első lépésként visszamegy az apjához, és elismeri: hibázott és elvesztegette a jogot, hogy a fiának nevezze magát. Másodjára pedig ezt fogja mondani az apjának: ,,Tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy!"
Érdekes ez az utóbbi kérés. A szolgák a birtokon dolgoztak és ott is éltek. Ám a béresek olyan kézművesek, iparosok voltak, akik a környező falvakban éltek, és fizetséget kaptak. Sok értelmező szerint ez volt a fiú stratégiája: szégyent hozott a családjára, és így az egész közösségre; halott lett a szemükben, ahogy az apa is mondta. A rabbik tanítása szerint a bocsánatkérés nem elég, ha valaki a közösségi normák ellen vétett - teljes helyreállításra volt szükség. A fiú azt készült elmondani: ,,Apám, tudom, hogy nincs jogom visszatérni a családba. De ha egy béresednek lehetek az inasa, akkor kitanulom nála a mesterséget, kereshetek, és elkezdhetem visszafizetni az adósságomat." Ez volt a terv. Ott, az ólban el is gyakorolja, amit mondani készül. Amikor késznek érzi magát a találkozásra, elindul hazafelé.
Elérkeztünk az első felvonás harmadik, egyben utolsó jelenetéhez, amely igen drámai. A visszatérő kisebbik fiú a szülői ház közelébe ér. Az apja meglátja és odafut - odafut hozzá! A tiszteletreméltó közel-keleti patriarchák sohasem szaladtak. Az asszonyok, a gyerekek, a fiatalemberek futkoshattak, a családfő, a közösség oszlopa, a birtok ura nem! Nem kaphatta fel a köntösét, nem mutogathatta csupász lábait, mint egy kisfiú. Ez az apa mégis így cselekszik. Odafut a fiához, habozás nélkül kimutatja érzéseit, nyakába borul és megcsókolja.
Ez mélységesen meglephette a fiút. Zavartan próbálja előadni saját kis üzleti tervét a dolgok helyrehozataláról. De az apja közbevág, és nemcsak hogy figyelmen kívül hagyja a begyakorolt beszédet, hanem ellentmond neki: ,,Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá", utasítja a szolgáit. De mit is mond ezzel valójában? A legszebb ruha az apa saját köntöse volt. Ez pedig eltéveszthetetlen jele annak, hogy a fiú visszakapta helyét a családban. Valójában ezt mondja az apa: ,,Nem fogom megvárni, míg visszafizeted az adósságod, nem fogom kivárni, míg megfelelőképp megalázkodsz. Nem kell megdolgoznod azért, hogy visszakerülj a családba, mert én egyszerűen visszafogadlak. Eltakarom meztelenségedet, szegénységedet, rongyaidat az én tisztességem és dicsőségem köntösével."
Az apa utasítja a szolgáit, hogy ünnepi lakomát készítsenek, s a ,,hízott borjú" legyen a fő fogás. Az akkori társadalomban az étkezések többnyire nem tartalmaztak húst, mert az igen drága csemege volt. A húst a különleges alkalmakra, ünnepségekre tartogatták. De a húsfélék közül is a legdrágább a hízott borjú volt. Úgyhogy efféle lakomára a lehető legritkábban került sor, és általában az egész falut meghívták rá. Gyorsan terjedtek a hírek, és hamarosan igazi lakomával, zenével és tánccal ünnepelték a kisebbik fiú visszafogadtatását az életbe, a családba és a közösségbe.
Micsoda jelenet! De az apának a második felvonásban még foglalkoznia kell az idősebb fiú sokkal bonyolultabb és mérgezőbb lelkiállapotával is. Már az első felvonás kihívást intéz az idősebb fiú gondolkodásmódja ellen zavarba ejtő üzenetével: Isten szeretete és megbocsátása minden bűnt képes eltörölni, helyreállítani. Nem számít, ki vagy és mit tettél. Nem számít, hogy szándékosan nyomtál el embereket, vagy öltél. Nem számít, hogy mennyit kínoztad önmagad. A kisebbik fiú tudta, hogy az apja háza ,,bővelkedik kenyérben" - aztán pedig megértette, hogy kegyelemben is bővelkedik. Nincs olyan rossz, amit az apa szeretete meg ne bocsátana és be ne takarna - nincs bűn, amelyen kegyelme ne kerekedne felül.
Az első felvonás tehát azt mutatja meg, milyen tékozlóan árad Isten kegyelme. Jézus történetében a szerető apa még azelőtt borul fia nyakába, hogy az rendbe hozhatná az életét és bebizonyíthatná, hogy a szíve megváltozott - sőt, még azelőtt, hogy elmondhatná a bűnbánati beszédét. Semmi sem érdemesít az Isten jóakaratára, a szánom-bánom töredelem sem. Az Atya szeretete és elfogadása teljességgel ingyenes.
Minden szépsége mellett az első felvonás nem állhat önmagában. Sok magyarázó jut arra, csupán az elejére összpontosítva, hogy a példázat ellentmond a hagyományos keresztyén tanításnak. ,,Nézzétek - mondják -, itt szó sincs jóvátételről, a bűnért való engesztelésről. Nincs szükség megfeszített üdvözítőre, aki megfizet a bűnért. Isten az univerzális szeretet Istene, aki feltétel nélkül fogad el mindenkit." De ha ez volna az üzenet, Jézus itt meg is állna a történetben. De nem tett így, mert nem erről van itt szó. Míg az első felvonás Isten feltétlen kegyelméről szól, addig a második ennek a kegyelemnek az árát mutatja meg, és elvezet a történet valódi csúcspontjához.


