Regisztráció  Belépés
kalmanpiroska.blog.xfree.hu
Minden kegyelem. Kovács Kálmán
1968.04.24
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/10 oldal   Bejegyzések száma: 90 
Nyomorúságos életem lesz...
  2018-03-13 11:50:57, kedd
 
  Nyomorúságos életem lesz, ha alávetem magam a férjemnek

Néhány évvel ezelőtt az egyik nagyobb protestáns felekezet nagy vihart kavart az evangéliumi körökben, amikor egy olyan, a házasságra és családra vonatkozó hitvallást fogadott el, melyben a következő mondat is szerepelt:

A feleségnek szelíden alá kell magát vetni férje szolgáló vezetésének, csakúgy, ahogy az egyház is hajlandósággal aláveti magát Krisztus vezetésének.

Az alávetettség küzdelme nem csupán a mai nők problémája. Igazából Éva is ezzel került szemben az Éden kertjében. A Sátán kérdésének középpontjában ez a kihívás szerepelt: Istennek valóban joga van uralkodni az életed fölött? A Sátán valójában ezt mondta: ,,Képes vagy rá, hogy irányítsd a saját életedet, nem kell senki más tekintélyét elfogadnod."
Meggyőzte Évát, hogy ha Isten vezetésének veti alá magát, akkor nyomorúságos élete lesz, és lemarad valamiről. A Sátán attól a naptól kezdve egészen máig mesteri munkát végez, meggyőzve a nőket arról, hogy az alávetettség szűk látókörű, negatív és korlátozó felfogás. Egy csodálatos, szent és hatalmas Igazságot visszataszító, ijesztő és elkerülendő dologként tüntetett fel.
A Sátán tudja, hogy ha megértenénk az Igazságot a bibliai alávetettségről - mely az egyik legfelszabadítóbb elv Isten Igéjében -, örömmel vallanánk sajátunknak. Nem engedheti meg, hogy az alávetettséget válasszuk, hiszen akkor elveszítené tekintélyét és hatalmát az életünkben és a szeretteink életében is.
A bukott emberi természet középpontjában (s hiszem, hogy a feminista ideológia középpontjában is) a tekintéllyel kapcsolatos probléma áll. Egyszerűen nem akarják, hogy bárki is megmondja, mit csináljunk. Mi akarjuk igazgatni a saját életünket és meghozni a saját döntéseinket. A kisgyerekek nem akarják azt hallani, hogy nem szabad törékeny tárgyakhoz nyúlniuk. A tinédzserek nem akarják, hogy megmondják nekik, mikorra kell hazaérniük este. A felnőttek nem akarják, hogy megmondják nekik, milyen gyorsan lehet haladniuk a hátsó utakon, vagy hogy biztonsági övet kell viselniük.
Amikor az alávetettségről van szó, számos nő - egyre nagyobb számban, beleértve az evangéliumi gyülekezetekben lévő nőket is - különösen sértőnek, kifogásolhatónak találja az elvet, hogy a feleség alávesse magát a férj tekintélyének. Hiszem, hogy részben azért van ez így, mert hiányzik a bibliai tanítás és az alávetettség értékének és jelentésének megértése. A Sátán hazugságának változatai végtelenek ebben a témában is:

Hazugságok az alávetettségről

1. ,,A feleség alsóbbrendű a férjnél" Az Írás azt tanítja, hogy a férfi is és a nő is Isten képére teremtetett, mindkettő egyenlő értékkel bír Isten előtt, és mindkettőjük kiváltsága, hogy Isten szabadító kegyelmét élvezzék a hiten és bűnbocsánaton keresztül (1Mózes 1:27, Galata 3:28, 1Péter 3:7). A feleség nem válik kevésbé értékessé vagy fontossá férjénél attól a felelősségétől, hogy alávesse magát férje tekintélyének.
2. ,,A feleség fejeként a férjnek megengedett, hogy durva vagy diktatórikus legyen feleségével szemben." A férjek azt a parancsolatot kapták, hogy szeressék a feleségüket, ahogyan önmagukat, ugyanolyan önzetlen, áldozatos, szolgáló módon, ahogyan az Úr Jézus szerette az egyházat, és az életét adta érte (Efézus 5:25-29).
3. ,,A feleségnek nem dolga a véleményét kinyilvánítani, vagy tanácsot adni férjének." Isten az asszonyt a férj ,,hozzáillő segítőtársának" teremtette. Ez azt jelenti, hogy a férjnek a nő segítségére van szüksége. Szüksége van azokra a tanácsokra vagy bölcsességre, amit a feleség adhat a különböző helyzetekben. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy miután a feleség kedvesen és alázatosan kifejezte a véleményét valamivel kapcsolatban, hajlandónak kell lennie visszavonulni, és Istenben bízni férje döntésének következményeivel kapcsolatban, ha férje úgy dönt, hogy tanácsa ellenére cselekszik.
4. ,,Mindig a férjnek van igaza." Péter apostol kifejezetten olyan nőkhöz szól, akiknek a férje ,,nem engedelmeskedik az igének." Lehet, hogy a férj nem hívő, vagy engedetlen Istennek élete bizonyos területén. Az 1Péter 3:1 szerint az ilyen férj befolyásolásának elsődleges módja nem a könnyes könyörgés, az ellenálhatatlan logika, vagy a kitartó emlékeztetés, hanem az alávetettség hatalma:

Ugyanígy, ti asszonyok, engedelmeskedjetek a férjeteknek, hogy ha közületek egyesek nem engedelmeskednek az Igének, feleségük magaviselete szavak nélkül is nyerje meg őket, felfigyelve istenfélő és tiszta életetekre.
1Péter 3:1-2

Felszabadító igazság az alávetettségről

Amint többet megértettem Isten tekintélyre vonatkozó céljából, úgy mélyült az alávetettségről alkotott nézetem. Isten arra szánta a tekintélyt, hogy betakarjon és megvédjen lelkileg.
Amikor a kétéves gyermekednek azt mondod, hogy egyedül nem kelhet át a házatok előtti forgalmas utcán, nem kegyetlen vagy diktatórikus vagy. Tudod, hogy ,,kegyetlen" autók vannak a forgalmas utcán, és gyermeked érdekében cselekszel. Arra használod a tekintélyed, hogy megvédd a gyermeked (bár meglehet, a gyermek egyáltalán nincs tudatában annak, hogy védelemre van szüksége).
Amikor az Isten által fölénk helyezett tekintély ,,takarója" alá helyezzük magunkat, Isten megvéd minket. Másrészt viszont, amikor ragaszkodunk saját útjainkhoz és kilépünk a védelem alól, feltárjuk magunkat az Ellenség befolyásának és támadásának.
Hiszem, hogy azért van annyi keresztyén nő kitéve a Sátán támadásának, mely elméjük, akaratuk és érzelmeik ellen irányul, mert nem vetik alá magukat férjük tekintélyének. Amikor kilépünk a tekintély alól, akár nagy, akár látszólag jelentéktelen dologban, az Ellenség számára támadhatóvá válunk.
Ez persze nem azt jelenti, hogy ha a feleség a férj tekintélye alatt marad, akkor automatikusan védelmet élvez minden szenvedéstől vagy bántalmazástól, s azt sem jelenti, hogy valakit azért bántalmaznak, mert kilépett a jogos tekintély alól. Az Írás szerint megeshet, hogy egy igaz, alávetett ember üldöztetést szenved, mely bántalmazás formájában is előfordulhat. Péter első könyve gyakorlati útmutatót ad Isten céljáról a szenvedésben, és a helyes válaszadásról, ha az igazságért kell szenvednünk.
Vannak olyan szélsőséges helyzetek, amikor az engedelmes feleségnek el kell távoznia gyermekeivel együtt férje közeléből, ha a vele való együtt maradás fizikailag veszélyezteti őket. Ám még az ilyen esetben is a feleségnek továbbra is tiszteletteljes hozzáállást kel tanúsítani férje pozíciója felé, hiszen célja nem az, hogy megalázza férjét vagy ellenálljon neki, hanem hogy Isten helyreállítsa férjét az engedelmességre. Ha hozzáállásával, szavaival vagy viselkedésével provokál, vagy ront a helyzeten, beavatkozik Isten munkájába férje életében, és nem kérheti szabadon Isten védelmét és közbenjárását.
Ha te, vagy valaki, akit ismersz, ilyen súlyos helyzetben van, kérd Isten, hogy vezessen a szerinte való tanács forrásához, ideális esetben a gyülekezet egyik vezetője vagy pásztora személyében. (Bizonyos helyezetekben a segítség egyéb formájában is szükség lehet.)
Rájöttem, hogy az alávetettség alapvető lényege igazából arról szól, vajon hajlandó vagyok-e bízni Istenben és alávetni magam az ő tekintélyének. Ha hajlandó vagyok engedelmeskedni neki, akkor nem tűnik olyan nehéznek vagy félelmetesnek alávetni magam az életemben rendelt emberi tekintélynek.
A Példabeszédnek 21:1 biztosít minket arról, hogy a király szíve az Úr kezében van. A legnagyobb bizonyítéka annak, milyen nagynak hisszük igazából Istent az, hogy mennyire vagyunk hajlandóak alávetni magunkat az Istentől rendelt tekintélynek.
Az Igazság az, hogy minden emberi tekintélyt egy magasabb tekintély irányít. Az életünket valójában nem emberi lények irányítják. Az alávetettség által bölcs, szerető, mindenható mennyei Atyánk, aki a ,,király szívét" igazgatja, betakar és megvéd minket.
A kérdés az, vajon elhisszük-e, hogy Isten nagyobb minden emberi tekintélynél. Hisszük-e, hogy szükség esetén képes megváltoztatni az emberi tekintélyt? Hisszük-e, hogy elég nagy ahhoz, hogy megvédjen minket, ha alávetjük magunkat a megfelelő tekintélynek. Hisszük-e, hogy tudja, mi a legjobb számunkra, s hajlandóak vagyunk-e bízni benne, hogy betölti tökéletes, örök célját az életünkben.
Az 1Péter 3:1-2-ben láttuk, hogy az Igazság szerint, ha egy feleség aláveti magát a férjének, Isten képes a férj szívében munkálkodni, és rávenni az engedelmességre. Péter úgy folytatja, hogy az alávetett szív hozzáállása egy nőben a legragyogóbb és legmaradandóbb szépséget eredményezi:
Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek, ne a hajfonogatás, arany ékszerek felrakása vagy különféle ruhák felöltése, hanem a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével: ez értékes az Isten előtt. Egykor a szent asszonyok is, akik az Istenben reménykedtek, így díszítették magukat: engedelmeskedtek férjüknek, ahogyan Sára engedelmeskedett Ábrahámnak, és urának nevezte őt. Az ő leányai lesztek, ha jót tesztek, és nem féltek semmiféle fenyegetéstől.
1Péter 3:3-6
Ha a feleség a férj szellemi állapotától függetlenül aláveti magát a férjének, megszabadul a félelemtől, hiszen Istenre bízza magát, akinél a végső irányítás van mind a férj, mind a feleség életét illetően.
Susan Hunt Az igaz nő című remek könyvében összegzi, milyen szív rejtőzik az alávetettség mögött.

