Belépés
kalmanpiroska.blog.xfree.hu
Minden kegyelem. Kovács Kálmán
1968.04.24
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/11 oldal   Bejegyzések száma: 109 
Bűnbánat
  2019-01-23 13:51:50, szerda
 
  A keresztyén embernek gyakran kell töredelmes bűnbánatot tartani Isten előtt


Bűnben élni a legboldogtalanabb állapot, mert az kirekeszti az embert Isten kegyelméből és a mennyországból. De más dolog bűnben élni és más bűnösnek lenni. Az igaz hívek is bűnösek, de nem élnek a bűnben. Bűnben él az, aki a bűnt szereti és annak szántszándékkal szolgál. Az ilyen nem lehet Isten kegyelmében, mert ő természete szerint gyűlöli a bűnt. Azért sok helyen megmondta beszédében, hogy vele a bűnben élő embernek semmi közössége nem lehet. (Lásd. Zsolt 5:5-7; Gal 5:19-21)
Az ilyen boldogtalan állapotnak egyedüli orvossága az igaz töredelem és bűnbánat, mert olyan csodálatos az Isten jósága, hogy megbocsát a bűnösnek és azt kegyelmébe fogadja, ha igaz bűnbánatot tart, azaz ha előbbi bűneit és gonoszságát elismeri, megbánja, megutálja, a Krisztus érdemére támaszkodik, bocsánatért esedezik, a bűn szolgálatát elhagyja és életét megjobbítja. Hogy az Isten az ilyen bűnbánatra bizonyosan megbocsát és kegyelmébe fogadja a bűnöst, afelől semmit nem hagy kételkedni sok világos ígérete: ,,Hagyja el a gonosz az ő útát, és a bűnös férfiú gondolatait, és térjen az Úrhoz és könyörül rajta." (Ézs 55:7) ,,Vessétek el magatoktól minden vétkeiteket, melyekkel vétkeztetek, és szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket! Miért halnátok meg óh Izráel háza!? Mert nem gyönyörködöm a meghaló halálában, ezt mondja az Úr Isten. Térjetek meg azért és éljetek!" (Ez 18:31-32) stb.
De nemcsak a bűnben élő embernek szükséges a töredelmes megbánás, hanem szükséges dolga ez az igaz híveknek is. Mert ahogy az eltört tag, ha meggyógyul is, mégis néha, kivált az időváltozások alkalmával fájdalmat érez, a hívek bűnei megtérésük után is sokszor lelki fájdalmat okoznak, amikor azokról megemlékeznek és a bűnbánat megújítására indítják őket. Ezenkívül azok is minden nap vétkeznek, noha nem szántszándékkal, hanem erőtelenségből, néha ugyan nagy dolgokban is, de többnyire az apróbbakban. Nincsen olyan kegyes ember, akinek hibái és fogyatkozásai ne volnának és aki csak egy napot is eltölthetne botlás nélkül. Haragra gerjedni, indulatosan szólni, földi hiábavalóságokhoz a kelleténél jobban ragaszkodni, az emberek előtti kedvességet kelleténél jobban keresni, másokat megítélni, megszólni, haszontalan fecsegésekbe bocsátkozni, az emberek kedvéért a vétkes cselekedeteket elnézni, a bajok között aggodalmaskodni, az Isten tisztelésében restnek lenni: mindezek s más ezekhez hasonló fogyatkozások olyanok, amik a kegyességben előrehaladott keresztyéneken is megeshetnek és gyakorta megesnek.
Hát az olyanokon, akik még nem is jutottak annyira, hanem az újjászületésnek és megszenteltetésnek csak kezdetén, vagy kevés előmenetelében vannak, mennyivel több és terhesebb eshetik és esik meg mindennap, annyira, hogy azok miatt sokszor újjászületésük felől is kétkedés támad bennük. Bizonyos azért, hogy nincs senki, akinek a töredelmes bűnbánat olyan szükséges ne volna, mint a mindennapi kenyér.
Neked is keresztyén ember, gyakorolnod kell magadat a bűnbánatban az Isten előtt. Ezért
1.mivel mindennap vétkezel, minden nap estéjén vizsgáld meg aznapi magaviseletedet és cselekedeteidet; és miután úgy találod, hogy sok mindenben elestél, alázd meg magad Isten előtt, bánd meg vétkes cselekedeteidet és esti imádságodban kérj kegyelmet és bocsánatot, nagyobb vigyázásra határozva el magadat. De ezenkívül:
2.bizonyos időket és napokat rendelj ki magadnak pl. egy hétből, vagy két hétből, vagy egy hónapból egy napot, amelyen egész életed bűneiről, amik csak eszedbe jutnak, megemlékezel, bánkódsz, törődsz és keseregsz, magadat Isten előtt mélységesen megalázod és Jézus Krisztusban való hittel, térden állva, leborulva kérsz kegyelmet tőle.
3.Ezeken a magad által rendelt napokon kívül előfordulnak rendkívüli alkalmak is, amelyeken bűnbánatodat megújíthatod s meg is kell újítanod. Ilyen alkalmak, mikor úrvacsorával akarsz élni, mikor valami váratlan nagy nyomorúság és szerencsétlenség esik vagy azon az országon, amelynek polgára vagy, vagy azon a helységen, amelyben lakol, vagy házad népén, vagy csak te magadon. Az ilyen rendkívüli nyomorúságos eseményeket mind úgy kell nézned, mint mennyből küldött követeket, akik téged bűnbánatra hívnak.
Ha a keresztyén így gyakorolja magát a bűnbánatban egészséges korában, jó dolga lesz halálában. Mert akkor azután nem kell széjjelkapkodnia, készen lesz minden számadása és szokott kedves bűnbánatát megújítva megoszlattatását örömmel és bizalommal várhatja.

Szikszai György

 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
A hit növekedése
  2019-01-21 14:14:45, hétfő
 
  A keresztyén embernek imádkozni kell hite növeléséért

A hitet senki sem adhatja magának, se nem növelheti maga. Egyedül Isten cselekszi és cselekedheti ezt a maga beszéde és Szentlelke által. (Ef 2:8; Róm 10:17; 2Kor 4:13) A maga beszéde által az üdvigazságokat megmutatja, ígéreteit és parancsait az ember elé tárja, Szentlelke által pedig azt cselekszi, hogy az ember azokat, mint isteni igazságokat befogadja és azokon megnyugodjék; következésképpen, hogy Istenben bizalma legyen Jézus Krisztus által és az ő akarata szerint élni igyekezzék.
Amilyen bizonyos pedig az, hogy a hit nem egyszeriben lesz erős hitté, hanem lassan-lassan növekedik, amint a kis gyermek lassan-lassan növekedik erős férfivá, úgy az is nyilvánvaló, hogy igen sok a gyenge és kishitű keresztyén. Hogy gyenge-e, kicsi-e a te hited, keresztyén ember, azt a következőkből láthatod és tudhatod meg:
1. Ha a Jézus Krisztusban való hit mellett is kételkedésben és hánykódásban vagy Isten irántad való kegyelme és üdvösséged felől.
2. Ha ízetlenek és kedved ellen valók számodra sokszor a kegyesség munkái, mint az imádkozás, Isten beszédének olvasása, templombajárás, adakozás stb. és ha nagyobb gyönyörűséget és mulatságot találsz sokszor a földi, világi, mint a mennyei dolgokban.
3. Ha, amikor valami nagyobb nyomorúság, kárvallás, gyalázat, betegség és egyéb efféle kedvezőtlen dolog jön rád, mindjárt megháborodol, kételkedel, nyughatatlankodol, békételenkedel.
4. Ha földi javaidért s tiéid gondjáért rendkívül szorgalmatoskodsz és nyugtalankodsz, úgy hogy amiatt Isten iránti kötelességeidet is elmulasztod.
5. Ha ijesztés, fenyegetés, kárvallás és egyéb nyomorúságok által, vagy kecsegtetéssel, ígéretekkel és anyagi javakkal rávehetnek Isten iránti kötelességeiddel és lelkiismereteddel ellenkező dolgokra.
Ha ezeket tapasztalod magadban gyenge és kicsi, és minél nagyobb mértékben tapasztalod, annál kisebb és erőtlenebb a hited. Semmi sem szükségesebb azért, mint hogy azon légy, hogy hited növekedjék és erősödjék. Ugyanis:
1. Krisztus a kicsiny- és gyengehitűséget gyakorta keményen megfeddette (Mt 17:17; Mk 16:14 stb.), ellenben mindenkor a nagyhitűséget dicséri a Szentírás, mint az Ábrahámét, a kapernaumi századosét, a kanáneai asszonyét stb. (Róm 4; Mt 8:10; 15:28)
2. Minél kisebb és erőtlenebb a hit, annál több kételkedéssel, jóban való restséggel, botlással, hánykódással és rettegéssel jár együtt. Ellenben minél nagyobb és erősebb a hit, annál több és drágább vigasztalást, annál nagyobb lelki bátorságot, bizakodást, buzgóságot, kegyességet támaszt az emberben.
3. Nagy és erős ellenségei vannak a hitnek, ti. a sátán és minden ördögi lélek, e földi gonosz emberek és azoknak minden kigondolható incselkedése. Ezért hát, ha kicsi és erőtelen a hited, könnyen meggyőzik és eloltják azt.
4. Nagy dolgokat kell cselekednie és véghez vinnie a hitnek a mennyországért, amelyeket, ha kicsi és erőtelen lesz, semmiképpen végbe nem vihet. ,,Meg kell oltania ama gonosznak minden tüzes nyilát." (Ef 6:16) ,,Le kell győznie a világot." (1Jn 5:4) ,,Meg kell tisztítania a szívet." (ApCsel 15:9) ,,Dicsekednie kell a háborúságokban." (Róm 5:3) ,,Örömmel kell fogadnia világi javainak elrablását", mikor az az igazságért történik. (Zsid 10:34) Sőt még e földi életet is kevésre kell becsülnie Krisztusért és készen kell arra lennie, ,,hogy azt elveszítse őérette." (Mt 16:25)
Ezeket s az ezekhez hasonló egyéb szükséges dolgokat a kicsi és erőtelen hit végbe nem viheti, amint a kicsi és erőtelen gyermek is alkalmatlan valami nagyobb dolog véghezvitelére. Ezért hát semmit sem kell neked, keresztyén ember, jobban kívánnod, mint azt, hogy hited növekedjék és erősödjék. E célból pedig a következőket szükséges cselekedned:
1. Isten beszédét szorgalmasan és figyelmesen olvasd és hallgasd, mert ez az az eszköz, amellyel Isten elkezdeni, növelni és erősíteni szokta a hitet.
2. Az úrvacsorával élj illő előkészülettel, mert azt egyenesen avégre szerezte Üdvözítőnk, hogy általa a kicsi és erőtelen hit növekedjék és erőt nyerjen.
3. Igyekezz hited erejét kimutatni és gyakorolni a keresztyén jócselekedetek által.
4. Az apostolok példája szerint, akik tapasztalva hitük kicsiségét és erőtelenségét az Úrhoz folyamodtak, mondván: ,,Növeljed a mi hitünket (Lk 17:5), imádkozz gyakorta Istenhez, hogy növelje és erősítse hitedet mindaddig, amíg hited, amely most ,,csak tükör által való homályos látás. szemmel és szemtől szembe való látássá" nem válik a mennyek országában. (1Kor 13:12; 2Kor 5:7)

