Regisztráció  Belépés
kalmanpiroska.blog.xfree.hu
Minden kegyelem. Kovács Kálmán
1968.04.24
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
A megdöbbentő lehetőség
  2016-07-01 14:17:23, péntek
 
  3. A megdöbbentő lehetőség


A keresztyének ugyanakkor azt is hiszik, hogy jelenleg egy gonosz hatalom tette meg magát a világ fejedelmének. Természetesen ez problémákat vet fel. Vajon összhangban van-e a dolgok ezen állapota Isten akaratával vagy sem? Ha igen, azt fogják mondani, hogy ez egy furcsa Isten; ha pedig nem, akkor hogyan történhet bármi is egy abszolút hatalommal rendelkező lény akarata ellenére?
Ám aki volt már hatalmi pozícióban, az tudatában van annak, hogy bizonyos szempontból hogyan lehet valami összhangban akaratunkkal, és ellentétben egy másik szempontból. Egész természetes, ha egy anya így szól a gyermekeihez: ,,Nem fogom én rendbe tenni minden este a szobátokat. Meg kell tanulnotok rendet rakni!" Aztán egyik este benyit a gyerekek szobájába, és ott találja a mackót, a tollakat és a francia nyelvtankönyvet szanaszét. Ez akarata ellen van. Jobban szeretné, ha a gyerekek rendesek lennének. Másrészt viszont az is az ő akarata, hogy a gyerekeknek módjában álljon rendetlennek lenni. Ugyanez fordul elő bármelyik ezredben, szakszervezetben vagy iskolában is. Valamit önkéntes jellegűvé teszünk, s aztán az érintettek fele nem végzi el a feladatot. Ez nem az, amit akartunk, de akaratunk teremtett rá lehetőséget.
Valószínűleg ugyanez a helyzet az univerzummal is. Az Isten olyan lényeket alkotott, akik szabad akarattal rendelkeznek: ez azt jelenti, hogy mehetnek jó vagy rossz irányban is. Néhányan állítják, el tudnak képzelni olyan teremtményt, aki szabad, de nincs lehetősége arra, hogy rossz útra térjen; én nem tudok ilyet elképzelni. Ha valaki önszántából lehet jó, arra is lehetősége van, hogy rossz legyen. S a szabad akarat az, ami a rosszat lehetővé teszi. De hát akkor miért adott Isten nekik szabad akaratot? Azért, mert a szabad akarat, bár a rosszat lehetővé teszi, egyúttal az egyedüli dolog, amely lehetővé tesz bármilyen szeretetet, jóságot és örömöt, mindazt, aminek értéke van. Egy automata világot, gépiesen cselekvő teremtményekkel, aligha volna érdemes teremteni. Az a boldogság, amelyet Isten magasabb rendű teremtményeinek szán, abban áll, hogy szabad akaratból és önként egyesüljenek vele és egymással a szeretet és az öröm olyan elragadtatásában, amelyhez viszonyítva még a legmámorosabb földi szerelem is csak unalmas szentimentalizmus. S ehhez kell a szabad akarat!
Isten nyilvánvalóan tudta, hogy mi fog történni, ha ezek a teremtmények visszaélnek szabadságukkal.
S bizonyára úgy vélte, hogy érdemes kockáztatni. Meglehet, mi másként gondoljuk. De felmerül egy kérdés, ha nem értünk egyet Istennel. Ő a forrása annak, hogy képesek vagyunk gondolkodni: nem lehet igazunk úgy, hogy ő tévedjen, mint ahogy a patak vízszintje sem emelkedhet magasabbra annál, ahonnan ered. Amikor vele szemben foglalunk állást, akkor azzal a hatalommal vitatkozunk, amely képessé tett bennünket arra, hogy vitázzunk: olyan ez, mintha levágnánk az ágat, amelyen ülünk. Ha Isten úgy gondolja, hogy ez a háború a világmindenségben megéri a szabad akaratért fizetett árat - más szóval azt, hogy valódi világot alkot olyan teremtményekkel, akik tehetnek igazán jót és rosszat, s ahol valami igazán fontos is történhet, egy játék ország helyett, amely csak akkor mozog, ha ő mozgatja a zsinórjait -, akkor el kell fogadnunk, hogy valóban megéri.
Ha megértettük a szabad akarat lényegét, azt is látni fogjuk, milyen ostoba dolog azt kérdezni, amit egyszer valaki tőlem kérdezett: ,,Miért alkotta Isten olyan hitvány anyagból a teremtményeket, hogy azok rossz útra tértek?" Minél jobb anyagból van egy teremtmény, annál okosabb, erősebb és szabadabb, de annál jobb is lesz, ha irányban halad, viszont annál rosszabb, ha rossz útra tér.