Nincs logikus magyarázat az alávetettségre. Minden logikának ellentmond, hogy Jézus maga mögött hagyta a menny minden dicsőségét azért, hogy megadhassa nekünk a menny dicsőségét. Az alávetettség nem a logikáról szól, hanem a szeretetről.
Jézus úgy szeretett minket, hogy önként alávetette magát a kereszthalálnak. Azt parancsolja, hogy a feleségek vessék alá magukat férjüknek. Olyan ajándék ez, melyet önként adunk annak a férfinak, akinek megesküdtünk, hogy szeretni fogjuk; engedelmességben a Megváltónak, akit szeretünk...
Isten azt mondta, hogy a férfinak segítőre van szüksége. Az igazi nő ünnepli ezt az elhívást, és megerősíti ezt, ahelyett hogy ellenségessé válna; könyörületes ahelyett, hogy irányító lenne; és partner ahelyett, hogy ellenség lenne. Nem felületesen, hanem ténylegesen alávetetté válik.
Az igazi nő nem fél attól, hogy aláveti magát. Nem kell mindent megértenie, mindent irányítania. Félelme eltűnik Isten szövetségi ígéretének fényében, mely szerint Istene lesz, és benne lakik. Alávetettség egyszerűen a teljhatalmú Úristenbe vetett bizalmának megnyilvánulása. Az alávetettség megváltásának tükröződése.

Nancy Leigh DeMoss

 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
A férjemnek szolgálnia kellene engem
  2018-03-09 17:29:37, péntek
 
  A férjemnek szolgálnia kellene engem

Az elmúlt néhány évtized során megindult egy jelentős mozgalom, mely kihívás elé állítja a férfiakat, hogy Isten embereivé váljanak, szeressék feleségüket és gyermekeiket, és áldozathozatalban és szolgálatban ki is fejezzék ezt a szeretetet. Nagyon bátorító látni, ahogyan Isten felkavarja a férfiakat, és ők szívüket Isten és a családjuk felé fordítják. Viszont mindezek közepette nekünk nőknek óvatosaknak kell lennünk, hogy ne feledkezzünk meg az elsődleges szerepekről, amiket Isten nekünk adott. Manapság evangéliumi körökben ,,politikailag helyes" a férfiakat arra buzdítani, hogy az otthoniakban a feleségüket szolgálják, ám nem helyes a nők felelősségéről beszélni férjük szolgálatában.
Az Igazság az, hogy Isten nem a férfit teremtette a nő ,,segítőtársának". Az asszonyt teremtette arra, hogy a férfi ,,segítőtársa" legyen. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a férfiaknak nem kell a feleségüket és a gyermekeiket szolgálniuk. Ha a férfiaknak úgy kell szeretniük a feleségüket, ahogyan Krisztus szereti az egyházat, akkor hajlandóaknak kell lenniük rá, hogy feláldozzák az életüket és szolgákká legyenek, ahogyan Krisztus is az lett a menyasszonyáért.
Ám ha mi nők arra összpontosítunk, hogy mit ,,érdemlünk meg", mik a ,,jogaink", s a férfiaknak mit ,,kell" megtenniük értünk, akkor fájdalomnak és keserűségnek tesszük ki magunkat, ha a várakozásaink nem teljesednek be. Ha valaki inkább ad, mint elvesz, ha keresi a lehetőségeket, arra, hogy áldássá váljon a családjának és szolgáljon a szükségeik szerint, a gyümölcs áldás és öröm lesz.
A modern feminista mozgalom nagymértékben befolyásolta a nők gondolkodását, hiszen minden erővel azon volt, hogy lealacsonyítsa a gyakorlati módon történő szolgálat értékét az otthonokban. Mary Kassian kiváló könyvet írt a feminista mozgalomról, A feminista evangélium címmel, melyben egy Ann Oakley nevű szociológus által készített 1974-es tanulmányról ír, analizálva a házimunka témáját:

Oakley megpróbálta statisztikailag bizonyítani a nők munkakörülményeinek taszító voltát - kemény munka, hosszú munkaórák, elszigeteltség, kevés vagy nem létező fizetség, mindenféle ellenszolgáltatás hiánya: nincs nyugdíj, pihenés, szabadság, fizetett szabadság, és nincs alap a körülmények javításának megtárgyalására sem... Oakley azt akarta bebizonyítani, hogy a háziasszony szerepe - a házimunkában és gyereknevelésben - elnyomott és kizsákmányolt. Oakley szerint addig nem lehet feminista lázadást elérni, amíg a nők rá nem ébrednek, hogy elnyomottak.

Az én édesanyám ilyen ,,elnyomott" nő volt. Amikor arra kértek, hogy egy anyákról és lányokról szóló könyvbe írjak egy fejezetet, így jellemeztem anyám életének példáját:

Bár saját nemében hihetetlenül tehetséges nő volt, anyám boldogan lemondott ígéretes énekesi karrierjéről azért, hogy férjének megfelelő segítőtársa legyen.
A hatvanas évek hangulatában, amikor a nőket arra bátorították, hogy függetlenséget, karriert, személyes elismerést és önmagukkal való megelégedettséget építsenek, anyám másfajta példát állított elénk, melyben a nő férje szívéhez és elhívásához igazodik. Ahelyett, hogy elvárt volna, hogy a férje élete az ő szükségei és érdekeltsége köré összpontosuljon, élete a férjéről szólt...
Fontos megérteni, hogy a ,,segítő" szerepet apám nem követelte meg anyámtól, s édesanyám ezt a helyzetet nem morgolódva, vonakodva fogadta el. Igazán csodálta apámat, és örömét lelte abban, hogy életét apám társaként és bátorítójaként élte le.
Anyám a zsúfolt háztartás otthoni ügyeit örömmel végezte, hiszen így felszabadíthatta férjét, hogy elhívását jobban teljesítse. Ma sok nő elnyomónak tekintené ezt az életstílust. Ám anyám igen távolt állt egy eltiport asszonytól. Épp ellenkezőleg! Apám nagyra értékelte és nagyra becsülte társát, akit Isten adott neki, és gyönyörködött abban, amikor anyám Istentől kapott lehetőségeit és képességeit maximálisan kihasználta.
Az Igazság az, hogy leginkább akkor hasonlítunk Krisztusra, amikor őt vagy másokat szolgálunk. Nincs annál nagyobb elhívás, mint hogy valaki szolgáljon.
A 31. Példabeszéd ,,derék asszonyával" kapcsolatban az a tény döbbent meg leginkább, hogy annyira hihetetlenül önzetlen. Nem vágyik az ,,önbeteljesítésre", nem érdekli ,,saját karrierjének" építgetése, nem akar külön bankszámlát, és nem akar saját eredményei miatt elismerést. Épp ellenkezőleg! Szinte teljesen érdektelennek tűnik saját szükségeit és érdeklődését illetően, ehelyett úgy dönt, hogy férje, gyermekei és a szomszédságában élők gyakorlati szükségleteire összpontosít. A fejezet első olvasásakor néhányan talán kísértésbe esnek, hogy egyetértsenek Ann Oakley következtetésével, hogy a háziasszonyok egy igazán elnyomott fajhoz tartoznak. De vessünk egy friss pillantást erre az asszonyra:
Jól öltözött (22. vers)
Neki és családjának elegendő ennivalója van, sőt másokkal is meg tudják osztani (15, 20 versek)
Rendezett életet él, érzelmileg stabil, és nincsenek félelmei a jövővel kapcsolatban (21, 25 versek)
A férje rajong érte, hűséges hozzá, rendkívül kivételesnek tekinti, ezt közli is vele, és dicsekszik róla a barátainak (11, 28-29, 31 versek)
Gyermekei tiszteli és dicsérik (28. vers)
Nem úgy hangzik, mintha egy elnyomott nőről lenne szó! Igazából melyik nőt nem vetné szét az öröm, ha ilyen jutalmakban részesülne? Hogyan tett szert ez a nő mindezekre az ,,előnyökre"? Hát nem úgy, hogy a férjének fel kellett gyűrnie az ingujját, hogy segítsen a házimunkában (bár azzal sincs az égvilágon semmi baj, ha a férfiak ezt teszik), hanem úgy, hogy a szolgálat útját választotta. Istennel való kapcsolata után az volt a legfontosabb az életében, hogy gondoskodjon családja szükségleteiről.
Viki leírja, hogyan szabadította meg Isten attól a hazugságtól, hogy a férjének szolgálnia kell őt:
Néhány évvel ezelőtt nagy hazugságtól szabadultam meg. Mindig elvártam a férjemtől, hogy segítsen a házimunkában és a gyerekek körül, és ily módon engem szolgáljon. Megvetettem, amikor nem tette meg, vagy ha nem elég jól végezte a dolgát. Nem szedtem fel utána a holmijait, és nem segítettem neki, nem szolgáltam. Mindig is tudtam, hogy Éva Ádám segítőtársának teremtetett, de egy nap a Szentlélek nagyon személyessé tette számomra ezt a tényt, és megmutatta, hogy nem vettem komolyan a szerepemet, mint a férjem ,,segítője".
Most felszedem utána a zokniját, az újságot, és emlékeztetem magam arra, hogy ezzel ,,segítek" neki. Mindig hálás vagyok, amikor segít nekem (és igazán sokat segít), és próbálok segíteni neki abban, hogy elvégezze a saját feladatait (szabaddá teszem a ház körüli munkáktól, lefoglalom a gyerekeket, ha dolga van stb.) ahelyett, hogy neki kellene segítenie az én feladataim megoldásában. Ez nagyot lendített a házasságunkon.

Nancy Leigh DeMoss
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
A munkahelyi karrierem...
  2018-03-01 14:41:26, csütörtök
 
  A munkahelyi karrierem sokkal értékesebb és kielégítőbb, mint feleségnek és anyának lenni