Szikszai György
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
Megszenteltetés
  2019-01-14 14:58:53, hétfő
 
  A keresztyén embernek imádkozni kell megszenteltetéséért

Akit az Isten egyszer kegyelmébe és szeretetébe fogad, azt meg is szenteli, hogy előtte kedves életet éljen. Mert lehetetlen, hogy kegyelmében és szeretetében tarthassa a bűn rútságában heverő lelket. (Zsolt 5:5-7) Így azt, hogy az Isten kedvében és kegyelmében van-e valaki, abból tudhatja meg, hogy ha tapasztalja magában a megszenteltetést.
Megszenteltetik pedig az ember akkor, amikor a bűn miatt megromlott természete egészen úgy megújul, erkölcse, szokásai és tulajdonságai úgy megváltoznak, hogy a gonoszt gyűlölni, a jót pedig szeretni kezdi és mind belső indulatai, mind külső cselekedetei Isten törvényével és Krisztus példájával mindinkább megegyezni kezdenek. Amint ilyen megszenteltetés nélkül lehetetlen Isten kegyelmében lenni, úgy üdvösséget sem lehet várni,, mert hogy lehetne csak elgondolni is, hogy az olyan bűnös, aki természeti romlottságának utálatosságából ki nem tisztíttatik, a szent Isten közösségébe bebocsáttatnék. Azért világosan megmondja Isten beszéde, hogy szent élet nélkül senki sem látja meg az Urat. (Zsid 12:14)
De senkinek sincs magától ereje és képessége arra, hogy magát így megszentelje, mert a természeti romlottság, amely minden emberre kihat, olyan nagy, hogy amiatt az ember magától minden jóra alkalmatlan. Ezért a megszentelés Isten munkája, amely kiváltképpen a Szentlélek által megy végbe. (2Kor 3:5; 2Móz 31:13; 1Thessz 5:23; 1Kor 6:11)
Tudnunk kell azonban azt is, hogy a megszenteltetésről a Szentírás úgy is beszél, mint az ember kötelességéről, melyet véghezvinni tartozik. (1Pt 1:15; 2Kor 7:1) Ez azért van, mert a megszentelésben nem úgy bánik az Isten az emberrel, mint valami érzéketlen fával vagy kővel, hanem mint szabad akarattal bíró okos teremtéssel, az emberre magára hagyva azt, hogy a neki adott erővel és kegyelemmel éljen és munkálkodjék úgy, hogy ugyan az Isten az, aki azt cselekszi, hogy az ember mind akarja, mind véghez vigye, de az ember az, akinek félelemmel és rettegéssel véghez kell vinnie a maga üdvösségét (Fil 2:12-13) Az Isten vonja az embert, az embernek pedig futni kell ő utána. (Én 1:4) Egyszóval: Isten az, aki megújítja és megszenteli az elveszett természeti embert, az embernek pedig teljes igyekezetet kell arra fordítani, hogy az ő hite mellé ragasszon jó cselekedetet. (2Pt 1:5)
Annyival inkább, mert ez a boldog megszenteltetés nem egyszeribe megy végbe, hanem fokonként kell és lehet abban előbbre menni. Egész életünkben kell annak egyre nagyobb tökéletességére törekednünk Isten kegyelme által, amit mind nagyobb mértékben ad azoknak, akik buzgón és a szentségre való igaz szándékkal kérik. Senki nem is érheti el az életben a szentség teljes tökéletességét, akármennyire előre haladjon is abban, mert nem juthat annyira, hogy bűn nélkül való legyen, Nincsen tehát senki, akiről azt ne kelljen és lehessen mondani: ,,Aki szent, szenteltessék meg ezután is." (Jel 22:11)
Akik nyilvánvalóan feslett életet éltek és nagy bűnökben hevertek, azok észrevehették magukban a megszenteltetés kezdetét, ami akkor történt, amikor a feslett, rút élet iránt utálat és gyűlölség támadt bennük. De akik nem éltek ilyen életet, hanem mintegy anyjuk méhétől fogva megszenteltettek, azok nem vehették észre megszenteltetésük kezdetét, hanem csak annak előmenetelét veszik észre. Akikben ez a megszenteltetés elkezdődik és előbbre halad, az nyilvánvalóan megmutatkozik ezek társalkodásában, beszédében és cselekedeteiben, amelyek egészen különböznek attól, amilyenek a világ fiaié, és a bűn rabjaié szoktak lenni. Ezek szerint hát te is, keresztyén ember, ezeket cselekedd:
1. Mivel megszenteltetés nélkül senki nem lehet az Isten kegyelmében és a vele való boldog közösségre el nem juthat, ezért teljes szívvel igyekezz minden erőddel a megszenteltetésre és annak mind nagyobb tökéletességére. E célból:
2. Az Isten beszédét figyelmesen, lelki alázatossággal és a jóra való igaz szándékkal olvasd és hallgasd, Jézus életének példáját és Isten parancsait szemed előtt tartsd és igyekezz életedet azokhoz szabni.
3. Gyakran szállj magadba, gondolkozz magadról, vizsgáld meg életedet és cselekedeteidet. Ami hibát és fogyatkozást találsz magadban, akár tetemesek, akár aprók legyenek, azok megjavítására állhatatos szándékkal határozd el magad.
4. Feslett világi emberek társaságát kerüld. Mikor érintkezned kell azokkal, tedd nyilvánvalóvá magaviseleteddel, hogy neked megszentelt szíved van és hogy beszédedet és cselekedeteidet a Szentlélek igazgatja.
5. Mivel pedig a jóra erőtelen és tehetetlen ember vagy és az Isten kegyelme nélkül semmiben sem boldogulhatsz, imádkozz, esedezz is gyakran nagy buzgósságal, hogy Isten szenteljen meg téged Szentlelke által és vigye előbbre megszenteltetésedet.