Egy tehén nem tud se igazán jó, se igazán rossz lenni; egy kutya már lehet jobb vagy rosszabb; egy gyermek még jobb vagy még rosszabb; egy felnőtt ember még inkább; egy lángész még annál is inkább; egy emberfölötti szellem a legjobb vagy a legrosszabb lehet valamennyi közül.
Hogyan tért rossz útra a sötét hatalom? Ezzel kétségtelenül egy olyan kérdést fogalmazunk meg, amire mi, emberi lények, nem adhatunk biztos választ. Saját hasonló tapasztalatunk alapján azonban adhatunk egy elfogadható (és hagyományos) magyarázatot. Abban a pillanatban, hogy saját énnel rendelkezünk, felmerül a lehetősége annak, hogy magunkat helyezzük az első helyre, hogy magunk akarjunk a központ lenni, magunk akarjunk Isten lenni. Ez volt a sátán bűne, s erre a bűnre tanította meg az emberiséget. Egyesek azt gondolják, hogy az ember bukásának a szexualitáshoz van köze, de ez tévedés. (Mózes első könyvének története sokkal inkább arra utal, hogy szexuális természetünk bizonyos romlása a bűnbeesés következménye, azaz annak eredménye volt, nem pedig az oka.) Az a gondolat, amit a sátán távoli őseink fejébe ültetett, nem más volt, mint hogy olyanok lehetnek, mint az Isten; hogy támaszkodhatnak saját magukra, mintha saját maguk teremtői lennének; hogy saját maguk urai legyenek; hogy Istenen kívül, tőle távol keressenek maguknak valamiféle boldogságot. S ebből a reménytelen kísérletből származott mindaz, amit emberi történelemnek nevezünk - pénz, szegénység, becsvágy, háború, prostitúció, osztálykülönbségek, birodalmak, rabszolgaság -, hosszú és borzalmas története az embernek, aki szüntelenül Isten nélkül keresi boldogságát.
S az ok, hogy ez miért nem sikerülhet soha, a következő. Isten teremtett bennünket: az ő találmányai vagyunk, ahogyan az emberé egy gép. A gépkocsit úgy alkották meg, hogy benzinnel menjen, és semmi mással nem fog működni. Mármost Isten úgy tervezte meg az emberi gépezetet, hogy saját maga, Isten működtesse. Ő tehát az üzemanyag, amit szellemünknek - terve szerint - el kell égetnie. Ő az eledel, amelyből szellemünkből táplálkoznia kell. Nincs más helyette. Ezért helytelen arra kérni Istent, hogy a magunk módján, tegyen boldoggá bennünket, anélkül hogy törődnénk a vallással. Isten nem tud magától távol boldogságot és békét adni, mivel az ott nincs. Nem is létezik semmi ilyesmi.
Ez a történelem kulcsa. Hallatlan energiával civilizációk jönnek létre, kiváló intézményeket terveznek, de valami mindig rosszra fordul. Valami végzetez hiba mindig a kegyetlen, önző embereket juttatja hatalomhoz, és minden visszacsúszik a nyomorúságba és romlásba. A gépezet felmondja a szolgálatot. Úgy tűnik, hogy jól indul, működik is egy ideig, de aztán leáll. Rossz üzemanyaggal próbálják üzemeltetni. Ezt tette velünk, emberekkel a sátán.
És mit tett Isten? Először is felruházott bennünket lelkiismerettel, érzékenységgel a jóra és a rosszra: s a történelem során mindig voltak emberek, akik megpróbáltak engedelmeskedni ennek. Ám teljesen soha, senkinek sem sikerült. Azután küldött az emberiségnek valami olyat, amit ,,jó álmoknak" nevezek: azokra a különleges történetekre gondolok, amelyek helyenként fellelhetők minden pogány vallásban egy istenről, aki meghal és úgy életre kel, és aki halálával valahogyan úgy életet ad a embereknek. Harmadszor kiválasztott egy bizonyos népet, és évszázadokat töltött azzal, hogy a fejükbe verje, miféle Isten is ő - hogy csak egy van belőle, és hogy törődik a helyes magatartással. Ez a zsidó nép volt, és az Ószövetség beszámol erről a bevésési folyamatról.