Fél évszázaddal ezelőtt egy maroknyi nő elhatározta, hogy filozófiai és kulturális forradalmat csinál. Meg voltak győződve arról, hogy a nőknek le kell vetniük a férfi elnyomás rabigáját, ezért könyveket írtak, cikkeket jelentettek meg, tanfolyamokat tartottak az egyetemeken, az utcára vonultak, lobbiztak a törvényhozásban, és hihetetlen módon megragadták több millió nő szívét és értelmét.
Új értelmet adtak a nő szó jelentésének, és a nők széles körben elfogadott prioritásairól és az életben betöltött hivatásukról vallott nézeteket elutasították. Az erény, szüzesség, bölcsesség, háziasság, alávetettség és szerénység fogalmát nagyjából sikerült törölniük a szótárból, és a döntés, válás, hűtlenség és uniszex életstílus szavak váltották fel őket. Az akkori generáció lányai és unokái már nem is ismernek másfajta gondolkodást.
A női mivoltról alkotott ,,új" látásmód egyik legpusztítóbb célja és hatása az volt, hogy a házasság és az anyaság szerepét lealacsonyították, és a nőket érzelmileg és fizikailag is eltávolították otthonaikból, hogy csatlakozzanak a munkavállalókhoz. Dr. Dorothy Patterson így ír erről:
A nőket felszabadították abból a valódi szabadságból, amit évszázadokon át élvezhettek otthonuk felügyeletében, a gyermekeikről való gondoskodásban és személyes kreativitásuk kiélésében. Agymosáson estek át, s most azt hiszik, ha nincs valamilyen titulussal járó, fizetett állásuk, akkor otthonukban a kudarc, unalom és bebörtönzöttség rabjai.
Statisztikai adatok szerint az alkalmazás feltételeit, a fizetési arányokra és a tanulási lehetőségeket tekintve a nemek közötti szakadék drámaian leszűkült, bezáródott. Mindezek olyan eredmények, melyekért az aktivisták régóta és keménye küzdöttek. De mi van az újonnan talált szabadság nem szándékosan választott következményeivel? Ki gondolta volna, hogy együtt kell majd élnünk ezekkel:
- Nyomás nehezedik a nőkre a társaiktól, hogy többet kell elérniük annál, mint hogy valaki ,,csak feleség és anya".
- A háziasszony státusza leértékelődött, úgy tekintenek rá, mint egy jobbágyra.
- Több millió kisgyermeket visznek már hajnalban bölcsibe, és csak napnyugta után mennek értük.
- Több millió iskolás gyermek megy haza egy üres házba, vagy éppen valamilyen iskola utáni gyermekfelügyeleti programra van száműzve.
- Anyák az idejük és energiájuk legjavát nem a férjüknek és gyermekeiknek adják, s ettől folyamatosan kimerültek és ingerlékenyek.
- Családok alig étkeznek együtt.
- A gyerekek mirelit vagy gyorséttermi ételen tengődnek.
- Férjezett nők érzelmi és fizikai viszonyokba bonyolódnak a munkahelyükön lévő férfiakkal, mert több minőségi időt töltenek velük, mint a saját férjükkel.
- A nők pénzügyileg elég függetlenné válnak ahhoz, hogy szabadon elhagyhassák a férjeiket.
- A nők napról-napra durva nyelvezetnek és viselkedésnek, és burkolt célozgatásoknak vannak kitéve a munkahelyükön.
- A nőknek nincs elég idejük és energiájuk közeli kapcsolatot kiépíteni saját gyermekükkel, melynek eredményeként véglegesen elidegenednek egymástól, amikor a gyermekek felnőnek.
- A gyermekek megszámlálhatatlan órát töltenek a televízió előtt, videók, elektronikus játékok és számítógépek szórakoztatják őket.
- A nem megfelelően felügyelt gyermekek ki vannak téve a pornográfiának, az ivásnak, drogoknak, a szexnek és az erőszaknak.
- Az idősödő szülőket otthonokba dugják, mert lányaik vagy menyeik főállásban dolgoznak, és nincs idejük gondot viselni rájuk.
Amikor keresztyén nőként meg kell határoznunk a fontossági sorrendet az életünkbe, először is ezt a kérdést kell feltennünk: Miért teremtett Isten nőt? Mi a célja és küldetése az életben? Isten Igéje megmondja az Igazságot célunkról, elsődleges szerepünkről és elhívásunkról, bármely korban vagy kultúrában éljünk is. Amikor magunkévá tesszük ezt az Igazságot, és erre alapozzuk fontossági sorrendünket és időbeosztásunkat, valódi felszabadultságot élünk át.
Az 1Mózes 2:18-ban megtaláljuk az első és legvilágosabb kijelentést arról, hogy miért is teremtette Isten a nőt:
Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.
Tessék, itt van: Isten arra teremtette a nőt, hogy a férfi segítőtársa legyen - hogy kiegészítse őt, és megfeleljen a szükségeinek. A nő élete összpontosul a férfi köré, nem fordítva. A férfiból készült, a férfinak készült, és Isten ajándékként a férfinak adta. Férjével való kapcsolata volt az első és elsődleges szféra, amelyben léteznie és szolgálnia kellett. A férj felelőssége a munka, az anyagi szükségletekről való gondoskodás. Az asszony a férfi segítője és társa Isten képének visszatükrözésében, a föld feletti uralom gyakorlásában, az Isten szerinti mag létrehozásában.
Együtt kellett volna benépesíteniük a földet a következő nemzedékkel, az Istent szerető, és az ő célját beteljesítő férfiakkal és nőkkel. A nőt Teremtője egyedinek tervezte, és különleges módon látta el - fizikailag, érzelmileg, mentálisan és lelkileg - arra, hogy az élet hordozója és táplálója legyen. Isten számos módon megajándékozta azzal a képességgel, hogy a család egységéhez életet, szépsége, gazdagságot, teljességet, kecsességet és örömöt adjon. Értékének legnagyobb fokmérője az, amilyen mértékben az otthon szíveként szolgál.
Pál apostol Timóteusnak írt első levelében számos olyan kitételt megemlít, aminek egy özvegy meg kell, hogy feleljen, hogy jogosult legyen a gyülekezet gondoskodására. A listában megtaláljuk a ,,munkaköri leírást" az istenfélő nők részére, mely életük minden szakaszában érvényes. Pál tisztelte azokat az idősebb asszonyokat, akiknek élete az otthonuk körül forgott, és akik mások szolgálatára és mások szükségeinek kielégítésére adták magukat. A Pál által felsorolt minősítések minden keresztyén nő fontossági sorrendjének élén kell hogy álljanak.
Az özvegyasszonyok közé csak olyant szabad bejegyezni,
aki nem fiatalabb hatvan évesnél, aki egy férfi felesége volt,
aki mellett cselekedetei tanúskodnak, ha gyermeket nevelt fel,
ha vendégszerető volt, ha a szentek lábát megmosta, ha nyomorultakon
segített, ha mindenféle jó cselekedetre kész volt.
1 Timóteus 5:9-10
Pál nyilvánvalóan a házas asszonyokhoz szólt, ahhoz a biblikus nézőponthoz tartva magát, hogy a házasság Isten normája a nők többsége számára. Ennek ellenére az 1Korinthus 7:32-35-ben az egyedülálló nőket is arra hívja el, hogy otthonteremtők legyenek, bár más értelemben. Energiájukat és erőfeszítéseiket a hit családjára kell fordítaniuk, önzetlen életet kell élniük, melynek középpontja nem a saját törekvéseik és érdekeik, hanem Krisztus és az ő országa.
A Szentírás világos azt illetően, hogy a házas asszony élete és szolgálata az otthona körül zajlik. Ezzel persze nem az állítja, hogy ha egy asszony és anya az otthonán kívül vállal munkát, az feltétlenül rossz, hacsak az a munka nem kel versenyre vagy nem akadályozza elsődleges elhívásának betöltését az otthonában. Fontos az is, hogy a nők mérlegeljék érveiket az otthonukon kívüli munka mellett, és képesek legyenek beazonosítani az indokaik mögött meghúzódó esetleges megtévesztéseket.
Például széles körben elterjedt az a nézet, hogy egy család sem képes megélni anélkül, hogy mindkét fél ne dolgozna. Igaz, hogy a feminista mozgalom egyik melléktermékeként a gazdaság igenis a kétkeresős családokon alapul. Ez azonban nem azt jelenti, hogy egy család képtelen megélni egy keresetből.
Az Igazság az, hogy Isten elsődlegesen a férfinak adta a kenyérkereső szerepét, hogy gondoskodjon feleségéről és gyerekeiről. Az Ellenség gondoskodott arról, hogy ez ebben a formában hihetetlenül nehéz legyen, ám mindig van lehetőség arra, hogy az Igazságban éljünk, ha akarunk.
Számos közeli barátomnak van hat, hét, nyolc, kilenc gyermeke, és úgy döntöttek, hogy a feleség otthon marad a gyermekekkel. Nem, valóban nem könnyű nekik. Nem rendelkeznek olyan anyagi javakkal, amiket mások ma szükségszerűnek ítélnek. Igen, bizonyos értelemben áldozatot hoznak, ám az áldozat eltörpül amellett, amit cserébe kapnak. Szinte kivétel nélkül minden egyes esetben:
- ezek a családok elégedettek és örömteljesek;
- sokkal jobban értik az értékeket és az igazán fontos dolgokat, mint a kétkeresős családok;
- megtanultak imádkozni és Istentől függni a ,,mindennapi kenyerüktől" egészen a főiskolai tandíjig;
- a szülők mindig tudják, hogy hol vannak a gyermekeik, és képesek felügyelni és irányítani tevékenységeiket;
- szülők és gyermekek közeli, szeretetteljes kapcsolatban élnek egymással;
- egymást aktívan szolgálják a gyakorlati dolgokban, amire az otthonon kívül dolgozó családokban nem nagyon van példa az idő (vagy energia) hiánya miatt.
Most akkor ki is hoz áldozatot valójában?
Sok világi nő is elismeri, milyen feszültséggel jár az, amikor egy nő karrierjét és az otthonát akarja összeházasítani. Katharine Hepburn ezt mondta egy interjú során:
Nem igazán hiszem, hogy egy nő képes sikeres lenni a karrierjében, és ugyanakkor anya is lenni. Az a gond a mai nőkkel, hogy mindent akarnak. Ám senki nem kaphat meg mindent.
Joanne Woodward, egy másik színésznő, szintén egyetért a fentiekkel:
A karrierem megsínylette a gyerekeimet, és a gyerekeim megsínylették a karrieremet... sokat tépelődtem, és egyik területen sem tudtam teljes mértékben teljesíteni. Egy embert sem ismerek, aki mindkettőben sikeres lenne, pedig elég sok dolgozó anyát ismerek.
Tudom, hogy egy bukott világban léteznek olyan helyzetek, ahol az ,,ideális" talán lehetetlen. Ám a válások és az egyedülálló anyák számának terjedése miatt nem kell elvetnünk az ideálokat. Sőt, egyre inkább tudatában kellene lennünk annak, milyen kívánatos is Isten útja. Ellen kell állnunk annak, hogy kultúránk maga alá tiporjon. Hiszen pont a ,,dolgozó anyák" kultúrája miatt - legalábbis részben amiatt - nőtt meg a válások, egyedülálló anyák, a segélyből élő nők, a tinédzserek által elkövetett erőszak, a lestrapált, depressziós, és kimerült nők aránya.
Dorothy Patterson arra emlékezteti a nőket:
Igaz, hogy sok ,,tökéletes állást" szalaszthatunk el a gyermeknevelés évei alatt, ám csak egyetlen olyan munka van, ami soha nem tér vissza, ha elszalasztjuk: felnevelni saját gyermekeinket és megadni nekik azt a ritka lehetőséget, hogy otthon nőhessenek fel.

Nancy Leigh DeMoss
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
Nincs időm mindent megcsinálni...
  2018-02-21 17:10:52, szerda
 
  Hazugságok a fontossági sorrendről

Kedves naplóm!

A mindenit! Az élet kész szélvész egy ideje. Hónapok teltek el, mióta utoljára a gondolataimat papírra vethettem. Manapság már levegőt venni is alig van időnk. A fiúk tele vannak élettel, mintha az életem azzal telne, hogy őket kergetem, és rendet rakok utánuk. Hihetetlen, milyen sebességgel képesek rendetlenséget csinálni! Olyan gyorsan nőnek - hamarosan kirepülnek itthonról. Addig akarok velük játszani, amíg még kicsik, élvezni akarom a jelenlétüket, és meg akarom tanítani nekik, hogy mik is számítanak igazán az életben.
Aratás van. Ádámnak mindig ez a legelfoglaltabb időszak. Mostanában nem sokat találkozunk. Bárcsak több időnk lenne együtt lenni egy kicsit, beszélgetni magunkról, a gyerekekről, a jövőnkről.
Olyan sok tennivaló van, alig maradt időm Istennel úgy együtt járni és beszélgetni, mint régen. Mielőtt gyerekeink lettek, sokkal egyszerűbben mentek a dolgok. Most már a nap 24 órája sem elég. Éjjel kimerülten dőlök az ágyba, s amikor felkelek, újra ismétlődik a rutin... aztán újra... meg újra... meg újra...

Az előzőekben megnéztük az általam legalapvetőbbnek és legegyetemesebbnek vélt három megtévesztést: mit hiszünk Istenről, mit hiszünk magunkról, és mit hiszünk a bűnről. Ezek azok a területek, melyek nagyjából meghatározzák, mit hiszünk minden másról az életben. Ha ezeken a területeken becsaptak minket, nagy esély van arra, hogy más dolgokban is meg vagyunk tévesztve.
A következő néhány fejezetben megvizsgálunk néhány gyakorlati területet, amelyen sok keresztyén nő be lett csapba. Az első ilyen a prioritás kérdése. Néhány éve láttam egy kis feliratot egy női butikban, mely ennek a megtévesztésnek a gyümölcséről árulkodik:

Nő vagyok.
Legyőzhetetlen.
Fáradt.