Szikszai György
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
A keresztyén gyermekeknek imádkozni kell szüleikért
  2019-01-11 17:34:17, péntek
 
  A keresztyén gyermekeknek imádkozni kell szüleikért

A keresztyén gyermekek, fiúk és leányok, szüleiknek, apjuknak és anyjuknak ezekkel tartoznak:
1. Azokat szeressék. A jótétemény természetesen szeretetet ébreszt a jótevő iránt. A szülőktől pedig a legjobb és legnagyobb jót kapják a gyermekek. Isten után nekik köszönhetik életüket. Sok bajt, fájdalmat, törődést szenvednek azok értük és miattuk, sok munkát, fáradságot, búsongást végeztek az ő javukért. Mikor megszülettek és magukkal tehetetlenek voltak, azok szerették őket, könyörültek rajtuk és felvették gondjukat. Erőtlen kicsiségükben ápolgatták őket, gondoskodtak róluk, oltalmazták őket a veszedelmektől, igaz szívvel szánakoztak rajtuk, ha valami rossz dolog következett rájuk minden erejükkel kívánták és igyekeztek őket attól megmenteni. Egyszóval: a szülőknek gyermekeik iránti szeretete kimondhatatlan, jótéteménye megszámlálhatatlan. Ha azért az érzéketlen hideg kövek is megmelegszenek, mikor a nap melege egy darabig rájuk árad: keményebbnek és hidegebbnek kellene lenni a kőnél az olyan gyermekeknek, akik szüleiknek irántuk való buzgó szeretete és jótéteményei által fel nem melegednének az irántuk való buzgó szeretetre.
2. A gyermekeknek tisztelni kell szüleiket. Tiszteljék pedig mind szívvel és gondolattal úgy, hogy szívükben is nagyrabecsüljék őket és gondolataikban se forgassanak olyat, ami azok tiszteletével ellenkeznék. Tiszteljék beszéddel és cselekedettel is, úgy, hogy se ne szóljanak, se ne cselekedjenek olyant, ami azok megutálását mutatná és azokat megbántaná, hanem beszédükkel, cselekedeteikkel és magaviseletükkel mind szüleik előtt, mind pedig azok háta mögött mások előtt tegyék nyilvánvalóvá azok iránti tiszteletüket. Világosan mondja Isten a törvényben: ,,Tiszteld atyádat és anyádat." Ismét: ,,Az ő anyját és atyját minden ember tisztelje." (2Móz 20:12; 3Móz 19:3) Akármilyen alacsony sorban legyenek a szülők és akármilyen magas állapotra jussanak a gyermekek, ezt a fiúi tiszteletet soha nem szabad elhagyniuk. József fejedelem létére is arcra borulva tisztelte apját (1Móz 48:12); Salamon király meghajtotta magát anyja, Bethsabé előtt és leültette jobb keze felől. (1Kir 2:19) Óh milyen bűnösökké teszik magukat Isten előtt az olyan fiúk és leányok, akik apjukat vagy anyjukat tiszteletlen szavaikkal és magaviseletükkel elkeserítik, akik azoknak és azokról illetlenül szólnak, akik azokat bosszús szavakkal megtámadják, vagy holmi erőtlenségeiket szemükre hányják, hát még azok, akik azokat megcsúfolják és szidalmazzák! ,,Átkozott, aki kevésre becsüli az ő atyját vagy anyját." (5Móz 27:16) ,,Aki az ő atyját vagy anyját megátkozza, annak kialszik szövétneke a legnagyobb sötétségben." (Péld 20:20) ,,A szemet, mely megcsúfolja atyját, vagy megutálja anyja iránt való engedelmességet kivágják a völgynek hollói vagy megeszik a sasfiak." (Péld 30:17) ,,Aki szidalmazza atyját vagy anyját, halállal lakoljon." (2Móz 21:17) Isten beszédének ezek a szavai azt mutatják, hogy felette igen nagy bűn Isten előtt, ha a fiúk és lányok apjukkal vagy anyjukkal tiszteletlenül bánnak és azokat akármi módon bántják.
3. A gyermekek engedelmesek legyenek szüleiknek. ,,Ti gyermekek", úgymond Pál, ,,szót fogadjatok a ti szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úrnak." (Kol 3:20) Azt mondja a bölcs is: ,,Őrizd meg, fiam, atyád parancsolatját és anyád tanítását el ne hagyd." (Péld 6:20) Ehhez az engedelmességhez tartozik, hogy a gyermekek ne csak kicsi korukban, míg szüleik hatalma és gondviselése alatt vannak, fogadják meg azok szavát, vállalják fenyítését és járjanak azok akarata szerint, hanem miután felnevelkedtek is, azok intelmeit és dorgálásait engedelmesen vegyék és azok jó tanácsait kövessék. Milyen boldogtalan, gonosz gyermekek azok, akik felnevelkedve apjuk vagy anyjuk intését, feddését, dorgálását nemcsak semminek tartják, de ki is csúfolják, vagy haragos, bosszús, szitkos szavakkal viszonozzák és azok ellen vakmerően rugódoznak. Bizonyosan nem lehet, hogy az ilyeneken ne legyen Isten haragja. Ezért azt parancsolta az Ótestamentumban, hogy az ilyeneket a város minden embere kövezze meg. (5Móz 21:18-21)
4. A gyermekek csendesek és tűrők legyenek szüleik iránt. Nem lehet, hogy azoknak hibái, fogyatkozásai és erőtlenségei ne legyenek. Némelyek, kivált öregségükben, indulatosak, zsémbesek, némelyek kedvetlenek és unalmasak, némelyek sok beszédűek és panaszolkodók, békétlenkedők, némelyek gyanakvók, mindent zokon vevők. Természeti fogyatkozások is lehetnek bennük: vagy szemük meghomályosodik, vagy fülük megnehezedik, vagy úgy elerőtlenednek, hogy kevés bor is megárt nekik, vagy erőtlenségeik miatt többnyire ágyban kell feküdniük stb. De a gyermekeknek nem kell őket azért megutálni, vagy kicsúfolni, vagy bosszús, gyalázó és keserítő beszéddel illetni, vagy felőlük mások előtt panasszal, utálattal és gyalázattal szólni a megátkozott Khám példája szerint. Csendesen el kell tűrniök fogyatkozásaikat, fedezgetniök kell erőtlenségeiket és akkor sem kell eltávozniok az irántuk való fiúi tisztelettől, a megáldott Sém és Jáfet példája szerint. József arccal a földre borulva tisztelte apját akkor is, mikor már annak szemei meghomályosodtak és ágyba is esett. (1Móz 9:22-27; 48:2, 10, 12)
5. A gyermekek hálásak legyenek szüleik iránt nem csak szóval, hanem amikor szükséges, cselekedettel is. Többnyire úgy szokott lenni, hogy mikor a gyermekek felnövekednek és emberkort érnek, akkor a szülők elöregednek, elerőtlenednek, sokszor elszegényednek és elgyengülnek. Milyen nagy kötelessége ilyenkor a gyermekeknek, hogy elerőtlenedett, vagy szűkölködő apjuknak, anyjuknak segítői, táplálói, ápolgatói legyenek és azoknak öregségét tűrhetőbbé tegyék és vigasztalják gyermeki szeretetük és hálájuk kimutatása által. Krisztus tanítványainak szeretniük kell ellenségeiket is és a gonoszért is jóval kell fizetni (Mt 5:44), hát szüleikkel, akik sok bajjal nevelték, táplálták és annyi jót tettek velük, mit nem kell cselekedniük! Mi minden jóval kell azoknak fizetniük? A jótevő iránti hálátlanság felette igen rút vétek: hát a legnagyobb jótevők iránti hálátlanság milyen gyűlöletet érdemel Istentől és emberektől? Milyen rút és nemcsak keresztyénhez, de tisztességes pogányhoz is illetlen hálátlanság az, ha a gyermekek, szüleik jótéteményeit elfelejtve, vagy kevésre becsülve, öregségükben, erőtlenségükben, fogyatkozásaikban megutálják, megvetik, sőt keserűséggel illetik azokat! Milyen nagy illetlenség és rút hálátlanság az, ha a gyermekek nemhogy segítenék szüleiket, hanem inkább kifosztani igyekeznek azokat lopás, csalárdság vagy törvénykezés által. Milyen rút dolog, ha a fiú apját törvénybe idézi, hogy annak javaiból nyerjen magának! Micsoda rút gonoszság, ha a fiú az ő özvegy anyját akármi módon megfosztja, vagy megfosztani igyekszik attól, amit meghalt férje hagyott élelmére! Micsoda rút gonoszság, mikor a fiú kívánja apja, vagy anyja halálát, hogy annak javai rászálljanak! Hát az, mikor a fiú megüti, megveri apját vagy anyját, milyen iszonyú hálátlanság! Nem méltó az ilyen arra, hogy lássa a napot és szívja a levegőt. ,,Aki megveri az ő atyját vagy anyját, halállal lakoljon." (2Móz 21:15) Ezektől és ezekhez hasonló hálátlanságoktól iszonyodni kell az istenfélő keresztyén gyermekeknek.
6. A gyermekek imádkozzanak szüleikért. Ha azokért is tartozunk imádkozni, ,,akik minket háborgatnak és kergetnek" (Mt 5:44), ha szükséges, hogy ,,tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért" (1Tim 2:1), mennyivel fontosabb kötelességünk, hogy imádkozzunk édesapánkért s anyánkért, akiknek legtöbbel tartozunk.
7. Végül kötelességük a gyermekeknek, hogy ha szüleik előttük meghalnak, azok holttestét illő tisztességgel eltemessék, mint József Jákóbét (1Móz 50); azok emlékezetét haláluk után is tiszteletben, becsületben tartsák; azok hibáit, ha voltak ilyenek, gyermeki szeretettel és tisztelettel fedezzék, és jótéteményeiket, jócselekedeteiket hálás indulatokkal elméjükben forgassák, emlegessék és kövessék.