Majd következett a valódi döbbenet. Ezek között a zsidók között egyszer csak feltűnik egy ember, aki úgy kezd beszélni, mintha Isten volna. Azt állítja, hogy megbocsátja a bűnöket. Azt mondja, hogy mindig is létezett. Azt ígéri, hogy az idők végezetével eljön megítélni a világot. - Nos, tisztázzuk csak ezt! A panteisták között, például a hinduknál, bárki mondhatja azt, hogy része Istennek, vagy egy vele: ezzel semmi különöset nem állítanak. De ez az ember, mivel zsidó volt, nem gondolhatott egy ilyen Istenre. Isten, az ő nyelvükön, valami világon kívül Létezőt jelentett, aki a világot alkotta, és végtelenül különbözik minden mástól. S csak miután ezt megértettük, látjuk igazán, hogy amit ez az ember mondott, az a legmegdöbbentőbb kijelentés, amely ember száját valaha is elhagyta.
Ennek az állításnak egy részét hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, mivel olyan gyakran hallottuk már, hogy nem is fogjuk fel az értelmét. Arra a kijelentésre gondolok, amely a bűnök, minden bűn, megbocsátására vonatkozik. Hacsak a beszélő nem maga Isten, ez valóban annyira abszurd, hogy szinte már komikus. Azt értjük, hogyan bocsátja meg valaki az ellene elkövetett sérelmet. Ön a lábamra lépett, én megbocsátok, ön ellopja a pénzemet, én megbocsátok. De mit kezdjünk azzal az emberrel akit nem raboltak ki és akinek a lábára nem léptek rá, és aki mégis kijelenti, hogy megbocsát amiért a másik ember lábára léptünk, és elloptuk a másik pénzét? Ostobaság - ez a legenyhébb kifejezés, amit magatartására mondhatunk. És Jézus mégis ezt tette! Azt mondta az embereknek, hogy bűneik megbocsáttattak, anélkül, hogy megkérdezte volna a többieket, akiknek kétségtelenül ártottak emezek bűnei. Habozás nélkül úgy viselkedett, mint a leginkább érintett fél, mint az a személy, akit legjobban megbántottak valamennyi sérelemmel. Ennek csak akkor van értelme, ha ő valóban Isten, akinek törvényeit megsértették, és akinek a szeretete szenvedett sérelmet minden bűn elkövetésekor. Mindenki más szájából, aki nem Isten, ezek a szavak olyan mérvű ostobaságról és önhittségről tanúskodnának az én szememben, amit a történelem egyetlen figurája sem tudott mind ez ideig felülmúlni.
Mégis, még ellenségeinek sincs az a benyomása, hogy ostobaságról vagy önteltségről volna szó, amikor az evangéliumokat olvassák. Még kevésbé az elfogulatlan olvasóknak. Krisztus azt mondja, hogy ő ,,alázatos és szelíd", és mi hiszünk neki; nem vesszük észre, hogy ha csupán ember volna, éppen az alázatosságot és szelídséget vélnénk legkevésbé felfedezni egynémely mondásában.
Itt próbálom meg elejét venni annak, hogy bárki azt az ostobaságot állítsa, amit sokan mondanak róla: ,,kész vagyok elfogadni Jézust mint nagy erkölcsi tanítót, de nem fogadom el állítását, hogy Isten." Ez az, amit nem mondhatunk. Olyasvalaki, aki csupán ember volt, ám olyanokat állított mint Jézus, nem lenne nagy erkölcsi tanítómester. Az vagy eszelős volna - egy szinten azzal, aki magát buggyantott tojásnak tartja -, vagy pedig maga a pokol ördöge. Választanunk kell. Vagy Isten Fia volt ez az ember, és ma is az, vagy őrült, s valami annál is rosszabb. Bezárhatjuk, mint egy bolondot, leköphetjük, megölhetjük mint egy démont, vagy lába elé borulhatunk és Urunknak, Istenünknek nevezhetjük. De ne hozakodjunk elő semmi olyan leereszkedő zagyvasággal, hogy nagy erkölcstanító volt! Ezt a lehetőséget nem hagyta nyitva számunkra. Ez nem állt szándékában.

C. S. Lewis
 
 
0 komment , kategória:  Amit a keresztyének hisznek  
A megszállás
  2016-06-29 17:11:45, szerda
 
  Így hát valóban azt mondhatjuk, hogy az ateizmus túlságosan egyszerű. De megemlíthetek egy másik felfogást is, amely szintén túl egyszerű. Ezt a nézetet felhígított keresztyénségnek nevezem, amely szerint van egy jó Isten a mennyben, és minden a lehető legnagyobb rendben van - s figyelmen kívül hagy minden bonyodalmas és következményekkel járó doktrínát a bűnről, a pokolról és az ellenségről, valamint a megváltásról. Mindkét felfogás gyermeteg filozófia.