Az elveszett idősebb fiú


Amikor az idősebb testvér meghallja a szolgáktól, hogy az öccse visszatért és az apjuktól újra helyet kapott a család kebelében, éktelen haragra gerjed. Most ő készül megszégyeníteni az apját. Nem akar részt venni a közös lakomán, amely minden valószínűség szerint a legnagyobb, amelyet az apja valaha is rendezett. A báty kint áll, ezzel pedig mindenki előtt kinyilvánítja, hogy nem bízik apja döntéseiben. Rákényszeríti az apát, hogy az maga menjen ki érte, a fiáért - ez pedig meglehetősen lealacsonyító a birtok ura és a hatalmas ünnep szervezője számára. Az apa érvekkel próbálja rávenni idősebb fiát, hogy menjen be, de az nem enged.
Miért annyira haragos a báty? Különösen bosszantja az egész esemény költségessége. Azt mondja: "Te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal - neki pedig egy borjút adsz?" A hízott borjú persze csak egy szimbólum, hisz amit az apa tesz, összehasonlíthatatlanul többe kerül, mint egy borjú. A családba való visszafogadással a kisebbik fiút újra örökössé teszi, aki megint igényt tarthat az immár megcsappant vagyon egyharmadára. Ez pedig felfoghatatlan a bátyja számára. Oszt és szoroz. "Halálra dolgoztam magam, megküzdöttem mindenért, amim van, de az öcsém semmit sem tett, hogy vagyona legyen, csak azt érdemelte ki, hogy elkergessék - te pedig elpazarolod rá a vagyonod! Hol itt az igazság?!" Ezért hivatkozik az idősebb fiú szerzett érdemeire. "Én sose voltam engedetlen! Nekem jogaim vannak - mondja. -Megérdemelném, hogy tanácskozz velem, mielőtt cselekszel! Nincs jogod egyoldalúan dönteni!" S így az idősebb fiú haragja oda vezet, hogy még jobban megbántja az apját. Nem azzal a tisztelettel fordul hozzá, ami abban a kultúrában az alárendeltek részéről megillette a feljebbvalókat, különösen a nyilvánosság előtt. Nem mondja azt, hogy "Nagyrabecsült apám", hanem csak ennyit: "Látod...!" Ami körülbelül azzal egyenértékű, hogy "na, ide figyelj!". Egy olyan kultúrában, ahol az idősebbek iránti tisztelet, hódolat alapvető követelmény volt, ez a viselkedés égbekiáltó. Ennek a mai megfelelője mondjuk egy olyan memoár lenne, amelyben egy fiú mindenféle megalázó dolgot ír az apjáról, és ezzel tönkreteszi annak hírnevét és karrierjét.
És elérünk a végkifejlethez. Hogyan válaszol az apa az idősebbik fiú nyílt lázadására? Mit fog tenni? Mások az ő helyében egyből kitagadták volna a fiút. Ehelyett az apa lenyűgöző gyöngédséggel felel. "Fiam - így kezdi -, noha nyilvánosan megsértettél, mégis azt akarom, legyél együtt velünk az ünnepen. Nem tagadom ki az öcsédet, és téged sem foglak. Nyeld le büszkeséged, és lépj be! Te döntesz, jössz-e vagy sem." Ez meglepően nagylelkű és igen drámai megszólalás.
Jézus hallgatósága izgatott - egyesül-e a család, visszaáll-e a szeretet, az egyetértés? Kibékülnek-e a testvérek? Meglágyítja-e az idősebbik fiú szívét az apja nagyvonalúsága, és megbékül-e vele?
Amint ezek a gondolatok átcikáznak rajtunk, a történet véget is ér. Miért nem mondja meg Jézus, hogy mi lett a vége? Azért, mert a célközönsége a farizeusok voltak, vagyis az idősebb testvérek. Jézus az ellenfeleit szólítja meg. De mivel? Erre majd a következő fejezetekben kapunk választ, amikor áttekintjük Jézus mondandójának főbb pontjait. Röviden összefoglalva: mindazt, amit az emberek Isten megközelítéséről gondolni szoktak, Jézus ebben a példázatban felülírja. Újradefiniálja a bűnt - azt, hogy mit jelent elveszettnek lenni, és mit jelent megtaláltatni. (folytatjuk)