Szikszai György
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
A keresztyén szülőknek imádkozni kell gyermekeikért
  2019-01-10 17:15:24, csütörtök
 
  A keresztyén szülőknek imádkozni kell gyermekeikért


Hogy a gyermekekből jó emberek legyenek, az kettőtől függ: a jó neveléstől és az Isten kegyelmétől. A jó nevelés szükséges, de önmagában nem elég. Mert eleitől fogva sok példa mutatja, hogy jól nevelt gyermekekből is sokszor rossz ember lesz. Sőt megesik az is, hogy két gyermek közül, akiket ugyanazok az istenfélő szülők egyformán neveltek, az egyik jó, a másik pedig rossz lesz, mint Jákób és Ézsau. Ami nem történhetik más miatt, mint hogy az isteni kegyelem az egyikben hathatóssá teszi, a másikban pedig nem teszi hathatóssá a jó nevelést. A jó nevelés mellé ezért szükséges az isteni kegyelem.
De az isteni kegyelem mellett a jó nevelés is szükséges. Mert jóllehet az isteni kegyelem jó nevelés nélkül is munkálkodhat és munkálkodik is sokszor, mikor azt cselekszi, hogy a rossz és gondatlan szülők rosszul nevelt gyermekeiből itt-ott jó emberek válnak, de ha ez így történik, az Isten kegyelmének rendkívüli munkája, mivel ez akkor a rendes eszköz nélkül történik, ami a jó nevelés. Nagyon helytelen és nem kis istenkísértés lenne az, ha valaki a gyermekeire való gondviselést és azok jó nevelését abból a reménységből mulasztaná el, hogy az Isten a nélkül is jó emberekké teheti azokat, ha akarja. Mert a rendes eszköz, amely által véghez szokta ezt vinni Isten az, hogy a szülők minden lehető gondossággal véghez vigyenek gyermekeik körül mindent, ami azok jó nevelésére megkívánható.
Ez azért arra kötelezi a szülőket, hogy gyermekeik jó nevelésére gondjuk legyen. Az pedig, hogy a jó nevelés önmagában nem elég arra, hogy gyermekeikből jó emberek legyenek, hanem szükséges az is, hogy az Isten kegyelme ahhoz hozzájáruljon, arra kötelezi őket, hogy gyermekeikért gyakran és buzgón imádkozzanak.
Hogy pedig a gyermekeket jól neveljék, a következőkre kell gondot fordítani a keresztyén szülőknek:
1. Mihelyt okosodni kezdenek a gyermekek, ők is mindjárt kezdjék el oktatgatni azokat gyengeségükhöz képest a keresztyén vallás igazságaira és csepegtetni azok szívébe az Isten félelmét és tiszteletét. Tanítgassák azokat arra, hogy mi a jó, mi a gonosz, mi kedves Isten előtt és mi győlöletes. Annak követésére, ennek eltávoztatására serkentgessék őket.
2. Vigyázzanak gyermekeik beszédére és cselekedeteire, és mikor rosszul szólnak, vagy cselekszenek, el ne hallgassák, se el ne nézzék, még kevésbé örüljenek annak, hanem mindenkor megintsék és megfeddjék őket, amikor rosszul szólnak, vagy cselekesznek.
3. Szoktassák a szülők a gyermekeket az engedelmességre és szófogadásra. Ne engedjék,, hogy azok a maguk útján járjanak. Ha valamit meghagynak nekik, ügyeljenek arra, hogy azt véghezvigyék s a szerint cselekedjenek, hogy engedetlenségre ne szokjanak.
4. Ne legyenek a szülők rendkívüli lágysággal gyermekeikhez, hanem fegyelem alatt tartsák azokat. Ha az édes szavak nem használnak, keményen is kell szólni nekik, sőt fenyítéssel is hozzájuk kell nyúlni, a bölcs intése szerint. (Péld 13:24, 23:13-14) Nincsen nagyobb veszedelme a gyermekeknek, mint a szülők rendkívüli nagy kedvezése. A fegyelmezés pedig olyan hasznos zabola, amely azokat a gonosztól őrzi és a jó úton vezeti.
5. Azonban ha valamiben, a fegyelmezésben módot és mértéket tartsanak a szülők! Ne keménykedjenek felettébb gyermekeiken, ne legyenek azokhoz mindenkor komor ábrázattal, ne pirongassák azokat szüntelen minden kicsiségért, még kevésbé verjék azokat gyakran és minden jelentéktelen dologért. Mert mind a pirongatáshoz, mind a veréshez úgy hozzászoknak, hogy azután keveset gondolnak vele. Szitkozódással pirongatni azokat pedig nem egyéb, mint rontani és veszteni azokat, mert azzal csak szitkozódni tanulnak. Sohase verjék őket mérges felgerjedésből, bosszankodásból, kegyetlenül és okosság nélkül, mert azzal nem javulnak, hanem csak haragra indítják és felettébb megkeserítik őket Pál tilalma ellenére. (Ef 6:4) És ha a szülők szitokkal, átokkal, bosszúsággal, kegyetlenséggel verik gyermekeiket, ilyenkor maguknak sem az a céljuk, hogy azok jobbuljanak, hanem hogy azokon bosszút álljanak. És bizony azzal soha sem javulnak, hanem inkább romlanak, mert hogy lehet azt gondolni, hogy Isten a maga kegyelmét egybekötné az ilyen bűnös eszközzel? Hogy lehet azt gondolni, hogy a szitokra, átokra, bosszús és kegyetlen verésre áldást adna? Sőt inkább azt lehet gondolni, hogy Isten igaz ítéletéből megengedi, hogy az ilyen bűnös eszköz olyan romlására szolgáljon a gyermekeknek, ami majd az ilyen szülőknek sok bánatot hoz. Szükséges azért, hogy a szülők csendes vérrel legyenek, ha gyermekeiket valami rosszaságért megverik, vagy megverni akarják és minden szitkozódástól megtartóztassák magukat, egyedül azok jobbulását tűzve célul maguk elé. Sőt amint egy kegyes ember javasolta, szükséges, hogy mikor verni akarják azokat, előre felfohászkodjanak Istenhez, hogy az ő kegyelme tegye hasznossá azt a fenyítést gyermekeik jobbulására.
6. Arra is vigyázzanak a szülők, hogy okos választást tegyenek gyermekeik vétkei között. Ha nem szántszándékkal, hanem erőtlenségből vagy gondatlanságból hibáznak, ha nem a kegyesség és a jó erkölcsök ellen vétenek, mint pl. ha ruhájukat bepiszkítják, vagy valamit elejtenek, eltörnek, vagy gyermeki gondatlanságból kiabálnak, alkalmatlanságot szereznek stb., az ilyen hibák kemény fenyítésre nem érdemesek és nagyon helytelen, ha ilyenkor a szülők keményen bánnak gyermekeikkel. Ha azonban szántszándékkal cselekszenek rosszat, mégpedig olyat, ami a kegyesség ellen van, pl. mikor hazudnak, lopnak, szitkot, esküvést, trágár szavakat szólnak stb., olyankor keményebb fenyítéssel kell hozzájuk nyúlni és nagyon rossz, ha az ilyen vétkeket a szülők csak elnézik, vagy elhallgatják, vagy igen lágy és kedvező intéssel beérik. A szülőknek ilyen gondatlan magatartása által, veszedelmes vélekedésekben esnek a gyermekek a vétkek felől és arra vitetnek, hogy a kegyesség és a jó erkölcs elleni vétkeket az apró hibáknál eltűrhetőbbnek ítéljék. Az erőtlenségből való hibákat azért atyai és anyai kegyelemmel el lehet és el kell tűrni a gyermekekben, de ha Isten törvénye ellen vétenek, azt sohasem kell eltűrni, hanem intéssel, feddéssel, és ha az nem használ, keményebb fenyítéssel is koruk és állapotuk szerint hozzá kell látni, hogy a gonosz szokássá ne váljék bennük.
7. Vigyázzanak a szülők, hogy gyermekeik, elfajult. rossz gyermekekkel társaságban és barátságban ne legyenek, mert ha lesznek, nem lehet, hogy el ne romoljanak, besziván azok gonosz szokásait.
8. Különösen pedig maguk a szülők ne adjanak rossz példát gyermekeiknek sem beszéddel, sem cselekedettel, Jaj ahol az apa vagy anya szitkozódó, mérges, veszekedő, esküdőző, részeges, rágalmazó, fajtalan beszédű és magaviseletű! Az Isten kegyelmének rendkívüli munkájára van ott szükség, hogy a gyermekek is el ne romoljanak, Mert azok leghajlandóbbak arra, hogy szüleiket kövessék. Nem tartják rossznak, amit azoktól látnak és hallanak és mivel szüleikkel, kivált anyjukkal vannak legtöbbet, ezért hozzászoknak azok vétkeihez.
9. Minthogy a tanítás is foganatosabb többekkel együtt, mint magánosan, mivel egymás példája serkenti a tanulókat, ezért nagyon hasznosak az iskolák, hogy legyenek a tudományok, és a jó erkölcsök nyilvános műhelyei. Szükséges azért, hogy a szülők gyermekeiket az iskolába elküldjék és azokban szorgalmasan taníttassák, hogy azáltal kipotóltassék az, amit maguk személyében vagy a sokféle foglalatosság miatt el kell mulasztaniok.
10. Utoljára hozzáteszem, hogy arra is gondjuk legyen a szülőknek, hogy gyermekeiket azoknak képességei és hajlandóságai szerint olyan tisztességes hivatásba igyekezzenek állítani, amelyből és amely által azok mind a maguk életét táplálhassák, mind a társadalomnak hasznos tagjai lehessenek.
Ezekben áll röviden a jó nevelés. De mivel az, akármilyen szorgalmasan viszik is véghez, elégtelen magában arra, hogy a gyermekekből jó és kegyes emberek legyenek, hanem szükséges hogy azzal együtt munkálkodjék az isteni kegyelem: ezért a szülőknek nagy és elmulaszthatatlan kötelességük még az, hogy buzgón imádkozzanak Istenhez gyermekeikért. Nagy kár, hogy ezt sok szülő elmulasztja, akik különben elég gondosak és szorgalmasak gyermekeik nevelésében. Nem lehet kételkedni abban, hogy sokszor emiatt esik meg az, hogy a szülőknek gyermekeik körüli gondoskodása és szorgoskodása hiábavalóvá lesz. Amikor hát a keresztyén szülők Istenhez járulnak könyörgéseikkel, ne mulasszák el gyermekeiket is bemutatni Istennek és fohászkodni értük, néha pedig külön is esedezzenek értük szívük-lelkük indulatából.
Ha aztán mindezek után is rossz ember válik a keresztyén szülők valamelyik gyermekéből, ami a szülők nagy fájdalmára elégszer megesik, mindenkor vigasztalhatják magukat azzal, hogy ők nem okai azok rosszaságának és azt követő veszedelmüknek. Ha pedig hasznos, jó emberek lesznek belőlük, nagy örömükre és vigasztalásukra lesznek, amíg együtt laknak velük e földön. Ama utolsó napon pedig milyen kimondhatatlan örvendezés lesz az, mikor ezt mondhatják az ítélő bírónak: Ímhol vagyok én és a gyermekek, akiket az Isten nékem adott. (Zsid 2:13; Ézs 8:18)