Semmi értelme egy egyszerű vallás után áhítozni. Tekintve, hogy a valóságos dolgok nem egyszerűek. Az asztal, amelynél ülök, egyszerűnek tűnik, de kérdezzünk csak meg egy tudóst, hogy miből is készült tulajdonképpen! Elmondja majd mindazt, amit atomjairól tudunk, hogyan verődik vissza róluk a fény, és jut a szemünkbe, milyen hatással vannak a sugarak a látóidegre, és mi történik az agyunkban - s csakhamar úgy találjuk majd, hogy ,,az asztal látványa" egy sor titkot és bonyodalmat rejt, melyeknek aligha juthatunk a végére. Egyszerűnek tűnhet egy gyermek imádsága. S ha megelégszünk azzal, hogy itt megálljunk, rendben van. De ha nem - és a modern világ rendszerint nem éri be ennyivel -, ha folytatni akarjuk és megkérdezni, mi is történik valójában, akkor fel kell készülnünk némi bonyodalomra. Ha valamivel többre vágyunk az egyszerűségnél, akkor ostobaság arra panaszkodni, hogy az a valamivel több már korántsem egyszerű.
Azonban igen gyakran alkalmazzák ezt az ostoba eljárást olyanok, akik ugyan nem ostobák, de tudatosan vagy tudat alatt alá akarják ásni a keresztyénséget. Ezek az emberek a keresztyénségnek egy olyan változatáról beszélnek, amely egy hatéves gyermek szintjének felel meg, és ezt teszik támadásuk célpontjává. Amikor megpróbáljuk elmagyarázni nekik a keresztyénség lényegét úgy, ahogy azt egy tanult felnőtt vallja, akkor panaszkodni kezdenek, hogy összezavarjuk őket, hogy mindez túlságosan bonyolult, és ha tényleg létezne Isten, akkor bizonyára egy egyszerű ,,vallást" alkotott volna, mivel az egyszerűség olyan szép stb. Résen kell lenni ezekkel az emberekkel szemben, mert pillanatonként változtatják érveiket, s csak rabolják az időnket. Érdemes figyelnünk arra az Isten-eszméjükre is, hogy tudniilik Isten ,,egyszerűvé teszi a vallást"; mintha a vallást Isten találta volna ki, és az nem az ő hozzánk intézett kijelentése volna bizonyos megváltoztathatatlan tényekről saját természetével kapcsolatban.
A valóság amellett, hogy bonyolult, tapasztalatom szerint rendszerint még különös is. Nem világos, nem nyilvánvaló, nem az, amit várunk. Például ha megértettük, hogy a Föld és a többi bolygó a Nap körül kering, akkor azt várnánk, hogy egymással összhangban legyenek - például egyforma távolságra legyenek egymástól, vagy távolságuk szabályosan növekedjen, vagy egyforma nagyok legyenek, vagy pedig egyre nagyobbak vagy kisebbek legyenek, ahogy távolodunk a Naptól. Valójában azonban semmiféle racionális magyarázatot nem találunk sem a nagyságukra, sem a távolságukra; némelyiküknek csak egy holdja van, egynek négy, egynek kettő, másoknak egy sincs, s az egyiknek meg gyűrűje van.
A valóság rendszerint olyasvalami, amit előre nem sejthettünk. Ez az egyik oka annak, hogy hiszek a keresztyénségben. Ez ugyanis egy olyan vallás, amelyet nem lehetett volna kitalálni. Ha csupán egy olyan univerzumot kínálna, amilyet mindig is reméltünk, úgy érezném, hogy azt mi gondoltuk ki. De a mindenség a legkevésbé sem olyasvalami, amit bármelyikünk is kitalálhatott volna. Az a furcsa bonyolultság, csavarosság jellemzi, amely a valós dolgok sajátja. Hagyjuk tehát ezeket a gyerekes filozófiákat, ezeket a túlságosan egyszerű válaszokat! A probléma korántsem egyszerű, s ennek következtében a válasz sem tűnik annak.
Mi hát a probléma? A mindenség - ami sok olyasmit tartalmaz, ami nyilvánvalóan rossz és értelmetlen, de élnek benne olyan teremtmények is, mint mi magunk, akik tudjuk, hogy mennyi minden rossz és értelmetlen az univerzumban. Csak két olyan felfogás van, amely minden tényt tekintetbe vesz. Az egyik a keresztyén nézet, mely szerint a világ jó, de rosszá lett, s még mindig őrzi annak emlékét, hogy milyennek kellene lennie. A másik a dualizmus. Ez az a hit, amely szerint minden dolog mögött két egyenlő és független hatalom áll, az egyik jó, a másik rossz; s ez a mindenség csatatér, ahol a jó és a rossz vég nélküli harcukat vívják. Nekem személy szerint az a véleményem, hogy a keresztyénség mellett a dualizmus a legméltóbb és legértelmesebb hit. Azonban rejt magában egy csapdát.