Helen Reddy hetvenes években írt Grammy díjas dalából kölcsönvett kifejezés kétségkívül azzal a szándékkal került a feliratra, hogy mosoly fakasszon. Ugyanakkor megragad valamit abból a küzdelemből, mely minden nő életében jelen van: tudni, hogyan zsonglőrködjünk a számos követelménnyel és felelősséggel, melyekkel az élet különböző szakaszaiban szembesülünk.
Az általam ismert nők nagy része nem érzi magát legyőzhetetlennek. Pont ellenkezőleg! Többségük elégtelennek és bizonytalannak érzi magát. Viszont többségük igenis fáradt. Gyakran képtelenek az általuk viselt számos felelősség egyensúlyozására és különböző szerepeik betöltésére.
A frusztrációt az Ellenség hazugságai táplálják, melyek egyéni és együttes tudatunkban lettek elültetve. Ehhez hasonló hazugságok:

18. Nincs időm mindent megcsinálni, amit meg kellene csinálnom.

Ez volt az első számú hazugság, mellyel az általunk megkérdezett nők többsége azonosult. A nők hetven százaléka nyilatkozott úgy, hogy elhitték ezt a hazugságot. Az eredmény nem lepett meg.
Hiszen ha megkérdezzük egy nőtől, ,,hogy vagy?", a válasz valószínűleg egy sóhaj vagy nyögés lesz, melyet ezek a szavak követnek:

,,Olyan elfoglalt vagyok!"
,,Olyan sok minden történik a családunkban!"
,,Egyszerűen nem tudok mindent elvégezni, amit kellene!"
,,Kimerült vagyok!"

Az esetek többségében a nőket (s a keresztyén nők sem kivételek ezalól) leterheli tennivalójuk sokasága és a rendelkezésre álló idő rövidsége. Ebből kifolyólag sok nő kimerült, elbátortalanodott, holtra fáradt életet él.
Évekkel ezelőtt azt olvastam, hogy a modern, időtakarékos eszközöknek és berendezéseknek köszönhetően egy átlagos nő ötven, teljes munkaidőben foglalkoztatott szolgálóval rendelkezik. Lehet, hogy ez a szám nem teljesen pontos, annyi azonban bizonyos, rengeteg kényelmi eszköz áll rendelkezésünkre, melyek az elmúlt nemzedékek asszonyai előtt ismeretlenek voltak. Gondolj csak bele, milyen lehetett mosogatógépek, mikrohullámú sütők, mosógépek, ruhaszárítók vagy autók nélkül élni - sőt, ha egy kicsit még jobban visszamegyünk az időben, még a vezetékes vizet vagy az elektromos áramot sem ismerték!
Emlékszem, gyerekkoromban ellátogattunk egy világkiállításra, ahol az egyik pavilonban a ,,jövő életstílusát" próbálták meg elképzelni. Mindenféle elektromos, hi-tech berendezések végezték a ház körüli teendőket és napi feladatokat, így az emberek nyugodtan pihenhettek, és ,,fontosabb" dolgokkal foglalkozhattak. Nos, elérkezett a jövő. Olyan berendezések és eszközök állnak rendelkezésünkre, melyeket még gyermekkorom legnagyobb képzelőerejével megáldott elméi sem álmodtak meg. Akkor miért van az, hogy életünk sokkal zaklatottabb és kapkodóbb, mint valaha? Miért vagyunk annyira lestrapálva?
Valószínűleg számos magyarázat létezik erre a kérdésre. Az egyik ok azonban bizonyára az, hogy elfogadtunk egy hazugságot: egyszerűen nincs időnk elvégezni mindent, amit kellene.
Tény, hogy nincs sem több, sem kevesebb időnk, mint a földön valaha élt embereknek. Függetlenül a helyzetétől vagy a felelősségétől, soha senkinek nem volt napi 24 óránál, heti 168 óránál és évi 52 hétnél több ideje.
Az Úr Jézus maga is csak néhány rövid földi évet kapott arra, hogy a megváltás teljesen tervét véghezvigye. Neki aztán tényleg hosszú ,,tennivalók" listája volt. Mégis, élete végén Jézus szemét az Atyára emelhette, és azt mondhatta: ,,Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem." (János 17:4)
Igazán lenyűgözőnek találom ezt. A legtöbb nap végén én aligha mondhatom el magától, hogy elvégeztem a munkát, amit arra a napra célul tűztem ki magam elé. Épp ellenkezőleg. Gyakran zuhanok úgy ágyba, hogy a fejemben az elvégzetlen feladatok listáját fontolgatom, melynek aznap kellett volna a végére járnom. Hogyan tudta Jézus élete munkáját elvégezni - különösen olyan rövid idő alatt?
Jézus szavaiban segítségek találunk - hatalmas Igazságot, mely megszabadít minket a tennivalóinkkal járó sietség és frusztráció kötelékéből. Figyeljük meg, mi mindent végzett el Jézus földi életének harminchárom éve alatt: ,,Elvégeztem a munkát, amelyet rám bíztál." Ez a titok. Jézus nem végzett el mindent, amit a tanítványai elvártak tőle. (Néhányan közülük azt várták, hogy megdönti a Római uralmat!) Nem végzett el mindent, amit a tömeg várt tőle. (Hiszen voltak még beteg, haldokló, magányos emberek a földön.) Elvégezte azonban azt a munkát, amit Isten bízott rá.
A huszonnégy órás nap folyamán gyakorlatilag sosincs időm arra, hogy elvégezzek mindent, amit az emberek elvárnak tőlem. Még arra is alig akad időm, hogy a saját feladataimat elvégezzem. Nem tudok találkozni mindenkivel, aki szeretne velem találkozni, nem tudok felhívni mindenkit, aki beszélni akar velem, nem tudok tanácsot adni mindenkinek, aki szükséget szenved, nem tudok megragadni minden feladatot, aminek elvégzésére mások alkalmasnak találnak, nem tudom elolvasni az összes könyvet, amit el szeretnék olvasni, nem tudok olyan minőségi időt tölteni a barátaimmal, amilyen szeretnék, és nem tudok minden egyes szobát rendben tartani a házban az éppen beeső vendégek számára. Ez fizikailag egyszerűen lehetetlen.
Milyen nagy megkönnyebbülés ráébredni, hogy nem is kell mindezeket megtennem!
Igazság szerint csak az kell elvégeznem, amit Isten kijelöl számomra. Micsoda szabadságot jelentett elfogadnom, hogy igenis mindent el tudok végezni, amit Isten ad feladatul egy adott napra, egy adott hétre, és az egész életemre!
Csak akkor válok frusztrálttá, ha olyasvalamit próbálok megoldani, amik igazából nem szerepelnek Isten nekem szánt listáján. Amikor a saját listámat építhetem, vagy hagyom, hogy mások határozzák meg a fontossági sorrendet az életemben ahelyett, hogy időt szánnék arra, hogy felismerjem, mi Isten szándéka velem, na akkor aztán elhavaznak a félig-kész, rosszul elvégzett, vagy soha meg nem kísérelt tervek és feladatok. Bűntudatom van, frusztrált vagyok és kapkodok ahelyett, hogy csak élvezném a békés, rendezett életet, amit Isten szán nekem.
Fontos emlékeznünk, hogy Isten nekünk szánt tennivalói nem azonosak a másoknak szánt tennivalókkal. Jézus azt mondta: ,,elvégeztem a munkát, amelyet rám bíztál" - nem pedig ,,azt a munkát, amit Péterre, Jánosra, vagy az anyámra bíztál". A munka, ami Isten rám bízott, nem azonos a munkatársaimra vagy barátaimra bízott munkával. A munka, amire Isten három kisgyermek édesanyjaként elhívott, nem azonos azzal a ,,munkaköri leírással", amire a férjedet, egy egyedülálló, fiatal nőt, vagy egy felnőtt gyermekeitől már külön élő nőt elhívott.
Ráadásul életünk különböző időszakokból áll, ezért az Isten által nekem adott feladatok nem lesznek pontosan ugyanazok negyvenéves koromban, mint tizenéves koromban voltak, vagy amik idősebb koromban lesznek.
Erről jut eszembe, létezik egy ehhez a témához kapcsolódó másik hazugság, melyet korunk hölgytagjai szintén elhittek. Ez a hazugság egy bizonyos értelemben pont az ellenkezője annak, hogy nincs elég időnk elvégezni mindent, amit el ,,kellene" végezni, vagyis hogy: Mindent meg tudok csinálni - ,,ideális feleségnek és anyának kell lennem, az otthonomnak tisztának és rendezettnek kell lennie, egészséges ételeket kell készítenem a családomnak, a gyerekeim iskolájában, a gyülekezetben és a közösségben, ahol élünk, aktívnak kell lennem, fizikailag formában kell lennem, tudnom kell, mik a hírek a világban, és főállásban kell dolgoznom".
Azok a nők, akik tudat alatt azt gondolják, hogy be kell tölteniük mindezeket a szerepeket, valószínűleg kimerülnek és elborítják őket az idejüket követelő dolgok.
Az Igazság az, hogy egy nő sem képes hatékonyan ellátni ennyi feladatot. Előbb vagy utóbb valami (vagy valaki) kárt szenved.
Ha olyan feladatokat próbálunk meg ellátni, amelyeket nem Isten szánt nekünk, frusztráció lesz az eredménye. Ha életünk minden szakaszában Isten fontossági sorrendjét kutatjuk, az eredmény szabadság, öröm, és gyümölcsöző élet lesz. Szentlelkének erejében véghezvihetjük a fontos dolgokat, és ráébredünk, hogy Isten gondoskodott a szükséges időről és képességről, hogy elvégezzünk mindent, amire ő hívott el minket.

Az alábbi bizonyságtételek megmutatják, hogy a Sátán prioritásról és időről szóló hazugságai rabságban tartanak minket, ám az Igazságnak hatalma van megszabadítani minket.

Bűntudatot éreztem, mert nem tudtam segíteni a ,,jó keresztyén" ügyeket. Soha nem éreztem, hogy sikert értem volna el, vagy hogy bármit is jól csinálnék. Micsoda megkönnyebbüléssel hallottam, hogy ,,elegendő időm van azokra a dolgokra, amiket nekem szánt Isten". Azokon a napokon, amikor nyomás nehezedik rám, újra meg újra emlékeztetem magam erre az Igazságra. Már attól megnyugszom, hogy kimondom az Igazságot. A napok már nem nyargalnak olyan nagy sebességgel, és igazán a ,,pillanatnak élhetek", nem az ,,órának".

Elhittem azt a hazugságot, hogy nincs időm mindent elvégezni. A feladataimat nem megfelelően láttam el, elkeseredett és reménytelen voltam, mert az otthonom mindig rendetlen, és a gyermekeim sem viselkednek valami fényesen.
De rájöttem, hogy elég időm van elvégezni azt, amit Isten nekem adott feladatul, és arra is rá kellett döbbennem, hogy olyan dolgokat is magam vállaltam, amit nem Isten szánt nekem. Kezdem felismerni azokat a dolgokat, amelyek nem tartoznak az életembe, ezeket elengedem, más dolgokat pedig másokra oszthatok. Azt is tanulom, hogyan kommunikáljak a férjemmel, hogy felszabaduljak azoktól a dolgoktól, amelyek nem is igazán számítanak neki, másrészről pedig arra kérem, pontosan fogalmazza meg azokat, amelyek igenis számítanak. Nem egyszerű a folyamat, de már sikerült néhány dolgot leegyszerűsítenem, és reményeim szerint egyre nagyobb lendületet nyerek, míg az életem rendbe jön, és szabadon végezhetem azokat a dolgokat, amelyeket Isten adott. Mindez kizárólag az Úr vezetésével és kegyelméből lehetséges.