Szikszai György
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
Isten vezetése
  2019-01-04 13:05:52, péntek
 
  A keresztyén embernek imádkozni kell, hogy Isten igazgassa és vezérelje a jó úton

Ez az élet nem egyéb, mint út az örökkévalóság felé. Amikor az ember megszületik, akkor beleáll ebbe az útba, mikor pedig meghal, akkor elvégzi azt és eléri a célt: az örökkévalóságot.
Az örökkévalóság pedig kétféle: boldog és boldogtalan. A boldognak az útja az olyan élet, amelyet hittel, kegyességgel és jó cselekedetekkel folytat az ember. A boldogtalan útja pedig az az élet, amelyet hitetlenségben, bűnben és feslettségben tölt az ember. Mert az Isten azoknak, ,,akik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, megfizet örök élettel. Azoknak pedig, akik nem engednek az igazságnak, hanem engednek a hamisságnak, megfizet búsulással és haraggal." (Róm 2:7-8) ,,Ezek elmennek az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre." (Mt 25:46)
E két útnak, amint ilyen különböző vége és kimenetele van, úgy az a két különböző tulajdonsága is megvan, hogy az egyik keskeny és göröngyös, s másik pedig széles és gyönyörűséges. Keskeny és göröngyös az örökélet útja, a Jézus Krisztusban való hit és az ő parancsai szerint való élet; olyan dolgokat és kötelességeket foglal magában, melyek a testnek és vérnek nehezek, alkalmatlanok, fájdalmasak és különféle nehéz keresztviselésekkel jár együtt. ,,Ha valaki jőni akar én utánam", mondja Krisztus, ,,tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem." (Mt 16:24)
Ellenben széles és gyönyörűséges út az örök veszedelem útja, ami a hitetlen, feslett, bűnös élet. Mert abban nem kell az embernek magát sanyargatni, nem kell magának kedvét szegni, indulatait, kívánságait nem kell fojtogatni, öldökölni, hanem természetének hajlandóságát, szemének gyönyörűségét és szívének kívánságát követheti abban, és világi örömökben, testi gyönyörűségekben részesülhet. Innen van, hogy ezen igen sokan, a másikon pedig kevesen járnak, amint Üdvözítőnk is mondja: ,,Tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt." (Mt 7:13-14)
Boldogok, akik a keskeny úton járnak, mert bár göröngyös és nehéz útjuk van, amelyen sok alkalmatlanságot, ellenkezést és kellemetlenséget kóstolnak, de nemsokára a vég nélkül való örömbe és dicsőségbe jutnak. Boldogtalanok azok, akik a széles úton járnak, mert bár most virágos és gyönyörűséges útjuk van, amelyen kedvüket tölthetik, testi indulataikat és kívánságaikat gyönyörködtethetik, de nemsokára kimondhatatlan gonoszokkal boríttatnak el, amiből soha szabadulást nem várhatnak.
Te annak okáért, keresztyén ember, ezeket cselekedd:
1. Vizsgáld meg, melyik úton vagy. Ezért nézd meg életedet és cselekedeteidet. Ha igazán hiszel Jézus Krisztusban, ha gyűlölöd a bűnt, ha egyet sem hagysz uralkodni magadban, ha indulataidat és kívánságaidat szabadjára nem bocsátod, hanem zabolán tartani s megfojtani kívánod és igyekszel, és ha életedet nem a világ szokásaihoz, hanem Jézus Krisztus evangéliumához szereted és akarod szabni, akkor a jó úton, az örök élet útján vagy.
2.De ezzel még el ne bízd magadat és ne gondold, hogy már túl vagy minden veszedelmen. Mert a pokol széles és gyönyörűséges útján sok ámító és csalogató van, aki téged a jó útról oda vonni igyekszik. Az ördög sokféle sugallatával és álnokságával, a világ sok gonosz példájával, ígéretével, kecsegtetésével, néha fenyegetésével és kegyetlenségével, a test a maga indulatainak és kívánságainak gerjedezésével, mind azon van, hogy téged a jó úton akadályozzon, késleltessen, elbuktasson, sőt ha lehet, arról egészen letérítsen. Te pedig erőtlenségedben hogyan bírsz ezekkel, hogy tudsz ellenállni ezeknek, hogyan állhatsz meg, mehetsz előre és maradhatsz meg mindvégig a jó úton ennyi és ilyen hatalmas ellenséggel szemben? Nem tudod ezt magadtól semmiképpen megtenni, nem menekülhetsz meg a magad vigyázása és ereje által a veszedelemtől, ha Isten nem segít és nem vezet.
3. Ezért amint az ismeretlen és veszedelmes úton járó utasnak nagy szüksége van az okos és hűséges vezetőre, így, sőt sokkal inkább, neked is nagy szükséged van Isten vezetésére e világ sok veszedelme között. Ezért fontos, hogy gyakran fohászkod,j esedezz, hogy Isten vezessen téged e világ sok bűne, gonoszsága és kísértése között. Így boldog leszel. Mert nem boldog-e az, akinek vezetője Isten? Boldog, mert az mindenkor jó helyre megy és végre eljut Istenhez a Sionba.