A két hatalmat, szellemet vagy istent - az egyik jó és a másik rossz - egymástól függetlennek tételezzük fel. Mindkettő öröktől fogva létezik. Egyik sem alkotta a másikat, és egyiknek sincs több joga arra, hogy magát Istennek nevezze, mint a másiknak. Feltehetően mindegyik jónak gondolja magát, míg a másikat rossznak. Egyikük a gyűlöletet és a kegyetlenséget kedveli, másikuk a szeretetet és a könyörületességet, s mindegyik a saját nézetét védelmezi. Nos, mit értünk az alatt, amikor az egyiket a jó hatalmának, a másikat a rossz hatalmának nevezzük? Vagy csupán azt mondjuk, hogy az egyiket jobban kedveljük a másiknál - mint ahogy valaki inkább a sört szereti, mint az almabort -, vagy pedig azt mondjuk, hogy akármit is gondol ez a két hatalom, és bármelyiket szeretjük is pillanatnyilag mi, emberek, az egyik valójában mégis csak rossz, és téved abban, hogy magát jónak tekinti. Ha már most csak odáig jutunk el, hogy történetesen előnyben részesítjük az elsőt, akkor fel kell adnunk azt, hogy egyáltalán jóról és rosszról beszélünk. Ugyanis a jó azt jelenti, hogy azt kell előnyben részesítenünk, tekintet nélkül arra, hogy egy adott pillanatban éppen melyiket kedveljük. Ha a ,,jónak lenni" egyszerűen csak annyit jelentene, hogy csatlakozunk ahhoz az oldalhoz, amelyet éppen elképzeltünk minden valós ok nélkül, akkor a jó nem érdemelné meg, hogy jónak nevezzük. Így hát azt kell gondolnunk, hogy a két hatalom egyikének igaza van, és a másik téved: az egyik jó, a másik rossz.
Ám abban a pillanatban, amikor ezt mondjuk, a két hatalmon kívül egy harmadikat is bevezetünk a mindenségbe: a jónak valamiféle törvényét, mércéjét vagy szabályát, amelynek az egyik hatalom megfelel, a másik nem. De mivel a két hatalmat ezen mérce alapján ítéljük meg, ez a mérték, vagy aki azt megalkotta, mindkettő mögött és fölött áll, és ő bizonyul a végső és igazi Istennek. Amikor jónak és rossznak nevezzük őket, ezen tulajdonképpen azt értjük, hogy az egyik helyes viszonyban van a valóságos, végső Istennel, míg a másik viszonya nem megfelelő.
Ugyanerre a következtetésre eljuthatunk egy másik úton is. Ha a dualizmus állítása igaz, akkor a rossz hatalomnak olyan lénynek kell lennie, aki a rosszat saját magáért kedveli. Valójában azonban nem rendelkezünk olyan tapasztalattal, hogy bárki is azért szeretné a rosszat, mivel az rossz. Ami ehhez a tapasztalathoz a legközelebb áll, az a kegyetlenség. A valós életben azonban az emberek néhány konkrét ok miatt kegyetlenek: vagy azért, mert szadisták, azaz mert szexuális téren perverzek, és a kegyetlenség érzéki örömöt okoz nekik, vagy pedig azért, amit meg akarnak szerezni maguknak általa - pénzt, hatalmat vagy biztonságot. De ami az örömöt, pénzt, hatalmat és biztonságot illeti, ezek mind jó dolgok. A rossz abban áll, hogy helytelen módon törekszünk rájuk, vagy túlzásba esünk velük kapcsolatban. Természetesen úgy vélem, hogy akik ezt teszik, kétségbeejtően gonoszak. Szerintem a gonoszság, ha alaposan megvizsgáljuk, rendszerint valami jónak a helytelen módon való hajszolása. Jók tudunk lenni pusztán magáért a jóságért, de nem tudunk rosszak lenni kizárólag a rossz kedvéért. Egy jó cselekedetet akkor is végre tudunk hajtani, amikor nem érezzük magunkat jónak, s amikor az nem jár örömmel, egyszerűen azért, mert a jóság helyes; de soha senki nem követett el kegyetlenséget egyszerűen azért, mert a kegyetlenség helytelen, hanem csak azért, mert a kegyetlenség élvezetes vagy hasznos volt számára. Más szavakkal: a gonoszságnak még rossznak lenni sem sikerül oly módon, ahogy a jóság jó. Úgy is mondhatnám, hogy a jóság az önmaga, a gonoszság pedig csak megrontott jóság. S először valaminek jónak kellett lennie ahhoz, hogy megromolhasson. A szadizmust szexuális perverziónak vagy