Azt hittem, hogy mindig kötelességem szolgálni, amikor a gyülekezetnek szüksége van rám. Ha láttam egy megoldásra váró feladatot, azt rögvest meg is oldottam. Persze a hét szinte minden egyes napját akadt valami tennivalóm a gyülekezetben. De mindent azért ettem, mert kellett, nem azért, mert akartam. Segítségem nem akadt, mert senkit sem akartam arra kérni, hogy hozzám hasonlóan keményen dolgozzon. Úgy éreztem, én vagyok az egyetlen, aki képes elvégezni ezeket a feladatokat.
Miután teljesen kiégtem, a lelkipásztorom megláttatta velem, hogy nem kell mindent megcsinálnom, csak azokat a dolgokat, amiket az Atya ad nekem. Továbbra is tevékenykedek, de csak olyan dolgokat végzek el, amiket Isten akar. Amikor tudom, hogy nem Isten hív el valamire, már tudok nemet mondani.
Azok közül a dolgok közül, amiket csináltam, egy sem volt rossz, csak éppen Isten nem nekem szánta őket. Ám eközben kiszorítottam az életemből az Isten által nekem szánt dolgokat és azt, amivé ő akar formálni. Isten megszabadított az elfoglaltság rabságából, hogy igazán a szolgája lehessek. Már nem keresem a szolgálati lehetőségeket, hanem az ő szolgájaként Istenre tekintek, és oda megyek, ahova ő akarja.

Nancy Leigh DeMoss
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
David Brainerd hagyatéka
  2018-02-20 15:14:29, kedd
 
  David Brainerd hagyatéka

David Brainerd (1718-1747) egyike volt az első misszionáriusoknak, akik úttörő missziói munkát végeztek Észak-Amerika indiánjai között.
Elmondhatatlan erőfeszítéseket tett, gyakran teljesen egyedül volt az őserdőben, gyötörte a levertség és a kezdeti sikertelenség, de mindezek között újra meg újra kereste és megtalálta az Istenben való nyugalmat és örömet. Sok napot és éjszakát töltött el böjtölve, imádkozva és Isten Igéjéről elmélkedve.
Amikor Brainerd teljesen kimerülve, leverten és lehangolódva már a missziói tevékenysége feladására készült, Isten hirtelen hatalmas ébredést adott az indiánok között, amire nem volt emberi magyarázat.
Azok a naplók, amelyeket David Brainerd ezekben az években vezetett, megragadó bizonyságai annak, hogyan ismeri fel egy fiatal keresztyén először a saját romlottságát, bűnös mivoltát és minden jóra való alkalmatlanságát, ugyanakkor pedig hogyan nyílik meg a szeme Isten dicsőségére és kegyelme nagyságára.
Brainerd csak huszonkilenc éves volt, amikor utolsó hónapjait halálos betegen az ismert ébredési prédikátor és teológus, Jonathan Edwards házában töltötte. Mint atyai barátja valószínűleg Edwards ismerte őt a legjobban, és nagy szerepe volt szellemi fejlődésében is.
Amikor emberi megítélés szerint már nyilvánvaló volt, hogy Brainerd meg fog halni, Edwards megpróbálta rávenni fiatal barátját, engedje meg, hogy naplóit halála után kiadják.
Jonathan Edwards így ír erről:

,,Nagy fáradságomba került, hogy meggyőzzem, magánjellegű írásait ne zárja el teljesen a nyilvánosság elől. Szinte legyőzhetetlen viszolygás élt benne az ellen, hogy naplójának bármely részét kiadjuk a halála után."

Ám miután más barátai is esdekelve kérték, hogy vonja vissza a teljes tilalmat, feljegyzései egy rézét átadta Jonathan Edwardsnak, hogy dolgozza fel úgy ,,...ahogyan az a legjobban szolgálja Isten dicsőségét, és leginkább hasznára válik a kegyeseknek."
Végül Edwards Brainerd korai halálát követően válogatást adott ki naplóbejegyzéseiből és egyéb feljegyzéseiből David Brainerd élete - egy indián-misszionárius naplója címen, és kiváló kommentárt fűzött hozzá.

Már a 18. században rendkívüli hatást gyakorolt ez a köny olyan férfiakra, mint John Wesley, George Whitefield, William Carey és sokan mások. Később Henry Martynra, C.H. Spurgeonre és Andrew Murryra is nagy hatással volt. Végül, de nem utolsósorban, a 20. században Jim Elliotra is, akit ennek a naplónak az olvasása arra bátorított, hogy ,,elgondolkodjon az Istennek odaszánt életről, amelyre a korai halál fénye vetül". Jim Elliot - ugyanúgy, mint példaképe - huszonkilenc évesen mint misszionárius halt meg, és a Mindenható árnyékában című naplót hagyta maga után, amelyet felesége, Elisabeth adott ki, és amelyet sok nyelvre lefordítottak.
Ebben a könyben sok értékes idézetet adtunk közre Brainerd feljegyzéseiből, mivel bátorító példái ezek az odaadó imádkozásnak. Végül következzen még egy levél, amelyet David Brainerd vér szerinti testvérének, Johnnak írt, aki folytatta missziói munkáját az indiánok között, majd pedig egy utolsó naplóbejegyzés.
Ezt a nagy hatású levelet Brainerd néhány héttel a halála előtt, 1747. október 9-én írta.
Jonathan Edwards a következő bevezetőt írta Brainerd valószínűleg utolsó levele elé:

,,John testvérének Bethelbe, a keresztyén indiánok New Yerseyben található városába. A levél szintén Bostonban született, a halála előtti nyáron, amikor már a halál küszöbén állt."

,,Kedves testvérem,
már az örökkévalóság küszöbénél tartok, és arra várok, hogy nagyon rövid időn belül belépjek a láthatatlan világba. Már nem érzem magamat a föld lakójának, s gyakran komolyan vágyom arra, hogy 'elköltözzek, és Krisztussal legyek'.
Magasztalom Istent, hogy néhány évvel ezelőtt azzal a maradandó meggyőződéssel ajándékozott meg, hogy egy értelmes lény számára lehetetlen valódi boldogságot átélni, ha nem adja át magát Neki teljes mértékben. Ennek a meggyőződésnek a hatása alatt egy bizonyos mértékig így is cselekedtem. Ó, bárcsak sokkal inkább így cselekedtem volna! Felismertem az életszentség nagyszerűségét és szükségességét is, de sosem láttam ezt ennyire, mint most, amikor már közvetlenül a sír szélére kerültem.
Ó, testvérem, igyekezz a szentségre, törekedj e felé az áldott cél felé, és szomjazó lelked hadd mondogassa állandóan: 'Nem fogok addig megelégíttetni, amíg a képeddel nem ébredek!' [...]
És most, kedves testvérem, arra kell, hogy buzdítsalak, hogy törekedj a személyes szentségre, böjtölj és imádkozz annyit, amennyit csak megenged az egészséged, és élj a keresztyén átlag felett [...]
Igyekezz megkülönböztetni az igazi kegyességet a hamistól, és ebből a célból ügyelj Isten szívedben lakó Szellemének rezdüléseire. Fordulj Hozzá segítségül, és elfogulatlanul vesd össze tapasztalataidat Isten Igéjével. Olvasd el, mit ír Edwards úr az emberi kedély rezdüléseiről, aki egyértelműen különbséget tesz a kegyesség magja és lelke, illetve a hamis hangulatok között. Értékeld a vallásos örömet annak tartalma alapján [...]
Ha igazi szellemi örömünk van, akkor a lélek annak örül, ami Isten önmagában véve; Istent szentségéért, szuverenitásáért, hatalmáért, hűségéért és minden tökéletességéért dicséri; azért tiszteli Istent, mert Ő az, ami, hogy változhatatlanul Övé a végtelen dicsőség és üdvösség. Amikor az emberek Isten tökéletessége, a Krisztusban való üdvösség végtelen nagyszerűsége és a szent parancsolat felett ujjonganak, amelyek az Ő szent lényének a lenyomatai, akkor az ilyen öröm isteni és szellemi. Örömünk halálunk óráján is velünk lesz, ha akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy így önmagunk fölé emelkedve cselekedtünk, és önzetlenül - ha szabad ezt így mondanom - örvendeztünk az áldott Isten dicsőségében [...]
Tartok tőle, hogy nem vagy eléggé a tudatában, hányféle hamis kegyesség van a világon. Sok komoly keresztyén és nagyra becsült pásztor nagyon is könnyen megengedi, hogy ez a hamis láng befolyással legyen rá. Attól is tartok, hogy nem vagy annak sem tudatában, milyen rettenetes a hatása és a következménye ennek a hamis kegyességnek. Hadd mondja meg neked, hogy az ördög az, aki a világosság angyalának mutatja magát. Ez a pokol produktuma, ami mindig minden ébredésnél kialakul, és Isten ügyét elpusztítja és megöli, miközben általában egy sereg jó szándékú ember a kegyesség csúcsán érzi magát tőle.
Légy kész, testvérem, hogy szétzúzd, ha megjelenik ez a lény az indiánok között, és soha semmilyen mértékben ne bátorítsd a világosság nélküli szenvedélyt.
Intsd az enyéimet haldokló lelkészük nevében, igen, annak a nevében, aki halott volt, és most él, hogy éljenek és járjanak úgy, ahogy az az evangéliumhoz méltó. Magyarázd meg nekik, milyen nagy várakozással van irántuk Isten és az Ő népe, és milyen súlyos sebet ejtenek Isten ügyén, és milyen végzetes előítéletet keltenek a többi, szegény indiánban is, ha káros szenvedélyekbe esnek. Hangsúlyozd mindig, hogy élményeik romlottak, és örömük csalárd, még ha úgy képzelik is, hogy ezek az élmények a harmadik égbe ragadták el őket, ha életük alapvetően nem szellemi, nem éber és nem szent. Ha súlyt helyezel ezekre a dolgokra, 'megmented magadat is, hallgatóidat is'.
Isten tudja, hogy szívem szerint kész lettem volna rá, hogy tovább szolgáljam az Ő ügyét, bár ez a szolgálat ezentúl is együtt járt volna az elmúlt évek minden fáradságával és nyomorúságával, ha Ő úgy tartotta volna helyesnek, hogy ez így legyen. Ennek ellenére teljesen elégedett vagyok azzal, hogy úgy tűnik, most már az akarata, és nagyon őszintén mondhatom: legyen meg az Úr akarata!
Megindulással gondolok arra, hogy itt kell hagynom téged ebben a bűnös világban; szívből együtt érzek veled abban, hogy még előtted állnak azok a viharok, amelyekből, ebben bízom, engem a kegyelem már majdnem megváltott. Azonban 'él az ÚR, áldott az én kősziklám'. Ő változatlanul mindenható Barát, és abban bízom, hogy vezetni és segíteni fog téged, ahogyan velem is tette.
És most, kedves testvérem, az Istennek és kegyelem Igéjének ajánllak, akinek hatalma van felépíteni téged és örökséget adni neked a szentek között. Legyen részed Isten jelenlétében magányodban és közösségben is, és Jákób hatalmas Isten irányítsa lépteidet, tetteidet!
Szenvedélyesen kívánja, és imádságban
szeretettel kéri ezt haldokló testvéred,
DAVID BRAINERD"

Brainerd naplója egy 1747. október 2-i bejegyzéssel ér véget, azaz egy héttel hazamenetele előtt:

,,Október 2.: Ezen a napon a lelkem időközönként boldogan Isten felé fordult. Vágytam rá, hogy Nála lehessek, hogy megláthassam dicsőségét. Késznek éreztem magamat arra, hogy boldogan Rá bízzak mindent, legdrágább barátaimat, legdrágább nyájamat, távol levő testvéremet és minden gondomat az időben és az örökkévalóságban. Ó, bárcsak eljönne a világba az Ő országa, hogy mindenki szeretné és magasztalná Őt mindazért, ami Ő önmagában, és az áldott Megváltó 'lelki gyötrelmeitől megszabadulva lássa őket, és megelégedett legyen!'
Ó, jöjj, Úr Jézus, Úr Jézus, jöjj hamar!
Ámen."
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
Felhívás idősebb nőknek
  2018-02-20 14:38:52, kedd
 
  Felhívás idősebb nőknek

1948-ban, amikor alig néhány hete tanultam a Prairie Bible Instituteb-ban (ez Albertá-ban volt, egy kietlen prérin álló, fából készült, nagyon komoly épületegyüttesben) kicsit úgy éreztem, hogy nem vagyok a helyemen, és egy délután nagyon egyedül éreztem magam, amikor kopogást hallottam az ajtómon. Kinyitottam és egy szép pirospozsgás arcot láttam, amelyet fehér haj foglalt keretbe. Tulajdonosa elbűvölően raccsolt, mint minden skót.
- Nem ismersz, de én ismerlek. Kedves Betty, imádkoztam érted. Mrs. Cunningham vagyok. Ha egyszer egy csésze teára és skót süteményre vágysz, csak gyere el hozzám.
Megadta a címét, majd azzal folytatta, hogy a tanár kar megbeszélésén említették a nevemet (sohasem mondta meg, hogyan - nem tudom, úgy gondolták-e nem való vagyok ide?), és az Úr a szívé helyezett. Sok téli délutánon vettem igénybe kedves meghívását. Együtt ültünk aprócska, de nagyon kedélyes alagsori lakásában, míg teát töltött nekem, én meg a lelkemet öntöttem ki neki. Sugárzó arcáról rokonszenvet, szeretetet és megértést olvastam le, miközben végighallgatott. Rövid ideig csendben maradt, majd imádkozott, és amikor felnézett, Isten igéjével vigasztalt és erősített meg. Misszióban töltött éveim alatt és még utána is írt nekem, amíg csak meg nem halt. Csak Isten a tudója, mivel tartozom ,,a négy Kathatine-nek" - Katharine Cunningham-nek, Katharine Gillingham Howard-nek (anyámnak), Katherine Cumming-nak (a kollégium vezetőnőjének főiskolai éveim alatt), és Katherine Morgan-nek. Ők és még sokan mások nemcsak megmutatták, mit jelent a hívő élet (ezt sokan megtették), hanem sok áldást hoztak az életembe, amikor engedelmeskedtek Isten idős asszonyoknak szóló elhívásának.
Pál apostol azt tanácsolja Titusznak, hogy az idősebb asszonyok ,,... neveljék józanságra a fiatalasszonyokat, hogy ezek is szeressék a férjüket és gyermekeiket, és józanok, tiszták, háziasak, jók, férjük iránt engedelmesek legyenek" (Tit 2,4-5; Újford.). Az én kedves Cunningham anyám nem az órán, a szemináriumon, vagy a szavaival okosított. A lénye tanított. Azzal, ahogyan Isten rendelkezésére állt, amikor az ajtómhoz küldte. Idejének átadása, értem hozott áldozata az Úrnak. Az a készsége, amellyel vállalta a munkát, hogy letegye az életét egy szorongó bibliaiskolás lányért. Mindenekfölött pedig ő maga volt az üzenet, az egyszerű skót asszony.
A sok mai idős asszonyra gondolok. Az Egyesült Államok 1980-as Statisztikai Kivonata szerint a lakosság 19,5%-a 45-65 éves, 2000-re azonban ez az arány 22,9%-ra növekszik. Ha feltételezzük, hogy ennek a korosztálynak a fele nő, milyen nagy energiát és erőtartalékot jelenthetnének Istennek! Tovább élünk, mint negyven évvel ezelőtt (ugyanabból a statisztikából látható, hogy a 65 év felettiek száma 11,3%-ról 13%-ra emelkedik). Nagyobb a mozgásterünk, több a pénzünk, több a szabadidőnk, jobb egészségnek örvendünk és több az erőnk - olyan tartalékok, amelyek, ha Isten rendelkezésére bocsátjuk, áldást jelenthetnek fiatalabb asszonyoknak. De sokkal többféleképpen is felhasználhatjuk ezeket a tartalékokat, hiszen olyan könnyű magunkkal foglalkozni. Hol vannak azok a nők, akár feleségek, akár egyedülállók, akik készek meghallani Isten hívását a lelki anya szerepének betöltésére, és akik szárnyuk alá veszik lelki lányaikat, hogy oktassák őket, ahogyan Cunningham mama tette velem? Nem volt semmilyen végzettsége, amit a világ elismerne. Nem is gondolt ilyesmire. Egyszerűen csak szerette Istent és kész volt arra, hogy megtört kenyér és kiöntött bor legyen az Úrért. Sohasem gondolt a nyugdíjra.
Ha néhány olvasóm hajlandó meghallani a hívást, de nemigen tudják, hogyan kezdjenek hozzá, az alábbiakat javasolnám nekik:

1. Imádkozz érte! Kérd Istent, hogy mutassa meg, kivel, mit és hogyan kell tenned!
2. Gondold meg, nem lenne-e jó írni vagy telefonálni egy olyan fiatal nőnek, akinek biztatásra van szüksége a Pál által említett területeken.
3. Kérdezd meg egy fiatal anyától, hogy nem vasalhatnál-e neki, nem vihetnéd-e sétálni a gyerekeit, vagy maradhatnál-e velük, hogy ő elmehessen addig. Nem süthetnél-e tortát vagy főzhetnél-e neki egy tál ételt.
4. Tedd azt, amit C. mama tett - hívj meg valakit teára, tudd meg tőle, miért kell imádkoznod érte (én azt kértem, azért imádkozzon, hogy Isten hozzon össze Jim Elliot-tal!) és imádkozz vele.
5. Szervezz kis, két vagy három emberből álló imakört, akiket felvidíthatsz, és akiknek segíthetsz. A csoport felvidít téged is és segítséget is kaphatsz tőlük.
6. Szervezz önkéntes takarító csapatot, hogy minden második héten vagy egyszer egy hónapban elmehessenek valahová, ahol szükség van rájuk.
7. Létesíts olyan kölcsönkönyvtárat, amelyből igazi lelki táplálékot nyújtó könyvek kölcsönözhetők.
8. Légy első abban a gyülekezeti csoportban, akiket a Titusz 2 asszonyainak neveznek, és meglátod, mi történik (valami mindenképpen fog).

,,Ne mondd, hogy nem tudsz örömet nyújtani, felemelni, felszabadítani, hogy nincs benned semmi a másokra hatás képességéből, hogy te csak a legközönségesebb kenyeret és vizet tudod adni. Kínáld fel magad és mindenedet Uradnak az emberek szolgálatára. Nem tudja-e a vizet borrá változtatni? A dadogó szavakat nem tudja-e szabadító hatalommal megtölteni? Nem tudja-e a reszketeg segítőkészséget erőteljes tettekké változtatni? Nem tud-e még mindig, mint régen, képessé tenni arra, hogy szegénységedben mindeneket gazdagíts? Istennek szüksége van rád embertársaid szolgálatában. Munkát tartogat számodra. A legfőbb kötelességet, és a legnagyobb bölcsesség megtudni és megtenni ezt a munkát. ,,Amit mond nektek, megtegyétek." (Canon George Body, szül. 1840)

Elisabeth Elliot
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
Vissza a Bibliához
  2018-02-18 20:49:55, vasárnap
 
  Vissza a Bibliához


Arra kényszerítik, hogy derékig meztelenül hasra feküdjön. Becsukja a szemét. Hallja, hogy mögötte a homokban egy pár szandál csikorog. Hallja, hogy a tömeg elcsendesedik, hallja a mély lélegzetvételt, a bőrszíjak surrogását, és - ó, borzalom! - érzi, ahogyan a hátába csapódnak. Az őr rátalál a ritmusra, és a korbácsolás kezdetét veszi.
A korbácsolás tipikus zsidó szokás volt: harminckilencszer sújtottak le a háromágú korbáccsal. Harminckilencszer, nem negyvenszer. Mózes törvénye negyven korbácsütést engedélyez, de nem akarták megkockáztatni, hogy túllépik a negyvenet.
A harmincadik ütésnél Pá arccal a homokba csúszik. Mielőtt befejezte volna a pályafutását, öt zsinagóga előtt kóstolta meg a port.
Nyilván azt is megismerte, milyen az, amikor a római vessző hasítja fel az ember bőrét. A vesszőzést csak kevéssel a delikvens halála előtt hagyták abba. Egy napon és egy éjszakán át kapaszkodott Pál egy hajó roncsaiba a nyílt tengeren, éveket töltött bilincsekben, és miután a felháborodott tömeg megkövezte, úgy hagyták ott, hogy halottnak hitték (2Korintus 11,24-27).
Mindezt elkerülhette volna. Elég lett volna egy-két dolgot visszavonni, még diszkrét hallgatás is megfelelt volna néhány kritikus pillanatban. De Pál semmit sem tudott magában tartani.
Ellenségei utálták hosszú idézeteit, rendkívüli intelligenciájáról nem is beszélve. Pált nem tudták bolonddá tenni, mert ismerte a rejtett kifogásaikat. De amit ellenségei igazán gyűlöltek, az az a bizonyos láthatatlan alak volt, aki ott volt minden beszélgetés és vita mögött, amelybe Pál belebonyolódott. Az a személy, akiről Bemerítő János azt mondta, hogy nem méltó arra se, hogy ennek a férfiúnak a saruja szíját megoldja. Pál visszaemlékezett erre a láthatatlan férfira, és ez hajtotta előre.
Természetesen a legtöbb embert visszariasztotta az, hogy három nap a sírban és aztán... A görögök harsényan nevettek rajta. Egy hulla, amelyik előugrik a sziklába vájt sírgödörből? Egy halott, aki jön-megy a városban? Amit azonban a görögök ostobaságnak tartottak, az a zsidókat felbőszítette. Hogy merészeli egy halandó ember egy szintre helyezni magát a Mindenhatóval? És ráadásul egy házasságon kívül született vidéki rabbi, aki úgynevezett gyógyításaival és hóbortos tanításával megszegte a szombatot1! Egy bolond volt csupán, akit keresztre feszítettek.
Pál viszont látta ezt a rabbit. A temetése után - szűk tíz évvel később. Ez a rabbi megjelent neki a damaszkuszi országúton. Vakító fény vette körül, és méltóságteljesebb volt, mint ahogy azt szavakkal egyáltalán le lehetne írni.
Minden kétséget kizáróan feltámadt a hideg sziklasírból. Ez az élmény meggyőzte Pált arról, hogy a názáreti Jézus valójában Istennek a régi próféciákban megjövendölt Fia, aki azért jött el, hogy életét másokért áldozza oda, elszenvedje a halált a világ bűnéért, és újból visszatérjen az életbe.
Valamivel később a feltámadott Krisztus megjelent egy damaszkuszi keresztyénnek, és megbízta, hogy keresse meg Pált és merítse be. A megbízás ezekkel a szavakkal végződött: ,,Mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért" (Cselekedetek 9,15-16).
Ez a kijelentés igaznak bizonyult. Krisztus Pált arra rendelte, hogy az össze többi apostolnál messzebbre vigye el az evangéliumot. Azonban kimondhatatlan szenvedéseken ment keresztül, miközben ezt megtette.
Mennyire csodáljuk őt! Milyen gyakran idézzük! Azt kívánjuk, bárcsak tudnánk olyan példamutatóan élni, olyan bátran szólni, a hibáinkat olyan elszántan leküzdeni. Vágyunk rá, hogy hozzá hasonlókká váljunk, hogy teljesen megújuljunk a halált legyőző Krisztus ereje által.
Pál néhány barátjának szintén ez volt a kívánsága. ,,Olyanok akarunk lenni, mint te, Pál. Mi a titkod? Hogy kerülhetünk olyan közel Istenhez, mint te?" Az apostol egyik levelében kitárulkozott előttük, amelyben leírta, mi táplálja figyelemreméltó szellemi életét, és mi után vágyakozik: ,,...hogy megismerjem őt [Krisztust] és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához" (Filippi 3,10).
,,Hogy megismerjem Őt" - írta Pál. Igen, legjobb pillanatainkban azt mondjuk, hogy mi is ezt akarjuk. Életünket akkor éljük a legteljesebben, ha jó viszonyban vagyunk a Teremtőnkkel. Csak az a fontos, ,,hogy megismerjem... feltámadása erejét". Feltétlen! Csak tessék! A körülményeink fölé akarunk emelkedni, ahogyan Ő feltámadt a halálból. De el tudnánk-e viselni egy alapos megtisztulást a lényünk legmélyéig?
Csak az a fontos, ,,hogy megismerjem... a szenvedéseiben való részesedést". Álljunk csak meg egy pillanatra! Itt talán egy kicsit túloz az apostol. Valódi szenvedésekben tulajdonképpen nem akarunk részt venni, sem Krisztuséban, sem bárki máséba. Persze ha belegondolunk, el kell ismernünk, hogy kis adagokban a nehéz idők jó erősítőszerei a léleknek. A szenvedés témája kétségtelenül fontos része a keresztyén életnek, amelyről mindnyájunknak többet kellene tudni. Csak ne legyen elviselhetetlen a szenvedés terhe!
Csak az a fontos, ,,hogy hasonlóvá legyek az Ő halálához".
Micsoda? Hasonlóvá kellene válnunk Krisztus halálához? Talán mártírhalált kellene halnunk, vagy kereszthalált kellene szenvednünk? Esetleg úgy, hogy életünkben magunkra vesszük a keresztet, és Isten lassanként mindent elvesz tőlünk, ami kedves és értékes számunkra? Vagy úgy válunk hasonlóvá Krisztus halálához, hogy elfogadjuk azokat a dolgokat, amelyeket nem akarunk, miközben azokra a dolgokra vágyunk, amelyek nincsenek meg az életünkben? Isten azt állítja, hogy szeret minket, mégis szenvedésre kényszerít?
Egy pillanat! - mondod. Ha Pál a példaképünk, és Isten azt akarja, hogy ugyanazt tegyük, mint ő, van ennek az Istennek egyáltalán elképzelése arról, milyen szenvedéseket viseltem én el?
Istent hagyta el a férje, és Ő ült ott egy halom kifizetetlen számlával? Ő született eltorzult arcvonásokkal, Őt csúfolták ki a játszótéren, és Ő kapott elutasító pillantásokat? Isten ül egy iráni börtöncellában összezavarodva és bekötött szemmel? Ő az, aki lassan halálra fagy egy januári napon a New York-i járdán? Ő él együtt olyan emlékekkel, hogy milyen agresszívek voltak a szülei, hogy vérfertőzésben és erőszakban volt része? Neki kellett végignéznie, hogy olyan emberek, akiket szeret, testi és lelki kínok között vergődnek?
Kicsoda ez az Isten, akiről azt hittem, hogy ismerem? Kicsoda ez az Isten, aki azt követeli tőlünk, hogy üvegszilánkon csússzunk-másszunk, csak hogy az Ő társaságát élvezhessük?