Szikszai György
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
Alázatosság: igaz vagy hamis
  2019-01-01 15:37:04, kedd
 
  Alázatosság: igaz vagy hamis

A keresztyénnek az alázatosság rendkívül fontos. Enélkül nem lehet sem önismeret, sem bűnbánat, sem hit, sem üdvösség. Isten ígéretei az alázatosoknak szólnak. A gőgös ember elbizakodottságával elveszít minden áldást, amit az alázatos szívűek kaptak ígéretképpen, és Isten kezéből csak igazságszolgáltatásra kell számítania.
Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy van álalázatosság, amely aligha különböztethető meg a valóságostól, és általánosságban a keresztyének között jár-kel anélkül, hogy tudatában lennének hamis voltának.
Az igazi alázatosság egészséges vonás. Az alázatos ember elfogadja az igazságot önmagával kapcsolatban is. Hiszi, hogy bűnbe esett természetében nem lakozik jó. Elismeri, hogy Isten nélkül semmi, semmije nincs, nem tud semmit, és semmit nem tehet. De ez az ismeret nem bátortalanítja el, mert tudja azt is, hogy Krisztusban ő valaki. Tudja, hogy drágább Istennek, mint a szeme fénye, és hogy mindent megtehet Krisztus által, aki megerősíti őt. Vagyis, mindent megtehet, ami Isten akaratán belül van, hogy megtegye.
Az álalázatosság valójában csak büszkeség más arculattal. Nyilvánvaló egy olyan ember imádságában, aki erőteljesen elítéli magát Isten előtt mint gyenge, bűnös és ostoba, de dühösen visszavág, ha ugyanezt mondja róla a felesége.
Az ilyen ember nem szükségképpen képmutató. Az önmagát elítélő imádság lehet teljesen őszinte, és az önvédelem is, jóllehet úgy tűnik, hogy a kettő ellentmondásban van egymással. Ahol hasonlóak, ott ugyanazoktól a szülőktől születtek: az önszeretet az apa és az önbizalom az anya.
Aki tele van magas fokú önbecsüléssel, az természetesen nagy dolgokat vár önmagától, és keserűen
kiábrándul, ha ez nem sikerül. Az önmagát becsülő keresztyénnek van a legmagasztosabb erkölcsi ideálja. Ő a legszentebb a gyülekezetében, ha nem a legszentebb az egész nemzedékben. Beszélhet a teljes romlottságról, kegyelemről és hitről, miközben egész idő alatt öntudatlanul is magában bízik, az ént támogatja és önmagáért él.
Mivel ilyen nemes törekvései vannak, ha bármilyen kudarcot vall, miközben ideáljait próbálja elérni, betelik kiábrándulással és önutálattal. Aztán jön a lelkiismeret támadása, amiről tévesen azt hiszi, hogy az alázat bizonyítéka, de ami valójában nem több, mint keserű elutasítása annak, hogy megbocsásson magának, mert nem ért fel magáról alkotott magasztos véleményéig. Néha olyan, mint a büszke, nagyratörő apa, aki reméli, hogy fiát olyan embernek látja majd, amilyen ő szeretett volna lenni, de nem lett, és amikor a fiúnak sem sikerül elérnie apja várakozását, az apa nem bocsát meg neki. Ilyen esetben az apa szomorúsága nem fia iránti szeretetéből, hanem önszeretetéből fakad.
Az igazán alázatos ember nem várja el, hogy erényt talál önmagában, és amikor nem talál egyet sem, nem csalódott. Tudja, hogy bármilyen jó cselekedet, amit tehet, Isten benne végzett munkájának az eredménye, és ha az a saját munkája, tudja, hogy nem jó, bármilyen jónak is tűnik.
Amikor ez a hit annyira részévé válik az embernek, hogy úgy működik, mint egy öntudatlan reflex, fölszabadul annak a terhe alól, hogy az önmagáról alkotott saját véleményét próbálja megélni. Megnyugodhat és számíthat a Szentlélekre, hogy betölti a benne levő erkölcsi törvényt. A hangsúly saját életéről átvált Krisztusra, ahol lennie kellett volna először, és így felszabadul arra, hogy szolgálja nemzedékét Isten akaratából az ezer korábbi akadály nélkül.
Ha az ilyen ember bármilyen módon megszomorítja Istent, kesereg és bűnbánatot tart, de nem tölti napjait azzal, hogy önmagát büntesse kudarcáért. Ezt mondja Lawrence testvérrel együtt: ,,Sohasem teszek másként, ha magamra hagysz engem. Neked kell megakadályoznod kudarcomat és kijavítanod, amit elrontottam - és ezután - nem nyugtalankodom tovább miatta."
Amikor a szentek írásait és életét olvassuk, akkor válik különösen tevékennyé a hamis alázatosság. Augustinust olvassuk és tudjuk, hogy nem vagyunk olyan okosak. Olvassuk Clairvauxi Bernátot, és tüzet érzünk szellemében, amihez hasonló nincs meg a mienkben. Olvassuk George Whitefield életrajzát, és kénytelenek vagyunk megvallani, hogy vele összehasonlítva pusztán kezdők, lelki újoncok vagyunk, és állítólag ,,tevékeny élet"-ünkkel keveset vagy semmit sem értünk el. Olvassuk Samuel Rutherford leveleie és úgy érezzük, hogy Krisztus iránti szeretete annyira túlszárnyalja a miénket, hogy ostobaság volna a kettőt egy lapon említeni.
Aztán ez az álalázatosság elindul ténykedni az igazi alázatosság nevében, és porba kényszerít az önsajnálkozás és önítélet zűrzavarában. Önszeretetünk dühösen önmagunk ellen fordul, és nagy keserűséggel dorgál minket, saját istenfélelmünk hiánya miatt. Itt legyünk óvatosak! Amit bűnbánatnak hiszünk, könnyen lehet az irigység eltorzult formája és semmi más. Egyszerűen irigyelhetjük ezeket a hatalmas embereket, és nem hisszük, hogy valaha hasonlók leszünk hozzájuk. Úgy képzeljük, hogy nagyon szentek vagyunk, mert levertséget és kiábrándultságot érzünk.
Kétfajta keresztyénnel találkoztam: a büszkével, aki úgy képzeli, hogy alázatos, és az alázatossal, aki attól fél, hogy büszke. Lennie kell egy másik csoportnak is: aki önmagáról elfeledkezik, és az egész ügyet Krisztus kezében hagyja, és nem pocsékol semmi időt arra, hogy magát próbálja megjavítani. Ezek jóval előbb célt érnek, mint a többiek.

A. W. Tozer
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
Függetlenségből eredő büszkeség
  2018-12-31 12:01:00, hétfő
 
  Függetlenségből eredő büszkeség

Mielőtt hozzáláttam volna e könyv megírásához, elküldtem vagy tizenöt embernek az ,,elfogadható" bűnök általam javasolt listáját. Ketten közülük, akik diákok és fiatal felnőttek felé szolgáltak, azt javasolták, hogy a függetlenség miatti büszkeségről is írjak. Ez a lelkület elsősorban két területen érhető tetten: a tekintéllyel - és különösen a lelki tekintéllyel - való szembeszegülés, valamint a taníthatóság hiánya terén.
A kettő sokszor kéz a kézben jár. Amikor fiatal az ember, azt hiszi, mindent tud, vagy ahogy az egyik barátom fogalmazott: ,,Nem tudjuk, hogy mennyi mindent nem tudunk." Egyedülálló fiatalként két kisgyerekes családnál is laktam. Szégyenkezve gondolok rá vissza, hogy magamban mennyire elítéltem őket a gyereknevelési módszereikért. Milyen büszke voltam! Nőtlen zöldfülűként semmi tapasztalattal nem rendelkeztem a gyereknevelés terén, mégis azt hittem, hogy többet tudok náluk.
A The Navigators missziónál gyakran találkozunk hasonló atitűddel a fiatal és tapasztalatlan munkatársak körében. A többségük gyakornok, aki egy idősebb munkatárs irányítása mellett végezheti a feladatait, mégis sok esetben úgy viselkednek, mintha többet tudnának a szolgálatról annál, aki képezi őket, ezért aztán nem mindig hajlandóak alávetni magukat felettesük tekintélyének vagy utasításainak.
A Biblia azonban igen világosan beszél a tekintélynek való engedelmességről. Számos igehelyet említhetnék, de talán a Zsid 13,17 a legegyértelműbb az összes közül:

,,Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak lelkeitekre, mint számadók; hogy ezt örömmel műveljék és nem bánkódva, mert ez néktek nem használ." (Károli)