Timothy Keller
 
 
0 komment , kategória:  A tékozló Isten...  
Miért szeretik az emberek Jézust...?
  2016-06-29 16:59:43, szerda
 
  Miért szeretik az emberek Jézust, és miért nem szeretik az egyházat


A fiatalabb és az idősebb testvérek ma is körülvesznek bennünket, a családban éppúgy, mint a társadalomban. A családban többnyire az elsőszülött szokott lenni a szülők támasza, a felelősségteljes utód, aki igyekszik megfelelni az elődök normáinak. A kisebb gyerek pedig többnyire a lázadó, a szabad szellem, aki kortársai elismerésére és közösségére vágyik. A nagyobbik testvér felnő, állásba megy, anyu és apu közelében telepszik le - a fiatalabb testvér meg inkább a nagyvárosok trendi és pezsgő negyedeit választja.
Ezekről a természetes vérmérsékleti különbségekről csak nemrég kezdtünk el többet gondolkodni. A 19. század első felében az iparosodás nyomán új középosztály jött létre, a polgárság, amely szigorú munkamorállal és szigorú erkölcsiséggel vetette meg identitásának alapjait. A polgáriasult rétegnek tulajdonított képmutatásra és merevségre válaszul létrejöttek a művészközösségek, ilyen volt Henri Mulger köre az 1840-es évek Párizsában vagy a Bloomsbury-csoport Londonban, majd a Greenwich Village beatköltői, illetve ilyenek a mai indie-rock irányzatok. A bohémek a konvenciókkal szemben a szabadságot, a személyes autonómiát hangsúlyozzák.
A modern társadalom kulturális csatározásaiban újra és újra ez a temperamentumbeli különbségből fakadó feszültség kerül a felszínre. Egyre több ember tartja magát manapság vallástalannak vagy éppen vallásellenesnek. Úgy gondolják, hogy a morális kérdések általában rendkívül összetettek, és gyanakvással szemlélik azokat a személyeket és intézményeket, amelyek magukhoz kívánják ragadni mások életének erkölcsi irányítását. E szekularizált szellemiség ellenére (vagy éppen pontosan emiatt) a konzervatív vallási mozgalmak is megerősödtek. Riadót fújnak az "erkölcsi relativizmus előretörése" miatt, és készülnek "a kultúra visszahódítására" - eközben pedig épp olyan sötét alaknak látják a fiatalabb testvért, mint maguk az egykori farizeusok.
És kinek az oldalán áll Jézus? A Gyűrűk Urában, mikor a hobbitok megkérdezik a vén Szilszakállt, kinek az oldalán áll, azt mondja, nem tud oldalakról. Jézus válasza - e történet alapján - hasonló ehhez. Ő nem áll sem a vallástalanok, sem a vallásosak oldalán; de rámutat, hogy a vallásos moralizálás különösen pusztító lelki állapot.