elhajlásnak nevezzük, ám ahhoz, hogy elhajlásról beszélhessünk, előbb a normális nemiségről kell fogalmat alkotnunk; s azért látjuk, hogy miben áll az elferdülés, mert azt le tudjuk vezetni a normális magatartásból, de ez fordítva nem működik: a normális nem érthető meg a perverzből. Ebből az következik, hogy a rossz hatalom, amely állítólag azonos szinten áll a jóval, és éppúgy szereti a rosszat, mint a jó hatalom a jót, puszta rémkép. Hogy valaki rossz legyen, ahhoz jó dolgokat kell akarnia, s azután rossz úton hajszolnia ezeket: eredendően jó impulzusokkal kell hogy rendelkezzék, hogy aztán képes legyen azoktól elhajolni. Ám ha ő maga rossz, akkor nem tud szert tenni olyan jó dolgokra, amelyeket megkívánna, sem olyan jó impulzusokra, amelyeket megrontana. Mindkettőnek a jó hatalom a forrása. S ha így áll a dolog, akkor nem független. Része a jó hatalom világának: vagy a jó hatalom hozta létre, vagy egy másik, mely mindkettő fölött áll.
Fogalmazzunk még egyszerűbben! Ahhoz, hogy valaki rossz legyen, léteznie kell, értelemmel és akarattal kell rendelkeznie. Azonban a lét, értelem és akarat önmagukban jó dolgok. Ezért a jó hatalom a forrásuk, s még ahhoz is, hogy rossz legyen, ellenfelétől kellett kölcsönöznie vagy lopnia. S ugye, most már kezdjük érteni, miért mondta mindig is a keresztyénség, hogy az ördög bukott angyal? A történet nem holmi gyermekmese, hanem tényleges igazolása annak a ténynek, hogy a gonosz egy élősködő, nem pedig egy eredeti dolog. Azok az erők, amelyek képessé teszik a gonoszt arra, hogy folytassa munkáját, a jóságból erednek. Mindazok a dolgok, amelyek képessé teszik a rossz embert arra, hogy valóban rossz legyen, önmagukban véve jó dolgok - határozottság, értelem, jó megjelenés, a lét maga. Szigorú értelemben véve ezért nem működik a dualizmus.
Őszintén elismerem azonban, hogy az igazi keresztyénség (megkülönböztetve a felhígított keresztyénségtől) sokkal közelebb jár a dualizmushoz, mint azt sokan gondolnák. Amikor először olvastam végig komolyan az Újszövetséget, meglepő volt számomra, hogy milyen sokszor beszélt a világban működő sötét hatalomról - egy hatalmas gonosz szellemről, akiről azt tartják, hogy neki tulajdonítható a halál, betegség és bűn. A nézetek közötti különbség az, hogy a keresztyénség szerint ezt a sötét hatalmat Isten teremtette, s kezdetben jó volt, ám később rossz útra tért. A keresztyénség egyetért a dualizmussal abban, hogy a világmindenség egy harcmező. De azt nem gondolja, hogy ez a háború független erők küzdelme. Sokkal inkább azt tartja, hogy egy polgárháború, egy lázadás zajlik, s a világnak az a része, ahol élünk, lázadók megszállása alatt sínylődik.
Ellenség által megszállt terület - ez a világ. A keresztyénség pedig annak története, hogyan jött el a világba a törvény szerinti király, ha úgy tetszik álöltözetben, és szólított fel bennünket, egy nagyszabású szabotázsban való részvételre. Amikor templomba megyünk, valójában barátaink titkos rádióadását hallgatjuk: ezért is törekszik az ellenség olyan elszántan arra, hogy ebben megakadályozzon bennünket. S ezt oly módon teszi, hogy önhittségünkre, lustaságunkra és intellektuális sznobizmusunkra játszik. Tudom, most valaki azt fogja kérdezni tőlem: ,,Ön valóban azt gondolja, hogy a napnak ebben az órájában visszahozza régi barátunkat, az ördögöt, patával, szarvval és miegyebekkel?" Nos, hogy a napszaknak mi köze ehhez, azt nem tudom. S nem ragaszkodom sem a patához, sem a szarvhoz. De különben a válaszom: ,,Igen, azt gondolom", noha nem állítom, hogy bármit is tudnék személyes megjelenéséről. S ha valaki jobban meg akarná ismerni, annak azt mondanám: "Ne aggódjék! Ha tényleg találkozni akar vele, fog is. De hogy tetszeni fog-e ez a találkozás, az már más kérdés." (folyt. köv.)