A Zsidókhoz írt levél szerzője vélhetően a gyülekezeti vének lelki tekintélyére gondolt, de az engedelmesség és taníthatóság alapelve minden helyzetre érvényes, ahol egy érettebb hívő tanít vagy gyámolít valakit. Ennek vet gátat a függetlenség lelkületéből eredő büszkeség, amely engedetlenné és taníthatatlanná teszi az embert.
Jól emlékszem arra az estére, amikor először szembesültem a Zsid 13,17 tanításával. Nemrégiben neveztek ki tisztté az Egyesült Államok Haditengerészeténél. Volt róla fogalmam, hogy mit jelent a feljebbvalóknak való engedelmesség a fedélzeten, és úgy éreztem, hogy a tanulmányaim során is mindig alávetettem magam tanáraim és oktatóim tekintélyének. Az a gondolat azonban, hogy a lelki tekintéllyel rendelkező személyeknek is engedelmeskednem kellene, meglehetősen új és radikális volt számomra. Hálás vagyok Istennek, hogy éppen akkor és ott értette meg velem ezt az alapelvet. Úgy alakult ugyanis, hogy a rá következő este kerültem kapcsolatba a The Navigators nevet viselő misszióval, amely az egyszemélyes mentorálásra és tanítványképzésre helyezi a hangsúlyt. Mivel többé nem csengett idegenül a lelki tekintélynek való engedelmesség gondolata, készségesen hagytam magam tanítani és képezni.
A lelki tekintéllyel való szembeszegülés és a taníthatóság hiánya nem csak a diákok és fiatal felnőttek problémája. Akkor is találkozom ezzel a lelkülettel, amikor idősebb felnőtteket oktatok bibliai témákban. Sokszor kapom azt a választ a tanításomra, hogy ,,Nos, én meg így és így gondolom." Hallgatóim nem akarnak vitába szállni a Biblia tanításával, hanem csak a személyes véleményüknek adnak hangot, ám magukban mégis ez utóbbit tekintik irányadónak. Nincs bennük hajlandóság arra, hogy elfogadják a Biblia tanítását.
A Biblia azonban határozottan beszél arról, hogy micsoda érték a taníthatóság. Különösen a Példabeszédek könyvében olvasunk sokat erről a témáról. Gondoljunk csak például az első fejezetek nyitóverseire:

,, Fiam, ha megfogadod mondásaimat, és parancsaimat magadba zárod..." (Péld 2,1)

,,Fiam, ne felejtsd el tanításomat, és parancsaimat őrizze meg szíved." (Péld 3,1)

,,Hallgassatok, fiaim, az atyai intésre, és figyeljetek az okos tudományra!" (Péld 4,1)

,,Fiam, figyelj bölcsességemre, hallgasd meg értelmes szavaimat!" (Péld 5,1)

,,Fiam, őrizd meg szavaimat, és zárd magadba parancsaimat!" (Péld 7,1)

Jóllehet ezek az igék apa-fiú viszonylatban hangoznak el, mind a taníthatóság alapelvéről szólnak: az arra való hajlandóságról, sőt azutáni vágyról, hogy az ember tanuljon a hitben nála érettebbektől.
A tisztánlátás végett hadd tegyem még hozzá, hogy a lelki tekintély nem azt jelenti, hogy bárkinek is joga lenne megmondani a másiknak, hogy kivel kössön házasságot (vagy kivel ne), vagy hogy hol vállaljon munkát (és hol ne). Azt jelenti ehelyett, hogy jó, ha van valaki, aki a szívén viseli a sorsunkat, a legjobbat akarja nekünk, és bölcs, bibliai tanácsokat tud adni ilyen és hasonló kérdésekben. Azt is jelenti, hogy vannak nálunk érettebbek, akik segíthetnek növekedni és érett keresztyénné válni, aki azután mások segítségére lehet.
De térjünk most vissza a könyv eredeti céljához: megtűrt bűneink leleplezéséhez! Szembetűnő lehet, hogy sok olyan gyakorlatot és magatartást, amit ebben a fejezetben bűnnek neveztem, általában nem is szokás bűnnek tekinteni. Azért van így, mert annyira elterjedtek és elfogadottá váltak keresztyén körökben, hogy nem gondolunk rájuk bűnként, vagy ha egyet is értünk abban, hogy bűnökről van szó, másokban inkább észrevesszük őket, mint magunkban.
Arra bíztatok ezért mindenkit, hogy imádkozza át ezt a fejezetet és kérje Istent, hogy hívja fel a figyelmét az esetleges büszkeségére, majd vallja meg azt bűnként. Mindeközben pedig emlékezzen rá, mit ígért Isten az Ézs 66,2-ben: ,,Mert én arra tekintek, aki elesett és megtört szívű, és aki igéimet tiszteli."

Jerry Bridges
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
Az elért eredmények miatti büszkeség
  2018-12-30 15:00:10, vasárnap
 
  Az elért eredmények miatti büszkeség

A Biblia szerint általában ok-okozati kapcsolat áll fenn a kemény munka és a siker között, legyen bár szó tanulmányokról, sportról, vállalkozásról vagy munkahelyi eredményekről. A Péld 13,4-ben például ez áll: ,,Vágyakozik a lusta lelke, de hiába, a szorgalmas lelke pedig bővelkedik." Pál így intette Timóteust a szolgálatát illetően: ,,Igyekezz kipróbált emberként megállni Isten előtt" (2Tim 2,15), de ő maga is mindent beleadott a szolgálatba (vö. 1Kor 9,26-27; Fil 3,12-14).
A Biblia ezzel együtt azt is tanítja, hogy minden igyekezetünket vessük alá Isten szuverén uralmának (vö. 1Sám 2,7; Zsolt 75,7-8; Hag 1,5-6). Ahogyan Sámuel könyvében olvassuk: ,,Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal." Megeshet, hogy két diák ugyanarra a szakra jár, ugyanolyan szorgalmasan tanul, de az egyik kiemelkedő eredményt ér el és kiválóra vizsgázik, a másik pedig épp hogy csak megüti a lécet. Mi a különbség kettejük között? Az egyikükben talán jobb intellektuális képességeket helyezett el Isten, vagy olyan családba született, ahol ösztönözték és inspirálták az intellektuális fejlődését. Bármi legyen is az ok, az eredményességre és sikerre való képesség végső soron mindig Istentől ered.
A hálátlanságról szóló 10. fejezetben már beszéltünk az 5Móz 8,17-18 versekről, miszerint ha sikereket érünk el, hálát kell adnunk Istennek azért, hogy erőt adott hozzá. Senki sem ,,a maga szerencséjének a kovácsa" - vagyis nincs olyan ember, aki a saját erejéből emelkedne fel. Emberi szemszögből nézve úgy tűnhet, hogy a puszta erőfeszítései és kitartása által boldogul egy illető, de vajon honnan eredt a vállalkozó szelleme és üzleti érzéke, ami sikerre vitte? Egyedül Istentől.
A büszke korinthusiaknak így írt Pál: ,,Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?" (1Kor 4,7) Mink van tehát, amit nem úgy kaptunk volna? Semmink. Nincs semmink, amit ne Isten ajándékozott volna nekünk. Az értelmi képességeink, a velünk született adottságok és tehetségek, az egészségünk és a lehetőségeink mind Istentől erednek. Bármi vezessen is sikerre bennünket, azt mind Istentől kaptuk.
Akkor hát mire fel dicsekszünk - akár nyíltan és büszkén, akár a dicsekvés kifinomultabb módját választva, hogy ne látsszunk büszkének, holott valójában azok vagyunk? Mindkét esetben azért, mert nem ismertük fel, hogy a siker Istentől ered. Nyilván nekünk is meg kellett tennünk minden tőlünk telhetőt, de vajon kitől kaptuk a sikerhez szükséges képességet és a siker utáni vágyat, és ki áldotta meg az erőfeszítéseinket? Végső soron minden Istenre vezethető vissza.
A számomra legkellemetlenebb emberek egyik csoportját azok alkotják, akik igyekeznek mindenkinek fennhangon tudtára adni, hogy a kemény munkájukban rejlik az üzleti világban vagy az élet bármely más területén elért sikereik titka. Hitetlenek esetében nincs is ezen mit csodálkozni, de amikor egy keresztyén szájából hangzik el hasonló állítás, az már igazán sértő. Ugyanakkor a csendesebbek is megbánthatják Istent, ha anélkül beszélnek akár a maguk, akár a gyermekeik sikereiről, hogy Isten kegyelméről és áldásáról is említést tennének.
Karácsony táján a feleségemmel sok levelet kapunk barátoktól és ismerősöktől, akikkel az évek során megismerkedtünk, és akik ilyenkor szoktak beszámolni a családjukban történt fejleményekről. Időnként efféle híreket adnak a tudtunkra: ,,John fiunk summa cum laude minősítéssel diplomázott a Harvardon/Yale-en/Stanfordon!" Nincs abban semmi kivetnivaló, ha tájékoztatjuk a rokonainkat és barátainkat egy ilyen örömhírről, de ha ebben a stílusban hangzik el, akkor csak azt az üzenetet közvetíti, hogy milyen briliáns elme is a gyerek, arról viszont egy szó sem esik, hogy Istentől kapta a képességeit.
Ha nem szeretnénk teret engedni a büszkeség alattomos bűnének a gyerekeink teljesítményével kapcsolatban, mondhatunk például valami ilyensmit: ,,John fiunk summa cum laudéval végzett a ... egyetemen. Hálásak vagyunk Istennek, amiért ilyen jó képességeket adott neki. Tudjuk, hogy nem minden gyereket áld meg ilyen tehetséggel. Igyekeztünk Johnban is elültetni a hálás lelkületet, és megértetni vele, hogy sáfárságba kapta Istentől az eszét azért, hogy mások szolgálatára és Isten dicsőségére használja."
Biztos, hogy sok szülő együtt örülne John szüleivel egy ilyen hír hallatán, de - helyes vagy nem helyes - a többségük talán irigykedne is egy kicsit amiatt, hogy az ő gyereke csak átlagos vagy gyengébb képességű. A tanulmányi sikerek példáját természetesen csak szemléltetésnek szántam, és ugyanez az alapelv lenne érvényes akkor is, ha Johnt beválogatták volna egy neves futballcsapatba, vagy ha egy sikeres vállalat alelnökévé léptették volna elő.
Akár a magunk bármely területen elért sikereiről van tehát szó, akár a gyerekünkéről, ha nem ismerjük el, hogy a siker végső soron Istentől ered, azzal teret engedünk az eredmények miatti büszkeségnek. A büszkeségnek ez a formája pedig bűn - alattomos és alig észrevehető, az igaz, de akkor is bűn.
A sikerek miatt érzett büszkeség másik aspektusa az elismerés utáni egészségtelen mértékű sóvárgás. Mindnyájunknak jól esik ha megdicsérnek bennünket egy jól teljesített feladat után vagy az éveken át hűségesen végzett szolgálatunkért, de vajon milyen a hozzáállásunk akkor, ha nem kapunk elismerést, holott becsülettel tettük a dolgunk? Hajlandóak vagyunk-e az észrevétlenség homályában is szorgosan dolgozni, mintha csak az Úrnak szolgálnánk, vagy felhúzzuk az orrunkat az elismerés elmaradása miatt?
Két bibliai alapelv segít védekeznünk az elismerés utáni bűnös vággyal szemben. Először is tartsuk emlékezetünkben Jézus következő szavait: ,,Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt." (Lk 17,10) Ha jól végeztük a dolgunk, vagy hosszú időn át hűségesen szolgáltunk, mondjuk azt, hogy csak a kötelességünket teljesítettük.
Másodszor, tanuljuk meg, hogy végső soron minden elismerés Istentől ered, bárki legyen is a közvetlen forrása. Isten az, aki az egyik embert megalázza, a másikat pedig felemeli (vö. Zsolt 75,7-8). Ha pedig e két alapelvet együtt látjuk, nem mondhatunk mást, mint hogy minden kegyelemből van. Semmit sem érdemeltem meg, de ha mégis kapok valamit - az elismerést is beleértve - az Isten kegyelméből van. Következésképpen nem húzom fel rajta magam, ha esetleg elmarad.