Ma ez szinte elképzelhetetlen, de a keresztyénséget kezdeti megjelenésekor nem tekintették vallásnak. Maga volt a nem vallás. Képzeljük csak el, amint a korai keresztyéneket a hitükről faggatják a szomszédaik! Például azt kérdezik tőlük: "Hol a templomotok?" Erre a keresztyének azt válaszolják, hogy nekik olyan nincs. "De ez hogyan lehetséges? És akkor hol végzik a szolgálatot a papjaitok?" Erre azt mondják a keresztyének, hogy papjaik sincsenek. "De...- kapkodják a levegőt a szomszédok - hát hol végzitek az áldozatot, amivel isteneiteknek kedveskedtek?" Erre a keresztyének azt felelik, hgoy már nem mutatnak be áldozatot. Jézus a szentély, akiben beteljesednek a szentélyek, a pap, akiben beteljesedik a papság, és az áldozat, aki beteljesíti az áldozatot.
Ilyesmiről akkoriban senki se hallott. Ezért aztán a rómaiak ateistáknak hívták a keresztyéneket, mert a spiritualitás keresztyén felfogása olyan egyedi volt, hogy semmilyen más vallással nem lehetett összefüggésbe hozni. Ez a példázat pedig arról szól, miért volt igazuk, amikor ateistáknak nevezték őket. Kulturális csatározásaink közepette vegyük már észre ennek a meglátásnak a nekünk címzett üzenetét, élét! Társadalmunkban a többség számára a keresztyénség éppenhogy a vallást jelenti és a morális előírásokat. Mai alternatívája - más világvallások mellett - a szekuláris pluralizmus. De kezdetben ez nem így volt. A keresztyénség akkor "harmadik útnak" számított, valami egészen másnak.
A fontos mozzanat itt tehát az, hogy Jézus vérig sértette a vallásosokat, de akiket elriasztott a vallásos és erkölcsi buzgólkodás, azokat vonzotta és kíváncsivá tette. Ezt a Jézus életéről szóló újszövetségi beszámolókban mindvégig nyomon követhetjük. Akárhányszor Jézus egy vallásos és egy szexualitása miatt kitaszított emberrel találkozik (mint Lukács 7-ben), vagy egy vallásos és egy származása miatt kitaszított emberrel (mint János 3-4-ben), vagy pedig egy vallásos és egy politikai álláspontja miatt kitaszított emberrel (mint Lukács 19-ben), mindig az utóbbi kerül vele szoros kapcsolatba, nem pedig az előbbi, az "idősebb testvér". Jézus a tiszteletreméltó vallási vezetőknek azt mondja: "A vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában" (Máté 21,31).
A vallástalanokat mindig vonzotta Jézus tanítása, és a kor bibliás-vallásos embereit pedig sértette. Mai egyházainknak általában nincs ilyen hatása. Nem vonzzák magukhoz azokat a kívülállókat, akiket Jézus saját közelébe tudott vonni - még a leghaladóbb gyülekezeteink sem. A konzervatív, moralizáló, karót nyelt emberek számára vonzó az egyház. A szabadosak és a szabadszelleműek, a társadalom peremére szorultak és a megtörtek messziről elkerülik templomainkat. Ez csak egyet jelenthet. Ha lelkészeink prédikálása és egyháztagjaink jelenléte nincs olyan hatással az emberekre, mint valaha Jézus maga, akkor nem is állíthatjuk magunkról, hogy a jézusi üzenet hirdetői vagyunk. Ha egyházainkat nem kedvelik a fiatalabb testvérek, az azt jelenti, hogy sokkal több idősebb fiú tölti meg őket, mint gondolnánk. (folytatjuk)