Joni Eareckson Tada
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
Két történet
  2018-02-18 18:25:52, vasárnap
 
  Két történet


Hogyan beszélhetünk alázatosan a hitünkről? Nos, a következő két történet talán utat mutat ehhez.
Kék, min a jazz című könyvében Donald Miller elmeséli, hogyan állítottak föl a barátaival egy gyóntatófülkét egy egyetemi fesztiválon. Az oregoni egyetem hírhedt fesztiválján, amely alapvetően az ivásról és a kicsapongásról szól, Miller és keresztény barátai felépítettek egy kis fülkét, de a diákság legnagyobb meglepetésére itt ők maguk vallották meg bűneiket bárkinek, aki arra járt. Bocsánatot kértek az egyház hibáiért, és minden olyan esetért, amikor nem sikerült hitelesen képviselniük hitüket.
Miller így vallott egy kíváncsi hallgató előtt: ,,Jézus azt mondta, etessük a szegényeket és gyógyítsuk a betegeket. A magam részéről nem sok ilyen dolgot tettem. Jézus azt mondta, szeressük azokat, akik üldöznek minket. Én ezzel szemben majd felrobbanok, főleg, ha fenyegetve érzem magam, úgy értem, ha az egómat fenyegeti valami. Jézus nem keverte a lelki életet politikával. Én teljes mértékig úgy nőttem fel. Útjában álltam Jézus legfontosabb üzenetének. Tudom, ez nem volt helyes, és tudom, hogy sok ember azért nem hallgatja Krisztus szavait, mert az olyanok, mint én, akik ismerjük őt, a saját elképzeléseinket visszük a beszélgetésbe ahelyett, hogy azt az üzenetet továbbítanánk, amit Krisztus akart hirdetni.
A következő órákban Miller és barátai több tucat diákkal beszélgettek. ,,Sokan még meg is öleltek minket, amikor végeztek. Mindenki, aki betért a fülkénkbe, barátságos és hálás volt. Engem teljesen megváltoztatott a dolog. Kételyekkel mentem be, és... erős hittel jöttem ki" - írja.
A másik történet Utah államban esett meg. Craig Detweiler, aki a Biola és a Pepperdine Egyetemen oktat, rendszeresen elvitte kommunikáció szakos hallgatóit a független filmek nagy seregszemléjére, a Sundance fesztiválra. Az egyik alkalommal telt házzal vetítettek egy meglehetősen kritikus hangvételű alkotást az evangéliumi keresztényekről. A film egy középosztálybeli, kertvárosi fehér család történetét meséli el, akik a baptista istentiszteletre tartva balesetet szenvednek és életüket vesztik. A mennyben egy tetovált Jézus várja őket, majd rögtön vissza is küldi őket a földre - épp csak az eredendő bűntől szabadulnak meg. Ennek köszönhetően minden szégyenérzet nélkül, meztelenül járnak-kelnek a földön, és újfajta életmódjukkal alaposan megbotránkoztatják ismerőseiket. A botrány odáig fajul, hogy hívő barátaik egy közös bibliatanulmányozás alkalmával ki is eszelnek egy tervet: a családot egy mérgezett almatorta segítségével visszaküldik a mennyországba.
A Sundance fesztivál közönsége végighahotázta a vetítést, a keresztények elfojtott, intoleráns, sőt gyilkos hajlaminak ábrázolása nagy tetszést aratott. A rendezőt fennállva ünnepelték, majd alig győzött válaszolni a kérdésekre. Valaki azt kérdezte, konzervatív keresztyének látták-e a filmet, mire a rendező - újabb tapsvihart kiváltva - azt felelte: ,,Készen állok a harcra."
Craig Detweiler gondolkodás nélkül felpattant, hogy reagáljon, de a folytatásról számoljon be ő maga:

Nehezen tudtam összeszedni a gondolataimat. Rekedt hangon szólaltam meg: ,,Jay, köszönjük a filmet. Mint North Carolina állam szülötte, filmes és evangéliumi kifejezést. Olyan erős negatív töltete van, hogy inkább tartózkodom a használatától. Ez esetben azonban nagyon is helyénvalónak tűnt. A közösség nevében szólaltam föl, a véleményt, amely rólunk kialakult, magunknak köszönhetjük. Jay hátralépett, mint aki készen áll a harcra. Feszülten várta, hogy visszavághasson, a közönség pedig mintha megérezte volna, hogy elfajulhatnak a dolgok. Ezért is lepődtek meg annyira azon, amit ezután mondtam:
,,Jay, bocsánatot kérek mindenért, amit valaha is elkövettünk ellened Isten nevében."
A teremben érezhetően megváltozott a hangulat. A nézőtéren ülők egymástól kérdezgették: ,,Jól hallottam?" Jay sem találta szavakat, erre igazán nem számított. Támadást várt, nem bocsánatkérést. Végül szerényen annyit mondott: ,,Köszönöm." Sikerült lefegyvereznem a közönséget.
A végén sokan odajöttek hozzám, hogy megöleljenek. Egy leszbikus pár megköszönte, amit mondtam, néhány meleg férfi puszit nyomott az arcomra. Valaki megjegyezte: ,,Ha ez igaz, lehet, hogy adok még egy esélyt a kereszténységnek." Sokan sírva fakadtak. Pedig én csak annyit mondtam: ,,Bocsánatot kérek."
A hallgatóim kapva kaptak az alkalmon, beszélgetésbe elegyedtek a film szereplőivel és a stábbal, akik további eszmecserére invitálták őket. Az ,,ellenségeink" pillanatok alatt a barátainkká váltak, és még együtt is ebédeltünk velük. A szereplők másnap ellátogattak az órámra, és válaszoltak a diákok kérdéseire. Az egyik színész elismerte, mennyire félt attól, hogy belépjen a templomba, ahová a találkozót szerveztük: ,,Amikor beléptem, erősebben kalaptál a szívem, mint egy meghallgatáson." A producer pedig megjegyezte: ,,Ez volt a hét legfontosabb pillanata." Egy egyszerű bocsánatkérés tehát a hitről szóló beszélgetések hosszú sorát indította el.

Az ehhez hasonló élmények megerősítenek abban, hogy akkor fejezzük ki legerőteljesebben, kik vagyunk igazán, ha készen állunk elismerni hibáinkat - amellett, hogy hűek maradunk a kegyelem evangéliumához. Az emberek kitérnek a propaganda elől, de ha alázatosan elismerjük hibáinkat, lefegyverezhetjük őket. A keresztyének maguk is tisztában vannak azzal, milyen távol állnak a tökéletességtől. Hiszen Jézus is a betegekért jött, nem az egészségesekért; a bűnösökért, nem a szentekért. Ahogy a gospelben énekeljük: ,,Nem nézte vétkeim, csak gyengeségem." Jézus igazi követői elsősorban arról ismerszenek meg, hogy elismerik hibáikat és azt, hogy maguk is segítségre szorulnak.