C. S. Lewis
 
 
0 komment , kategória:  Amit a keresztyének hisznek  
Vetélkedő Isten-fogalmak
  2016-06-28 16:39:04, kedd
 
  1. Vetélkedő Isten-fogalmak


Arra kértek, mondjam el önöknek, mit hisznek a keresztyének, én pedig azzal kezdem, hogy arról az egyetlen dologról beszélek, amit nem kell hinniük. Ha ön keresztyén, akkor nem kell hinnie, hogy minden egyéb vallás úgy, ahogy van, rossz. Amennyiben ön ateista, akkor azt kell hinnie, hogy a világ valamennyi vallásában a legfontosabb pont egy óriási tévedés. Ha keresztyén, akkor gondolhatja azt, hogy mindezek a vallások, még a legfurcsábbak is, tartalmaznak legalább egy csipetnyi igazságot. Amikor még ateista voltam, megpróbáltam magam meggyőzni, hogy az emberi faj jelentős része mindig is tévedett a számára legfontosabb kérdésben. Amikor keresztyén lettem, már liberálisabb nézetet vallottam. Keresztyénnek lenni természetesen nem azt jelenti, hogy azt gondoljuk: amiben a keresztyénség különbözik más vallásoktól, abban a keresztyénségnek van igaza, és a többiek tévednek. Ahogy a számtanban: csakis egy helyes összeg lehetséges, s a többi téves; ám némelyik téves eredmény sokkal közelebb áll a helyeshez, mint a többi.
Az emberiség első nagy megosztása következtében létrejövő többség hisz valamilyen Istenben vagy istenekben, míg a kisebbség nem hisz. Ebből a szempontból a keresztyénség a többséggel tart: a régi görögökkel és rómaiakkal, a modern barbárokkal, sztoikusokkal, Platón követőivel, hindukkal, mohamedánokkal stb., szemben a modern nyugat európai materialistákkal.
Az emberek következő nagy megosztása annak tudható be, hogy milyen Istenben hisznek. Erről két igen különböző elképzelés él. Az egyik nézet szerint Isten személye túlmutat a jón és rosszon. Mi, emberek a dolgokat rossznak vagy jónak tekintjük. De egyesek véleménye szerint ez csupán emberi szempont. Ezen álláspont képviselői azt szokták mondani, hogy minél bölcsebb lesz valaki, annál kevésbé akar majd bármit is jónak vagy rossznak mondani, és annál tisztábban fogja látni, hogy bizonyos szempontból minden jó, míg egy másikból minden rossz, továbbá semmi sem különböző. Ezek az emberek tehát azt gondolják, hogy jóval azelőtt, mielőtt az isteni szempont közelébe jutnánk, a különbség teljesen eltűnik. A rákot rossznak mondjuk - szokták állítani -, mivel megöli az embert; de ugyanígy rossznak mondhatunk egy sikeres sebészt is, mivel megöli a rákot. Minden a nézőponton múlik. A másik, ezzel ellentétes nézet szerint az Isten határozottan ,,jó" és ,,igazságos"; állást foglal, szereti a szeretetet, és gyűlöli a gyűlöletet, s azt akarja, hogy egy bizonyos módon cselekedjünk, és ne másképp. Az első nézetet, amely úgy véli, hogy Isten túl van a jó és rossz fogalmán, panteizmusnak nevezzük. A nagy porosz filozófus, Hegel képviselte ezt a nézetet, s ha jól értem őket, a hinduk. A másik nézetet a zsidók, mohamedánok és keresztyének vallják.