Timothy Keller
 
 
0 komment , kategória:  A tékozló Isten...  
Jézus hallgatósága
  2016-06-28 16:25:56, kedd
 
  1. Jézus hallgatósága

"...mindnyájan igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák őt."

Kétféle ember

A példázat legtöbb értelmezése arra összpontosít, mi történt a fiatalabb testvérrel, a "tékozló fiúval", hogyan hagyta el otthonát és hogyan tért vissza. Ám így elsikkad a történet valódi üzenete, hisz nemcsak egyetlen testvér szerepel benne, hanem kettő, s a maga módján mindegyikük megtestesíti egy-egy útját az Istentől való eltávolodásnak. Ugyanígy, mindkettő a maga sajátos módján keresi az Isten országát, az abba való befogadtatást.
Fontos észrevennünk a történeti kontextust, amelybe a szerző Jézus tanítását beágyazza. Az első két versben Lukács elmondja, hogy kétféle csoport gyűlt össze Jézust hallgatni. Egyfelől eljöttek a "vámszedők és a bűnösök". Őket a történetben a fiatalabb fiú testesíti meg. Ezek az emberek fittyet hánytak a Biblia erkölcsi parancsaira és a vallásos zsidók tisztasági előírásaira. "Kicsapongó életet" éltek. Mint az ifjabb testvér, ők is "elköltöztek egy távoli vidékre", amikor hátrahagyták családjuk és társadalmuk hagyományos erkölcseit.
A hallgatóság másik csoportját a "farizeusok és az írástudók" alkották, őket képviseli a példázatban az idősebb fiú. Neveltetésüktől fogva betartották a hagyományos tanítást. Tanulmányozták és tisztelték az Írást. Hűségesen jártak istentiszteletre, folyton imádkoztak.
Lukács kevés eszközzel, visszafogottan, de pontosan bemutatja, mennyire más a két csoport válasza Jézus mondandójára. Az "igyekeztek" ige görög eredetijének folyamatos igeideje arra utal, hogy Jézus nyilvános szolgálata során mindvégig mintegy mágnesként vonzotta a fiatalabb testvéreket. Folyton körülötte rajzottak. Ez pedig zavarta és dühítette az erkölcsös életvitelű egyházfiakat. Lukács így foglalja össze zúgolódásukat: "Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük." Leülni és együtt enni valakivel az ókori Közel-Keleten az elfogadás jele volt. "Hogy merészelhet Jézus ilyen bűnösökhöz közeledni? - mondogatták. - Ezek az emberek sosem jönnek el a mi istentiszteletünkre! Vajon miért tetszik nekik Jézus tanítása? Az igazságot mi tanítjuk, nem pedig Jézus. Nyilván ő csak azt mondja nekik, amit hallani szeretnének."
Akkor tehát kinek szól Jézus tanítása e példázatban? A második csoportnak, az írástudóknak és a farizeusoknak. Jézus az ő hozzáállásukra válaszol ezzel a történettel. A két testvér története feltárja az idősebb fiú lelkét, és szívhez szóló kéréssel zárul: változzon meg!
Évszázadokon át úgy tanították e szöveget a templomokban és a hitéleti képzéseken, hogy szinte minden más értelmezést kizárva a bűnbánó kisebbik fiát irgalommal visszafogadó apa állt a középpontban. Amikor először hallottam ezt a történetet, elképzeltem Jézus közönségét, amint könnybe lábadt szemmel hallgatja, hogy Isten mindig szeretni fogja és mindig visszafogadja őket, nem számít, mit tettek. Ha így tálaljuk, akkor szentimentális szósszal öntjük le a példázatot. Ennek a történetnek célpontja nem a megrögzött bűnös, hanem a vallásos ember, aki mindig a Biblia szerint cselekszik. Jézus nem az erkölcstelen kívülállókhoz, hanem a jó erkölcsű belülvalókhoz szól itt. Meg akarja mutatni nekik, hogy vakok, kicsinyesek, önelégültek, és hogy mindez tönkreteszi saját lelküket és a körülöttük élőkét is. Nagy tévedés tehát azt gondolni, hogy Jézus elsődleges célja ezzel a történettel az, hogy a fiatalabb testvéreket biztosítsa feltétel nélküli szeretetéről.
Nos, az egykori hallgatóság nem fakadt sírva a történettől - sőt, felháborodott, megsértődött, feldühödött. Jézus nem a szívünket akarja megmelengetni, hanem össze kívánja zavarni a kategóriáinkat. Provokálja a közkeletű istenképet, bűn- és üdvösségfelfogást. A történet feltárja a kisebbik fiú destruktív önközpontúságát, de erősen elítéli a báty moralizáló életfelfogását is. A vallásos és a vallástalan ember egyaránt spirituálisan elveszett, mondja Jézus: mindkét életút zsákutcába vezet - az Isten megközelítésére vonatkozó minden emberi elképzelés téves. (folytatjuk)