Philip Yancey
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
A szenvedés, amely már túlmegy minden határon
  2018-02-17 15:20:36, szombat
 
  A szenvedés, amely már túlmegy minden határon

A domboldalon, ahol üldögélünk, hullámzik a fű, és megrezdülnek az erdei fenyő ágai, valahányszor végigfut rajtuk a szél. Hajamat összeborzolja a szél, szellemem élénk. Volt már valaha is ennyire napfényes ez a kert? John McAllister és én mereven ülünk kerekes székeinkben, és élvezzük a friss szellőt. John tekintete a távoli hegyek felé fordul. Nyaka köré gyapjúsál van tekerve. Egy előkelő férfi szobrára vagy egy kertjében meditáló tudósra emlékeztet.
- Gyakrabban ki kellene ide jönnöm - mondom sóhajtva. - Szeretem ezt a kilátást, ezt a mai napot. És hálás vagyok azért, hogy a barátom vagy.
Harsányan nevet, és ezzel félreteszi a bókot, mint olyan ajándékot, aminek később fog örülni. Összehasonlítom az életkörülményeinket. A bénaságban töltött közel három évtized nem múlt el felettem nyomtalanul.
Nála viszont egy degeneratív idegbetegség idézi elő a látható elnyomorodást. Egy nagy tölgyfa hajlik meg és szárad ki a szemem láttára.
Egy ápolónő jelenik meg egy injekcióval és egy műanyag dobozzal, amelyben krémes folyadék van. Tovább beszélgetünk, miközben kigombolja John ingének alsó gombjait. Feltárul fehér alsókarja, rajta egy nagy tapasz és egy cső, amelyen át táplálják.
A nővér a csőbe tölti az ebédjét. Úgy tűnik, nem kínos neki a dolog, mégis megpróbálom ezeket a pillanatokat valahogy áthidalni:
- Nehéz lehet úgy elmondani az asztali imádságot, hogy valakit csövön keresztül táplálnak!
Bólint. Azokra a napokra gondolok, amikor még erősebb volt, többet tudott mozogni, és képes volt segíteni egy öregotthonban. Mindig arra igyekezett, hogy tevékeny maradjon, szolgáljon másoknak, és tegyen valamit. A nővér kiveszi az injekciós tűt a csőből, megtörli John száját, mint ahogy evés után szalvétával megtöröljük a szánkat. Örülök, hogy gondosan végzi a dolgát. John számára nagyon fontos a tisztaság. A zuhany az egyetlen a normális dolgok közül, amihez még ragaszkodik. Minden egyéb a múlté.
Hónapok telnek el. A levegő hidegebb, a napok rövidebbek lesznek. John tolószéke használhatatlanul álldogál a sarokban. Túl gyenge ahhoz, hogy gyakran beleüljön. Ágya a nappali szoba közepén áll. Az éjszakák barátságtalanná válnak. Ingadozó, bizarr alakok vetnek árnyékot a szobára. A gravitáció ellenségévé válik, a levegő súlya a mellkasára nehezedik. A légzés kemény munkát jelent. Kiáltani is képtelen.
Ma éjjel kiáltania kellene. A sötétben rátalált egy hangya. Az előreküldött kém értesíti a többieket, hogy jöjjenek. Először csak százan, aztán ezren, a néma légió utat talál magának a kéményen és a padlón keresztül, felmászik a vizeletes zacskón és a katéter csövén az ágyára. Szétszóródnak John dimbes-dombos takaróján, az alagutakon keresztül eljutnak a testéig. Ellepi a nyüzsgő, fekete áradat.
Amikor megérkezik a fax, amelyben erről értesít, éppen nagyon messze, Angliában vagyok. Másnap reggel a felesége és a nővére úgy talált rá Johnra, hogy még mindig hangyák voltak a szájában, a hajában és a szemében. Teljesen összeharapdálták, a bőre olyan volt, mintha megégett volna. imádkozz érte, ez volt a faxban, még soha nem láttuk ennyire lesújtó állapotban. Amikor megérkezik hozzám az üzenet, nem vagyok a szállodában.
Éppen egy konferencián beszélek a fogyatékos emberek nyomorúságáról. Isten kegyelméről beszélek, és arról, hogy Ő megvédi a gyengéket és védteleneket.
Aztán kiülök a hallba, és még egyszer elolvasom a faxot, de nem tudok mit kezdetni vele. Rosszul vagyok. John keresztyén. Az ő Istene sötétben is lát. Miért, az ég szerelmére, miért? Megkísért, hogy ezt kérdezzem: Isten, ki vagy te?
Ha ismernéd Johnt, benned is felmerülne ez a kérdés. Nem a futballozás közben elszakadt ínszalagról van szó, nem arról, hogy az ismert egyetem udvariasan elutasította az ösztöndíj kérelmét. Nem arról a bánatról, amelyet a visszaadott eljegyzési gyűrű okoz. Ez valami sokkal drámaibb, egy alattomos betegség, amely őrületbe kergeti az embert. Ez a betegség mindenre való tekintet nélkül pusztít. Az ilyesmi sohasem vinne közelebb Istenhez, gondoljuk. Inkább eltaszít Tőle.
Abban kellene hinnünk, hogy az ilyen szenvedés segít valakinek Istent jobban megismerni? Hogy közelebb viszi Őhozzá? Isten úgy képzeli vajon, hogy ezzel ér el valami jelentős és fontos dolgot egy ember életében?
Létezik-e vajon bárhol is valaki, aki ebben értelmet képes felfedezni? Valaki, aki ezt tényleg hiszi?!? (folyt. köv.)

Joni Eareckson Tada
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
Mi gyengék vagyunk, de Ő erős
  2018-02-16 19:41:11, péntek
 
  Mi gyengék vagyunk, de Ő erős

Tanulhatnánk az afrikaiaktól! Ők ugyanis azt szeretnék, ha lenne nálunk szociális gondoskodás. Ha lenne egy házacskájuk, ahol porszívózhatnának! Egy porszívó? Nagyszerű volna, ha Ama kitakaríthatná vele a maga kis bódéját. Gyógyulás? Csodálatos lenne, ha a csonkjaikból kezek és lábak nőnének ki! Szenvedésük olyan, mint egy szakadék, mint a pokol mélységes feneke. De akármennyire szenvednek, és akármennyire elgyötörtek, úgy tűnik, mégis teljes odaadással bíznak Istenben.
Ne gondold, hogy fel akarom őket magasztalni! Nem arról van szó, hogy versenyezzünk, kinek magasabb a jövedelme. Mielőtt Amát és társait szentté avatnánk, gondolnunk kell arra, hogy jobban hasonlítanak ránk, mint amennyire ennek tudatában vagyunk. Ők is azt szeretnék, amijük nincs. A különbség abban rejlik, hogy másképp néznek Istenre.
Egy forró, szeles estén, amikor éppen a felszálláshoz készülődtünk Ghánából, a kifutópályán beszélgettem egy asszonnyal, aki a repülőtéri személyzethez tartozott. Amikor a szenvedő, de mégis boldog emberekről beszéltem neki, ezt mondta:
- Nekünk bíznunk kell Istenben. Itt az embereknek nincs más reménysége.
Megigazította a haját, amelyet összekuszált a szél, és a szeme sem rebbent, amikor sokatmondóan rám nézett, és szélesen elmosolyodott.
Azt gondolta, amit mondott. Megkérdeztem, hogy képes rá, hogy mindig mosolyogjon. Megvonta a vállát:
- Nekem is van Istenem.
Ez olyan egyszerűen hangzott. Talán egyszerű is, gondoltam. Neki ugyanaz az Istene, mint nekünk, ugyanaz a Bibliája. És ha szenvedésről van szó, ugyanaz a textusa, mint mindnyájunknak. A második korintusi levélben ez áll: ,,De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős" (12,9-10).
A nyomorúság közelebb visz Istenhez. Ez egy általános igazság, amelyet talán már a vasárnapi iskolában megtanultunk.
Ez volt az, amit azon az éjszakán Afrikában láttam. Lelkészbarátunk kitárta a karját, és ezt kiáltotta:
- Isten hozott benneteket az országunkban, ahol Ő nagyobb, mint nálatok.
Boldogsággal tölt el a tény: Isten mindig azok számára a legnagyobb, akiknek a leginkább szükségük van rá, és a szenvedést használja eszközül, hogy segítsen, hogy még inkább szükségünk legyen rá.
Istent a szenvedésen keresztül jobban meg lehet ismerni? Mi idegenkedünk ettől a gondolattól. Másfelől még a középiskolából ismerek egy fiút, aki szaván fogta Istent, amikor nehézségek közé került. Egész élete a futball körül forgott, azért, hogy sportösztöndíjat kapjon a tíz nagy egyetem valamelyikén. Aztán Nebraskában másodikos korában fellökték a tizenhatos vonalnál. Miután kétszer megoperálták, és három mérkőzést nézett végig a kispadról, komolyan elkezdett gondolkodni azon, melyek a legfontosabb dolgok az életében. Még mindig foglalkozik a sporttal (a szabad idejében egy ifjúsági csapatot edz), de a fontossági sorrendje megváltozott. A napirendjében a bibliaolvasásnak és az imádságnak kiemelt helye van.
Istenhez a nyomorúságon keresztül lehetne közelebb kerülni? Ez is különösen hangzik. Él az utcánkban egy házaspár, akik túl nagy hangsúlyt helyezték az anyagi javakra. Amikor a férj néhány évvel ezelőtt elveszítette az állását, elkezdtek jobban koncentrálni az imádságra, szerényebben éltek, és ezáltal megtanultak néhány dolgot. Rájöttek, hogy fontosabb a családi élet, mint bizonyos dolgok birtoklása; hogy a helyi főiskola teljesen megfelel a lányuknak, aki pedig eszeveszetten vágyott a legdrágább egyetemre; és hogy Isten gondjukat viselte, miközben azon fáradoztak, hogy újból egyenesbe kerüljenek.
Isten kezét a szomorúságban lehetne felismerni? Milyen különös gondolat! Van egy huszonhat éves fiatalember, akinek a választottja visszaadta az eljegyzési gyűrűt. A gyűrű hónapokig ott hevert a fiókos szekrényen mint szerelmi kudarcának a jelképe. Úgy próbált megküzdeni a bánatával, hogy egy boldogtalan szomszédfiúnak viselte gondját, akinek nem volt édesapja. Hétvégén levitte magával vidékre, és megtanította lovagolni. Eközben felnőtté vált. Világossá lett számára, milyen jelentéktelen is volt a problémája.
Két évvel később ez a fiatalember bement egy könyvesboltba, hogy valami ajándékot vásároljon, és megpillantott egy ellenállhatatlan mosolyú, szőke lányt, aki egy lovas naptárt nézegetett. Elkezdtek beszélgetni, és felfedezték, hogy a lovak iránti szeretetükön kívül még sok más közös is van bennük. A következő hétvégére meghívta lovagolni, és valamivel később a lány lelkesen mondott igent, amikor a verandán megkérdezte, hogy hozzá menne-e feleségül. Ma a férfit a hideg is kileli, ha arra gondol, hogy elszalaszthatta volna ezt a lányt.
Amikor mi gyengék vagyunk, Isten erős! - Na jó, ezt el tudjuk fogadni.
De miért vergődünk úgy, amikor bajba jutunk? Miért kérdezzük állandóan, hogy miért történik ez? Erre utalnak azok a kérdések, is, amelyeket felteszünk: boldog leszek-e még valaha? Hogyan szolgálhatja ez a javamat? Ezek a kérdések önmagunkban tisztán gyakorlati jellegűek és énközpontúak. Még ha jó indokaink vannak is, mint a nebraskai futballistának, akinek az életében sorra teljesült, amit fontosnak tartott, és annak a házaspárnak, aki megtanulta, hogy kevesebb pénzből jöjjön ki, vagy annak a fiatalembernek, akit a bánat segített hozzá a ,,tökéletes feleséghez" - ezek a jó okok lehetnek önzőek:
,,Valójában a szenvedés hozzásegített ahhoz, hogy rendbeszedjem a szellemi életemet."
,,Azt tapasztaltam, hogy ez a próba megerősítette a jellemet, és elmélyítette az imádságaimat."
,,A bánat hatása alatt rendbe jött a házasságom."
Észreveszed, hogy hányszor fordul elő az enyém és a nekem? Ezt Isten is észreveszi. (folyt. köv.)

Joni Eareckson Tada
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
     1/10 oldal   Bejegyzések száma: 90 
2018.07 2018. Augusztus 2018.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 36 db bejegyzés
e hónap: 564 db bejegyzés
e év: 4158 db bejegyzés
Összes: 15306 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1099
  • e Hét: 2239
  • e Hónap: 25343
  • e Év: 407966
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.