Ezzel a jelentős különbséggel, amely a panteizmus és a keresztyén Isten-eszme között fennáll, rendszerint együtt jár még egy másik különbség is. A panteisták rendszerint úgy hiszik, hogy Isten oly módon élteti a világmindenséget, mint ahogyan mi a testünket: hogy a világmindenség majdhogynem Isten, s ha nem léteznék, Isten sem létezne, és minden, amit a világban találunk, része Istennek. A keresztyén elgondolás egészen más. Ők úgy vélik, hogy a világot Isten tervezte és alkotta, úgy, ahogy az ember fest vagy zenét szerez. A festő nem maga a kép, és nem hal meg, ha a képét megsemmisítik. Mondhatjuk, hogy ,,az egyénisége benne van a képben", de ezzel csak annak adunk hangot, hogy a kép minden szépsége és érdekessége a festő fejében fogant meg. Tehetsége nem ugyanúgy jelentkezik a képen, mint ahogy a fejében vagy éppen a kezében létezik. Úgy vélem, értik, hogy ez a panteisták és keresztyének közötti különbség hogyan függ össze a másikkal. Ha nem teszünk markáns különbséget a jó és a rossz között, akkor igen könnyen mondhatjuk azt is, hogy ezen a világon minden Isten része. Persze, ha úgy gondoljuk, hogy bizonyos dolgok nagyon rosszak, és Isten igazán jó, akkor nem fogalmazhatunk így. Hinnünk kell abban ,hogy Isten elkülönül a világtól, s hogy néhány dolog a világban szemben áll az ő akaratával. Ha egy panteista néz szembe a rákkal vagy a nyomorral, mondhatja: ,,Ha ön az isteni szempontból látná mindezt, biztosan megértené, hogy ez is Isten." A keresztyén viszont azt válaszolja: ,,Ne beszélj bolondságot!" A keresztyénség ugyanis harcos vallás. Nézete szerint Isten teremtette a világot, és tér és idő, meleg és hideg, valamennyi szín és íz, az összes állat és növény, mind az ő gondolatából állt elő, ,,az ő fejéből" pattant ki, mint ahogy az ember kitalál vagy megír egy történetet. Ámde a keresztyénség azt is vallja, hogy az Isten által alkotott világban sok minden fordult rosszra, és Isten igen határozottan ragaszkodik hozzá, hogy ezeket ismét helyreállítsuk.
Ez persze egy igen nehéz kérdést vet fel. Ha egy jó Isten teremtette a világot, miért vált az rosszá? Nos, hosszú ideig, évekig, egyszerűen nem voltam hajlandó meghallgatni a keresztyén választ erre a kérdésre, mivel folyton azt éreztem, ,,bármit is mondtok, bármilyen okosak is az érveitek, vajon nem sokkal egyszerűbb és könnyebb azt mondani, hogy a világot intelligenciával nem rendelkező erő hozta létre? S érveléstek nem egyszerűen bonyolult kísérlet-e arra, hogy elkerüljétek a nyilvánvalót?" Ám ez egy másik nehézséget okozott.
Az Isten létezése elleni bizonyítékom az volt, hogy a világ kegyetlen és igazságtalan.
De honnan származnak az igazságos és igazságtalan fogalmakra vonatkozó elképzeléseim? Az ember csak akkor minősít egy vonalat görbének, ha már van valami elképzelése az egyenesről. Vajon mivel hasonlítom össze ezt a világot, amikor igazságtalannak mondom? Ha az egész hűhó az elejétől a végéig rossz és értelmetlen, akkor én, akiről fel kell tételezni, hogy a hűhó része vagyok, hogy tudtam ilyen hevesen állást foglalni ellene? Az ember vizesnek érzi magát, amikor vízbe esik, mivel az ember nem vízi lény: egy hal sohasem érezné magát nedvesnek, vizesnek. Természetesen feladhattam volna az igazságról való elképzelésemet, mondván, hogy az csak saját elképzelés. De ha ezt tettem volna, akkor az Isten elleni bizonyítékom is összeroppant volna, mivel az azon az állításon alapult, hogy a világ valóban igazságtalan, és nem azon, hogy történetesen nem felel meg az ízlésemnek. Így aztán annak a kísérletnek a kellős közepén, hogy megkíséreltem Isten nemlétét bebizonyítani, egyszer csak kényszerítve éreztem magam annak elfogadására, hogy a valóság egy része - nevezetesen az igazságról való elképzelésem - teljességgel értelmes. Így aztán az ateizmus túlságosan egyszerűnek bizonyult. Ha a világmindenség értelmetlen, akkor sohasem jöttünk volna rá, hogy nincs értelme. Hasonlóképp, ha nem volna fény a világban, és ezért a teremtményeknek nem volna szemük, sohasem tudnánk meg, hogy sötét van. A sötét szónak nem volna értelme. (folyt. köv.)

C. S. Lewis
 
 
0 komment , kategória:  Amit a keresztyének hisznek  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2017.02 2017. Március 2017.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 502 db bejegyzés
e év: 1694 db bejegyzés
Összes: 5536 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 342
  • e Hét: 342
  • e Hónap: 37389
  • e Év: 94052
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.