Jerry Bridges
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
A helyes tanítás miatt érzett büszkeség
  2018-12-29 18:15:37, szombat
 
  A helyes tanítás miatt érzett büszkeség

A morális büszkeséggel közeli rokonságban áll a ,,doktrinális büszkeség", vagyis az a feltételezés, miszerint minden úgy van és úgy helyes, ahogy mi hisszük, míg aki teológiai kérdésekben másként vélekedik, az nálunk alacsonyabb rendű. Mindenkit veszélyeztet a büszkeségnek ez a formája, akit bármilyen szinten is foglalkoztat a helyes tanítás kérdése. Nem számít, hogy arminiánusok vagyunk-e vagy kálvinisták, hogy a diszpenszacionalista/üdvkorszakos vagy a szövetségi teológia mellett tesszük-e le a voksunkat, vagy esetleg különböző teológiák elegyét tartjuk elfogadhatónak; mind hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nálunk a teljes igazság, és némi megvetéssel tekinteni a tőlünk eltérő nézeteket vallókra. S hogy teljes legyen az érintettek palettája, ne feledkezzünk meg azokról sem, akik szerint nem is fontosak a doktrínák, és elítélik azokat, akik szerint igen. Más szóval: a büszkeség ezen formája a saját meggyőződésünk miatt érzett büszkeséget jelenti - bármi legyen is az -, valamint a másként gondolkodók lenézését.
A büszkeségnek erről a formájáról beszélt Pál az 1Kor 8-ban, amikor a bálványáldozati hús fogyasztásával kapcsolatban alakult ki vita. A korinthusi keresztyének egy csoportja úgy vélekedett, hogy ez a gyakorlat a keresztyén szabadság körébe esik. Pál nem vitatta az álláspontjukat, azért viszont megfeddte őket, hogy felfuvalkodtak miatta. Így írt nekik: ,,Ami pedig a bálványáldozati húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismerete; az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít." (1Kor 8,1) Pál egyetértett az ,,ismeretükkel" - vagyis a bálványáldozati hús fogyasztásával kapcsolatos tantételükkel -, ám mivel az ismeret miatt felfuvalkodtak, doktrinális büszkeséggel vádolta őket.
Ha az olvasó akár a kálvinizmusa, akár az arminianizmusa, a diszpenszacionalizmusa, a végidőkkel kapcsolatos nézetei vagy a tantételek általános megvetése miatt felsőbbrendűnek érzi magát azoknál, akik másként vélekednek, akkor vélhetően a doktrinális büszkeség bűnébe esett. Nem azt mondom, hogy ne kellene kutatnunk a Biblia igazságait és meggyőződésre jutnunk azzal kapcsolatban, hogy mit is tanít az Ige egy-egy kérdést illetően, ha nem azt, hogy mindig alázatosan foglaljunk állást, és tartsuk szem előtt, hogy sok istenfélő és a teológiában is járatos hívő tőlünk eltérő nézeteket vall.
Egy alkalommal felkértek, hogy véleményezzek egy könyvet, amely olyan rendszerben képzeli el a megszentelődés folyamatát, amivel a legkevésbé sem értek egyet. Levelemben a következőket írtam: ,,Hadd hangsúlyozzam, csak arról beszélhetek, hogy én mivel ne értek egyet, nem pedig arról, hogy miben téved a szerző. Meglehet, a mennyben kiderül majd, hogy valójában én tévedtem."
Azt jelentené ez, hogy meginogtam volna a korábbi meggyőződésemben? A legkevésbé sem. Éppen ellenkezőleg: a szóban forgó könyv csak még inkább megerősített a teológiai nézetem felől. Arról volt csupán szó, hogy alázatosan akartam képviselni az álláspontomat, és ugyanolyan tiszteletet kívántam tanúsítani a szerző iránt, amilyen tisztelettel azokhoz fordulnék, akikkel egyformán látjuk a megszentelődés kérdését. (Tudom, mivel magammal példálózok, úgy tűnhet, mintha ,,büszke lennék az alázatosságomra". Bízom benne, hogy nem így van, bár velem is előfordult már, hogy nem viszonyultam elég nagylelkűen és tisztelettudóan azokhoz, akikkel nem értettem egyet.)
Az itt leírtakkal mindössze fel szeretném hívni a figyelmet a doktrinális, azaz a helyes tanítással kapcsolatos büszkeség veszélyére és arra biztatni mindenkit, hogy imádságos lelkülettel mérlegelje, nem szerepel-e nála is az ,,elfogadható" bűnök lajstromában. Ha lát rá bármi esélyt, javaslom megtanulásra és átimádkozásra az ismeret miatti felfuvalkodásról szóló igeverset az 1Kor 8,1-ben.
Ezek után érdemes még pontosabban körülhatárolnia, hogy mely területe(ke)t érinti a doktrinális büszkeség, majd Isten segítségét kérnie ahhoz, hogy őszinte alázatossággal tudjon ragaszkodni a meggyőződéséhez.

Jerry Bridges
 
 
0 komment , kategória:  Hosszú építő írások  
     1/11 oldal   Bejegyzések száma: 109 
2018.12 2019. Január 2019.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 644 db bejegyzés
e év: 644 db bejegyzés
Összes: 18689 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 166
  • e Hét: 6724
  • e Hónap: 28374
  • e Év: 28374
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.