Timothy Keller
 
 
0 komment , kategória:  A tékozló Isten...  
A példázat
  2016-06-27 10:38:18, hétfő
 
  A példázat

Lukács 15,1-3.11-32



A vámszedők és a bűnösök mindnyájan igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: "Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük." Ő erre ezt a példázatot mondta nekik...

Azután így folytatta: "Egy embernek volt két fia. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott. Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki. Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára!Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek. Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történik itt. Mire a szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt. Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte. Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott." (folyt. köv.)
 
 
0 komment , kategória:  A tékozló Isten...  
Bevezetés
  2016-06-27 10:36:46, hétfő
 
  Bevezetés


E rövid könyv a keresztyénség alapüzenetéről, az evangéliumról szól. Ezért akár bevezetőként is szolgálhat a hitbe azoknak, akik még nem ismerkedtek meg a keresztyén tanítással - és újra bevezetheti azokat, akik egy ideje elvesztették a kapcsolatot a keresztyénséggel.
De a könyvet nem csak "keresőknek" szánom. Sokan vannak olyanok, akik egész életükben hívőként éltek, akik úgy érzik, pontosan értik a keresztyénség alapvető mondandóját, s akik azt gondolják, már nincs szükségük szamárvezetőre. Ám ideje felkapnunk a fejünket, ugyanis pontosan abból lehet tudni, hogy nem ragadtuk még meg az evangélium egyediségét, radikalitását, hogy azt hisszük, nagyon is jól megragadtuk. Olykor az évtizedek óta templomba járó embereket is annyira magával ragadja és kimozdítja egy-egy keresztyén üzenet friss, újszerű értelmezése, hogy azt érzik: újra megtértek. Ezért könyvemet éppen úgy szánom annak, aki kíváncsi kívülállóként közelít hozzá, mint annak, aki már régóta belülről szemléli a vallást. Jézus ezt a két embertípust "ifjabb" és "idősebb testvérnek" nevezte a tékozló fiú híres példázatában.
Ezt a jól ismert történetet tárgyalom tehát, amely Lukács evangéliumának 15. fejezetében szerepel, és belőle igyekszem eljutni a keresztyén hit szívéig. A történet igen egyszerű. Volt egy apa, és annak volt két fia. A kisebbik fiú elkérte az örökség rá eső részét, s miután megkapta, egyből elment egy messzi országba, ahol az egészet mindenféle hedonista, testi örömökre költötte. Aztán bűnbánóan hazament, és meglepetésére az apja tárt karokkal fogadta. Ez viszont felbőszítette az idősebbik fiút. Az a történet vége, hogy az apa kérleli elsőszülöttjét, hogy vegyen részt az öccse üdvözlésében, és ő is bocsásson meg neki.
A felszínen talán nem annyira megragadó ez a történet. Ám ha Jézus tanítását egy hatalmas tóhoz hasonlítjuk, akkor ez a példázat az egyik legtisztább öböl, ahol leláthatunk a fenékig. Sokat írtak már róla, és az elmúlt években is megjelent néhány kitűnő értelmezése. Ami engem illet, én egy igemagyarázat segítségével értettem meg. Ez volt az első, amelyet dr. Edmund P. Clowneytől hallottam - vagy harminc éve. És ez az igehirdetés megváltoztatta a keresztyénségről való addigi gondolkodásomat. Úgy éreztem, hirtelen a keresztyénség lényegére tapintottam rá, ahogy soha azelőtt.
A tékozló fiú történetéhez azóta is vissza-visszatérek, hogy tanuljak belőle. Egyetlen más textus magyarázatával sem bátorítottam, segítettem annyi embert, mint ezzel. Egyszer külföldön, tolmácsolással prédikáltam. Később írt nekem a tolmács, és elmondta, hogy amint erről a paraboláról beszélt, rájött, hogy az olyan, mint a szívének irányított nyílvessző. Nem kevés töprengés és vívódás után ez az ember hitre jutott. És még sokan mondták nekem ugyanezt: e történet megértése megmentette a hitüket, a házasságukat és némelyeknek szó szerint az életét is.
Az első öt fejezetben magát a példázatot értelmezem, a hatodikban arra térek rá, hogyan világítja meg ez a történet a teljes Biblia mondanivalóját, a hetedik fejezetben pedig azzal foglalkozom, hogy a történet üzenete miképpen valósulhat meg az életünkben, mindennapjainkban.
Nem a közkeletű nevén emlegetem a példázatot, mert az nem csupán "a tékozló fiú története" - helytelen volna ugyanis csak az egyik testvérre összpontosítani. Jézus sem azt mondja, hogy itt csak egy fiúról van szó. "Egy embernek volt két fia", így kezdi a történetet. A parabolának az idősebb testvér épp olyan fontos szereplője, mint a fiatalabb; s az apa nem kevésbé fontos, mint a fiai. S amit Jézus itt a bátyról, a nagyobbik fiúról mond, az a Biblia egyik legfontosabb üzenete számunkra. "A két elveszett fiú története" - ez lenne a pontos elnevezés.
A "tékozló" nem azt jelenti, hogy valaki önfejű vagy szeszélyes - az értelmező kéziszótár ezt a szinonimát használja: "pazarló". A tékozló ember addig költ, míg mindenét el nem pazarolja. Ezért az apára is használhatjuk a kifejezést. Tékozló bőkezűséggel köszöntötte bűnbánó fiát, egyáltalán nem törődött vele, hogy az mit követett el ellene, nem olvasta a fejére a tetteit, és nem kért kártérítést az eltékozolt vagyonért. Ez a viszonyulásmód bőszítette fel a nagyobbik testvért - és valószínűleg az egész közösséget is.
A történetben az apa a Mennyei Atyát jelöli, akit Jézus mindenkinél jobban ismert. Pál apostol ezt írja: "Isten ... Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgy, hogy nem tulajdonította nekik vétkeiket" (2Kor 5,19). Jézus a minden vagyonát ránk áldozó Istent mutatja meg a példázatban, aki pazarlón, tékozlón szeret minket, gyermekeit. Ez a megfontolások nélkül áradó szeretet a mi reménységünk, amely megváltoztatja életünket - és egyben ez ennek a könyvnek a témája. (folyt. köv)

Timothy Keller
 
 
0 komment , kategória:  A tékozló Isten...  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2017.09 2017. Október 2017.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 34 db bejegyzés
e hónap: 388 db bejegyzés
e év: 6012 db bejegyzés
Összes: 9854 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1489
  • e Hét: 3201
  • e Hónap: 42526
  • e Év: 443377
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.